A keresztesek Mansurah felé tartottak. Minthogy az erődöt kifejezetten abból a célból építették, hogy őrizze a Kairó felé vezető utat, valószínűnek tűnt, hogy az itt lezajló összecsapás végkimenetele az egész hadjárat szempontjából döntő jelentőséggel bír. Amennyiben a város elesik, megnyílik az út Kairó felé. Ha viszont a védők tartani tudják magukat, a támadók nem folytathatják előrenyomulásukat, és a keresztes hadjárat bukásra van ítélve. Ebben az esetben a kereszteseknek egyetlen lehetőségük marad: a lehető leggyorsabban visszavonulni Damiettába. Lajos hírneve a hadjárat következő szakaszának kimenetelén múlott.
Mansurah védői, kihasználva a rendelkezésükre álló időt, megerősítették a védműveket. Tudván, hogy az erőd ott fekszik, ahol Lajos serege nagy valószínűséggel el fog haladni, a muzulmánok aktívan készültek az ostromra. Ibn Wasil ezt írja:
... A Nílusra néző falat újjáépítették, és egy függönyfalat is húztak elé. A fal tövében gyújtóhajók és gályák horgonyoztak, megrakva munícióval és harcosokkal, emellett megszámlálhatatlan gyalogos szabadcsapat és önkéntes jött Mansurahba az igaz hit védelmében. Számos beduin arab is érkezett, akik támadásokat intéztek a frankok ellen.
E rajtaütésszerű akcióknak a Damietta eleste (1249. június) és a városból való elindulás (1249. november) közötti időszakban volt némi eredménye. A muzulmánok a július 13-i támadás során 46 frank hadifoglyot ejtettek, és több más alkalommal is sikerült nagyjából ugyanennyi fogolyra szert tenniük.
1249. november 24-én Ajjúb, Egyiptom szultánja távozott az élők sorából. Matthaeus Parisiensis azt állítja, hogy a szultán rendkívül népszerűtlen volt alattvalói körében, mivel „gőgös volt, kapzsi, és mindenkivel igazságtalan”. A krónikás szerint egy egyiptomi mérgezte meg. Matthaeus arról is beszámol, hogy nem sokkal a halála előtt a szultán megpróbált egyezségre jutni a keresztesekkel az Egyiptomból való távozás feltételeiről. A visszavonulásért cserébe Ajjúb felajánlotta Jeruzsálem és a környező területek átengedését, valamint a fogságában lévő keresztény rabszolgák átadását. Matthaeus úgy tudja, hogy Lajos kész lett volna elfogadni a nagyvonalúnak tartott ajánlatot, ám Artois-i Róbert hajthatatlansága miatt - aki Alexandria átadását is el akarta érni - a megállapodást nem sikerült tető alá hozni.
Az ajánlat nagylelkűsége miatt Matthaeus beszámolóját fenntartásokkal kell kezelnünk. Amennyiben Ajjúb valóban ilyen javaslatot tett volna, súlyos reakciókkal kellett volna számolnia a saját népe részéről, mely úgy értékelte volna, hogy a szultán a keresztesekkel folytatott egyezkedés során nagy gyengeségről és gyávaságról tett tanúbizonyságot. Valószínű, hogy a történetíró információja, akárcsak más esetekben, ezúttal is közelebb áll a fantázia, mint a tények világához.
A keresztesek folytatták útjukat Mansurah felé, de hamarosan szembetalálták magukat az addigi legnagyobb akadállyal. A katonák előrehaladását széles, mélyvízfolyás gátolta, melyen a seregnek mindenféleképpen át kellett kelnie. A város a Nílus jobb partján terült el, és egy csatorna, az ún. Ashmun Tannah választotta el attól a földdarabtól, amelyen Damietta is feküdt. Lajosék csak akkor mehettek tovább, ha megtalálják a módot az átkelésre.
A király úgy döntött, töltést emeltet. Mivel tudta, hogy a hadmérnökök ki lesznek téve a túlparton tanyázó muzulmánok folyamatos támadásainak, két nagy, tetővel ellátott, kerekeken mozgatható alkalmatosságot is építtetett, hogy a töltés készítői biztonságban végezhessék munkájukat.
A XIII. században több példa is akadt az ilyen hatalmas, mozgatható pajzsokra. A Simon de Montfort által az albigensek elleni keresztes hadjárat idején építtetett, vasból, acélból és fából készült példány 400 lovagnak és 150 íjásznak nyújtott fedezéket. Lajos a pajzson kívül a biztonság növelésére két tornyot is építtetett, mivel emberei veszélyes vállalkozás előtt álltak. A munkálatok előrehaladtával a szemben álló felek hajítógépei egyre kiélezettebb párbajt vívtak egymással. A pajzs és a tornyok építését állandó őrség vigyázta, hogy az ellenség ne okozhasson bennük helyrehozhatatlan károkat.
A hadmérnökök védelmét szolgáló építmények elkészültével azonnal hozzá lehetett fogni a töltés építéséhez. A muzulmán íjászok a töltéshez használt föld kiemelésével foglalkozó embereket vették célba, de mivel akciójuk nem hozta meg a kívánt eredményt, másik taktikához folyamodtak. Ahogy a töltés egyre beljebb ért a folyóban, a muzulmánok egyszerűen elhordták a túloldali partszakaszt, így a keresztesek nem jutottak közelebb a szárazföldhöz. Ezzel az egyszerű módszerrel egyetlen nap alatt tönkretették mindazt, amit ellenségeik három hét alatt elértek.
Még aggasztóbb lehetett a keresztesek számára, hogy a muzulmánoknak sikerült csapatokat gyűjteniük a tábor megtámadására. Az egyik különösen vehemens támadásra épp karácsony napján került sor. Az ünnepségeket váratlanul félbeszakította a hír, hogy a muzulmánok támadásba lendültek és számos harcost lemészároltak. A keresztesek ellentámadása során sikerült megmenteni a sereg egyik prominens vezérét, Pierre dAvalont, akit a heves összecsapásokban letaglóztak, és a földre került. A keresztesek ezután rendezetten visszavonultak a táborba, miközben a templomosok fegyelmezetten fedezték az útjukat.
A támadások folytatódtak, sőt ahogy a töltés egyre hosszabb lett, egyre intenzívebbek és gyakoribbak lettek. A muzulmán hajítógépek és íjászok mind aktívabbá váltak, különösen a hadmérnököket védő tornyokra összpontosítottak, ezek felső szintjeiről pedig a keresztesek nyílzáporral árasztották el a túloldalon lévő ellenséget. A muzulmán lövedékek súlyos károkat okoztak. Az egyiptomiak közel állították föl kőhajító gépeiket a túlparton, így nagy pusztítást vittek végbe a keresztesek soraiban, mind a tornyokban, mind a töltésen lévők között. A kővetőket mindaddig csak éjszaka használták, hogy biztonságban legyenek a keresztények ellencsapásaitól, de a helyzet mostanra elég veszélyessé vált, így meg kellett kockáztatni, hogy nappal is működtessék őket.
Az itt alkalmazott hajítógépek a középkori arzenál legfélelmetesebb fegyverei közé tartoztak. A görögtűz olyan folyadékelegy, melyet ha meggyújtanak, kémiai összetétele folytán nagyon nehéz eloltani. E fegyvert több száz éve ismerték, amióta a bizánciak a VIII. században visszaverték a muzulmán ostromot, és mély benyomást tett azokra, akik kénytelenek voltak elszenvedni a pusztítását. Egy XI. századi orosz történetíró, aki szemtanúja volt e fegyver használatának, így jellemzi: „villámcsapás a mennybőr.
Hatékonysága miatt az oldat összetételét hétpecsétes titokként őrizték, bár a hatásáról szóló leírások arra engednek következtetni, hogy nyersolaj, gyanta és salétrom keverékéről lehetett szó. Nyugati haderő 1151-ben alkalmazta először. Előállításáról különféle receptek keringtek, egy korabeli arab szerző úgy tudta, hogy könnyűolajból, olívaolajból és mészből kell gyártani (a komponensek között a delfinzsírt is megemlítette).
A muzulmánok saját készítésű görögtüzet zúdítottak a keresztesek tornyaira, és az igen gyúlékony szerkezetek hamarosan lángra kaptak. A forró, száraz éghajlat (Nyugat-Európához képest Egyiptomban még a december is viszonylag meleg hónapnak számít) elősegítette a tűz gyors terjedését. Hamarosan lángnyelvek nyaldosták az eget, a fülsiketítő csatazajban pedig reccsenő fa hangja hallatszott. Amikor az építmény közvetlen szomszédságában lévő keresztény lovagok látták, mi történik, magukon kívül voltak a dühtől, de tehetetlenek voltak.
Lajos kétségbeesett válaszlépésre szánta el magát. Hogy minél hamarabb átjussanak a folyón, és megtisztítsák a túlpartot az ellenségtől, megpróbált faanyaghoz jutni a leégett építmény pótlására. Az egyetlen rendelkezésre álló építőanyag a velük tartó hajók gerendázata volt. Sokat darabokra bontottak közülük, hogy belőlük ácsolják meg az új tornyot, melyet egyelőre biztos távolságban tartottak az ellenségtől.
Rövid nyugalmi időszak után Lajos úgy döntött, meg kell kockáztatni az új torony üzembe helyezését. Frusztráltságában, amiért a kudarcba fulladt átkelés miatt immár aggasztó mértékű késedelmet szenvedett, megparancsolta, hogy a tornyot tolják rá a töltésre. Az egyiptomiak azonban számítottak erre. Nem kevesebb mint tizenhat hajítógépet állítottak fel a túlparton, hogy visszaverjék a Mansurah felé tartó kereszteseket.
A muzulmánok lövedékekkel árasztották el ellenségeiket. A halálos zápor áldozatainak jajkiáltásaiba időről időre a fának csapódó kövek robaja és a brutális erővel húsba fúródó, íjpuskákból kilőtt nyilak tompa puffanása vegyült. A nyílzápor olyan sűrű volt, hogy csak kevés keresztes merte megközelíteni a tornyot, mivel ehhez át kellett haladniuk ezen a halálos szakaszon.
A toronyban lévő kereszteseknek hamarosan újból szembe kellett nézniük a rájuk kilőtt görögtűz borzalmaival. Az új építmény perceken belül lángokban állt, nem sokkal később pedig nem maradt más belőle, mint parázsló gerendák halmaza. Lajosnak a torony megépítésére tett hatalmas erőfeszítéseiből - melyek során a flotta nem kis részét is föláldozták - mindössze egy halom üszkös, elszenesedett szálfa maradt.
A keresztesekre azonban jobb idők következtek. Egy régi szövetséges sietett segítségükre: az árulás. Egy beduin jelentkezett Imbert de Beaujeu-nál, és felajánlotta, hogy pénzért cserébe megmutatja, hol lehet viszonylag biztonságosan átkelni a folyón. Mivel meg akart győződni afelől, hogy a keresztesek állják a szavukat, a beduin nem volt hajlandó elárulni a gázló helyét, míg a pénzt le nem számolták a markába. A keresztesek beleegyeztek a kérésébe, rendben előteremtették és átadták a kért összeget.
A beduin teljesítette az egyezség rá vonatkozó részét. Lajos kettéosztotta a sereget, és Bretagne-i Péter vezetése alatt jelentős létszámú őrséget hagyott a tábor őrzésére. A támadó alakulatot a templomosok vezették, Róbert artois-i gróffal az előhadban. Az ő feladatuk az átkelés felügyelete volt, hogy a haderő többi része biztonságban átjusson a folyón. A csapatok vezetésének dicsősége a templomosoknak jutott, őket Artois-i Róbert követte a második hadoszlop élén.
Az előhad vezetése nagy megtiszteltetésnek számított, s mint hamarosan kiderül, a háborúk kimenetele ilyen, látszólag jelentéktelen részleteken múlik. Noha az előhadnak adott utasítás részleteit nem ismerjük, feladata így is elég világos. Alighanem azt a megbízatást kapta, hogy számolja föl az átkelőhely környékén kibontakozó ellenállást, majd ha végez, tartsa a gázlót, hogy a had többi része is átkelhessen. És semmiképp nem hagyhatja el hadállásait, bármilyen csábító célpont kínálkozik is számára. E stratégia gyakorlati megvalósítása nem támasztott különösebb elvárásokat, csak némi józan észt és önfegyelmet kívánt.
A hadművelet első szakasza jól haladt. Miközben a hajnal első sugarai narancsszínűre festették az egyiptomi égboltot, a keresztesek a folyó felé haladtak, megacélozva szívüket a döntő ütközetre. A megvesztegetett beduin segítségével megtalálták a gázlót, és az előhad átkelt a folyón. Már ekkor is történt néhány riasztó eset. Amíg a lovak a folyóban gázoltak, a víz elég sekély volt ahhoz, hogy stabilan tudjanak lépkedni. A túlpart ugyanakkor meglehetősen meredek és csúszós volt, így több ló is megcsúszott és elesett, ledobva nyergéből gazdáját, így azok közül jó néhányan vízbe fúltak.
De a lovagoknak sikerült elsöpörniük a túlparti ellenállást. A tömegével átkelő keresztesek látványa megtörte az ellenséget, mely menekülni kezdett. Az előhad következő feladata az lett volna, hogy tartsa az átkelőhelyet, míg a király és a sereg többi része biztonságban átkel a folyón. Ám látva, hogy az egyiptomiak pánikba estek és fejvesztve menekülnek, Artois-i Róbert megrészegült a dicsőség lehetőségétől. Csak annyi időre megállva, hogy támadásra biztassa a keresztes hadat, Róbert egyenesen a menekülő muzulmánok után vetette magát. Ezzel 1250. február 8-a reggelén a hadjárat megindult lefelé a katasztrófához vezető meredek lejtőn.
Artois-i Róbert meggondolatlansága nehéz helyzetbe hozta a templomosokat. Vezetőjük a rend nagymestere, Guillaume de Sonnac volt, egy tapasztalt harcos, aki nagyon jól tudta, hogy maradniuk kell az átkelés biztosítására. Ugyanakkor egy rendkívül büszke szervezet első embere volt, mely valamennyi erény közül a dicsőséget értékelte a legtöbbre. Megbízták őket az előhad vezetésével, de a vakmerő gróf átvette az irányítást. Az adott helyzetben nem elővigyázatosságnak, mint inkább gyávaságnak tűnt, ha nem mozdulnak, mialatt más lovagok belevetik magukat a harc sűrűjébe.
Sonnac csak rövid ideje látta el a nagymesteri tisztséget, 1247-ben, a méltóság korábbi betöltője, Richard de Bures halála után választották meg a posztra. Maga Bures is csak három évig volt nagymester, elődje a La Forbie-i csatában esett el. Látva, hogy szégyenfolt eshet a rend becsületén, Sonnac kérlelni kezdte Róbertet, hogy álljon el a muzulmánok üldözésétől. Nyilvánvaló volt, hogy amennyiben a gróf nem adja föl tervét, és üldözni kezdi a menekülőket, Sonnac-ra hatalmas nyomás nehezedik majd, hogy kövesse.
Matthaeus Parisiensis szerint heves vita robbant ki közöttük. A gróf nekitámadt a nagymesternek, azzal vádolva, hogy nem elég bátor. A megfontoltabb lovagok szintén csillapítani igyekeztek a gróf türelmetlenségét. A legrangosabb William Longspee, az angol volt, aki időben visszatért Akkóból, hogy csatlakozhasson az előrenyomuló keresztesekhez. Ám a gróf meggyőzésére tett kísérletek hiábavalónak bizonyultak: Róbert minden addiginál dühösebben újból nekirontott a templomosoknak, mindenféle galádsággal és árulással vádolva őket.
Egy olyan férfiú, mint Guillaume de Sonnac, akinek vérébe ivódott a rendje védjegyét jelentő becsületkódex, nem hagyhatta szó nélkül a gúnyolódást. A gróf sértésein feldühödve, jobb meggyőződése ellenére odafordult zászlóvivőjéhez, és utasítást adott a templomosok harci lobogójának kibontására. Majd lovát a menekülő muzulmánok irányába fordította, és rohamra vezette embereit. Alighanem lélegzetelállító látványt nyújtottak, de egy később élt főtiszt mondásával élve, „cest magnifique, mais ce nest pas la guerre" („ez csodálatos, de nem háború”).
Végzetes döntés volt, jóllehet súlyos következményei nem mutatkoztak meg azonnal. Egyértelmű volt, hogy a hadsereg - legalábbis az előhad - egyre jobban függetleníti magát, s hogy Lajos haditerve komoly léket kapott. Az előhad teljesen figyelmen kívül hagyta a rábízott feladatot, vagyis a gázló őrzését. A csata hevében - amikor könnyen előfordulhat, hogy a következő lélegzetvétel egyben az utolsó lesz - sajnálatos módon csak keveseknek jutott eszébe, hogy hideg fejjel értékelje a helyzetet. A templomosok teljesen a körülöttük zajló események hatása alá kerültek.
A keresztesek visszakergették a muzulmánokat a Mansurah falai alatti táborukba, ahol többek között az egyiptomi vezír, Fakhr ad-Din is tartózkodott. Éppen hennával festette a szakállát a fürdőben, amikor odakintről zűrzavar hangjai ütötték meg a fülét. Rosszat sejtve kiszaladt megnézni, mi történik, de előtte nem csatolta föl a vértjét. Egy csapat templomos közrefogta és lekaszabolta, élettelenül zuhant a földre. Drámai befejezése volt ez egy páratlan karriernek: egy olyan ember lelte halálát, akinek ambíciói Ibn Wasil szerint „egészen a trónig értek”.
A keresztesek támadásakor a tábor teljesen gyanútlan volt, az attak villámcsapásként érte a muzulmánokat. Mielőtt egyáltalán felmérhették volna a veszély nagyságát, a keresztények dühöngő tengerként elárasztották és letarolták a tábort. Azok az egyiptomiak, akiket nem kaszaboltak le, rémülten menekültek Mansurah nyitva álló kapui felé.
Az Artois-i Róbert iránti méltányosságból el kell mondanunk, hogy bár meggondolatlan lépésre ragadtatta magát, a támadás eddig a pontig rendkívül sikeres volt. Egyiptom egyik vezető főnemeséből elfolyt az élet egy porig rombolt tábor romjai között. Artois-i Róbert látványos diadal küszöbén állt, és egy győzelmet már sikerült aratnia. Az örvendező, diadalittas keresztesek az egész hadjárat legfontosabb ütközetének meghatározó pillanatai előtt álltak. Következő döntésükkel megszilárdíthatták, vagy katasztrofális vereséggé változtathatták győzelmüket.
A keresztesek látták, ahogy az ellenség a kavarodásban az erőd nyitott kapuin keresztül bemenekül Mansurahba. Minden addiginál aktuálisabb volt, hogy helyben maradjanak foglalásaik konszolidálására, és bevárják a haderő többi részét. A város kapui eközben félig még mindig nyitva álltak. Úgy tűnt, Mansurah csak az elfoglalásra vár, rémült védői teljesen meg voltak zavarodva. Ismét vita kerekedett, és sokan újból visszafogottságra intettek, ám ugyanannyi eredménnyel, mint korábban. Róbert - aki ekkorra teljesen meg volt győződve arról, hogy a sors akaratából lényegében egyedül vezeti diadalra a hadjáratot - nyersen csak annyit közölt a többi vezérrel, hogy egyedül is bemegy Mansurahba, akár követik, akár nem.
Ezúttal is a gróf vakmerősége diadalmaskodott. Matthaeus Parisiensis nem késlekedik Artois-i Róbertet megnevezni felelősnek, de kissé túllő a célon. Számos más, nagy tapasztalattal rendelkező vezér is jelen volt, akik képesek lehettek önálló döntéseket hozni, ám fenntartásaik ellenére gyakorlatilag kivétel nélkül csatlakoztak a grófhoz. A fegyelem teljes felbomlásáért a dicsőség és a hírnév lehetőségétől megittasult emberek közös felelősséget viselnek. Az elsöprő, mindent eldöntő győzelem gondolatától megittasodott keresztesek Mansurah kapui felé vágtattak.
Lajos seregének előhadai keresztülviharzottak a városkapukon, ám a keresztes lovagok ezzel kikerültek megszokott környezetükből, a tágas térségekből, ahol kiválóan kamatoztathatták mozgékonyságukat. Támadásuk lendülete a város keskeny utcáin és szűk helyein hamar megtorpant, a város védői pedig Fakhr ad-Din halála után sietve rendezték soraikat.
Bár a kaotikus helyzetben nem volt idő formálisan új vezért választani, a mansurahi védelem sebtében való újjászervezése során egy férfiú kiemelkedett a többiek közül. Egy mameluk emberóriásról, bizonyos Rukn ad-Din Bajbarszról van szó, aki korábban már nagyon sok bosszúságot okozott a kereszteseknek. Akik nem vettek részt a katasztrofális La Forbie-i ütközetben, most megtudhatták, milyen halálos ellenségről van szó.
Mialatt a keresztesek találomra végigvágtattak az utcákon, a muzulmánok a várost átszelő keskeny utcák melletti házak tetőin kerestek menedéket. A lovagok a város központja felé száguldottak, ahol azonban egy korábban felállított, erős alakulat feltartóztatta őket. E véderőt túlnyomórészt két, bahriták és jamdariták néven ismert mameluk ezred katonái alkották, „oroszlánok a háborúban és hatalmasak az ütközetben, egy emberként rohantak rá az ellenségre, támadásuk megtörte és visszavetette őket”.
A keresztesek elvesztették lendületüket, és rövid, elkeseredett közelharc után hátrálni kezdtek. Megkísérelték a visszavonulást, de amikor megfordultak, könyörtelenül szembesülniük kellett szorongatott helyzetükkel. A lovagokat keskeny utcák sokasága választotta el a biztonságtól, a háztetőkön pedig hemzsegtek a védők. Ami befelé jövet diadalmenetnek ígérkezett, most halálos futamnak tűnt. A keresztesek meggondolatlanul beleszaladtak egy mesterien felállított csapdába.
Visszavonulás közben különféle tárgyakkal dobálták őket. A nemrégiben még vert seregnek látszó védők a kelepcébe csalt, szinte teljesen kilátástalan helyzetbe került ellenség vergődése láttán felbátorodtak, és a hajítófegyvereken kívül gerendákat és tégladarabokat dobáltak közéjük. A szervezett ellenállás rövid idő alatt széthullott, s a lovagok kézitusák sokaságára kényszerültek a túlélésért, amelyekből nagyrészt vesztesen kerültek ki.
Matthaeus Parisiensis úgy tudja, Artois grófja igyekezett rábírni William Longspee-t, hogy mentsék az életüket és fogják menekülőre, de a Róbert gyávaságára tett utalásoknak nehéz hitelt adni. Lehet ugyan, hogy a gróf meggondolatlan volt, tettei azonban bátorságot tükröznek. Néhány lovagnak végül sikerült átevickélnie a vízen, a legtöbbjüket azonban elnyelte a folyó, miközben nehéz vértjükben igyekeztek biztonságos helyre jutni. Róbert az életével fizetett meggondolatlanságáért, ő is vízbe fúlt.
William Longspee szintén elesett a harcban, akárcsak zászlóvivője, Robert de Vere, mi több, a Mansurah utcáin rendezett mészárlásban az angol kontingens nagy része is odaveszett. Matthaeus Parisiensis szerint William halálhíre nem mindenkit ért váratlanul: anyjának, Elának, Salisbury grófnéjának, Lalock apácafőnöknőjének egy nappal korábban egy látomás megjövendölte fia végzetét. Guillaume de Sonnac hősiesen küzdött és végül megmenekült, bár az öldöklő közelharcban az egyik szeme világát elveszítette.
Templomos lovagtestvéreinek nagy része sajnálatos módon ennél is rosszabbul járt. Mansurah utcáin, a városon kívül található, lassú sodrású folyónál és a városba való betörést megelőző harcokban összesen 280 templomos vesztette életét, akik a rend harci állományának jelentős hányadát tették ki: ez volt a keresztes hadjáratok történetének egyik legsúlyosabb vesztesége. Néhány évvel a La Forbie-nál elszenvedett borzalmas emberveszteség után a mansurahi vérfürdő is alaposan megtizedelte létszámukat.
A templomosok az outremeri királyság rohamcsapata, a sereg legerősebb alakulata voltak. Az efféle csatavesztések katasztrofális következménnyel járhattak: nemcsak a keresztes hadjárat létét sodorhatták veszélybe, de fölmerül a kérdés, hogy az ekkoriban elszenvedett súlyos vereségekből a közel-keleti keresztes államalakulatok talpra tudtak-e valaha állni. Ami a harcosokat illeti, a templomosok közül mindössze hárman, az ispotályosok soraiból öten (egyikük azonban később belehalt sérüléseibe), a Német Lovagrend tagjai közül pedig szintén hárman élték túl a mészárlást. Matthaeus Parisiensis szerint a keresztesek összesen 8000 harcost vesztettek. A vérfürdőből menekülő keresztesek egy részét annyira sokkolták az események, hogy elrejtőztek a folyóban, megvárták, míg leszáll az est, és csak ekkor merték megkísérelni a visszatérést a túlparton lévő baj társaikhoz.
A folyón átkelő kereszteseknek eközben fogalmuk sem volt, milyen drámai események zajlanak az előhadnál, elég gondot okoztak nekik a helyi összecsapások is. A folyóparton karddal és buzogánnyal vívott, súlyos közelharc dúlt, éspedig akkora hevességgel, hogy a keresztesek egy része megpróbált visszajutni a biztonságos partra, ahonnét elindult, de legtöbbjük elmerült a habokban.
Az események sűrűjében harcoló Joinville így emlékezik: „Láttam a felszínen sodródó pajzsokat és lándzsákat, mindenfelé emberek és lovak fuldokoltak a vízben.” Azt is észrevette, hogy a király ott hadakozik, ahol a leghevesebb küzdelem dúl, és nem messze Lajostól egy folyón átívelő apró hídra is felfigyelt. Ha a muzulmánoknak sikerülne elfoglalniuk, oldalba támadhatnák Lajosékat, veszélyes szituációt teremtve. Joinville ezért saját kezébe vette a dolgokat, és személyesen intézkedett a híd védelméről.
A helyzet rendkívül veszélyes volt. A csata után többen is beszámoltak arról, hogy voltak pillanatok, amikor Lajost majdnem foglyul ejtették, a muzulmánok közül sokan megkísérelték megragadni lova zabláját, hogy elvezessék a harcmezőről. A király csak vitézségének köszönhette, hogy elhárította a közvetlen veszélyt, hatalmas kardjával lekaszabolva azokat, akik igyekeztek elvonszolni a lovát. Példáján felbuzdulva sok ember, aki a király elleni támadások hevességét látva csüggedni kezdett, bátorságot merített és keményen visszavágott. A közvetlen veszély ezzel elmúlt.
Joinville ekkor meglátott egy csapat keresztest, akik egyenesen az általa őrzött híd felé tartottak. Amikor közelebb értek, vezérük is tisztábban kivehetővé vált. Tiszteletet parancsoló, hatalmas csataménjén Bretagne-i Péter közeledett, akinek az arcán vastagon folyt a vér, bele a szájába. Egy kardcsapás telibe találta az arcát, de ez nem gátolta abban, hogy sötét átkokat szórjon az ellenségre, miközben a szó szoros értelmében vért köpködött szerteszét. A gróf nem tájékoztatta azonnal Joinville-t a mansurahi katasztrófáról.
Szorosan a nyomukban újabb muzulmán egységek érkeztek, akik mindaddig nem vették észre Joinville-t és kis csapatát, de fenyegetően közeledtek a híd felé. Joinville sietve kisebb erősítést gyűjtött maga köré. Egyik embere, egy Pierre de Neuville nevű lovag ájultan rogyott a földre, amikor egy ellenséges harcos - aki kihasználva a zűrzavart átszaladt a hídon a folyó túloldalára, míg a keresztesek meg voltak zavarodva - hátulról megközelítette őt (Joinville-t ekkor az a veszély fenyegette, hogy bekerítik és lekaszabolják), és nagyot sújtott rá a buzogányával.
Látva, hogy a keresztesek nem mozdulnak a hídtól, a muzulmánok igyekeztek megkerülni őket. Észlelve a fenyegetést, Joinville és emberei felkészültek az ellentámadásra, ám hamar kénytelenek voltak feladni tervüket, amikor a muszlimok nagy erőkkel rájuk támadtak. Az egyiptomiak jelentős gyalogságot vontak össze a hidat tartó nyugati lovagok elűzésére.
Néhány muzulmán görögtűzzel is fel volt fegyverkezve, s egyikük a keresztesek közé hajította a halálos folyadékelegyet tartalmazó cserépedényét, mely egy Guillaume de Boon nevű lovag pajzsát találta el. Az edény Guillaume hatalmas szerencséjére a pajzson csattant szét, különben a lovag elevenen elégett volna, ahogy Joinville a csatáról írott beszámolójában emlékeztet rá.
Az egyiptomiak ezután íjászokat is csatarendbe állítottak a híd megszerzéséért. Ha elég közelről lőtték ki, a nyíl még a páncélos lovagoknak is súlyos sérülést okozhatott, ha pedig a vért egyik gyenge pontjánál csapódott be, halálos is lehetett. Az ütközet egyik szakaszában Joinville és bajtársai szinte sündisznókra emlékeztettek a páncéljukba beékelődött nyílvesszőktől. Hogy védje magát a halálos nyílzáportól, Joinville megragadta az egyik szaracén közelben fekvő, kipárnázott palástját, és rögtönzött pajzsként használta. A védőeszköz meglepően hatékonynak bizonyult, bár Joinville egyik megjegyzéséből képet alkothatunk a középkori hadviselés brutalitásáról: a krónikás azt írja, szerencsésnek mondhatja magát, hogy csak öt helyen sebesült meg a nyilaktól.
Joinville csatajelenetekről szóló eleven beszámolója tovább gyarapítja a hadviselés erőszakosságára vonatkozó ismereteinket, és végigkíséri a végzetes nap óta eltelt évszázadokat. Egy Frederic de Loupey nevű lovagot lándzsatalálat ért, olyan mély sebet ejtve, hogy „úgy ömlött a vér a testéből, mint egy hordónyílásból”, Erard de Sivery-t pedig az orrán érte kardcsapás, s orra „ott fityegett a szája fölött” Valóban heves ütközetről volt szó.
A délután előrehaladtával csökkent a muzulmán ellentámadás intenzitása. Alkonyat táján Lajos fedezet gyanánt egy csapat íjpuskást sorakoztatott föl a keresztesek vonalai előtt. A számszeríj borzalmas fegyver volt, rendkívül súlyos sebet ejtett azon, aki elég balszerencsés volt ahhoz, hogy a nyíl útjába kerüljön: olyan borzalmas sérüléseket, hogy a pápaság egy ideig megpróbálta betiltatni a használatát. A Lajos erőit támadó muzulmánok látták a halál előhírnökeinek érkezését, s ez is elegendő volt: elvonultak a csata színhelyéről, ami az ellentámadás kudarcát jelentette. Ugyanakkor a keresztesekhez is nagyon vegyes hírek érkeztek. A katonák tömegével özönlöttek vissza a folyón, és némelyiküknek úszva kellett megkísérelnie, hogy biztonságba jusson, de sokan vízbe fúltak.
Az egyiptomi tábor a keresztesek kezére jutott, ám kihasználva a csata zűrzavarát, a beduinok kifosztották. Noha a beduinok elvileg az egyiptomiak szövetségesei voltak, és az ütközetben is mellettük harcoltak, a dolgok ilyetén fordulata senkinek nem okozott különösebb meglepetést. Joinville tárgyilagos egyszerűséggel pusztán annyit közöl, „a beduinoknak az a szokásuk, hogy mindig a gyengébbikre csapnak le”. Látva, hogy az egyiptomiak elveszítették a tábort, a beduinok nem haboztak maximálisan kiaknázni a kínálkozó lehetőséget.
Nem tudva az előhad katasztrófájáról, a derékhad számára elsőre úgy tűnhetett, a keresztesek csodálatos győzelmet arattak. A haderő sikeresen átkelt a folyón, és Mansurah alatt volt. Előttük állt a Kairóba vezető, nem túl hosszú út. A nap elején mindezt bizonyára diadalként értékelték volna. A hadművelet elsődleges célja az volt, hogy a hadsereg átjusson a vízen, és ezt sikerült is elérni. Még nem tudták, hogy csak pirrhuszi győzelmet arattak.
A csata végkimenetelét illetően egy ideig az egyiptomi oldalon is zavar uralkodott. A keresztes előhad kezdeti fényes sikerei után nagyon sok muzulmán menekült át Mansurahból Kairóba. Napnyugatkor érkeztek a városhoz, és a nekik nyitva hagyott Bab an-Nasr nevű kapun keresztül jutottak be Kairó biztonságot adó falai közé. Azt hitték, a győzelemtől feltüzelt, újabb sikerekre éhes keresztesek szorosan a nyomukban vannak.
A mamelukok végső győzelméről szóló hírek másnap reggel, szerdai napon érkeztek meg Kairóba, mire a lakók eksztázisban törtek ki. „A város ünnepre készült, az örömteli hírt dobpergéssel tették közzé. A frankok fölött aratott diadal hatalmas boldogságot és lelkesedést váltott ki. Ez volt az első ütközet, ahol a török oroszlánok legyőzték a hitetlen kutyákat” (a szerző nyilvánvalóan a jelenlegi hadjáratra utal, és nem veszi számításba a keresztesek ellen a korábbi években elért sikereket).
Lajosnak is időbe került, mire teljesen átlátta, mi történt. A hadseregparancsnokoknak még a modern korban is nehéz átlátniuk a hadszíntér különböző pontjain zajló eseményeket. A középkori hadvezéreknek, akik nem rendelkeztek technikai eszközökkel a harctéri fejlemények értékelésére, sokkal nehezebb dolguk volt. Az információkért hírvivőkre kellett hagyatkozniuk, akik a csata hevében sokszor csak nehezen tudtak átvergődni a harcmezőn.
A király aznap nem szerzett tudomást fivére sorsáról, bár korábban már nyilvánvalóan tájékoztatták, hogy a gróf csapdába került egy mansurahi házban, és segítségre szorul. Mindenfelé heves harcok jelei látszottak. Mansurah környékén mindenütt holttestek hevertek, a kísérteties naplementébe pedig - mely ezen a szélességi körön rendkívül rövid ideig tart - a súlyos sebesültek és a haldoklók jajkiáltásai hasítottak bele, akiknek a testét szörnyű sebek borították, melyek gyógyítására nem sok remény mutatkozott.
Még a kevésbé súlyos sérülések ellátása is gyötrelmes kínokkal járt, a kisebb vágások esetén például a sebre öntött forró ólommal igyekeztek a vérzést elállítani. A harcosoknak borzalmas sebesüléseik voltak. Egy erős kard- vagy fejszecsapás nyomán a csont darabokra zúzódott, mások pedig, mint például a szerencsétlenül járt Guillaume de Sonnac, az arcra mért erőteljes ütés következtében elveszíthették a szemük világát.
Hamarosan leszállt az est, amikor átgondolhatták és értékelhették az aznapi történéseket. A túlélők hálát adtak az Istennek, amiért megérhették a következő napfelkeltét. Ám gondolataikba negatív érzések is vegyültek: szomorúság a meghalt barátok miatt, aggodalom a sebesültekért és a fogságba esettekért, sőt olykor bűntudat is, amiért túlélték az ütközetet, mások pedig odavesztek. És természetesen félelem és bizonytalanság a közeljövő miatt.
A Mansurahot körülvevő porban ezen az estén alighanem sokan tartottak önvizsgálatot. A keresztes sereg színe-java széttiporva hevert Mansurah utcáin. A haderő elit alakulata, a templomosok súlyos veszteségeket szenvedtek.
A rend nagymesterét hatalmas testi és lelki kínok gyötörték, amikor a szétroncsolt szeméből sugárzó fájdalom átjárta egész testét, néhány pillanatra elterelve figyelmét a bajtársaival kapcsolatos szörnyű érzésekről, akikkel soha többé nem találkozhat a földi lét során. A kiváló harcosok alkotta angol kontingens, mely nagy hasznára lehetett volna az expedíciónak, lényegében megsemmisült, vezére holtan hevert a mansurahi utca porában. Ahogy egyre több részlet jutott a franciák tudomására a város falai közt történt katasztrófáról, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a „győzelemért” hatalmas árat kellett fizetni.
Lajos katonái közül nagyon sokan odavesztek, és a király sokat gyötrődött, hogy nem kap híreket. Kétségbeesetten várta, hogy megtudja, mi történt Artois grófjával. Ekkorra már Joinville is újból a király társaságában tartózkodott, és akkor is jelen volt, amikor egy porlepte ispotályos lovag, Henri de Ronnay lovagtestvér, a rend prépostja belépett Lajos sátrába. Megcsókolta Lajos páncélba bújtatott kezét, és várta, hogy a király kérdéseket tegyen föl, mivel híreket hozott a mansurahi eseményekről. Lajos nem kertelt, rögtön afelől érdeklődött, tud-e valamit az artois-i grófról.
A lovag komoran csak annyit mondott, biztosan tudja, hogy Lajos fivére, az artois-i gróf már a Paradicsomban van. A királynak könny szökött a szemébe, úgy érezte, menten megszakad a szíve: minden hibája ellenére nagyon szerette a grófot. Látva, hogy Lajost mennyire megrendítették a szavai, a lovag emlékeztette az uralkodót, milyen dicsőséges győzelmet aratott a fivére: az ellenség támadásai közepette átkelt a folyón, megütközött velük és megfutamította őket, elfoglalta sátraikat és megszerezte hadigépeiket. Csodálatra méltó tettet vitt véghez.
A király tudta, hogy valóban így történt, ám úgy tűnt számára, hogy a győzelemért túl nagy árat kellett fizetni. Lajos valódi érzései nyilvánvalóak lehettek a jelenlévők számára. A lovaghoz fordult, és ezt mondta: „Dicsőség az Úrnak mindazért, amit nekem adott!”, s közben patakzott a könny az arcán. Lajos most már jól tudta, milyen hihetetlenül súlyos ára lehet a dicsőségnek és a hírnévnek.