FRANK CAPRA FILMKLASSZIKUSÁBAN, Az élet csodaszépben George Bailey-nek lehetősége nyílik megnézni, milyen lenne a világ, ha ő soha nem születik meg. Milyen jó lenne, ha ugyanezt megtehetnénk az Egyesült Államokkal is: meglesni hogyan nézne ki világunk, ha az elmúlt hat évtizedben Amerika nem első számú szuperhatalomként formálta volna. Milyen hasznos lenne megtudni, mi történne a világgal, ha Amerika hanyatlásnak indulna, ahogyan azt manapság oly sokan jósolják.
Sok mindent természetesnek veszünk modern világunkkal kapcsolatosan: a széles körben elterjedt szabadságjogokat, a példa nélküli globális prosperitást (még a jelenlegi gazdasági válság ellenére is), valamint a nagyhatalmak közötti háború hiányát. 1941-ben a Föld országai közül csak egy tucat volt demokrácia. Ma száznál is több. 1950 előtt négy évszázadon át a globális bruttó hazai termék (GDP) kevesebb, mint egy százalékkal nőtt évente. 1950 óta ez a szám átlagosan négy százalék, és emberek milliói emelkedtek ki a szegénységből. A huszadik század első fele az emberiség történetének két legpusztítóbb háborúját hozta, a korábbi évszázadokban pedig szinte állandó volt a háborúskodás a nagyhatalmak között. Az elmúlt hatvan évben azonban nem került sor ilyesmire. Korunk legmeghatározóbb háborúja, mely az Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajlott, arról ismert, hogy meg sem történt.
Persze bőven találni hibát a világban, de ha visszatekintünk a több évezrednyi írott történelemre, melyben a háború, a zsarnokság és a szegénység volt a megszokott állapot, a békesség, a demokrácia vagy a jólét pedig a ritka kivétel, akkor jelenünk aranykornak tűnik.
Egyesek szerint ez az emberiség fejlődésének elkerülhetetlen eredménye, amelyben közrejátszik a tudomány és technológia haladása, az egyre inkább globalizálódó gazdaság, az erősödő nemzetközi intézmények és viselkedési „normák” kialakulása, és a liberális demokrácia lassú, de biztos diadala minden más kormányzati modell fölött. Ezek egytől-egyig a változás olyan erői, amelyek túlmutatnak az egyének és a nemzetek tettein.
De van egy másik magyarázat is. Lehetséges, hogy az általunk látott fejlődés nem az emberi faj evolúciójának szükségszerű következménye, hanem egyedi és talán múló körülmények terméke: egy olyan sajátos nemzetközi hatalmi berendezkedésé, amely egyes világnézeteket előbbre valónak tekint másoknál. Lehet, hogy ha megváltoznának ezek a körülmények, ha eltolódnának az erőviszonyok, akkor a világrend is velük együtt változna. Lehet, hogy a demokrácia nem egyszerűen azért terjedt el száznál is több országban 1950 óta, mert az emberek vágynak a demokráciára, hanem mert a nemzet, amelyet 1950 óta a világ legerősebbjeként tartunk számon, maga is demokrácia. Lehet, hogy az elmúlt 60 év lenyűgöző globális gazdasági fejlődését egy, a világ vezető szabadpiaci gazdasága által alakított gazdasági rend tette lehetővé. Lehet, hogy a békének, amelyben jó ideje élünk, van valami köze ahhoz a hatalmas erőhöz, amely egyetlen ország kezében összpontosul.
A történelem megtanított minket arra, hogy minden világrend, beleértve a jelenlegit is, múlandó. Tündökölnek, majd végül elbuknak - és velük buknak az általuk emelt intézmények, az őket vezérlő eszmék és a nemzetközi viszonyokat meghatározó „normák” is. A történelem során minden nemzetközi rend az adott kor legerősebb országainak eszméit és érdekeit tükrözte, és akárhányszor más eszmékkel és érdekekkel rendelkező országok javára mozdultak el az erőviszonyok, a nemzetközi rend is mindig megváltozott. Előfordult, hogy a fennálló világrend egyszerűen összeroskadt, zűrzavart hagyva maga után. Amikor a Római Birodalom elbukott, az általa fenntartott rend is vele együtt bukott. Nemcsak a római kormányzati és jogi rend omlott össze, hanem egy teljes, Észak-Európától Észak-Afrikáig nyúló gazdasági rendszer is, amelyet évszázadokba telt újjáépíteni. A birodalom bukása évszázadokkal vetette vissza a kulturális és művészeti életet, de még a tudományos és technológiai fejlődést is. A cement receptje például egyszerűen elveszett.
Saját korunkban is tanúi voltunk egy világrend ehhez hasonló összeomlásának. Mai világunk alapjait a második világháború okozta káosz és pusztulás nyomában, egy négy évszázadon keresztül működő Európa-centrikus rend romjaira rakták le. Ez a rend korántsem volt tökéletes: számos háborút szült, agresszív imperializmushoz és a színes bőrű népek elnyomásához vezetett, de egyben megalapozta egy olyan kor eljövetelét, amelyben az emberiség hatalmas fejlődésen ment keresztül. A 19. század végére a tengerek feletti brit uralom és az európai nagyhatalmak közti egyensúly együtt megteremtette azt a viszonylagos biztonságot és stabilitást, amely lehetővé tette az életszínvonal növekedését, a személyes szabadságok enyhe, de érezhető bővülését, valamint a világ különböző pontjai közti távolságok csökkenését a kereskedelem és kommunikáció manapság csak globalizációnak hívott forradalma által. Ennek köszönhető, hogy a napóleoni és a Németország egyesítéséhez vezető háborúk után egyaránt közel negyven évig béke honolt a nagyhatalmak között. Jól mutatja ezeknek az eredményeknek a jelentőségét, hogy a huszadik század hajnalán sokan úgy vélték, az emberiség elérte fejlődésének csúcsát, a nagy háborúk és a zsarnokság pedig egyszerűen idejétmúlttá váltak.
Az első világháború kitörésével azonban a tartós béke és a terjedő liberalizmus kora - az európai civilizáció kiteljesedésének ígérete - megszakadt, átadva helyét a hipernacionalizmus, a despotizmus és a gazdasági zűrzavar korának. A demokrácia és a liberalizmus egykor oly bíztató térnyerése megtorpant, majd visszájára fordult, és egy maréknyi ostromlott demokráciát hagyott maga mögött, aggasztó túlerőben lévő, fasizálódó és totalitárius szomszédok árnyékában. A világ hirtelen tele lett ragadozó hatalmakkal, élükön diktatórikus vezetőkkel. A huszadik századi brit és európai rendek összeomlása nem eredményezett új sötét középkort - bár a náci Németország és a császári Japán győzelme ehhez vezethetett volna —, de a vele járó világégés a maga módján ugyanolyan pusztító hatású volt.
Kevésbé súlyos következményei lennének vajon a jelenlegi amerikai rend felbomlásának? Most, hogy annyian beszélnek Amerika hanyatlásáról, ez napjaink egyik fontos kérdése. Meglepően sok amerikai értelmiségi, politikus és törvényhozó áll viszonylagos nyugalommal a felvetéshez. Az általános vélekedés szerint az amerikai dominancia vége nem vonná szükségszerűen maga után a jelenlegi liberális nemzetközi rend végét. Arra számítanak, sőt abból indulnak ki, hogy e rend pozitív elemei - demokrácia, prosperitás, béke a nagyhatalmak között - túlélhetik az amerikai hatalom és befolyás hanyatlását. G. John Ikenberry politológus szerint például akkor is „megmaradnak és tovább erősödnek a liberális nemzetközi rend alapjai”, ha Amerika veszít hatalmából. Mindehhez kapcsolódik még egy olyan vélekedés, miszerint az amerikai hanyatlás mára tagadhatatlanná vált; lehet örülni neki vagy sajnálkozni miatta, de nincs mit tenni ellene.
Ebből kiindulva érdemes megvizsgálni, hogy milyen mértékben függ a mai világrend az amerikai hatalomtól és annak sajátos jellegétől. Milyen hatással lenne a jövőre, ha a nemzetközi rendet többé nem elsődlegesen az Egyesült Államok és a hasonló gondolkodású szövetséges országok alakítanák? Ki vagy mi venné át Amerika helyét? Ráadásul van egy másik, hasonlóan fontos kérdéskör is. Valóban hanyatlik Amerika? Vagy inkább az a veszély áll fenn, hogy a hatalom elvesztésével kapcsolatos indokolatlan félelmeik miatt az amerikaiak szuperhatalmi öngyilkosságba hajszolják önmagukat?