IRONIKUS, hogy az amerikai külpolitikának furcsamód előnyére váltak az amerikai nép sajátosságai, még ha azok nem is mind csodálatra méltóak, nem is mind nemesek, és nem is feltétlenül járulnak hozzá a hatékony vezetéshez. Mert bár igaz, hogy az Egyesült Államok nagymértékben, de kiszámíthatatlanul és gyakran akaratlanul befolyásolja világunk változásait, az amerikai nép hatalomhoz való ambivalens hozzáállása miatt az ország döbbenetes ereje paradox módon kevésbé tűnik fenyegetőnek, mint amilyen lehetne. Egy tudatosabb Amerika sokkal ijesztőbb lenne. A valódi Amerika viszont tétova, és még akkor is távolságot akar tartani a világ többi részétől, amikor a saját kezével alakítja azt. Ezzel szövetségeseit gyakran frusztrálja, ellenségeit összezavarja, de egyben kevésbé félelmetes hegemón is.
Ezek a tulajdonságok nélkülözhetetlennek bizonyultak több mint hatvan évvel ezelőtt, amikor az Egyesült Államok az Európával való gazdasági és stratégiai szövetség megerősítésével lefektette a mai liberális világrend alapjait. Most, hogy Európa ideje már állítólag lejárt, és beléptünk az „ázsiai évszázadba”, könnyű elfelejteni, hogy világunk - az a politikai, gazdasági és stratégiai rendszer, ami Ázsia fejlődését is lehetővé tette - a második világháború utáni Európa romjaira épült. És csakis azért épülhetett fel, mert az Egyesült Államok megoldást talált Európa megoldhatatlan problémájára.
A 19. század közepe táján az európai nagyhatalmakon tragikus előérzet lett úrrá, amelyből képtelenek voltak maguktól kigyógyulni. Túl sok erős és ambiciózus ország jutott egy relatíve kis területre ahhoz, hogy bármelyikük is biztonságban érezze magát. Voltak időszakok, amikor az európai erőegyensúly működőképesnek bizonyult, de rendre (és látványosan) kudarcot is vallott. 1850 és 1945 között Franciaország és Németország (illetve az első esetben Poroszország) háromszor szállt háborúba egymással: 1870-ben, 1914-ben és 1940-ben. Oroszország és Németország kétszer. Egy alkalommal Anglia és Franciaország együttesen szállt szembe Oroszországgal. A nagyobb háborúk között számos alkalommal majdnem katonai konfliktussá fajult az országok között egyre növekvő feszültség, különösen a Balkánon, illetve az afrikai és a kelet-ázsiai gyarmati zsákmány felosztása kapcsán. Ha az európai erőegyensúly révén mégis tartósabb béke jött létre, azt is a folyamatos háborús fenyegetés, a vitatott vizekre küldött hadiflották, és a fenyegető szárazföldi erők válságidőben való mozgósítása tette lehetővé. Európából az állig felfegyverkezett nagyhatalmak geopolitikai küzdőtere lett, a bizonytalanság körforgása pedig megtörhetetlennek tűnt - mindez a közös európai kultúra és civilizáció, az egyre inkább összefonódó és integrált európai gazdaság, illetve az uralkodó családok közötti vérrokonság ellenére.
Itt jött a képbe - vonakodva - az Egyesült Államok. Az amerikaiak többsége még a második világháború után sem szándékozott globális hatalommá válni; úgy gondolták ugyanis, hogy a világbékét majd valahogy fenntartja az Egyesült Nemzetek Szervezete. Mikor a háború véget ért, a Truman-kormány úgy tervezte, hogy visszahúzódik az óceán innenső felére, rövid idő alatt leépíti fegyveres erőit, csökkenti a védelmi kiadásokat, és Európát független „harmadik erőnek” hagyja meg, amely egyedül is képes szembeszállni a Szovjetunióval. Ezt a célt szolgálta eredetileg a Marshall-terv és a többi arra irányuló kezdeményezés, hogy felélesszék az európaiak darabokban heverő önbizalmát, talpra állítsák leharcolt gazdaságaikat, és néhai ellenségekből egy egységes Európát hozzanak létre. Az európaiak azonban nem akartak harmadik erő lenni, és hamar kiderült, hogy egyedül nem is lettek volna képesek rá. Azt akarták, hogy „amerikai katonák” álljanak őrt „köztük és a Vörös Hadsereg között”, és tartsák kordában az újjáéledő Németországot. A NATO szövetség inkább volt Európa ötlete, mint Amerikáé: egyfajta felkérés az európai országok részéről, hogy az Egyesült Államok “terjessze ki birodalmi ernyőjét fölébük”, melyet Amerika csak vonakodva fogadott el, mikor egyértelművé vált, hogy eredeti tervük reménytelen.
George Kennan ellenezte a NATO ötletét, illetve minden olyan tervet, amely hosszú távú amerikai jelenlétre alapozott Európában. Attól félt, hogy az amerikaiak sem intézményeik, sem természetük révén „nem alkalmasak arra, hogy valódi birodalmi erővé váljanak”, és inkább arra ösztönzött, hogy „fokozatosan mondjunk le Nyugat-Európa biztonságának alapvető felelősségéről”. Csakhogy az amerikaiak épp különböző korlátaik és fenntartásaik miatt váltak vonzóvá a transzatlanti „birodalom” urainak szerepében. Ahogy a szovjetek saját birodalma elkezdte megvetni a lábát keleten, a Csendes-óceán túloldalán található, fizikailag és érzelmileg is távoli nagyhatalom tökéletes deus ex machinának tűnt az európaiak dilemmájának megoldására. Az Egyesült Államok kellően messze volt ahhoz, hogy ne legyen túl félelmetes hegemón, és mivel határait nem veszélyeztette ellenség, kellő biztonságban volt ahhoz, hogy fegyveres erőinek jelentős részét állandó jelleggel több ezer kilométerrel arrébb állomásoztassa. Jól jött az is, hogy Amerika demokrácia volt, és nem csak azért, mert ez közös értékeket jelentett a britekkel és franciákkal, hanem mert, ahogy John Lewis Gaddis történész megjegyezte, a szövetségeseivel való együttműködés demokratikus jellegének köszönhetően a gyengébb hatalmak olyan mértékű autonómiát élveztek, ami nagyon távol állt a birodalmi rendszerekben megszokottól.
A második világháború után az Egyesült Államok hasonlóan fontos szerepet játszott Kelet-Ázsiában, ahol a 19. század végére szintén általánossá vált a szomszédos országok közötti háborúskodás, 1895 és 1945 között Japán és Kína számos alkalommal szállt harcba egymással, és az összecsapások során tízmilliók vesztek oda, zömében kínaiak. Japán és Oroszország kétszer esett egymásnak, Korea pedig számos konfliktus, köztük az Egyesült Államokat és Kínát is magába szippantó polgárháború színterévé vált. Az Egyesült Államok mint állandó biztonsági tényező megjelenése nem vetett véget a régió háborúinak - hiszen maga is harcba szállt Koreában és Vietnamban - de a helyi nagyhatalmak közötti háborúskodást sikerült megszüntetnie. Az Amerika és Japán közti szoros biztonsági függés az Egyesült Államok németországi szerepét is segít megérteni. A régió legagresszívebb hatalmától elvették a lehetőséget a további agresszióra, így az népének hatalmas energiáit inkább a gazdasági fejlődésbe, a technológiai innovációba és a nemzetközi kereskedelembe fektethette.
Érdemes visszatekinteni azokra az 1945 utáni nagy geopolitikai problémákra, amelyeket az Egyesült Államok oldott meg. Ha nem sikerült volna rendezni ezeket, a világunk ma egészen máshogyan festene. Az Amerika által létrehozott európai és ázsiai stratégiai együttműködések a liberális világrend pilléreivé, a globális gazdaság motorjává, a terjeszkedő demokrácia szívévé, valamint a világháborúk és az előző évszázadban elterjedt nagyhatalmi konfliktusok elsődleges gátjává váltak a hidegháború során. A hidegháború alatt Amerika köré kiépülő önjáró liberális rendszer idővel gazdaságilag, katonailag és politikailag is túl erőssé vált fő versenytársa, a Szovjetunió, az oroszok által létrehozni kívánt világméretű kommunista rendszer számára. Az amerikai rend lett az uralkodó világrend. Moszkva korábbi csatlós államai lelkesen csatlakoztak „a Nyugathoz”, lehetővé téve napjaink liberális világának kibontakozását.
EGYÁLTALÁN NEM VOLT TÖRVÉNYSZERŰ, hogy így alakultak a dolgok. Sem isteni gondviselés vagy progresszív teleológia, sem kibontakozó hegeli dialektika nem írta elő, hogy a liberalizmus győzedelmeskedni fog a második világháború végén. Figyelemre méltó világunk lakói hajlamosak azt hinni, hogy a globális demokráciarobbanás, valamint az elmúlt hatvan év során a prosperitást szolgáló, szabad kereskedelmen és szabadpiacokon alapuló liberális gazdasági rendszer csupán az emberiség fejlődésének újabb természetes lépcsőfoka. Előszeretettel képzeljük, hogy a demokrácia győzelme egy eszme győzelme, hogy a piaci kapitalizmus diadala egy jobb rendszer diadala, és hogy mindez visszafordíthatatlan.
Kétségkívül kellemes gondolat, de a történelem mást mutat. Számos esetben, láthattak, hogy a demokratikus fejlődés és a gazdasági liberalizáció egyaránt visszafordítható és semmissé tehető. Görögország, Róma és Velence ókori demokráciái mind elbuktak hatalmasabb erőknek vagy saját kudarcaiknak köszönhetően. A kései 19. és a korai 20. században kifejlődött liberális gazdasági rendszer szintén összeomlott a húszas-harmincas években. Az előrébb való eszme nem fog csak azért győzedelmeskedni, mert előrébb való — nagyhatalmakra van szüksége, amelyek képviselik. Vegyük például a demokrácia által akár csak az elmúlt két évszázadban bejárt csúcsokat és mélypontokat. Az amerikai forradalomtól kezdve a 19. század végéig egy adott pillanatban nem volt ötnél több ország a világon, amelyeket demokráciának nevezhettünk volna. Az 1848-ban Európa-szerte fellángoló liberális és alkotmányos forradalmakat hamar leverték; a kései 19. században azonban fellendülés volt tapasztalható. 1900-ra már egy tucat demokráciáról beszélhetünk, amely olyan döbbenetes növekedés volt, hogy sokan azt hitték, egy demokratikus forradalom készül végigsöpörni bolygónkon. Aztán jött az első világháború, és vele Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok diadala. Európa-szerte demokratikus kormányok jelentek meg: a legyőzött Németországban, Ausztriában és az ottomán Törökországban, valamint Finnországban, Lengyelországban és Görögországban, majd végül Latin-Amerikában is. 1920-ban, miután a demokráciák száma hirtelen a kétszeresére nőtt, James Bryce történész másokkal egyetemben már azon elmélkedett, hogy ez a „demokratizációs tendencia” nem csak átmeneti ingadozás volt, hanem „a törvényszerű társadalmi fejlődésből következő természetes tendencia”. J. A. Hobson brit közgazdász visszaemlékezései szerint a demokrácia „oly módon tört felfelé a világ legtöbb országában, hogy a politikai evolúció természetes végcéljaként kezdtek rá tekinteni. Még azok is elkerülhetetlennek tartották, akik egyébként bizalmatlanok voltak vele szemben.”
Az 1920-as és 30-as évek során azonban a tendencia megfordult, és, Samuel P. Huntington szavaival élve, egy „fordított hullám” jött létre. Mussolini 1922-és olaszországi fasiszta hatalomátvétele volt a kezdet, majd Litvánia, Lengyelország, Lettország és Észtország újszülött demokráciái is elestek. Aztán jött Hitler és a nácik felemelkedése Németországban a korai 1930-as években, majd Ausztriában és Csehszlovákiában is végbement a kierőszakolt náci hatalomátvétel. 1936-ban elbukott a görög demokrácia, majd Franco és fasiszta rezsimjének köszönhetően a spanyol is. Brazília, Uruguay és Argentína demokráciáinak katonai puccs vetett véget, Japáné pedig egy katonai kormányzatot rejtő maszkká silányult az 1930-as években. Három kontinensen is autoriter erők léptek a törékeny demokráciák helyébe, kihasználva a demokratikus rendszerek sebezhetőségét és a gazdasági válság adta lehetőséget. A folyamat láncreakciószerű volt: ha egy országban győzött a fasizmus, az máshol is lökést adott a hasonló mozgalmaknak. A spanyol fasiszták például katonai segítséget kaptak Németország és Olaszország fasiszta rezsimjeitől. 1939-re, a második világháború előestéjére, a demokráciák száma ismét egy tucatra esett vissza. Az előző negyven év demokratikus fejlődése megsemmisült.
Az első világháborút követő időszak nem csak azt mutatta meg, hogy a demokrácia terjeszkedése visszafordítható, hanem azt is, hogy a demokrácia nem feltétlenül kerül ki mindig győztesen az eszmék versenyéből. Nem egyszerűen államformák és kormányok megdöntéséről volt szó - Hobson szerint egyenesen a demokrácia eszménye „vesztette el a hitelét”. A szükségszerűség aurája szertefoszlott. Számtalan ember nem hitte el, hogy a demokratikus kormányzás egy jobb utat képvisel.
A fasiszta kormányok erősebbnek, energikusabbnak, hatékonyabbnak és jobb támasznak tűntek a nehéz idők közepette, miközben ügyesen korbácsolták fel a nacionalista kedélyeket. A számos sebből vérző weimari demokráciában, valamint a törékeny és rövid életű olasz és spanyol rendszerekben még erősebben visszhangoztak Hitler, Mussolini és Franco hívószavai. Az 1990-es évek orosz demokráciájának számos gyengesége is így tette vonzóbbá sokak számára Vlagyimir Putyin autoriterebb kormányzási stílusát - legalábbis átmenetileg. Úgy tűnik tehát, hogy az emberek nem csak szabadságra, önállóságra, kibontakozási lehetőségekre és elismerésre vágynak. Ha nehéz idők járnak, ugyanígy igénylik a biztonságot, a rendet és azt, hogy valami nagyobb, magasztosabb dolog részének érezhessék magukat, amely felülírja a függetlenséget és az individuumot - és e szükséget az autokrácia gyakran jobban kielégíti, mint a demokrácia. Az emberek továbbá hajlamosak a győztesek felé húzni, az 1920-as és 1930-as évek demokratikus és kapitalista országai pedig gyengének tűntek a szemlátomást erőtől duzzadó fasiszta rezsimek és a sztálini Szovjetunió mellett.
Egy újabb háború és a szövetséges demokráciák (meg a Szovjetunió) újabb győzelme kellett ahhoz, hogy a tendencia ismét visszájára forduljon. Az Egyesült Államok erővel, valamint Nyugat-Németország, Olaszország, Japán, Ausztria és Dél-Korea tartós megszállásával biztosította a demokrácia fennmaradását. Miután ismét győzelmet arattak a demokráciák és a fasizmus hitelét vesztette, sok egyéb ország is beállt a sorba. Görögország és Törökország egyaránt ebbe az irányba indultak, ahogy Brazília, Argentína, Peru, Ecuador, Venezuela és Kolumbia is. Európa elkezdte levetni gyarmatait, és az újszülött országok közül néhányan szintén demokratikus kormányzással kezdtek kísérletezni, élükön Indiával. 1950-re már húsz és harminc között volt a demokráciák száma, vagyis a világ népességének közel 40 százaléka élt ilyen rendszer alatt.
Egy eszme győzelme volt ez, vagy a fegyvereké? Az emberiség megállíthatatlan fejlődésének diadala, vagy, ahogy Huntington később megjegyezte, inkább csak „történelmileg különálló események” láncolata? A jelek az utóbbira utalnak, hiszen a második világháborút követő nagy demokráciahullámról is kiderült, hogy visszafordítható, amikor a kései 1950-es és korai 1970-es évek között újabb „fordított hullám” mosta végig a világot. Peru, Brazília, Argentína, Bolívia, Chile, Uruguay, Ecuador, Dél-Korea, a Fülöp-szigetek, Tajvan, Pakisztán, Indonézia és Görögország egyaránt autoriter rendszerek uralma alá kerültek ismét. Az újonnan felszabadult afrikai gyarmatok közül Nigéria volt a legjelentősebb, ahol a demokrácia kudarcot vallott. 1975-re világszerte több mint három tucat kormány volt, amely katonai puccs eredményeként került hatalomra.
Ráadásul ez a fordított hullám a globális GDP-ben tapasztalható jelentős ugrás idején következett be. 1950 és 1975 között a világgazdaság minden korábbinál nagyobb mértékben növekedett, majd érezhetően lelassult. Miközben tehát egyre több ország érte el a gazdasági fejlődés azon szakaszát, melyet a politológusok a demokrácia számára legideálisabbnak tartanak, a demokráciák száma egyre csökkent. Az 1970-es, de meg a korai 1980-as években is igen kevesen beszéltek a demokrácia szükségszerűségéről, 1984-re Huntington úgy gondolta, hogy elértük „világunk demokratikus fejlődésének határait”. A politológus sötét jövőképet festett a demokrácia számára, amikor kijelentette, hogy „jelentős kulturális hagyományok képtelennek bizonyultak annak befogadására”, és hogy „az antidemokratikus kormányok (legfőképp a Szovjetunió) nagymértékben megerősödtek”.
Aztán váratlanul megérkezett a „harmadik hullám”. A kései 1970-es évek és korai 1990-es évek között döbbenetes módon 120-ra nőtt a demokráciák száma, amely a világ lakosságának felét foglalta magába. Könnyen lehet, hogy az „arab tavasz” ennek a hullámnak a folytatása, vagy akár egy negyediknek a kezdete. A demokráciarobbanás már lassan öt évtizede tart, ezzel a leghosszabb és legnagyobb mértékű ilyen típusú tendencia a történelem során. Noha voltak visszalépések I.atin-Amerika és a néhai Szovjetunió bizonyos részein, egy újabb fordított hullám egyelőre nem alakult ki.
Mivel magyarázható a 20. század utolsó negyedében látott demokratizálódási folyamat tartós sikere? Bizonyára nem a világgazdaság stabil növekedésével és a szabadság, az önállóság és az elismerés iránti általános vágyódással. Ezek fontos összetevők, de önmagukban nem elegendők.
Az emberekben feltehetően mindig van egy belső igény az önállóságra és az elismerésre, mikor ezeket épp nem írja felül egyéb aggály vagy igény. Az 1950 és 1973 közötti gazdasági növekedés erőteljesebb volt, mint az utána következő években, de sem az emberi igények, sem a gazdasági fejlődés nem akadályozta meg, hogy a demokratizálódási folyamat visszaforduljon az 1960-as és a korai 1970-es években. A harmadik hullám érkezéséig számos ország dülöngélt oda-vissza körforgásszerűen a demokrácia és a tekintélyelvűség között, már-már kiszámítható ütemben. A harmadik hullámban az a legkülönösebb, hogy megszakította a demokrácia és autokrácia közötti ciklikus váltakozást — az országok beléptek egy demokratikus szakaszba, és ott is maradtak. De vajon miért?
A választ a hatalom és az eszmék globális elrendeződésében kell keresni. A nemzetközi hangulat az 1970-es évek közepe után egész egyszerűen befogadóbb lett a demokráciák számára, és elutasítóbb az autokratikus rendszerekkel szemben, mint korábban. Huntington tanulmánya kitér az olyan tényezőkre is, mint például a II. Vatikáni Zsinat, amely során megváltoztatták a Katolikus Egyház renddel és forradalommal kapcsolatos doktrínáit, így gyengítve egyes katolikus országok autoriter kormányainak legitimációját. Mindeközben az egyre sikeresebb és vonzóbb Európai Közösség belpolitikai tényező lett olyan országokban, mint Portugália, Görögország vagy Spanyolország, amelyek az EK-tagság nyújtotta gazdasági előnyökre vágytak, ezért úgy érezték, igazodniuk kell a Közösség demokratikus normáihoz. E normák egyre inkább nemzetközi normákká váltak, de tévedés lenne azt hinni, hogy csak úgy a semmiből tűntek elő, vagy hogy az emberiség természetes evolúciójának eredményei lettek volna. Hogy ismét Huntingtont idézzük: "A demokratikus normák terjedése nagymértékben annak volt köszönhető, hogy a világ legerősebb országa elkötelezte magát e normák iránt.”
Az Egyesült Államoknak döntő szerepe volt abban, hogy a demokráciarobbanás létrejöhetett, de nem azért, mert világszerte következetes demokratizáló politikát folytatott. Ilyen ugyanis nem volt. A hidegháború során az amerikai külpolitika számos alkalommal támogatott diktatúrákat, többnyire a kommunizmus elleni harc részeként, de néha egyszerűen közönyből. Még azt is megengedte, illetve néha egyenesen sürgette, hogy az Egyesült Államok szempontjából megbízhatatlannak tartott demokratikus kormányokat megdöntsék - így járt Moszadek Iránban 1953-ban, Arbenz Guatemalában 1954-ben és Allende Chilében 1973-ban. Az amerikai külpolitika néha már-már ellenséges volt a demokráciával szemben. Richard Nixon például úgy tartotta, hogy az „nem feltétlenül a legjobb államforma Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népei számára”.
Amikor az Egyesült Államok támogatta a demokráciát, akkor sem puszta elvhűségből tette, hanem gyakran stratégiai céllal. A Reagan-kormányzat tisztségviselői egy idő után rájöttek, hogy a világ több pontján kitöréssel fenyegető kommunista mozgalmak idején a demokráciák valószínűleg hasznosabb szövetségesek az autokráciáknál. Máskor Amerika a belföldi közakaratnak adta meg magát, mikor egy számára roppant kényelmetlen választási helyzetben döntenie kellett, hogy egy népszerűtlen és potenciálisan roskadozó diktatúrát támogasson, vagy „az emberek oldalára álljon”. Ronald Reagan minden bizonnyal szívesen támogatta volna Ferdinand Marcos diktatúráját az 1980-as években, ha nem kerül szembe a Fülöp-szigeteki „néphatalommal”. Csak kevés eset volt, mikor az Egyesült Államok nyíltan a demokratikus alapelvek iránti elkötelezettségből akart megdönteni egy rendszert - ilyen volt például idősebb George Bush 1989-es panamai inváziója és Bill Clinton 1994-es beavatkozása Haitiben.
Az 1970-es évek közepétől azonban az Egyesült Államok valóban kritikusabb álláspontra helyezkedett a diktatúrákkal szemben. Az emberi jogok szószólóinak vezetésével a Kongresszus feltételekhez közötte, vagy teljesen elvágta az autoriter szövetségeseknek küldött segélyeket, aminek következtében azok hatalma gyengülni kezdett. Az 1975-ös Helsinki Záróokmány az emberi jogok ügyének felkarolásával pedig segített nagyobb figyelmet irányítani a politikai disszidensekre és a keleti blokk diktatúráinak egyéb kritikusaira. Jimmy Carter elnök a nemzetközi párbeszéd meghatározó témájává emelte a Szovjetunió emberi jogi gyakorlatát, és egyes jobboldali kormányok tevékenységét Latin-Amerikában és másutt. Az amerikai nemzetközi információs szolgálatok, mint például az Amerika Hangja és a Szabad Európa/Szabadság Rádió nagyobb teret adtak műsoraikban a demokrácia és az emberi jogok kérdéseinek. A Reagan-adminisztráció, miután sikertelenül próbálta levenni a napirendről Carter emberi jogi törekvéseit, végül beemelte őket saját programjába, és kifejezett politikájává tette a demokrácia terjesztését. Következetes amerikai politikáról azonban még ekkoriban sem beszélhettünk. Számos szövetséges diktatúrát nemhogy megtűrtek, de aktív gazdasági és katonai támogatásban is részesítettek az amerikaiak, főleg a Közel-Keleten. Az amerikai politikai irányváltás és az európai erőfeszítések együttes hatása azonban így is jelentős volt.
A harmadik demokratizálódási hullám 1974-ben kezdődött Portugáliában, ahol a „szegfű forradalom” egy félévszázados diktatúrának vetett véget. Ahogy Larry Diamond demokrácia-szakértő is megjegyezte, ez a forradalom nem csak úgy megtörtént magától. Az Egyesült Államok egyes európai demokráciákkal karöltve „komoly erőfeszítéseket tett a demokratikus pártok támogatására”, amely kulcsfontosságúnak bizonyult. Az ezt követő másfél évtizedben az Egyesült Államok számos eszközzel, köztük katonai beavatkozással segítette világszerte a demokratikus átalakulásokat és a már meglévő, törékeny demokráciák megmaradását. Amikor a Dominikai Köztársaság régóta hatalmon lévő elnöke nem volt hajlandó lemondani, Carter katonai lépésekkel fenyegetőzött. Grenada 1983-as megszállásával Reagan egy demokratikus kormányt juttatott újból hatalomra egy katonai puccs után. 1986-ban a Fülöp- szigeteken az Egyesült Államok katonai fenyegetéssel akadályozta meg, hogy Marcos erőszakkal tegye semmissé az elvesztett választás eredményét. Manuel Noriega tábornoknak ugyan sikerült a csalást véghezvinnie Panamában, de Bush 1989-es inváziója ott is demokráciát hagyott maga után. Mindeközben az Egyesült Államok sikeresen használta befolyását, hogy katonai hatalomátvételt akadályozzon meg Hondurasban, Bolíviában, El Salvadorban, Peruban és Dél-Koreában. Máshol arra ösztönzött elnököket, hogy ne maradjanak hivatalban az alkotmányban meghatározott időtartamon túl. Huntington becslései szerint nagyjából másfél évtized leforgása alatt Amerika támogatása „kulcsfontosságúnak bizonyult a Dominikai Köztársaság, Grenada, El Salvador, Guatemala, Honduras, Uruguay, Peru, Ecuador, Panama és a Fülöp-szigetek demokratizálódási folyamatainak szempontjából, és hozzájárult Portugália, Chile, Lengyelország, Korea, Bolívia és Tajvan demokratikus átalakulásához”.
A kései 1970-es és 1980-as évek demokratizálódási hullámához számos globális és helyi fejlemény hozzájárult, és elképzelhető, hogy akkor is így alakultak volna a dolgok, ha az Egyesült Államok kevésbé befolyásos szereplőként van jelen az események során. A kérdés inkább az, hogy a demokratikus mozgalom ugyanilyen méretű és tartósságú lett volna-e. Európa és Japán stabil demokráciazónái erős mágneseknek bizonyultak. A liberális szabadpiaci és szabadkereskedelmi rendszer egyre inkább maga mögött hagyta a kommunista blokk stagnáló gazdaságait, különösen az információs forradalom hajnalán. Az Egyesült Államok és más sikeres demokráciák aktív részvételének köszönhetően létrejött egy széleskörű, ha nem is univerzális konszenzus, amely sokkal inkább a demokratikus államformákat pártolta az autoriter rendszerekkel szemben.
Diamond és mások is rámutattak annak a jelentőségére, hogy ezek a „globális demokratikus normák minden korábbinál jobban megmutatkoztak a regionális és nemzetközi intézményekben és egyezményekben”. E normák hatással voltak a különböző országok belső politikai folyamataira, megnehezítették az autoriter erők számára, hogy átvészeljék a politikai és gazdasági viharokat, és megkönnyítették a demokratikus mozgalmaknak, hogy legitimációt szerezzenek.
Csakhogy a „normák” is mulandók. Az 1930-as években fasiszta diktatúrák diktálták a trendeket, míg az 1950-es és 1960-as években a szocializmus különböző fajtái örvendtek nagy népszerűségnek. Az 1970-es évektől napjainkig azonban az Egyesült Államok és egy maréknyi más demokratikus erő diktálta a divatot, és hirdette - egyesek szerint erőltette - a demokratikus elveket, beágyazva őket a nemzetközi intézményekbe és egyezményekbe.
Az Egyesült Államok szerepe jelentős volt abban is, hogy a gyengébb demokráciák is megvethették lábukat. Amerika legnagyobb sikere talán az volt, hogy megelőzte a kibontakozóban lévő demokráciák elleni katonai puccsokat. Az Egyesült Államok bizonyos szempontból egy akár természetesnek is mondható körforgásba avatkozott bele, mikor megakadályozott egy-egy autoriter irányba való elmozdulást, mikor az az adott országban épp „esedékes” lett volna. Nem arról volt szó, hogy az Egyesült Államok mindenfelé a demokráciát exportálta volna. Gyakran inkább a fiatalok védelmezőjeként meggátolta, hogy az ifjú demokráciák megbukjanak - például a Fülöp-szigeteken, Kolumbiában és Panamában. Ennek köszönhetően a harmadik hullám kivételesen nagy kiterjedésű és tartós volt.
Végül ott volt még a Szovjetunió összeomlása, valamint vele együtt a kelet-európai kommunista kormányok bukása és az azokat követő demokratikus rendszerváltoztatások. Mindig is vitatott kérdés marad, hogy az Egyesült Államok mennyiben segítette elő a szovjet rendszer összeomlását. Kétségtelenül volt benne szerepe, mind a szovjet birodalom katonai feltartóztatásával, mind pedig a gazdasági és technológiai verseny megnyerésével. Ugyanakkor a kelet-európai demokratizálódási hullám nem elsősorban Amerika érdeme volt. A néhai Varsói Szerződés népei már régóta meg akartak szabadulni a szovjet uralomtól, és vele együtt a kommunizmustól. Csatlakozni akartak Európa többi részéhez, amely egy még az Egyesült Államokénál is vonzóbb gazdasági és társadalmi modellt ígért számukra. Nem kizárólag a szabadság és a jólét iránti vágyuknak köszönhető azonban, hogy mindannyian demokratikus berendezkedést alakítottak ki országaikban — Kelet- és Közép-Európa népei szerettek volna az amerikai „védelmi ernyő” alá tartozni. A stratégiai, a gazdasági, a politikai és az ideológiai dimenziók ezáltal elválaszthatatlanná váltak. Akik a NATO, majd később az Európai Unió tagjai akartak lenni, tudták, hogy minderre esélyük sincs, ha nem bizonyítják a demokrácia iránti elkötelezettségüket. E demokratikus átalakulások, amelyek a harmadik hullámot inkább demokratikus szökőárrá változtatták, egy más nemzetközi rendszerben nem feltétlenül mentek volna végbe. Az, hogy egyáltalán létezett egy demokratikus, egységes és fejlődő Nyugat-Európa, mely mágnesként funkcionált keleti szomszédai számára, Amerika második világháború utáni politikájának köszönhető.
Az erőviszonyok elrendeződése minden nemzetközi rendszerben hatással van az abban létrejövő kormányzati formákra. Elég csak összevetni a kései 20. századi demokratikus mozgalmak sorsát az Európán 1848-ban végigsöprő liberális forradalmakéval. A Franciaországból induló, Népek Tavaszaként ismert eseménysorozatban liberális reformerek, alkotmánypártiak, nacionalisták és a felemelkedőben lévő középosztály tagjai, valamint radikalizálódott munkások és szocialisták vettek részt. Hetek leforgása alatt királyokat és hercegeket buktattak meg, és megrengették a német, olasz, francia, lengyel, osztrák, magyar és román trónt. Végül azonban elbuktak, részben az összetartás hiánya miatt, de részben azért, mert az autokratikus hatalmak erővel leverték őket. Az orosz cár Romániába és Magyarországra parancsolta katonáit, a német hercegségekben pedig a porosz hadsereg segítségével fojtották el a liberális forradalmat. Tüntetők tízezrei haltak meg Európa utcáin. A kard erősebbnek bizonyult a tolinál.
Mindehhez az is hozzájárult, hogy a liberálisabb Anglia és Franciaország semleges álláspontra helyezkedett a liberális forrongás alatt, jóllehet anno Franciaország forradalma ihlette és indította útjára a páneurópai mozgalmat. A brit monarchia és arisztokrácia félt az otthoni radikalizmustól, és Franciaországgal együtt fontosabbnak tartották megőrizni a nagyhatalmak közötti békét, mint liberális eszmetársaik segítségére sietni. Az öt európai nagyhatalom közötti erőegyensúly fennmaradása mindenhol az ellenforradalmi törekvéseket segítette, és a Népek Tavaszát elfojtották. Európa reakciós erői évtizedekre megerősödtek a liberalizmussal szemben.
A kutatók számos elméletet gyártottak már arra, hogy Európa és a világ mennyire másképpen fejlődhetett volna, ha 1848 liberális forradalmai sikerrel járnak, illetve főképpen arra, hogy hogyan alakult volna Németország történelme, ha a nemzeti egység egy liberális, parlamenti rendszer égisze alatt valósult volna meg, és nem a „Vaskancellár” Bismarck által, aki háborúval, a Hohenzollern-dinasztia vezette konzervatív porosz hadseregre támaszkodva kovácsolta egybe a nemzetet. A. J. P. Taylor történész szerint a történelem fordulóponthoz érkezett 1848-ban, de Németország „nem volt képes vele fordulni”. Tanulhattak volna a németek más leckét, mint amit Bismarck adott fel, miszerint „a kor nagy kérdéseit nem beszédekkel és többségi határozatokkal döntik el, hanem vérrel és vassal”? A kor nemzetközi rendszerének sajátosságai nem segítették elő a liberális és demokratikus változásokat. Mivel a 19. századi európai erőegyensúly nem a demokráciának kedvezett, így, nem meglepő módon, a demokrácia sehol nem diadalmaskodott.
Azon is eltöprenghetünk, hogy hogyan nézne ki világunk manapság, ha az Egyesült Államoknak nem jut ekkora szerep a demokráciának kedvező nemzetközi környezet kialakításában, és hogyan alakulnának a nemzetközi kérdések, ha az Egyesült Államok többé nem lenne képes betölteni e szerepet. A demokratikus átalakulás még kedvező körülmények között sem elkerülhetetlen. Van, hogy egy ország olyan átmeneti stádiumba lép - gazdaságilag, társadalmilag és politikailag —, ahol a demokratikus irányba való elmozdulás valószínűsége növekszik vagy csökken, de e változás irányát gyakran külső tényezők, általában kurrens nagyhatalmak befolyásolják. A liberális mozgalmakkal szembenálló konzervatív erőket támogató erős autoriter hatalmak képesek visszafordítani a természetes demokratikus fejlődést, de a demokratikus országok is képesek győzelemre segíteni olyan liberális erőket, amelyek Önállóan elbuknának. Akárcsak az 1840-es években, az 1980-as évek liberális mozgalmait is országonként egyéni tényezők hívták életre, de sikerük vagy kudarcuk nagymértékben függött a nemzetközi erőviszonyoktól. Amerika korában ez az egyensúly általában a demokráciának kedvezett, amely megmagyarázza, miért jártak sikerrel e kor liberális forradalmai. Ha az Egyesült Államok nem képviselt volna ekkora erőt, akkor kevesebb rendszerváltoztatás járt volna sikerrel, és azok is könnyen kérészéletűek lehettek volna — és akkor ma egy sekélyebb, könnyebben visszafordítható hullámról beszélnénk.
Az arab világban tapasztalható forrongásra adott amerikai válasz jól illusztrálja, hogy az amerikaiak még átfogó tervek vagy akár szándék nélkül is a demokrácia felé billenthetik a mérleg nyelvét. 2004 és 2010 között az Egyesült Államok megpróbálta enyhe nyomásnöveléssel szerény politikai reformokra ösztönözni az arab államokat, bár e törekvés erőtlen és egyenetlen volt. Mikor azonban egy tunéziai boltos felgyújtotta magát, és ezzel az egész régióra kiterjedő mozgalmat robbantott ki, Amerika pár héten belül elkezdte megvonni az egyiptomi Hoszni Mubarakhoz hasonló régi szövetségeseknek nyújtott támogatást, majd erőszakkal akadályozta meg, hogy Kadhafi líbiaiakat mészároljon le Bengáziban. Az Egyesült Államok eredeti célja nem a diktátorok megdöntése volt, de végül mindkét esetben úgy érezte, hogy az eltávolításukat követelő nép oldalán a helye. E váratlan döntések nyomán az Amerika által képviselt erő döntő tényező lett az arab politikai zűrzavar keretét képező regionális és nemzetközi környezetben. Líbiában Franciaország és Nagy-Britannia ragadta magához a vezető szerepet, de az Egyesült Államok nélkül egyikőjük sem lett volna képes megszerezni a kellő nemzetközi támogatást, és ennyire hatékony hadműveleteket levezényelni. Amerika jóval kevesebbet tett, mint amennyit tehetett volna, de amit végül megtett, az döntő fontosságúnak bizonyult. Ha az Egyesült Államok gyengébb lenne, ha nem lenne nagyobb hatalma a nemzetközi rendszerben, mim Oroszországnak és Kínának, akkor a régió diktátoraira aligha nehezedett volna akkora nyomás, hogy végül lemondjanak vagy megbukjanak.
Ironikus, de egyáltalán nem szokatlan, hogy miután az Egyesült Államok segítségével közel-keleti diktátorok buktak meg, az amerikaiak vegyes érzésekkel tekintenek a jövőbe. Néhány arab országban kétségkívül iszlamista csoportok fognak hatalomra jutni, és az így megalakuló kormányok kevésbé készségesen szolgálják majd Amerika egyes érdekeit, mint a korábbi diktatúrák. Nem ez lenne az első alkalom. A Fülöp-szigeteken Marcost hasonlóképpen amerikai segítséggel távolították el, mire a Marcost követő demokratikus kormány az Egyesült Államokat távolította el a fülöp-szigeteki légi és tengeri bázisokról. Latin-Amerika, Ázsia és más területek diktátorai bizonyos szempontból gyakran megbízhatóbb szövetségesnek bizonyultak, mint az őket leváltó demokráciák. És nem is mindig terem demokrácia ott, ahol Amerika megbuktat egy diktátort. Az Egyesült Államok 1979-ben megvonta támogatását az iráni sahtól, mire egy vadul Amerika-ellenes és antidemokratikus iszlám teokrácia került hatalomra - sokan attól tartanak, hogy napjaink közel-keleti felfordulása is ilyen véget érhet.
A demokrácia térnyerése mindazonáltal az amerikai világrend egyik alapvető jellemzője. Még ha időnként sérültek is az amerikaiak bizonyos érdekei, kárpótolta őket az a tény, hogy általánosabb érdekeik egy békésebb világban és egy nyitottabb gazdasági rendszerben érvényesülhettek. Bizonyítható, hogy két demokrácia között ritkább a háború, és hogy a politikailag liberális kormányok nagyobb valószínűséggel preferálják a liberális gazdasági rendszereket. Általánosságban elmondható, hogy Amerika számára minden szűkebb és rövidebb távú érdeknél előrébb való a liberális világrend iránti igény. Egy egyiptomi szövetséges elvesztése például lehet, hogy egy egészségesebb világrendet eredményez. Valószínűleg ez az oka, hogy Amerika bizonyos esetekben annak ellenére is demokratikus (vagy legalábbis annak mondott) mozgalmakat támogatott, hogy rövid távú érdekei mást kívántak. Pontosan ez az a hajlam, amelynek köszönhetően az amerikaiak gyakran bármiféle számítást nélkülözve úgy döntöttek, hogy a demokrácia zászlaja alatt vonulók mellé állnak, és ezáltal lehetővé tették a demokrácia bámulatos mértékű és tartós terjedését a jelenlegi világrendben. Mindegy, hogy igaz-e az amerikaiak azon hiedelme, miszerint a demokrácia mindenhol, mindenki számára a legjobb kormányzati forma, illetve az egyetlen legitim kormányzati forma; ha az amerikaiak nem hittek volna ebben, és nem cselekedtek volna időről időre ennek megfelelően, akkor az elmúlt évtizedek demokratizálódási hulláma nem jöhetett volna létre.
HASONLÓAN SZÓL A JELENLEGI LIBERÁLIS GAZDASÁGI REND TÖRTÉNETE. Sokan úgy vélik manapság, hogy a nemzetközi szabadpiaci rendszer csupán a globális gazdaság fejlődésének egy újabb lépcsőfoka. A globalizáció velejárói, a kommunikációs és technológiai forradalmak, valamint a nemzetek és népek egyre növekvő egymásrautaltsága együtt egy szükségszerű és önfenntartó rendszert hoztak létre.
A tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a liberális nemzetközi gazdaság sem szükségszerű képződmény. A szabad piacon és kereskedelmen alapuló világgazdaság nem magától alakul ki: egyszerre szabadon választott és az erősebb által a gyengébbre gyakorolt kényszer. Robert Gilpin politológus így ír róla: „Egy liberális nemzetközi gazdasági rendszer nem jöhet létre, és nem fenntartható, ha a legerősebb állam(ok) nem áll(nak) mögötte.” Ha az emberek is úgy akarják, a technológiai innováció és a társadalmi folyamatok egyaránt erősíthetik az ilyen rendszereket, ehhez azonban szükség van az emberek és nemzetek akaratára, különösen a legnagyobb hatalommal rendelkező - tehát a domináns - államok akaratára. Mivel az országok csak nagyon ritkán cselekszenek alapvető érdekeikkel ellentétesen, a domináns hatalmaknak tényleg hinniük kell abban, hogy gazdagságuk és hatalmuk növekedését a liberális gazdasági rend szolgálja leginkább.
A hagyományos vélekedés szerint a liberális gazdasági rend mindenki érdekeit egyaránt szolgálja, ezért minden hatalmi pozícióban lévő ország támogatására számíthat. A történelem azonban majdnem az ellenkezőjét mutatja. Nagyon kevés erős ország vélte úgy valaha, hogy népének jóléte szorosan függ a liberális, szabad kereskedelmen alapuló nemzetközi gazdaságtól, és mutatott kellő hajlandóságot és képességet arra, hogy létrehozza és fenn is tartsa azt. Valójában a nemzetállamok modernkori történetében összesen kettő ilyen ország volt: Nagy-Britannia a 19. században, és az Egyesült Államok a 20. században. Az elmúlt néhány évszázad egyéb hegemón nagyhatalmai - a 16. század ottománjai és II. Fülöp Spanyolországa, Franciaország a 17. és 18. században, Németországa 19. és 20. században, valamint a Szovjetunió — nem igazán voltak érdekeltek szabad piacokban, szabad kereskedelemben és egy liberális gazdasági rendszerben. Nem meglepő módon e hatalmak egyike sem próbálkozott ilyen rendszer kiépítésével.
A ma ismert globális szabadpiaci gazdaságot a brit hatalom hozta létre a 19. században, és mikor Nagy-Britannia megingott a két világháború között, e liberális rendszer nem öröklődött át simán támogatók egy új csoportjára, hanem összeomlott. Az 1920-as és 1930-as években az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amelynek talán meglett volna a kellő érdekeltsége, hajlandósága és képessége, hogy egyben tartsa a globális szabadpiaci rendszert, de az amerikaiak akkoriban nem vágytak erre a szerepre. Az elképzelés csak akkor vetette meg igazán a lábát, mikor a második világháború végén az amerikaiak hozzáfogtak egy tartós liberális gazdasági rend kiépítésébe, és akkor is csak a világ azon részein, melyek nem a Szovjetunió vagy Kína ellenőrzése alatt álltak. A liberális gazdasági rend nem az evolúció elkerülhetetlen produktuma, hanem tudatos döntés eredménye.
A szabad piacok és szabad kereskedelem által uralt rendszer mind Nagy-Britannia, mind az Egyesült Államok esetében egy különleges nagyhatalom sajátosságait és igényeit tükrözte: mindkét ország fejlett iparral, demokratikus és kapitalista berendezkedéssel, és ami roppant fontos, „szigeti” hatalom lévén roppant ütőképes haditengerészettel rendelkezett. A britek és az amerikaiak sem mindig favorizálták azonban a szabad kereskedelmet, hiszen Nagy-Britannia például merkantilista volt a 17. és a korai 19. század között. Mindkét ország csak hosszú protekcionista korszak után váltott a szabad kereskedelemre. Ám hatalmuk teljében -Nagy-Britannia a 19. században, az Egyesült Államok a 20.-ban - mindkét ország számára a nyitott piacok és a szabaddá tett kereskedelem volt a legelőnyösebb. Fejlett iparuk a legnagyobb volt a világon, erőteljes gazdaságukat pedig a termékek és a tőke exportja egyaránt táplálta. Félelmetes hajóhadaik révén uralták a tengereket és a kereskedelmi útvonalakat, versenytársaik pedig többnyire szárazföldi hatalmak voltak, így ők is rájuk voltak utalva, hogy a tengeri útvonalak nyitva maradjanak. E két tényező, a tengerek feletti uralom és a szabadpiaci kapitalizmus tette Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat a mai globalizálódott gazdaság szüleivé - hiszen, bár az általuk uralt nyitott gazdasági rendszer mindkettőjük számára különleges előnyöket biztosított, más országok és népek gazdasági fejlődése is alapvető érdekük volt. A kapitalisták nem profitálhatnak a tengerentúli üzletekből, ha az ottani népeknek nincs szükségük a termékeikre, vagy nem tudják megfizetni őket. Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat egyaránt erős önös érdek motiválta mások segítésére, néha még kisebb áldozatok árán is, mivel ezáltal hosszútávon jövedelmező piacokat alapoztak meg exportjaik és befektetéseik számára. Ez főleg az Egyesült Államokra volt igaz, mivel Nagy-Britannia még mindig egy hatalmas gyarmatbirodalom ura volt, amikor elérte a gazdasági fejlődés e szakaszát. Az Egyesült Államok marxi kifejezéssel élve „neokolonialista” gazdasággal rendelkezett, amely a dominancia és a nyitott piacok minden előnyét élvezte anélkül, hogy vállalnia kellett volna a tényleges gyarmatosítással járó terheteket, költségeket és megkötéseket. Az amerikai módszer lényege, melyre a Marshall-terv és Japán a két legjobb példa, abban állt, hogy Európa és Ázsia háború utáni gazdaságait amerikai segítséggel kell talpra állítani. Az Egyesült Államok „biztosította a hatékony globális piacok működéséhez szükséges közjavakat, mivel ez jó üzlet volt számára”.
Kapóra jött, hogy Amerika gazdasági érdekei ilyen könnyedén illeszkedtek az általa elképzelt globális biztonsági stratégiába. A japán és az európai gazdaságok újjáélesztésével az Egyesült Államok mindkét területet erős védőgáttá tette a Szovjetunióval szemben, ráadásul úgy, hogy nem különösebben kellett a fegyveres erőire hagyatkoznia. Ezzel tökéletes kapitalista megoldást talált egy stratégiai és gazdasági problémára.
Ennek az alapvetően haszonleső viselkedésnek a mellékhatása volt a korábban soha nem látott mértékű globális gazdasági fejlődés, amely nem csak a transzatlanti Nyugatot érintette, hanem a fejlődő világot is. Ahogy John Kenneth Galbraith jegyezte meg egyszer: „A nemzetek csak rendkívül rövid találkozásokból ismerik a jólétet. A történelem során szinte mindegyikük roppant szegény volt.” Az amerikai hegemónia idején a globális gazdaság a történelem legnagyobb és legtartósabb jóléti korszakát hozta el. 1950 és 2000 között a világ éves GDP növekedése 3,9 százalék volt, szemben az 1820 és 1950 közötti időszakban mért 1,6 százalékkal, és az 1500 és 1820 közötti időszakra becsült 0,3 százalékkal. Mi több, az ekkor tapasztalt prosperitás nem csak mértékében, hanem kiterjedésében is nagyobb volt, mint korábban. Még amikor a kései 19. és korai 20. században Nagy-Britannia és más európai gyarmatosítók élénk kereskedelmet folytattak és komoly pénzeket fektettek be az általuk uralt területeken, a gazdasági fejlődés fő haszonélvezői a gyarmattartó európaiak voltak. A brit és európai gyarmatbirodalmak korában India, Kína és Ázsia más országainak növekedési rátái alacsonyak voltak (1820 és 1870 között 0,03, 1870 és 1913 között 0,94, 1913 és 1950 között pedig 0,9). 1950 után azonban az ázsiai növekedési ráta rendre utolérte vagy megelőzte az európait és az amerikait (1950 és 1973 között 5,18, 1973 és 1998 között 5,46). Csak 1980 és 2002 között több mint háromszorosára nőtt a világkereskedelem.
Mindez drámai javulást eredményezett az Európán kívüli népek gazdasági helyzetében. E jóléti korszak kezdetén Paul Collier közgazdász szerint még nagyjából egymilliárd gazdag és ötmilliárd szegényember osztozott Földünkön, utóbbiak túlnyomó többsége pedig a transzatlanti világon kívül élt. A 21. század elejére azonban a szegények négyötöde már a szegénységből kivezető úton járt. A globális prosperitás korszakában szegények tömegeinek sorsa fordult jobbra, a világ szegény övezeteiként ismert területeken pedig olyan, ma már feltörekvő gazdaságok indultak fejlődésnek, mint Kína, Brazília, Törökország, India és a Dél-afrikai Köztársaság.
A fellendülés nem közvetlenül az Egyesült Államok érdeme volt. Sokkal inkább a Teng Hsziao-ping nevéhez fűződő kínai reformok és más kormányok hasonló intézkedései, valamint népeik kemény munkája és vállalkozó szelleme révén jött létre. De ezek a gazdasági sikerek egy olyan általános környezetben születtek, amely kedvezett a hasonló törekvéseknek: egy viszonylag békés nemzetközi rendszerben, ahol a kereskedelem egyre szabadabb és biztonságosabb volt, és amelynek domináns országa, ha önös érdekből is, de érdekelt volt más államok gazdasági növekedésében.
Nem volt szükségszerű, hogy így alakulnak a dolgok. A Szovjetuniónak egyáltalán nem állt érdekében a szabadpiacok megjelenése, ahogy Kínának sem, amíg az 1970-es évek végén át nem állt a piaci kapitalizmusra. A jelentős haditengerészet nélküli kontinentális hatalmak általában inkább a zárt piacokat részesítik előnyben, melyeket képesek hatalmas szárazföldi erőikkel uralni. A Kínai Császárság évszázadokon át gyakorlatilag elzárta magát a külkereskedelemtől, míg végül a nyugati hatalmak erővel meg nem nyitották a birodalom kapuit. Még a modern európai szárazföldi hatalmak is gyakran kíséreltek meg zárt gazdasági rendszereket kialakítani. Erre törekedett többek között Napóleon is, aki az általa vizionált „kontinentális rendszerrel” úgy akarta térdre kényszeríteni Nagy-Britanniát (vagyis egy szigeti hatalmat), hogy az egész európai kontinenst egy zárt kereskedelmi rendszerré alakítja. A kései 19. századtól a hitleri évekig Németország következetesen azon dolgozott, hogy nyersanyagok és munkaerő reményében uralma alá vonja Franciaországot és Kelet-Európa bizonyos részeit. Még a Japán Császárság is - annak ellenére, hogy egy erős haditengerészettel rendelkező szigeti hatalom volt - egy általa uralt, zárt ázsiai gazdasági zónát próbált létrehozni „Nagy-kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezete” néven, amelyből kedve szerint zárhatott volna ki más nagyhatalmakat.
A második világháború utáni években a fejlődő világ számos országa nem a kapitalista piacmodellt vette át, részben azért, mert nem hittek, hogy érdemben versenyre kelhetnének a domináns kapitalista hatalmakkal. A növekvő globális összvagyon nem oldotta meg a nemzeteken belüli és nemzetek közötti jövedelemegyenlőtlenséget — gyakran épp, hogy súlyosbította. Így hát a szabad piacra és kereskedelemre épülő gazdaságot nem mindenhol vették át önkéntesen és hálásan. Lehet, hogy az amerikaiak (ahogy előttük a britek is) úgy hiszik, hogy a szabadpiaci és szabadkereskedelmi rendszer a gazdagodás lehetőségét hozta el a fejlődő országoknak, de ahogy egy kutató megjegyezte, „a lehetőségeket” ettől még gyakran „rá kellett erőltetni a vonakodó partnerekre. [...] A szabad kereskedelem az erősek politikája.”
Az amerikaiak általánosságban úgy gondolják, hogy a szabadpiac végül mindig, minden más alternatíva felett győzedelmeskedik, mivel egyszerűen nincs jobb nála. Pedig a kapitalizmus néha alulmarad, és időről időre elhitelteleníti magát a fellendülés és a csőd látszólag elkerülhetetlen váltakozásával. Néha a kapitalista vállalkozók miatt dől össze a rendszer, mikor különböző cselekkel megpróbálják kijátszani azt. Az 1920-as és 1930-as években Marx jóslatának igazat adva sokan úgy hitték Európában - sőt néhányan még Amerikában is hogy a kapitalizmus végzete, hogy elpusztítsa önmagát. Az 1970-es évek magas olajárai és stagflációja idején számos etatista modell (például a japánoké) sikeresebbnek tűnt, ma pedig a másodlagos jelzáloghitel-válság és a nagy gazdasági recesszió, valamint az Európai Uniót érintő pénzügyi nehézségek együttesen ismét világszerte felébresztették a kapitalizmussal szembeni kételyt. Sokan azon kezdtek tűnődni, hogy vajon nem jobb-e a kínaiak központosított modellje.
A korai huszadik század tanulsága, hogy a jobb eszme néha még akkor sem nyer, ha tényleg nyilvánvalóan jobb. Az első világháborút megelőző évtizedben az európai gazdasági növekedés elérte a figyelemre méltó évi 5 százalékot, mivel a kor egyetlen tengeri szuperhatalma, Nagy-Britannia, a kontinensen és világszerte is nagymértékben kiterjesztette a gazdasági élet kereteit. A vezeték nélküli távíró és az óceánjáró gőzhajó által útnak indított „globalizáció” ugyanakkora csodának számított a kései 19. század embere számára, mint napjaink technológia által hajtott globalizációja mai szemmel. A világgazdaságra kifejtett élénkítő hatása is hasonló volt - John Maynard Keynes egyenesen „gazdasági Eldorádónak” nevezte. Ráadásul, ahogy Keynes fogalmazott, ezt a szokatlanul erős nemzetközi gazdasági robbanást jó ideig nem szakították meg a „militarista és imperialista politika, a faji és kulturális versengés, a monopóliumok, megszorítások és kizárás”. Aztán hirtelen mégis megszakadt. Először jött az első világháború több tízmillió halottja és hatalmas, nemzeteket megnyomorító pusztítása. Aztán jött az állam uralta gazdaságok felé való fordulás a fasiszta országokban és a Szovjetunióban. A háborúk közötti években a bukott demokráciákat leváltó diktatúrák békeidőben is a kormány által irányított, háborús gazdasági modellt alkalmazták. Az utolsó csepp az 1920-as években az volt, amikor is a fejlett gazdaságokban a szabad kereskedelem helyét a protekcionizmus és a magas vámtarifák vették át, majd beütött a nagy világgazdasági krach. Az első világháború és az azt követő gazdasági és kereskedelmi intézkedések elpusztították az európai liberális gazdasági rendet.
Mindebből az a tanulság, hogy a technológiai fejlődés, a kommunikáció és a közlekedés területén bekövetkező forradalmak és egyéb tényezők elősegítik, de nem garantálják a szabadabb kereskedelmet és piacokat, és nem védik kellő biztonsággal a rendszert az erős nemzetektől, valamint az emberi butaságtól. Számos ország élvezi a liberális gazdasági rend előnyeit, és ők szeretnék is, ha az fennmaradna. De ahogy az első világháború is megmutatta, az országokat nem csak a gazdasági kérdések érdeklik.
A nagyhatalmak közti háborúk persze mindig megbolygatják a nemzetközi rendszereket, és az aktuális világrendet eltörölve, sok vér árán újat szülnek. Emellett hatalmas pusztítást visznek végbe a világgazdaságban, átformálják a normákat, eszméket, és megváltoztatják az emberek gondolkodását, életmódját és hiedelmeit. Ilyen hatással voltak a napóleoni háborúk és a két világháború is, amelyek nem csak közvetlenül alakították át a nemzetközi rendet, hanem a nyomukban létrejövő orosz és kínai forradalmak révén is. Még a visszafogottabb nagyhatalmi konfliktusok is alapvető változásokat hozhatnak a nemzetközi rendben: a francia-porosz háború egy új, egységes Németországot hozott létre, melynek komoly következményei voltak az európai béke szempontjából, az orosz-japán háború pedig egy olyan Japán születését jelezte, amely képes volt uralni Kelet-Ázsiát - melynek szintén komoly következményei voltak azon világrész békéjét illetően.
Sokan úgy hiszik, hogy ma már elképzelhetetlen a nagyhatalmak közötti háborúskodás. Hogy az Amerika által uralt kort meghatározó nagyhatalmi béke nem csak átmeneti pihenő, hanem az emberiség új, maradandó stádiuma, egy visszafordíthatatlan lépés fajunk fejlődésében. Egy demokratikus béke-elmélet úgy tartja, hogy mivel két demokrácia ritkán indít háborút egymás ellen, a demokrácia terjedése jelentősen csökkenti a háború esélyét. Sokan úgy hiszik, hogy a kölcsönös gazdasági függés szintén gátat szab a háborúnak, hiszen az egymással kereskedő, és ezáltal a másik jólététől függő országok aligha akarnak egymásnak esni. Lehet, hogy a történelem során a legfőbb háborús motiváció a különböző területek feletti uralom megszerzése volt, de ma sokan úgy látják, hogy a területek megkaparintásánál mára fontosabb lett a megfelelő piacok és technológiák birtoklása. Miért harcolna tehát bárki területekért?
Néhányan egyenesen azt állítják, hogy az emberek levetkőzték az erőszakra való hajlamukat, és a „szocializációnak” köszönhetően inkább a békét és az erőszakmentes megoldásokat részesítik előnyben. Az 1945 óta háborúból, etnikai konfliktusokból és katonai puccsokból fakadó halálesetek számának jelentős csökkenéséből kiindulva Steven Pinker evolúciós pszichológus úgy véli, hogy az emberek embertelenségre való hajlama „drámai mértékben csökkent”. Nagyobb együttérzéssel viseltetünk egymás iránt; megtanultuk, hogy a békés együttműködés gyümölcsözőbb, mint a viszály és a versengés; nagyobb értéket tulajdonítunk az emberi életnek. A mai világ effajta, egymást erősítő jellegzetességeinek fényében nem meglepő, hogy egyes politológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a vezető hatalmak közötti háború ma már nem csak valószínűtlen, hanem „szó szerint elképzelhetetlen”.
Kétségkívül vonzó érvelés. Az amerikaiak, az európaiak és a felvilágosodás egyéb gyermekei hajlamosak azt hinni, hogy a történelem menete egy fokozatos fejlődési folyamatként értelmezendő. Ez egyaránt elképzelhető egyenes vonalként vagy egy dialektika eredményeként, mely során az emberi faj megtanulja irányítani és alakítani saját természetét és az őt körülvevő világot. A felvilágosodást meghatározó filozófusok háromszáz évvel ezelőtt azt jósolták, hogy az értelem apránként győzedelmeskedik az ember állati ösztönei felett. A nemzetközi viszonyok területén a kereskedő köztársaságok előretörésében a háború majdani ellenszerét látták. Úgy hitték, az országok közötti kereskedelem növekedése majd megszelídít minket, és megpuhítja az emberek atavisztikus és erőszakos hajlamait. Várták a napot, amikor a nemzeteket a törvények és a józan észen alapuló intézmények irányítják.
Ez a fajta gondolkodás szinte pontosan egy évszázaddal ezelőtt tetőzött. „A nemzetek kora a végét járja”, mondták a 20. század hajnalának haladó szellemiségű vezetői. „A kereskedelem szükségletei erősebbek a nemzetek akaratánál.” Az 1910-ben megjelent Rossz üzlet a háború (The Great Illusion) című könyvében Norman Angell brit publicista azt írta, hogy a háború célja korábban mindig a területszerzés volt, de a modern, kereskedelemközpontú világban a vagyon alapja „a hitel és a kereskedelmi szerződés”, nem pedig a földterületek feletti uralom. A fejlett országok közötti háború az agresszort és az áldozatot egyaránt elpusztítaná. Még a hódító sem nyerne sokat a lepusztult területekkel és romba döntött iparral. Így hát a nagyhatalmak közötti háború az irracionalitás netovábbja lenne, amelyet egyre demokratikusabb és kereskedelem-orientáltabb világunkban sem az emberek, sem a bankárok nem hagynának bekövetkezni.
Angell könyvéből kétmillió példányt adtak el egy évszázaddal ezelőtt, és a benne foglalt érvek nem csak a pacifistáknál találtak értő fülekre. Az akkor épp parlamenti képviselőként dolgozó fiatal Winston Churchill például úgy gondolta, hogy „azok a hatalmak, melyek egymástól függenek, melyeket összeköt a más államokkal való kereskedelem”, soha nem „veszélyeztetnék a modern világ nyugalmát”. A németek pedig, „nos, ők az egyik legjobb kuncsaftjaink, és ha bármi történne velük, nem tudom, hol találna új piacot az országunk”. A huszadik század hajnalán még Theodore Roosevelt is úgy gondolta, hogy „a nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatok egyre növekvő egymásrautaltsága és komplexitása miatt a civilizált nagyhatalmak közötti háború egyre ritkább”.
Más tényezők is reményre adtak okot akkoriban. Sokan úgy vélték, hogy a modern fegyverek immár olyan pusztító képességgel rendelkeztek, a modern hadviselés pedig olyan szörnyűvé vált, hogy a nemzetek soha nem indítanának háborút önszántukból. A világ nagyhatalmai „egyre kevésbé érezték a háborúskodásra ösztönző pszichológiai késztetést”. A vezeték nélküli távírónak, az óceánjáróknak és a hatalmas vonathálózatoknak köszönhetően a különböző nemzetek polgárai egyre többet tudhattak meg egymásról. A nacionalizmus és az idegengyűlölet apránként átadta helyét a kozmopolita gondolkodásmódnak.
A huszadik század hajnala a nemzetközi egyezmények és békekonferenciák kora volt. Választottbírósági megállapodások tucatjai garantálták, hogy a nemzetek nem háborúban, hanem bíróságon rendezik vitás ügyeiket. A Hágában rendezett békekonferenciák eredményeképp létrejött szerződések korlátozták az embertelennek ítélt fegyverek és háborús módszerek alkalmazását, így a városok léghajóról való bombázását és a mustárgáz bevetését.
Az új és tartós béke melletti érveknek az adott igazán komoly súlyt, hogy a huszadik század első évtizedének végén már majdnem négy évtizede nem volt példa nagyhatalmak közötti háborúra. Akik ismerték a korábbi évszázadok szinte folyamatos nagyhatalmi csatározásait, azok számára ez döbbenetesen hosszú békeidő volt. Az emberek idővel elkezdték nem csak átmenetként, hanem az új állandó helyzetként kezelni a békét. Valami gyökeresen megváltozott. Az emberiség fejlődésen ment keresztül, és új magaslatra ért.
Ma már tudjuk, hogy ez az akkoriban józannak tűnő vélekedés téves volt. Mindössze négy évvel Angell bestsellerének megjelenése után kitört az első világháború, az emberiség addigi történetének leghalálosabb és legpusztítóbb háborúja, rámutatva egy egész generáció képzelőerejének kudarcára. Az emberek egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy az országok vezetői irracionálisan viselkedjenek, hogy feláldozzák gazdasági érdekeiket, hogy ambícióik és félelmeik miatt csődbe vigyék kincstáraikat, hogy ismét földterületek megszerzésének céljából indítsanak háborút, hogy minden rendelkezésre álló szörnyűséges fegyvert gondolkodás nélkül bevessenek - még azelőtt megszegve a nemzetközi egyezményeket, hogy megszáradna rajtuk a tinta -, és hogy mindezt a kozmopolitizmussal roppant ellentétes nacionalista büszkeség által fűtött népeik lelkes támogatása mellett tegyék.
Manapság hasonlóképpen híján vagyunk a képzelőerőnek. Az általános vélekedés ismét az, hogy a nagyhatalmi konfliktus „gyakorlatilag elképzelhetetlen”. Még az érvek is ugyanazok: gazdasági egymásrautaltság; globalizáció; a földterületek gazdasági jelentéktelensége; a demokrácia terjedése; a nukleáris korszakbéli háború felfoghatatlan pusztítása; a hit, hogy a nemzetek és a népek a „szocializáció” miatt a békét választják a háború helyett, többre értékelik az életet és több empátiával viseltetnek mások iránt - ezek együttesen irracionálissá, és mint ilyen, lehetetlenné teszik a nagyhatalmak közötti háborút. Az érveknek pedig ismét a hosszú béke, a nagyhatalmi konfliktus nélkül eltelt hat évtized ad nyomatékot.
Elődeinknél azonban kevesebb okunk van azt hinni, hogy az emberiség a megvilágosodás egy új fokára ért. A kora huszadik század optimistái még nem látták a két világháborút, a népirtásokat és állítólagosan fejlett korunk más szörnyűségeit. Nem voltak szemtanúi a nácizmus és fasizmus felemelkedésének. Mi viszont már végignéztük mindezt, ráadásul történelmi tekintetben nem is olyan régen. Csupán hetven éve, hogy az Egyesült Államok hadban állt a császári Japánnal, a náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal. Csupán harmincöt éve, hogy Henry Kissinger arra kérte az amerikaiakat, hogy szokjanak hozzá a szovjet hatalom tartós valóságához, annak több ezernyi, amerikai és európai városokra irányított rakétájával, és Oroszországra állított amerikai párjaikkal. A 20. század a történelem legvéresebbike, és a 21-iknek még csak a második évtizedében járunk. Korai lenne kijelentenünk tízezer évnyi háború után, hogy egy pár évtized és néhány technológiai újdonság elég ahhoz, hogy megváltozzon az emberi és a nemzetközi kapcsolatok természete.
Az emberek helyesen hivatkoznak a demokrácia és a szabadpiaci, szabadkereskedelmi gazdasági rendszer térnyerésére mint a nagyhatalmak közötti tartós béke fontos elemeire. Tévednek azonban, mikor azt hiszik, hogy e feltételek önmagukban is elegendők vagy önfenntartók - sokkal inkább a nagy béke következményeiről van szó ugyanis, mint az ahhoz vezető okokról. A demokrácia és a prosperitás nem akadályozta meg a nagyhatalmak közötti háborút 1914-ben, de a nagyhatalmak közötti háború nagyon is segített véget vetni a demokráciának és a prosperitásnak.
Pinker 1945-re, vagyis pont az amerikai világrend születésére vezeti vissza a háborúból származó halálesetek számában tapasztalt hosszú távú csökkenést. Az ő figyelmét elkerüli az egybeesés, de mi ne kövessük el ezt a hibát, és vegyük észre, hogy a nagyhatalmak közötti tartós béke legfontosabb tényezője az Egyesült Államok ereje volt. Meghatározó szerepe volt továbbá a demokrácia térnyerésében és a liberális gazdasági rend fenntartásában is. Amerika legfontosabb szerepe azonban mégis az volt, hogy tompította és gátolta a rendszer más nagyhatalmainak azon természetes hajlamait, amelyek kiélése a történelem során számos alkalommal háborúhoz vezetett.
Nehéz meg nem történt események súlyát méregetni, és megjósolni, milyen háborúk törhettek volna ki, ha az Egyesült Államok nem tölti be jelenlegi szerepét az elmúlt 65 év során. Egyedül a történelemre és a nagyhatalmak viselkedésének általános ismeretére hagyatkozhatunk. Tudjuk például, hogyan festett Európa és Ázsia, mielőtt az Egyesült Államok belépett a képbe, és mindkét régió erőviszonyait megváltoztatta. Az első világháborúban elszenvedett vereséget követően Németország ismételten fegyverkezésbe fogott, hogy visszaszerezze elvesztett területeit és becsületét, hogy megvédje magát korábbi ellenségeitől, és hogy ismét nagyhatalommá válhasson. A kései 19. századtól kezdve Japán regionális hegemóniára és ázsiai területekre vágyott. Aztán amikor a második világháború urán az amerikai hatalom bekerült ebbe az egyenletbe, mindkét ország merőben más útra tért, a környező országokkal együtt. Ha nincs az „amerikai változó”, más lett volna a végeredmény.
Az amerikai hatalom a szovjetek viselkedésére is nagy hatással volt a hidegháború során. A második világháború után nem a szovjetek ambícióinak szerénysége, hanem a katonai erők elrendeződése határozta meg, hogy a Szovjetunió keze milyen messzire ér Európában. Ha 1948 és 1961 között a szovjetek berlini próbálkozásaira nem érkezik nyíltan vagy burkoltan fenyegető amerikai katonai válasz, akkor a német helyzet gyökeresen megváltozik. A szovjetek ezt követően azért tartózkodtak az agressziótól Európában, a Közel-Keleten és a Perzsa-öbölben, mert az Egyesült Államok és szövetségesei megmutatták, hol a határ. Az Egyesült Államok és a más nagyhatalmak közötti hatalmi űr még ma is képes enyhíteni a természetes versengést, és elrettenteni egyeseket attól, hogy erővel harcoljanak ki maguknak regionális hegemóniát.
Nem csupán arról van szó, hogy Amerika hatalma mennyire elrettentő - az Egyesült Államoknak ezen felül egyedi és példátlan képessége van arra, hogy ezt a hatalmat nemzetközi szinten el is fogadtassa. E tekintetben a nemzetközi kapcsolatok szinte minden teóriájának ellentmond.
Azt hinné az ember, hogy ha más országoknak egy ilyen kolosszust kellene megtűrniük maguk mellett, akkor összefognának ellene, és együtt próbálnák meg elpusztítani, meggyengíteni, de legalábbis komolyan korlátozni a hatalom gyakorlására való képességét. Ezt diktálja ugyanis a logika és a történelem. A 17. század végén az európai hatalmak azért hozták létre a Nagy Szövetséget, hogy szembeszállhassanak XIV. Lajos Franciaországának erejével, a 19. század elején pedig azért, hogy esélyük legyen Napóleonnal szemben. Bár Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország közös történelmét sokáig meghatározta az ellenségeskedés, Németország megerősödésére a hármas antant megalakításával reagáltak a 20. század elején. Hitlert szintúgy egy nagyhatalmi összefogás győzte le, és a Szovjetuniót is a fejlett ipari demokráciák szövetségének sikerült először ellensúlyozni és feltartóztatni, majd végül megbuktatni. 2500 évvel ezelőtt először Athénhoz fordultak a görög városállamok Perzsia megerősödése miatt, majd Athén megerősödése után Spártához siettek segítségért. Kína vezetői annyira tisztában vannak ezzel a hosszú és következetes folyamattal, hogy két évtizede komoly energiát fektetnek abba — több-kevesebb sikerrel hogy országuk a lehető legnagyobb csendben erősödjön, elkerülendő egy hasonló reakciót.
Az Egyesült Államoknak viszont még annak ellenére is sikerült elkerülnie a hatalmát ellensúlyozni akaró koalíciók létrejöttét, hogy a világ többi részéhez képest még nagyobb erővel rendelkezik, mint az említett néhai leendő hegemónok. Épp ellenkezőleg: míg az amerikai katonai dominancia az 1980-as és 1990-es években egyre csak nőtt, Európa és a volt Szovjetunió fegyveres erői jelentős leépítésen mentek keresztül. Míg a világ más hatalmai szinte mindannyian csökkentették seregeik méretét, Amerika ereje egyre csak nőtt, dacolva a nemzetközi kapcsolatok szakértői által „biztonsági dilemmának” hívott jelenséggel. Az elmélet szerint, ha egy ország, még ha csak védelmi célból is, de növeli katonai kapacitását, azzal más hatalmakat is arra sarkall, hogy biztonságuk megőrzése érdekében katonai erejük növelésébe kezdjenek. Reagan fegyverkezési programjára reagálva azonban Gorbacsov inkább bejelentette, hogy békét kíván, és megkezdte a szovjet haderő leépítését, majd az 1990-es években Oroszország nagymértékű leszerelést hajtott végre. Az amerikai katonai erő növekedése mellett Európában is fokozatos leépítés ment végbe az elmúlt évtizedek során, és még az elmúlt 25 évben látott kínai fegyverkezési tendenciát is inkább az ország gazdasági növekedésének ritmusa, a Tajvan „visszacsatolására” való törekvés, valamint Kína változó globális érdekei motiválták, mintsem az az igény, hogy választ adjanak az amerikai hadi kapacitás növekedésére - még ha ez az utóbbi években meg is változott.
Figyelemre méltó, sőt elképesztő, hogy az amerikai szuperhatalmat minden hibája, túlzása és kudarca ellenére ilyen mértékben elfogadja és megtűri a világ jelentős része. Mi több, Amerika roppant erejét egyes országok nemcsak, hogy megtűrik, de egyenesen igénylik, üdvözlik, szövetségükkel növelik, és meglepően gyakran legitimálják is a NATO-hoz és az ENSZ-hez hasonló multilaterális szervezetekben és más, kevésbe hivatalos koalíciókban. Történelmi tekintetben páratlan jelenségről van szó. A különböző országok mindig örömmel vették, ha egy külső hatalom segítő szándékkal avatkozott be saját ügyeikbe, de ahogyan az Egyesült Államok katonai fellépését fogadták és fogadják bizonyos esetekben, az valami egészen más: egy széleskörű elfogadottság még olyan országok részéről is, amelyeknek semmilyen alapvető érdeke nem fűződik közvetlenül az adott ügyhöz. A Szlobodan Milosevics elleni, Amerika által vezetett 1999-es háborút Európa nagy része támogatta, mert úgy érezték, ők is érintettek a balkáni zűrzavarban. A japánok, ausztrálok és más népek számára viszont igazán nem volt tétje a háborúnak, mégis támogatták az amerikai oldalt, és nem csak humanitárius okokból, hanem — és ez roppant lényeges - azért is, mert él bennük egy általános hit, miszerint az Egyesült Államokban meg lehet bízni, hogy erejét elfogadható célokra használja.
A helyzet az, hogy amikor az Egyesült Államok háborút indít, ritkán van egyedül. A koreai háborúban az Egyesült Királyság, Törökország, Kanada, Ausztrália, Franciaország, Görögország, Kolumbia, Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Belgium, Új-Zéland, Hollandia és Luxemburg katonái is az amerikaiak mellett harcoltak. A népszerűtlen vietnami háborúban ausztrál, új-zélandi, dél-koreai, tajvani, Fülöp-szigeteki, thaiföldi és spanyol csapatok is segítették az amerikaiakat különböző módokon. Ez a szokás pedig a hidegháború után is megmaradt. Az első öbölháborúban Nagy-Britannia, Szaúd-Arábia, Szíria, Egyiptom, Franciaország, Marokkó, Kuvait, Omán, Pakisztán, Kanada, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Banglades, Olaszország, Ausztrália, Hollandia, Niger, Svédország, Argentína, Szenegál, Spanyolország, Bahrein, Belgium, Lengyelország, Dél-Korea, Csehszlovákia, Görögország, Dánia, Új-Zéland, Magyarország és Norvégia fegyveres erői támogatták az amerikaiakat. Számos országot egyenesen bosszantott, hogy az Egyesült Államok 2001-ben anélkül szállta meg Afganisztánt, hogy szokásához híven szövetségeseit is magával invitálta volna, de aztán idővel negyvennél is több ország csatlakozott a műveletekhez. Az ilyen mértékű globális támogatás olyan komoly elvárássá vált, hogy Amerikát megdöbbentette és felzaklatta, mikor a 2003-as iraki háború során csupán 38 ország vett részt az invázióban és az azt követő megszállásban. Szinte elviselhetetlen volt számukra, hogy nem kapták meg az olyan demokratikus szövetségesek támogatását, mint Franciaország és Németország.
Az, hogy az amerikaiak vágynak erre a támogatásra, már önmagában is lényeges. Azért vágynak rá, mert segít könnyíteni lelkiismeretükön, és segít fenntartani az igazságosság érzetét, mikor úgy döntenek, hogy erőszakot alkalmaznak. A nemzetközi jóváhagyás egyrészt megerősíti őket abban a hitben, hogy nem szimplán önzésből cselekszenek, hanem a világ érdekében, másrészt bizonyos mértékben garantálja, hogy nem teljesen egyedül kell cipelniük a küldetés terhét. Nincs miért csodálkozni azon, hogy az amerikaiak vágynak az efféle megerősítésre. Inkább az a szokatlan, hogy más országok ilyen gyakran meg is adják azt, és hajlandóak elismerni, hogy az Egyesült Államok valóban mások érdekében is cselekszik — a világrend érdekében.
A történelem kevés párhuzamot kínál e szituációhoz. Az elmúlt évszázadok során egyetlen más ország hatalmát nem övezte ilyen széles körű elfogadottság. Legközelebbi példaként Nagy-Britanniát hozhatnánk az 1830-as évekből, mikor flottája révén korlátozta a rabszolga-kereskedelmet, de még ezt is csak vonakodva fogadták el más tengeri nagyhatalmak, mint pl. a franciák, akik mindezt a brit tengeri és gazdasági hegemónia kifejezéseként értelmezték (a rabszolgatartó Egyesült Államok pedig természetesen egyáltalán nem fogadta el a helyzetet). A második világháború előtti évszázadok többpólusú világában valahányszor egy vezető ország latba vetette hatalmát, azt potenciális veszélyként, a törékeny egyensúly átalakítására tett kísérletként látták a többiek. Az Amerika által uralt, egyértelmű és gyakorlatilag változatlan hierarchiájú rendszerben azért tűnhet kevésbé fenyegetőnek Amerika ereje, mert többnyire csak a meglévő erőegyensúlyt konzerválja.
Az amerikai hatalom e széleskörű elfogadottságát azonban nem szabad összetéveszteni az Egyesült Államok fölényébe való tehetetlen beletörődéssel. Persze erre is volt példa. Volt, hogy egyes országok azért fogadták el Amerika hatalmát, mert nem nagyon volt más választásuk. Az európaiak, köztük Margaret Thatcher, Anglia Amerika-párti miniszterelnöke, ellenezték Amerika 1983-as közbeavatkozását Grenadában, de mivel képtelenek voltak megakadályozni, jelezték fenntartásaikat, majd ejtették az ügyet. Nem is nagyon tehet mást egy ország, ha Amerika a beleegyezése nélkül indít katonai akciót, hacsak nem hajlandó valamilyen módon tevékenyen ellensúlyozni Amerika erejét, amely esetben egész gazdaságát drámai mértékben a fegyverkezésnek kéne alárendelnie. De a legtöbb ország, köztük a legtöbb fejlett ország egyszerűen nem érzi annyira fenyegetőnek Amerika óriási hatalmát - még akkor sem, mikor az amerikaiak látszólag féktelenül és meggondolatlanul cselekszenek -, hogy indokoltnak lássa komoly katonai költekezésbe fogni.
Ez új jelenség a nemzetközi kapcsolatokban. Amerika még akkor is számíthatott más országok általános támogatására, amikor általuk indokolatlannak és törvénytelennek vélt katonai műveleteket indított. Ennek ékes példája a 2011-es líbiai beavatkozás. Még friss emlék volt az iraki inváziót fogadó világraszóló felháborodás, és még le sem zárult az azt követő népszerűtlen háború, de számos ország, élükön Franciaországgal és Nagy-Britanniával, de még az arab országok is azért könyörögtek, hogy az Egyesült Államok újból mozgósítsa hatalmas katonai erejét, és fosszon meg egy újabb muzulmán vezetőt egy arab ország irányításától. Olyan sok nemzet támogatta az Egyesült Államok katonai beavatkozását Líbiában, hogy még Oroszország és Kína is - pedig ők tényleg nem akarták, hogy Amerika újból az erejét fitogtassa - úgy érezte, nincs más választása, mint elfogadnia többségi akaratot, és hozzájárulni ahhoz, hogy az Egyesült Államok ismét kardot rántson.
Aligha hibáztathatjuk Moszkvát vagy Pekinget, amiért csak vonakodva és rossz szájízzel támogatják az amerikai katonai beavatkozásokat Líbiában vagy bárhol máshol. A két autoriter hatalom egyike sem tudhatott maga mögött ehhez fogható nemzetközi támogatást katonai akciói során. Mikor Oroszország háborút indít, egyedül teszi, legalábbis a második világháború óta. Amikor Oroszország erőszakot alkalmaz, azt nem szentesítik szavazással az ENSZ-ben vagy más multilaterális szervezetben. Mikor Moszkva Grúziába (más néven Georgiába) küldte katonáit 2008-ban, még saját NATO-variánsa, a Sanghaji Együttműködési Szervezet sem adta hozzá áldását. Mikor a szovjetek 1979-ben beavatkoztak Afganisztánban, nem volt mellettük katona Lengyelországból vagy a Varsói Szerződés más országából. A sors iróniája, hogy mikor kicsivel több, mint két évtizeddel később végül mégis lengyel harcoló alakulatok érkeztek Afganisztánba, amerikai katonák oldalán tették.
Kína szintén egyedül volt, mikor 1950-ben beavatkozott Koreában. Mióta ismét nagyhatalomként tartják számon az országot, Peking egyszer sem vetette be hadseregét -vajon megkapná a globális közösség áldását, ha megtenné? Manapság már az is nyugtalanítja Kína szomszédait, például Indiát, ha Peking az afrikai partokhoz küld pár hajót a kalózok elleni küzdelemhez. A kínai katonai vezetők néha csodálattal nézik, mit meg nem képes úszni Amerika. Jan Hszüetung stratégia-elemző úgy fogalmazott, hogy az amerikaiak „egy intézményesített hegemóniarendszert” hoztak létre azáltal, hogy az amerikai viselkedési alapelveknek megfelelő „nemzetközi normákat honosítottak meg”. Amint „az országok többsége elfogadja” c normákat, az amerikai hegemónia „legitimmé válik”. A kínaiakat azonban Amerika széleskörű katonai szövetségei nyugtalanítják csak igazán, mert amint azt Jan Hszüetung is megjegyzi: „Amerikának hivatalosan ötvennél is több katonai szövetségese van, míg Kínának egy sem.” Ez hatalmas előnyt jelent az Egyesült Államok számára.
Más országok is nemzetközi támogatás mellett indíthatnak katonai akciót: így avatkozhatott be Franciaország és Nagy-Britannia például Elefántcsontparton, Sierra Leonéban és Líbiában, Ausztrália pedig Kelet-Timorban. Ezek az országok azonban nem nagyhatalmak, és közel sem rendelkeznek az Egyesült Államokéhoz mérhető katonai kapacitással. Ráadásul tagjai a ma még uralkodó globális demokratikus klubnak, amelynek beleegyezése nélkül nemzetközi szinten képtelenség legitimálni egy katonai akciót. Az általános szabály szerint, ha egy ország nagy katonai erővel rendelkezik, akkor nemzetközileg nem igazán elfogadott élnie vele, ha pedig jelentős nemzetközi elfogadottság övezi katonai akcióit, akkor viszonylag alacsony hadi kapacitással rendelkezik. Mindez roppant logikus. Miért bátorítanák a gyengébb államok erősebb társaikat arra, hogy erejüket demonstrálják? Az Egyesült Államok e tekintetben egy anomália, mivel a második világháború óta szinte kizárólagos kiváltsága a legitim katonai hatalom.
Miért ilyen elfogadó a világ az amerikai katonai erővel szemben? Egészen biztosan nem azért, mert mindig csínján és biztos kézzel, vagy a nemzetközi jogot szem előtt tartva, vagy akár csak a szövetségesekkel megbeszéltek szerint bántak volna vele. Egyesek úgy vélik, hogy a második világháború után Amerika olyan nemzetközi rendszert hozott létre, melynek alapvető szabályaihoz és intézményeihez az Egyesült Államok és - az amerikai nyomás hatására - más államok is tartották magukat. Az elmélet szerint a többi ország így bízhatott benne, hogy az Egyesült Államok tiszteletben tartja majd az ENSZ-hez és a NATO-hoz hasonló szervezetek által szabott kereteket, és követi a nemzetközi szabályokat, különös tekintettel azokra, amelyek az erőszak alkalmazását korlátozzák. Ez némileg eloszlatta azt a félelmet, hogy az Egyesült Államok képes lenne visszaélni hatalmával.
Valójában azonban az Egyesült Államok nem mindig érezte úgy, hogy törvényekhez vagy intézményekhez kellene igazodnia - még akkor sem, amikor a kérdéses törvényeket és intézményeket ő maga hozta létre. Az iráni, guatemalai és kubai kormányok megkísérelt vagy sikeres megdöntésétől kezdve a vietnami háborún és a Dominikai Köztársaságban való beavatkozáson át Panama megszállásáig és a koszovói háborúig demokrata és republikánus elnökök a hidegháború alatt és után egyaránt dacoltak a nemzetközi törvényekkel és intézményekkel, vagy éppen teljesen figyelmen kívül hagyták őket.
Ráadásul az amerikaiak, bár elviekben általában elkötelezettek a multilateralizmus mellett, nem is nagyon engedik, hogy szövetségeseik vagy az ENSZ-hez hasonló szervezetek korlátozzák őket. Az alapító atyák „kusza szövetségek” elleni intelme még évszázadokkal később is aktuális, csakúgy, mint a tipikus amerikai gyanakvás a nemzetközi intézményekkel és a látszólag az Egyesült Államok szuverenitásának korlátozására tett kísérletekkel szemben. A nemzetközi törvények és intézmények iránti amerikai vonzalomnak tehát mindig is volt ellensúlya. Az Egyesült Államok erős nemzetként legalább annyira nem hagyta, hogy gyengébb országok korlátozzák cselekvési szabadságát, mint a régebbi korok erős nemzetei. Amerika nem habozott az ENSZ Biztonsági Tanácsának hozzájárulása nélkül háborúba menni Koszovó miatt 1999-ben, vagy Franciaország és más közeli, demokratikus szövetségesek hangos ellenvetései közepette megindítani Irak bombázását 1998-ban. Ahogy egy kutató megjegyezte, az amerikai retorika „multilateralizmus iránti elkötelezettsége” még a hidegháború idején is „többnyire unilateralista törekvéseket rejtegetett”. Mindebből az az általános szabály olvasható ki, hogy az Egyesült Államok csak akkor kér jóváhagyást egy katonai beavatkozáshoz, mikor biztos benne, hogy meg is kapja. Ezért kérte Truman az ENSZ jóváhagyását a koreai háborúhoz épp akkor, amikor a Szovjetunió bojkottálta a Biztonsági Tanácsot, és ezért kért ENSZ jóváhagyást idősebb George Bush az Irak elleni háborúhoz 1991-ben, mikor már biztos volt benne, hogy a haláltusáját vívó Szovjetunió engedékeny lesz. Van bárki, aki azt hiszi, hogy Bush visszafogta volna magát, ha a Szovjetunió nemtetszésének ad hangot? Amikor 1989-ben elrendelte Panama megszállását, hogy megbuktassa Manuel Noriegát, nem tántorította el, hogy az ENSZ Közgyűlés a nemzetközi jog megsértésének ítélte az akciót, hogy az Amerikai Államok Szervezete közleményben fejezte ki sajnálatát az ügyel kapcsolatban, és hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában vétóval kellett megakadályozni egy határozati javaslatot, amely az amerikai csapatok azonnali kivonását követelte volna.
A különböző szövetségesekkel és intézményekkel szembeni fennhéjázó attitűd időnként a gazdaság területén is érvényesül. Richard Nixon 1971-ben úgy mondott le az aranystandardról (ezzel véget vetve az Egyesült Államok által a második világháború után tető alá hozott Bretton Woods-i rendszernek), hogy ki sem kérte Amerika legközelebbi szövetségeseinek véleményét a lépésről. Szinte hihetetlen, hogy a világ többi része úgy látja, az Egyesült Államok következetesen kitartott a részben általa kitalált nemzetközi rendszer szabályai mellett. Az amerikaiak ezt aligha ismernék el, és jóllehet, az amerikaiak a világ egyik leginkább jogászias népe, de az általuk fenntartott rend soha nem a törvény betűjén alapult, hanem Amerika érdekein és értékítéletein.
Akkor hát miért volt ennyire megértő a világ? Az egyik válasz az amerikaiak indítékairól és céljairól alkotott általános kép. Bármit is mondanak más országok, sokan hallgatólagosan elfogadják, hogy Amerika csak ritkán alkalmaz erőszakot szigorú önérdekből, és a legtöbbször egy olyan rend alapelveinek védelmében is cselekszik, amelynek más liberális államok is részesei és haszonélvezői. Számos ország valójában egyetért Amerika értékítéleteivel, még ha az ítélkezés módja néha nem is tetszik nekik. Kizárt továbbá, hogy más országok ne vegyék észre, milyen ambivalenciával viszonyul Amerika saját hatalmához. Sok nép számára pont az teszi elfogadható, bár gyakran megfontolatlan hegemónná az amerikaiakat - még a törvények és intézmények iránti elkötelezettségüknél is jobban -, hogy egyaránt vonakodnak országuk erejének fitogtatásától és a mások feletti hatalomgyakorlás felelősségétől.
Ennek az elfogadottságnak részben semmi köze ahhoz, hogy mit mondanak, hisznek vagy cselekszenek az amerikaiak. Az okok valójában földrajzi eredetűek: Amerika még a nagy sebességű kommunikáció és közlekedés világában is távoli szigetnek számít, messze a nagyhatalmi versengés fókuszpontjaitól. Évszázadok óta Európa, Ázsia és a Közel-Kelet a világ legfőbb küzdőterei, ahol számos szomszédos ország tolakszik az elsőségért a katonai versenyfutás és a háború végtelen körforgásában. A világ szuperhatalmai közül az Egyesült Államok az egyetlen, amely egyik ilyen régiónak sem része. Egyik szomszédja sem nagyhatalom (reméljük, hogy Mexikó és Kanada elnézi nekünk ezt a kijelentést). Kilóg a sorból. Bármilyen mélyen is folyik bele egy krízisövezet ügyeibe, fizikailag és lelkileg egyaránt távoli marad.
Ebből kifolyólag Ázsia, Európa és a Távol-Kelet népei kivétel nélkül jobban aggódnak amiatt, hogy miben sántikálnak a szomszédaik, mint a távolba vesző Amerika miatt, még ha utóbbi jóval nagyobb hatalommal is rendelkezik. Amikor pedig egyik szomszédjuk ereje és viselkedése fenyegetővé válik, ösztönösen az Egyesült Államokban látják a kellően erős, de megnyugtatóan távoli partnert. Franciaország és Nagy-Britannia az Egyesült Államokhoz fordult segítségért Németország ellen; Németország, ahogy Kína is, az Egyesült Államokhoz fordult segítségért a Szovjetunió ellen; Kína és Korea Japán ellen kértek segítséget; Japán Kína ellen, az Öböl-béli arab államok Irán és Irak ellen — és minden alkalommal azért, mert a szomszédos fenyegetést nagyobbnak érezték, és mert tudták, hogy az Egyesült Államok valóban képes lesz majd segíteni.
Itt mutatkozik meg a legutolsó ok, amiért Amerika hatalmát világszerte számos ország megtűri és üdvözli: szükségük van rá — legalábbis úgy érzik, hogy később szükségük lehet rá. Nem a szimpátia vagy a nagyrabecsülés, hanem az önérdek vezette őket arra, hogy elfogadják Amerika óriási hatalmát. Egy katonailag erős Amerikát akartak, amely hajlandó is használni az erejét, még ha sokak számára ez azzal is jár, hogy el kell viselniük, hogy az amerikaiak néha könnyű kézzel bánnak azzal a bizonyos erővel. Az 1960-as években, miközben német diákok tüntettek az utcán Amerika ellen a vietnami háború kiterjesztése miatt, a német kancellár óvatosságra intett: az Egyesült Államok „szerződések és komoly kötelességek által vezérelve harcol”, mondta, és ha az amerikaiak magára hagyják dél-vietnami szövetségesüket, akkor egy nap a németek is e sorsra juthatnak. „Kikerülhetetlenné vált a kérdés, hogy Amerika általánosságban megbízható-e.” Miután 1968-ban a szovjetek megszállták Csehszlovákiát, a vietnami háborúval szembeni kritikák átmenetileg elcsendesültek. Bármilyen aggályaik is voltak (és voltak bőven), Amerika szövetségesei nem értékelték volna olyan nagyra az Egyesült Államokat, ha nem lett volna képes és hajlandó erőszakot alkalmazni.
Az elmúlt évtizedekben az amerikai hatalom általános elfogadottsága kulcsfontosságú volt a nagyhatalmi béke megőrzése szempontjából. A nemzetközi rend, de még az ázsiai, európai és közel-keleti regionális rendek önjelölt kihívóinak is nem csak Amerika veszedelmes hadseregével kellett számolniuk, hanem azzal a támogatással is, amelyet e hadsereg a világ legfontosabb országaitól a mai napig élvez. Mivel a fennálló nemzetközi rendszerben az Egyesült Államok minden más országnál nagyobb befolyással rendelkezik, egy regionális kihívónak adott esetben nem csak az amerikai haderővel kellene szembenéznie, hanem a diplomáciai elszigeteltséggel, valamint gazdasági és egyéb szankciókkal is.
Ez egyértelműen sok fejtörést okoz Kína vezetőinek, különösen a Tienanmen téri események óta, amikor is az Egyesült Államok egy nemzetközi elszigetelődéssel és gazdasági szankciókkal járó, hatékony válaszlépést szervezett a pekingi kormány ellen. Kínai kutatók szerint ezáltal láthatóvá vált, hogy létezik egy „nemzetközi hierarchia, amelyet az Egyesült Államok és demokratikus szövetségesei uralnak”, és ezzel az „Amerika-központú nagyhatalmi csoporttal” szemben Kína „kívülállónak” számít.” Ha Kína valamilyen katonai akciót indítana, akár csak a közvetlen szomszédságában, nem csupán Amerika és a környező hatalmak seregei miatt kellene aggódnia, hanem jó eséllyel diplomáciailag és gazdaságilag is egy Amerika által vezetett, fejlett és gazdag demokráciákat tömörítő globális koalícióval találná szembe magát.
Ha Kína vezetői ma körülnéznek, a feltartóztatásukra épült falakat látnak, amelyeket Amerika emelt. Alig pár éve, hogy Hu Csin-tao úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok „megerősítette katonai jelenlétét az ázsiai-csendes-óceáni térségben, megerősítette az amerikai-japán katonai szövetséget, szintúgy erősítette a stratégiai együttműködést Indiával, javított a Vietnammal való kapcsolatán, elcsábította Pakisztánt, Amerika-párti kormányt juttatott hatalomra Afganisztánban, növelte a Tajvannak eladott fegyverek számát, és így tovább. Előretolták az állásaikat, és nyomást gyakorolnak ránk keletről, délről és nyugatról. A kínai vezetők „folyamatosan abban a félelemben élnek, hogy a vezető hatalmak, különösképpen az Egyesült Államok, majd kipécézik és célba veszik őket”, és „mélységesen, szinte már ostromállapotot idéző módon aggódnak rendszerük megmaradásáért”. Az Egyesült Államok katonai kapacitásának rideg valósága mellet nem árt komolyan venni azt a lehetőséget sem, hogy Amerika egy-egy cél érdekében képes globális politikai koalíciót toborozni. A kínaiak alaposan tanulmányozták a történelmet, így tudják, hogyan járt Németország, Japán és a Szovjetunió.
Elsősorban a roppant erő és a figyelemre méltó globális elfogadottság szokatlan kombinációjának köszönhető az elmúlt évtizedekben látott nagyhatalmi béke. Lenyűgöz minket a demokratizálódás, a globalizáció és az egymásrautaltság, és hisszük, hogy az általuk képviselt fejlődés változtatta meg ilyen mértékben a világunkat. Ám ezek a folyamatok már több mint egy évszázada körforgásszerűen erősödnek és gyengülnek, és mivel a múltban sem voltak képesek megakadályozni minden katasztrofális háborút, a jövőben sem hagyatkozhatunk rájuk. Az oly sokat magasztalt demokratikus béke elmélete meggyőzőbb volna, ha a nagyhatalmak valóban mind demokráciák lennének. Az elképzelés magyarázatot ad arra, hogy a demokratikus Németország és Franciaország miért nem háborúzott egymással, de nem segít megérteni, hogy a mai Kína és Oroszország, ez a két autokratikus nagyhatalom miért nem keveredett még fegyveres konfliktusba más nagyhatalmakkal. A gazdasági egymásrautaltság nem akadályozta meg a két világháborút a huszadik században, és még ma sem bízhatunk abban, hogy a nagyhatalmak gazdasági megfontolásból döntenek béke és háború között. Nem nehéz elképzelni, hogy Kína minden lehetséges gazdasági következmény ellenére megtámadja a függetlenségre vágyó Tajvant. Az iraki és az afganisztáni háborúk sem voltak éppen áldásos hatással az amerikai gazdaságra. Az emberek és az országok egyaránt többre vágynak, mint kenyérre. A nacionalizmus, a becsület, a félelem és más emberi érzelmek, valamint a hatalmi számítások ugyanúgy befolyásolják egy adott ország viselkedését, mint annak állampolgáraiét.
Megkérdőjelezhető továbbá az a gyakori vélekedés is, miszerint földterület miatt ma már nem robbanhat ki háború, mivel a gazdasági egymásrautaltság digitális világában a földterület már nem igazán számít. Elég azonban visszaemlékezni Kína, Oroszország, India és Pakisztán néhány katonai akciójára, hogy lássuk, számukra még mindig nagyon is fontos a földterület. Kína kitart amellett, hogy „alapvető érdeke” visszaállítani és megőrizni „területi épségét” — beleértve Tibetet, Hong Kongot és Tajvant és ellenőrzése alatt tartani a Dél-kínai-tenger ásványkincseit és hajózási útvonalait. Volt már, és még lehet is háború India és Kína között az Arunácsal Pradesh területét érintő határvitából, ahogyan India és Pakisztán között is Kasmír miatt. A Grúzia határaival kapcsolatos vitás kérdések, valamint Oroszország területi követelései az ukrajnai Krím félszigettel és az Északi-sarkvidékkel kapcsolatban valószínűleg szinten ellentétekhez vezetnek majd, a független Kurdisztán kérdése pedig tartós területi vitát szült Irak, Törökország és Szíria között. És ne feledjük természetesen az Izrael és Palesztina közötti területi viszályt sem, amely eddig négy háborúhoz vezetett, és könnyen sor kerülhet miatta egy ötödikre is. Rábízhatjuk a nukleáris fegyverekre a nagyhatalmak közötti béke fenntartását? Vannak, akik szerint igen, és néhányan még azt is felvetették, hogy a világ összes országának atomfegyvereket kellene adni, ezzel garantálva a világbékét. De a „nukleáris béke” ötlete még kevésbé tűnik megbízhatónak, mint a „demokratikus békéé”. Két nukleáris hatalom is vívhat szigorúan hagyományos háborút — valójában Kína és az Egyesült Államok is pontosan effajta háborúra készülve költenek sok százmilliárd dollárt. Bár India és Pakisztán is rendelkezik nukleáris fegyverekkel, mindkét ország hagyományos háborúra készül Kasmírért. A 17., 18. és 19. században a nagyhatalmak számos korlátozott háborút vívtak korlátozott célokért anélkül, hogy egymás teljes elpusztítására törekedtek volna. Ugyanakkor a nukleáris fegyverek szörnyűsége arra sem garancia, hogy nem vetik be őket. Nincs ember, aki meg tudná számolni, hogy a hidegháború során a legnagyobb országok vezetői hányszor emlegették az atomháború lehetőségét. A nagy tiszteletnek örvendő George C. Marshall például arról beszélt, milyen fontos, hogy a szovjetek megértsék, hogy „háború esetén az Egyesült Államok tényleg kész bevetni ellenük az atombombát”. A koreai háború vége felé Dwight Eisenhower külön figyelmeztette a kínaiakat, hogy őt „semmiféle egész világra érvényes gentlemans agreement nem köti” a nukleáris fegyverek használatát illetően, és azt is megjegyezte tanácsadóinak, hogy a nagy létszámú kínai csapatok „jó célpontot jelentenek egy efféle fegyver számára”. Az 1961-es berlini válság és az 1962-es kubai rakétaválság alatt Kennedy szintén egy lehetséges atomháború kilátásain tűnődött. És akkor még csak az amerikai vezetőkről szóltunk. Hruscsov és Mao gyakran beszéltek úgy a nukleáris háborúról, mintha az nem volna több a hagyományos hadviselés egy szélsőségesebb formájánál.
Mindebből nem azt kell leszűrni, hogy ezek a tényezők elhanyagolhatók a béke szempontjából. Valamilyen módon mindegyikük segít elejét venni a nagyhatalmak közötti háborúnak. De vajon az amerikai erőfölény nélkül is elegendőnek bizonyulnának? Vagy ugyanúgy képtelenek lennének megakadályozni a háborút, mint 1914-ben? Ha kíváncsiak vagyunk, hogy tényleg a béke egy új korszakába érkeztünk-e, akkor az országok viselkedését kell tanulmányoznunk. Ha valóban az volna a helyzet, hogy az országok és népek „beleszocializálódtak” a béke szeretetébe és a háború gyűlöletébe, akkor világszerte módszeres fegyverzetcsökkentési erőfeszítéseket látnánk. De nem ez a helyzet - kivéve Európában. Az Egyesült Államok, Kína, India, Oroszország, Japán és számos kisebb ország, köztük Brazília, Irán és Törökország még mindig hajlandó komoly pénzösszegeket költeni a háborús készülődésre. Nem a lelkiismeret vagy a világpiac a gátja annak, hogy fegyvereiket egymás ellen fordítsák, hanem azok a globális erőviszonyok, amelyek valószínűtlenné teszik, hogy sikerrel járnának. Ha eltolódnának az erőviszonyok, ha egy kiegyenlítettebb helyzetet eredményező, valódi változás következne be a hatalom eloszlásában, akkor a jelenlegi és leendő nagyhatalmak bátrabban mernének fellépni a nemzetközi porondon, mivel a háború célravezetőbb megoldás lenne.
A békés időszak, amelyben élünk, egyelőre csupán két évtizeddel tartósabb, mint az 1871 és 1914 közötti. Ez a húsz év nem elegendő ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk, az emberiség történelmének eddigi útjáról letérve a tartós béke új korába érkeztünk. Inkább azokra a különleges körülményekre kellene figyelnünk, amelyeknek a békét köszönhetjük, mert — ahogyan az már oly sokszor előfordult történelmünk során - ezek a tényezők könnyedén megváltozhatnak, ami jó eséllyel a béke végét jelentené.