MIT JELENTENE A NEMZETKÖZI REND SZEMPONTJÁBÓL, ha Amerika hatalma hanyatlásnak indulna? A válasz attól függ, miféle hatalmi elrendeződés követné legnagyobb eséllyel az Egyesült Államok gyengülését. Valószínűleg egyetlen hatalom sem lenne képes egyedüli szuperhatalomként Amerika helyébe lépni; több mint kétezer év alatt csupán kétszer volt példa egypólusú világrendre. Némileg valószínűbb, hogy visszatérnénk a kétpólusú rendhez, de erre rövidtávon kicsi az esély. Az ország, amelynek a legtöbb esélye van, hogy felzárkózzon az Egyesült Államok mellé, és második szuperhatalommá váljon, egyértelműen Kína. Egyes amerikaiak és kínaiak már most is egy „G-2” világot emlegetnek, amelyben Washington és Peking együtt osztja a lapokat mindenki más számára. A kínai gazdaság hatalmas mérete egyre jelentősebb globális szereplővé teszi az országot, amely egyes elemzők szerint pár évtizeden belül a világgazdaság élére állhat. Geostratégiai szempontból azonban nehezebb dolga lesz Kínának, ha szuperhatalommá akar válni. Ehhez ugyanis nagyjából arra lenne szükség, hogy az összes többi ázsiai hatalom, így Japán és India is összeomoljon és behódoljon Kínának. Ez ahhoz hasonló helyzet lenne, mint amikor Moszkva uralkodott Kelet-Európa felett, csak még annál is sokkal nehezebben megvalósítható. A Szovjetuniónak úgy sikerült meghódítania a térséget, hogy Németország veresége után csapatai már a megfelelő helyen voltak. Kínának ezzel szemben kényszerítenie kellene szomszédait - vagy anélkül, hogy erőszakhoz folyamodna, vagy igen költséges háborúskodással. Ha erre nem kerül sor, és Kínát továbbra is gyanakvó nagyhatalmak veszik körül, akkor nehéz elképzelni, hogy Peking olyan globális befolyásra tesz szert, mint anno Moszkva. Még a Szovjetunió sem volt a néhai és mai Egyesült Államokhoz fogható szuperhatalom, ami részben annak tudható be, hogy — Amerikával ellentétben — más nagyhatalmak vették körül.
Ezért van az, hogy a legtöbben egy új, többpólusú világot látnak, mikor egy poszt-amerikai világot képzelnek el — egy olyan nemzetközi hatalommegoszlást, amelyben több hatalom viszonylagos egyensúlyban él. Lehet, hogy Amerika megmaradna mind közül a legerősebbnek, de egy valóban többpólusú világban nem rendelkezne feltűnően nagyobb hatalommal és befolyással, mint például Kína vagy India, a nagyhatalmi klubba pedig még az Európai Unió, Oroszország, Japán, Brazília és Törökország által alkotott „másodosztály” is beférne. Egy ilyen világrend nagyban hasonlítana a 19. századi Európára, ahol néhány tekintetben Nagy-Britannia volt a domináns hatalom, de más országok - Németország, Franciaország és Oroszország - szintén jelentős erővel bírtak, sőt, bizonyos szempontból még erősebbek is voltak, mint a britek.
Milyen hatása lenne, ha az amerikai dominancia átadná helyét a több nagyhatalom közötti viszonylagos egyenlőségnek? A „poszt-amerikai” világot vizionáló külpolitikai gondolkodók úgy vélik, hogy akár többpólusú, akár — ahogy mások várják - „pólus nélküli” világ köszönt majd be, a liberális világrend nagyjából változatlan formában vészeli át a változásokat. Sokan azt feltételezik, hogy a nemzetközi rendszerben bekövetkező hatalmi átrendeződés során létrejövő új rend nem lenne szükségszerűen kevésbé liberális és nyitott, mint az amerikai dominancia korában kialakult rend. Vagyis a világ továbbra is nagyrészt demokratikus lenne. A szabadkereskedelmi és szabadpiaci gazdasági rend megmenekülne. A nagyhatalmi béke fennmaradna. Az Egyesült Államoknak hozzá kellene szoknia a más nagyhatalmakkal való egyenlőbb partneri kapcsolathoz, de semmi nem indokolja, hogy ne jöhetne létre egy újfajta elrendeződés, egy új hatalmi összhang a napóleoni háborúk után évtizedekre békét biztosító „Európai Összhang” (Concert of Europe) mintájára. Hiszen nem az volna minden nagyhatalom érdeke, hogy fennmaradjon a kialakult rend?
Ezek roppant optimista feltételezések. Ha például tisztán történelmi szemszögből nézzük a dolgot, két hatalmi elrendeződés között ritkán volt sima és békés az átmenet. Erre a legutóbbi példa az Európa által uralt 19. századi rendszer, amely két világháború során omlott össze. A hidegháború lezárása már több bizakodásra ad okot, de mely hatalom akarná a Szovjetunió szerepét játszani egy hasonló helyzetben? A szovjetrendszer bukása Moszkva szemszögéből nézve katasztrofális folyamat volt. Bármi is valósult meg addig a pontig a szovjet világrendből, az mind odaveszett.
Az a feltételezés pedig, hogy egy poszt-amerikai világ minden nagyhatalma érdekelt lenne az új rendszer fenntartásában, nemcsak hogy vitatható, de bizonyos szempontból lényegtelen is. A mostani nemzetközi rend néhány fontos elemét a nagyhatalmak egy része nem igazán akarná megőrizni, a megtartani kívánt elemek esetében pedig még mindig ott a kérdés, hogy vajon sikerülne-e nekik egyáltalán.
A jelenlegi liberális nemzetközi rend egyik olyan eleme, amelyet nem minden nagyhatalom támogatna, a demokrácia. Két nagyhatalmat, Kínát és Oroszországot, olyan autokraták uralják, akik látszólag nem érdekeltek abban, hogy feladják hatalmukat, vagy az általuk uralt rendszer nyitottabbá tételével szabad választásokat tegyenek lehetővé. Vlagyimir Putyin nem rejti véka alá a demokráciával kapcsolatos nézeteit, a Kína-szakértők pedig egyetértenek abban, hogy Peking urai számára a jelenlegi rezsim megmaradása az elsődleges cél. Jóllehet, a megmaradáshoz szükségük van a nagyobb mértékű gazdasági nyitottságra, de nem fognak hozzájárulni olyan mértékű politikai nyitáshoz, amely a leváltásukat eredményezheti. Oroszország és Kína külpolitikája - mint minden más országé - ezekhez a belpolitikai megfontolásokhoz igazodik. Amikor 2003 és 2006 között az úgynevezett „színes forradalmakban” elbuktak Grúzia, Ukrajna és Kirgizisztán diktatúrái, a demokratikus Nyugat a liberalizmus diadalát ünnepelte. Moszkvában és Pekingben azonban nem ujjongtak — inkább aggódtak, nehogy ők legyenek a demokratikus nyomás következő áldozatai. Amíg a világ demokratikus része nemrégen a tunéziai „jázmin forradalmat” és az azt követő, a Közel-Keleten végigsöprő arab tavaszt ünnepelte, a rémült kínai vezetés országszerte letiltotta a „jázmin” és az „arab tavasz” kifejezéseket az internetről, Oroszország pedig tervezetet nyújtott be egy ENSZ-egyezményre, amely megtiltotta volna, hogy az internetet „társadalmi destabilizációra” irányuló „lélektani hadviselésre” használják. Az elmúlt évtizedben e két autokrácia minden erejével azon munkálkodott - bizonyos esetekben sikerrel hogy gátolja az Egyesült Államokat és Európát abban, hogy nyomást gyakoroljon a szudáni, zimbabwei, líbiai, szíriai, iráni, venezuelai, Burmai és észak-koreai diktatúrákra.
Ez aligha meglepő, hiszen az autokráciáknak nem áll érdekében segíteni a demokráciákat más autokráciák megdöntésében. Viszont tisztáznunk kell, mit jelentene mindez egy valóban „poszt-amerikai” világban, ahol az autokráciák és demokráciák nagyjából ugyanakkora hatalommal bírnának. A demokráciának kedvező, immár több évtizedes nemzetközi erőegyensúly helyett egy kiegyenlítettebb egyensúly jönne létre, amelynek világszerte elkerülhetetlen következményei lennének a politikai változásokat átélő kisebb országokra nézve. Larry Diamond szerint „a külső autoriter hatalmak segítsége védelmet nyújthat az olyan diktatúrák számára, amelyek egyébként érzékenyek lennének a nyugati befolyásra. Ilyen szerepet játszik például Kína a burmai és észak-koreai diktatúrák támogatásával a mélyreható nyugati szankciókkal szemben, valamint Oroszország a fehérorosz, örmény és közép-ázsiai rezsimeket célzó demokratikus nyomásgyakorlás akadályozásával”. Ez még a mai, demokráciák uralta világban is így működik. Képzeljünk hát el egy világot, ahol az autokratikus hatalmak erősebbek, a demokráciák pedig gyengébbek. Az autokráciák és demokráciák közötti viszonylagos hatalmi egyensúlyban beálló változás egy „fordított hullámba” lökhetné a világot, amelyet korábbi tapasztalataink alapján akár régóta esedékesnek is mondhatnánk.
Az új, többpólusú világban létrejövő egyensúly akkor kedvezhetne a demokráciának, ha a feltörekvő demokratikus hatalmak - Brazília, India, Törökország, Dél-afrikai Köztársaság - átvállalnák a hanyatló Egyesült Államok által hátrahagyott feladatot. Csakhogy nem mindannyian akarják vagy képesek ezt megtenni. India veszélyes és nem túl demokratikus szomszédságban éli mindennapjait, vezetői pedig olyan luxusnak tartják a külföldi demokráciák támogatását, amelyet képesség és szükség híján nem engedhetnek meg maguknak. A Kadhafit a végsőkig támogató Dél-afrikai Köztársaság sokszor láthatóan jobban érdekelt a pán-afrikai szolidaritásban, mint a határain túli demokráciák segítésében. Brazília számos latin-amerikai demokráciához hasonlóan oda-vissza ingázik a demokrácia és az önrendelkezés gyakran ellentétes elvei között. E körből egyedül a török kormány kísérletezett azzal, hogy segítséget nyújtson régiójának demokratikus erői számára, és ők is csak jóval agresszívebb európai és amerikai kísérletek után. Mindez kevés ahhoz, hogy az Egyesült Államok által esetlegesen hátrahagyott űrt betöltsék. Semmi különös nincs abban, hogy egy demokrácia nem érdekelt külföldi demokratikus mozgalmak támogatásában. Bármennyire is stabilak, az ázsiai demokráciák nem járnak élen a demokrácia ügyének védelmében vagy előremozdításában a határaikon túl. Az Egyesült Államok, ha nem is egyedülálló, de igen szokatlan ország e szempontból. Van még néhány európai ország, amely külpolitikája egyik fő céljává tette a demokrácia Európán kívüli terjesztését, de ezzel kisebbségben vannak a kontinensen.
Ennek is köszönhető, hogy az elmúlt években lassan, de biztosan csökkent a demokráciák száma. Még bizonytalan, hogy az arab tavasz hosszú távon megfordítja-e ezt a tendenciát, de érdemes belegondolni, hogy vajon létrejöhetett volna-e egyáltalán az arab tavasz egy olyan világban, ahol a két autokratikus nagyhatalom, Kína és Oroszország a mostanihoz képest nagyobb, az Egyesült Államok pedig kisebb erőt képvisel. Ugyanúgy kiállt volna Európa a demokrácia mellett, ha egy erősebb Kínával áll szemben, tudva, hogy egy gyengébb Egyesült Államok nem tudott, nem akart volna mögéjük állni? Az arab világban tapasztalt nyitást ugyanúgy eltiporhatták volna, ahogy 1848-ban az Európa megújítására törekvő mozgalmat. Akkoriban is létezett egy viszonylagos erőegyensúly a liberális kormányok és a konzervatív autokráciák között, de ez sem volt képes megmenteni a liberalizáló mozgalmakat. A britek különösen úgy érezték, hogy a más autokratikus nagyhatalmakkal való stabil viszonyuk megőrzése érdekében tartózkodniuk kell a liberálisok támogatásától. Egy új, többpólusú világban feltehetően az Egyesült Államok keze is hasonló módon meg lenne kötve.
Feltörekvő gazdasági hatalomként Kína máris súlyt helyezett a mérleg tekintélyelvűség felé eső nyelvére. Különösen tevékenynek bizonyult Afrikában, ahol nagy összegekkel támogat egyes diktátorokat, akik cserébe garantálják számára a nyersanyagkészleteikhez való hozzáférést. És hiba is lenne mást várni tőle. Oroszország arra használta energiaforrásait, hogy befurakodjon a szomszédos országok belpolitikájába, és kezével az olaj- és gázcsapokon a neki tetsző jelölteket és pártokat támogassa, ahogy tette azt Ukrajnában és Fehéroroszországban. Ez az egyik oka annak, hogy a néhai Szovjetunió területét máig a világ egyik legkevésbé demokratikus részeként tartják számon. Egy kiegyenlítettebb világrendben, ahol hanyatlása eredményeképpen az Egyesült Államok csupán az egyenlők között számítana elsőnek, mind Kína, mind Oroszország befolyása arányosan nagyobb lenne, ezáltal korrodálva a globális demokrácia mozgalmát. A történelem azt mutatja, hogy a legmagasabb szinteken megvalósuló hatalommegoszlás világszerte hatással van a kisebb, gyengébb országok életére is. Mikor az 1920-as és 1930-as években az európai nagyhatalmi körökben divatját élte a fasizmus, még Latin-Amerikában is fasiszta kormányok bukkantak fel. Mikor a második világháború után a Szovjetunió lett a világ második szuperhatalma, mindenfelé kommunista mozgalmak jelentek meg, és számos vezető politikus magáévá tette a forradalom eszméjét. Amikor a Szovjetunió összeomlott, és az Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként emelkedett ki a harcból, világszerte megugrott a demokráciák száma. Ha az egyensúly újból elmozdulna, ismét egy hasonló általános irányváltásra számíthatnánk.
Mi a helyzet a liberális gazdasági renddel? Túlélné, ha az erőegyensúly az Egyesült Államok kárára mozdulna el? A legtöbb megfigyelő szerint igen, hiszen véleményük szerint minden feltörekvő hatalom, beleértve mind közül a legfontosabbat, Kínát, hatalmas előnyökhöz jutott az Egyesült Államok és szövetségesei által a második világháború után létrehozott gazdasági rendnek köszönhetően. Kínának sikerült kihúznia magát a szegénységből, és jó úton halad afelé, hogy a világ legnagyobb gazdaságává váljon a teljes GDP tekintetében. Gazdasági növekedésének motorja az export, így nagymértékben függ a nyílt kereskedelmi rendszertől, belső fejlesztéseiben pedig külföldi befektetésekre és technológiákra hagyatkozik. Ugyanez igaz Brazíliára, Indiára, Törökországra és más feltörekvő gazdasági hatalmakra. Miért akarná bármelyikük levágni az aranytojást tojó tyúkot — vagyis a liberális gazdasági rendet?
Lehet, hogy nem is ezt a kérdést kellene feltennünk. Elképzelhető, hogy ezek a hatalmak nem is akarják lerombolni azt a liberális rendet, amelyből annyi előnyük származik - de vajon elég akaratuk és erejük van ahhoz, hogy azt a domináns amerikai hatalom nélkül is fenntartsák? Mint azt láttuk, a liberális gazdasági rendek nem önfenntartóak. Létrejöttük és fennmaradásuk hagyományosan a nagyhatalmaknak volt köszönhető, akik képesek és hajlandóak voltak kiállni a szabad kereskedelem és a szabadpiacok mellett, és minden szükséges eszközzel, akár katonai erővel is nyitva tartani a különböző kereskedelmi útvonalakat. Vállalná a hanyatló amerikai hatalom által hátrahagyott űr betöltését bármely ország?
Az elmúlt két évszázad során a liberális gazdasági rend egyik kulcskérdése az volt, hogy ki uralja a tengereket. Jóllehet, ma már egy digitális korban élünk, de a termékeket nem az éteren keresztül sugározzuk át egyik helyről a másikra. Az olaj, gáz, nyersanyagok, ércek, ásványok, élelmiszerek és gabona szállítása még ma is többnyire hajóval történik, így a szabad kereskedelemhez még mindig elengedhetetlenek a nyílt tengeri kereskedelmi útvonalak. A történelem során azonban a hajózási útvonalak gyakran nemzetközi válságok és konfliktusok áldozataivá váltak, amikor egyes országok ellenőrzésük alá kívánták vonni a vízi utakat, és kitiltani azokról ellenfeleiket. Az Egyesült Államok kétszer is -1812-ben és 1917-ben - részben azért lépett hadba, mert más nagyhatalmak blokáddal akarták korlátozni az amerikai kereskedelmet háború idején. A második világháború óta az Egyesült Államok arra használja az óceánok feletti uralmát, hogy mindenki számára nyitva tartsa a kereskedelmi útvonalakat, még nemzetközi konfliktusok idején is. Azonban nem elég, ha valakinek érdeke fűződik a szabad kereskedelemhez. Portugáliának és Szingapúrnak is érdeke, hogy a kereskedelem szabad, az óceánok pedig nyitottak legyenek, de saját erőből nem képesek nyitva tartani a kereskedelmi útvonalakat. Csakis az Egyesült Államoknak van elég ereje és akarata, hogy megőrizze a tengerek szabadságát, és ezt többnyire valóban egyedül is teszi, a világ legerősebb hadiflottájával védelmezve az óceánok rendjét. Külső segítséget csak elenyésző mértékben kap, míg más kereskedő államok, mint Németország és Japán, Brazília és India, valamint Oroszország és Kína megelégszenek a „potyázással". Ez Amerika egyik legfontosabb hozzájárulása a jelenlegi liberális világrendhez.
Vajon mi történne, ha az Egyesült Államok nem cipelné tovább ezt a terhet? Bármilyen következményei is lennének Amerika hanyatlásának, a nyílt tengerek feletti hegemónia elvesztése egészen biztosan köztük lenne. Akik most potyáznak, vajon vállalnák annak a terhét és költségét, hogy olyan hadiflottákat tartsanak fenn, amelyek képesek elvégezni a jelenleg Amerikára háruló feladatokat? És még ha így is lenne, ez valóban nyitott, globális közös teret eredményezne, vagy versengést és feszültséget szülne? Ugyanis Kína és India egyaránt folyamatosan növeli tengeri erejét, amely azonban nem nagyobb biztonságot eredményezett, hanem egyre növekvő stratégiai versengést a két ország között, és nem csak az Indiai-óceánon, hanem egyre inkább a Dél-kínai-tengeren is. Látva, hogy Kína nem a nemzetközi vizek megnyitására, hanem lezárására használja haditengerészetét, nem nehéz megjósolni, hogy milyen jövő várna ránk, ha nem Amerika uralná a tengereket.
Az amerikai dominanciáról a több nagyhatalom általi kollektív rendfenntartásra való átállás — még ha ez be is következne - könnyen inkább a versengés és a konfliktus receptje lehet, mintsem a liberális gazdasági rend stabilizációjáé. A 19. századi brit tengeri dominancia a béke és a szabad kereskedelem támasza volt, kivéve háború idején, amikor is maga Nagy-Britannia zárta le a kereskedelmi útvonalakat ellenfelei és azok kereskedelmi partnerei előtt. Mikor a különböző hadiflották között kiegyenlítettebbé vált a verseny - a német, a japán és az amerikai haditengerészet megerősödésével —, a nemzetközi szabadkereskedelmi rendszer, és vele együtt a béke is veszélybe került. A történelem során a liberális gazdaság csak akkor tudott virágozni, ha adott volt egy világelső haditengerészettel rendelkező nagyhatalom, amelynek érdekei szorosan a szabad kereskedelemre irányuló nemzetközi rendszerhez fűződtek. Vagyis olyan helyzetre volt szükség, mint ami a 19. század második felében jött létre a brit tengeri dominancia lévén, vagy a második világháború után az amerikai tengeri fölénynek köszönhetően. Ezzel szemben a brit dominanciát megelőző és a két világháború közötti, még az amerikai tengeri fölény kialakulása előtti többpólusú korszakok nem hívtak életre liberális gazdasági rendet.
Még ha félre is tesszük azt a kérdést, hogy ki fogja fenntartani a rendet a közös javak terén, akkor is lehetséges, hogy egy új, többpólusú korszak nagyhatalmai még a kellő akarat birtokában sem lennének képesek fenntartani egy szabadpiaci és szabadkereskedelmi nemzetközi rendszert.
Bármennyire is függnek tőle, lehet, hogy politikai és gazdasági rendszerük jellege miatt akaratukon kívül leölnék a tyúkot.
Ebből a szempontból Kína magasan a legfontosabb szereplő lesz a jövőben. Gazdasága a becslések szerint még ebben az évszázadban megelőzi az Egyesült Államokét, legalábbis puszta méretét tekintve. Hogy Kína mennyire lesz képes és hajlandó fenntartani a liberális gazdasági rendet, nagymértékben befolyásolja majd, hogy a rend fennmarad-e. De még azok is látnak néhány potenciális problémát, akik egyébként optimisták Kína fejlődését illetően.
Kína gazdaságát nézve két okból kételkedhetünk abban, hogy az ország képes és hajlandó lenne a jelenlegi rendszer védelmezőjeként fellépni. Az egyik az, hogy még ha a világ legnagyobb gazdaságává is növi ki magát a kínai, messze nem lesz a leggazdagabb. Gazdaságának méretét hatalmas népességének köszönheti, de egy főre lebontva Kína továbbra is viszonylag szegény ország. 2010-ben GDP tekintetében Kína a harmadik volt a világon az Egyesült Államok és az Európai Unió mögött. De amíg az Egyesült Államok, Németország, Japán és más hatalmak esetében az egy főre eső GDP több mint 40 000 dollár volt, Kínában ez a szám alig volt magasabb, mint 4000 dollár, így az ország Angolával, Algériával és Belize-zel került egy kategóriába. Még ha helytállónak is bizonyulnak az optimista előrejelzések, Kína egy főre eső GDP-je 2030-ra még mindig csak fele lesz az Egyesült Államokénak, vagyis nagyjából annyi, mint Szlovéniáé és Görögországé napjainkban.
Ezzel egy történelmi szempontból egyedi helyzet jön létre. A világ legnagyobb és legdominánsabb gazdaságai egészen eddig egyben a leggazdagabbak is voltak. Ez kétségkívül igaz volt például a brit és az amerikai dominancia idején. Ebből pedig számos dolog következett. Azok az országok, amelyeknek népei ennyire egyértelműen győztesei a viszonylag szabad gazdasági rendszernek, könnyebben ellenállnak a protekcionizmus kísértésének, és jobban hajlanak rá, hogy fenntartsák a rendszer nyitottságát. Így, bár dominánsak, fölényükkel oly módon élnek, hogy más országok előtt is nyitva hagyják a gazdagodáshoz vezető utat.
A kínai vezetőknek azonban lehet, hogy másféle problémákkal és kísértésekkel kell szembenézniük. Egy szegényebb és még mindig fejlődőben levő ország vezetőiként lehet, hogy kevésbé lesznek hajlandók megnyitni gazdaságuk bizonyos szektorait. Néhány ágazatot már el is kezdtek bezárni a külföldi versenytársak előtt, és ez a tendencia várhatóan folytatódik a jövőben. A kényszer, hogy jobban fizető állásokat találjanak a magukat a szegénységből a szélesebb alsó-középosztályba felküzdő állampolgáraik számára, arra sarkallhatja őket, hogy védelmükbe vegyenek bizonyos iparágakat, melyek ezeket az állásokat biztosítják. Egy protekcionistább Kínát egyaránt hiba lenne gonosznak vagy példátlannak nevezni. Számos ország átesik a maga protekcionista korszakain gazdasági fejlődése során. Kétségkívül így volt ezzel az Egyesült Államok is. A gond az, hogy Kína protekcionista korszaka épp arra az időszakra eshet, amikor az ország a globális gazdaság domináns hatalmává válik — és az már példátlan lenne. Az Egyesült Államok hangsúlyosan protekcionista volt a 19. század második felében, de ahogy egyre közelebb került ahhoz, hogy a világ legnagyobb gazdasága legyen, lépésről-lépésre elhagyta a protekcionizmust, mivel a szabad kereskedelem alkalmasabb környezetnek bizonyult a gazdagodáshoz. Nagy-Britannia szintén átállt a protekcionizmusról a szabad kereskedelemre a gazdasági dominancia felé vezető úton. Kínával azonban más lehet a helyzet.
Még akik optimisták Kína gazdasági és politikai fejlődésével kapcsolatban, azok is úgy látják, hogy a liberális gazdasági rendnek szüksége lesz „némi biztosítékra” egy olyan helyzettel szemben, amelyben „Kína úgy él domináns pozíciójával, hogy megfordítja korábbi intézkedéseit, vagy nem nyitja meg gazdaságának jelenleg erősen védett területeit”. Ha ugyanis így történne, akkor „méretéből adódóan az így kialakuló konfliktus alááshatná a második világháború után létrejött rendszert”. Ian Bremmer politológust idézve: „Mi történik, ha a kínai vezetés úgy dönt, hogy növekedési stratégiája már nem függ a korábbi mértékben a külföldi befektetésektől, és inkább minden eszközével a helyi vállalatokat támogatja, megóvva őket a külföldi versenytársaktól?” Az amerikai gazdasági dominanciát azért üdvözölte a világ nagy része, mert akárcsak Hyman Roth A Keresztapában, az Egyesült Államok is mindig pénzt hozott a partnereinek. A kínai gazdasági dominancia azonban lehet, hogy más fogadtatásban részesülne.
A kínai kapitalizmus egyedi jellege szintén felvet egy kérdést. Bár a kínai gazdaság nagy része piacközpontú, mégsem magánvállalkozók uralják, hanem a kormány. A kínai kapitalizmus jelentős részben állami kapitalizmus. A gazdaság létfontosságú elemeit - például az energiaszektort - állami tulajdonban lévő vállalatok uralják, melyek a kormány irányítása alatt lévő óriási állami befektetési alapokban halmozzák fel bevételeiket. Ahogy Bremmer is megjegyzi, az állami kapitalizmus nemcsak a profitot hivatott maximalizálni, hanem „az állam hatalmát és vezetőségének túlélési esélyeit” is. Kína ebben nincs egyedül. Oroszország, és kisebb mértékben Brazília, Mexikó és más felemelkedőben lévő hatalmak mind élnek az állami kapitalizmus bizonyos eszközeivel, különösen a nemzeti energiavállalatok irányítása terén. Kína gazdasága azonban főleg nemzeti, mintsem vállalati érdekeket szolgál. A Kínai Nemzeti Olajtársaság számára például a profitnál jóval fontosabb, hogy képes legyen hosszútávú szerződéseket nyélbe ütni az olajszolgáltatókkal, és így Kínának ne kelljen félnie egy esetleges hiánytól. A cég a nemzeti ellátás biztonságáért hajlandó többet fizetni, mint ha tisztán csak a profitot és saját maga, valamint a részvényesei érdekeit tartaná szem előtt. Ez többek között olyan torzulást eredményez a piacon, amely mindenki számára magasabb árakat jelent.
A lényeg nem az, hogy mindez jó-e vagy rossz, hanem hogy más. Az elmúlt két évszázadban, vagyis a brit és az amerikai dominancia korszakaiban a vezető gazdasági hatalmakat jórészt magánszemélyek és magánvállalatok uralták. A kereskedelemből származó többletbevételek jórészt magánkézben landoltak. Még ha részesült is ebből az állam, és még ha volt is némi befolyása a vállalati döntésekre, csupán közvetett részesedésről és befolyásról volt szó. A kínai rendszer jobban hasonlít a korábbi idők merkantil izmusára - mint ami például a 16-17-18. században Nagy-Britanniát, Franciaországot és Spanyolországot jellemezte. Akkor a kormányok azért halmoztak fel vagyont, hogy biztosítsák maradandó hatalmukat, valamint olyan seregeket és hadiflottákat állítsanak fel, amelyek révén versenyre kelhettek más dinasztiákkal és nagyhatalmakkal. Kína mai többletbevételei szintén „az erőforrások állami kézben való koncentrációjához vezetnek”, amely segít megőrizni a vezetőség hatalmát, és lehetővé teszi, hogy „világszerte erősnek mutatkozzanak”.
Megbízható őrzője lenne a liberális gazdasági rendnek egy ilyen hatalom - és nem Kína az egyetlen vagy Bremmer aggodalmait igazolva veszélybe sodorná „a globális gazdaság jövőjét”? Egyesek váltig állítják, hogy Kínának soha nem állna érdekében aláásni a felemelkedését lehetővé tevő rendszert - pedig elképzelhető, hogy nem tudna mit tenni ellene. A skorpióról és a békáról szóló tanmesében a béka csak akkor hajlandó nagy vonakodva átvinni a skorpiót a folyó túlsó partjára, miután az megesküszik, hogy nem áll szándékában megszúrnia a békát. Hiszen akkor mindketten meghalnának. De aztán félúton a part felé a skorpió mégis megszúrja a békát, majd mikor az haldokolva megkérdezi, hogy miért tette, a skorpió annyit mond: „Mert skorpió vagyok. Ilyen a természetem.” Kína és Oroszország végül lehet, hogy nem szánt szándékkal gyengítené meg vagy borítaná fel a liberális gazdasági rendet, hanem egyszerűen azért, mert autokratikus társadalomként olyan a természetük, hogy mindenek előtt a vagyon és az abból fakadó hatalom feletti állami kontroll megőrzésére törekednek.
Ha optimistán is állunk Kína, Oroszország és más nagyhatalmak jövőbeli szerepéhez, és azt feltételezzük, hogy továbbra is érdekük fűződne a liberális gazdasági rendhez, még akkor is felmerül a kérdés, hogy vajon kellő mértékű-e ez az érdek. A legtöbb Kína-szakértő elismeri, hogy a belső kihívásokkal elfoglalt kínai vezetők egyelőre roppantmód vonakodnak attól, hogy globális ügyek terhét vállalják magukra. Nincsenek például abban a helyzetben, amellyel az Egyesült Államok szembesült a második világháború végén, amikor is a korábbi világrend pusztulása nyomán egy új rend várta, hogy Amerika ízlésének megfelelő alakot ölthessen. A kínaiaktól azt várják, hogy fenntartsanak egy olyan világot, amelyet nem az ő sajátos érdekeik figyelembevételével hoztak létre mások. Hogyan is hibáztathatnánk őket azért, mert vonakodnak magukra vállalni olyan új „felelősségek” terhét, amelyet az amerikaiak és más népek akarnak rájuk róni? Az Egyesült Államok hasonló szituációban találta magát a két világháború között, és nem volt hajlandó magára vállalni a terhet. A mostani rend olyan mértékben szolgálja az Egyesült Államok érdekeit, és olyan mértékben támaszkodik az amerikai gazdasági és katonai erőre, hogy nem tudni, vajon túlélné-e egy olyan többpólusú világ eljövetelét, amelynek legjelentősebb szereplője és főbb résztvevői nem feltétlenül akarnák vagy tudnák ezt a rendet fenntartani.
A helyzet pedig csak bonyolódna, ha a többpólusú világra való átállás hevesebb stratégiai versengéshez és konfliktusokhoz vezetne a nagyhatalmak között. Bár gyakran hallani az ellenkezőjét, a történelem során a többpólusú rendszerek nem voltak különösebben stabilak vagy békések. A 16., 17. és 18. század hosszú többpólusú korszakaiban szinte állandó volt a nagyhatalmak közötti háború. A francia forradalmat követő századforduló az egész Európát lángba borító, Napóleon 1815-ös waterloo-i vereségéig tartó háborúk sorozatától volt hangos.
A 19. század azért is volt jelentős, mert kétszer is hosszabb ideig (38 és 43 évig) béke honolt a nagyhatalmak között. A békét azonban újra és újra megszakította a leghatalmasabb országok közötti háborúskodás: az 1853-as krími háború, valamint egy sor konfliktus Poroszország és szomszédai között (az ún. „német egyesítési háborúk”), melyek végül az 1870—71-es francia-porosz háborúhoz vezettek. A nemzetközi kapcsolatok szakértői gyakran úgy kezelik ezeket a háborúkat, mintha azok csupán kisebb zavarok lettek volna egy amúgy békés évszázadban, pedig valójában hatalmas és költséges konfliktusok voltak. A krími háború egy kisebb világháborúnak felelt meg, amelyben egymilliónál is több orosz, francia, brit és török katona mellett kilenc további nemzet fegyveres erői is részt vettek, hogy végül majd félmillió halottat és annál is több sebesültet hagyjanak maguk után. A 17 évvel későbbi francia-porosz háborúban a két szembenálló fél közel kétmillió katonát vonultatott fel, akik közül közel félmillióan életüket vesztették vagy megsérültek. Egy ilyen háborút manapság nem „kisebb zavarként” értékelnénk egy amúgy békés évszázadban.
A nemzetközi kapcsolatok szakértői roppant pozitívan tekintenek vissza a német egység létrejötte után kialakuló európai erőegyensúlyra — talán túlságosan is pozitívan. Persze, négy évtizedig béke honolt a nagyhatalmak között, de a korszakot olyan tényezők határozták meg, mint az egyre növekvő feszültség és versengés, a számos alkalommal fellobbanó háborús pánik, valamint a nagymértékű szárazföldi és tengeri fegyverkezés - mindez pedig az emberiség történelmének addigi legpusztítóbb és leghalálosabb háborújába torkollott. Még amikor sikerült is fenntartani az erőegyensúlyt, akkor sem a baráti diplomácia, hanem a katonai konfliktus állandó fenyegetése bizonyult döntő tényezőnek. Robert W. Tucker politológus szavaival: „Az egyensúly által hozott stabilitás és önmérséklet alapja végső soron az erőszak használata és az erőszaktól való félelem volt. Továbbra is a háború volt az erőegyensúly fenntartásának legalapvetőbb módja.”
Egyesek úgy gondolják, hogy az amerikai dominanciát majd valamiféle többpólusú harmónia váltja fel, de kevés okunk van azt hinni, hogy egy ilyen berendezkedéshez való visszatérés a 21. században erősebb békét és stabilitást hozna, mint korábban. A nagyhatalmak nem azért cselekszenek visszafogottabban manapság, mert természetükből fakadóan visszafogottabbak, hanem mert ambícióikat féken tartja a még mindig domináns Egyesült Államok. Néhányan úgy vélik, hogy elérkeztünk egy „pólus nélküli” korszakba, mivel, bár Amerika szerintük hanyatlik, nem látnak más előretörő hatalmakat, amelyek hetölthetnék az így létrejövő regionális vákuumokat. A helyzet azonban az, hogy azért nem jöttek létre más pólusok, mert az amerikai világrend még mindig intakt. Ha az Egyesült Államok valóban elkezdene hanyatlani, akkor az olyan hatalmak, mint Kína, Oroszország, India és Brazília hamar megerősödnének saját régiójukon belül, és a világ visszatérne a 19. századi Európához hasonló többpólusú rendszerhez.
A baj csak az, hogy egy ilyen világot aligha más demokráciák hoznának létre - bár még a demokráciáknak is vannak ambícióik, és saját befolyási övezetekre vágynak. Sokkal valószínűbb, hogy az autokratikus nagyhatalmak állnának a változás mögött. A demokráciáknak megfelel az Egyesült Államok által létrehozott liberális világrend is, ha azon saját növekvő befolyásuknak megfelelően igazíthatnak. De vajon az autokráciák megelégednének egy olyan világgal, amely a demokráciát részesíti előnyben, és állandó nyomás alatt tartja az autokrata kormányokat?
Gyakran hallani manapság, hogy az Egyesült Államoknak nincs oka aggódni Kína és Oroszország miatt. Kína óvatosan lépked a globális színtéren, nem akar terjeszkedni, és nem keresi a konfliktust a szomszédaival. A modern Oroszországot jól ismerő szakértők szerint pedig - az alkalmi neoimperialista retorika ellenére — Moszkva urainak nem áll szándékában visszaállítani az Orosz Birodalmat, és kiterjeszteni befolyásukat Litvániára, Lettországra és Észtországra, vagy újraegyesíteni az olyan régi szovjet köztársaságokat, mint Ukrajna, Moldova, Grúzia és Fehéroroszország. De vajon azért van ez így, mert ösztönösen nem vágynak ezekre a dolgokra, vagy mert a globális erőviszonyok olyan mértékben korlátozzák ez irányú ambícióikat, hogy inkább visszafogják őket? Nem tudhatjuk biztosan, de a történelem azt mutatja, hogy amikor a nemzetek viselkedését tanulmányozva azok motivációit és ambícióit próbáljuk megérteni, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy számításaikat jelentősen befolyásolja, mit látnak megvalósíthatónak és mit elérhetetlennek.
Egyet azonban biztosan tudunk: ha Kínát nem tartaná féken Amerika hatalma, akkor egy nagyon más Kínával lenne dolgunk. Az, hogy Peking ma nem lép fel agresszívebben Japánnal, Indiával, vagy a vitás ügyeiben érintett dél-kelet-ázsiai országokkal szemben, nem azért van, mert Kína természeténél fogva passzív és óvatos. Történelme során Kína többször is a katonai beavatkozás mellett döntött, néha még akkor is, ha hátrányból indult — így például 1950-ben Koreában, az amerikai hadsereggel szemben. Passzivitásának oka inkább az, hogy az említett országok mögött ott van az Egyesült Államok ereje. Ha kivennénk az egyenletből Amerikát, a kínaiak számításai egészen máshogyan festenének. Ugyanez igaz más államokra is, akik azért hajlandóak ma szembeszegülni Kína ambiciózusabb próbálkozásaival a Dél-kínai-tengeren és másutt, mert maguk mögött tudhatják az Egyesült Államokat. Kína — nem meglepő módon - azért is növeli haditengerészeti kapacitását, hogy csökkentse Amerika szerepét e téren. Az amerikai tisztviselők saját bevallásuk szerint értetlenül állnak Kína haditengerészeti fejlesztései előtt, és nagyobb „átláthatóságot” szeretnének Kína szándékait illetően. Ennyi erővel akár azt is kérdezhetnék, minek növeszt fogakat egy tigris - egyszerűen így viselkedik egy feltörekvő nagyhatalom. Csak azért tűnik mindez szokatlannak, mert az amerikai világrend egészen eddig elnyomta ezeket a nagyhatalmi tendenciákat.
Ugyanez a helyzet Oroszországgal és szomszédaival. A balti, kaukázusi és kelet-európai országok jórészt azért dacolhatnak továbbra is Moszkvával, mert a kérdéses államok mögött ott van az erős szövetséges. Az Amerika által képviselt hatalom hiányában Oroszország sokkal jobban hajlana arra, hogy akaratát rákényszerítse a szomszédaira, akik pedig így sokkal jobban hajlanának rá, hogy meghajoljanak előtte. Ha Putyin, aki a Szovjetunió összeomlását egy alkalommal a 20. század „legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte, úgy gondolná, hogy biztonsággal visszaállíthatná a birodalmat, vajon ellen tudna állni a kísértésnek? A katonai beavatkozást leszámítva máris minden eszközzel — energia, kereskedelem, helyi pártok támogatása — azon munkálkodik, hogy a korábbi szovjet államokra a lehető legnagyobb mértékben kiterjessze Moszkva befolyását. Amikor pedig 2008-ban Grúziában a katonai beavatkozás mellett döntött, akkor csapatai jó eséllyel meg sem álltak volna Tbiliszi előtt, ha az Egyesült Államok és a NATO nem tántorítja el őket.
Mindez nem gonosz megfontolásokat sejtet a kínai és orosz vezetők cselekedetei mögött, hanem normalitást. Minden nagyhatalom reagál a nemzetközi rendszer adta lehetőségekre és korlátokra. Ez ugyanúgy igaz az Egyesült Államokra is. Amikor a 19. század végén megnőtt Amerika ereje, vele együtt nőttek globális ambíciói is. Amikor a 20. század végén összeomlott a Szovjetunió, az Egyesült Államok a hidegháborús évekhez képest aktívabb intervencionista politikába kezdett. 1989 után gyakoribbá váltak az amerikai katonai beavatkozások, és immár a világ olyan tájaira is kiterjedtek, amelyek a hidegháborús patthelyzet miatt korábban érinthetetlenek voltak.
Annyira hozzászoktunk már az amerikai rendszerhez, hogy mára talán elfelejtettük, hogyan viselkednek az erősödőben levő nemzetek. A növekvő hatalom megváltoztatja az országokat. Megváltoztatja ambícióikat, önképüket, de még a saját érdekeikkel kapcsolatos nézeteiket is. Jellemzően olyan személyiségjegyeket is felszínre hoz, amelyek az adott ország gyengébb korszakában rejtve vagy moderálva maradtak. Vegyünk például egy baráti hatalmat, Franciaországot. Franciaország ma egy szelíd, közepes méretű hatalom, amely egész ügyes külpolitikát folytat. Legtöbb európai szomszédja kissé arrogánsnak és önzőnek tartja, de mindezt eltűrik, mert egészen biztosan nem jelent semmiféle veszélyt. De milyen lenne Franciaország szuperhatalomként? Aggasztóbbak lennének a manapság csak idegesítenek vagy szórakoztatónak tartott személyiségjegyei? Amikor Franciaország valóban a világ két vagy három legerősebb hatalmának egyike volt (XIV. Lajos uralkodása alatt a 17. és a korai 18. században, valamint Napóleon alatt a kései 18. században), kétszer is megpróbálta meghódítani Európát (és mindkétszer kudarcot vallott). Lehet, hogy egy jövőbeli demokratikus francia szuperhatalom szerény, visszafogott külpolitikát folytatna, de ez történelmi jelentőségű anomália lenne. Ahogy azt az Egyesült Államok is bőven megmutatta, a demokratikus szuperhatalmak is lehetnek ambiciózusak. A lényeg az, hogy a hatalom megváltoztatja a nemzeteket, néha drámai mértékben. Mérsékelt vagy kisebb hatalomként Németország és Japán is kifejezetten ártalmatlan volt. A 17. és 18. században az „elkésett” Németországot úgy ismerték, mint „gondolkodóknak és poétáknak” földjét. A Meidzsi-korban bekövetkezett modernizációja előtt Japán remeteállam volt, amely szándékosan vágta el kapcsolatait a külvilággal, és senkire nem jelentett veszélyt. Azonban miután megerősödtek, és aktívabbá váltak a nemzetközi porondon, mindketten egy másik arcukat mutatták meg.
Mivel a relatív hatalom mértékében bekövetkező változások átírják a nemzeti ambíciókat és lebontják a korlátokat, a többpólusú világrendhez való visszatérés minden nagyhatalom külpolitikáját átírná. Azok az országok, amelyek nagyobb viszonylagos hatalomra tennének szert, a nemzetközi rendszerben megnövekedett befolyásuknak megfelelően komolyabb ambíciókat kezdenének dédelgetni. Újból benyújtanák. igényüket bizonyos befolyási övezetekre, még ha csak a többi nagyhatalommal szembeni biztosíték gyanánt is. Akiknek pedig csökkenne viszonylagos hatalmuk (mint például az Egyesült Államok), azoknak aligha lenne más választásuk, mint meghúzni magukat és engedni befolyásukból a kérdéses területeken. Így aztán Kína benyújtaná igényét különböző befolyási övezetekre Ázsiában, Oroszország pedig Észak-Európában és a Kaukázuson. Ezáltal, ahogy a múltban is, követeléseik fednék egymást és ütköznének: India és Kína ugyanazt az övezetet követelné az Indiai-óceánon, míg Oroszországnak és Európának a Fekete-tengernél és a Baltikumon lennének egymást fedő övezetei. Ha nem lenne az Egyesült Államok, hogy elfojtsa és visszatartsa ezeket az ellentétes ambíciókat, akkor nagyon komplex módosítások árán egy új egyensúlyt kellene létrehozni. Ahogy arra korábban is volt példa, ezeknek a módosításoknak egy részét el lehetne végezni diplomáciai úton. Más módosításokra pedig ott a háború, vagy annak ígérete, amire szintén volt már példa. Az elképzelés, miszerint a világ képes lenne zökkenőmentesen és teljes mértékben békésen átállni egy új, a mostanihoz képest teljesen más erőviszonyokat tükröző berendezkedésre, nem több, mint vágyálom.
Történelmünk során a háború egyik fő oka a viszonylagos erőegyenlőség állapota volt, amelyben a nemzeteknek kétségeik vannak a pontos erőviszonyokat illetően. A viszonylagos egyenlőség bizonytalanságot teremt azzal kapcsolatban, hogy melyik fél kerülne ki győztesként egy esetleges háborúból, ez pedig egy olyan összetett, pózolásból és apróbb provokációkból álló interakcióhoz vezet a szemben álló felek között, amely nagyban megnöveli annak az esélyét, hogy végül tényleg próbára teszik, melyikük az erősebb.
Amikor egy feltörekvő hatalom felfelé ívelő pályája közel kerül ahhoz, hogy keresztezze egy hanyatlóban lévő hatalom lefelé ívelő pályáját, megnő a katonai konfliktus esélye. A hidegháború nagy csodája, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió soha nem döntöttek úgy, hogy ténylegesen összemérik az erejüket - bár volt, hogy veszélyesen közel kerültek hozzá. A nagyhatalmak közötti béke legjobb receptje a bizonyosság afelől, hogy ki is van fölényben. Nem véletlen, hogy a hidegháború után, amikor az Egyesült Államok hatalmas katonai fölényben találta magát minden lehetséges kihívójával szemben, a tudósok elkezdtek arról beszélni, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktus immár elképzelhetetlen. Ha ez a fölény elkopna, a nagyhatalmi verseny újjáéledése ismét valószínűbbé tenné a nagyhatalmak közti háborút.
Mi a helyzet a híres „Európai Összhanggal”? Miért ne jöhetne létre hasonló összhang a nagyhatalmak között, hogy koordinálja a különböző intézkedéseket, és megőrizze a békét a poszt-amerikai világban? Tény, hogy a Napóleon 1815-ös vereségét követő három évtizedes béke során Európa nagyhatalmai sikeresen kezelték közös ügyeiket, és elkerülték a háborúskodást. Az összhangot azonban nem az erőegyensúly varázsa teremtette meg, hanem a közös értékek és a kor legfontosabb kérdéseivel kapcsolatos hasonló elképzelések - legyen szó akár az európai rend sajátosságairól, a hatalom legitimitásáról, vagy a belpolitika és a társadalom természetéről. A francia forradalom és az azt követő pusztító európai háború utáni időszakban minden nagyhatalom vezetője osztozott a radikalizmustól és a forradalomtól való rettegésben. Összefogásukkal nem egyszerűen a békét akarták megőrizni, hanem a konzervatív békét. Egy biztonságos világot akartak a monarchiák és arisztokráciák számára. Egyetértettek abban, hogy milyen is pontosan az az Európa, amelyet meg akarnak védeni a liberális és forradalmi erőktől. Ez az egyetértés azonban hamar bomlásnak indult, ugyanis Nagy-Britannia, a legliberálisabb nagyhatalom, egyre inkább kifogásolta osztrák és orosz partnerei azon vélekedését, hogy a liberalizmus minden nyomát katonai erővel el kell törölni Európában. Miután Európát újból magával ragadta a liberális forradalom az 1840-es években, az összhang lényegében összeomlott.
Időnként feléled a remény, hogy ma is létrejöhetne egy nagyhatalmi összhang - de vajon van-e olyan egyetértés a mai nagyhatalmak között a nemzetközi renddel és a belső legitimációval kapcsolatban, mint ami Európa nagyhatalmai között egy rövid ideig létezett? Pár évvel ezelőtt még talán így tűnt volna. Az 1990-es években a legtöbben úgy hitték, hogy' a korai 19. századhoz hasonlóan az összetartás és egyetértés kora jött el, csak most éppen nem a konzervativizmus, az arisztokrácia és monarchizmus zászlaja alatt, hanem a liberalizmus, a szabadpiacok és a demokrácia érdekében. Az 1990-es évek jelentették a „történelem végét", „a nemzetközi rend liberális víziójának” diadalát, egy olyan világot, ahol „a demokrácia és a piacok virágkorukat élték, [...] a globalizációt progresszív történelmi erőként tisztelték, az ideológia, a nacionalizmus és a háború pedig mélyponton voltak”. A hidegháború után minden nagyhatalom elindult a liberalizmus útján: Oroszország Borisz Jelcin elnöksége alatt, Kína a gazdasági liberalizáció közepette - legalábbis sokan szerették volna, ha így van. Így hát újjáéledt a „nemzetközi közösség” eszméje, azzal a feladattal, hogy megoldja azokat a „globális problémákat” - betegség, szegénység, klímaváltozás, terrorizmus, etnikai konfliktusok —, amelyek minden ország közös, semmint ellentétes érdekeit hangsúlyozzák.
A 21. század második évtizedében azonban az összetartás már csak egy újabb idealista illúziónak tűnik. A nagyhatalmak között nincs egyetértés a belső legitimáció forrásait illetően. Az Egyesült Államok és liberális szövetségesei eredendően a demokráciát részesítik előnyben, míg Oroszország és Kína - szintén természetükből fakadóan - olyan világot akarnak, amely biztonságot nyújt autokráciáik számára. Ha egy új, többpólusú világrend jönne létre, akkor abban mindkét autokratikus nagyhatalom meghatározó szereplő lenne. Az „Európai Összhang” történetéből kiindulva a kormányzati legitimitással kapcsolatos egyetértés hiánya a legjobb esetben is az együttműködés akadálya, legrosszabb esetben pedig konfliktusforrás lesz. 1991-ben Samuel P. Huntington úgy számolt, hogy ha „a Szovjetunió és Kína a többi főbb hatalomhoz hasonlóan demokráciává válik, azzal nagyban csökken a nagyobb államközi erőszak valószínűsége”. Ezzel szemben egy „maradandóan megosztott világ [...] jó eséllyel erőszakos világ” lesz. Lincolni stílusban azt kérdezte: „Meddig maradhat egy egyre inkább az egymásrautaltságra épülő világ félig demokratikus, félig autoriter?”
Akik tisztában vannak vele, hogy a jelenlegi liberális rend alapja az amerikai hatalom, már bizonyára küszködtek a kérdéssel, hogy hogyan lesz fenntartható ez a rend, amennyiben és amikor Amerika ereje apadni kezd. John Ikenberry másokkal egyetemben azt mondja, hogy befolyásának delén túl Amerikának az a fő feladata, hogy olyan nemzetközi intézményeket és törvényeket hozzon létre, amelyek képesek lesznek megvetni a lábukat, és az Egyesült Államok hanyatlása ellenére is fenntartani a jelenlegi rendet, valamint, hogy meggyőzze a feltörekvő hatalmakat, nekik is érdekük erősíteni és megőrizni ezeket az intézményeket és nemzetközi szabályokat. Így az intézmények később önállóan működve képesek lesznek féken tartani még a legerősebb államokat is, akik máskülönben hajlamosak lennének bomlasztani a liberális rendet. Ezek az erősebb intézmények és szabályok idővel helyettesíthetnék az Egyesült Államok hatalmát.
Az önfenntartó liberális nemzetközt intézmények gondolata azóta foglalkoztatja az amerikaiakat, hogy országuk először nagyhatalommá vált a 19. század végén. George E Kennan és más „realisták” sajnálattal nézték, hogy Amerika mennyire hajlamos nemzetközi törvényektől és intézményektől várni a megoldást, azt remélve, hogy „jogi szabályokra és korlátozásokra” hagyatkozva „elfojthatja a kormányok kaotikus és veszélyes törekvéseit”. Ugyanakkor érthető, hogy az amerikaiak egy lényegében önszabályozó és önfenntartó világrendet szeretnének. Ez ugyanis megoldást jelenthetne a hatalom és az érdek szembenállásának dilemmájára, amely annyira gyötri őket. Azaz hogyan hozható létre egy olyan világ, amely Amerika eszméit és érdekeit képviseli, de nem igényel költséges és morálisan összetett hatalomgyakorlást az Egyesült Álamok részéről? Theodore Roosevelt egy nagyhatalmakat tömörítő nemzetközi konzorciumban gondolkodott, ahol a tagok közösen munkálkodnak a civilizáció előremozdításáért. Ez az álom azonban szertefoszlott, mikor a korabeli nagyhatalmak 1914-ben kis híján saját kezűleg pusztították el civilizációnkat. A háború után Woodrow Wilson vitte tovább a zászlót, és hozta létre a Nemzetek Szövetségét (amelyben aztán honfitársai nem kívántak részt venni) azzal a céllal, hogy a liberális hatalmak együttes erejével megvédje a nemzetközi törvényeket és intézményeket. A kísérlet újabb fejezete a második világháború után kezdődött az ENSZ megalapításával, majd a hidegháború után folytatódott, amikor is George H. W. Bush reményteljesen beszélt egy „új világrend” eljöveteléről, amelyben „a jogállamiság kiszorítja a dzsungel törvényeit”, „a nemzetek felismerik a szabadság és igazságosság iránti közös felelősségüket”, az ENSZ pedig „úgy teljesít, ahogy azt alapítói elképzelték”.
Sokan úgy vélik, hogy az amerikai hegemónia, illetve bármilyen nagyhatalmi berendezkedés elhagyása, és egy nemzetközi törvényekre és intézményekre épülő világ eljövetele jelenti majd az emberiség fejlődésének végső stádiumát. Az országok közös akarata alá rendelni az önálló nemzetállamokat, nemzetközi kozmopolitizmusra cserélni a nacionalizmust, nemzetközi szintre emelni az amerikai élet alapjául szolgáló jogi és intézményi szabályozást — ezek a célok generációk óta ugyanúgy vonzzák az embereket. A különbség csak annyi, hogy az Egyesült Államok korábban úgy próbált felépíteni egy ilyen világot, hogy ereje növekvőben volt, míg napjainkban egy ilyen világ az állítólag hanyatlóban lévő amerikai hatalmat volna hivatott ellensúlyozni.
Van okunk azt hinni, hogy most, amikor az ország állítólag hanyatlik, alkalmasabbak vagyunk egy ilyen világ felépítésére, mint száz vagy akár csak ötven évvel ezelőtt, az abszolút dominancia idején? A közbeeső évszázad aligha ad okot optimizmusra. Minden olyan próbálkozás elbukott, amely során a rend és a biztonság megőrzése egy, a tagállamainál erősebb felhatalmazással rendelkező nemzetközi testületre hárult volna, vagy amely arra hagyatkozott, hogy az országok majd betartják a nemzetközi szabályokat, bármennyire is ignorálnák egyébként őket. Az új felsőbb hatalom mindig túl gyengének bizonyult a feladathoz. A hasonló szervezetek fennhatóságát a nagyobb felelősséget és hatalmat birtokló országok vagy semmibe vették, vagy kifogásként használták saját tétlenségükre. A szabályok általában csak a gyengékre vonatkoztak, míg az erősek, beleértve az Egyesült Államokat, úgy gondolták, hogy kedvük szerint figyelmen kívül hagyhatják őket, és mindezért semmiféle büntetésre nem számíthattak a „nemzetközi közösség” részéről. Közismert, hogy a Nemzetek Szövetsége nem volt hajlandó reagálni a nemzetközi jog nyílt semmibevételére, amikor Japán 1931-ben megszállta Mandzsúriát, vagy amikor Olaszország 1935-ben megszállta Etiópiát. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt többnyire fittyet hányt az ENSZ-re a hidegháború során, és szinte minden esetben a megkerülésén fáradoztak. Reinhold Niebuhr szerint „a nemzetközi közösség presztízse” soha nem elég magas, tagjai pedig soha nem elég egységesek ahhoz, „hogy megfegyelmezzék az önfejű államokat”. Egy szervezet ezek szerint nem rendelkezhet nagyobb hatalommal, mint tagállamai - gyakran előfordul viszont, hogy kevesebbel rendelkezik.
Egy többpólusú világban mely ország vagy országok mely csoportja lenne képes arra használni a hatalmát, hogy a destabilizáló erőkkel szemben fenntartsa a liberális rendet?
Ez egy kulcsfontosságú kérdés, hiszen egy adott rend alapját nemcsak a különböző szabályok képezik, hanem a szabályok betartatására való képesség is. Mára egy olyan különleges helyzet állt elő, hogy a világ leginkább potens országa figyelemre méltóan erős nemzetközi legitimáció birtokában alkalmazhat erőszakot. A korábbi többpólusú világrendekben, amikor az országok menedéket kerestek az ingatag erőegyensúly elől, amennyiben bármelyik ország erőszakot alkalmazott a saját befolyási övezetén kívül eső vagy egyszerre több övezethez tartozó területen, az egyensúly felborítását kockáztatta. A kései 19. és a korai 20. században a nagyhatalmak például azért nem tudtak rendet tenni a Balkán viharos ügyeiben, mert ha bármelyikük erőszakhoz folyamodott volna, azzal a többiek érdekeit, és így az egész egyensúlyt veszélyeztette volna. Nem volt nemzetközi hatalom, amely fenntartotta volna a rendet. Ezt a dilemmát próbálta megoldani Wilson elnök a Nemzetek Szövetségének életre hívásával — de a határozott fellépés végül csak az Egyesült Államoknak sikerült. A kései 20. században az Egyesült Államok a liberális rend megőrzése érdekében két alkalommal is sikeresen avatkozott be a Balkánon anélkül, hogy nagyhatalmi konfliktust provokált volna ki. Bár az oroszok némileg megalázva érezték magukat, amiért Amerika ilyen dominánssá válhatott egy szláv, és hagyományosan orosz érdekterületen, a háború lehetősége fel sem merült. Ha csökkenne az Egyesült Államok és a többi nagyhatalom közti erőkülönbség, akkor elképzelhető, hogy senki nem lenne képes úgy közbeavatkozni hasonló helyzetben, hogy azzal ne kockáztasson konfrontációt a nagyhatalmak között. Egy poszt-amerikai világban vajon mely hatalom vagy hatalmak lennének képesek a többiek beleegyezésével cselekedni? A kellő legitimációval rendelkező katonai erő hiányában egyre nehezebb lenne megvédeni a liberális rendet az elkerülhetetlen kihívásokkal szemben.
A 20. század nagy és mára talán elfeledett tanulsága, hogy ha liberálisabb rendet akarunk, akkor azt jó eséllyel kizárólag erős liberális nemzetek képesek felépíteni és megvédeni. A nemzetközi rend nem evolúciós produktum, hanem kényszer: egy vízió dominanciája az összes többi felett. Jelen esetben a gazdaság, a belpolitika és a nemzetközi kapcsolatok liberális alapelveinek dominanciája a többi, nem liberális alapelv felett. De minden rend csak addig tart, amíg az azt kikényszerítők képesek megvédeni. Ez pedig igen kényelmeden igazság a liberális internacionalisták számára. Szeretjük inkább azt hinni, hogy a liberális nemzetközi rend azért marad fent, mert helyes és igazságos - és nem csak saját magunk, hanem mindenki számára. Szeretjük azt képzelni, hogy a liberális rend elfogadása önkéntes, vagy — ami még kellemesebb gondolat — természetes folyamatok eredménye, nem pedig a kényszeré. Ezért volt „a történelem végének” elmélete olyan vonzó sokak számára, még ha az azóta eltelt évtizedekben több valós esemény is rácáfolt. Az elkerülhetetlen evolúciós lépcsőfok teóriája szerint a liberális rend nem igényel kényszert. Egyszerűen csak kialakul magától. Ezáltal megoldódik a kényszer alkalmazásából és annak védelembe vételéből eredő morális zavar, valamint az abból fakadó gyakorlati és pénzügyi kihívások.
Felvilágosult világképünknek az a feltevés is része, hogy szükségszerű kapcsolat van a liberális rend és a nacionalizmus - sőt, egyenesen a nemzetfogalom - vége között.
A nemzetek feletti szervezetek gondolata és a kozmopolitizmus előretörése a tökéletesebb liberális rend irányába való haladás bizonyítékai. De mi van, ha mindez tévedés? Mi van, ha egy a békén, demokrácián és jóléten alapuló rendszernek szüksége van bizonyos országokra, hogy fennmaradjon? Az internacionalista Theodore Roosevelt emellett érvelt 1918-ban, válaszul korának szupranacionalista elképzeléseire. „Ne engedjük kiiktatni a nacionalizmust”, jelentette ki az elnök. „Épp ellenkezőleg: legyen a stabil és erőteljes nacionalizmus a bölcs és praktikus internacionalizmus alapja." Elképzelhető, hogy a valódi liberális fejlődés paradox módon elválaszthatatlan ettől az atavisztikus nemzetfogalomtól, amikor is egy ország hajlandó erejét latba vetve, másokkal együtt fenntartani egy olyan rendet, amely bár megközelíti, de el nem éri a liberális nemzetköziség eszményét. Amikor megpróbáljuk ténylegesen elérni ezt az eszményt, és a nemzet fogalmán túllépve megvalósítani a liberális internacionalizmus posztnemzeti vízióját, akkor bukik el az egész vállalkozás.
E tekintetben az Európai Uniót intő példaként is értelmezhetjük. Nem volt még olyan nemzetközi szövetség, amely ilyen közel került volna a liberális internacionalista idea, a kanti „örök béke” megvalósításához. Ennek az ára azonban az, hogy Európa fokozatosan lefegyverzi önmagát, míg a többi nagyhatalom nem hajlandó ezt az utat követni. Megmaradna egyáltalán ez a posztmodern Európa egy olyan világban, amely nem az ő szabályai szerint játszik, ha tényleg a saját lábán kellene megállnia?
Az az ironikus helyzet állt elő, hogy az amerikai világrend sikerének köszönhetően sokan azt hiszik, hogy Amerika hatalma talán már nem is szükséges a fenntartásához. A régi álom azért vált valóságosabbá az elmúlt két évtized folyamán, mert az amerikai hatalom sikere valóságosabbá tette. Az emberek nem ismerik fel, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktust és versengést valakinek vissza is kellett fognia. Inkább azt hiszik, hogy maguk a nagyhatalmak változtattak alapvető karakterükön, és ezért vethetik meg a lábukat a különböző nemzetközi intézmények, törvények és normák. Olyan ez, mintha a New York-i lakosok a biztonságos Central Parkban sétálgatva úgy döntenének, hogy a rendőrségre itt már nincs is szükség. A park azért biztonságos, mert az emberi faj továbbfejlődött — hinnék.
Mikor Bill Clinton végleg elhagyta a Fehér Házat, úgy vélte, Amerika legfőbb feladata „létrehozni azt a világot, amelyben élni szeretnénk, ha már nem leszünk a világ egyetlen szuperhatalma”, és így felkészülni „egy olyan korszakra, amikor majd osztoznunk kell a rivaldafényben”. Kétségkívül ésszerűnek tűnő elképzelés. Az viszont már más kérdés, hogy kivitelezhető-e. Ha ugyanis az államközi kapcsolatokat, és különösképpen a hatalommal, háborúval és békével kapcsolatos kérdéseket nézzük, a szabályok és intézmények csak ritkán élik túl az őket létrehozó államok hanyatlását. Ezek a szabályok és intézmények olyanok, mint egy épület köré felhúzott állványzat: nem ők tartják egyben az épületet, hanem éppen fordítva. Ha Amerika hatalma hanyatlásnak indul, akkor az amerikai hatalom által egyben tartott intézmények és normák szintén hanyatlani kezdenek. Ha pedig eddigi történelmünkből indulunk ki, akkor még valószínűbb, hogy teljesen össze is dőlnek, miközben a világ átáll egy új rendre, vagy zűrzavarba süllyed. Lehet, hogy akkor majd úgy gondoljuk, a mostani világrend egységéhez nélkülözhetetlen volt az Egyesült Államok, és hogy az amerikai hatalom alternatívája nem a béke és a harmónia, hanem a káosz és a katasztrófa — vagyis éppen az az állapot, ami az amerikai világrend létrejötte előtt létezett.
MÁR LÁTHATÓAK IS AZ ERÓZIÓ JELEL A szabad választásokon alapuló demokráciák száma egészen 2005-ig nőtt, amikor is elérte a 123-at. Azóta azonban évről-évre apránként csökken, 2011-ben már csak 115-nél állt a számláló. A Freedom House a demokrácia folyamatos kiüresedéséről is beszámolt, miután „egyre nagyobb nyomás nehezedik a véleménynyilvánítás szabadságára (beleértve a sajtószabadságot), valamint az olyan csoportokra, akik politikai reformokért és az emberi jogok figyelembevételéért küzdenek”.
A liberális intézmények és normák szintén gyengültek némileg az utóbbi években. Gazdasági nehézségei és zsugorodó katonai ereje mellett az Európai Unió morális tekintélye is megcsappant nemzetközi viszonylatban az elmúlt tíz év során. Az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) egy tanulmánya szerint az EU reakcióképessége csökken az ENSZ-ben, és egyre kevésbé képes „az emberi jogokon és igazságosságon alapuló nemzetközi jogrend” ügyét képviselni. A tanulmány szerzői ezt a változást leginkább Kína növekvő befolyásának tulajdonítják, mivel az ázsiai ország „közgyűlési szavazatok egyre erősebb koalícióját” kovácsolja össze az ENSZ-ben, „melyet gyakran az emberi jogok védelme és egyéb európai uniós értékek ellenében mozgósítanak”.
A szabadpiaci kapitalizmus ezalatt, ahogy azt időről-időre megteszi, újból hiteltelenítette önmagát. Az 1930-as és az 1970-es évek eseményeihez hasonlóan a másodlagos jelzáloghitel-válság és az azt követő recesszió ismét kételyeket ébresztett a rendszer életképességével és kívánatosságával kapcsolatban. Más modellek, mint például Kína államilag irányított kapitalizmusa, mindeközben nagyobb sikereket tudhatnak magukénak, részben mert az ország hatalmas tartalékai segítettek tompítani a nemzetközi visszaesés hatásait.
Végezetül pedig megállapítható, hogy a nagyhatalmak egyre inkább a nagyhatalmak hagyományos útját járják. Védelmezik meglévő befolyási Övezeteiket, és növekvő erejüknek megfelelően megpróbálnak újakat megkaparintani: gondoljunk csak a Putyin által a néhai szovjet tagköztársaságokból létrehozni kívánt „Eurázsiái Unióra”, Kína követeléseire a dél-kínai és kelet-kínai tengereken, valamint India követeléseire az Indiai-óceán térségében. Ezek mindegyike apró bepillantást nyújt egy lehetséges jövőbe.