A kínai-szovjet tömb és három központi stratégiai front
A hegemónia egyidős az emberiséggel. De Amerika jelenlegi globális fölénye - létrejöttének gyorsaságát, globális elterjedtségét és a hatalom gyakorlásának módját tekintve - igen különleges. Egyetlen évszázad alatt Amerika a nyugati félteke viszonylag elszigetelt országából - részben magától, részben a nemzetközi rendszer dinamizmusa folytán - átalakult olyan hatalommá, amelynek befolyása, a történelemben először, a világon bárhová elér és bárhol érvényesíteni tudja akaratát.
Rövid út a globális hatalomhoz
1898-ban a spanyol-amerikai háború volt Amerika első külföldi hódító akciója. Ez kiterjesztette Amerika hatalmát messze a Csendes-óceánra, a Hawaii-szigeteken túlra, egészen a Fülöp-szigetekig. A századforduló éveiben az amerikai stratégák már egy, két óceánra kiterjedő tengeri fölény doktrínáján dolgoztak, és az amerikai hadiflotta kezdte megingatni azt a nézetet, hogy Nagy-Britannia a „tengerek ura”. Amerika azon törekvését, hogy különleges helyet foglaljon el mint a nyugati félteke békéjének egyetlen letéteményese - amit korábban már a Monroe-elv is megjelenített, és később Amerika állítólagos „elhivatottsága” is igazolt -, tovább erősítette a Panama-csatorna megépítése, ami megkönnyítette a tengeri uralom megszerzését mind az Atlanti-, mind pedig a Csendes-óceánon.
Amerika növekvő geopolitikai ambíciójának alapját az ország gazdaságának gyors iparosodása biztosította. Az első világháború kitörésekor a növekvő amerikai gazdasági erő már a világ GDP-jének kb. 33 százalékát állította elő, ami azt is jelentette, hogy Nagy-Britanniát maga mögött hagyva a világ vezető ipari hatalma lett. E fantasztikus gazdasági dinamizmust olyan kultúra segítette elő, amely pártolta a kísérletezést és az újítást. Az amerikai politikai intézményrendszer és a szabad piacgazdaság soha nem látott lehetőségeket teremtett a becsvágyó és a múlttal szakítani tudó feltalálók számára, akiket álmaik elérésében nem gátoltak sem idejétmúlt előjogok, sem merev társadalmi rendszer. Egyszóval a nemzeti kultúra különleges módon támogatta a gazdasági növekedést, és azzal, hogy Amerikába csábította, majd gyorsan asszimilálta a világ legtehetségesebb embereit, a nemzet erejének növekedését is elősegítette.
Az első világháború szolgáltatta a legelső alkalmat arra, hogy nagyszámú amerikai katonai erőt vezényeljenek Európába. Egy eladdig viszonylag elszigetelt hatalom nagyon gyorsan több százezer katonát szállított át az Atlanti-óceánon. Az óceánon túli hadjárat méretében és kiterjedésében példátlan volt, s ezzel egy csapásra új szereplő jelent meg a nemzetközi küzdőtéren. Ugyanilyen fontos volt, hogy a háborúnak köszönhetően az amerikai diplomácia először tett komoly erőfeszítést annak érdekében, hogy amerikai elvek érvényesüljenek Európa nemzetközi problémáinak megoldásában. Woodrow Wilson híres tizennégy pontjával - az amerikai hatalom támogatása mellett - az amerikai idealizmus is megjelent az európai geopolitikában. (Másfél évtizeddel korábban az Egyesült Államok vezető szerepet játszott az Oroszország és Japán közötti távol-keleti konfliktus rendezésében, amivel szintén jelét adta növekvő nemzetközi tekintélyének.) Az amerikai idealizmus, párosulva az amerikai erővel, ezt követően a maga teljességében éreztette hatását az egész világon.
Szigorúan véve azonban az első világháború még elsősorban európainak, s nem világháborúnak számított. De önpusztító jellege már jelezte, hogy véget ért Európa politikai, gazdasági és kulturális túlsúlya. A háború során egyetlen európai hatalom sem tudott döntő mértékben felülkerekedni, és a háború kimenetelét jelentősen befolyásolta egy nem európai hatalom - az Egyesült Államok -belépése a konfliktusba. Ezt követően Európa egyre növekvő mértékben inkább tárgya, semmint alanya lett a globális erőpolitikának.
Azonban ez a rövid időszak, amely során Amerikának globális vezető szerep jutott, nem vezetett ahhoz, hogy az ország a világ dolgaiban folyamatosan részt is vegyen. Ehelyett gyorsan visszasüllyedt önelégült idealizmussal színezett elszigetelődési politikájába. Bár a húszas évek közepére, a harmincas évek elejére az európai földrészen szemlátomást megerősödött a totalitarizmus, Amerika - melynek immár két óceánra kiterjedő hadiflottája nyilvánvalóan felülmúlta a britekét - nem avatkozott be. Inkább a világpolitika szemlélőjének szerepét választotta.
Ezzel összhangban biztonságpolitikája abból indult ki, hogy Amerika egy földrésznyi sziget. Az amerikai stratégia a tengerpart védelmére összpontosított, s ezzel szűkkeblűen nacionalista maradt, vajmi keveset törődve a nemzetközi vagy globális tényezőkkel. A nemzetközi élet kulcsfontosságú szereplői tehát még mindig az európai hatalmak voltak, illetve egyre növekvő mértékben Japán.
A világpolitika európai korszaka végérvényesen befejeződött az első igazán világméretű háború, a második világháború során. Három kontinensen egyszerre vívták, miközben az Atlanti- és a Csendes-óceán birtoklásáért is kemény harcok folytak. Globális kiterjedését jelképesen mutatta az, amikor a britek és japánok - egy távoli nyugat-európai és egy szintén távoli kelet-ázsiai sziget katonái - otthonuktól több ezer mérföldre, India és Burma határán kerültek szembe egymással. Európa és Ázsia egységes harcmezővé vált.
Amennyiben a háború Németország egyértelmű győzelmével végződött volna, úgy egyetlen európai hatalom tett volna szert világméretű befolyásra. (Japánt győzelme uralkodó szerephez juttatta volna a csendes-óceáni térségben, de minden valószínűség szerint így is csak regionális egyeduralkodó lett volna.) Ehelyett Németország vereségét nagyrészt a két Európán kívüli győztes ország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió pecsételte meg, és ők vették át Európától a globális vezető szerep kivívásának igényét is.
Az ezt követő ötven évre a globális vezető szerepért folytatott kétpólusú - amerikai-szovjet - versengés nyomta rá a bélyegét. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti versengés bizonyos tekintetben a geopolitikusok legdédelgetettebb elméleteinek beteljesülését jelentette: az Atlanti- és a Csendes-óceánon uralkodó első számú tengeri hatalom állt szemben a világ első számú szárazföldi hatalmával, amely vezető szerepet játszott Eurázsiában (a kínai-szovjet tömb által elfoglalt terület megdöbbentő mértékben emlékeztetett a Mongol Birodalom nagyságára). A geopolitikai dimenzió világosabb már nem is lehetett volna: Észak-Amerika Eurázsia ellen, s közben az egész világ a tét. A győztes valóban uralkodott volna az egész földgolyón. Nem volt senki, aki útjába állhatott volna a végső diadal után.
Mindkét rivális történelmi optimizmussal áthatott világméretű ideológiai vonzást gyakorolt, ami mindkettőjük számára igazolta a szükséges erőfeszítéseket, s közben erősítette az elkerülhetetlen győzelembe vetett hitüket. Mindkettő nyilvánvaló fölénnyel rendelkezett saját befolyási övezetében, eltérően a globális hegemóniára törekvő európai birodalmaktól, amelyek közül soha egyiknek sem sikerült döntő fölényre szert tennie magán Európán belül. Mindkettő felhasználta ideológiáját arra, hogy - némileg a vallásháborúk korára emlékeztető módon - megerősítse hatalmát vazallusai és hűbéresei fölött.
A globális geopolitikai tér és az, hogy az egymással vetélkedő dogmákat univerzálisnak kiáltották ki, soha nem tapasztalt intenzitást adott a versengésnek. De egy további - szintén globális kihatásokkal terhes - tényező valóban soha nem tapasztalt méretűvé tette a versengést. Az atomfegyverek megjelenése azt jelentette, hogy a fő vetélytársak közötti hagyományos frontális háború nemcsak e két hatalom kölcsönös pusztulását eredményezné, hanem végzetes következményekkel járna az emberiség jelentős része számára is. Ennek köszönhetően mindkét fél rendkívüli önmegtartóztatást gyakorolt.
Geopolitikai szempontból nézve a konfliktus nagyrészt Eurázsia peremvidékein folyt. A kínai-szovjet tömb Eurázsia nagy részén uralkodott, de nem ellenőrizte a peremvidékeket. Észak-Amerikának sikerült szilárd pozíciót elfoglalnia a nagy eurázsiai földrésznek mind a legnyugatibb, mind a legkeletibb partjain. Ezeknek a kontinentális hídfőknek a védelme - amit a nyugati „fronton” a berlini blokád, a keletin a koreai háború testesített meg - volt az első stratégiai tesztje annak, ami később hidegháború néven vált ismertté.
A kínai-szovjet tömb és három központi stratégiai front
A hidegháború utolsó szakaszában egy harmadik védelmi „front” - a déli - jelent meg Eurázsia térképén (lásd a fenti térképet). Afganisztán szovjet megszállása kétirányú amerikai választ váltott ki: közvetlen amerikai segítségnyújtást az afgán lázadóknak azért, hogy lekössék a szovjet hadsereget, és nagyarányú amerikai katonai jelenlétet a Perzsa-öbölben, hogy elvegye a szovjetek kedvét a délebbre irányuló politikai és katonai terjeszkedéstől. Az Egyesült Államok elkötelezte magát a Perzsa-öböl védelme mellett, összhangban saját nyugati és kelet-eurázsiai biztonsági érdekeivel.
Észak-Amerika sikeresen megakadályozta az eurázsiai tömböt, hogy függővé tegye egész Eurázsiát, s ugyanakkor az atomháborútól való félelem mindkét felet elrettentette a közvetlen katonai összecsapástól; mindez pedig azt eredményezte, hogy a versengés végkimenetelét nem katonai eszközök döntötték el. Politikai életképesség, ideológiai rugalmasság, gazdasági dinamizmus, kulturális vonzás - ezek váltak tehát döntő tényezőkké.
Az Amerika vezette koalíció megőrizte egységét, míg a kínai-szovjet tömb két évtizedig sem állt fenn. Ez részben a demokratikus koalíció nagyobb rugalmasságának volt köszönhető, szemben a hierarchikus és dogmatikus - de egyben törékeny - kommunista táborral. Az előbbi közös értékekkel rendelkezett, de nélkülözött minden merev doktrínát. Az utóbbi dogmatikus ortodoxiát képviselt, s a dogmák értelmezésére egyetlen központ volt felhatalmazva. Amerika fő vazallusai persze szintén lényegesen gyengébbek voltak az Egyesült Államoknál, a Szovjetunió viszont Kínát nem kezelhette korlátlan ideig alárendeltként. A végkifejletet továbbá előre jelezte az is, hogy az amerikai oldal technológiailag és gazdaságilag sokkal dinamikusabbnak bizonyult, míg a Szovjetunión fokozatosan kiütköztek a stagnálás jelei, és nem tudott hatékonyan versenyezni sem a gazdaság, sem a katonai technológia terén. A gazdasági hanyatlás ideológiai demoralizálódáshoz vezetett.
Valójában a szovjet katonai erő - s az általa Nyugaton keltett félelem - sokáig homályba burkolta a két versengő fél közötti alapvető aránytalanságot. Amerika összehasonlíthatatlanul gazdagabb, műszakilag sokkal fejlettebb, katonailag rugalmasabb és innovatívabb, társadalmilag pedig kreatívabb és vonzóbb volt. A Szovjetunió alkotóerejét az ideológia szorítása is gyengítette, ami a rendszert egyre merevebbé, a gazdaságot egyre pazarlóbbá és technológiai szempontból egyre versenyképtelenebbé tette. Hacsak egy háborúban nem pusztítják el egymást kölcsönösen, az elhúzódó versengésben a mérleg nyelvének végül szükségszerűen Amerika felé kellett billennie.
A végeredményt jelentősen befolyásolták kulturális tényezők is. Az Amerika által vezetett szövetség nagyjából pozitívnak fogadta el az amerikai politikai és társadalmi kultúra számos vonását. Amerika két legfontosabb szövetségese az eurázsiai kontinens nyugati és keleti szélén - Németország és Japán - gazdasági erejét Amerika szinte korlátlan csodálatának légkörében nyerte vissza. Amerikára széles körben úgy tekintettek, mint a jövő képviselőjére, mint olyan társadalomra, amelyik méltó arra, hogy felnézzenek rá, és megérdemli, hogy kövessék.
Ezzel szemben Oroszország kulturális szempontból megvetés tárgya volt közép-európai vazallusai körében, s még inkább fő - de egyre inkább önállósuló - keleti szövetségese, Kína szemében. A közép-európai lakosság számára az orosz uralom azt jelentette, hogy elszigetelték őket mindattól, amit filozófiai és kulturális szempontból otthonuknak tekintettek: Nyugat-Európától és a keresztény vallási hagyománytól. S ami még ennél is rosszabb, egy olyan nép uralkodott fölöttük, amelyet - persze gyakran igazságtalanul - kulturális szempontból alacsonyabb rendűnek tekintettek.
A kínaiak - akiknek nyelvében az „Oroszország” szó „éhes földet” jelent - még ennél is erőteljesebben mutatták ki megvetésüket. Bár kezdetben csak halkan kérdőjelezték meg Moszkvának a szovjet modell kizárólagos képviseletére vonatkozó igényét, a kínai kommunista forradalom győzelme után egy évtizeddel már erőteljesen kétségbe vonták Moszkva ideológiai vezető szerepét, sőt elkezdték nyíltan hangoztatni a szomszédos északi barbárok iránti hagyományos megvetésüket.
S végül a Szovjetunión belül a lakosság nem orosz 50 százaléka szintén mindinkább elutasította Moszkva uralmát. Politikai ébredésük azt eredményezte, hogy az ukránok, grúzok, örmények és azerbajdzsánok kezdték a szovjet hatalmat egy olyan nép általi birodalmi elnyomásnak tekinteni, amelyiknél kulturálisan nem érezték magukat alábbvalónak. Közép-Ázsiában a nemzetiségi törekvések talán gyengébbek voltak, de ezeket a népeket a fokozatosan erősödő iszlám tudat tüzelte. Az egész folyamatot az is erősítette, hogy eközben a világban másutt a gyarmatok felszámolása zajlott.
Sok korábbi birodalomhoz hasonlóan a Szovjetunió is végül belülről robbant szét, s hullott darabjaira. Nem közvetlen katonai vereségnek esett áldozatul, hanem egy olyan bomlási folyamatnak, melyet gazdasági és társadalmi feszültségek tápláltak. Sorsa igazolta egy kutató találó megfigyelését, miszerint
a birodalmak politikailag instabilak, mivel a függő helyzetben lévő részek majdnem mindig nagyobb önállóságot szeretnének, és ezek ellenelitjei lehetőség szerint mindig úgy is cselekszenek, hogy nagyobb önállósághoz jussanak. Ebben az értelemben a birodalmak nem megbuknak, hanem széthullanak, általában nagyon lassan, bár olykor elképesztően gyorsan.
Az ELSŐ GLOBÁLIS HATALOM
Vetélytársának összeomlása különleges helyzetet eredményezett az Egyesült Államok számára. Egyszerre vált az első és egyben az egyetlen valóban globális hatalommá. Amerika világelsősége bizonyos tekintetben mégis emlékeztet a korábbi birodalmakéra, még ha azok befolyása csak egy-egy régióra korlátozódott is. Ezek a birodalmak vazallusok, szövetségesek, protektorátusok és gyarmatok hierarchiájára alapozták hatalmukat, s a birodalom határain kívül élőket általában barbároknak tekintették. Ezek az anakronisztikus kifejezések bizonyos fokig helytállóak az amerikai érdekszférán belül található néhány országra is. Akárcsak a múltbeli birodalmak esetében, az amerikai „birodalmi” erő is nagyrészt a kiváló szervezésből, a hatalmas gazdasági és technológiai erőforrások katonai célokra történő azonnali alkalmazásának képességéből, az amerikai életforma nehezen megfogható, de mégis jelentős kulturális vonzásából, és az amerikai társadalmi és politikai elit hamisítatlan dinamizmusából és eredendő versenyképességéből fakad.
A korábbi birodalmak is rendelkeztek ezekkel a jegyekkel. Elsőnek Rómát említhetjük. Birodalma nagyjából két és fél évszázad alatt jött létre a folyamatos északi, majd nyugati, illetve délnyugati terjeszkedés, valamint a Földközi-tenger egész partvidékének hatékony tengeri ellenőrzése révén. Földrajzi szempontból i. sz. 211 táján érte el csúcspontját (lásd a 19. oldalon lévő térképet). Róma központosított politikai egység volt, egységes önellátó gazdasággal, s a politikai hatalmat módszeresen és céltudatosan, politikai és gazdasági szervezetek összetett rendszerén keresztül gyakorolta. Az utak és tengeri útvonalak a fővárosból kiinduló stratégiailag megtervezett rendszere - komoly fenyegetettség esetén - lehetővé tette a különböző behódolt államokban és szövetséges provinciákban állomásozó római légiók gyors átvezénylését és összevonását.
A birodalom fénykorában nem kevesebb, mint három-százezer légionárius állomásozott külföldön. Ezt a hatalmas erőt még hatékonyabbá tette Róma fegyverzeti-taktikai fölénye és a központnak az a képessége, hogy gyorsan át tudta csoportosítani haderejét. (Érdemes megjegyezni, hogy 1996-ban a sokkal népesebb vezető hatalom, Amerika befolyási övezetének külső határait 296 000 külföldön állomásoztatott katonával védte.)
A Római Birodalom erejében azonban egy pszichológiai tényező is szerepet játszott. Civis Romanus sum („Római polgár vagyok”): ez volt a lehető legnagyobb dolog, amit az ember önmagáról elmondhatott, a legfőbb büszkeség forrása, melyre sokan vágytak. Később már nem csak római születésűek kapták, s ez az előkelő rang — római polgár - kulturális fölényt is jelentett, ami igazolta a birodalom küldetéstudatát. Részint legitimálta Róma uralmát, részint arra sarkallta a római uralom alatt élőket, hogy a birodalmi szerkezetbe való beolvadás és betagozódás lehetőségét keressék. Az uralmon lévők számára magától értetődő s az alávetettek által elismert kultúrfölény ily módon megerősítette a birodalom hatalmát.
A nagyrészt vetélytársak nélküli birodalom hatalma mintegy háromszáz évig tartott. A birodalom fennállása során mindössze kétszer fenyegették Róma uralmát komolyabban: egyszer a közeli Karthágó, egy másik esetben pedig - a keleti határokon - a Pártus Birodalom. A külvilág nagyrészt barbár volt, rosszul szervezett, többnyire csak szórványos támadásokra képes, és kulturálisan nyilvánvalóan alacsonyabb színvonalon állt. Amíg a birodalom meg tudta őrizni belső vitalitását és egységét, a külvilágnak esélye sem volt vele szemben.
Három fő oka volt annak, hogy a Római Birodalom végül is elbukott. Először is, olyan nagy volt, hogy nem lehetett egyétlen központból kormányozni. A nyugati és keleti birodalmakra való kettéválás automatikusan szétzilálta a hatalom egységes jellegét. Másodszor, a hosszú ideig tartó birodalmi gőg által gerjesztett kulturális hedonizmus fokozatosan kiszívta a politikai elitből a nagyság iránti vágyat. A harmadik ok - az elhúzódó infláció - szintén aláásta a rendszer azon képességét, hogy a társadalom áldozatvállalása nélkül tartsa fenn önmagát. Ilyen áldozatra a polgárok már nem voltak hajlandók. A kulturális hanyatlás, a politikai megosztottság és a pénzügyi infláció együtt tették Rómát sebezhetővé még a környékbeli barbárok számára is.
Mai mércével Róma nem globális, csupán regionális hatalom volt. Azonban figyelembe véve, hogy akkoriban a földrészek mennyire el voltak egymástól szigetelve, Róma regionális hatalma zárt és elszigetelt volt, közeli s távoli vetélytárs nélkül. A Római Birodalom külön világ volt, s kiváló politikai szervezettségének és kulturális fölényének köszönhetően a nagyobb földrajzi kiterjedésű későbbi birodalmak előfutárát kell látnunk benne.
Ezzel együtt a Római Birodalom nem volt egyedülálló. A Római és a Kínai Birodalom szinte egy időben jelent meg, bár egyik sem tudott a másikról. I. e. 221-ben (ekkor zajlottak Róma és Karthágó között a pun háborúk), Csin az első kínai birodalomban egyesítette a már létező hét államot, Észak-Kínában pedig építeni kezdték a nagy falat, hogy a belső királyságot elszigeteljék a falon túli barbár világtól. Ezután - i. e. 140 körül - jött létre a nagyságában és szervezettségében még látványosabb Han Birodalom. A kereszténység megjelenésekor nem kevesebb mint 57 millió alattvalója volt. Ez a példátlanul nagy népességszám is mutatja, hogy a központosított és büntető hatalommal felruházott bürokrácia milyen rendkívül hatékony ellenőrzést valósított meg. A birodalom befolyása kiterjedt a mai Koreára, Mongólia bizonyos tartományaira és a ma Kínához tartozó tengerpart legnagyobb részére. Azonban akárcsak Rómát, a Han Birodalmat is belső bajok emésztették, és végső összeomlását felgyorsította, hogy i. sz. 220-ban három független országra esett szét.
Kína további történelmében az újraegyesülés és terjeszkedés korszakait a hanyatlás és széthullás szakaszai követték. Kínának többször sikerült olyan önálló, elszigetelt birodalmi rendszereket létrehoznia, amelyeket semmilyen szervezett külső rivális sem tudott kikezdeni. A Han Birodalom korábbi - három részre történt - felosztottsága i. sz. 589-ben megszűnt, s úgy tűnt, újabb egységes birodalmi rendszer van kialakulóban. A legnagyobb kínai birodalom azonban végül is a Mandzsuk alatt jött létre, egész pontosan a Csing-dinasztia uralkodása elején. A XVIII. századra Kína ismét egységes lett, s a birodalom központját vazallus és hűbéres államok vették körül, beleértve a mai Koreát, Indokínát, Thaiföldet, Burmát és Nepált. Kína befolyása tehát a mai orosz Távol-Kelettől Dél-Szibérián át egészen a Bajkál-tóig és a mai Kazahsztánig, illetve délen az Indiai-óceánig, keleten Laoszig és Észak-Vietnamig terjedt (lásd a 23. oldalon lévő térképet).
Rómához hasonlóan a Kínai Birodalom is összetett pénzügyi, gazdasági, oktatási és biztonsági szervezet volt. A hatalmas terület és a több mint 300 millió ember fölötti ellenőrzést mindezekkel az eszközökkel együttesen gyakorolták, fokozott figyelmet fordítva a központosított politikai hatalomra, amit egy rendívül hatékony futárszolgálat is támogatott. Az egész birodalmat négy, Pekingből kiinduló, zónára osztották, olyan területekre, amiket egy, két, három, és négy hét alatt ért el a futár. Szakszerűen kiképzett és gondosan kiválogatott bürokrácia alkotta az egység lelkét.
Az egységet - akárcsak Róma esetében - a mélyen gyökerező kulturális fölény érzése erősítette, legitimálta és tartotta fenn, amihez hozzájárult a konfucianizmus is. Ez -a birodalom szempontjából - előnyös filozófia volt, mivel a harmóniát, a hierarchiát és a fegyelmet hirdette. Kínát - a Mennyei Birodalmat - tekintették a világegyetem központjának, melynek határai mentén és azon túl csak barbárok élnek. Kínainak lenni annyit jelentett, mint kultúrembernek lenni, s ezért a világ részéről hódolat illette meg Kínát. A XVIII. század végén - amikor Kína már hanyatlásnak indult - ez a különleges fensőbbségérzet hatotta át a kínai császár III. Györgynek írt válaszát - kinek követei jó szándékuk jeléül a brit ipar néhány termékével ajándékozták meg a császárt, így próbálva rábírni Kínát, hogy lépjen kereskedelmi kapcsolatba Angliával:
Mi, az ég kegyelméből a császár, elvárjuk, hogy Anglia királya meghallgassa szavunkat:
A Mennyei Birodalom, mely a négy tenger határáig mindenek fölött uralkodik [...] semmire sem értékeli a ritka és drága dolgokat [...] s egyáltalában nincs szükségünk az Ön országának termékeire [...]
Ezért utasítottuk követeit, hogy biztonsággal térjenek haza. Te, ó Király, cselekedj kívánságunk szerint, hűségedet megerősítsd, s esküdj örök engedelmességet.
Az egymást követő kínai birodalmak hanyatlása és bukása szintén elsősorban belső okokra vezethető vissza. A mongolok és később a nyugati „barbárok” azért kerültek fölénybe, mert a belső kifáradás, a hanyatlás, a hedonizmus, valamint a katonai és gazdasági találékonyság elvesztése aláásta és mindjobban meggyengítette a kínai uralmi törekvéseket. A külső hatalmak kihasználták Kína belső gyengeségét - Anglia az 1839-1842 közötti ópiumháborúban, míg Japán egy évszázaddal később. Ez okozta azt az erőteljes kulturális megaláztatást, amely a XX. század folyamán mindvégig lázban tartotta Kínát, s amely azért lehetett oly intenzív, mert benne a lakosság mély kulturális fölényérzete, illetve a birodalmi korszakán már túljutott Kína megalázó politikai valósága ütközött össze.
Akárcsak Rómát, mai szemmel nézve a Kínai Birodalmat is regionális hatalomnak tekinthetjük. Virágkorában azonban Kínának az egész világon nem volt vetélytársa abban az értelemben, hogy birodalmi státusát semmilyen más hatalom sem tudta megingatni, vagy - ha Kínának ez lett volna a szándéka - további terjeszkedésének útját állni. A kínai rendszer önálló és önfenntartó volt, alapvetően egységes etnikumra épült, s a központi hatalom viszonylag kismértékben volt csak jelen a más nemzetiségű és földrajzi szempontból a végeken elhelyezkedő behódolt államokban.
A kiterjedt és uralkodó etnikai mag lehetővé tette Kína számára, hogy rendszeresen újrateremtse a birodalmat.
Ebben a tekintetben Kína nagymértékben különbözött más birodalmaktól, amelyekben számbelileg kisebbségben lévő, de egyeduralomra törő népek képesek voltak nagyobb számú, más etnikumhoz tartozó népcsoportokat uralmuk alá vonni, s ezt a helyzetet egy ideig fenntartani. Amint azonban valami aláásta az ilyen birodalmak uralmát, helyreállításuk többé már nem volt lehetséges.
Annak érdekében, hogy közelebbi analógiát találjunk arra, amit ma globális hatalomnak neveznek, figyelmünket a Mongol Birodalomnak nevezett különleges jelenségre kell fordítanunk. Ez nagy és jól szervezett ellenfelekkel való küzdelemben jött létre. A legyőzöttek között volt Lengyelország és Magyarország, a Római Szent Birodalom, számos orosz és ószláv fejedelemség, a Bagdadi Kalifátus, és később még a Szung-dinasztia uralta Kína is.
Dzsingisz kán és utódai, legyőzve környékbeli vetélytársaikat, központi ellenőrzést valósítottak meg azon a területen, amit a későbbi, geopolitikával foglalkozó tudósok globális szívtájéknak (heartland) vagy a világhatalom pillérének neveztek. Az egész Eurázsiára kiterjedő földrésznyi birodalom a Kínai-tenger partjaitól a kis-ázsiai Anatóliáig és Közép-Európáig terjedt (lásd a térképet). Csak a sztálinista kínai-szovjet tömb virágkorában jött el az az idő, amikor az eurázsiai kontinensen a Mongol Birodalomhoz hasonló nagyságú összefüggő területet ismét egy központból irányítottak.
A római, kínai és mongol birodalmak regionális előfutárai voltak későbbi, szintén világhatalomra pályázó utódaiknak. Róma és Kína esetében - ahogyan már megjegyeztük - a birodalmi szerkezet mind politikailag, mind gazdaságilag nagyon fejlett volt, miközben a központ kulturális fölényének széles körben való elismerése fontos szilárdító szerepet játszott. Ezzel szemben a Mongol Birodalom a politikai hatalom gyakorlásában közvetlenebbül támaszkodott a katonai hódításra, amit a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás - sőt asszimiláció - követett.
A Mongol Birodalom hatalma főleg katonai fölényére épült. Az erők gyors mozgatását és megfelelő időben való összevonását ötvöző kiváló katonai taktika zseniális és könyörtelen alkalmazásával elért mongol uralom tehát nem hozott magával szervezett gazdasági vagy pénzügyi rendszert, sem pedig ellenállhatatlan kulturális fölényt. A mongol uralkodók nem voltak olyan sokan, hogy önmagát újratermelni képes uralkodó osztályt alkossanak, és a határozott és öntudatos kulturális vagy akár etnikai fölényérzet hiánya miatt a birodalmi elitben nem alakult ki kellő önbizalom.
Valójában a mongol uralkodók meglehetősen hajlamosak voltak arra, hogy fokozatosan asszimilálódjanak az általuk meghódított, de velük szemben kulturális fölényben lévő népekhez. Dzsingisz kán egyik fia például - aki a nagy Kán birodalmának kínai része felett uralkodott - a konfucianizmus lelkes támogatója lett. Másik fia Perzsia szultánjaként hithű muzulmánná vált, a harmadik pedig Közép-Ázsia uralkodójaként szintén a perzsa kultúrát képviselte.
Domináns politikai kultúra híján a meghódítottakhoz történt asszimiláció, valamint a birodalomalapító nagy Kán utódlásával kapcsolatos megoldatlan kérdések okozták a birodalom végleges bukását. A Mongol Birodalom olyan nagy lett, hogy már nem lehetett egyetlen központból irányítani, s mikor emiatt több önálló részre osztották fel, ez a hódítók még gyorsabb helyi asszimilációját indította el, és siettette a birodalom felbomlását. Az 1206-tól 1405-ig tartó két évszázados fennállása után a világ legnagyobb szárazföldi központú birodalma nyomtalanul eltűnt.
Ezután Európáé lett a fő világhatalom, s egyúttal e terület lett a világuralomért folytatott fő küzdelmek központja is. Mintegy háromszáz év alatt az eurázsiai kontinens kicsiny északnyugati pereme a tengeri erő bevetésének köszönhetően először tett szert valódi globális uralomra, s hatalmát meg is szilárdította valamennyi földrészen. Figyelemre méltó, hogy Nyugat-Európa vezető államaiban milyen kicsiny volt a lakosság száma, különösen a leigázottak számához viszonyítva.
A XX. század elejére a nyugati féltekén kívül - ami kétszáz évvel korábban szintén Nyugat-Európa ellenőrzése alatt állt, és túlnyomórészt európai emigránsok és leszármazottaik népesítették be Nyugat-Európa uralma csupán Kínára, Oroszországra, a Török Birodalomra és Etiópiára nem terjedt ki (lásd a 28. oldalon lévő térképét).
Nyugat-Európa uralma azonban nem jelentett globális hátaimat. Bár az európai civilizáció az egész világon vezető szerepet játszott, tényleges hatalommal azonban csak Európán belül rendelkezett, s ez a hatalom sem volt összefüggő. Az eurázsiai „szívtájéknak” a mongolok, majd az Orosz Birodalom által történt szárazföldi meghódításától eltérően Európa tengeren túli hatalmát szakadatlan felderítő utaknak és a tengeri kereskedelem kiterjesztésének köszönhette. Ennek a folyamatnak azonban része volt a vezető európai hatalmak egymás közötti küzdelme nemcsak a tengeren túli gyarmatokért, hanem az Európán belüli egyeduralomért is. Geopolitikai tény, hogy Európa globális uralma nem egyetlen európai hatalom Európa feletti uralmából származott.
Nagyjából a XVII. század közepéig Spanyolország volt az első számú európai hatalom, mely már a XV. század vége felé globális ambíciókat dédelgető, jelentős gyarmattartó birodalommá vált. A vallás szolgált egyesítő eszmeként, s ez volt a forrása a birodalom misszionáriusi hevületének is. Spanyolország és tengeri vetélytársa, Portugália között pápai közvetítésre volt szükség, hogy a világot hivatalosan is spanyol és portugál gyarmati területekre osszák a tordesillas-i (1494) és a saragossai (1529) szerződésekben. Mindazonáltal az angol, francia és holland kihívással szemben Spanyolország sohasem volt képes sem Nyugat-Európában, sem pedig a tengerentúl igazi elsőséget kivívni.
Spanyolország vezető szerepét fokozatosan átvette Franciaország. 1815-ig Franciaország volt Európa vezető hatalma, bár európai vetélytársai mind a kontinensen, mind a tengereken igyekeztek céljait folyamatosan keresztezni. Napóleon uralkodása alatt Franciaország közel került ahhoz, hogy tényleges európai hegemóniát valósítson meg. Ha sikerrel jár, talán globális hatalommá is válhatott volna. Az európai koalíció Franciaország feletti győzelme azonban visszaállította a földrészen a hatalmi egyensúlyt.
Ami a következő századot illeti, egészen az első világháborúig Nagy-Britannia uralkodott a világ vizein, mivel London lett a világ első számú pénzügyi és kereskedelmi központja, és az angol flotta „uralta a tengereket”. Nagy-Britannia nyilvánvalóan első volt a tengeren túl, de akárcsak a korábban globális hegemóniára törekvő európai országok, a Brit Birodalom sem tudta egymaga kézben tartani Európát. Nagy-Britannia ehelyett a hatalmi egyensúlyt biztosító szövevényes diplomáciára épített, később pedig - annak megakadályozása végett, hogy akár Oroszország, akár Németország tartósan uralkodhasson a földrészen - az angol-francia antantra.
Nagy-Britannia tengeren túli birodalmát kezdetben a felfedezés, a kereskedelem és a hódítás kombinációjával szerezte. De hasonlóan római és kínai elődeihez vagy spanyol és francia vetélytársaihoz, azt, hogy ki tudott tartani, jelentős mértékben a brit kultúrfölény elismertségének köszönhette. Ez a fölény nemcsak a birodalmi uralkodó osztály szubjektív arroganciájával volt azonos, osztozott benne sok nem angol alattvaló is. Dél-Afrika első fekete elnökének szavaival: „Angol iskolában nevelkedtem, s akkoriban mindannak, ami a világon igazán jó volt, Anglia adott otthont. Én nem hajítom el azt a befolyást, amit Nagy-Britannia, a brit történelem és kultúra gyakorolt ránk.” A sikeresen fenntartott és hallgatólagosan elfogadott kulturális fölény miatt kevésbé volt szükség arra, hogy a birodalom központjának hatalmát nagy katonai erő vigyázza. 1914-ben mindössze néhány ezer brit katona és hivatalnok ellenőrzött nagyjából 11 millió négyzetmérföldet és majdnem 400 millió nem brit származású alattvalót (lásd a 30. oldalon lévő térképet).
Összefoglalva, Róma nagyrészt kiváló katonai szervezettségével és kulturális vonzásával gyakorolta befolyását. Kína egy hatékony hivatalnoki karra hagyatkozott az etnikai közösségen alapuló birodalom kormányzásában, s ezt erősítette a kultúrfölény érzése is. A Mongol Birodalom a hódításra használt fejlett katonai technikát ötvözte az uralkodás alapjául szolgáló asszimilációs hajlandósággal. Az angolok (akárcsak a spanyolok, hollandok és franciák) úgy tettek szert elsőségre, hogy zászlajuk követte a kereskedelem irányát, s az így szerzett hatalmat kiváló katonai szervezettségük és kulturális magabiztosságuk tovább erősítette. De ezek közül egyik sem volt igazi világbirodalom, még Nagy-Britannia sem, minthogy nem uralta, csupán egyensúlyban tartotta Európát. A briteknek stabil Európára volt szükségük, hogy megőrizhessék nemzetközi vezető szerepüket; Európa önpusztítása elkerülhetetlenül a brit uralom végét is jelentette.
Ezzel szemben az amerikai globális hatalom ma példátlanul nagy területen van jelen. Az Egyesült Államok nemcsak ellenőrzése alatt tartja a világ óceánjait és tengereit, hanem dinamikus katonai erőt fejlesztett ki, tengeri és szárazföldi fegyverzetekkel ellenőrzi a tengerpartokat, s bármikor képes jelentős, politikájának érvényesítésére képes katonai erőt szárazföldi területek belsejébe is eljuttatni. Csapatai stabilan jelen vannak Eurázsia nyugati és keleti csücskén, ugyanakkor ellenőrzésük alatt tartják a Perzsa-öblöt is. Amerika vazallusai és szövetségesei - akik közül néhányan arra vágynak, hogy még szorosabb kapcsolatok fűzzék őket Washingtonhoz - megtalálhatók az egész eurázsiai kontinensen, amint azt a 33. oldalon található térkép is mutatja.
Az amerikai gazdaság dinamizmusa biztosítja a globális elsőbbség gyakorlásának feltételeit. Az amerikai gazdaság már kezdetben is - közvetlenül a második világháború után - kiemelkedett az összes többi gazdaság közül, egymaga több mint 50 százalékát adta a világ gnp-jének. A nyugat-európai és japán gazdaság talpraállásának, valamint az ázsiai gazdaság dinamizálódásának - közvetlenül a háború után - az lett a következménye, hogy a világ nemzeti össztermékének Amerikára eső aránytalanul nagy hányada lecsökkent. Mire a világháborút követő hidegháború befejeződött, a világ nemzeti össztermékének Amerikára eső hányada - konkrétabban az Amerikára jutó ipari termelés - kb. 30 százalékon stabilizálódott, vagyis azon a szinten, amely - a második világháborút követő kivételes évektől eltekintve - jellemző volt e század nagy részében.
Ami ennél is fontosabb, Amerika megőrizte, sőt növelte elsőségét a legújabb tudományos eredmények katonai célokra való felhasználásában, s ezzel létrehozott egy technológiailag egyedülálló katonai gépezetet, az egyetlen olyat, amelyik hatékonyan elérheti a világ bármely pontját. Eközben tartotta komoly verseny-előnyét a gazdaságilag döntő jelentőségű információs technológiában. Az a tény, hogy Amerika uralja a jövő gazdaságának csúcstechnológiai ágazatait, arra utal, hogy az amerikai technológiai elsőség aligha szűnik meg a közeljövőben. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a termékenység tekintetében a gazdaságilag döntő területeken Amerika őrzi, sőt még növeli is előnyét nyugat-európai és japán versenytársaival szemben.
Természetesen egyes nagyhatalmak - Oroszország és Kína például - nem nézik jó szemmel ezt a hegemóniát. 1996 elején - Borisz Jelcin pekingi látogatása alkalmával - a két ország ezt közösen ki is nyilvánította. Ráadásul ezek az országok rendelkeznek olyan nukleáris arzenállal, melyre támaszkodva létfontosságú amerikai érdekeket fenyegethetnek. A nyers valóság azonban az, hogy egyelőre - s még jó ideig -, bár kezdeményezői lehetnének egy öngyilkos atomháborúnak, ám azt egyikük sem nyerhetné meg. Mivel nem tudják katonai erőiket nagy távolságra eljuttatni annak érdekében, hogy érvényesítsék politikai akaratukat, és technológiai szempontból Amerikánál sokkal fejletlenebbek, egyszerűen nincsenek meg az eszközeik arra, hogy tartós világméretű befolyást gyakoroljanak, vagy arra a közeljövőben szert tegyenek.
Röviden, Amerika vezető szereppel rendelkezik a globális hatalom négy döntő fontosságú területén. Katonailag ez az egyetlen ország, amelyiknek bárhová elér a keze, gazdasági szempontból továbbra is ő a globális növekedés motorja, még akkor is, ha néhány vonatkozásban Japán és Németország komoly vetélytársnak bizonyul (a globális hatalom egyéb jellemzőivel egyikük sem rendelkezik). Technológiai szempontból Amerika megőrizte általános vezető szerepét a csúcstechnológiával kapcsolatos újítások terén, kulturálisan pedig - az amerikai kultúra némiképp harsány volta ellenére is - egyedülálló vonzást gyakorol, különösen a világ fiatalságára. Mindezek együtt olyan politikai befolyást biztosítanak az Egyesült Államoknak, amihez még csak hasonlóval sem rendelkezik a többi állam. A négy tényezőnek együttesen köszönhető, hogy Amerika az egyetlen, átfogó értelemben vett globális szuperhatalom.
Az AMERIKAI GLOBÁLIS RENDSZER
Bár Amerika nemzetközi elsősége óhatatlanul felidéz korábbi birodalmi rendszerekkel való hasonlatosságokat, a különbségek fontosabbak, s túlmutatnak a területiség kérdésén. Amerika világméretű hatalmát egy olyan jellegzetesen amerikai típusú globális rendszeren keresztül gyakorolja, amely tükrözi az amerikai tapasztalatot. Ennek lényegi eleme mind az amerikai társadalom, mind az amerikai politikai rendszer plurális jellege.
A korábbi birodalmakat arisztokratikus politikai elitek hozták létre, és az esetek többségében olyan kormányok vezették, amelyek a tekintélytiszteletre vagy az önkényuralomra alapozták hatalmukat. A birodalmak lakosságának többsége vagy politikailag közömbös volt, vagy - a későbbi korokban - őket is megfertőzte a birodalmi érzület és annak egész jelképrendszere. A nemzeti dicsőség keresése, a „fehér ember elhivatottsága”, a „mission civilisatrice”, nem beszélve a személyes haszon lehetőségéről - mind azt a célt szolgálták, hogy támogatást szerezzenek a birodalmi kalandokhoz és egyensúlyban tartsák a birodalom hierarchikus hatalmi piramisát.
Az amerikai hatalom „exportálásával” kapcsolatban a közvélemény vegyes érzelmeket táplált. Az amerikaiak a második világháborúban való részvételt nagyrészt a Pearl Harbort ért japán támadás által kiváltott sokkhatás miatt támogatták. Az Egyesült Államok hidegháborús részvétele kezdetben langyosabb támogatást kapott, egészen a berlini blokádig és az azt követő koreai háborúig. Miután a hidegháború véget ért és az Egyesült Államok lett az egyetlen globális hatalom, a közvéleményt nem ragadta magával a mohóság, sőt az emberek sokkal inkább azt szerették volna, hogy Amerika korlátozza külföldi felelősségvállalását. Az 1995-ben és 1996-ban végzett közvélemény-kutatások azt jelezték, hogy az amerikaiak szívesebben veszik a globális hatalom másokkal való „megosztását”, semmint annak kizárólagos gyakorlását.
A belső tényezők miatt az amerikai globális rendszer a „megnyerés” technikáját hangsúlyozza (így a legyőzött versenytársak - Németország, Japán, és újabban Oroszország - esetében is), sokkal nagyobb mértékben, mint azt a korábbi birodalmi rendszerek tették. Emellett Amerika előszeretettel alkalmazza a függő helyzetben lévő külföldi elitek közvetett befolyásolásának módszerét, miközben nem kevés hasznot húz saját demokratikus elveinek és intézményeinek vonzásából. A fentieket tovább erősíti a nemzetközi kommunikációra, tömegszórakoztatásra és tömegkultúrára gyakorolt jelentős eszmei hatás, valamint az amerikai csúcstechnológia, illetve az amerikai hadsereg potencionális ütőereje.
A kulturális vezető szerep az amerikai globális hatalom alulértékelt vonása. Akármit gondolunk is esztétikai értékéről, az amerikai tömegkultúra mágnesként vonz mindenkit, különösen a világ ifjúságát. Lehet, hogy vonzereje az általa megjelenített életstílus élvhajhász jellegéből fakad, de globális vonzása tagadhatatlan. Az amerikai televízióműsorok és filmek teszik ki a világpiac mintegy háromnegyedét. Az amerikai popzene is ugyanilyen népszerű a világban, és az amerikai divatot, étkezési szokásokat, sőt öltözködést is világszerte egyre többen utánozzák. Az internet nyelve az angol, és a világban a számítógépeken folytatott „csevegések” túlnyomó többségét Amerikában kezdeményezik, befolyásolva ezzel a világban folytatott beszélgetések tartalmát. S végül Amerika a magas szintű oktatást keresők Mekkája lett, évente nagyjából félmillió diák özönlik Amerikába, és a legtehetségesebbek közül sokan soha sem térnek vissza hazájukba. Valamennyi földrész szinte minden kormányában megtalálhatók az amerikai egyetemek egykori diákjai.
Sok külföldi demokratikus elkötelezettségű politikus stílusa egyre nagyobb mértékben emlékeztet az amerikaiakéra. Nem csupán John F. Kennedy talált lelkes külföldi követőkre, újabb - és kevésbé dicsteljes - amerikai politikai vezetők is gondos tanulmányozás és politikai utánzás tárgyaivá váltak. Egészen különböző kultúrákból származó politikusok - például a japán Hasimoto Rjutaro, aki az 1990-es évek közepén Japán miniszterelnöke volt, vagy a brit miniszterelnök, Tony Blair (a „Tony” nyilván a „Jimmy” Carter, „Bill” Clinton és „Bob” Dole közvetlenségének utánérzete) - a lehető legtermészetesebb módon utánozzák Bill Clinton PR-technikáit, barátságos modorát és azt, ahogy az egyszerű emberek nyelvén fogalmazza mondatait.
Az amerikai politikai hagyományokhoz kapcsolódó demokratikus ideálok tovább erősítik azt, amit egyesek amerikai „kulturális imperializmusként” érzékelnek. Abban a korban, amikor a demokratikus kormányzás a lehető legnagyobb mértékben teljed, az amerikai politikai tapasztalat utánzásra méltó modellként szolgál. Az, hogy az egész világon egyre inkább központi helyet foglal el az írott alkotmány, és a törvényesség előbbre való, mint a politikai megfontolások - még ha ez az elv a gyakorlatban gyakran csorbát szenved is -, részben az amerikai alkotmányosság erejének köszönhető. Azt a tényt, hogy a néhai kommunista országok hadseregei nemrégiben civil ellenőrzés alá kerültek - különösen, hogy ez a nato-tagság előfeltételének is számított -, szintén nagymértékben befolyásolta az amerikai polgári-katonai kapcsolatok rendszere.
A demokratikus amerikai politikai rendszer vonzását és hatását az amerikai vállalkozói gazdasági modell növekvő vonzása is kísérte, amely az egész világra kiterjedő szabad kereskedelmet és a korlátlan versenyt hangsúlyozza. Ahogy az európai jóléti állam - beleértve a német változatot is, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a vezetés és a munkavállalók párbeszédére - kezdi elveszíteni gazdasági lendületét, Európában mind többen adnak hangot annak a véleményüknek, hogy a versenyközpontúbb, sőt a könyörtelenként számon tartott amerikai gazdasági kultúrát kell átvenni, ha Európa nem akar még jobban lemaradni. Még Japánban is kezdik elismerni, hogy a gazdasági siker szükséges velejárója a mind nagyobb mértékű individualizmus.
A politikai demokrácia és gazdasági fejlődés amerikai eszméje sokak számára vonzó, egyszerű ideológiai üzenetet hordoz: az egyéni boldogulás növeli a demokráciát, miközben gazdagságot teremt. Az idealizmus és az egoizmus elegye, mely ennek eredményeként jön létre, hatásos kombináció. E gondolkodásmód szerint az egyéni önmegvalósítás olyan isten adta jog, amely mások számára is áldásos, mert példát mutat és gazdagodást eredményez. Ez olyan szemlélet, amely különösen vonzza az energikus, becsvágyó és kimagaslóan versenyképes embereket.
Ahogyan az amerikai szokások utánzása világszerte fokozatosan teret hódít, egyre kedvezőbb környezet jön létre a közvetett és látszólagos konszenzuson alapuló amerikai hegemónia gyakorlásához. És mint azt Amerika belső struktúráján is látjuk, ez a hegemónia egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett rendszerét jelenti, melynek az a funkciója, hogy konszenzust teremtsen és elhomályosítsa a hatalom és befolyás terén mutatkozó aszimmetriákat. Ily módon az amerikai globális elsőség szövetségek és koalíciók finom rendszerén nyugszik, és ezek szó szerint behálózzák a földgolyót.
Az intézményesen a NATO-ban testet öltő Észak-atlanti Szövetség kapcsolja össze Európa legtermelékenyebb és legbefolyásosabb államait Amerikával, s ezzel az Egyesült Államokat kulcsszereplővé teszi Európa ügyeiben is. A Japánnal kötött kétoldalú politikai és katonai szerződések kötik össze a legerősebb ázsiai gazdaságot az Egyesült Államokkal, ráadásul úgy, hogy Japán - legalábbis egyelőre - lényegében amerikai védnökség alatt áll. Amerika részt vesz olyan kialakulóban lévő, a csendes-óceáni térségre kiterjedő multilaterális szervezetekben, mint az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (apec) fóruma, s ezzel maga is kulcsfontosságú tényezővé válik a régió ügyeiben. A nyugati félteke általában védett a külső hatásokkal szemben, s ez lehetővé teszi Amerika számára, hogy központi szerepet játsszon a nyugati féltekén található multilaterális szervezetekben. A perzsa-öbölbeli különleges biztonsági megoldások - főleg az 1991-es rövid Irak elleni büntető hadjárat után - e gazdasági szempontból létfontosságú régiót amerikai katonai övezetté tették. Még az egykori szovjet befolyási övezetben is minduntalan olyan, Amerika által támogatott kezdeményezésekkel találkozunk, melyek a NATO-val való szorosabb együttműködés kialakítását célozzák. Ilyen például a „Partnerség a békéért” program.
Az amerikai rendszer részét alkotják - s így is kell szemlélnünk őket - a speciális feladatokra szakosodott szervezetek világméretű hálózatai is, különös tekintettel a „nemzetközi” pénzügyi szervezetekre. Mind a Nemzetközi Valutaalapról (imf), mind a Világbankról elmondható, hogy „globális” érdekeket képvisel, és minden bizonnyal ügyfeleik közé tartozik az egész világ. A valóságban azonban nagymértékben Amerika befolyása alatt állnak, és eredetük amerikai kezdeményezésre vezethető vissza, főleg az 1944-ben Bretton Woodsban tartott konferenciára.
A korábbi birodalmaktól eltérően ez a hatalmas és összetett rendszer nem hierarchikusan felépített piramis. Inkább arról van szó, hogy Amerika egy olyan, számtalan elemből összekapcsolódó univerzum közepén áll, ahol a hatalom gyakorlása folyamatos alkuk, párbeszédek, konszenzuskeresések során történik, még ha ennek a hatalomnak végső soron egyetlen központja van is, nevezetesen Washington. A hatalmi játékot itt kell játszani, éspedig az Amerikán belüli szabályok szerint. Annak, hogy a világ elismeréssel szemléli az amerikai globális hegemóniát átható demokratikus folyamatokat, talán az a legbiztosabb jele, hogy a külföldi országok milyen nagy mértékben igyekeznek részt venni az Amerikán belüli politikai csatározásokban. A külföldi kormányok nagy buzgalommal mozgósítják azokat az amerikaiakat, akikkel etnikai vagy vallási rokonságban állnak. A legtöbb külföldi kormány amerikai lobbistákat is alkalmaz ügyei előmozdítására, főleg a Kongresszusban, amellett, hogy az amerikai fővárosban körülbelül ezer, külföldi érdekeket képviselő csoport van bejegyezve. Az amerikai etnikai közösségek is megkísérlik befolyásolni az USA külpolitikáját, ezek közül a zsidó, a görög és az örmény lobbi a leghatékonyabban szervezett.
Amerika vezető szerepe olyan új nemzetközi rendet hozott létre, amely nemcsak másolja, hanem külföldön intézményesíti is az amerikai rendszer számos vonását. Ezek között a legalapvetőbbek:
- a kollektív biztonsági rendszer, beleértve az integrált parancsnokságot és az ehhez tartozó erőket (NATO, Amerikai-Japán Biztonsági Szerződés stb.);
- a regionális gazdasági együttműködés (apec, nafta [Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás]) és a szakosodott globális együttműködési intézmények (Világbank, IMF, wto [Világkereskedelmi Szervezet]);
- a konszenzusra épülő döntéshozatalt hangsúlyozó eljárások, még ha ezekben az Egyesült Államok játssza is a vezető szerepet;
- a kulcsfontosságú szövetségekben való demokratikus tagság preferenciája;
- az egyelőre még csak kezdetleges formában létező globális alkotmányos és jogi szerkezet (a Világbíróságtól a boszniai háborús bűnöket tárgyaló törvényszékig).
Ennek a rendszernek a nagy része a hidegháború idején jött létre Amerika azon erőfeszítésének részeként, hogy feltartóztassa globális vetélytársát, a Szovjetuniót. Így a rendszer már készen állt, amikor a vetélytárs elbukott, és Amerika lett az első és egyetlen globális hatalom. A rendszer lényegét találóan foglalta össze a politológus G. John Ikenberry:
Hegemonikus volt abban az értelemben, hogy az Egyesült Államok volt a központja, és amerikai típusú politikai mechanizmusokat és szervező elveket tükrözött. Liberális volt abban az értelemben, hogy törvényes volt és viszonosság jellemezte. Az európaiak [és hozzátehetjük, hogy a japánok is] képesek voltak úgy átalakítani és integrálni társadalmukat és gazdasági rendszerüket, hogy az összhangban legyen az amerikai hegemóniával, ugyanakkor alkalmuk nyílt arra is, hogy kísérletezzenek saját autonóm és félig független politikai rendszereikkel. [...] Ennek az összetett rendszernek a kialakítása azt a célt szolgálta, hogy „civilizálja” a vezető nyugati államok közötti kapcsolatokat. Időről időre komoly konfliktusok voltak ezen államok között, de az a fontos, hogy ezek a konfliktusok egy mélyen gyökerező, stabil és növekvő mértékben artikulált politikai rend keretei között maradtak. [...] A háborús fenyegetés lekerült a napirendről.
Jelenleg ennek a példátlan amerikai globális hegemóniának nincs vetélytársa. Vajon így lesz ez az elkövetkező években is?