Amerika számára a fő geopolitikai tét Eurázsia. Fél évezreden keresztül a világot olyan eurázsiai hatalmak és népek uralták, amelyek egymással harcoltak a regionális uralomért, miközben a globális hatalom megszerzésére törekedtek. Jelenleg egy nem eurázsiai hatalom tölt be vezető szerepet Eurázsiában, és Amerika globális elsősége közvetlenül attól függ, hogy meddig és milyen hatékonyan tudja fenntartani dominanciáját ezen a kontinensen.
Ez a helyzet nyilván nem tart örökké. De az, hogy meddig tart és mi követi, rendkívül fontos nemcsak Amerika boldogulását illetően, hanem általában a nemzetközi béke szempontjából is. Az első és egyetlen globális hatalom hirtelen felbukkanása a világban olyan helyzetet eredményezett, amelyben a vezető szerep hasonlóan gyors megszűnése - akár Amerika visszahúzódása, akár egy sikeres vetélytárs hirtelen megjelenése miatt - súlyos nemzetközi bizonytalanságot idézne elő, sőt világméretű anarchiához vezetne. Samuel P. Huntingtonnak, a harvardi politológusnak igaza van, amikor merészen azt mondja:
Az Egyesült Államok vezető szerepét nélkülöző világban több lenne az erőszak és nagyobb a zűrzavar, gyengébb a demokrácia és lassúbb a gazdasági növekedés, mint egy olyan világban, ahol az Egyesült Államok több befolyással rendelkezik a világ ügyeinek alakítására, mint a többi ország. Az Egyesült Államok tartós nemzetközi elsősége központi kérdés mind az amerikaiak jóléte és biztonsága, mind pedig az egész világon érvényesülő szabadság, demokrácia, valamint a nyitott gazdaság és a nemzetközi rend szempontjából.
Ebben az összefüggésben alapvető fontosságú, hogyan „boldogul” Amerika Eurázsiával. A geopolitikai szempontból tengelyszerepet betöltő Eurázsia a legnagyobb földrész a világon. Egy Eurázsiában vezető szerepet játszó hatalom a világ három legfejlettebb és gazdaságilag legtermelékenyebb régiójából kettőt az ellenőrzése alatt tart. Elég egyetlen pillantást vetni a térképre, hogy lássuk, az Eurázsia feletti ellenőrzés szinte automatikusan az Afrika feletti uralmat is jelenti, a nyugati féltekét és Óceániát pedig a központi földrészhez képest geopolitikailag marginális helyzetbe hozza (lásd a 46. oldalon lévő térképet). A világ lakosságának mintegy 75 százaléka él Eurázsiában, és itt összpontosul a világ anyagi javainak nagy része is, részint vállalatokban, részint a föld felszíne alatt. Eurázsia termeli meg a világ bruttó nemzeti össztermékének kb. 60 százalékát, és a világ ismert energiakészletének kb. háromnegyede is itt található (lásd a 47. oldalon lévő táblázatokat).
Eurázsiában található a világ erőteljes politikát folytató, dinamikus államainak többsége is. Az Egyesült Államok után következő hat legnagyobb gazdaság és a hat legnagyobb fegyvervásárló állam szintén itt van. Eurázsiában vannak - egy kivételével - az atomhatalmi státust nyíltan vállaló országok, illetve - ugyancsak egy kivételével - az atomfegyverrel rendelkező, de azt nyíltan nem vállaló országok is. A világ két legnépesebb, regionális hegemóniára és globális befolyásra törekvő országa is Eurázsiában fekszik. Az összes olyan ország, amelyik kihívást jelent az amerikai politikai és/vagy gazdasági fölénnyel szemben, szintén itt található. Összességében Eurázsia hatalma nagymértékben felülmúlja Amerikáét. Amerikának az a szerencséje, hogy Eurázsia túl nagy ahhoz, hogy politikailag egységes legyen.
Ily módon tehát Eurázsia az a sakktábla, melyen tovább folytatódik a globális elsőségért vívott küzdelem. Bár a geostratégia - a geopolitikai érdekek stratégiai kezelése - hasonlítható a sakkhoz, a kissé ovális alakú eurázsiai sakktáblán kettő helyett több játékos található, s mindegyikük különböző hatalommal rendelkezik. A kulcsfontosságú játékosok a tábla nyugati, keleti, középső és déli részén helyezkednek el. A sakktábla mind nyugati, mind keleti szélén sűrűn lakott térségek találhatók, amelyek viszonylag túlnépesedett régiókon belül számos erős államot alkotnak. Eurázsia keskeny nyugati szélén az amerikai erő közvetlenül van jelen. A távol-keleti szárazföldön egy növekvő hatalmú, óriási népességet ellenőrzése alatt tartó független játékos található, míg energikus vetélytársának területe - egy sor közeli sziget -, és egy kis távol-keleti félsziget fele egyben az amerikai hatalom bázisa a térségben.
A nyugati és keleti szélek között húzódik egy kis népességű, jelenleg politikailag képlékeny és szervezeti szempontból töredékes, de hatalmas kiterjedésű középső térség, melyet régebben az USA helyére pályázó erős vetélytárs foglalt el - olyan vetélytárs, amelyiknek egykor az volt a célja, hogy kiszorítsa Amerikát Eurázsiából. Az Eurázsia közepén elterülő óriási fennsíktól délre egy politikai szempontból zűrzavaros, de energiában gazdag, s mind a nyugati, mind a keleti eurázsiai államok számára potenciálisan fontos terület található - a legdélebbi részén egy regionális uralomra pályázó, nagyon népes országgal.
Ez a hatalmas, különös alakú, Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő eurázsiai sakktábla a "játék” helyszíne. Ha a középső terület egyre inkább bevonható lesz a Nyugat terjedő befolyási övezetébe - ahol Amerikáé a vezető szerep -, ha a déli területet nem fogja egyetlen játékos uralni, és ha a Kelet egyesülésének hatására Amerikát nem űzik el a parthoz közeli bázisairól, akkor majd biztosra lehet venni, hogy Amerika felülkerekedett. De ha a középső térség kiszorítja a Nyugatot, s magabiztos, egységes szerveződéssé alakul, és akár megszerzi az ellenőrzést a déli rész felett, akár szövetségre lép a nagy keleti szereplővel, akkor Amerika vezető szerepe Eurázsiában nagyon jelentős mértékben csökken. Ugyanaz lenne a helyzet akkor is, ha a két jelentős keleti játékos valamiképpen egyesülne. S végül, ha nyugati partnerei kibillentenék Amerikát a terület nyugati széléről, az automatikusan véget vetne Amerika részvételének az eurázsiai sakktáblán folytatott játszmában, bár ez valószínűleg azt is jelentené, hogy a nyugati periféria végül alávetné magát a középső térségen új erőre kapó játékosnak.
Amerika globális hegemóniája nagy területet érint, de nem áll mindenütt szilárd alapokon, mivel léteznek belső és külső korlátai. Az amerikai globális hegemónia - a múltbeli birodalmaktól eltérően - nem közvetlen ellenőrzésen alapul, hanem a világszerte gyakorolt döntő befolyáson. Eurázsia mérete és sokszínűsége, valamint néhány ottani állam ereje korlátozza Amerika lehetőségeit, illetve abbéli képességét, hogy az eseményeket ellenőrizze. Ez a megakontinens egyszerűen túlságosan nagy, túlságosan népes, kulturálisan túlságosan sokszínű, és túl sok történelmileg nagyra törő és energikusan politizáló államból áll, semhogy szolgálatkészen viszonyulhasson egy olyan globális hatalomhoz, mely gazdaságilag akár a legsikeresebbnek, politikailag pedig egyedülállónak bizonyul is. Ebben a helyzetben különösen fontos a geostratégiai ügyesség, az amerikai erőforrások gondos és szelektív alkalmazása a hatalmas eurázsiai sakktáblán.
Tény az is, hogy Amerika túlságosan demokratikus saját határain belül, semhogy külföldön zsarnokként viselkedhessen. Ez korlátozza az amerikai hatalom alkalmazását, különösen ami a katonai megfélemlítést illeti. Nincs rá példa, hogy egy populista demokrácia korábban bármikor is nemzetközi elsőséget vívott volna ki magának. Az efféle hatalom megszerzése nem olyan cél, amiért a közvélemény lelkesedni szokott, mármint addig, amíg a lakosság nem érzi veszélyben saját jólétét. A gazdasági önmegtartóztatás (más szóval a védelmi kiadások), és az emberáldozatok (beleértve a hivatásos haderő veszteségeit is), nemigen illenek össze a demokratikus ösztönökkel - márpedig ezeket nem lehet elkerülni az erőfeszítések során. A demokráciának nem kedvez a birodalmi mozgósítás.
Sőt a legtöbb amerikai számára nem jelent különösebb örömet, hogy országa egyszeriben az egyetlen globális szuperhatalom lett. Az Amerika hidegháborús diadalával kapcsolatos politikai csinnadratta általában hideg fogadtatásra talált, sőt a liberálisabb gondolkodású elemzők némi megvetéssel szemlélték azt. Politikailag vonzóbbnak bizonyult két meglehetősen különböző nézet arról, hogy milyen következményekkel járhat Amerika történelmi sikere a volt Szovjetunióval folytatott versengésben. Egyrészt vannak, akik szerint most, hogy a hidegháború véget ért, Amerikának jelentősen csökkentenie kellene a világban vállalt feladatai számát, függetlenül attól, hogy ez milyen következményekkel járna a világban elfoglalt szerepére nézve. Másrészt létezik olyan nézet is, hogy itt az ideje egy valóban multilaterális alapokon álló nemzetközi világrend létrehozásának, aminek oltárán Amerika is feláldozná szuverenitása egy részét. Mindkét gondolkodásmódnak vannak elkötelezett hívei.
Az amerikai vezetés dilemmáihoz hozzájárulnak a világhelyzet jellegében bekövetkezett változások is: a hatalom közvetlen alkalmazása ma visszafogottabb, mint a múltban volt. Az atomfegyverek drámaian csökkentették annak a lehetőségét, hogy a háborút politikai eszközként vagy akár fenyegetésként alkalmazzák. A nemzetek egymástól való növekvő gazdasági függősége miatt csökkennek a gazdasági zsarolás politikai alkalmazásának lehetőségei is. Így aztán egy sikeres geostratégia kulcsfontosságú elemeit jelenleg a manőverezés, a diplomácia, a szövetségépítés, valamint a politikai erőknek az eurázsiai sakktáblán való gondosan kiszámított mozgatása képezheti.
Amerikának a globális fölény gyakorlása során figyelembe kell vennie, hogy a politikai földrajz továbbra is kritikus tényező a nemzetközi ügyekben. Napóleon állítólag azt mondta, hogy ha ismerjük egy ország földrajzát, akkor ismerjük annak külpolitikáját is. Nem elég azonban elismerni a politikai földrajz fontosságát, egyben tudni kell alkalmazkodni az új hatalmi realitásokhoz is.
A nemzetközi politika történetében a politikai konfliktusok magját mindig a különböző területek iránti igények képezték. A nacionalizmus megjelenése óta a legtöbb véres háborút vagy egy nagyobb terület megszerzése felett érzett nemzeti öröm, vagy egy „szent” terület elvesztése fölötti nemzeti veszteségérzet okozta. Nem túlzás azt állítani, hogy főleg a hódítás, az új területek megszerzésének igénye sarkallta agresszív viselkedésre a nemzetállamokat. A birodalomépítés része volt, hogy létfontosságú földrajzi pontokat - például Gibraltárt, a Szuezi-csatornát vagy Szingapúrt - taktikai okokból elfoglaltak, s ezek a birodalom irányításának rendszerében aztán a felügyeletet lehetővé tevő bázisként vagy „illesztékként" szolgáltak.
A nacionalizmus és a területi hódítás közötti kapcsolat legszélsőségesebb példáját a náci Németország és a birodalmi Japán szolgáltatta. Az „ezeréves birodalom” felépítésére irányuló erőfeszítés jóval túlment az összes német ajkú nép egyetlen politikai központ alatti egyesítésén; a németek ellenőrzésük alá akarták vonni Ukrajna és más szláv országok „magtárait”, s egyben ezeknek az országoknak a lakossága az olcsó rabszolgamunkát is biztosította volna a birodalom számára. A japánok hasonló módon dédelgették azt az elképzelést, hogy Mandzsúria és később a fontos olajkitermelő Holland Kelet-Indiák közvetlen területi ellenőrzése alapvető fontosságú lehet a japán nemzeti hatalom, illetve a globális szerep kivívása szempontjából. Ehhez hasonlatosan, az orosz nemzeti nagyság évszázadokig egyet jelentett a területszerzéssel. Azt az orosz törekvést, hogy számos nem orosz nép - például az egyik létfontosságú olajvezeték környékén élő csecsenek - felett továbbra is ellenőrzést gyakoroljanak, még a XX. század végén is az az álláspont szentesítette, hogy ez alapvető fontosságú Oroszország nagyhatalmi státusa szempontjából.
A nemzetállamok továbbra is alapegységei a világrendszemek. Bár a nagyhatalmi nacionalizmus hanyatlása és az ideológiák gyengülése csökkentette a világpolitikában az érzelmek jelentőségét - miközben az atomfegyverek nagymértékben korlátozták az erő alkalmazását -, mindazonáltal a területekért folyó versengés, ha békésebb formában is, de döntő szerepet játszik a világban. Ebben a versenyben a földrajzi elhelyezkedés még mindig kiindulópont egy-egy nemzetállam külső prioritásainak meghatározásakor. A nemzetállam területének nagysága továbbra is egyike a tekintély és hatalom fő ismérveinek.
A legtöbb nemzetállam számára azonban az utóbbi időben csökkent a területbirtoklás jelentősége. A területi viták még mindig fontos tényezőt jelentenek bizonyos államok külpolitikájának alakításában, de jobbára inkább arról van szó, hogy kinyilvánítják nemtetszésüket, mert etnikai testvéreiktől - akik nem csatlakozhatnak az „anyaországhoz” - megtagadják az önrendelkezés jogát, vagy mert véleményük szerint az adott kisebbséggel a szomszédos állam rosszul bánik. Ritka eset, hogy egy ország a területének növelésével akarja emelni tekintélyét.
Az uralkodó nemzeti elitek egyre inkább felismerték, hogy nem a terület játssza a legfontosabb szerepet egy állam nemzetközi státusának meghatározásában vagy nemzetközi befolyásának mértékében. A hatalom kulcsfontosságú kritériuma lehet például a gazdasági dinamizmus és a műszaki újítások szintje is, amire Japán szolgáltatja a legjobb példát. Mindazonáltal a földrajzi elhelyezkedés még mindig jelentős mértékben meghatározhatja egy állam közvetlen prioritásait, és minél nagyobb a katonai, gazdasági és politikai hatalma, annál nagyobb körben tudja érvényesíteni létfontosságú geopolitikai érdekeit és befolyását - közvetlen szomszédain túl is.
A legutóbbi időkig vezető geopolitikai elemzők vitatkoztak arról, hogy vajon a szárazföldi vagy a tengeri erő a fontosabb, és Eurázsiának melyik régiója létfontosságú az egész kontinens feletti uralom szempontjából. Az egyik legjelesebb közülük, Harold Mackinder indította el ezt a vitát a század elején az eurázsiai „pillér” (mely magában foglalta egész Szibériát és Közép-Ázsia nagy részét) és a közép-kelet-európai „szívtájék” fogalmával, amelyek szerinte fontos ugródeszkák a kontinentális uralom megszerzésében. Volt egy híres mondása, mely népszerű formában fogalmazta meg „szívtájék-elméletét”:
Aki Kelet-Európát uralja, uralja a Szívtájékot;
Aki a Szívtájékot uralja, uralja a Világ-szigetet is;
Aki uralja a Világ-szigetet, uralja a világot.
A geopolitikát a politikai földrajz német szakértői is előszeretettel emlegették, igazolva országuk „Drang nach Osten” politikáját; közülük való például Karl Haushofer, aki Mackinder elméletét hozzáigazította Németország stratégiai szükségleteihez. Jóval vulgárisabb formában ez köszön vissza abban, ahogy Adolf Hitler a német nép „élettér” iránti igényét hangsúlyozta. Más európai gondolkodók a század első felében már megérezték, hogy a geopolitika súlypontja keletre fog áthelyeződni, s a csendes-óceáni térség - főleg Amerika és Japán - veszi át a vezető szerepet a gyengülő Európától. Egy ilyen átrendeződés megakadályozására a francia geopolitika-szakértő, Paul Demangeon és más francia geopolitikusok már a második világháború előtt azt javasolták, hogy az európai államok tömörüljenek nagyobb egységbe.
Ma a geopolitikai kérdés már nem az, hogy Eurázsiának melyik régiója lehet az egész földrészre kiterjedő uralom bázisa, sem nem az, hogy melyik a fontosabb, a szárazföldi vagy a tengeri erő. A geopolitika regionális dimenzióját a globális dimenzió váltotta fel, és immáron az egész eurázsiai kontinens feletti malom szolgál a globális elsőség alapjául. Ma az Egyesült Államok - egy nem európai hatalom - élvez nemzetközi elsőséget, s foglal el közvetlen hatalmi pozíciót az eurázsiai kontinens három perifériáján, ahonnan erőteljes befolyást gyakorol az eurázsiai „szívtájék” államaira is. Azonban pontosan itt, a földgolyó legfontosabb játékterén, Eurázsiában jöhet létre valamikor egy olyan ország, amelyik képes lesz Amerikával rivalizálni. Ezért a kulcsszereplők vizsgálata, valamint a terület alapos felmérése kell hogy kiindulási pontként szolgáljon egy olyan amerikai geostratégia létrehozásához, amelyik hosszú távon sikeresen ápolja Amerika eurázsiai geostratégiai érdekeit.
Két alapvető lépésre van tehát szükség:
Először is azonosítani kell azokat a geostratégiai szempontból dinamikus országokat, amelyek elég hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy fontos változásokat idézzenek elő a nemzetközi erőviszonyokban, és ki kell puhatolni ezen országok politikai elitjének fő külpolitikai céljait, valamint az ezek elérésére irányuló tevékenységek valószínű következményeit. Azonosítani kell azokat a geopolitikailag kulcsfontosságú országokat is, amelyek földrajzi elhelyezkedése és/vagy léte katalizáló hatással van az aktívabb geostratégiai játékosokra vagy a regionális viszonyokra.
Másodszor, konkrét amerikai irányelveket kell megfogalmazni a fentiek ellensúlyozására, semlegesítésére és/vagy ellenőrzésére, a létfontosságú amerikai érdekek érvényesítése céljából, és egy olyan átfogó geostratégiai koncepciót kell kidolgozni, amely globális viszonylatban kijelöli a konkrét amerikai irányelvek közötti belső kapcsolatokat.
Röviden, az Egyesült Államok számára az eurázsiai geostratégia a geostratégiailag dinamikus országokkal szembeni tervszerű politizálást, illetve a geopolitikailag esetleg katalizátorszerepet játszó országok óvatos kezelését jelenti, összhangban azzal, hogy rövid távon meg akarja őrizni példátlan globális hatalmát, hosszú távon pedig át akarja azt alakítani egy növekvő mértékben intézményesített globális együttműködéssé. Ősi birodalmak könyörtelenebb korát idéző kifejezésekkel élve a birodalmi geostratégiának három kulcsfontosságú tényezője van: elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással.
Az az állam tekinthető aktív geostratégiai játékosnak, amely rendelkezik a kellő erővel és nemzeti akarattal ahhoz, hogy hatalmát és befolyását határain túl felhasználja az éppen adott geopolitikai helyzet - Amerika érdekeit is befolyásoló mértékű - megváltoztatására. Az ilyen államnak megvan a képessége és/vagy hajlandósága a geopolitikai rugalmasságra. Sokféle okból - legyen az a nemzeti nagyság iránti vágy, ideológiai ösztönzés, vallási messianizmus, gazdasági gyarapodás - egyes államok annak lehetőségét keresik, hogy regionális uralomra vagy globális szerepre tegyenek szert. Mélyen gyökerező és összetett motivációk hajtják őket, amiket a legjobban Robert Browning szavai világítanak meg: „De hát túl kell érnünk a foghatón, vagy minek mennyország?” Az ilyen országok gondosan feltérképezik Amerika hatalmát, eldöntik, hogy érdekeik mennyire egyeznek vagy ütköznek Amerika érdekeivel, és eszerint alakítják saját korlátozottabb eurázsiai céljaikat; időnként tehát összhangban, időnként pedig konfliktusban az amerikai politikával. Az Egyesült Államoknak különleges figyelmet kell fordítania az ilyen hajtóerők által mozgatott eurázsiai államokra.
A geopolitikai pillérek azok az államok, amelyeknek fontossága nem hatalmukból vagy becsvágyukból fakad, hanem stratégiai elhelyezkedésükből, illetve abból, hogy esetlegesen kiszolgáltatott helyzetük hogyan hat a geostratégiai játékosok viselkedésére. A geopolitikai pilléreket leggyakrabban földrajzi elhelyezkedésük határozza meg - egyes esetekben azért különleges a helyzetük, mert rajtuk keresztül lehet eljutni valamilyen fontos területre, vagy megtagadhatják erőforrásaikat valamelyik jelentős játékostól. Bizonyos esetekben a geopolitikai pillér védőernyőként is szolgálhat egy-egy különösen fontos ország vagy régió számára. Néha egy pillér puszta léte is nagyon jelentős politikai és kulturális következményekkel járhat egy szomszédos aktívabb geostratégiai játékos helyzetét illetően. Ezért a hidegháború utáni eurázsiai geopolitikai pillérek azonosítása és védelme is kulcsfontosságú része Amerika globális stratégiájának.
Már elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy bár minden geostratégiai játékos fontos és hatalmas ország, nem minden fontos és hatalmas ország automatikusan geostratégiai játékos is. Ezért míg a geostratégiai játékosokat viszonylag könnyű azonosítani, komolyabb magyarázatot igényelhet az, ha az így létrejövő listáról kihagyjuk ezt vagy azt az országot.
A jelenlegi globális viszonyok között legalább öt kulcsfontosságú játékos és öt geopolitikai pillér (az utóbbiak közül talán kettő részben játékos is) található Eurázsia új politikai térképén. Franciaország, Németország, Oroszország és India a fő és aktív játékosok, míg Nagy-Britannia, Japán és Indonézia - bár el kell ismerni, nagyon fontos országok - nem tekinthetők annak. Ukrajna, Azerbajdzsán, Dél-Korea, Törökország és Irán a kulcsfontosságú geopolitikai pillérek szerepét játsszák, bár mind Törökország, mind Irán bizonyos fokig - a maguk saját korlátozott keretei között - szintén geostratégiai szempontból aktív politikát folytatnak. Több szó is fog esni róluk a következő fejezetekben.
Most legyen elég annyit megjegyezni, hogy Eurázsia nyugati szélén a kulcsfontosságú geostratégiai játékosok Franciaország és Németország. Mindkettőt az egyesült Európa eszméje motiválja, de különböznek annak megítélésében, hogy ez az Európa a továbbiakban mennyire és hogyan kötődjön Amerikához. De mindkettőt becsvágy fűti, hogy valami újat alakítson ki Európában, s ezzel megváltoztassa a status quó-t. Franciaországnak megvan a maga európai geostratégiai koncepciója, ami lényeges elemekben különbözik az Egyesült Államokétól. A franciák hajlamosak olyan taktikai manőverekbe bocsátkozni, melyek célja Oroszország kijátszása Amerika ellen, vagy Nagy-Britanniáé Németország ellen, s eközben persze a francia-német szövetségre támaszkodnak saját viszonylagos gyengeségük miatt.
Ezen túlmenően mind Franciaország, mind Németország elég nagy és magabiztos ahhoz, hogy kiterjessze befolyását egy nagyobb regionális körre. Franciaország nemcsak központi szerepre törekszik az egyesülő Európán belül, hanem egy olyan földközi-tengeri-észak-afrikai államcsoport magjaként is látja magát, amelynek közösek a gondjai. Németország egyre tudatosabban vállalja azt a különleges szerepet, amit az a tény ró rá, hogy ő a kontinens legfontosabb állama, a terület gazdasági motorja, és minden bizonnyal, idővel az Európai Unió (eu) vezető hatalma lesz. Németország a korábbi német vezetés alatti „Mitteleuropa-koncepcióra” némileg emlékeztető módon, különleges felelősséget érez a nemrégiben egyenjogúsított Közép-Európa boldogulásáért. Mi több, mind Franciaország, mind Németország feljogosítva érzi magát, hogy Európa érdekeit Oroszország felé is képviselje. Németország földrajzi helyzeténél fogva - legalábbis elméletben - fenntartja magának azt a lehetőséget, hogy különleges kétoldalú kapcsolatokat ápoljon Oroszországgal.
Ezzel szemben Nagy-Britannia nem geostratégiai játékos. Kevesebb lényeges választási lehetősége van, nincsenek nagyra törő elképzelései Európa jövőjével kapcsolatban, és viszonylagos hanyatlása miatt ma már szerény abbéli képessége is, hogy eljátssza hagyományos európai egyensúlyteremtő szerepét. Az európai egyesítéssel kapcsolatos vegyes érzelmei és az Amerikához fűződő - de egyre gyengülő - különleges kapcsolatához való ragaszkodása miatt Nagy-Britannia érdektelenné vált az Európa jövőjét illető főbb változások szempontjából. London lényegében kizárta magát az európai játszmából.
Sir Roy Denman, az Európai Bizottság volt magas beosztású brit tisztségviselője emlékirataiban felidézi, hogy az Európai Unió megalakítását bejelentő 1955-ös messinai konferencián Nagy-Britannia hivatalos képviselője egészen nyíltan a következőket mondta a jövő Európájának építésén fáradozó egybegyűlteknek:
Nincs esély arra, hogy egyetértés szülessen az Önök által most tárgyalt jövendő szerződés tekintetében. Ha mégis születne egyetértés, nem lenne esély annak alkalmazására. Ha alkalmaznák, az Nagy-Britannia számára teljesen elfogadhatatlan lenne [...] au revoir et bonne chance.
Több mint negyven évvel később továbbra is a fenti kijelentés fejezi ki a valóban egyesült Európa létrehozásával kapcsolatos brit véleményt. Az 1999-re tervezett gazdasági és pénzügyi unióban való részvételtől való brit vonakodás tükrözi, hogy Nagy-Britannia mennyire nem akarja sorsát Európáéhoz kötni. Ezen hozzáállás lényege a következőképpen nyert tömör megfogalmazást az 1990-es évek elején:
Nagy-Britannia elveti a politikai egyesítés célját.
Nagy-Britannia a szabad kereskedelmen alapuló gazdasági integrációs modellt részesíti előnyben.
Nagy-Britannia szívesebben venné a külpolitikai, biztonságpolitikai és védelmi ügyeknek az Európai Közösségen (ek) kívüli koordinációját
Nagy-Britannia ritkán igyekezett komoly befolyást gyakorolni az EK-ra.
Nagy-Britannia még mindig kétségtelenül fontos Amerika számára. A Nemzetközösségen keresztül továbbra is van némi globális befolyása, de semmiképpen sem nevezhető dinamikus nagyhatalomnak, és semmiféle nagyszabású jövőkép sem motiválja. Amerika kulcsfontosságú támogatója, nagyon hűséges szövetséges, létfontosságú katonai bázis és közeli partner a kulcsfontosságú hírszerző tevékenységben. Barátságát ápolni kell, de politikája nem követel állandó figyelmet. Nyugdíjas geostra-tégiai játékos, ül ragyogó babérjain, s nagyrészt kivonult a nagy európai kalandból, amiben Franciaország és Németország a fő játékosok.
A többi közepes nagyságú európai állam - legtöbbjük a NATO és/vagy az Európai Unió tagja - vagy elfogadja Amerika vezető szerepét, vagy csendben fölsorakozik Németország, illetve Franciaország mögött. Politikájuknak nincs szélesebb regionális hatása, és nincsenek abban a helyzetben, hogy alapvető szövetségesi helyzetükön változtassanak. Jelenleg se nem geostratégiai játékosok, se nem geopolitikai pillérek. Ugyanez igaz arra az országra is, amelyik Kelet-Európa országai közül legesélyesebb a NATO- és EU-tagságra, Lengyelországra. Gyenge ahhoz, hogy geostratégiai játékos lehessen, s csupán egyetlen választása van: a Nyugat részévé kell váljon. Miután a régi Orosz Birodalom eltűnt, és Lengyelország egyre jobban elmélyíti kapcsolatait az Észak-atlanti Szövetséggel és a kialakuló Európával, egyre inkább történelme során sohasem tapasztalt biztonságban érezheti magát, de közben stratégiai választásai mégis beszűkültek.
Talán mondani sem kell, hogy Oroszország - valószínűleg hosszan elhúzódó gyengélkedése ellenére - továbbra is jelentős geostratégiai játékos marad. Puszta jelenléte nagy hatással van az egykori Szovjetunió óriási eurázsiai térségében található, nemrégiben függetlenné vált államokra. Oroszországnak ambiciózus geostratégiai céljai vannak, amelyeket egyre nyíltabban hangoztat. Amint visszanyeri erejét, nyugati és keleti szomszédaira is jelentős befolyást fog gyakorolni. Oroszországnak még hátravan az alapvető geostratégiai választása Amerikához fűződő kapcsolatát illetően: döntenie kell, hogy barát lesz-e vagy ellenség? Úgy érezheti, hogy e tekintetben komoly választási lehetőségei vannak az eurázsiai kontinensen. Sok függ attól, hogy belpolitikája milyen irányban fejlődik, különös tekintettel arra, hogy európai demokrácia lesz-e, vagy ismét eurázsiai birodalom. Történjék bármi, Oroszország nyilvánvalóan játékos marad, még ha elvesztette is néhány „bábuját” és az eurázsiai sakktáblán található kulcsfontosságú területeinek egy részét.
Ugyanígy aligha kell érveket felhozni amellett, hogy Kína is jelentős játékos. Jelenleg fontos regionális hatalom, és valószínűleg komolyabb ambíciói is vannak, tekintettel arra, hogy történelme során nagyhatalom volt, és önmagát ma is a világ központjának tekinti. Kína választásai már kezdenek hatással lenni az ázsiai geopolitikai hatalmi viszonyokra, miközben gazdasági ereje egészen bizonyosan növeli fizikai értelemben vett hatalmát és becsvágyát. A „Nagy-Kína” létrejötte nem hagyja majd Tajvan kérdését szunnyadni, és ez elkerülhetetlenül hatással lesz Amerika távol-keleti pozícióira is. A Szovjetunió felbomlása Kína nyugati szélén is számos államot hozott létre, s ennek kapcsán a kínai vezetők nem maradhatnak közömbösek. Ily módon Oroszországra is hatással lesz Kína aktívabb fellépése a világban.
Eurázsia keleti széle paradox helyzetet mutat. Japán nyilvánvalóan jelentős hatalmat képvisel a világban, és az amerikai-japán szövetséget gyakran és helyesen Amerika legfontosabb bilaterális kapcsolatának szokás nevezni. A világ egyik legjelentősebb ipari hatalmaként Japán nyilvánvalóan rendelkezik a sikeres politikai hatalomgyakorlás minden szükséges eszközével. Mégsem így cselekszik, nincsenek regionális hatalmi ambíciói, inkább amerikai védelem alatt tevékenykedik. Akárcsak Nagy-Britannia Európában, Japán sem szívesen vesz részt az ázsiai szárazföld politikai ügyeiben, aminek legalábbis részben az az oka, hogy sok más ázsiai ország ellenségesen viszonyul minden olyan japán törekvéshez, ami a regionális politikai vezetőpozícióra irányul.
Ez az önmegtartóztató japán politikai irányzat lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy központi biztonsági szerepet töltsön be a Távol-Keleten. Japán tehát nem geostratégiai játékos, bár az a nyilvánvaló képessége, hogy gyorsan azzá váljon - főleg ha akár Kína, akár Amerika hirtelen megváltoztatná jelenlegi politikáját - azt a különleges kötelezettséget rója az Egyesült Államokra, hogy gondosan ápolja az amerikai-japán kapcsolatokat. Nem a japán külpolitikát kell Amerikának szemmel tartania, hanem arra kell figyelnie, hogy Japán önmegtartóztatást gyakoroljon. Az amerikai-japán politikai kapcsolatok jelentős lazulása közvetlen kihatással lenne a térség stabilitására.
Könnyebb megindokolni, hogy Indonéziát miért nem tekintjük dinamikus geostratégiai játékosnak. Délkelet-Ázsiában Indonézia a legfontosabb ország, de magára a térségre nem tud jelentős befolyást gyakorolni, mivel ebben korlátozza az indonéz gazdaság viszonylagos fejletlensége és az állandó belső politikai bizonytalanság. Továbbá, hogy szétszórtan elhelyezkedő szigetekből áll, s hogy területén gyakoriak az etnikai konfliktusok. E szempontból súlyosbító tényező, hogy az indonéz pénzügyekben vezető szerepet játszik a kínai kisebbség. Eljöhet az az idő, amikor Indonézia komoly akadálya lesz Kína dél felé irányuló törekvéseinek. Ezt a lehetőséget már Ausztrália is felismerte, amely valamikor félt az indonéz terjeszkedéstől, de újabban szorosabb ausztrál-indonéz biztonsági együttműködést szorgalmaz. Ahhoz azonban, hogy Indonézia a térségben uralkodó szerepet tölthessen be, politikai konszolidációra és folyamatos gazdasági sikerekre van szüksége.
Ezzel szemben India minden figyelmét jelenleg az köti le, hogy regionális hatalommá váljon, és úgy tekint magára, mint majdani jelentős globális játékosra. India egyben Kína vetélytársának tartja magát. Lehet, hogy túlbecsüli hosszú távú képességeit, mindazonáltal tagadhatatlanul a legfontosabb dél-ázsiai állam, egyfajta regionális egyeduralkodó. Félig titkos atomhatalom is, s nemcsak azért lett az, hogy Pakisztánt megfélemlítse, hanem - és főként - azért, hogy ellensúlyozza a kínai atomarzenált.
Indiának van geostratégiai elképzelése saját regionális szerepéről mind szomszédai, mind pedig az Indiai-óceán tekintetében. Azonban mostani törekvései csak nagyon kis mértékben sértik Amerika eurázsiai érdekeit, így India geostratégiai játékosként nem kelt aggodalmat az amerikai vezetésben, vagy legalábbis nem annyira, mint Oroszország vagy Kína.
Az eurázsiai sakktáblán új és fontos térségként megjelenő Ukrajna geopolitikai pillérnek tekinthető, mivel független országként való puszta léte segít Oroszország átalakításában. Ukrajna nélkül Oroszország többé nem eurázsiai birodalom. Oroszország Ukrajna nélkül még törekedhet ugyan birodalmi státusra, de egy ilyen birodalom lényegileg ázsiai lenne, amely nagyobb valószínűséggel keveredne saját magát gyengítő konfliktusokba a feszültségekkel teli közép-ázsiai országokkal. Ezek az országok neheztelnének nemrégiben elnyert függetlenségük újbóli elvesztése miatt, és ebben a tőlük délre elhelyezkedő, szintén iszlám országok támogatását is élveznék. Valószínűleg Kína is ellenezné, hogy Oroszország újra meghatározó szerepet játsszon Közép-Ázsiában, mivel érdekei egyre nagyobb mértékben az ottani újonnan függetlenné vált országokhoz kötik. Azonban ha Moszkva visszanyeri az 52 milliós, erőforrásokban gazdag - és még fekete-tengeri kijárattal is rendelkező - Ukrajna feletti uralmát, akkor automatikusan újra birtokába kerülnek azok az eszközök, amelyek Európára és Ázsiára kiterjedő hatalommá tehetik. Ukrajna függetlenségének elvesztése azonnali következményekkel járna Közép-Európára nézve. Ezáltal Lengyelország geopolitikai pillérré válna az egyesült Európa keleti határán.
Kis mérete és csekély népessége ellenére a jelentős energiaforrásokkal rendelkező Azerbajdzsán szintén kiemelkedően fontos geopolitikai szerepet tölt be. Ez az ország a dugó abban a palackban, amely a Kaszpi-tenger medencéjének és Közép-Azsiának a gazdagságát rejti. A közép-ázsiai államok függetlensége majdnem teljes egészében elveszítheti jelentőségét, ha Azerbajdzsán teljesen alárendelődik Moszkvának. Oroszország átveheti az ellenőrzést a nagyon jelentős azeri olaj kincs felett is, ha az ország függetlensége megszűnik. Egy független Azerbajdzsán - amennyiben olyan csővezetékek kapcsolnák a Nyugathoz, amelyek nem haladnak át orosz területen -fontos útvonal lenne a fejlett energiafogyasztó gazdaságok számára az energiában gazdag közép-ázsiai köztársaságok felé. Közel oly mértékben, mint Ukrajna jövője, Azerbajdzsáné és Közép-Ázsiáé is rendkívül fontos abból a szempontból, hogy Oroszország mivé válhat és mivé nem.
Törökország és Irán a Kaszpi-tengeri és közép-ázsiai térségben próbál valamiféle befolyásra szert tenni, kihasználva az orosz erő visszavonulását. Ebből következően éppenséggel geostratégiai játékosoknak is tekinthetjük őket. Azonban mindkét ország súlyos belső problémákkal küszködik, és igen korlátozott az a képességük, hogy jelentős regionális hatalmi átrendeződést idézzenek elő. Egyben vetélytársak is, és ezért hajlamosak tagadni egymás befolyását. Így például Azerbajdzsánban, ahol Törökország befolyásos szerepre tett szert, az iráni magatartás - az Iránban élő azeriek esetleges etnikai nyugtalansága miatt érzett aggodalom kapcsán - inkább az oroszokat segíti.
Azonban mind Törökország, mind Irán elsődleges fontosságú geopolitikai pillér. Törökország stabilizálja a Fekete-tenger térségét, ellenőrzést gyakorol a földközitengeri kijárat fölött, ellensúlyozza az orosz befolyást a Kaukázusban, továbbra is ellensúlyt képez a muzulmán fundamentalizmussal szemben, valamint a NATO déli pillérét képezi. Egy stabilitását elvesztett Törökország minden valószínűség szerint erőszakosabban lépne fel a Balkán déli részén, s eközben hozzásegítené Oroszországot, hogy újra befolyása alá vonja a Kaukázus nemrégiben függetlenné vált államait. Irán, bár Azerbajdzsánnal szemben ambivalens magatartást tanúsít, hasonló stabilizáló szerepet tölt be Közép-Ázsia nemrégiben kialakult tarka politikai palettáján. Uralja a Perzsa-öböl keleti partvidékét, míg függetlensége - azzal együtt is, hogy Irán jelenleg ellenségének tekinti az Egyesült Államokat -akadályt jelent minden olyan hosszú távú fenyegetéssel szemben, ami Oroszország részéről érheti az amerikai érdekeket a Perzsa-öböl térségében.
Végül ejtsünk szót Dél-Koreáról, mely a Távol-Keleten tölt be geopolitikai pillér szerepet. Az ország Egyesült Államokhoz fűződő szoros kapcsolatai lehetővé teszik Amerika számára, hogy védelmezze Japánt, s ezáltal ne engedje, hogy az független és jelentős katonai hatalommá váljon. Ámerikának ezt úgy kell megtennie, hogy közben ne telepedjen rá Japánra. A Dél-Korea státusában bekövetkező bármilyen jelentős változás - legyen az egyesülés és/vagy a terjeszkedő kínai befolyási övezetbe való betagolódás - szükségképpen drámai módon megváltoztatná Amerika távol-keleti szerepét, s ezen keresztül Japánét is. Ráadásul Dél-Korea növekvő gazdasági ereje önmagában is egyre fontosabb „térséggé” teszi az országot, ily módon a felette gyakorolt ellenőrzés egyre értékesebb.
A geostratégiai játékosok és a geopolitikai pillérek fenti listája sem nem állandó, sem nem változatlan. Időnként ki kell egészíteni egyes államokkal, máskor valamelyik lekerül a listáról. Természetesen lehetne érvelni amellett, hogy Tajvant, Thaiföldet, Pakisztánt, esetleg Kazahsztánt vagy Üzbegisztánt is föl kellene venni a listára. Ám ez pillanatnyilag a fenti országok közül egyiknek az esetében sem sürgető. Bármelyikük státusában következne be változás, az nagy jelentőségű esemény volna, és változásokat vonna maga után a hatalmi rendszerben, de kérdéses, hogy lennének-e további következményei. Az egyetlen kivétel Tajvan lehet, amennyiben hajlandók vagyunk azt Kínától külön szemlélni. De ez a kérdés még így is csak akkor merülne fel, ha Kína nagy erőket vetne be a sziget meghódítására, és sikeresen dacolna az Egyesült Államokkal, komolyan fenyegetve annak politikai tekintélyét a Távol-Keleten. Egy ilyen eseménysorozat valószínűsége kicsinek tűnik, azonban semmiképpen sem szabad megfeledkezni róla, amikor az Egyesült Államok Kína-politikáját tervezzük.
Döntő választások és lehetséges kihívások
Ha azonosítjuk a fő játékosokat és a kulcsfontosságú pilléreket, jobban megértjük Amerika nagy politikai dilemmáit, és könnyebben megjósolhatjuk az eurázsiai szuperkontinensen esetleg bekövetkező nagy kihívásokat. Mielőtt a következő fejezetekben ezeket bővebben megtárgyalnánk, összefoglaljuk őket öt tágabb kérdéskörben:
Milyen Európa kívánatos az Egyesült Államok számára, s milyet támogasson?
Milyen Oroszország felel meg Amerika érdekeinek, s mit és mennyit tehet ez ügyben Amerika?
Kialakulhat-e Eurázsia középső területein egy új „Balkán”, és mit tegyen Amerika annak érdekében, hogy minimálisra csökkentse az ebből eredő kockázatokat?
Milyen távol-keleti szerep vállalására célszerű Kínát bátorítani, s ez milyen következményekkel járhat az Egyesült Államok és Japán számára?
Milyen, Amerikára nézve nagyon veszélyes új eurázsiai szövetségek lehetségesek, s mit kell tenni ezek megakadályozására?
Az Egyesült Államok mindig is hű volt az egyesült Európa ügyéhez. A Kennedy-kormányzat óta a szokássá váló megfogalmazás az „egyenlő partnerség” lett. A hivatalos Washington következetesen hangoztatta azt a vágyát, hogy Európa egységes legyen, s elég erős ahhoz, hogy megoszthassa Amerikával a globális vezetés felelősségét és terhét.
Ez volt a téma szokásos elméleti megközelítése. De a gyakorlatban az Egyesült Államok álláspontja nem volt ennyire egyértelmű és következetes. Vajon Washington valóban olyan Európát akar, amelyik egyenlő partnere a világ dolgaiban, vagy pedig jobban örülne egy nála gyengébb szövetségesnek? Például kész-e arra az Egyesült Államok, hogy közel-keleti vezető szerepét megossza Európával, lévén hogy a Közel-Kelet földrajzilag nemcsak sokkal közelebb van Európához, mint Amerikához, de egyben olyan térség is, ahol több európai állam régóta érdekeltségekkel rendelkezik? Azonnal eszünkbe jut Izrael kérdése. Az Iránnal és Irakkal kapcsolatos amerikai-európai véleménykülönbségeket sem úgy kezelte az Egyesült Államok, mint egyenlő felek közötti kérdéseket, hanem mint fegyelemsértést.
Az európai egységet illető amerikai támogatás mértékével kapcsolatos kétely az európai egység mikéntjének meghatározására is kiterjed, különös tekintettel arra, hogy melyik ország - és, hogy egyáltalán legyen-e ilyen - vezesse az egyesült Európát? Washington nem ellenezte Londonnak az európai integráció megosztására irányuló magatartását, ugyanakkor világos volt, hogy jobban szeretné, ha nem Franciaország, hanem Németország vezetné a kontinenst. Ezt érthetővé teszi a francia politika hagyományos lendülete, Németország támogatása azonban azzal is járt, hogy időnként taktikai okokból létrejött egy francia-brit antant Németországgal szemben. Ugyanakkor a franciák időről időre Moszkvával is kacérkodtak, hogy így ellensúlyozzák az amerikai-német koalíciót.
Ha egy valóban egységes Európa jön létre - főleg ha ez konstruktív amerikai támogatással történik -, akkor az Amerika és Európa közötti fő kapcsolatot jelentő NATO szerkezetében és működésében jelentős változtatásokra lesz szükség. A NATO nemcsak az Egyesült Államok európai ügyekre gyakorolt befolyásának fő gépezete, hanem Nyugat-Európában a politikai szempontból alapvető fontosságú amerikai katonai jelenlét központja is. Azonban, az európai egység igényének megfelelően, ennek a struktúrának alkalmazkodnia kell ahhoz az új helyzethez, melyben a szövetség alapját két, többé-kevésbé egyenlő partner alkotja; szemben természetesen egy olyan szövetséggel, amely - hagyományos kifejezéssel élve - lényegében egy egyeduralkodót és annak vazallusait foglalná magában. Ez a kérdés eddig nem sok figyelmet kapott, annak ellenére, hogy 1996-ban történtek szerény lépések a Nyugat-európai Unió (NYEU) - a nyugat-európai államok katonai szövetsége - NATO-n belüli szerepének erősítésére. Ha Európa egyesülése valóban előtérbe kerül, az ily módon kikényszeríti a NATO nagymértékű átszervezését, s ezzel elkerülhetetlenül csökkenni fog a szövetségen belüli amerikai fölény.
Röviden, Amerika az Európával kapcsolatos hosszú távú geostratégiájában kénytelen lesz közvetlenül foglalkozni az európai egység és az Európával való valódi partneri viszony kérdéseivel. Egy egyesült és ebből adódóan függetlenebb Európát kívánó Amerikának fel kell sorakoznia azon európai erők mögött, amelyek valóban el vannak kötelezve Európa politikai és gazdasági integrációja mellett. Ezzel a stratégiával az is együtt jár, hogy sutba kell dobni a valamikor szentnek tekintett amerikai-brit különleges kapcsolat utolsó maradványait is.
Az egyesült Európával kapcsolatos politika kialakításakor foglalkozni kell - az európai országokkal közösen -a kontinens földrajzi határainak rendkívül érzékeny kérdésével is. Kelet felé meddig terjedjen az Európai Unió? S egybeessenek-e az EU keleti határai a NATO keleti frontvonalával? Az előbbi kérdés eldöntése inkább Európára tartozik, de a döntésnek közvetlen kihatásai lesznek a nato-határozatokra is. Az utóbbi kérdés azonban az Egyesült Államokra is tartozik, amelynek a szava még mindig döntő a NATO-ban. Mivel erősödik az egyetértés abban, hogy a közép-európai országokat kívánatos mind a NATO-ba, mind az EU-ba fölvenni, a kérdés gyakorlatilag a balti köztársaságok és esetleg Ukrajna jövőbeli státusára vonatkozik.
Van egy fontos átfedés az előbbiekben tárgyalt európai dilemma és az Oroszországra vonatkozó dilemma között. Könnyű úgy válaszolni az Oroszország jövőjét illető kérdésre, hogy egy Európával szoros kapcsolatban álló demokratikus Oroszország mellett tesszük le voksunkat. Feltehetően egy demokratikus Oroszország nagyobb szimpátiával viseltetne az Amerika és Európa által közösen vallott értékek iránt, s valószínűbb, hogy a kisebbik fél lenne egy stabilabb és inkább az együttműködésen alapuló Eurázsia kialakításakor. Lehet azonban, hogy Oroszország nem elégszik meg azzal, hogy demokratikus országként elismerést és tiszteletet vívjon ki magának. Az orosz külpolitikai vezetésben - amely nagyobbrészt egykori szovjet tisztségviselőkből áll - még mélyen ott munkál egy különleges eurázsiai szerep utáni vágy. E szerepvállalás következménye lehet, hogy a nemrégiben függetlenné vált szovjet utódállamok ismét Moszkvának rendelődnének alá.
Ebben az összefüggésben az orosz politikai elit egyes befolyásos tagjai még a baráti nyugati politikára is úgy tekintenének, mint olyanra, ami Oroszországtól megtagadni igyekszik a globális státus iránti jogos igényt. Két orosz geopolitikai szakértő ezt a következőképpen fogalmazta meg:
Az Egyesült Államok és a NATO-tagállamok - miközben amennyire lehetséges, megkímélik Oroszország önbecsülését - eltökélten és következetesen lerombolják azokat a geopolitikai alapokat, melyek - legalábbis elméletben - éltetnék a reményt Oroszországban, hogy a világpolitikában szert tehet még a kettes számú nagyhatalom státusára, arra, amivel a Szovjetunió rendelkezett.
Továbbá Amerikát olyannak látják, amelynek politikájában az európai térség Nyugat általi átszervezése lényegében arra az elképzelésre épül, hogy a világnak ebben a felében oly módon kívánják támogatni az új, viszonylag kicsi és gyenge nemzetállamokat, hogy azokat a NATO-hoz, az EK-hoz stb. kapcsolják.
A fenti idézetek - bár kiérezhető belőlük némi ellenséges él - jól érzékeltetik azt a dilemmát, mellyel az Egyesült Államoknak szembesülnie kell. Milyen mértékben segítse gazdaságilag Oroszországot - ami óhatatlanul egyet jelentene annak politikai és katonai erősítésével illetve mennyire támogassa az újonnan szabaddá vált államokat függetlenségük megvédésében és megszilárdításában? Lehet Oroszország egyszerre erős és demokratikus? Ha ismét erős lesz, nem akarja-e rögvest visszaszerezni elvesztett birodalmi rangját? S lehet-e ez az ország egyszerre birodalom és demokrácia?
A létfontosságú geopolitikai pillérekkel - Ukrajnával és Azerbajdzsánnal - kapcsolatos amerikai politika sem kerülheti meg ezeket a kérdéseket, s Amerika a taktikai egyensúlyt és stratégiai célt illetően komoly dilemma előtt áll, Oroszország belső gyógyulása, alapvető fontosságú demokratizálódása és európaivá válása szempontjából. Birodalmi potenciáljának visszaszerzése mindkét említett cél szempontjából káros lenne. Mi több, éppen e kérdés körül alakulhatnak ki véleménykülönbségek Amerika és néhány európai ország között, főleg akkor, ha az EU és a NATO bővülni fog. Tekinthető-e Oroszország tagjelöltnek valamelyik szervezetben? És mi lesz akkor Ukrajnával? Oroszország kizárásáért esetleg nagy árat kell majd fizetni - az oroszok tudatában ez önbeteljesítő jóslatként jelenhet meg -, ugyanakkor akár az EU, akár a NATO felhígításának szintén komoly destabilizáló hatása lehet.
Komoly bizonytalansági tényező Eurázsia nagy és geopolitikailag képlékeny középső területe is, amit tovább növel a két pillér - Törökország és Irán - esetleges sebezhetősége. A következő térképen jelölt területen a Fekete-tengerbe benyúló Krím félszigettől közvetlenül keletre, Oroszország új déli határai mentén egészen a kínai Hszin-csiang-Ujgur tartományig, majd az Indiai-óceánig és onnan nyugat felé a Vörös-tengerig, majd észak felé a Földközi-tenger keleti részéig és vissza a Krímbe, körülbelül 400 millió ember él megközelítően huszonöt államban. Majd’ mindegyik etnikailag és vallásilag sokszínű, és politikailag lényegében egyik sem stabil. Lehet közöttük olyan állam is, amelyik atomfegyverek megszerzésén munkálkodik.
Ez a hatalmas térség - melyet fel-fellángoló gyűlölet szabdal, és egymással versengő hatalmas szomszédok vesznek körül - jelentős hadszíntér lehet a nemzetállamok háborúiban, de valószínűbb, hogy csak elhúzódó etnikai és vallási villongások színtere lesz. Az, hogy India stabilizáló tényező lesz-e, vagy pedig kihasznál valamilyen adódó lehetőséget, és megpróbálja ráerőltetni akaratát Pakisztánra, nagymértékben befolyásolja, hogy egy valószínűleg bekövetkező konfliktus milyen méreteket ölt majd. A Törökországban és Iránban meglévő belső feszültségek valószínűleg súlyosbodni fognak, nagymértékben gyengítve e két ország stabilizáló szerepét ebben a puskaporos térségben. Ezek a fejlemények még inkább megnehezíthetik az új közép-ázsiai államok beilleszkedését a nemzetközi közösségbe, miközben hátrányosan befolyásolják a Perzsa-öböl térségének Amerika vezette biztonsági rendszerét is. Mindenesetre itt Amerika és a nemzetközi közösség egyaránt olyan kihívással találhatja magát szembe, amely mellett eltörpül az egykori Jugoszlávia újabb keletű válsága.
Az iszlám fundamentalizmus szintén megpróbálhatja csorbítani az Egyesült Államok vezető szerepét ebben az instabil térségben. Kihasználva az amerikai életforma ellen vallási alapon kialakult ellenséges érzületet, valamint az arab-izraeli konfliktust, az iszlám fundamentalizmus több Nyugattal szimpatizáló közel-keleti országot meggyengíthet, és végül veszélyeztetheti az amerikai - főleg perzsa-öbölbeli - regionális érdekeket. Politikai kohézió és egy valóban erős iszlám állam nélkül azonban az iszlám fundamentalizmus törekvéseinek nem lenne geopolitikai magja, és inkább szórványos erőszakcselekményekben fejeződne ki.
Nagyon lényeges geostratégiai kérdés Kína nagyhatalomként való megjelenése. Ennek legjótékonyabb hatása akkor lehet, ha sikerül egy demokratizálódó és a szabad piacgazdaságra áttérő Kínát bevonni a nagyobb ázsiai regionális együttműködési keretbe. Tegyük fel, hogy Kína demokratizálódás helyett növeli gazdasági és katonai hatalmát. Szomszédainak óhajai és számításai ellenére létrejöhet egy „Nagy-Kína”, és az ennek megakadályozására irányuló bármely erőfeszítés csak élezné a konfliktust. Egy ilyen konfliktus megterhelné az amerikai-japán kapcsolatokat - hiszen korántsem biztos, hogy Japán követni akarná Amerikát Kína feltartóztatásában -, és lehetséges, hogy Tokió forradalmian átértékelné Japán regionális szerepét, ami akár véget is vethetne Amerika távolkeleti jelenlétének.
Azonban a Kínához való alkalmazkodásnak is meglenne az ára. Kína regionális hatalomként való elfogadása nem egy üres szólam egyszerű támogatása. Mindenfajta regionális elsőségnek tartalommal is kell rendelkeznie. Nagyon direkt módon fogalmazva, hol és mekkora lehet az a kínai érdekszféra, amit Amerika még kész elfogadni politikájának azon részeként, mellyel Kínát bevonni kívánná a világ ügyeinek intézésébe? Illetve melyek azok a Kína politikai érdekszféráján kívüli területek, amelyeket esetleg át kell engedni a feltámadó Mennyei Birodalomnak?
Ebben az összefüggésben Amerika dél-koreai jelenlétének megőrzése különösen fontossá válik. Enélkül nehéz lenne elképzelni, hogy az amerikai-japán védelmi megállapodás jelenlegi formájában érvényben maradjon, hiszen Japán katonai szempontból még jobban magára lenne utalva. De bármiféle, Korea újraegyesítése felé történő elmozdulás valószínűleg megzavarná a további amerikai jelenlétet Dél-Koreában. Az újraegyesítés utáni Korea dönthetne például úgy, hogy nem kér az állandó amerikai katonai védelemből. S lehet, hogy ez lenne az ára annak, hogy Kína teljes súlyával támogassa a félsziget újraegyesítését. Röviden, az, ahogyan az Egyesült Államok Kínához fűződő kapcsolatát alakítja, elkerülhetetlenül és közvetlen módon befolyásolni fogja az amerikai-japán-koreai hármas biztonsági kapcsolatot.
Végül röviden szót kell ejtenünk a jövőbeni politikai szövetségekkel kapcsolatos egynémely lehetőségről - ezt részletesebben a megfelelő fejezetekben tárgyaljuk majd. A múltban a nemzetközi politikát nagyrészt a regionális uralomért folytatott, államok közötti versengés uralta. Ebből következik, hogy az Egyesült Államoknak esetleg el kell döntenie majd, hogyan birkózik meg azon regionális szövetségekkel, amelyek ki akarják őt szorítani Eurázsiából, s ily módon fenyegetik globális hatalmi státusát. Azonban az, hogy ilyen szövetségek létrejönnek-e vagy sem, nagyon nagy mértékben attól függ, milyen hatékonyan tud majd az Egyesült Államok az ott megfogalmazott fő dilemmákra reagálni.
Talán a legveszélyesebb forgatókönyv az lenne, ha létrejönne egy Kínából, Oroszországból és esetleg Iránból álló nagy koalíció, egy olyan „hegemóniaellenes” szövetség, amelyet nem az ideológia, hanem az egymást erősítő sérelmek tartanának össze. Ez nagyságában és kiterjedésében az egykori kínai-szovjet tömb fenyegetésére emlékeztetne, bár ezúttal valószínűleg Kína járna az élen, Oroszország pedig csak követné. Ennek az egyelőre még távoli veszélynek az elhárítása megkívánja, hogy az USA egyszerre tegyen tanúbizonyságot geostratégiai ügyességéről Eurázsia nyugati, keleti és déli peremvidékein.
Földrajzi értelemben korlátozottabb, de következményeiben talán még jelentősebb kihívást jelentene egy kínai-japán tengely, amely az után jöhetne létre, hogy Amerika távol-keleti pozíciói összeomlanának, és Japán világszemléletében forradalmi változás következne be. Két rend kívül hatékony nép egyesítené erejét, az „ázsiaiság” valamely formáját használva Amerika-ellenes egyesítő elvként. Persze kevéssé valószínű, hogy a belátható jövőben Kína és Japán szövetségre léphet egymással, mivel még frissen él bennük közös történelmük szörnyű emléke. Amerika előrelátó távol-keleti politikája pedig egészen biztosan meg tudja akadályozni, hogy ez bekövetkezzék.
Ugyancsak távoli lehetőség, mégsem zárható ki teljesen egy nagy európai átrendeződés, benne német-orosz közeledéssel vagy francia-orosz antanttal. Mindkettőnek vannak nyilvánvaló történelmi előzményei, és bármelyik előadódhat, ha az európai egyesülési folyamat megfeneklik, valamint ha Európa és Amerika kapcsolatai súlyosan megromlanak. Az utóbbi esetben elképzelhető Európa és Oroszország közeledése annak érdekében, hogy Amerikát kizárják a kontinensről. Jelenleg ezek a változatok mind valószínűtlennek tűnnek. Ahhoz, hogy bármelyik is megvalósuljon, nemcsak Amerikának kellene nagyon rossz Európa-politikát folytatnia, hanem a kulcsfontosságú európai államoknak is drámai mértékben irányt kellene változtatniuk.
Bármit tartogat is a jövő, ésszerűnek tűnik az a következtetés, hogy Amerika elsőségét az eurázsiai kontinensen zavargások és talán elszórt erőszakcselekmények fogják kísérni. Ugyanakkor ezt az elsőséget megingathatják különféle új kihívások, akár regionális vetélytársak, akár a politikai helyzetben kialakuló új konstellációk. A jelenleg uralkodó amerikai világrendszer - amelyben a „háború fenyegetése nincs napirenden” - a világnak csak azon részeiben lehet stabil, ahol a hosszú távú geostratégia által vezérelt amerikai elsőség egymással összhangban lévő, azonos jellegű társadalmi-politikai rendszereken nyugszik, és ezeket amerikai vezetésű multilaterális szervezetek fogják össze.