A világ legnagyobb területű országának, Szovjetuniónak az 1991-es széthullása „fekete lyukat” hozott létre Eurázsia kellős közepén. Olyan volt ez, mintha a geopolitikai szakértők „szívtájékát” hirtelen kitörölték volna a világ térképéről.
Amerika számára ez az új és aggasztó geopolitikai helyzet döntő kihívást jelent. A közvetlen feladat magától értetődik: el kell érnie, hogy csökkenjen a politikai anarchia kialakulásának veszélye, illetve azt is, hogy e szétesőben lévő, de még komoly nukleáris arzenállal rendelkező országban nehogy újra ellenséges diktatúra üsse fel a fejét. A hosszú távú feladat azonban továbbra is ugyanaz: Oroszország demokratikus átalakulásának és gazdasági talpra állásának ösztönzése oly módon, hogy közben ne jelenhessen meg újból egy olyan eurázsiai birodalom, amely hátráltatná Amerikának az euroatlanti rendszer kialakításához kötődő geostratégiai törekvéseit, mely rendszerhez később Oroszország stabilan és biztonságosan kapcsolódhat.
Oroszország új geopolitikai környezete
A Szovjetunió bukása volt az óriási kínai-szovjet tömb fokozatos szétesésének utolsó felvonása. E tömb rövid ideig akkora - sőt egyes területeken nagyobb - befolyással rendelkezett, mint Dzsingisz kán birodalma. De ez a transzkontinentális eurázsiai blokk csak nagyon rövid ideig létezett, a titói Jugoszlávia kilépése és a maoista Kína fegyelmezetlensége már korán jelezték, hogy a kommunista tábor mennyire ki van szolgáltatva - a későbbiek során az ideológiai kötelékeknél erősebbnek bizonyuló - nemzetiségi törekvéseknek. A kínai-szovjet blokk körülbelül tíz évig állt fenn, míg a Szovjetunió nagyjából hetvenig.
Geopolitikailag még ennél is jelentősebb volt a Moszkva uralma alatt álló, több száz éves Nagy Orosz Birodalom megszűnése. Széthullását felgyorsította a szovjet rendszer általános társadalmi, gazdasági és politikai csődje, jóllehet gyengélkedését egészen a végsőkig homályba burkolta a módszeres titkolózás és elszigetelődés. Éppen ezért a világ döbbenettel vette tudomásul, hogy látszólag milyen gyorsasággal pusztítja el magát a Szovjetunió. 1991 decemberében az orosz, az ukrán, és a belarusz köztársaság vezetői két röpke hét alatt egy merész húzással feloszlatták a Szovjetuniót, s ezt követően egy nehezebben körvonalazható szerveződés - a Független Államok Közössége - jött létre, amely a balti köztársaságok kivételével minden szovjet köztársaságot magában foglalt. Ezt követően a szovjet elnök vonakodva lemondott, és a szovjet zászlót végleg levonták a Kreml tornyáról. Végül az Orosz Államszövetség - jelenleg egy 150 millió lakost számláló, orosz többségű nemzeti állam -lett az egykori Szovjetunió tényleges utóda. Közben a többi - együttesen szintén 150 millió lakossal rendelkező -köztársaság különböző mértékű függetlenséget vívott ki magának.
A Szovjetunió összeomlása óriási geopolitikai zűrzavart idézett elő. Nem egészen két hét leforgása alatt az oroszok - akik a külvilágnál is kevesebbet tudtak a Szovjetunió közelgő felbomlásáról - hirtelen ráébredtek, hogy többé nem egy földrészeken átnyúló birodalom urai, s Oroszország határai megint ott húzódnak - vagyis a Kaukázusban ahol az 1800-as évek elején; illetve - Közép-Ázsiában - az 1800-as évek közepén. A nyugati határ pedig - még sokkal drámaibb és fájdalmasabb módon - az 1600 táján kialakult állapotokat idézte, ahol azok nem sokkal Rettegett Iván uralkodása után rögzültek. A Kaukázus elvesztése ismét felszínre hozta az újraéledő török befolyástól való stratégiai aggodalmat, míg Közép-Ázsia elvesztése azt az érzést keltette az oroszokban, hogy megfosztották őket a régióban található hatalmas energiahordozó- és nyersanyaglelőhelyektől, illetve további nyugtalanságot szült az esetleges iszlám kihívás is. Ukrajna függetlensége pedig alapjaiban ingatta meg Oroszország azon hitét, hogy ő egymaga a közös pánszláv identitás Isten által fölkent zászlóvivője.
A cári birodalom által századokig, az orosz vezetésű Szovjetunió által pedig háromnegyed évszázadig uralt térségben most egy tucat állam található, s legtöbbjük -Oroszország kivételével - nincs igazán felkészülve a függetlenségre. Nagyságuk a viszonylag nagy, 52 milliós Ukrajnától a 3,5 millió lakosú Örményországig terjed. Életképességük bizonytalannak tűnik, miközben hasonlóan kiszámíthatatlan, hogy Moszkva hajlandó lesz-e tartósan alkalmazkodni az új realitásokhoz. Az oroszok által elszenvedett történelmi megrázkódtatást tovább növelte, hogy nagyjából 20 millió orosz ajkú ember olyan, mindinkább nacionalista elitek által uralt idegen államok polgára lett, amelyek el voltak szánva, hogy az évtizedekig tartó, többé-kevésbé erőszakos oroszosítás után saját nemzeti identitásukat helyezzék előtérbe.
Az Orosz Birodalom összeomlása hatalmi vákuumot idézett elő Eurázsia szívében. Az újonnan függetlenné vált államok, Oroszországgal egyetemben nemcsak gyengék és kaotikusak voltak; a felfordulás a rendszer súlyos válságát is előidézte, mivel a politikai zűrzavart a szovjet társadalmi-gazdasági modell lebontására irányuló próbálkozások kísérték. A nemzeti traumát súlyosbította a muzulmán hatalomátvételtől való félelem motiválta orosz katonai jelenlét Tádzsikisztánban, ebben a frissen függetlenné vált országban. Még ennél is súlyosabb volt a tragikus, durva, és mind gazdaságilag, mind politikailag nagyon nagy árat követelő csecsenföldi beavatkozás. Legfájdalmasabban az érintette Oroszországot, hogy nemzetközi státusa jelentős mértékben gyengült: nemrég még egyike volt a világ két szuperhatalmának, most pedig sokan alig tekintették többnek, mint harmadik világbeli regionális hatalomnak, annak ellenére, hogy jelentős, bár gyorsan avuló nukleáris arzenállal rendelkezett.
A geopolitikai vákuumot tovább növelte a jelentős orosz társadalmi válság. A háromnegyed évszázadig tartó kommunista uralom példátlanul súlyos biológiai károkat okozott az orosz népnek. Milliókra rúg azoknak a rendkívül tehetséges és vállalkozó szellemű embereknek a száma, akiket megöltek vagy akik a Gulagban pusztultak el. Továbbá e század folyamán az ország elszenvedte az első világháború pusztításait, egy elhúzódó polgárháború öldökléseit, valamint a második világháború kegyetlenkedéseit és nélkülözéseit. Az uralkodó kommunista rendszer fojtogató ideológiai ortodoxiát honosított meg, s közben elszigetelte az országot a világ többi részétől. Gazdaságpolitikája teljesen figyelmen kívül hagyta az ökológiai megfontolásokat, aminek az lett a következménye, hogy mind a környezet, mind az emberek egészsége súlyosan károsodott. A hivatalos orosz statisztikák szerint az 1990-es évek közepén az újszülötteknek csak kb. 40 százaléka jött egészségesen a világra, miközben az orosz első osztályosoknak nagyjából egyötöde volt valami módon értelmi fogyatékos. A férfiak születéskor várható élettartama 57,3 évre csökkent, s többen haltak meg, mint ahányan születtek. Az orosz társadalmi viszonyok egy közepes harmadik világbeli országra jellemzőek.
Nem lehet eltúlozni azokat a rémségeket és megpróbáltatásokat, amik az orosz népnek e században jutottak osztályrészül. Alig volt olyan orosz család, amelyiknek megadatott a normális, civilizált élet lehetősége. Vegyük szemügyre a következő eseménysor társadalmi kihatásait:
- az 1905-ös, megalázó orosz vereséggel végződő orosz-japán háború;
- a nagyarányú városi erőszakhullámot kiváltó 1905-ös első „proletár” forradalom;
- a több millió áldozattal és óriási gazdasági veszteséggel járó 1914-1917 között lezajlott első világháború;
- az ismét több millió áldozatot követelő, és az országot romokba döntő 1918-1921 közötti polgárháború;
- az orosz vereséggel végződő 1919-1920 között lezajlott orosz-lengyel háború;
- az 1920-as évek elején a Gulag megszervezése, a forradalom előtti elit megtizedelése, illetve Oroszországból való nagyarányú kivándorlása;
- az 1930-as évek elejének iparosítási és kollektivizálási kampánya, amely hatalmas éhínséget eredményezett és milliók halálát okozta Ukrajnában és Kazahsztánban;
- az 1930-as évek közepén és végén lezajlott „nagy tisztogatás”, illetve „nagy terror”, amelynek idején milliókat zártak munkatáborba, egymilliónál több embert lőttek agyon, és több millióan haltak meg a repressziók következtében;
- a sok-sok milliós katonai és polgári áldozattal és óriási gazdasági pusztítással járó 1941-1945 közötti második világháború;
- az 1940-es évek végén a sztálini terror újbóli bevezetése, amely ismét nagyarányú letartóztatási hullámot indított el, és megnőtt a kivégzések száma is;
- az 1940-es évek végétől az 1980-as évek végéig tartó, és a társadalom elszegényedéséhez hozzájáruló negyvenéves fegyverkezési verseny;
- a gazdaságot kimerítő azon erőfeszítések, hogy az 1970-es és 1980-as években szovjet erőket helyezzenek el a Karib-tenger térségében, a Közel-Keleten és Afrikában;
- az országot legyengítő, 1979-től 1989-ig tartó afgán háború;
- a Szovjetunió hirtelen felbomlása, amit rendbontások, fájdalmas gazdasági válság, valamint a véres és megalázó csecsenföldi háború követett.
Nemcsak az orosz belpolitikai viszonyok válsága és a nemzetközi státus elvesztése volt aggasztó - főleg az orosz politikai elit számára -, hanem Oroszország geopolitikai helyzete is kárt szenvedett. A Szovjetunió széthullása miatt nyugaton az orosz határok fájdalmasan megváltoztak, és Oroszország geopolitikai befolyási övezete is drámai mértékben összezsugorodott (lásd a 129. oldalon lévő térképet). A balti államok az 1700-as évek óta orosz ellenőrzés alatt álltak, most pedig a rigai és tallinni kikötők elvesztése azt jelentette, hogy Oroszország csak korlátozott mértékben juthatott ki a Balti tengerre, s még ez is a téli fagyok függvénye volt. Bár Moszkvának sikerült politikai ellenőrző szerepét megőriznie a hivatalosan nemrég függetlenné vált - bár erősen eloroszosodott - Belaruszban, korántsem volt biztos, hogy a járványként terjedő nacionalizmus nem kerekedik-e majd ott is felül. Az egykori Szovjetunió határain túl a Varsói Szerződés összeomlása azt jelentette, hogy az egykori közép-európai csatlós országok - köztük első helyen Lengyelország - gyorsan közeledni kezdtek a NATO és az Európai Unió felé.
A legtöbb problémát Ukrajna elvesztése okozta. A független ukrán állam megjelenése egyrészt megkövetelte, hogy az oroszok újragondolják politikai és etnikai hovatartozásukat, másrészt alapvető geopolitikai visszalépést is jelentett az orosz állam számára. A több mint háromszáz éves orosz birodalmi történelem elutasítása egy potenciálisan gazdag ipar és mezőgazdaság, valamint 52 millió olyan ember elvesztését is jelentette, akik etnikai és vallási szempontból elég közel állnak az oroszokhoz ahhoz, hogy Oroszországot valóban nagy és magabiztos birodalmi állammá tegyék. Ukrajna függetlensége megfosztotta Oroszországot a Fekete-tengeren gyakorolt uralkodó pozíciójától is, ahol Odessza jelentette Moszkva számára azt a létfontosságú kijáratot, amelyen keresztül kereskedni tudott a földközi-tengeri, sőt a távolabbi országokkal is.
Ukrajna elvesztése geopolitikai szempontból kulcsfontosságú volt, mivel nagymértékben leszűkítette Moszkva geostratégiai választási lehetőségeit. Egy Ukrajna fölött továbbra is ellenőrzést gyakorló Oroszország - még a balti államok és Lengyelország nélkül is - megpróbálhatna olyan, saját erejében bízó eurázsiai birodalom vezetője lenni, amely az egykori Szovjetunió teljes - nem szlávok lakta - déli és délkeleti részén uralkodhatna. Ukrajna és az ott lakó 52 millió szláv testvér nélkül azonban Moszkva bármely kísérlete az eurázsiai birodalom újbóli felépítésére valószínűleg teljes elszigetelődéshez vezetne, s Oroszország elhúzódó viszályokba keveredne a nacionalizmus és vallás által feltüzelt nem szlávokkal. Ennek a csecsen háború talán csak első példája. Továbbá mivel a születések száma Oroszországban csökken, Közép-Ázsiában pedig robbanásszerűen nő, bármely Ukrajna nélküli, csak Oroszországra támaszkodó képződmény az évek múltával veszítene európaiságából, s közben egyre inkább ázsiai jelleget öltene.
Ukrajna elvesztése geopolitikailag nemcsak kulcsfontosságú volt, de katalizáló hatást is kifejtett. Az ukrán fellépéseknek köszönhető - e sorba tartozik az 1991-es függetlenségi nyilatkozat, és a rendkívül fontos Béla Vezsa-i tárgyalások, melyeken az ukrán fél ragaszkodott ahhoz, hogy a Szovjetunió helyett egy lazább államalakulat, a Független Államok Közössége jöjjön létre, főleg pedig az Ukrajnában állomásozó szovjet katonai egységek fölött puccsszerű hirtelenséggel átvett parancsnokság -, egyszóval az ukrán fellépésnek köszönhető, hogy a FÁK nem lett csupáncsak egy valamivel föderatívabb alapokon nyugvó Szovjetunió utánzata. Ukrajna politikai önrendelkezése megdöbbentette Oroszországot, és olyan példát mutatott, melyet - eleinte kissé bátortalanul ugyan - a többi szovjet köztársaság is követett.
Miután Oroszország elvesztette uralkodó helyzetét a Balti-tengeren, ugyanez a Fekete-tengeren nemcsak az ukrán függetlenség miatt ismétlődött meg, hanem azért is, mert az újonnan függetlenné vált kaukázusi államoknak - Grúziának, Örményországnak és Azerbajdzsánnak - köszönhetően Törökország újra érvényesíthette korábban elvesztett befolyását a térségben. 1991 előtt az orosz tengeri erő a Fekete-tengeren átjutott ki a Földközi-tengerre. Az 1990-es évek közepére Oroszországnak a Feketetenger mentén már csak egy szűk tengerparti sáv maradt, ugyanakkor megoldatlan vitái támadtak Ukrajnával a szovjet Fekete-Tengeri Flotta maradványainak krími bázisát illetően. Közben nyilvánvaló ingerültséggel figyelte a közös NATO-ukrán tengeri és partraszállási manővereket, valamint Törökország növekvő szerepét a Fekete-tenger térségében. Oroszország azzal is meggyanúsította Törökországot, hogy komoly segítséget nyújtott a csecsen ellenállóknak.
Délkeletebbre a geopolitikai zűrzavar szintén jelentős változást eredményezett a Kaszpi-tenger medencéjének, sőt egész Közép-Azsiának a státusában. A Szovjetunió összeomlása előtt a Kaszpi-tenger orosz fennhatóság alatt állt, egy kicsiny déli rész kivételével, amely Iránhoz tartozott. A független és erősen nacionalista Azerbajdzsán, valamint a szintén független Kazahsztán és Türkmenisztán színre lépésével - s ehhez a mohó nyugati olajbefektetők nagyszámú megjelenése is hozzájárult - Oroszország már csak egyike volt annak az öt országnak, amelyek a Kaszpi-tenger medencéjének gazdagságára pályáztak. A továbbiakban már nem vehette biztosra, hogy jut-e számára is ezekből az erőforrásokból.
A független közép-ázsiai országok megjelenése azt eredményezte, hogy egyes helyeken Oroszország délkeleti határa több mint 1600 kilométerrel szorult vissza. Az új államok most hatalmas nyersanyag- és energiahordozó-lelőhelyeket tartottak ellenőrzésük alatt, amelyek nagy erővel vonzották a külföldi érdeklődőket. Tulajdonképpen majdnem elkerülhetetlen lett, hogy ezeknek az államoknak nemcsak az elitje, de hamarosan a népe is erőteljesen nacionalistává váljon, egyre inkább magáévá téve az iszlám nézeteket. Kazahsztánban - amely egy természeti kincsekkel gazdagon megáldott óriási ország, s közel 20 millió lakosának csak fele kazah, másik fele orosz - a nyelvi és nemzetiségi súrlódások erősödése várható. Üzbegisztán - ahol a mintegy 25 milliós lakosság etnikailag sokkal egységesebb, és amelynek vezérei hangsúlyozzák az ország hajdani történelmi dicsőségét - egyre erőteljesebben kiáll a régió posztkoloniális státusáért. Türkmenisztán - melyet a földrajzilag beékelődő Kazahsztán elszigetel a közvetlen orosz közelségtől -gyorsan új kapcsolatokat alakított ki Iránnal, hogy a világpiacra való kijutása során csökkenthesse az orosz közlekedési rendszertől való egykori függését.
Az orosz remények ellenére a Törökország, Irán, Pakisztán és Szaúd-Arábia külső támogatását élvező középázsiai országok nem hajlottak arra, hogy új politikai önállóságukat felcseréljék az Oroszországgal történő gazdasági integrációra, még ha az kedvezőnek ígérkezett is. A legderűlátóbb előrejelzések szerint is az várható, hogy Oroszországgal való kapcsolataikat feszültségek és ellenségeskedések fogják jellemezni, miközben Csecsenföld és Tádzsikisztán szomorú példája azt sugallja, hogy ennél súlyosabb dolgok sem zárhatók ki teljesen. Az oroszok számára a - Törökországgal, Iránnal és Pakisztánnal együtt 300 millió embert tömörítő - iszlám országokkal felmerülő konfliktus lehetősége ott kísért az ország egész déli határa mentén, s komoly aggodalomra adhat okot.
S végül, amikor birodalma szertefoszlott, Oroszország a Távol-Keleten is új, baljós geopolitikai helyzettel találta magát szembe, annak ellenére, hogy sem területi, sem politikai változások nem történtek. Kína évszázadokig gyengébb és fejletlenebb volt, mint Oroszország - legalábbis ami a politikai és katonai vonatkozásokat illeti. Minden olyan orosz embernek, akit foglalkoztat országa jövője, és aki döbbenten áll az évtized drámai változásai előtt, látnia kell, Kína jó úton halad afelé, hogy fejlettebb, dinamikusabb és sikeresebb legyen, mint Oroszország. Kína gazdasági hatalma és 1,2 milliárd lakosának kirobbanó energiája alapjaiban rendezi át a két ország közötti történelmi egyenletet, miközben Szibéria lakatlan térségei valósággal hívogatják a kínai gyarmatosítókat.
Ez a megdöbbentően új helyzet mindenképpen hatással van az oroszok biztonságérzetére az ország távol-keleti térségében, és nemkülönben a közép-ázsiai orosz érdekekre is. Lehet, hogy ez a fejlemény nemsokára elhomályosítja annak geopolitikai fontosságát, hogy Oroszország elveszítette Ukrajnát. Ennek esetleges stratégiai kihatásait találóan fogalmazta meg Vlagyimir Lukin, aki nagykövetként a kommunizmus bukása után először képviselte országát az Egyesült Államokban, később pedig a Duma Külügyi Bizottságának elnöke lett:
A múltban Oroszország úgy látta, hogy Ázsia előtt jár, de le van maradva Európához képest. Azóta azonban Ázsia sokkal gyorsabban fejlődött. [...] most nem annyira egy „modern” Európa és egy „fejletlen” Ázsia között vagyunk, hanem valamiféle furcsa köztes helyet foglalunk el két „Európa” között.
Röviden, az az Oroszország, amelyik a legutóbbi időkig egy hatalmas területű birodalmat tartott össze, és vezetője volt egy Európa szívéig, másrészt, egykoron a Dél-kínai-tengerig terjedő, csatlós államokból álló ideológiai tömbnek, problémákkal küszködő nemzetállammá vált, és egyre nehezebben tud kapcsolatot tartani a külvilággal. Ráadásul igen sérülékenynek bizonyul azokban a konfliktusokban, amelyek időnként nyugati, déli és keleti szomszédaival támadnak. Csak a majdnem állandóan fagyott, lakhatatlan és megközelíthetetlen északi térségek látszottak geopolitikai szempontból biztonságosnak.
Geostratégiai képzelgések
A birodalom bukása utáni Oroszországnak tehát elkerülhetetlenül át kellett élnie egy történelmi és stratégiai szempontból zavaros időszakot. A Szovjetunió megrázó összeomlása - különösen a Nagy Orosz Birodalom megdöbbentő és szinte senki által nem várt széthullása -óriási mértékű önvizsgálatot indított el Oroszországban. Széles körű viták kerekedtek az ország mai történelmi önmeghatározása körül. Mind a nagy nyilvánosság előtt, mind pedig magánemberi körben egyre élesebben vetődtek fel olyan kérdések, amiket a legtöbb nagy nemzet sohasem tenne fel magának: Mi Oroszország? Hol van Oroszország? Mit jelent orosznak lenni?
Ezek a kérdések nem pusztán elméleti jellegűek, bármely rájuk adott válasz fontos geopolitikai tartalommal bír. Vajon kizárólag orosz etnikumra épülő nemzetállam-e Oroszország, vagy/eredendően több annál - mint ahogy Nagy-Britannia is több, mint Anglia -, és ezért az a sorsa, hogy birodalmi állam legyen? Melyek Oroszország valódi határai történelmi, stratégiai és etnikai szempontból? Az említett szempontokból vizsgálva, a független Ukrajna vajon csak átmeneti eltévelyedés lenne? (Sok orosz hajlamos így érezni.) Ahhoz, hogy valaki orosz legyen, az illetőnek az orosz etnikumhoz (russzkij) kell tartoznia, vagy lehet nem etnikai, hanem politikai szempontból orosz (azaz rosszijanyin - ami valami olyasmit jelent, mint a „brit”, de egészen más tartalmat fed, mint az „angol”)? Jelcin és bizonyos orosz körök például amellett érveltek - ami tragikus következményekhez vezetett -, hogy a csecseneket orosznak lehetne, sőt kellene tekinteni.
Egy évvel a Szovjetunió megszűnése előtt egy, a közelgő véget már előrelátó nacionalista kétségbeesetten kiáltott fel:
Ha az oroszok számára elképzelhetetlen szörnyű katasztrófa bekövetkezik, ha az állam darabjaira hullik, és az emberek, akiket kirabol és becsap ezeréves történelmük, hirtelen egyedül maradnak, és azok, akik nemrégen még „testvérek” voltak, fogják a holmijukat, „nemzeti mentőcsónakjaikba” szállva elhagyják a bajba jutott hajót - nekünk nem lesz hová mennünk [...]
Az „orosz eszmét” politikailag, gazdaságilag és eszmeileg megtestesítő orosz államiság újra felépül majd. Magába gyűjti az egy pillanat alatt tovatűnt ezeréves királyság és a hetvenévnyi szovjet történelem legjavát.
A kérdés az, hogyan? Az oroszok számára is elfogadható, ugyanakkor mégis reális válasz lehetőségét tovább nehezíti magának az orosz államnak a történelmi válsága. Az orosz állam majdnem egész történelme során egyszerre volt a terjeszkedés és a gazdasági fejlődés eszköze.
Ugyanakkor ez az állam sohasem tartotta magát - a nyugat-európai hagyomány szellemében - kizárólag a nemzet eszközének, inkább egy különleges, nemzetek felett álló küldetés végrehajtójaként határozta meg önmagát, s közben az „orosz eszmét” hol vallási, hol geopolitikai, hol ideológiai értelemben használta. Most - ahogy az állam területe leszűkült az oroszok által lakott területre - ez a küldetés hirtelen megszűnt.
Ám az orosz államnak a Szovjetunió bukása utáni válságát nemcsak az súlyosbítja, hogy hirtelen fel kellett hagynia birodalmi küldetésével, hanem az is, hogy a belső modernizáció szószólói - és nyugati tanácsadóik -nyomást gyakorolnak rá annak érdekében, hogy hagyjon fel a társadalmi jólét mentoraként, birtokosaként és szolgáltatójaként betöltött hagyományos szerepével, mivel máskülönben az orosz társadalom elmaradottsága és az Eurázsia fejlettebb részei között tátongó szakadék nem szűnik meg. Ez nem kevesebbet jelent, mint az orosz állam nemzetközi és hazai szerepének politikai szempontból történő, forradalmi mértékű korlátozását, ami ráadásul alapjaiban forgatta fel az élet kialakult rendjét, valamint hozzájárult az orosz politikai elitet megosztó geopolitikai bizonytalanság kialakulásához.
Ahogyan az várható is volt, ebben a bonyolult helyzetben a „Merre tart Oroszország?” és „Mi Oroszország?” kérdésre sokféle válasz született. Az a tény, hogy az ország nagyon jelentős területet mondhat magáénak Eurázsiában, már régen hajlamossá tette az elitet a geopolitikai kategóriákban való gondolkodásra. Andrej Kozirjev, a birodalom és a kommunizmus utáni Oroszország első külügyminisztere megerősítette ezt a fajta gondolkodást, amikor egy alkalommal igyekezett meghatározni, milyen magatartást tanúsítson országa a nemzetközi porondon.
Alig egy hónappal a Szovjetunió felbomlása után a következőket mondta: „A messianizmussal való szakítással irányt Veszünk a pragmatizmus felé. [...] gyorsan megértettük, hogy az ideológiát [...] a geopolitika váltja föl.” Általában véve három tág és részben egymást átfedő geostratégiai választás merült fel a Szovjetunió összeomlása kapcsán; végeredményben valamennyi érinti Oroszország Amerikához fűződő kapcsolatát, ugyanakkor mindegyikben vannak belső változók. Ezek a különböző gondolati megközelítések a következőképpen osztályozhatók:
1. az Amerikával való „érett partneri viszony”, ami egyes szószólói számára valójában a közös világuralom eufemisztikus megfogalmazását jelentette;
2. a „közel-külföld” mint az Oroszországot elsősorban foglalkoztató probléma hangsúlyozása, miközben egyesek egy Moszkva vezetésével megvalósuló gazdasági integrációt támogattak, míg mások arra is számítottak, hogy a birodalmi ellenőrzés is valamelyest helyreáll, s ezzel olyan hatalom jön létre, amelyik jobban egyensúlyt tud teremteni Amerika és Európa között; valamint
3. egy ellenszövetség, valamiféle eurázsiai Amerika-ellenes szövetség, amelyik azért jönne létre, hogy csökkentse Eurázsiában az amerikai túlsúlyt.
Bár kezdetben az első lehetőség érvényesült az új jelcini vezetés politikájában, nem sokkal ezután a második került a politika homlokterébe, részben a Jelcin által meghatározott politikai prioritások kritikájaként. A harmadik valamivel később, az 1990-es évek közepe táján hallatott magáról annak a terjedőben lévő nézetnek a hatására, hogy a szovjet korszak utáni orosz geostratégia nem világos és hanyatláshoz vezet. Mindhárom megközelítés történelmileg hibásnak bizonyult, és Oroszország jelenlegi hatalmának, nemzetközi potenciáljának és külföldi érdekeinek meglehetősen rózsaszínű szemléletéből fakadt.
Közvetlenül a Szovjetunió összeomlása után Jelcin először olyan nézetet képviselt, amely egy régi, de sohasem igazán sikeres „nyugatosító” orosz politikai gondolatnak volt a megkoronázása. Ez azt hirdette, hogy Oroszország a Nyugathoz tartozik, mi több, annak része kell legyen, és amennyire csak lehetséges, utánoznia kell a Nyugatot saját belső fejlődésében. Ezt maga Jelcin és külügyminisztere egyaránt kifejtette, miközben az elnök meglehetős nyíltsággal elítélte az orosz birodalmi örökséget. Egy 1991. november 19-én Kijevben tartott beszédében ékesszólóan kifejtette - olyan szavakkal, amelyeket az ukránok és csecsének a későbbiekben ellene fordíthattak, hogy:
Oroszország nem pályázik arra, hogy valamiféle új birodalom központja legyen [...] Oroszország másoknál világosabban látja, hogy az ilyen szerep milyen káros, hiszen ő maga volt az, aki hosszú időn keresztül betöltötte ezt a szerepet. Mit nyert vele? Szabadabbak lettek ennek köszönhetően az oroszok? Vagy gazdagabbak? Netán boldogabbak? [...] a történelem tanulsága, hogy egy mások felett uralkodó népnek nem kedvez a szerencse.
A Nyugat - főleg az Egyesült Államok - barátságos magatartása az új orosz vezetés irányában bátorítólag hatott a külpolitikai vezetés posztszovjet „nyugatosaira”.
Ez egyfelől erősítette azok vonzódását Amerika iránt, másfelől személyükben is kellemesen érintette a vezetés tagjait. Az új vezetőknek hízelgett, hogy keresztnevükön szólíthatták a világ egyetlen szuperhatalmának legfőbb döntéshozóit, és nem esett nehezükre azzal ámítani magukat, hogy ők is egy szuperhatalom vezetői. Amikor Amerika elkezdte a Washington és Moszkva közötti „érett stratégiai partneri viszony” jelszavát hangoztatni, az oroszok úgy érezték, ez nem mást jelent, mint a korábbi versengést felváltó új, közös, demokratikus amerikai-orosz uralom szentesítését.
A közös uralom persze - elképzeléseik szerint - az egész világra kiterjedt volna, s ily módon Oroszország nemcsak a volt Szovjetunió törvényes utódaként tűnt volna fel, hanem de facto partnerként egy valódi egyenlőségen alapuló s az egész világra kiterjedő megállapodásban. Amint azt az új vezetők fáradhatatlanul hangsúlyozták, ez nemcsak azt jelentette volna, hogy a világ egyenlőnek ismeri el Oroszországot és Amerikát, hanem azt is, hogy ezt követően egyetlen globális problémát sem lehet Oroszország részvétele és/vagy engedélye nélkül kezelni, illetve megoldani. Bár ezt nyíltan sohasem jelentették ki, ezen illúzió mögött ott munkált az az elképzelés is, hogy Közép-Európa továbbra is velük marad, sőt önként dönt úgy, hogy megmarad Oroszországhoz politikailag különösen közel álló térségnek, vagyis a Varsói Szerződés és a KGST felbomlását követően egykori tagjaik nem fognak elmozdulni sem a NATO, sem az Európai Unió felé.
Moszkva abban reménykedett, hogy a nyugati segítség révén végrehajthatók lesznek a belső reformok, az állam kivonulhat a gazdasági életből, lehetővé téve így a demokratikus intézmények megszilárdulását. Oroszország gazdasági talpra állása, Amerika egyenlő partnereként élvezett különleges státusa, valamint puszta vonzása pedig arra ösztönözné a fák nemrégiben függetlenné vált államait - akik hálásak, hogy az új Oroszország nem jelent fenyegetést számukra, és egyre inkább felismerik a vele való valamiféle unió előnyeit -, hogy egyre szorosabb gazdasági, majd politikai integrációt alakítsanak ki Oroszországgal, ezzel is növelve annak kiterjedését és erejét.
Ezzel a megközelítéssel az volt a probléma, hogy nélkülözött minden kül- és belpolitikai realizmust. Az „érett stratégiai partneri viszonyról” vallott elképzelés egyszerre volt hízelgő és csalóka. Amerika nemcsak hogy nem akart, de nem is tudott volna osztozni Oroszországgal a világhatalomban. Az új Oroszországot túlságosan legyengítette és lerombolta a háromnegyed évszázadig tartó kommunista uralom és társadalmilag túlságosan fejletlen volt ahhoz, hogy globális kérdésekben valódi partner lehessen. Washington nézete szerint időközben Németország, Japán és Kína legalább akkora fontosságra tett szert és ma már legalább annyi befolyással rendelkezik, mint Oroszország. Ráadásul néhány, Amerika nemzeti érdeke szempontjából központi jelentőségű európai, közép- és távol-keleti geostratégiai kérdésben az amerikai és az orosz törekvések korántsem azonosak. Alighogy e különbségek felszínre buktak, a politikai hatalomban, pénzügyi befolyásban, műszaki újításokban és kulturális vonzásban megmutatkozó aránytalanságok miatt az „érett stratégiai partneri viszony” tartalmatlanná vált, s egyre több orosz gondolta azt, hogy az egészet csak Oroszország szándékos megtévesztésére találták ki.
Ez a csalódás talán elkerülhető lett volna, ha korábban -még az amerikai-orosz mézeshetek idején - Amerika magáévá tette volna a NATO-bővítés koncepcióját, és ezzel egy időben „visszautasíthatatlan alkut” kínált volna az oroszoknak, nevezetesen különleges együttműködést Oroszország és a NATO között. Ha Amerika akkor -Oroszországot bevonva a folyamatba - világosan és határozottan magáévá tette volna a szövetség bővítésének gondolatát, talán elkerülhető lett volna, hogy Moszkva csalódjon az „érett partneri viszonyban”, és hogy a „nyugatosok” politikai helyzete a Kremlen belül fokozatosan meggyengüljön.
Az erre alkalmas pillanat 1993 második felében adott volt. Vagyis azt követően, hogy augusztusban Jelcin nyilvánosan elismerte: Lengyelország atlanti szövetséghez való csatlakozási érdeke egybeesik „Oroszország érdekeivel”. Ehelyett a Clinton-kormány - folytatva az „Oroszország az első” politikát - újabb két évig vívódott, miközben a Kreml más hangon kezdett beszélni, és egyre ellenségesebben szemlélte a NATO bővítését célzó amerikai szándék bizonytalanul fel-felbukkanó jeleit. Mire 1996-ban Washington úgy döntött, hogy a NATO-bővítést a nagyobb és biztonságosabb euroatlanti közösség kialakítására irányuló amerikai politika egyik központi céljává teszi, már az oroszok merev ellenállásával kellett szembenéznie. Így 1993-at az elszalasztott történelmi lehetőség évének is tekinthetjük.
El kell ismernünk, a NATO-bővítéssel kapcsolatban nem minden orosz aggodalom volt alaptalan, forrásuk sem volt feltétlenül a rosszindulat. Persze a bővítés egyes ellenzői - különösen orosz katonai körökben - továbbra is hidegháborús mentalitás szerint gondolkoztak, és a NATO-bővítést nem Európa saját növekedésének részeként szemlélték, hanem egy Amerika vezette, még mindig oroszellenes szövetség kiterjesztéseként. Az orosz külpolitikai elit egyes tagjai - legtöbbjük már a szovjet időszakban is viselt hivatalt - továbbra is ragaszkodtak ahhoz a régi geostratégiai nézethez, hogy Amerikának semmi keresnivalója Eurázsiában, illetve, hogy a NATO-bővítés mögött az amerikai befolyási övezet növelésének szándéka húzódik meg. Ellenkezésüket az a remény is táplálta, hogy Oroszország felépülése után a sehová sem tartozó Közép-Európa ismét visszakerül majd Moszkva geopolitikai befolyási övezetébe.
Sok orosz demokrata attól is félt, hogy a NATO-bővítés következményeként Oroszországot kikergetik Európából, politikailag kiközösítik, méltatlannak ítélve arra, hogy az európai civilizáció intézményes rendszerének tagja legyen. A kulturális bizonytalanság tovább erősítette a politikai félelmeket, a NATO-bővítés úgy festett, mintha a régi, Oroszország elszigetelésére irányuló nyugati politika kiteljesedése lenne. Egy olyan politikáé, mely magára hagyná az oroszokat a világban és kiszolgáltatná őket ellenségeiknek. Ráadásul az orosz demokraták egyszerűen nem fogták fel, hogy a közép-európai országok menynyire neheztelnek Moszkva fél évszázados uralma miatt, illetve, hogy mennyire szeretnének bekerülni egy nagyobb euroatlanti rendszerbe.
Mindent összevetve, az orosz nyugatosok csalódását és meggyengülését aligha lehetett elkerülni. Tény, hogy az igencsak megosztott új orosz elit - az elnökkel és külügyminiszterével egyetemben, akik képtelenek voltak következetes geostratégiai vezetést kialakítani - nem tudta világosan megjelölni, hogy az új Oroszországnak melyek az európai céljai, és azt sem tudta reálisan felbecsülni, hogy a meggyengült ország milyen valós korlátokkal néz szembe. A moszkvai, sok csatát megélt demokraták nem tudták rászánni magukat arra a bátor kijelentésre, hogy egy demokratikus Oroszország nem ellenzi a demokratikus atlanti közösség bővítését, és szeretne kapcsolatba kerülni vele. Az a téveszme, hogy Amerika mellett Oroszország is globális hatalom, megnehezítette a moszkvai politikai elit számára, hogy felhagyjon a kiváltságos orosz geopolitikai helyzet gondolatával - és nemcsak a volt Szovjetunió területén, de a volt közép-európai csatlós országok vonatkozásában is.
Ezek a fejlemények az 1994-től újból erőre kapó - és akkorra már Jelcin kulcsfontosságú hazai támogatóivá váló - nacionalisták és a militaristák kezére játszottak. Amikor egyre élesebben és időnként fenyegetően reagáltak a közép-európai országok törekvéseire, csak annyit értek el, hogy az egykori csatlós országok - melyek nem feledkeztek meg arról, hogy csak nemrég szabadultak föl az orosz uralom alól - még eltökéltebben keresték a NATO nyújtotta biztonságot.
A Washington és Moszkva közötti szakadékot tovább mélyítette, hogy a Kreml nem volt hajlandó lemondani az összes sztálini hódításról. A nyugati közvéleményt - főleg Skandináviában és az Egyesült Államokban - különösen nyugtalanította a balti köztársaságokkal kapcsolatos bizonytalan orosz magatartás. Miközben elismerték függetlenségüket és nem erőltették, hogy tagjai legyenek a FÁK-nak, még a demokratikus beállítottságú orosz vezetők is időről időre fenyegetésekkel álltak elő, hogy kedvezményes bánásmódot csikarjanak ki a Baltikumban élő nagyszámú orosznak, akiket egyébként - a sztálinizmus éveiben - szándékosan telepítettek le ott. A légkört tovább rontotta, hogy a Kreml makacsul nem volt hajlandó elítélni azt a - náci Németországgal 1939-ben kötött - megállapodást, amelyik jogalapot teremtett a Szovjetuniónak, hogy bekebelezze a balti államokat. A Kreml szóvivője még öt évvel a Szovjetunió összeomlása után - az 1996. szeptember 10-én kiadott hivatalos nyilatkozatban - is azt állította, hogy a balti köztársaságok 1940-ben önként „csatlakoztak” a Szovjetunióhoz.
A Szovjetunió bukása után színre lépő orosz elit a jelek szerint arra is számított, hogy a Nyugat segítséget fog nyújtani - vagy legalábbis nem fogja gátolni - az orosz központi szerep visszaállítását a Szovjetunió utódállamaiban. Ezért nehezteléssel fogadták a Nyugat azon szándékát, hogy segít a szovjet utódállamoknak független politikai létük megszilárdításában. Miközben arra figyelmeztettek, hogy „az Egyesült Államokkal szembeni ellenséges viszony [...] olyasmi, amit el kell kerülni”, az amerikai külpolitikával foglalkozó vezető szovjet elemzők - nem teljesen tévesen - azzal álltak elő, hogy az Egyesült Államok megpróbálja átszervezni „egész Eurázsiában az államok közötti kapcsolatokat [...] aminek eredményeképpen nem egyetlen vezető hatalom, hanem sok közepes nagyságú, viszonylag stabil, mérsékelten erős ország jönne létre [...] amelyek szükségszerűen -mind egyenként, mind összességükben - gyengébbek, mint az Egyesült Államok”.
Ebben a tekintetben Ukrajna különleges fontossággal bír. Azt, hogy Amerika - főleg 1994-et követően - egyre növekvő fontosságot tulajdonított az amerikai-ukrán kapcsolatoknak, és segített Ukrajnának megőrizni frissen elnyert szabadságát, Moszkvában sokan - még a „nyugatosok” is - olyan politikának tekintették, amelyik az oroszok azon létérdeke ellen irányul, hogy visszatereljék Ukrajnát a közös karámba. Ukrajna majdani „újraintegrálása” továbbra is az orosz politikai elit sok tagjának hittétele. (Még Jelcin főtanácsadóját, Dmitrij Rjurikovot is idézte az Interfax (1996. november 20.), aki Ukrajnát „átmeneti jelenségnek” nevezte, míg a moszkvai Obscsaja Gazeta (1996. december 10.) arról számolt be, hogy „belátható időn belül a kelet-ukrajnai események nagyon nehéz probléma elé állíthatják Oroszországot. Az elégedetlenség tömeges megnyilvánulásait [...] Moszkvához intézett kérések vagy akár követelések kísérik majd, hogy vegye át a régiót. Moszkvában elég sokan készek lennének támogatni egy ilyen tervet.” Az orosz szándékokat illető nyugati aggodalmakat természetesen nem enyhítette, hogy Oroszország követelte a Krímet és Szevasztopolt, vagy az olyan provokatív cselekedetek sem, mint az, hogy 1996 végén az orosz közszolgálati televízió éjszakai időjárás-jelentésében Szevasztopol az orosz városok között szerepelt.) Ennek az lett az eredménye, hogy Ukrajna független státusának orosz részről történő geopolitikai és történelmi megkérdőjelezése frontálisan ütközött azzal az amerikai nézettel, hogy egy birodalmi Oroszország semmiképp sem lehet demokratikus.
Ráadásul voltak kizárólag belső okai is annak, hogy a két „demokrácia” közötti „érett stratégiai partneri viszony” hiú ábrándnak bizonyuljon. A kommunista uralom Oroszországban olyan nagy elmaradottságot és pusztítást hagyott maga után, hogy az ország jelenleg nem tud az Egyesült Államok életképes, demokratikus partnere lenni. Ezt az alapvető helyzetet nem homályosíthatták el a partneri viszonyról szóló emelkedett szólamok. Ráadásul Oroszország, a Szovjetunió utódaként, csak részben szakított a múlttal. Szinte valamennyi „demokratikus” vezető -még ha valóban ki is ábrándult a múltból - nemcsak hogy maga is a szovjet rendszer terméke volt, de tagja volt az akkor uralkodó elitnek is. Nem egykori másként gondolkodók voltak, mint Lengyelországban vagy a Cseh Köztársaságban. Á szovjet hatalom kulcsfontosságú intézményei - hiába voltak ekkor már gyengék, demoralizáltak és korruptak - azért még léteztek. Ennek és a kommunista múlt még élő vonzásának volt a szimbóluma a Moszkva közepén található történelmi díszlet: a Lenin-mauzóleum. E helyzetet csak ahhoz lehetne hasonlítani, mintha a nácizmus utáni Németországot egykori, közép-beosztású, demokratikus jelszavakat fröcsögő „Gauleiterek” kormányozták volna abból a Berlinből, melynek központjában még ma is ott állna egy Hitler-mauzóleum.
Az új demokratikus elit politikai gyengeségét tovább súlyosbította az orosz gazdasági válság nagysága. Az államnak a gazdaságból történő kivonulását célul tűző nagyarányú reformok túlzó várakozásokat szültek a nyugati - főleg amerikai - segélyekkel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy a főleg német és amerikai segélyek mértéke fokozatosan nőtt, azok a legjobb esetben sem indíthattak el gyors gazdasági konszolidációt. Az így jelentkező társadalmi elégedetlenség további érveket adott a csalódott kritikusok kórusának. Ezek azt állították, hogy az Egyesült Államokhoz fűződő partneri viszony olyan csalárdság, amely Amerikának jó, de kárt okoz Oroszországnak.
Összefoglalva, közvetlenül a Szovjetunió összeomlása után a hatékony globális partneri viszony kialakításához az objektív feltételek éppúgy hiányoztak, mint a szubjektívak. A demokratikus „nyugatosok” egyszerűen túl sokat akartak, és túl keveset tudtak nyújtani. Amerikával egyenlő partneri viszonyt - vagy inkább közös uralmat - akartak, viszonylag szabad kezet a FÁK-on belül, és geopolitikai senki földjét Közép-Európában. Azonban a szovjet történelemmel kapcsolatos kételyeik, a globális hatalmi realitással kapcsolatos tudatlanságuk, a mély gazdasági válság és a kiterjedt társadalmi támogatási rendszer hiánya miatt nem tudták megteremteni azt a stabil és valóban demokratikus Oroszországot, amit az egyenlő partneri viszonyról vallott elképzelés sejtetett. Oroszország előtt egy hosszú politikai reformfolyamat áll, melyet ugyanilyen hosszú demokratikus stabilizációs folyamat kell kövessen, illetve egy még hosszabb társadalmi-gazdasági modernizációs folyamat. Ezt követően - mielőtt az Amerikához fűződő valódi partneri viszony életképes geopolitikai választási lehetőséggé válhatna - mélyebb szinten a birodalmi gondolkodást nemzeti mentalitásnak kell felváltania nemcsak Közép-Európa, hanem főleg a volt Szovjet Birodalmat illető geopolitikai realitások tekintetében.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a „közel-külföld” prioritását a nyugatos irányzat egyszerre fogalmazta meg kritikaként és külpolitikai alternatívaként. Szerintük a „partneri viszonyról vallott elképzelés” semmibe veszi azt, ami Oroszország számára a legfontosabb: a volt szovjet köztársaságokhoz fűződő kapcsolatokat. A „közel-külföld” fogalmában jutott kifejezésre ugyanis az a politika, amelyik rendkívül nagy hangsúlyt helyezett egy életképes új szerveződés megteremtésére a Szovjetunió által egykor elfoglalt geopolitikai térségben - természetesen moszkvai döntéshozatali központtal. Ebből kifolyólag széles körű egyetértés mutatkozott abban, hogy a nyugati - főleg amerikai - orientációjú politika kevés előnnyel kecsegtet, és túl nagy árat követel. Ez - állították - egyszerűen csak megkönnyítette, hogy a Nyugat kihasználja a Szovjetunió összeomlásából adódó lehetőségeket.
A „közel-külföldet” középpontba állítok tábora olyan ernyő volt, amely alá több különböző geopolitikai irányzat is befért. Nemcsak a gazdasági célszerűség és determinizmus azon híveit tömörítette - néhány „nyugatost” is beleértve akik azt hitték, hogy a fák egyfajta Moszkva vezette EU-vá fejlődhet, hanem olyanokat is, akik a gazdasági integrációban csak a birodalom visszaállításának egyik olyan eszközét látták, amelyik vagy a FÁK égisze alatt, vagy Oroszország és Belarusz, esetleg Oroszország, Belarusz, Kazahsztán és Kirgizisztán közötti (1996-ban kötött) külön megállapodás alapján működik. Az ernyő alatt voltak szlavofilek is, olyan romantikusok, akik a szlávok - az oroszok, ukránok és belaruszok - egyesülését szorgalmazták. Végül pedig szintúgy az Eurázsia-eszme némileg misztikus elképzelésének támogatói is feltűntek ott, akik a „közel-külfölddel” kapcsolatos politikai manőverekben látták Oroszország tartós történelmi küldetésének lényegi meghatározását.
Legszűkebb értelemben a „közel-külföld” elsődlegessége azt a teljesen ésszerű javaslatot foglalta magában, hogy Oroszország először az újonnan függetlenné vált államokra összpontosítson, hiszen mindegyiküket továbbra is Oroszországhoz kötötte az a tudatos orosz politika, amely a kölcsönös gazdasági függés fokozására irányult. Ennek mind gazdasági, mind geopolitikai szempontból volt értelme. Az új orosz vezetők által sokat emlegetett „új gazdasági térség” olyan valós tényező volt, melyet az újonnan függetlenné vált államok vezetői nem hagyhattak figyelmen kívül. Az együttműködésen túl a bizonyos fokú integráció is gazdasági szükségszerűségnek számított. Ily módon nemcsak természetes, de kívánatos is volt közös FÁK-intézmények létrehozásának támogatása annak érdekében, hogy a Szovjetunió politikai széthullása által előidézett gazdasági felbomlás és töredezettség megszűnjön.
Néhány orosz szemében a gazdasági integráció szorgalmazása ily módon hatékony, politikailag felelős reakció volt arra, ami történt. Gyakran emlegették az EU-párhuzamot, mint olyat, ami jól jellemzi a Szovjetunió széthullása utáni helyzetet. A birodalom visszaállítását a gazdasági integráció mérsékeltebb hívei nyíltan visszautasították. Az 1992 augusztusában, a prominens személyiségekből és kormánytisztviselőkből álló Kül- és Védelempolitikai Tanács által kiadott Stratégia Oroszország számára című nagy hatású jelentés például nyomatékosan a „birodalmi lét utáni felvilágosult integrációt” javasolta a szovjet érát követő „közös gazdasági térség” megfelelő programjának.
A „közel-külföld” hangsúlyozása azonban nemcsak a regionális gazdasági együttműködés - politikai szempontból jótékony hatású - következménye volt. Geopolitikai tartalmának voltak birodalmi felhangjai is. Még egy 1992-ben készült viszonylag mérsékelt hangú jelentés is egy olyan gyógyult Oroszországról beszélt, amelyik majd stratégiai partneri viszonyra lép a Nyugattal. Olyan viszonyra, amelyben majd Oroszország „szabályozza a helyzetet Kelet-Európában, Közép-Ázsiában, és a Távol-Keleten”. E prioritás némely támogatói nyíltan olyan Oroszországról beszéltek, amely „kizárólagos szerepet” tölt majd be a Szovjetunió utáni térségben, és azzal vádolták a Nyugatot, hogy oroszellenes politikát folytat, mivel segélyezi mind Ukrajnát, mind pedig a többi, újonnan függetlenné vált államot.
Tipikus, de egyáltalán nem szélsőséges példa J. Ambarcumov érvelése; 1993-ban ő volt a parlament külügyi bizottságának elnöke, mellesleg egykor a „partneri viszony” elsődlegességét is támogatta. Ambarcumov nyíltan hangoztatta, hogy a volt szovjet térség kizárólag orosz geopolitikai befolyási övezet. Lényegében ugyanezt ismételte meg Andrej Kozirjev külügyminiszter is, aki korábban a Nyugat-barát politika elsődlegességének energikus támogatója volt, később pedig kijelentette: Oroszországnak „továbbra is fenn kell tartania katonai jelenlétét azokban a térségekben, amelyek századok óta érdekszférájához tartoznak”. Az Izvesztyija 1994. április 8-án arról számolt be, hogy Oroszországnak sikerült nem kevesebb mint huszonnyolc katonai bázist megtartania az újonnan függetlenné vált államok területén. A térképen a kalinyingrádi, moldovai, krími, örményországi, tadzsik, valamint a Kuril-szigeteken lévő orosz katonai létesítményeket összekötő vonal nagyjából megfelel az egykori Szovjetunió külső határainak, amint azt a 149. oldalon lévő térkép is mutatja.
1995 szeptemberében Jelcin elnök kiadott egy hivatalos dokumentumot a FÁK irányában tanúsítandó politikáról, amely a következőképpen jelölte meg az orosz célkitűzéseket:
A FÁK-országokkal kapcsolatos orosz politika fő célja, hogy olyan gazdaságilag és politikailag integrált államszövetséget hozzon létre, amelyik képes a világban az őt megillető helyet kivívni [...] amelyik képes Oroszországot az egykori szovjet térségben, az államok között kialakuló új politikai és gazdasági kapcsolatrendszer vezető erejévé tenni.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az erőfeszítés politikai dimenziójának, a világrendszerben helyét követelő egységes orosz államalakulatnak és az új államalakulaton belüli orosz uralkodó szerepnek a hangsúlyozását. Ezzel összhangban Moszkva ragaszkodott hozzá, hogy Oroszország és az újonnan alakult fák közötti politikai és katonai kapcsolatokat is megerősítsék, továbbá, hogy közös katonai parancsnokság jöjjön létre, valamint, hogy a FÁK-országok fegyveres erőit hivatalos szerződés kösse össze. Moszkva ragaszkodott a FÁK „külső” határainak központi - azaz Moszkva általi - ellenőrzéséhez is, továbbá ahhoz, hogy a FÁK-on belüli békefenntartó akciókban az orosz erőké legyen a döntő szerep. Szorgalmazta közös külpolitika kialakítását a FÁK-on belül, és hogy a FÁK intézményei Moszkvában legyenek, ne pedig Minszkben, ahogy abban eredetileg 1991-ben megegyeztek. A szándékok között szerepelt természetesen az is, hogy az orosz elnök vezesse a FÁK csúcsértekezleteit.
És ez még nem minden. Az 1995. szeptemberi dokumentum azt is megfogalmazta:
Garantálni kell, hogy a rádió- és televízióadások foghatóak legyenek a közel-külföldön, támogatni kell az orosz sajtótermékek régióbeli terjesztését, valamint Oroszországnak kádereket kell képeznie a FÁK-országok számára.
Különös figyelmet kell fordítani arra, hogy Oroszország ismét a szovjet utódtérség oktatási központja legyen, s közben nem szabad megfeledkezni arról, hogy a FÁK-országokban a fiatal nemzedéket az Oroszországhoz fűződő baráti kapcsolatok szellemében neveljék.
1996-ban az orosz Duma egészen odáig ment, hogy a Szovjetunió megszüntetését érvénytelennek nyilvánította. Továbbá ugyanazon év tavaszán Oroszország két, a gazdasági és politikai integráció elmélyítéséről szóló megállapodást írt alá a FÁK arra hajlamosabb tagjaival. Az első, nagy pompával aláírt szerződés lényegében Oroszországnak és Belarusznak a „Szuverén Köztársaságok Közösségében” (az orosz „SZSZR” rövidítés erősen emlékeztetett a szovjet ,,szszszR”-re) való egyesüléséről szólt, míg a második - Oroszország, Kazahsztán, Belarusz és Kirgizisztán által aláírt - okmány az „Integrált Államok Közösségének” hosszú távon való létrehozását javasolta. Mindkét kezdeményezés a FÁK-on belüli lassú integráció miatti türelmetlenségről árulkodott, valamint jelezte Oroszország eltökéltségét.
Ily módon a „közel-külföld” elmélete a FÁK központi irányításának hangsúlyozása révén jó adag szubjektív birodalmi eltökéltséggel elegyítette az objektív gazdasági determinizmus néhány elemét. De közülük egyik sem adott filozofikusabb vagy geopolitikai szempontból érdemleges választ arra a még mindig nyomasztó kérdésre: „Mi is Oroszország, mi annak valódi küldetése, és mekkora területre formálhat jogot?”.
Ezt a vákuumot kísérelte meg betölteni az egyre népszerűbbé váló Eurázsia-elmélet, amelyben a „közel-külföld” is nagy szerepet kapott. A meglehetősen misztikus kifejezésekkel megfogalmazott kiindulási pont az volt, hogy Oroszország geopolitikai és kulturális szempontból sem nem igazán Európa, sem nem igazán Ázsia, hanem sajátos eurázsiai identitása van. Ez egyrészt annak a példátlanul hatalmas terület fölötti uralomnak az öröksége, mely Közép-Európa és a Csendes-óceán partvidéke között terül el, másrészt a Moszkva által négy évszázadon át folytatott kéleti terjeszkedés nyomán létrejött birodalmi államiságé. Ez a terjeszkedés nagyszámú nem orosz és nem európai népet olvasztott be Oroszországba, s ezzel egységes eurázsiai politikai és kulturális szerveződést hozott létre.
Az Eurázsia-eszme nem a Szovjetunió bukása után keletkezett. Először a XIX. században jelent meg, de csak a XX. században terjedt el szélesebb körben, mint a szovjet kommunizmus egyértelmű alternatívája, és mint a Nyugat állítólagos dekadenciájára való reagálás. Az orosz emigránsok különösen aktívan terjesztették mint a szovjet ideológia alternatíváját, mivel rájöttek, hogy a Szovjetunióban élő nem oroszok nemzeti ébredéséhez nemzetek fölötti eszmére van szükség, amennyiben nem akarják, hogy a kommunizmus majdani bukása a régi Nagy Orosz Birodalom felbomlásához vezessen.
A húszas évek közepén mindezt meggyőzően fogalmazta meg Ny. Sz. Trubeckoj herceg, aki azt írta:
[A] kommunizmus valójában az europaizmusnak olyan burkolt változata, amely tönkretette az orosz élet szellemi alapjait és nemzeti sajátszerűségét azáltal, hogy az Európát és Amerikát valójában irányító materializmust népszerűsítette [...]
Az a feladatunk, hogy akkorra [...] amikor Oroszország nem lesz többé az európai, civilizáció torz tükörképe [...] amikor ismét önmaga lesz: Oroszország-Eurázsia, Dzsingisz kán hatalmas örökségének tudatos várományosa és hordozója, egy olyan teljesen új kultúrát hozzunk létre, amelyik csak a mienk, s amelyik nem hasonlít az európai civilizációra.
Ez a nézet lelkes hallgatóságra talált a Szovjetunió felbomlása utáni zavaros időszakban. Egyfelől elítélték a kommunizmust, mivel elárulta az orosz ortodoxiát és a különleges, misztikus „orosz eszmét”, másfelől elvetették a nyugati orientációt is, mivel a Nyugatot - különösen Amerikát - korruptnak, kulturális szempontból oroszellenesnek tartották, illetve hajlamosnak arra, hogy megtagadja Oroszországtól azt a mind a történelemből, mind a földrajzi viszonyokból eredő jogát, hogy kizárólagos ellenőrzést gyakoroljon Eurázsia fölött.
Az Eurázsia-eszmét Lev Gumiljov - a történész, földrajztudós és néprajztudós - írásai tudományos köntösbe öltöztették. Könyvei - Az ősi Rusz és a Nagy Sztyeppe, Eurázsiai ritmusok és Az etnosz földrajza a történelmi időben - markáns kifejtését adják annak az elképzelésnek, hogy a sajátos orosz „etnikum” természetes földrajzi helye Eurázsia. Ez az oroszok és a nyílt sztyeppéket benépesítő nem oroszok közötti történelmi együttélés következménye, ami egy sajátos eurázsiai kulturális és eszmei identitást hozott létre. Gumiljov figyelmeztetett, hogy a Nyugathoz való alkalmazkodás nem kevesebbet jelentene az orosz nép számára, mint saját „etnikai hovatartozásának és lelkének” elvesztését.
Ezeket a nézeteket - bár kezdetlegesebb formában -különböző orosz nemzetiségi politikusok is visszhangozták. Jelcin egykori alelnöke, Alekszandr Ruckoj azt állította, hogy „egyetlen pillantás országunk geopolitikai helyzetére nyilvánvalóvá teszi, hogy Oroszország az egyetlen híd Ázsia és Európa között. Akárki uralkodjék is e térség fölött, az a világ fölött is uralkodni fog.” Jelcin 1996-os kommunista kihívója, Gennagyij Zjuganov marxista-leninista meggyőződése ellenére magáévá tette a misztikus Eurázsia-eszmét, azt, hogy az orosz nép különleges szellemi és térítő szerepet tölt be Eurázsia hatalmas sztyeppéin. Zjuganov azzal érvelt, hogy Oroszország különleges kulturális elhivatottsággal és különösen előnyös földrajzi adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy vezethesse a világot.
Az Eurázsia-eszme józanabb és pragmatikusabb változatával a kazah elnök, Nursultan Nazarbajev állt elő. Miután országában azzal találta magát szembe, hogy a kazahok és a letelepedett oroszok aránya majdnem egyenlő, és valamiféle megoldást próbált találni a Moszkva által a politikai integráció irányában kifejtett nyomás enyhítésére, Nazarbajev az „Eurázsiai Unió” koncepciójával állt elő az arctalan és nem túl hatékony FÁK helyett. Bár hiányzott belőle a hagyományos eurázsiai mentalitásra jellemző misztikus tartalom, és egyáltalán nem szánt különleges térítő szerepet az oroszoknak mint Eurázsia vezetőinek, mégis abból az elképzelésből indult ki, hogy Eurázsia - melynek földrajzi meghatározása megegyezett a volt Szovjetunió földrajzi határaival - olyan szerves egészet alkot, amelynek politikai szereppel is rendelkeznie kell.
A próbálkozás, hogy a „közel-külföld” koncepciója az orosz geopolitikai gondolkodás homlokterébe kerüljön, bizonyos fokig igazolást nyert azon elvárás által, mely a biztonságpolitika és a gazdaság területén valamiféle közeledést, megegyezést sürgetett a birodalmi státusát elvesztett Oroszország és az újonnan függetlenné vált államok között. A megbeszéléseknek azonban szürreális felhangot kölcsönzött az a makacsul tovább élő remény, mely azt sugallta, hogy akár önkéntes gazdasági alapon, akár az újjáéledő orosz hatalom okán - nem is beszélve Oroszország különleges eurázsiai vagy szláv küldetéséről -a néhai birodalom politikai „integrációja” egyszerre kívánatos és lehetséges is lenne.
E tekintetben az EU-val való gyakran idézett összehasonlítás egy nagyon lényeges különbséget figyelmen kívül hagyott: az EU-ban - még ha szem előtt tartjuk is Németország különleges helyzetét - egyetlen, nemzeti összterméke, lakossági számaránya vagy területi nagysága miatt döntő befolyással bíró hatalom sem tölt be vezető szerepet úgy, hogy egymaga uralkodnék az összes többi felett. Az EU persze nem egy nemzeti birodalom örököse, mellyel kapcsolatban az időközben szabaddá vált tagállamok okkal gyanakodhatnának egy esetleges „integrációban” rejlő új alárendeltségi viszony kialakításának szándékára. Ezzel együtt könnyen elképzelhető, hogyan reagáltak volna Európa államai, ha Németország hivatalosan kinyilvánította volna, hogy célja megszilárdítani és kiterjeszteni vezető szerepét az EU-ban az oroszok föntebb idézett 1995-ös bejelentésének szellemében.
Az EU-s párhuzamnak van még egy hiányossága. A nyitott és viszonylag fejlett nyugat-európai gazdaságok készek voltak a demokratikus integrációra, és többségük megfogható gazdasági és politikai előnyöket érzékelt ebben. A szegényebb nyugat-európai országok is profitálhattak a támogatásokból. Ezzel szemben az újonnan függetlenné vált államok olyan politikailag instabil országnak tekintették Oroszországot, melynek birodalmi törekvései gazdasági akadályt jelenthetnek saját világgazdasági terveik megvalósításakor, illetve az olyannyira szükséges külföldi befektetések megszerzése szempontjából.
Az „integrációról” vallott moszkvai felfogást főként Ukrajna ellenezte. Vezetői gyorsan felismerték, hogy az ilyen „integráció” - különösen annak fényében, hogy az oroszok fenntartással kezelték az ukrán függetlenség törvényes voltát - végül is a nemzeti szuverenitás elvesztéséhez vezet. Ehhez járult, hogy az oroszok szinte zsarnokként bántak az új ukrán állammal. Nem voltak hajlandók elismerni annak határait, kétségbe vonták Ukrajna jogát a Krímre, ragaszkodtak ahhoz, hogy kizárólagos ellenőrzést gyakorolhassanak Szevasztopol kikötője felett. Mindez az újjáéledt ukrán nacionalizmusnak kimondottan oroszellenes élt adott. Az ukrán államiság önmeghatározása - az új állam történetének kritikus fontosságú alakuló időszakában - ily módon elkanyarodott hagyományos lengyel- és románellenes orientációjától. Ehelyett minden olyan orosz javaslatot, amely egy erősebben integrált FÁK-ra, egy Oroszországgal és Belarusszal alkotandó, különleges szláv közösségre, esetleg egy Eurázsiai Unióra vonatkozott - orosz birodalmi taktikát látván bennük - eleve ellenkezéssel fogadtak.
Az ukrán függetlenség megőrzésére irányuló eltökéltséget külső támogatás is erősítette. Bár eleinte a Nyugat, főleg az Egyesült Államok, késve ismerte fel a független ukrán állam geopolitikai fontosságát, az 1990-es évek közepére mind Amerika, mind Németország komoly támogatója lett Kijev függetlenségének. 1996 júliusában az Egyesült Államok védelmi minisztere azt mondta: „Nem lehet túlbecsülni a független Ukrajna jelentőségét az európai biztonság és stabilitás szempontjából”, míg szeptemberben a német kancellár - annak ellenére, hogy erősen támogatta Jelcin elnököt - még tovább ment, kijelentvén: „most már senki sem kérdőjelezheti meg Ukrajna biztos helyét Európában [...] A jövőben senki sem vonhatja kétségbe Ukrajna függetlenségét és területi integritását.” Az amerikai politikacsinálók is „stratégiai partneri viszonyként” emlegették az amerikai-ukrán kapcsolatokat, szándékosan említve ugyanazt a kifejezést, amit addig az amerikai-orosz kapcsolatok esetében használtak.
Miként már megjegyeztük, Ukrajna nélkül a birodalom visszaállítása - akár a FÁK, akár az Eurázsia-eszme alapján - nem életképes lehetőség. Egy Ukrajna nélküli birodalom végül is azt eredményezné, hogy Oroszország még inkább „elázsiásodik”, és még messzebb kerül Európától. Ráadásul az Eurázsia-eszme még az újonnan függetlenné vált közép-ázsiai országok számára sem volt különösen vonzó; alig volt köztük olyan, amelyik kapva kapott volna egy Moszkvával kötendő új szövetségen. Üzbegisztán erőteljesen támogatott minden ukrán ellenvetést a FÁK nemzetek felettivé tételével vagy pusztán megerősítésével kapcsolatban.
Más, Moszkvától szintén óvakodó FÁK-országok Ukrajna és Üzbegisztán köré csoportosultak, s így próbáltak szembeszegülni az oroszok szorosabb politikai és katonai integrációra irányuló nyomásával. Közben az erősödő nemzeti öntudat hatására majdnem minden újonnan alakult államban egyre erőteljesebben bírálták a Moszkva előtti egykori behódolást, gyarmatosításnak bélyegezték azt, és igyekeztek elfeledni még az emlékét is. Ennek szellemében még az etnikailag sebezhető Kazahsztán is -a többi közép-ázsiai országhoz hasonlóan - eltörölte a cirill ábécét, és átvette a latin betűs írást, ahogyan Törökország is tette korábban. Az 1990-es évek közepére - hallgatólagos ukrán vezetéssel, és Üzbegisztán, Türkmenisztán, Azerbajdzsán, valamint hellyel-közzel Kazahsztán, Grúzia és Moldova részvételével - gyakorlatilag létrejött egy nem hivatalos tömb, amelyik gátolni igyekezett azokat az orosz erőfeszítéseket, amelyek a fák politikai integrációs eszközként történő alkalmazására irányultak.
Ukrajna ragaszkodása a korlátozott - nagyrészt csak gazdasági - integrációhoz azzal is járt, hogy a „Szláv Unióval” kapcsolatos elképzelés elvesztette minden gyakorlati jelentését. Ukrajna szembeszegülése automatikusan megfosztotta geopolitikai jelentőségétől a szlavofilek által terjesztett és Alekszandr Szolzsenyicin támogatásával szentesített gondolatot. A Szláv Unió gondolata azt jelentette volna, hogy Belarusz egyedül marad Oroszországgal, Kazahsztánt esetleg kettéosztják, s az oroszok által lakott északi terület esetleg bekerül az Unióba. Ez a lehetőség érthető módon nyugtalanította Kazahsztán új urait, s csak arra volt jó, hogy tovább köszörülje nacionalizmusuk oroszellenes élét. Belarusz számára az Ukrajna nélküli Szláv Unió nem kevesebbet jelentett volna, mint az Oroszországba való betagozódást, ami csak a nacionalizmust fokozta volna tovább.
A „közel-külföldet” előtérbe állító politika külső akadályait nagymértékben erősítette egy további fontos belpolitikai tényező: az orosz emberek hangulata. Hiába volt minden magasztos frázis Oroszország különleges birodalmi küldetéséről, és hiába lelkesedett a politikai elit, az oroszokat - részben kimerültségből, részben a józan ész okán - vajmi kevéssé ragadta magával a birodalom visszaállításának ambiciózus terve. A nyitott határokat, a szabad kereskedelmet, a mozgásszabadságot és az orosz nyelv különleges státusát messzemenően pártolták, de a politikai integráció - főleg, ha annak gazdasági árát nekik kell megfizetni, vagy ha vérontással jár - kevés lelkesedést váltott ki bennük. Bánkódtak az „unió” szétesése fölött, szívesen látták volna annak visszaállítását, ám ahogyan a közvélemény a csecsen háborúra reagált, pontosan jelezte, hogy minden olyan politika, amelyik túlmegy a gazdasági befolyás és/vagy politikai nyomás gyakorlásán, nélkülözi a tömegek támogatását.
Röviden, a „közel-külfölddel” kapcsolatos tervek legfőbb geopolitikai hiányosságát az jelentette, hogy Oroszország sem politikailag nem elég erős, hogy másokra kényszeríthesse akaratát, sem gazdaságilag nem elég vonzó, hogy magához tudja édesgetni az új államokat. Az orosz nyomás csak arra ösztönözte őket, hogy újabb külső kapcsolatokat keressenek, mindenekelőtt a Nyugattal, de egyes esetekben Kínával és a délen fekvő kulcsfontosságú iszlám országokkal is. Amikor Oroszország azzal fenyegetőzött, hogy válaszképpen a NATO-bővítésre saját katonai tömböt hoz létre, fölmerült a kérdés: „Vajon kivel teheti ezt meg?” A válasz igen kiábrándítónak bizonyult: Legjobb esetben Belarusszal és esetleg Tádzsikisztánnal.
Az új államok még az Oroszországgal való szabályozott és szükségszerűnek mutatkozó gazdasági integrációs formákra is gyanakodva tekintettek, mivel féltek azok lehetséges politikai következményeitől. Ugyanakkor Moszkva állítólagos eurázsiai küldetése és a szláv mítosz csak arra volt jó, hogy Oroszországot még jobban elszigetelje Európától és általában a Nyugattól, s ezzel a Szovjetunió bukása utáni válság állandósuljon; illetve az égetően szükséges modernizáció, valamint az orosz társadalom nyugati mintára történő átszervezése - ahogyan azt Kemal Atatürk megvalósította a Török Birodalom összeomlása után - további halasztást szenvedjen. A „közel-külföld” koncepciója nem jelentett Oroszország számára geopolitikai megoldást, s nem volt több, mint geopolitikai illúzió.
Ha sem az Amerikával való közös uralom, sem a „közel-külföld” nem reális lehetőség, akkor milyen geostratégiai választásai lehetnek Oroszországnak? A „demokratikus Oroszország” - amely inkább jelszó, mintsem valóság Amerikával való egyenlő tekintélyének olyannyira áhított elérését célzó nyugati orientáció csődje a cserbenhagyottság érzését keltette a demokratákban, míg annak a kelletlen beismerése, hogy az egykori birodalom „reintegrációja” legjobb esetben is csak távoli lehetőség, arra csábított néhány orosz geopolitikai szakértőt, hogy eljátszadozzon az Amerika eurázsiai egyeduralma ellen létrehozandó ellenszövetség gondolatával.
1996 elején Jelcin elnök leváltotta Nyugat-orientált külügyminiszterét, Kozirjevet, s helyette a tapasztaltabb, de ortodox kommunista múltú Jevgenyij Primakovot nevezte ki, akit a nemzetközi ügyek szakértőjeként régtől fogva főként Irán és Kína érdekelt. Egyes orosz kommentátorok azt találgatták, vajon a primakovi vonal meggyorsítja-e az új, „hegemóniaellenes” koalíció létrejöttét, aminek a központja az a három hatalom lenne, melyeknek a legerősebb geopolitikai érdeke fűződik Amerika eurázsiai elsőségének korlátozásához. Primakov első néhány útja ezt a benyomást erősítette. Ráadásul a fegyverkereskedelem területén meglévő kínai-iráni kapcsolatok, valamint Oroszország hajlandósága arra, hogy segítsen Iránnak atomenergiához jutni, tökéletes keretet nyújtott a közelebbi politikai párbeszédhez és a majdani szövetséghez. Lehetséges tehát - legalábbis elméletben -, hogy a világ vezető szláv hatalmának, a világ legmilitaristább iszlám államának, továbbá a legnépesebb és legerősebb ázsiai országnak sikerül egyezségre jutnia, s ily módon jelentős hatalommal rendelkező koalíció jöhetne létre.
Egy ilyen ellenszövetséghez azonban fel kellene újítani a kétoldalú kínai-orosz kapcsolatokat, kihasználva, hogy mindkét állam politikai elitje rossz néven veszi Amerika kizárólagos globális szuperhatalmi szerepét. 1996 elején Jelcin Pekingbe utazott, és aláírt egy olyan nyilatkozatot, amely nyíltan elítélte a világban meglévő „hegemón” tendenciákat, s ezzel azt sugallta, hogy a két állam szövetségre lép az Egyesült Államok ellen. Decemberben Li Peng kínai miniszterelnök viszonozta a látogatást, és a felek nemcsak megismételték az „egy ország által uralt” nemzetközi rendszerrel kapcsolatos ellenérzésüket, hanem síkraszálltak a létező szövetségek megerősítése mellett is. Az orosz kommentátorok örömmel üdvözölték ezt a fejleményt, a globális hatalmi viszonyokon belüli pozitív elmozdulásként értékelték, egyben megfelelő válasznak tartották a NATO bővítéséhez nyújtott amerikai támogatásra. Néhányan még ujjongtak is, hogy a kínai-orosz szövetség végre megleckézteti Amerikát.
Oroszország, Kína és Irán szövetsége viszont csak akkor jöhet létre, ha az Egyesült Államok elég rövidlátó ahhoz, hogy egyszerre tegye saját ellenségévé Kínát és Iránt. Kétségtelen, ez a lehetőség nem zárható ki. Az 1995-1996-ban tanúsított amerikai magatartás majdhogynem visszaigazolta azokat, akik szerint az Egyesült Államok ellenséges viszonyra törekszik Teheránnal és Pekinggel. Ám sem Irán, sem Kína nem mutatkozott késznek arra, hogy sorsát stratégiai szempontból egy instabil és gyenge Oroszországhoz kösse. Mindkettő belátta, hogy egy ilyen szövetség - amint az túllépi a taktikai szempontból még elfogadható közeledés mértékét -kockára tenné közeledésüket ahhoz a fejlett világhoz, amelyik egyedül képes befektetéseket eszközölni, s amelyik rendelkezik a hőn áhított fejlett technológiával. Oroszország túl keveset tudott nyújtani, hogy valóban vonzó partner legyen egy hegemóniaellenes koalícióban.
Közös ideológia híján, s csupán a „hegemóniaellenes” érzületre támaszkodva egy ilyen szövetség lényegét tekintve a harmadik világ egy részének szövetsége lenne az első világ legfejlettebb országai ellen. Egyik tagja sem nyerne sokat, Kína pedig a hatalmas befektetések elvesztését kockáztatná. Oroszország számára ráadásul „az orosz-kínai szövetség fantomja nagymértékben megnövelné annak veszélyét, hogy elszigetelődik a nyugati technológiától és tőkétől”, ahogyan egy orosz geopolitikai szakértő kritikusan megjegyezte. Egy ilyen szövetség a benne résztvevőket - függetlenül attól, hogy ketten vagy hárman lennének - tartós elszigeteltségre és közösen vállalt elmaradottságra kárhoztatná.
Ráadásul bármilyen „hegemóniaellenes” szövetség kimunkálására irányuló komoly orosz erőfeszítésben Kína lenne a fő partner. S mivel népesebb, iparosodottabb, újítóbb szellemű, dinamikusabb - s esetleg területi követelésekkel is felléphet Oroszországgal szemben -, idővel elkerülhetetlenül a másodlagos partner szerepét kényszerítené az oroszokra. Ugyanakkor nincs birtokában a kellő eszközöknek - és hajlandósága sincs hogy Oroszországnak segítsen leküzdeni elmaradottságát. Oroszország tehát ütközőállam lenne a bővülő Európa és a terjeszkedő Kína között.
S végül, néhány orosz külpolitikai szakértő továbbra is reménykedett abban, hogy ha az európai integráció esetleg holtpontra jutna, s ha a Nyugat esetleg nem tudna megegyezni a NATO jövőjét illetően, e körülmények megteremthetnék annak taktikai lehetőségét, hogy a németekkel vagy franciákkal kacérkodó oroszok éket verjenek Amerika és Európa közé, aminek nyilvánvalóan az atlanti kapcsolatok látnák a kárát. Ez a nézőpont aligha volt új, hiszen a hidegháború során Moszkva mindvégig igyekezett kijátszani vagy a német, vagy a francia kártyát. Mindazonáltal nem volt teljesen ésszerűtlen elképzelés egyes moszkvai geopolitikusok részéről, hogy egy esetleges holtpont az európai politikában taktikai lehetőséget kínálhat Amerika ellen.
De nagyjából ez minden, amit el lehet érni: tisztán taktikai lehetőségeket. Nem valószínű, hogy akár Franciaország, akár Németország lemondana az amerikai kapcsolatról. Időnként egy kis kacérkodás valamilyen konkrét kérdésben - főleg a franciákkal - nem zárható ki. A szövetségek geopolitikai megszüntetését azonban az európai politikában földrengésszerű változásoknak, az európai egyesülési folyamat és az atlanti kapcsolatok összeomlásának kellene megelőznie. S még akkor sem valószínű, hogy az európai államok hajlandóak lennének geopolitikai szempontból átfogó módon igazodni egy irányt vesztett Oroszországhoz.
Összegezve tehát, egyik ellenszövetség sem kínál életképes alternatívát. Oroszország új geopolitikai dilemmáinak megoldását aligha jelentheti egy ellenszövetség létrejötte, miként az Amerikával való egyenlő stratégiai partneri viszony sem. Efféle megoldásokat nem eredményezhetnek azok az erőfeszítések sem, amelyek - az egykori Szovjetunió helyén - egy új, politikailag és gazdaságilag „integrált” unió létrehozását célozzák. Az egyetlen lehetőség, amely Oroszország számára nyitva áll, nem a fentiek között keresendő.
AZ EGYETLEN LEHETŐSÉG DILEMMÁJA
Oroszország számára az egyetlen geostratégiai lehetőség - amely nemzetközi szerepet biztosíthat számára, és amely a legtöbb haszonnal kecsegtethet az átalakítás és társadalmának modernizálása szempontjából - az maga Európa. Nem akármilyen Európáról, hanem a bővülő Európai Unió és NATO Európájáról van szó. Amint azt a harmadik fejezetben láttuk, ez az Európa most épp kialakulóban van, s valószínű, hogy továbbra is szoros kötelékek fűzik majd Amerikához. Ehhez kell majd Oroszországnak kapcsolódnia, ha el akarja kerülni a geopolitikai elszigetelődés szakadékát.
Amerika számára Oroszország gyenge ahhoz, hogy tényleges partnere lehessen, de még mindig erősebb annál, semhogy gyógyíthatatlan betegként bánhatna vele. Valószínűbb, hogy Oroszország még sok fejfájást fog okozni Amerikának, hacsak nem teremt olyan környezetet, amely segít meggyőzni az oroszokat, hogy a legjobb megoldás országuk számára az atlanti Európával való egyre rendszeresebb kapcsolat. Bár nem valószínű, hogy tartós orosz-kínai vagy orosz-iráni stratégiai szövetség jönne létre, nyilvánvalóan fontos, hogy Amerika elkerülje az olyan politikát, amely eltérítené Oroszországot a szükséges geopolitikai választástól. Amennyire csak lehetséges, Amerikának Kínával és Iránnal olyan kapcsolatot kell kialakítania, amely figyelembe veszi az orosz geopolitikai számításokat is. A nagy geostratégiai választások lehetőségével kapcsolatos illúziók tartóssá válása csak késlelteti azt a történelmi választást, amelyet Oroszországnak meg kell tennie, ha véget akar vetni gyengeségének.
Csak egy, Európa új gazdasági és geopolitikai realitásait elfogadni képes Oroszország tud majd profitálni az Európa és a többi földrész közötti növekvő kereskedelmi, közlekedési, befektetési és oktatási együttműködésből. Oroszország részvétele az Európa Tanácsban tehát nagyon jó irányba tett lépés. Csöppnyi példa ez az új Oroszország és a bővülő Európa közötti további intézményes kapcsolatokra. Azt is sejteti, hogy amennyiben Oroszország továbbmegy ezen az úton, nem lesz más választása, mint azt tenni, amit az Ottomán Birodalom bukása után Törökország tett, amikor úgy döntött, hogy leszámol a birodalmi ambíciókkal, és nagyon határozottan elindult a modernizáció, az európaiság és a demokratizálódás felé.
Semmilyen egyéb lehetőség sincs arra, hogy Oroszország részesüljön egy, Amerikával kapcsolatot tartó, modern , gazdag és demokratikus Európa előnyeiből. Európa és Amerika nem jelent fenyegetést egy olyan Oroszország számára, amely nem akar terjeszkedni, és nemzeti, demokratikus keretek között működik. Európának és Amerikának nincsenek területi követelései Oroszországgal szemben - Kína egy napon még felléphet ilyenekkel -, és nincs bizonytalan, esetleg erőszakos cselekmények színhelyéül szolgáló közös határuk sem, mint amilyen az Oroszországot és a délen található muzulmán népeket elválasztó etnikai és területi szempontból bizonytalan övezet. Éppen ellenkezőleg, Európa és Amerika számára egy demokratikus orosz nemzetállam geopolitikai szempontból nagyon is kívánatos szerveződés, hiszen az a stabilitás forrása lehet a képlékeny Eurázsiában.
Oroszország dilemmája jelenleg az, hogy ha Amerikát és Európát választja, s ebből kézzelfogható előnyöket akar, akkor mindenekelőtt egyértelműen meg kell tagadnia birodalmi múltját, s nem szabad hátráltatnia a bővülő Európa Amerikához fűződő politikai és biztonsági kapcsolatait. Az első követelmény azt jelenti, hogy alkalmazkodni kell a szovjet utódtérségben uralkodó geopolitikai pluralizmushoz. Ez a fajta alkalmazkodás nem zárja ki az egykori Európai Szabadkereskedelmi Övezet mintájára történő gazdasági együttműködést, de nem foglalhat magában az új államok függetlenségét sértő korlátozásokat, egyszerűen azért nem, mert azok ezt elutasítják. Ebben a tekintetben az a legfontosabb, hogy Oroszország világosan és egyértelműen elfogadja a független Ukrajna létezését, határainak és nemzeti identitásának sérthetetlenségét.
A második követelménnyel talán még nehezebb megbékélnie. Az atlanti közösséggel fenntartott valódi együttműködés nem alapulhat azon, hogy az Észak-atlanti Szövetséghez csatlakozni kívánó demokratikus európai államokat ki lehetne rekeszteni pusztán azért, mert az oroszok ezt úgy kívánják. A közösség bővítését nem szabad siettetni, s különösen nem az oroszellenességre alapozva. De azt sem lehet és szabad megengedni, hogy az olyan politikai diktátum miatt torpanjon meg, amely az európai biztonsági kapcsolatokról vallott idejétmúlt elképzelésekben gyökerezik. A bővülő és demokratikus Európa létrehozása nyitott történelmi folyamat kell hogy legyen, s nem szabad politikai szempontból önkényes korlátok közé szorítani.
Sok orosz számára az egyetlen lehetőség dilemmája eleinte - s talán még jó ideig - nagyon nehezen lesz értelmezhető. Nagyon nagy adag politikai akaratra s talán egy olyan kiemelkedő vezetőre lesz szükség, aki képes ezt az utat választani, s aki meg tudja fogalmazni egy demokratikus, nemzeti, s valóban modern, európai Oroszország képét. Erre talán még sokat kell várni. A kommunizmus és a birodalom bukása utáni válság legyőzése nemcsak, tovább fog tartani, mint a kommunizmus alól felszabadult Közép-Európa átalakulása, de előrelátó és stabil politikai vezetésre is szükség lesz hozzá. Jelenleg nincs a láthatáron egy orosz Atatürk. Mindazonáltal az oroszoknak előbb vagy utóbb fel kell ismerniük, hogy Oroszország nemzeti átértékelése nem kapituláció, hanem felszabadulás. El kell fogadniuk, hogy amit Jelcin 1990-ben Kijevben mondott egy nem birodalmi alapon álló Oroszország jövőjéről, az a helyzet lehető legpontosabb értékelését tükrözte. A nem birodalmi alapon álló, Eurázsián átívelő Oroszország még mindig nagyhatalom lesz, messze a legnagyobb területi egység a világon.
Mindenesetre a „Mi Oroszország? és Hol van Oroszország?” kérdések új szemléletű megválaszolása valószínűleg több szakaszban történik majd, ami bölcs és szilárd nyugati álláspontot tesz szükségessé. Ebben Amerikának és Európának egyaránt segítenie kell. Nemcsak a nato-val való különleges egyezményt vagy szerződést kell felkínálniuk Oroszországnak, hanem ahhoz is hozzá kell látniuk, hogy az oroszokkal együtt megvizsgálják egy olyan majdani, kontinensek közötti biztonsági és együttműködési rendszer kialakításának lehetőségét, amely lényegesen túlmutat a laza szerkezetű Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet keretein. S amennyiben Oroszország megszilárdítja belső demokratikus intézményeit és lényeges haladást mutat a szabadpiacon alapuló gazdasági fejlődés terén, a NATO-val és az EU-val való egyre közelebbi kapcsolata sem zárható ki.
Ugyanakkor a Nyugat - főleg Amerika - számára is fontos, hogy olyan politikát folytasson, amely állandóan emlékezteti az oroszokat az egyetlen lehetőség dilemmájára. Az új szovjet utódállamok politikai és gazdasági stabilizálása is nagymértékben szükségessé teszi Oroszország történelmi önmeghatározását. Ezért - az egykori szovjet birodalom területén létrehozandó geopolitikai pluralizmus érdekében - az utódállamok támogatása szerves részét kell hogy képezze annak a politikának, amelyiknek az a célja, hogy Oroszországot egyértelműen az EU felé terelje. Geopolitikai szempontból ezen államok közül három különösen fontos: Azerbajdzsán, Üzbegisztán és Ukrajna.
Egy független Azerbajdzsánon keresztül, nyugatról meg lehetne közelíteni az energiában gazdag Kaszpi-tengeri medencét és Közép-Ázsiát. És fordítva: Azerbajdzsán meghódítása azt jelentené, hogy Közép-Ázsiát el lehet szigetelni a külvilágtól, és így ki lenne szolgáltatva annak a nyomásnak, amit Oroszország az újbóli integráció érdekében fejt ki. Üzbegisztán - Közép-Ázsia legéleterősebb nemzete és legnépesebb országa - komoly akadályt jelent a térség feletti orosz ellenőrzés újjáélesztésével szemben. Függetlensége alapvető fontosságú a többi közép-ázsiai állam függetlensége szempontjából, s ráadásul ez az ország van legkevésbé kiszolgáltatva az orosz nyomásnak.
A legfontosabb azonban Ukrajna. Az EU- és NATO-bővítés folyamán Ukrajna abban a helyzetben lesz, hogy választhat: akar-e tagja lenni valamelyik szervezetnek. Valószínű, hogy független státusának megőrzése érdekében mindkettőnek tagja akar majd lenni akkor, amikor már lesz közös határuk, és az ország belső átalakítása is olyan szintet ér el, hogy pályázhat a tagságra. Bár ez eltart egy ideig, mégsem túl korai, ha a Nyugat - miközben tovább erősíti gazdasági és biztonsági kapcsolatait Kijevvel - a 2005-2015 közötti időszakot jelöli meg lehetséges időkeretként Ukrajna fokozatos bevonására, s ily módon nem ad tápot annak az esetleges ukrán félelemnek, hogy Európa bővítése megáll a lengyel-ukrán határon.
Valószínű, tiltakozásai ellenére Oroszország beleegyezik majd abba, hogy az 1999-es NATO-bővítés több keleteurópai országot is érintsen, mivel az Oroszország és Közép-Európa közötti kulturális és társadalmi szakadék a kommunizmus bukása óta nagymértékben kiszélesedett. Ezzel szemben Oroszország összehasonlíthatatlanul nehezebben fog beleegyezni Ukrajna NATO-tagságába, mivel ez azt jelentené, hogy annak sorsa már nem kötődik szervesen Oroszországéhoz. Ha azonban Ukrajna mégis független államként akar tovább létezni, akkor nem Eurázsia, hanem Közép-Európa részévé kell válnia. S ha Közép-Európa része kíván lenni, akkor teljes mértékben osztoznia kell annak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz fűződő kapcsolataiban. Ha Oroszország elfogadja ezeket a kapcsolatokat, az azt jelenti, hogy maga is része kíván lenni Európának. Ha nem, az egyenlő lesz Európa elutasításával, cserébe egy magányos „eurázsiai” identitásért és létért.
Semmiképpen sem szabad megfeledkezni arról, hogy Oroszország nem léphet be Európába Ukrajna nélkül, míg Ukrajna megteheti ezt Oroszország nélkül is. Amennyiben Oroszország úgy dönt, hogy összeköti sorsát Európával, akkor neki is érdeke lesz az ukrán tagság a bővülő európai szervezetekben. Tény, hogy Ukrajna Európához fűződő kapcsolata fordulópontot jelenthet Oroszország számára. Ez azt is jelenti, hogy az Oroszországot Európához fűző kapcsolatok meghatározó pillanata még egy ideig várat magára. „Meghatározó” abban az értelemben lesz, hogy amikor Ukrajna Európa mellett dönt, az meggyorsítja majd Oroszország saját történelmét átformáló döntéseit is: vagy része lesz Európának, vagy eurázsiai számkivetett marad, sem Európához, sem Eurázsiához nem fog igazán tartozni, s elmerül a „közel-külfölddel” való viszályokban.
Csak remélni lehet, hogy a bővülő Európa és Oroszország közötti együttműködés a hivatalos kétoldalú érintkezések szintjéről eljut egy szervesebb és a kapcsolatok megszilárdulását segítő gazdasági, politikai és biztonsági rendszerhez. Ily módon a jövő század első két évtizedében Oroszország egy olyan Európa szerves részévé válhat, amelyik nemcsak Ukrajnát foglalja magában, hanem kiterjed egészen az Urálig, sőt azon túlra is. Az európai és atlanti szervezetekkel való párbeszéd, vagy akár valamiféle hozzájuk fűződő tagsági viszony megnyithatná a kapukat három olyan kaukázusi ország - Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán - felvétele irányába, amelyek nagyon szeretnének európai kapcsolatokkal rendelkezni.
A folyamat gyorsaságát nem lehet megjósolni, egy dolog azonban biztos: gyorsabb lesz, ha olyan geopolitikai környezet alakul ki, amelyik a megfelelő irányba hajtja Oroszországot, miközben az egyéb csábításokat kizárja. S minél gyorsabban közeledik Oroszország Európához, az eurázsiai fekete lyukat annál hamarabb lesz képes eltüntetni az egyre modernebb és demokratikusabb társadalom. A helyzet az, hogy Oroszország számára az „egyetlen lehetőség” dilemmája már nem geopolitikai választás kérdése, hanem a túlélés parancsa.