Ahhoz, hogy Amerika hatékony politikát folytathasson Eurázsiában, szüksége van távol-keleti pillérre. Erre pedig csak akkor tud szert tenni, ha Amerikát nem rekesztik ki - illetve ő sem rekeszti ki magát - az ázsiai szárazföldről. Az amerikai világpolitika számára lényeges a szoros kapcsolat a japán szigetországgal. Továbbá a szárazföldi Kínával történő együttműködés is elengedhetetlen eurázsiai geostratégiája szempontjából. E tények lehetséges következményeivel szembe kell nézni, mert a három fő hatalom - Amerika, Kína és Japán - közötti folyamatos távol-keleti együttműködés veszélyeket hordozhat magában, és szinte bizonyos, hogy geopolitikai szerkezeti változásokhoz vezet.
Az lenne a természetes, ha Kína a távoli Amerikát természetes szövetségesként kezelné, hiszen Amerikának nincsenek tervei az ázsiai szárazföldön, és a történelem során mindig is ellenezte, hogy Japán és Oroszország beavatkozzon a náluk gyengébb Kína ügyeibe. A kínaiak fő ellensége e században Japán volt; ráadásul bizalmatlanok Oroszországgal szemben, melyet kínaiul „éhes országnak” neveznek, és Indiát is potenciális vetélytársnak tekintik. A Kína és Amerika közötti geopolitikai és történelmi kapcsolatra a „szomszédom szomszédja a szövetségesem” alapelv illik.
Csakhogy Amerika már nem ellensége Japánnak, hanem hű szövetségese, és Tajvannal, valamint több más délkelet-ázsiai nemzettel is szoros kapcsolatban áll. A kínaiak érzékenységét az is sérti, hogy Amerika elvi fenntartásokat fogalmaz meg a jelenlegi kínai rezsimmel kapcsolatban. Így a kínaiak szemében Amerika fő akadályává vált annak, hogy országuk a világban - vagy akár csak a térségben - uralkodó szerepet tölthessen be. Elkerülhetetlen volna tehát az Amerika és Kína közötti összeütközés?
Japán számára Amerika olyan védelmet jelentett, amelynek árnyékában az ország biztonságban kiheverhette a megsemmisítő vereséget, visszanyerhette gazdasági erejét, és ebből kiindulva fokozatosan a világ egyik vezető hatalmává válhatott. Ez a védelem azonban korlátot is állít Japán cselekvési szabadsága elé. Így az az ellentmondásos helyzet keletkezett, hogy egy olyan hatalom, amely gazdasági vezető szerepet tölt be a világban, egyszersmind védnökség alatt is áll. Japán számára továbbra is Amerika az a létfontosságú partner, amely segíti, hogy nemzetközi vezető szerepe ne csökkenjen. De egyben Amerika a fő oka annak is, hogy Japán biztonsági téren továbbra sem rendelkezik nemzeti önállósággal. Meddig tartható fenn ez a helyzet?
Más szóval belátható időn belül két rendkívül fontos -és egymást közvetlenül befolyásoló - geopolitikai kérdés fogja meghatározni Amerika szerepét a Távol-Keleten:
1. Hogyan definiálható a gyakorlatban Kína esetleges vezető regionális hatalommá válása, valamint növekvő világhatalmi törekvései, és milyen mértékben fogadható ez el Amerika számára?
2. Mivel Japán igyekszik globális szerepet kialakítani a maga számára, miként kezelje Amerika annak - a térségre kiható - következményeit, hogy Japán egyre kevésbé nyugszik bele a pártfogolt szerepébe?
A kelet-ázsiai geopolitikai térséget jelenleg viszonylag stabil hatalmi viszonyok jellemzik. A viszonylagos stabilitáson külső szilárdság, de viszonylag csekély rugalmasság értendő, s e tekintetben az inkább hasonlít a vasra, mint az acélra. Bármikor megingathatja egy súlyos csapás keltette láncreakció. A mai Távol-Kelet rendkívüli gazdasági lendület mellett növekvő politikai bizonytalanságot él át. Az ázsiai gazdasági növekedés tulajdonképpen még fokozhatja is ezt a bizonytalanságot, mert a fellendülés elvonja a figyelmet a térség politikai sebezhetőségéről, miközben erősíti a nemzeti törekvéseket, és növeli a társadalmi elvárásokat.
Kétség sem férhet hozzá, hogy Ázsia az emberiség történetében páratlan gazdasági sikert mondhat magáénak. Néhány alapvető statisztikai adat látványosan megvilágítja ezt a tényt. Nem egészen négy évtizeddel ezelőtt Kelet-Ázsia (Japánnal együtt) a világ GNP-jének csupán mintegy 4 százalékát termelte, és a listán Észak-Amerika vezetett megközelítőleg 35-40 százalékkal; az 1990-es évek közepére a két térség termelése nagyjából egyenlő lett (25 százalék körüli). Ázsia növekedésének üteme is példátlan a történelemben. A közgazdászok szerint az iparosodás kezdeti szakaszában Nagy-Britanniának több mint ötven és Amerikának is majdnem ötven évébe telt, hogy megkétszerezze az egy főre jutó termelését, míg Kína és Dél-Korea ugyanezt a növekedést körülbelül tíz év alatt érte el. Ha Ázsia útját tudja állni egy nagyobb helyi zűrzavarnak, negyed század alatt a teljes gnp tekintetében valószínűleg maga mögött hagyja mind Amerikát, mind pedig Európát.
Ám azon felül, hogy Ázsia jó úton halad afelé, hogy a világ gazdasági súlypontja legyen, egyben politikai vulkánná is válhat. Bár gazdasági fejlődése felülmúlja Európáét, a regionális politika fejlettségében roppant elmaradott. Hiányoznak azok a többoldalú együttműködési szervezetek, amelyek oly jellemzőek az európai politikára, és amelyek tompítják, felfogják és elfojtják az Európában hagyományosabban jelentkező területi, etnikai és nemzeti ellentéteket. Ázsiában nincs az Európai Unióhoz vagy a NATO-hoz hasonló szervezet. Van ugyan három helyi szövetség - az asean (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége), az arf (Ázsiai Regionális Fórum, az asean politikai-biztonsági párbeszédeinek fóruma) és az apec (Ázsiai-Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködési Csoport) -, ám ezeket össze sem lehet hasonlítani a többoldalú és regionális együttműködési kötelékeknek azzal a hálózatával, amely Európát átszövi.
Ezzel szemben Ázsia ma az új, izmos nemzeti törekvések legnagyobb központja a világon. Ezt a jelenséget a tömegtájékoztatás is elősegíti, és rendkívül nagymértékben erősítik azok a fokozódó társadalmi elvárások, melyeket a növekvő gazdasági jólét, valamint az egyre nagyobb szociális egyenlőtlenségek szülnek. A robbanásszerű népességnövekedés és városiasodás pedig valószínűsiti, hogy ezek a törekvések megjelennek a politikában is. Ezt a körülményt még nyugtalanítóbbá teszi a nagymértékű ázsiai fegyverkezés. 1995-ben a térség a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete szerint a világ legnagyobb fegyverimportálója lett, és ezzel megelőzte Európát és a Közel-Keletet.
Röviden összefoglalva, Kelet-Ázsiában élénk tevékenység zajlik, melyet eddig békés irányba terelt a térség gyors gazdasági növekedése. De ezt a biztonsági szelepet a felszabaduló politikai szenvedélyek bármikor megsemmisíthetik, és ezt akár egy viszonylag csekélyke ok is kiválthatja. Ilyen lehet számos vitás ügy, melyek mindegyike demagóg módon kiaknázható, és így esetleg robbanáshoz vezethetnek:
- Kína ereje nő, az egyre virágzóbb Tajvan hivatalosan is önálló nemzetállami státussal kacérkodik, Peking pedig egyre nehezebben viseli Tajvan önállóságát.
- A Dél-kínai-tengerben található Paracel- és a Spratly-szigetek - az értékes tengerfenéki energia-források miatt - az összeütközés veszélyét hordozzák magukban Kína és több más délkelet-ázsiai állam között, mivel a birodalmi szemléletű pekingi vezetés a Dél-kínai-tengert jogos nemzeti örökségének tekinti.
- A Szenkaku-szigeteket vitatja Japán és Kína (az egyebekben rivális Tajvan és a szárazföldi Kína határozottan egyetértenek ebben a kérdésben), illetve Japán és Kína történelmi versengése a térségben játszott vezető szerepért szimbolikus jelentőséggel is felruházza ezt a kérdést.
- Korea kettéosztottsága és Észak-Korea ebből következő instabilitása - amelyet még veszélyesebbé tesz, hogy Észak-Korea nukleáris fegyverekre igyekszik szert tenni - azt a kockázatot rejti magában, hogy egy hirtelen robbanás háborúba sodorhatja a félszigetet, amelyben viszont részt venne az Egyesült Államok is, és így a konfliktus közvetlenül érintené Japánt.
- Az orosz-japán viszonyt továbbra is gátolja és mérgezi a legdélebben fekvő Kuril-szigetek kérdése, melyeket 1945-ben a Szovjetunió megszállt.
További lappangó területi-etnikai ellentétet jelentenek az orosz-kínai, a kínai-vietnami, a japán-koreai és a kínai-indiai határproblémák, a Hszincsiang-Ujgur tartománybeli etnikai nyugtalanság és a kínai-indonéz óceáni határvita. (Lásd a fenti térképet.)
* Tajvan nemrégiben rendelt meg 150 db F-16-ost, 60 db Mirage-t és 130 egyéb harci repülőgépet, illetve több tengeri járműve építés alatt áll.
** Malajzia szándékában áll 8 db F-18-ast és esetleg 18 db MiG-29-est vásárolni.
Megjegyzés: Létszámon értünk minden tényleges katonát, tankokon a nehéz és könnyű harckocsikat, harci repülőkön a légvédelmi és csapásmérő légieszközöket; hajókon repülőgép-anyahajókat, cirkálókat, torpedórombolókat és fregattokat; és tengeralattjárókon minden típusú tengeralattjárót. A modern rendszerek közé azok az eszközök tartoznak, amelyeket a hatvanas évek közepén vagy később fejlesztettek ki, és olyan fejlett technológiával rendelkeznek, mint például a tankoknál a lézeres távolságmérő. Forrás: Az amerikai Legfőbb Állami Számvevőszék jelentése, “Kína katonai modernizációjának hatása a csendes-óceáni térségben” címmel, 1995. június.
A térség erőeloszlása is egyenlőtlen. Nukleáris fegyvertárával és nagy hadseregével egyértelműen Kína a vezető katonai hatalom (lásd a táblázatot a 214. oldalon). A kínai haditengerészet áttért a „part menti aktív védelem” stratégiai elvére, és igyekszik a következő tizenöt évben nagyobb kapacitású óceánjárókra szert tenni, melyekkel „hatékonyan ellenőrizheti a tengereket az első szigetláncon belül”, ami a Tajvani-szorost és a Dél-kínai-tengert jelenti. A biztonság kedvéért Japán is növeli a térségben egyedülálló színvonalat képviselő katonai erejét. Jelenleg, azonban a japán fegyveres erők nem a japán külpolitika eszközei, minthogy - széles körben - az amerikai katonai jelenlét részének tekintik őket.
Peking növekvő szerepe arra készteti délkeleti szomszédait, hogy nagyobb figyelemmel kezeljék a kínai kérdéseket. Érdemes megjegyezni, hogy az 1996 eleji tajvani miniválság következményeként - melyben Kína fenyegető katonai hadműveletekbe kezdett, és lezárta egy Tajvanhoz közeli övezet légi és tengeri útjait, kiváltva ezzel az USA haditengerészetének erődemonstrációját -Thaiföld külügyminisztere sietett kijelenteni, hogy a blokád helyénvaló, indonéz kollégája pedig úgy nyilatkozott, hogy az pusztán kínai ügy. A Fülöp-szigetek és Malajzia pedig semlegesnek nyilvánította magát a konfliktusban.
A térség hatalmi egyensúlyának hiánya az elmúlt években arra késztette Ausztráliát és Indonéziát - jóllehet addig meglehetősen bizalmatlanok voltak egymás iránt -, hogy fokozzák katonai együttműködésüket. Egyik ország sem rejtette véka alá amiatti aggodalmát, hogy Kína hosszabb távon is katonai vezető szerepre pályázik-e a térségben, illetve, hogy az Egyesült Államok vajon képes lesz-e továbbra is szavatolni a térség biztonságát. Hasonló aggodalmaktól sarkallva Szingapúr is megvizsgálta a közelebbi biztonsági együttműködés lehetőségét ezekkel az országokkal. A térség legfőbb megválaszolatlan kérdése a stratégák számára a következő: „Mennyi ideig biztosíthatja a békét a világ legnépesebb és folyamatosan fegyverkező térségében mindössze százezer amerikai katona, és egyáltalán mennyi ideig maradhatnak ott?”
Ebben a bizonytalan helyzetben, melyet erősödő nacionalizmus, növekvő népesség, növekvő jólét, egyre nagyobb várakozások és egymást átfedő hatalmi törekvések jellemeznek, Kelet-Ázsia geopolitikájában valódi szerkezeti változások mennek végbe:
- Kína - bármik legyenek is konkrét kilátásai -egyre jelentősebb szerepre tesz szert és uralkodó hatalommá válhat.
- Amerika biztonsági szerepe egyre nagyobb mértékben függ a Japánnal való együttműködéstől.
- Japán körülhatároltabb és önállóbb politikai szerep után vágyik.
- Oroszország befolyása nagymértékben csökkent, a korábban oroszok által uralt Közép-Ázsia pedig nemzetközi versengés tárgya lett.
- Korea kettéosztottsága egyre kevésbé tartható fenn, így az ország jövőbeni irányultsága növekvő geostratégiai érdeklődésre tart számot fő szomszédai részéről.
- Ezek a szerkezeti változások még inkább kiemelik a fejezet elején kifejtett két fő kérdés jelentőségét.
Kína: világhatalom helyett regionális hatalom
Kína történelme a nemzeti nagyságról szól. A kínai nép jelenlegi erős nacionalizmusa csak annyiban új, hogy a társadalom széles rétegeire is átterjedt. Eddig ugyanis nem volt még példa arra, hogy ilyen sok kínai identitásáról és érzelmeiről legyen szó. Ez már nem pusztán diákokra korlátozódó jelenség, mint a század elején, amikor megalapították a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt elődjét. A kínai nacionalizmus ma a világ legnépesebb államának gondolkodásmódját meghatározó tömegjelenség.
Ennek a gondolkodásmódnak mély történelmi gyökerei vannak. A történelem jóvoltából a kínai elit hajlamos Kínát a világ közepének tekinteni. Tulajdonképpen Kína kínai neve is - Csung kuo, vagy „Középső Királyság” -Kínának a világban játszott központi szerepére utal, és megerősíti a nemzeti egység fontosságát. Ez a nézőpont azt is sugallja, hogy a központ befolyása hierarchikus rendszer szerint sugárzik szét a peremvidékek irányába, és így Kína, mint központ, tiszteletet követel a többiektől.
Ezenfelül Kína időtlen idők óta hatalmas népességű, jellegzetes és büszke kultúra. Civilizációja mindig nagyon fejlett volt: a filozófia, a kultúra, a művészetek, a társadalomismeret, a műszaki találékonyság és a politikai hatalom terén egyaránt. A kínaiak jól tudják, hogy Kína mintegy 1600-ig vezető helyen állt a világ mezőgazdasági termelésében, az ipari újítások bevezetésében, és az ottani életszínvonal is páratlanul magas volt. De - ellentétben az európai és az iszlám civilizációkkal, amelyek több mint hetvenöt államot hoztak létre - Kína történetének legnagyobb részében egységes állam maradt, amely már az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat kikiáltásának idején is több mint 200 millió főt számlált, és a világ vezető kézműipari hatalma volt.
Ebből a nézőpontból szemlélve Kína hanyatlása - a megalázó elmúlt 150 év - tévút, Kína különlegességének meggyalázása, és minden egyes kínai számára személyes sértés. El kell törölni, és a felelősök megérdemlik méltó büntetésüket. A négy fő felelős - amelyek különböző mértékben okolhatók - Nagy-Britannia, Japán, Oroszország és Amerika. Nagy-Britannia az ópiumháború és Kína ebből következő szégyenletes megalázása miatt; Japán az elmúlt évszázadban lezajlott fosztogató háborúk miatt, melyek szörnyű szenvedést okoztak a kínai népnek (ezekért Tokió máig sem kért bocsánatot); Oroszország a hosszan tartó észak-kínai területi beavatkozás miatt, valamint azért, mert Sztálin érzéketlen maradt a kínaiak önbecsülése iránt; és végül Amerika, mert ázsiai jelenlétével - és Japán támogatásával - Kína külső törekvéseinek útjában áll.
Kínai nézőpontból e négy hatalom közül kettő már úgyszólván elnyerte méltó történelmi büntetését. Nagy-Britannia nem birodalom többé, és miután a brit lobogót levonják Hongkongban, örökre lezárul ez a különösen fájdalmas fejezetet. Oroszország a szomszédban marad ugyan, de sokkal kisebb lett hatalma, tekintélye, területe. Amerika és Japán okozza tehát a legkomolyabb gondot Kínának, és lényegében a velük való viszony határozza meg Kína térségbeli és világpolitikai szerepét.
Ez azonban elsősorban Kína fejlődésétől függ, attól, hogy mekkora gazdasági és katonai hatalomra tesz majd szert. Ezen a téren az előrejelzések Kína szempontjából általában ígéretesek, bár a tényt körüllengi némi bizonytalanság. Kína gazdasági növekedésének üteme és a külföldi befektetések aránya - mindkettő a legmagasabbak között van a világon - statisztikailag messzemenően alátámasztják a szokásos előrejelzéseket. Ezek általában arról szólnak, hogy - mintegy két évtized múlva - az ország világhatalom lesz, nagyjában-egészében egyenrangú az Egyesült Államokkal és Európával - feltéve persze, hogy az utóbbi egyesül és tovább bővül. Kína GDP-je akkorra már jóval meghaladhatja Japánét, Oroszországénál pedig már most is sokkal nagyobb. E gazdasági helyzetnek köszönhetően Kína olyan nagy katonai hatalomra tehet szert, amely félelemmel töltheti el minden szomszédját, sőt talán még földrajzilag távolabb eső ellenfeleit is. Makaó és Hongkong bekebelezésével tovább erősödik, és ha esetleg Tajvant is maga alá gyűrné, kialakulhat egy Nagy-Kína, amely akkor már nemcsak vezető távol-keleti állam lesz, de első számú világhatalom is.
Azonban minden olyan előrejelzés, amely a „Középső Királyság” fő világhatalomként történő feltámadását jövendöli, csapdákat rejt magában, melyek közül a legnyilvánvalóbb a statisztikák kritikamentes elfogadása. Ezt a hibát követték el nemrégiben azok is, akik azt jövendölték, hogy új szuperállamként Japán - a világ gazdasági hatalmává válva - kiszorítja helyéről az Egyesült Államokat. Ez a nézet figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy Japán gazdaságilag mennyire sebezhető, és hogy hiányzik belőle a politikai folytonosság. Hasonló hibát követnek el, akik azt állítják, illetve attól rettegnek, hogy elkerülhetetlenül Kína lesz az új világhatalom.
Először is távolról sem bizonyos, hogy Kína robbanásszerű növekedési mutatói fenntarthatok lesznek a következő két évtizedben is. Nem zárható ki a gazdasági lelassulás, amely önmagában is kétségessé tenné a konvencionális előrejelzést. Ahhoz, hogy ezek a mutatók történelmileg hosszú ideig fenntarthatóak legyenek, tulajdonképpen több tényező szerencsés együttállására lenne szükség. Ilyenek: az ország sikeres kormányzása, a politikai stabilitás, a belső társadalmi fegyelem, a magas megtakarítási arány, a külföldi befektetések folyamatos, igen magas beáramlása, illetve a térség stabilitása.
Kérdéses, hogy mindezek a pozitív tényezők együttesen és hosszú időn keresztül fenntarthatók-e?
Ezenkívül Kína gyors növekedési ütemének valószínűleg politikai mellékhatásai is lesznek, amelyek korlátozhatják cselekvési szabadságát. A kínai energiafogyasztás már most is a belföldi termelést messze meghaladó mértékben növekszik. Ez mindenképpen fokozódni fog, de különösen akkor, ha Kína növekedési aránya továbbra is nagyon magas marad. Ugyanez a helyzet az élelmiszerekkel. Még ha azzal számolunk is, hogy a népesség növekedése lelassul, a kínaiak akkor is egyre többen lesznek, és így a belföldi jólét és a politikai stabilitás szempontjából még fontosabbá válik az élelmiszerimport. Az importtól való függés nemcsak a kínai gazdaságot fogja megterhelni a magasabb költségek miatt, hanem érzékenyebbé is teszi az országot a külső befolyással szemben.
Katonai szempontból Kína részben világhatalomnak nevezhető, mert gazdaságának mérete és magas növekedési arányai lehetővé teszik, hogy vezetői az ország GDP-jének jelentős részét a kínai fegyveres erők nagymértékű bővítésére és modernizálására fordítsák, ideértve a stratégiai nukleáris arzenál további megerősítését is. Azonban ha ez az erőfeszítés túlzott mértékű - és néhány nyugati becslés szerint az 1990-es évek közepén Kína GDP-jének már mintegy 20 százalékát emésztette fel ugyanolyan negatív hatással lehet Kína hosszú távú gazdasági növekedésére, mint a Szovjetunióéra volt az Egyesült Államokkal folytatott fegyverkezési verseny idején. Ráadásul Japán is fokozottabb fegyverkezésbe kezdene, hogy semlegesítse az erősödő kínai katonai potenciálból származó politikai előnyöket. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az atomarzenál dacára Kínának valószínűleg még jó ideig nem lesznek meg az eszközei katonai hatalmának a térségen túli érvényesítésére.
Kínán belül is erősödhetnek a feszültségek a rendkívül felgyorsult gazdasági növekedés nyomán elkerülhetetlenül fellépő egyenlőtlenségek következtében, melyek fő mozgatóereje a területi előnyök gátlástalan kihasználása. Eddig a déli és keleti partvidék, valamint a főbb városi központok - ahová könnyebben eljut a külföldi befektetés és a tengerentúli kereskedelem - voltak Kína lenyűgöző gazdasági növekedésének fő haszonélvezői. Ezzel szemben a belső területek és jó néhány eldugott térség elmaradottabb (a falusi munkanélküliek száma százmilliónál is több).
A regionális egyenlőtlenségek miatti elkeseredés és a társadalmi egyenlőtlenségek által kiváltott harag robbanásveszélyes elegyet alkothat. Kína gyors növekedésével szélesedik a vagyon elosztása során fellépő szociális szakadék. Bizonyos tekintetben - akár azért, mert a kormány korlátozni igyekszik az effajta különbségeket, vagy a társadalom alsó rétegeinek elkeseredettsége miatt - a regionális egyenlőtlenségek és a nagy vagyoni különbségek az ország politikai stabilitására is hatással lehetnek.
Van egy második oka is az óvatos kételynek azzal a széles körben elterjedt véleménnyel kapcsolatban, hogy Kína vezető világhatalommá válik a következő negyedszázadban, ez pedig a kínai politika jövője. Az ország nem állami irányítással történő gazdasági átalakulásának lendülete - amelyet kiegészít a kínai társadalom új keletű nyitottsága a világ felé - hosszú távon nem egyeztethető össze a viszonylag zárt és bürokratikusan merev kommunista diktatúrával. A diktatúra által hirdetett kommunizmus egyre kevésbé ideológiai jellegű, inkább a bürokratikusan szerzett jogok összességét jelenti. A kínai politikai elit továbbra is zárt, merev, fegyelmezett és monopolhelyzetet élvező, ellenkezést nem tűrő hierarchia, amely még mindig szertartásosan hirdeti hűségét ahhoz a dogmához, amely állítólag szentesíti hatalmát, de amelyet ez az elit már nem valósít meg a társadalomban. Az élet e két vetülete előbb-utóbb frontálisan ütközni fog, ha a kínai politika nem kezd fokozatosan igazodni a gazdaság szabta társadalmi követelményekhez.
A demokratikus átalakulás kérdése tehát semmiképpen sem kerülhető meg korlátlan ideig, hacsak Kína hirtelen nem szánja rá magát egy, az 1474-eshez hasonló döntésre: azaz, hogy - Észak-Koreához hasonlóan - elszigetelődjék a világtól. Ehhez azonban Pekingnek vissza kellene hívnia a több mint hetvenezer jelenleg Amerikában tanuló diákját, ki kellene utasítania a külföldi üzletembereket, kikapcsolnia a számítógépeket, és több millió kínai háztetőről leszereltetnie a parabolaantennákat. Ez a kulturális forradalomra emlékeztető őrültség lenne. A hatalmon lévő, de már egyre csökkenő befolyással rendelkező Kínai Kommunista Párt valamelyik dogmatikus szárnya a hatalmi küzdelmek közepette esetleg megpróbálhatja utánozni Észak-Koreát, de egy efféle szcenárió csupán rövid átmenetnek bizonyulna. Eléggé valószínű ugyanis, hogy előbb gazdasági pangáshoz vezetne, majd politikai robbanást váltana ki.
Az önkéntes elszigeteltség mindenképpen véget vetne a világhatalomra, sőt még a térségi elsőségre irányuló minden komoly kínai törekvésnek is. Ezenfelül a világnak is túl nagy az érdekeltsége Kínában, a külföld pedig - ellentétben 1474-gyel - ma túlságosan is tolakodó, semhogy valóban engedné magát kirekeszteni. Kína jelenlegi nyitottságának tehát nincs gyakorlati - gazdaságilag ésszerű és politikailag életképes - alternatívája.
A demokratikus átalakulás lehetősége tehát egyre nagyobb mértékben fogja kísérteni Kínát. Sem ez, sem pedig az emberi jogok kérdése nem kerülhető meg sokáig. Kína jövőbeni haladása, valamint világhatalommá válása ezért nagymértékben attól függ, hogy az uralkodó elit mennyire zökkenőmentesen tudja átadni hatalmát egy fiatalabb nemzedéknek, illetve miként birkózik meg az ország gazdasági és politikai rendszere közötti egyre növekvő feszültséggel.
A kínai vezetőknek talán sikerülhet lassú és fokozatos átmenettel olyan tekintélyelvű államot létrehozniuk, amelyben alacsony szinten lehetővé tennék a választás lehetőségét a politikában, és csak ezután haladnának tovább egy valódi politikai pluralizmus felé, melyben nagyobb hangsúlyt kapna a kialakuló alkotmányos rend. Egy ilyen ellenőrzött átmenet jobban megfelelne az ország egyre nyitottabb gazdasága által támasztott követelményeknek, mint ha továbbra is fenntartanák a párt kizárólagos egyeduralmát.
Egy ilyen ellenőrzött demokratizálódási folyamat sikeréhez arra van szükség, hogy a kínai politikai elitet rendkívüli ügyességgel, pragmatikus józan ésszel vezessék, viszonylag egységes maradjon, és hajlandó legyen átadni hatalmi monopóliumának - és személyes kiváltságainak - egy részét. A közembernek pedig eközben türelmesnek és igénytelennek kell maradnia. A körülmények ilyen szerencsés együttállását nehéz elérni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az alulról jövő demokratikus kezdeményezések - akár azoktól származnak, akik elnyomva (értelmiségiek és diákok), akár azoktól, akik gazdaságilag kizsákmányolva érzik magukat (az új városi munkásosztály és a vidéki szegények) - általában túlmennek az uralkodók engedékenységének határán. A politikai és a társadalmi okokból elégedetlenkedők Kínában valószínűleg egyesítik majd erőiket, és nagyobb demokráciát, szólásszabadságot és az emberi jogok tiszteletben tartását fogják követelni. Ez nem történt meg 1989-ben a Tienanmen téren, de legközelebb megtörténhet.
Ilyenformán nem valószínű, hogy Kína képes lesz elkerülni a politikai zavargásokat. Tekintettel az ország méretére, az egyes térségek közötti növekvő különbségekre és a mintegy ötvenéves ideológiai diktatúra örökségére, egy ilyen időszak mind politikai, mind gazdasági szempontból bomlasztó hatású lehet. Úgy tűnik, még maguk a kínai vezetők is erre számítanak, mert a kommunista párt 1990-ben készített belső tanulmánya is a súlyos politikai nyugtalanság lehetőségével számol. („A hivatalos dokumentum zűrzavart jósol a Teng utáni időszakban”, Cseng Ming (Hongkong), 1995. február 1. A lap részletes összefoglalást ad két olyan elemzésről, mely a pártvezetés számára készült a lehetséges nyugtalanság különböző formáiról. Ugyanezt nyugati nézőpontból vizsgálja Richard Baum „China After Deng: Ten Scenarios in Search of Reality” című cikkében, China Quarterly (1996. március)). Sőt néhány szakértő jóslata szerint Kínában a belső megosztottság történelmi időszaka következhet, amely teljességgel megkérdőjelezné az ország mai integritását. De ennek a szélsőséges eshetőségnek a valószínűségét csökkenti a tömeges nacionalizmus és a modern kommunikáció kettős hatása, mivel mindkettő az egységes kínai államot támogatja.
Végül van egy harmadik oka is azon kétségeknek, hogy sikerül-e Kínának a következő mintegy húsz év alatt -bizonyos amerikai körök szerint már-már fenyegető módon - jelentős világhatalommá válnia. Még ha Kína elkerüli is a komoly politikai széttagolódást, és ha sikerülne is negyedszázadig fenntartania a rendkívül magas gazdasági növekedést - mindkettő eléggé kétséges -, akkor is viszonylag nagyon szegény maradna. Még ha megháromszorozná is GDP-jét, népessége akkor is a lista alsó régióiban foglalna helyet a világ nemzeteinek egy főre jutó jövedelmét illetően, nem beszélve a nép jelentős részének tényleges szegénységéről. (A némileg optimista „Kína gazdasága a XXI. század küszöbén” című, 1996-ban, a Kínai Mennyiségi Gazdaságtani és Technológiai Tanulmányok Intézete által kiadott jelentés úgy becsüli, hogy Kínában az egy főre eső jövedelem 2010-ben megközelítőleg 735 dollár lesz, azaz nem egészen 30 dollárral magasabb, mint a Világbank által alacsony jövedelműként nyilvántartott országokban.) Az egy főre jutó telefonok, autók, sőt számítástechnikai cikkek aránya is roppant alacsony.
Összegezésképpen: ideális körülményeket feltételezve, még 2020-ra sem valószínű, hogy Kína valóban versenyképes lehet a világhatalom kulcsdimenzióiban. Azonban jó úton halad afelé, hogy a fő regionális hatalom legyen Kelet-Ázsiában. Kína geopolitikai szempontból már most vezető hatalom a szárazföldön. Katonai és gazdasági ereje mellett közvetlen szomszédai - India kivételével - mind eltörpülnek. Ezért nagyon is természetes, hogy egyre határozottabban lép fel a térségben, történelmi és földrajzi adottságaival, valamint gazdasági erejével összhangban.
Azok a kínaiak, akik tanulmányozták országuk történelmét, tudják, hogy egészen 1840-ig a kínai birodalom uralma alá tartozott Délkelet-Ázsia egészen a Malaka-szorosig, ideértve Burmát, a mai Banglades egy részét, valamint Nepált, a mai Kazahsztán egyes régióit, egész Mongóliát, és azt a területet, amelyet ma orosz távol-keleti tartománynak neveznek, vagyis az Amur folyó torkolatától északra fekvő területet (lásd az 1. fejezetben, a 23. oldalon található térképet). Ezek mind valamilyen formában kínai irányítás alatt álltak, vagy legalábbis adót fizettek Kínának. A francia-brit gyarmati terjeszkedés 1885 és 1895 között megfosztotta Kínát délkelet-ázsiai befolyásától, míg az oroszokkal 1858-ban és 1864-ben kötött két szerződés következtében területeket vesztett északkeleten és északnyugaton is. 1895-ben - a kínai-japán háborút követően - Kína Tajvant is elveszítette.
Szinte bizonyos, hogy történelmi és földrajzi okokból a kínaiak állhatatosabban - sőt érzelmileg túlfűtötten - fognak ragaszkodni Tajvan majdani visszacsatolásához. Az is joggal feltételezhető, hogy Kína, felhasználva megnövekedett hatalmát, ezt tűzi ki fő célként a jövő század első évtizedében, miután gazdasági és politikai értelemben bekebelezte és megemésztette Hongkongot. Talán egy békés újraegyesítés - esetleg az „egy nemzet, több rendszer” minta alapján (Teng Hsziao-Ping 1984-es „egy ország, két rendszer” jelmondatának változataként) - vonzó lehet Tajvan számára, és Amerika sem ellenezné, amennyiben Kína sikeresen fenntartja gazdasági fejlődését és jelentős demokratikus reformokat foganatosít. Máskülönben még a térségben vezető szerepet betöltő Kínának sem lesznek meg a kellő katonai eszközei, hogy érvényesítse akaratát, különösen az amerikai ellenvéleménynyel szemben. Ennélfogva a kérdés biztosan a kínai nacionalizmus felélénküléséhez vezet, és megrontja az amerikai-kínai kapcsolatokat.
A földrajzi fekvés is fontos tényező, és arra ösztönzi Kínát, hogy saját érdekében szövetséget kössön Pakisztánnal, és katonai jelenlétét biztosítsa Burmában is. Mindkét esetben India a geostratégiai cél. A Pakisztánnal való szoros katonai együttműködés miatt Indiának egyre inkább kétségei vannak saját biztonságát illetően, és ez korlátozza annak lehetőségét, hogy maga legyen a dél-ázsiai térség vezető állama, vagyis Kína geopolitikai riválisa. A Burmával való katonai együttműködés révén Kína több Burmához tartozó indiai-óceáni sziget tengerészeti létesítményeihez hozzáférhetne, s ezzel tovább nőne stratégiai befolyása Dél-Ázsiában, főleg a Malaka-szoros körzetében. Ha pedig Kína gyakorolna ellenőrzést a Malaka-szoros és a szingapúri geostratégiai csomópont felett, ezzel ellenőrizhetné azokat az utakat, melyek Japánból a közel-keleti olajhoz és az európai piacokhoz vezetnek.
A földrajz és a történelem Kína koreai érdekeit is meghatározza. Mint Kína egykori adófizető állama, az egyesült Korea az amerikai - és közvetve japán - befolyás eszközeként elviselhetetlen lenne Kína számára. Peking minimális igényként ragaszkodna ahhoz, hogy az újraegyesített Korea el nem kötelezett ütközőállam legyen Kína és Japán között, és arra is számítana, hogy a koreaiak történelmi gyökerű ellenszenve Japánnal szemben eleve a kínai befolyási övezetbe terelné Koreát. Egyelőre azonban Kína érdekeinek legjobban a kettéosztott Korea felel meg, és így valószínűleg kedvezőbbnek tartja, ha fennmarad az észak-koreai rezsim.
Gazdasági megfontolások is befolyásolják Kína regionális törekvéseinek erősödését. Az új energiaforrások iránti gyorsan növekvő kereslet miatt Kína ragaszkodik vezető szerepéhez a dél-kínai-tengerfenék lelőhelyeinek bármilyen formában történő helyi kiaknázását illetően. Ugyanezen okból Kína kezd egyre nagyobb érdeklődést tanúsítani az energiában gazdag közép-ázsiai államok függetlensége iránt. 1996 áprilisában Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán közös határ- és biztonsági egyezményt írt alá, és ugyanezen év júliusában Csiang Cö-min elnök kazahsztáni látogatása alkalmával kínai oldalról elhangzott: Peking támogatja „Kazahsztán erőfeszítéseit, hogy megvédje függetlenségét, önállóságát és területi egységét”. A fentiek világosan jelezték, hogy Kínát egyre közelebbről érinti Közép-Ázsia geopolitikája-
Történelmi és gazdasági okokból a térségben nagyobb hatalmat képviselő Kína érdeklődése az orosz Távol-Kelet iránt is növekszik. Amióta Oroszországnak és Kínának közös határa van, ez utóbbi első ízben most lett gazdaságilag dinamikusabb, politikailag pedig erősebb fél. A kínai bevándorlók és kereskedők beszivárgása az orosz területre már jelentős méreteket öltött, és Peking egyre tevékenyebben támogatja az észak-ázsiai gazdasági együttműködést, amely Japánt és Koreát is érinti. Ebben az együttműködésben Oroszország most sokkal gyengébb lapokat tart a kezében; az orosz Távol-Kelet pedig - gazdasági szempontból - egyre inkább a kínai Mandzsúriával fenntartott kapcsolatok függvénye lett. Hasonló gazdasági erők működnek a kínai-mongol kapcsolatokban is. Mongólia már nem Oroszország csatlósa, formai függetlenségét viszont Kína vonakodik elismerni.
Kialakulóban van tehát egy kínai befolyási övezet a térségben. Ez azonban nem tévesztendő össze azzal a kizárólagos politikai uralmon alapuló övezettel, amit a Szovjetunió tartott fenn Kelet-Európában. A kínai befolyási övezet ugyanis társadalmi és gazdasági szempontból átjárhatóbb és politikailag kevésbé monopol jellegű. Ennek ellenére olyan földrajzi területet jelent, melyben a különböző államok saját politikájuk megfogalmazásakor a térségben uralkodó hatalom érdekeinek, nézeteinek és várható reakcióinak rendelik alá magukat. Röviden szólva, egy kínai befolyási - pontosabban hódoltsági - övezet meghatározója, hogy az ottani fővárosok elsődleges kérdése, bármiről legyen is szó, a következőképpen hangzik: „Mi erről Peking véleménye?”
A fenti térkép a térségben vezető szerepet betöltő Kína lehetséges befolyási övezetét ábrázolja a következő negyedszázadban, valamint a világhatalmi Kínáét, amennyiben - a már említett belső és külső akadályok ellenére - tényleg megvalósulna egy efféle Kína. Egy, a térségben vezető szerepet betöltő Nagy-Kína - amely mozgósítaná az óriási gazdasági hatalommal rendelkező, Szingapúrban, Bangkokban, Kuala Lumpurban, Manilában és Jakartában élő kínaiak politikai támogatását, nem is beszélve Tajvanról és Hongkongról (a lábjegyzetben olvasható néhány megdöbbentő adat), és amely Közép-Ázsiába és az orosz Távol-Keletre is behatolna - olyan befolyással bírna, mely megközelítené a mintegy 150 évvel ezelőtt hanyatlásnak indult kínai birodalomét, sőt a Pakisztánnal való szövetség révén még növelné is geopolitikai befolyását. (A Jadzsou Dzsoukan (1994. szeptember 25.) szerint az 500 vezető kínai tulajdonban levő délkelet-ázsiai vállalat összes tőkéje körülbelül 540 milliárd volt. Más becslések még magasabb adatokról szólnak: az International Economy (1996. november/december) arról számolt be, hogy az 50 millió tengerentúli kínai éves bevétele megközelítőleg a fenti összeg volt, és ez nagyjából megegyezik a szárazföldi Kína GDP-jével. Elhangzott, hogy a tengerentúli kínaiak ellenőrzik Indonézia gazdaságának mintegy 90 százalékát, Thaiföldének 75 százalékát, Malajziáénak 50- 60 százalékát és Tajvan, Hongkong és Szingapúr teljes gazdaságát. E körülmények feletti aggodalmában egy korábban Japánban dolgozó indonéz nagykövet nyilvánosan figyelmeztetett „Kína gazdasági beavatkozására a térségben”, mely esetleg nemcsak kiaknázza ezt a kínai jelenlétet, hanem kínaiak által fenntartott „bábkormányokhoz” is vezethetne. (Saydiman Suryohadiprojo, „Hogyan kezeljük Kínát és Tajvant”, Aszahi Simb'un [Tokió], 1996. szeptember 23.)) Ahogy nő Kína hatalma és tekintélye, a vagyonos tengerentúli kínaiak valószínűleg egyre inkább azonosulnának Kína törekvéseivel, és a kínai birodalmi célok élharcosai lennének. A délkelet-ázsiai államok esetleg bölcs dolognak vélik, ha engednek Kína politikai érzékenységének és gazdasági érdekeinek - és ezt egyre inkább meg is teszik. (Jellemző volt erre a The Nation című bangkoki angol nyelvű napilapban megjelent beszámoló (1997. március 31.) Chavalit Yongchaiyudh thai miniszterelnök pekingi látogatásáról. A látogatás célja a meghatározás szerint szilárd stratégiai szövetség létrehozása volt „Nagy-Kínával”. Elmondták, a thai vezetés „elismerte, hogy Kína a világban jelentős szereppel rendelkező szuperhatalom”, és „Thaiföld hídkent kíván szolgálni Kína és az ASFAN között”. Szingapúr még messzebb is ment Kínával való azonosulásának hangoztatásában.) Az új közép-ázsiai államok is egyre inkább úgy látják, Kína érdeke az, hogy ők függetlenek legyenek, és ütköző szerepet töltsenek be Kína és Oroszország között.
Ha Peking világhatalom lenne, befolyása nagy valószínűség szerint jóval délebbre terjedne, és mind Indonéziának, mind a Fülöp-szigeteknek el kellene fogadnia azt a tényt, hogy a Dél-kínai-tengeren a kínai haditengerészet a vezető erő. Egy ilyen Kína sokkal nagyobb kísértést érezne, hogy erővel oldja meg Tajvan kérdését, függetlenül attól, hogy hogyan vélekedik erről Amerika. Nyugaton Üzbegisztán - az a közép-ázsiai állam, amely a korábbi orosz birodalom területén a legelszántabban áll ellen az orosz beavatkozásnak -, Türkmenisztánhoz hasonlóan esetleg szívesen szövetséget kötne Kínával az orosz befolyás ellensúlyozása végett. Így Kína erősebbnek érezné magát az etnikailag megosztott, és így sebezhetőbb Kazahsztánnal szemben. Egy mind politikailag, mind gazdaságilag valódi óriássá váló Kína esetleg megpróbálná nyíltabban kiterjeszteni befolyását az orosz Távol-Keletre, miközben aktívan támogatná Korea egyesítését (lásd a 229. oldalon lévő térképet).
Egy ilyen nagyra nőtt Kína azonban valószínűleg nagyobb külső ellenállással is szembe találná magát. Az előző térkép alapján nyilvánvaló, hogy nyugaton mind Oroszországnak, mind Indiának jó geopolitikai okai lennének arra, hogy - egymással szövetséget kötve - megpróbálják visszaszorítani a kínai befolyást. Együttműködésük valószínűleg Közép-Ázsiára és Pakisztánra összpontosulna, ahol Kína leginkább fenyegetné érdekeiket. Délen az ellenállás Vietnam és Indonézia részéről lenne a legerősebb - valószínűleg Ausztrália támogatásával. Keleten - japán támogatással - Amerika helyezkedne szembe bármilyen olyan kínai erőfeszítéssel, amely arra irányulna, hogy uralkodó szerepet töltsön be Koreában, és erővel bekebelezhesse Tajvant. Ha ugyanis ez megtörténne, az amerikai politikai jelenlét a Távol-Keleten csak az esetleg labilis, magányos Japánra szorítkozna.
Végül is a térképen felvázolt forgatókönyvek bármelyikének valószínűsége nemcsak attól függ, hogy maga Kína hogyan fejlődik, hanem nagymértékben Amerika hozzáállásától és jelenlététől is. Amerikai jelenlét nélkül a második forgatókönyv lenne valószínűbb, de még ha az első valósulna is meg, akkor is szükség lenne Amerika alkalmazkodására és önmérsékletére. A kínaiak tudják ezt, és ezért politikájuknak elsősorban arra kell összpontosítania, hogy befolyásolja az amerikai hozzáállást és különösen a kulcsfontosságú amerikai-japán kapcsolatokat, továbbá Kína többi kapcsolatát is ennek figyelem-bevételével, taktikusan kell kezelnie.
Kína leginkább nem az ellen tiltakozik, hogy Amerika mit tesz, hanem hogy jelenleg milyen szerepet tölt be, és hol mutatkozik aktívnak. Peking Amerikát a világ vezetőjének tekinti, amelynek jelenléte a térségben - a Japánban betöltött vezető pozíciója miatt - korlátozza Kína befolyását. Egy, a kínai külügyminisztériumban kutatói állást betöltő elemző szavai szerint: „Az Egyesült Államok stratégiai célja az, hogy az egész világon vezető szerephez jusson, és nem tűrheti semmilyen nagyhatalom megjelenését az európai és ázsiai földrészen, amely saját vezető szerepét fenyegetheti.” Tehát Amerika, szerepéből és elhelyezkedéséből adódóan - de szándékai ellenére - a jövőben Kína ellenfele, s nem természetes szövetségese lesz.
Ennek megfelelően - és összhangban Szun Ce ősi stratégiai bölcsességével - a kínai politika feladata az, hogy az amerikai hatalom felhasználásával békésen győzze le az amerikai hegemóniát, de anélkül, hogy szabad folyást engedne a lappangó japán regionális törekvéseknek. Ennek érdekében a kínai geostratégiának egyszerre két célt kell követnie, melyeket 1994 augusztusában Teng Hsziao-ping fogalmazott meg, igaz némileg homályosan: „Elsőként szembe kell szállnunk a hegemonizmussal és a hatalmi politikával, hogy megőrizhessük a világbékét; másodikként új nemzetközi politikai és gazdasági rendet kell felépítenünk.” Az első pont nyilvánvalóan az Egyesült Államokra céloz: Kína csökkenteni akarja az amerikai túlsúlyt, de óvatosan kerüli a katonai összeütközést, amely véget vetne Kína azon törekvéseinek, hogy gazdasági hatalom legyen. A második pont a világ hatalmi viszonyait igyekszik felülvizsgálni, kihasználva néhány kulcsfontosságú állam neheztelését a jelenlegi erőviszonyok miatt, mármint hogy az Egyesült Államok áll az élen, és őt támogatja Eurázsia nyugati szélén Európa (másként szólva Németország), a keletin pedig Japán.
A második cél elérése végett Peking olyan geostratégiát igyekszik folytatni a térségben, amely elkerül minden komoly ellentétet közvetlen szomszédaival, annak dacára, hogy maga is térségi túlsúlyra törekszik. A kínai-orosz viszony taktikai okokból történő javítása különösen időszerű, főként amióta Oroszország gyengébb lett Kínánál. Ennek megfelelően 1997 áprilisában a két állam együttesen ítélte el a „hegemonizmust”, és azt nyilatkozta, hogy a NATO kibővítése „megengedhetetlen”. Azonban nem valószínű, hogy Kína komolyan fontolóra venné egy hosszú távú és széles körű orosz-kínai szövetség lehetőségét Amerika ellen. Ez csak mélyítené és szélesítené az amerikai-japán szövetség hatókörét - melyet Kína szeretne lassan csökkenteni -, és ezzel Pekinget is elszigetelné a modern technika és a tőke alapvetően fontos forrásaitól.
Kínának az a legmegfelelőbb, ha - akárcsak a kínaiorosz viszonyban - Indiával is elkerül minden közvetlen összeütközést, még akkor is, ha közben szoros katonai együttműködést tart fenn Pakisztánnal és Burmával. Egy nyíltan ellenséges politika bonyolítaná Kína Oroszországhoz fűződő, taktikai szempontból előnyös kapcsolatát, Indiát pedig Amerika felé terelné. Mivel India is némileg Nyugat-ellenes nézeteket vall, és ellenzi a fennálló globális „hegemóniát”, a kínai-indiai feszültségek csökkenése is összhangban van Kína tágabb értelemben vett geostratégiai céljával.
Általánosságban ugyanezek a megfontolások vonatkoznak Kína jelenlegi délkelet-ázsiai kapcsolataira is. Miközben a kínaiak egyoldalú igényeket támasztottak a Dél-kínai-tengerre, ezzel párhuzamosan ápolták a barátságot a délkelet-ázsiai vezetőkkel - a történelmi okokból ellenséges vietnami vezetés kivételével. Továbbá igyekeztek kiaknázni azokat a nyíltabban megfogalmazott Nyugatellenes érzelmeket - különösen a nyugati értékekkel és az emberi jogokkal kapcsolatban -, amelyeknek az elmúlt években Malajzia és Szingapúr vezetői adtak hangot. Különösen üdvözölték Mohamed bin Mahathir maláj miniszterelnök időnként harsány Amerika-ellenes frázis-pufogtatásait, aki 1996 májusában egy tokiói fórumon nyilvánosan megkérdőjelezte az Amerikai-Japán Biztonsági Egyezmény szükségességét. Feltette a kérdést: ugyan miféle ellenséggel szemben kellene a szövetségnek védekeznie, és kijelentette, hogy Malajziának nincs szüksége szövetségesekre. A kínaiak nyilvánvalóan azzal számolnak, hogy a térségre gyakorolt befolyásuk automatikusan növekszik majd, amint Amerika tekintélye csökken.
Hasonló meggondolásból úgy tűnik, a lassú nyomás-gyakorlás áll Kína jelenlegi tajvani politikája mögött. Bár a Tajvan nemzetközi státusára vonatkozó kínai állásfoglalás minden megalkuvást kizár - sőt Peking szándékosan keltett nemzetközi feszültségekkel adta tudtára a világnak 1996 márciusában, hogy komolyan gondolja a kérdést, az ottani vezetők feltehetőleg felismerik, hogy egyelőre nem lesz elég hatalmuk ahhoz, hogy számukra kielégítő megoldást kényszerítsenek ki. Tudják, hogy egy korai erőszakos fellépés követte összezördülés Washingtonnal csak saját érdekeik ellen hatna, és megerősítené Amerika szerepét a helyi béke biztosításában. Ezenfelül a kínaiak maguk is elismerik, Nagy-Kína kialakulásának jövőjét nagymértékben meghatározza majd, hogy milyen hatékonyan olvasztják be Hongkongot.
Kína és Dél-Korea közeledése szerves része annak a politikának, mely erősíteni akarja „oldalszárnyait”, hogy jobban tudjon összpontosítani a fő célra. Ismerve a koreai történelmet és népének érzéseit, a Kína és Korea közötti megegyezés eredményeként csökkenhet Japán regionális hatalmi szerepe. Ugyanakkor előtérbe kerülhet egy, Kína és - akár az egyesített, akár a kettéosztott - Korea közötti hagyományosabb kapcsolat.
A lényeg az, hogy Kína regionális státusának békés erősítése elősegíti annak a fő célnak az elérését, amit a régi hadvezér, Szun Ce a következőképpen fogalmazhatott volna meg: Amerikának a térségben gyakorolt hatalmát annyira legyengíteni, hogy annak szövetségesként szüksége legyen egy, a térségben vezető szerepet betöltő Kínára, sőt végül társként egy kínai világhatalomra. Ezt a célt úgy kell megközelíteni és elérni, hogy ne váltsa ki az amerikai-japán szövetség védelmi okokból történő kibővítését, és olyan következménnyel se járjon, hogy Amerika hatalmát a térségben Japán vegye át.
Ennek megfelelően Kína rövid távon igyekszik megakadályozni az amerikai-japán biztonsági együttműködés megszilárdulását és kibővülését. Kínát különösen megriasztotta, amikor 1996 elején szóba került, hogy az amerikai-japán biztonsági együttműködés esetleg egy szélesebb ázsiai-csendes-óceáni szövetséggé bővülne. Ebben Peking nemcsak a kínai érdekeket érintő közvetlen fenyegetést látott, hanem annak veszélyét is, hogy kialakulhat egy Amerika vezette ázsiai biztonsági rendszer, amelynek célja Kína feltartóztatása. E szövetségben Japán lenne az a létfontosságú összetartó erő, melynek szerepét a hidegháború idején, a NATO-ban Németország játszotta. (Egy másik kínai kommentátor szerint az amerikai-japán biztonsági megállapodás a szovjethatalom visszafogását célzó „védelmi pajzsból” átalakult Kínára irányuló „támadó dárdává” (Jang Paj-csiang, „A Japán-USA biztonsági nyilatkozat következményeinek kifejtése”, Hsziandai Kuocsi Kuanhszi [Kortárs Nemzetközi Kapcsolatok] 1996. június 20.). 1997. január 31-én a Kínai Kommunista Párt mérvadó napilapja, a Zsenmin Zsipao cikket közölt „A katonai szövetség megerősítése nem egyezik a jelenlegi áramlatokkal” címmel, melyben az USA-Japán katonai együttműködés körének újrameghatározását „veszélyes lépésnek” nevezte.) Az új egyezményre Pekingben úgy tekintettek, mint amely által Japán végül jelentős katonai hatalommá válhat; olyan országgá, amely idővel talán arra is képes lesz, hogy erő alkalmazásával, egymaga oldjon meg jelentős gazdasági vagy tengeri vitákat. Tehát Kína valószínűleg erőteljesen szítani fogja azokat a még mindig erős ázsiai félelmeket, melyek szerint a jelentős japán katonai szerep veszélyt jelent a térség számára. Teszi ezt annak érdekében, hogy ezzel visszaszorítsa Amerikát, és megfélemlítse Japánt.
Azonban Kína stratégiai számításai szerint az amerikai hegemónia nem tartható fenn hosszabb távon. Bár különösen a kínai katonai vezetők körében egyesek hajlamosak úgy gondolni, hogy Amerika Kína kibékíthetetlen ellensége, leginkább arra számítanak, hogy Amerika a térségben egyre inkább elszigetelődik, minthogy túlságosan kötődik Japánhoz, sőt egyre jobban függ is majd tőle, csakhogy előbb vagy utóbb az amerikai-japán ellentétek és ezzel együtt a japán militarizmustól való amerikai félelmek is növekedni fognak. Ez majd lehetővé teszi - remélik a pekingi katonák -, hogy Kína kijátssza egymás ellen az említett két országot, mint ahogy megtette ezt már az Egyesült Államok és a Szovjetunió esetében is. Peking szerint el fog jönni az idő, amikor Amerika felismeri, ha befolyásos ázsiai-csendes-óceáni hatalom akar maradni, úgy nincs más választása, mint hogy az ázsiai szárazföldön található természetes partneréhez fordul.
Japán: regionális hatalom helyett NEMZETKÖZI HATALOM
Kritikus tényezőnek számít tehát Peking geopolitikai jövője szempontjából, hogy az amerikai-japán kapcsolatok hogyan fejlődnek. Az 1949-es kínai polgárháború befejezése óta Amerika távol-keleti politikáját Japánra alapozza. Japán - amely kezdetben az amerikai hadsereg megszállása alatt állt - ma már Amerika politikai-katonai jelenlétének legfőbb bázisa az ázsiai-csendes-óceáni térségben, és Washington egyik legfontosabb szövetségese a világon, melynek egyidejű védelmét is élvezi. Kína növekedése azonban kérdésessé teszi, vajon fennmaradhat-e a szoros amerikai-japán kapcsolat a változó regionális környezetben. És ha igen, akkor vajon meddig? Japán szerepe egy Kína-ellenes szövetségben világosnak tűnik; de milyen szerepet játszana, ha Kína jelentőségének növekedésével párhuzamosan csökkenne Amerika térségi vezető szerepe?
Kínához hasonlóan Japán is nemzetállam, melyben mélyen gyökerezik egyediségének és különleges státusának tudata. A szigetország története, sőt birodalmi mitológiája is arra sarkallja a szorgalmas és fegyelmezett japánokat, hogy úgy tekintsenek önmagukra, mint akiknek életmódja másokénál magasabb rendű. Ezt Japán kezdetben erőteljes elszigetelődési politikával védelmezte, majd amikor a XIX. században a világ kierőszakolta a nyitást, az európai birodalmakat próbálta utánozni, és igyekezett megteremteni saját birodalmát az ázsiai szárazföldön. A második világháborús katasztrófa nyomán aztán a japán nép egyetlen célra, a gazdaság talpra állítására összpontosított, miközben hazája szélesebb értelemben vett küldetése tisztázatlan maradt.
A kínai vezető szereppel kapcsolatos jelenlegi amerikai félelmek arra a sajátos üldözési mániára emlékeztetnek, amely nem túl régen még Japánnal kapcsolatban létezett.
A Japán-fóbia most átalakult Kína-fóbiává. Alig egy évtizeddel ezelőtt azok a jóslatok, melyek szerint elkerülhetetlenül küszöbön áll Japán „szuperállammá” válása - a szigetország állítólag nemcsak Amerika trónfosztására (sőt megvásárlására!) készült, hanem egyfajta „Pax Nipponica” kierőszakolására is - közszájon forogtak az amerikai tudósítók és politikusok körében. De nem csak az amerikaiak körében! Maguk a japánok is hamarosan buzgó hirdetői lettek, s egy sor japán bestseller fejtette ki azt a tézist, miszerint Japán a technikai versengésben felül fog kerekedni az Egyesült Államokon, és hamarosan egy világméretű „információs birodalom” központja lesz, míg Amerika - állítólag - hanyatlásnak indul történelmi kifáradása és a társadalmi méreteket öltő hedonizmusa miatt.
Ezek a felületes elemzések nem vették figyelembe, hogy Japán mennyire sebezhető ország volt egykoron és maradt mind a mai napig. Az erőforrások áramlásában és a kereskedelem megszokott menetében beálló legkisebb zökkenő is gondot jelenthet számára, nem is beszélve általában a világ stabilitásáról. Ráadásul fel-felerősödő belpolitikai - demográfiai, társadalmi és politikai - kórok gyötrik. Japán egyszerre gazdag, dinamikus és gazdaságilag hatalmas, ugyanakkor a térségben elszigetelt ország maradt. Politikai korlátok közé szorította az a tény, hogy biztonsága egy hatalmas szövetségestől függ, amely kezében tartja az egész világ stabilitását, és mely ráadásul Japán fő gazdasági riválisa is.
Nem valószínű, hogy Japán jelenlegi helyzete - az általa megvalósított gazdasági csoda egyfelől, másfelől az a szerep, melyet Amerika geopolitikai hatalmi eszközeként betölt - elfogadható marad az új japán nemzedékek számára, akikre már nem hat a második világháború megrázó és megszégyenítő élménye. Japán, történelmi okokból éppúgy, mint önbecsülése okán, nem teljesen elégedett a globális status quó-val, bár elégedetlensége mérsékeltebb, mint Kínáé. Némileg jogosan úgy érzi, őt is megilletné a világhatalmi szerep és ennek elismerése, ám tisztában van vele, hogy mivel biztonsága Amerikától függ - ami persze a térség számára hasznos, és ázsiai szomszédai számára megnyugtató -, erre nemigen számíthat.
Ráadásul annak arányában, ahogy Kína hatalma növekszik az ázsiai szárazföldön, befolyása pedig terjedni kezd a Japán számára gazdaságilag fontos tengeri térségben, erősödik a bizonytalanság a japán geopolitika jövőjével kapcsolatban. Japánt erős kulturális és érzelmi azonosulás, továbbá - mélyebb szinten - közös ázsiai azonosságérzet köti Kínához. Sok japán talán úgy találja, hogy egy erősebb Kína fellépése megnövelné Japán fontosságát az Egyesült Államokkal szemben, a térségben játszott amerikai vezető szerep pedig csökkenne. Másrészről sok japán számára Kína a hagyományos vetélytárs, korábbi ellenség, amely esetleg fenyegetést jelenthet a térség stabilitása szempontjából. Emiatt az Amerikához fűződő biztonsági kötelék ma fontosabb, mint valaha; még akkor is, ha néhány, az átlagnál nacionalistább érzelmű japán rossz szemmel nézi, hogy bosszantó módon korlátozzák Japán politikai és katonai függetlenségét.
Az Eurázsia távol-keleti részén fekvő Japán és a „távolnyugati” részen elhelyezkedő Németország szerepe között felületes hasonlóságokat fedezhetünk fel. Mindkettő az adott térségen belül az Egyesült Államok fő szövetségese. Az USA európai és ázsiai hatalma közvetlenül a velük való szoros szövetségből eredeztethető. Mindkettőnek elég nagy hadserege van, de - e tekintetben legalábbis - egyik sem független: Németországot korlátozza NATO-tagsága, Japánt pedig saját, amerikai tervezésű alkotmánya és az Amerikai-Japán Biztonsági Egyezmény. Mindkettő kiemelkedő kereskedelmi és pénzügyi hatalom, mely saját térségében vezető szerepet tölt be, és világviszonylatban is előkelő helyet foglal el. Mindkettő kvázi világhatalomnak nevezhető, és mindkettőt bosszantja, hogy nem lehet az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja.
De a geopolitikai adottságaik közötti különbségek jelentős következményekkel járhatnak. Németország jelenlegi NATO-kapcsolataiban egyenrangú fő európai szövetségeseivel, és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete révén hivatalosan kölcsönös védelmi feladatok kötik az Egyesült Államokhoz. Az Amerikai-Japán Biztonsági Egyezmény Washingtont kötelezi, hogy megvédje Japánt, de nem írja elő - még formálisan sem - a japán katonai erők bevetését Amerika védelmére. A szerződés tulajdonképpen gyámsági kapcsolatot jelent.
Ezenfelül Németország, az Európai Unió és a NATO megalakításában vállalt kezdeményező szerepe miatt ma már nem fenyegetést jelentő tényező szomszédai szemében, hanem sokkal inkább szívesen látott gazdasági és politikai partner. Egyesek még egy német vezetésű „Mitteleuropa” létrejöttét is üdvözölnék, melyben Németország lenne az üdvös térségi hatalom. Ez korántsem vonatkozik Japán ázsiai szomszédaira, akik lassan múló ellenséges érzelmeket táplálnak Japánnal szemben a második világháború miatt. A szomszédok nehezteléséhez hozzájárul a jen értéknövekedése is, amely időnként nemcsak keserű panaszokat vált ki, de fenyegeti a megbékélést Malajziával, Indonéziával, a Fülöp-szigetekkel, sőt Kínával is. Ez utóbbinak hosszú lejáratú hiteltartozása van Japánnal szemben, s ennek 30 százalékát jenben kell kifizetnie.
Japánnak nincs egyetlen olyan szomszédja sem, amellyel hasonló viszonyt ápolna, mint Németország Franciaországgal. E két utóbbi ugyanis valódi és többé-kevésbé egyenrangú térségi partnerek. Japánra kétségkívül erős kulturális vonzást gyakorol Kína, és ebbe talán a bűntudat érzése is keveredik; ám ez a vonzalom politikailag kétértelmű, mert egyik oldal sem bízik a másikban, és egyik sincs felkészülve arra, hogy elfogadja a másik vezető szerepét a térségben. Japánnak olyan szomszédja sincs, mint Németországnak Lengyelország: egy sokkal gyengébb, de geopolitikailag fontos állam, mellyel megvalósítható a kiegyezés, sőt az együttműködés is. Talán Korea lehetne ilyen - különösen a majdani újraegyesítés után -, de a japán-koreai kapcsolatok csak a felszínen jók, mert Korea nem tudja feledni az egykori japán uralmat, a japánok kulturális felsőbbrendűségi érzése pedig a valódi társadalmi megbékélés lehetőségét fenyegeti. Végül Japán viszonya Moszkvához sokkal hűvösebb, mint a német-orosz kapcsolatok. Oroszország még mindig megszállva tartja a Kuril-szigeteket, amelyeket kevéssel a második világháború befejezése előtt foglalt el. Röviden szólva, Japán politikailag elszigetelten él saját térségében, Németország pedig nem.
Ezen túlmenően Németország azonos demokratikus alapelveket vall szomszédaival, és osztja Európa szélesebb értelemben vett keresztény örökségét. Igyekszik azonosulni egy önmagánál nagyobb képződmény, „Európa” ügyével, sőt hajlandó némileg a háttérbe is húzódni emiatt. Hasonló „Ázsia” azonban nem létezik. Sőt Japánt izolacionista múltja és jelenlegi demokratikus rendszere is elszigeteli a térségtől, bár az elmúlt években számos ázsiai országban létrejött a demokrácia. Sok ázsiai úgy véli, hogy Japán nemcsak önző nemzet, de ráadásul túlságosan is utánozza a Nyugatot, amit az is bizonyít, hogy nem hajlandó az ázsiaiakkal együtt megkérdőjelezni az emberi jogokról és az individualizmus jelentőségéről hangoztatott nyugati véleményt. Ezért Japánt sok ázsiai nem tekinti igazán ázsiai országnak, sőt néha a Nyugat is csodálkozik, hogy Japán mennyire nyugati állammá lett.
Valójában Japán - bár Ázsiában fekszik - nem érzi magát jól ázsiai szerepkörben. Ez a körülmény nagyban korlátozza geostratégiai lehetőségeit. A térségben vezető helyet elfoglaló Japán nem fogja háttérbe szorítani Kínát. Egy esetleges japán uralom éppúgy nem tudná ezt biztosítani, mint egy Japán vezette térségi együttműködés, minthogy hiányoznak hozzá a történelmi, politikai és kulturális feltételek. Ezenkívül Japán továbbra is Amerika katonai védelmétől és a nemzetközi támogatástól függ. Az Amerikai-Japán Biztonsági Szerződés megszüntetése vagy akár fokozatos ellehetetlenítése Japánt azonnal kiszolgáltatottá tenné bármely komoly helyi vagy világméretű összetűzés esetén. Ez esetben csak két lehetősége lenne: vagy elfogadja Kína regionális vezető szerepét, vagy jelentős - és nemcsak költséges, de nagyon veszélyes - újrafegyverkezési programba kezd.
Érthető módon sok japán visszásnak tartja hazája jelenlegi helyzetét, vagyis azt a tényt, hogy hiába tölt be korlátozott világhatalmi szerepet, biztonsági szempontból mégis védelemre szorul. De nem egyértelmű, hogy a fennálló helyzetnek milyen komoly és életképes alternatívái lehetnek. Elmondható: annak dacára, hogy a kínai hadvezetésnek a részletekről vallott nézetei elkerülhetetlenül sokfélék, Peking céljai meglehetősen világosak, és a kínai geopolitikai törekvések iránya a térségben eléggé kiszámítható. Ezzel, szemben Japán geostratégiai elképzelése viszonylag homályosnak tűnik, ráadásul az ez irányú japán közhangulat is sokkal kevésbé egyértelmű.
A legtöbb japán természetesen belátja, hogy egy hirtelen és jelentős stratégiai változás veszélyeket hord magában. Lehet-e Japán regionális hatalom egy olyan térségben, ahol még mindig neheztelés veszi körül, és ahol Kína jó úton halad afelé, hogy a térség vezető hatalma legyen? Ám elfogadhatja-e Japán ezt a kínai szerepet? Lehet-e Japán valóban minden tekintetben világhatalom anélkül, hogy kockára tenné Amerika támogatását, és még jobban felerősítené a térségben vele szemben uralkodó ellenséges érzelmeket? Továbbra is jelen marad-e Amerika Ázsiában, és ha igen, Kína növekvő befolyására adott válasza hogyan fog hatni az eddig elsőbbséget élvező amerikai-japán kapcsolatra? A hidegháború ideje alatt ezeket a kérdéseket szinte soha nem kellett feltenni. Mára azonban kiemelkedő stratégiai fontosságra tettek szert, és egyre élénkebb vitát váltanak ki Japánban.
Az 1950-es évek óta a japán külpolitikát négy alapelv vezérli, amelyeket Josida Sigeru háború utáni miniszterelnök hirdetett meg. A Josida-elv alapja az volt, hogy (1) Japán fő célja a gazdasági fejlődés, (2) a japán fegyverkezésnek kis mértékűnek kell lennie, és az országnak kerülnie kell minden nemzetközi konfliktusban való részvételt, (3) Japán követi az Egyesült Államok politikai vezetését és elfogadja katonai védelmét, (4) a japán diplomáciának ideológiáktól mentesnek kell lennie, és a nemzetközi együttműködésre kell összpontosítania. Azonban, mivel sok japánt kellemetlenül érintett, hogy hazája túlzott mértékben részt vett a hidegháborúban, félsemlegességgel áltatták magukat. Még 1981-ben is azért kellett lemondania Maszajosi külügyminiszternek, mert a „szövetség” (domei) szót használta az amerikai-japán viszony jellemzésére.
Mindez ma már a múlté. Japán akkoriban tért magához, Kína önkéntes elszigeteltségben élt, és Eurázsia élesen megosztott volt. Azonban Japán politikai elitje ma úgy véli, hogy a világgazdaság részét képező gazdag országuk már nem tekintheti fő céljának a gyarapodást, hisz a nemzetközi közvélemény ezt rossz szemmel nézné. Továbbá egy gazdaságilag hatalmas Japán - különösen, ha Amerikával verseng - nem lehet egyszerűen az amerikai külpolitika függeléke, semmilyen nemzetközi felelősséget sem vállalva magára. Egy politikailag befolyásosabb Japán - főleg, ha világpolitikai elismerésre törekszik, például állandó tagságra az ENSZ Biztonsági Tanácsában - nem kerülheti el, hogy állást foglaljon a világbékét érintő fontosabb biztonsági és geopolitikai kérdésekben.
Következésképpen az elmúlt években se szeri, se száma nem volt a japán hivatalos és magánszervezetek által készített szaktanulmányoknak és jelentéseknek, valamint az ismert politikusok és egyetemi tanárok által írt, gyakran ellentmondásos könyveknek, melyekben felvázolták Japán új küldetését a hidegháború utáni korszakban. (Például a Higucsi Bizottság - egy miniszterelnöki tanácsadó testület amely „A japán biztonsági politika három pillére” című, 1994 nyarán készült jelentésében az amerikai-japán biztonsági kötelékek elsőbbségét hangsúlyozta, de többoldalú ázsiai biztonsági párbeszédet is sürgetett; az Ozava Bizottság 1994-es jelentése „Egy új Japán modellje” címmel; a Jomiuri Simbun „Átfogó biztonsági politika” című áttekintése 1995 májusában, mely többek között a japán katonai erő külföldi békefenntartó alkalmazása mellett érvelt; a Japán Vállalatvezetők Szövetségének 1996. áprilisi beszámolója, mely a Fuji Bank agytrösztjének segítségével készült, és nagyobb részarányosságot sürgetett az amerikai-japán védelmi rendszerben; az „Egy biztonsági rendszer lehetősége és szerepe az ázsiai csendes-óceáni térségben” című jelentés, melyet 1996 júniusában nyújtott be a Japán Nemzetközi Ügyek Fóruma a miniszterelnöknek; valamint számos, az elmúlt néhány évben kiadott könyv és cikk, melyeknek javaslatai gyakran sokkal polemikusabbak és szélsőségesebbek, és melyeket gyakrabban idézett a nyugati média, mint a fent említett, nagyrészt a főáramlathoz tartozó beszámolókat. Például 1996-ban egy japán tábornok által kiadott könyv nagy sajtóvisszhangot váltott ki, amikor azt merte találgatni, hogy az Egyesült Államok bizonyos körülmények között esetleg nem tudná megvédeni Japánt, és ezért Japánnak erősítenie kellene nemzeti védelmi lehetőségeit (lásd: „Új generációs szárazföldi önvédelmi erő", Morino Jasuhiro tábornok szerkesztésében, illetve ennek kommentárja: „Legendák arról, hogy az USA a segítségünkre siet”, Szankei Simbun, 1996. március 4.)).
Ezek sokféleképpen találgatták az amerikai-japán biztonsági szövetség tartósságát és kívánatos voltát, miközben a tevékenyebb japán diplomácia mellett emeltek szót, különösen Kínával szemben, vagy sürgették, hogy Japán aktívabb katonai szerepet játsszon a régióban. Ha az amerikai-japán kapcsolatokat a nyilvános párbeszéd alapján ítélnénk meg, jogosan vonnánk le azt a következtetést, hogy az 1990-es évek közepére a két ország viszonya válságba került.
Azonban a nyilvános politika szintjén a komolyan megvitatott javaslatok alapjában véve viszonylag józanok, megfontoltak és mérsékeltek voltak. A szélsőséges lehetőségek - a nyílt pacifizmus (melyből némi USA-ellenesség érződik ki) vagy a komoly egyoldalú újrafegyverkezés (mely csak az alkotmány felülvizsgálatával kezdődhetne el, és amely feltehetőleg Amerikában és a térségben egyaránt kedvezőtlen reakciót váltana ki) - kevés követőre leltek. A pacifizmus az elmúlt években a közvélemény szemében vesztett vonzerejéből - ha egyáltalán gyakorolt valaha is efféle vonzerőt -, az egyoldalú militarizmus pedig néhány tüzes szónok buzgalma ellenére sem tudta kivívni a közvélemény támogatását. A közvélemény általában - és bizonyára a befolyásos üzleti elit is - ösztönösen érzi, hogy egyik lehetőség sem nyújt valódi politikai alternatívát, és valójában csak veszélyezteti Japán jólétét.
A politikát uraló közéleti viták elsősorban azokról a hangsúlykülönbségekről szólnak, amelyek Japán alapvető nemzetközi magatartására vonatkoznak, és csak másodsorban a geopolitikai prioritások lehetséges változatairól. Tágabban értelmezve három fő és talán egy kisebb negyedik irányzat határozható meg; ezeket a következőképpen jellemezhetjük: „szégyentelen” Amerika-pártiak, globális merkantilisták, kezdeményező realisták és nemzetközi álmodozók. Azonban ha végül mind a négyet elemezzük, kiderül, valamennyi ugyanazt a meglehetősen általános célt tűzi ki, és ugyanaz a fő gondolat fogalmazódik meg bennük: ki kell aknázni az Egyesült Államokkal fennálló különleges kapcsolatot, hogy Japán elismerésre tegyen szert a világban. Ugyanakkor el kell kerülni az ázsiai ellenségeskedést, mégpedig anélkül, hogy idő előtt kockára tennék az amerikai védelmi ernyőt.
Az első irányzat abból az állításból indul ki, hogy Japán geostratégiájának lényege a fennálló - és elismerten felemás - amerikai-japán kapcsolat fenntartása. Szószólói - akárcsak a japánok többsége - azt kívánják, hogy Japánnak nagyobb nemzetközi elismerésben legyen része, és nagyobb szerepet kapjon a szövetségben. De hitvallásuk sarkalatos pontja - ahogy Mijazava Kiicsi miniszterelnök 1993 januárjában megfogalmazta -, hogy „a XXI. századba lépő világ kilátásai nagymértékben attól függnek, képes-e Japán és az Egyesült Államok [...] összehangoltan, közös éleslátással politizálni”. Ez a nézőpont jellemzi annak a nemzetközi beállítottságú politikai elitnek és külpolitikai vezető rétegnek a gondolkodását, amely az elmúlt mintegy két évtizedben a hatalmat birtokolta. A kínai regionális vezető szerep és a koreai amerikai jelenlét kulcsfontosságú geostratégiai kérdéseiben ez a vezetés az Egyesült Államokat támogatta, de azt is feladatának tekinti, hogy féken tartsa az amerikaiakat, akik hajlamosak ellenséges magatartást tanúsítani Kínával szemben. Valójában még ez a csoport is egyre szívesebben hangsúlyozza a szorosabb japán-kínai viszony szükségességét, melynek fontossága második helyen áll az amerikai kötelékek után.
A második irányzat nem vitatja Japán politikájának geostratégiai azonosulását Amerikával, de úgy látja: a japán érdekeket legjobban az szolgálja, ha őszintén elismerik és elfogadják, hogy országuk elsősorban gazdasági hatalom. Ezt a nézetet leggyakrabban a hagyományosan befolyásos miti (Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium) hivatali gépezetével, valamint az ország kereskedelmét és exportját irányító csoportokkal hozzák összefüggésbe. E nézet szerint Japán viszonylagos demilitarizációja olyan előny, amelyet érdemes megőrizni. Ha Amerika szavatolja az ország biztonságát, Japán szabadon folytathat kereskedelmi tevékenységet az egész világon, s közben szép nyugodtan globális szerepre tesz szert.
Egy ideális világban a második irányzat szívesebben folytatna legalábbis de facto semlegességi politikát, míg Amerika ellensúlyozná Kína regionális hatalmát, és így megvédené Tajvant és Dél-Koreát, ezáltal Japán szabadon tarthatna fenn szorosabb gazdasági kapcsolatot a szárazfölddel és Délkelet-Ázsiával. Azonban, az adott politikai helyzetet alapul véve, a globális merkantilisták szükségesnek fogadják el az amerikai-japán szövetséget, s vele a japán fegyveres erőkre fordított viszonylag szerény költségvetési kiadásokat - mely még mindig nem sokkal haladja meg az ország GDP-jének 1 százalékát de nem szívesen ruháznák fel a szövetséget jelentős regionális tartalommal.
A harmadik csoportot a kezdeményező realisták alkotják. Ők a politikusok és a geopolitikai gondolkodók új nemzedékét képviselik. Úgy hiszik, Japánnak - mint gazdag és sikeres demokráciának - lehetősége van, másfelől kötelessége is, hogy valóban megváltoztassa a hidegháború utáni világot. Ezzel, mint a gazdasági csoda országa, amely a világtörténelem kisszámú igazán nagy nemzete közé tartozik, elnyerheti a világ jogos elismerését. Egy ilyen markánsabb japán magatartást már az 1980-as években is előrevetített Nakaszone Jaszuhiro miniszterelnök, de e lehetőség legismertebb kifejtése az Ozava Bizottság ellentmondásos jelentésében látott napvilágot, 1994-ben, amely a sokat sejtető Az új Japán-modell: egy nemzet újragondolása címet kapta.
A bizottság elnökéről, Ozava Icsiróról, a gyors karriert befutó centrista politikai vezetőről elnevezett jelentés az ország hierarchikus politikai kultúrájának demokratizálására, valamint Japán nemzetközi magatartásának átgondolására szólított fel. A jelentés azt sürgette, hogy Japán „szokványos ország” legyen, ezért azt javasolta, tartsák fenn az amerikai-japán biztonsági kapcsolatokat, de eközben Japán hagyjon fel nemzetközi passzivitásával és vegyen részt aktívan a világpolitikában, főleg úgy, hogy vezető szerepet vállal a nemzetközi békefenntartó erőfeszítésekben. E célból a jelentés javasolta, hogy szüntessék meg a japán fegyveres erők külföldi szerepvállalását tiltó alkotmányos korlátokat.
Nem mondták ki, de a „szokványos ország” hangsúlyozása azt sugallta, hogy Japánnak meg kell tudnia magát védeni, s nem bízhatja ezt kizárólag az Egyesült Államokra. E nézőpont szószólói úgy érveltek: Japánnak - ahelyett, hogy automatikusan követné az amerikai irányítást - az egész világ számára jelentőséggel bíró kérdésekben habozás nélkül fel kellene szólalnia Ázsia érdekei mellett. Azonban jellegzetesen bizonytalanul fogalmaztak olyan kényes kérdésekben, mint Kína növekvő szerepe a térségben, vagy Korea jövője, s ebben a tekintetben nem sokban különböztek hagyományosabb beállítottságú kollégáiktól. Így a regionális biztonság tekintetében osztották azt a még mindig markáns japán véleményt, hogy mindkét ügyet elsősorban Washingtonra kell bízni, és Japán - Amerika túlzott lelkesedése ellenében - csak mérséklő szerepet töltsön be.
A közfelfogásban az 1990-es évek második felére kezdett felülkerekedni ez a kezdeményező, realista irányultság, ami hatással volt a japán külpolitika alakulására is. 1996 első felében a japán kormány „független diplomáciáról” kezdett beszélni, bár a mindig is óvatos külügyminisztérium a japán kifejezést inkább a homályosabb - és Amerika számára feltehetőleg kevésbé éles -„kezdeményező diplomácia” kifejezéssel fordította angolra.
A negyedik irányzat - a nemzetközi álmodozóké - kevésbé befolyásos, mint az előbbiek, de alkalmanként felhasználható arra, hogy a japán nézőpontot idealistább frázisokkal töltse meg. A köztudatban kiemelkedő személyiségekkel azonosítják - például Morita Akióval, a Sony cég vezetőjével -, akik személy szerint nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy Japán látványos módon kötelezze el magát az erkölcsileg kívánatos célok mellett. Gyakran idézik az „új világrend” fogalmát, és arra szólítják fel Japánt, hogy - pontosan azért, mert nem terheli geopolitikai felelősség - legyen a vezetője egy világméretű, valóban emberközpontú rend kialakításának.
Mind a négy irányzat egyetért egy kulcsfontosságú regionális kérdésben: Japánnak érdekében áll számos többoldalú ázsiai-csendes-óceáni együttműködés létrehozása. Az ilyen együttműködésnek az idők folyamán három pozitív hatása lehet: segíthet bevonni - és finoman visszafogni - Kínát; segíthet Amerikát Ázsiában tartani akkor is, ha fokozatosan csökken a befolyása; és segíthet csillapítani a japánok iránti ellenszenvet, miáltal növekedhet Japán befolyása. Bár nem valószínű, hogy létrehozható egy japán befolyási övezet a térségben, az együttműködés bizonyos fokú regionális tekintéllyel ruházhatja fel Japánt, különösen a dél-ázsiai szigetországokban, amelyek kellemetlennek találhatják Kína növekvő hatalmát.
A négy nézőpont abban is megegyezik, hogy a Kínával ápolt óvatos barátság sokkal előbbre való, mint a Kína közvetlen visszaszorítására tett bármely amerikai erőfeszítés. Valójában a japán külpolitikusok szemében nem túl vonzó az amerikai vezetéssel megvalósuló, Kína visszaszorítását célzó stratégia gondolata. Éppily kevéssé tartanának kívánatosnak egy Japán és Amerika támogatásával létrejövő nem hivatalos, Kínát ellensúlyozó koalíciót, melynek a szigetállamok lennének a tagjai (Tajvan, a Fülöp-szigetek, Brunei és Indonézia). Japán szemszögből minden ilyenfajta erőfeszítés nemcsak meghatározatlan idejű jelentős amerikai katonai jelenlétet igényelne Japánban és Koreában, hanem - robbanásveszélyes átfedést létrehozva a kínai és az amerikai-japán regionális érdekek között (lásd a térképet a 253. oldalon) -valószínűleg a Kínával történő összeütközésre vonatkozó önbeteljesítő jóslat is lenne. (Néhány konzervatív japánt megkísértett a külön japán-tajvani kapcsolat gondolata, és 1996-ban, e cél támogatására, megalakult a „Japán-Tajvani Parlamentpártiak Szövetsége”. Mint ahogy azt várni lehetett, a kínai válasz ellenséges volt.) Ez gátolná Japán fokozatos egyenrangúvá válását, és fenyegetné gazdasági jólétét is.
Ugyanezen okból kevesen szeretnék mindennek az ellenkezőjét is: a Japán és Kína közötti nagy kiegyezést. A szövetségek ilyen klasszikus megfordításának túlságosan is nyugtalanító regionális következményei lennének. Amerika kivonulása a térségből, valamint a kínai befolyás átterjedése Tajvanra és Koreára Japánt is kiszolgáltatottá tenné. Ez - néhány szélsőséges véleménytől eltekintve - senki számára sem tűnik túl vonzó perspektívának. Mivel Oroszország geopolitikai jelentősége csökkent és történelmi tekintélye is csorbult, nincs más alternatívája annak a jelenlegi alapvető konszenzusnak, amely szerint Japán életbiztosítása az Amerikához fűződő kapcsolat. E nélkül Japán nem biztosíthatja magának az állandó olajellátást, és a kínai - s talán hamarosan a koreai - atombombától sem tudná megvédeni magát. Az egyetlen valódi politikai kérdés az, hogyan lehet az Amerikához fűződő kapcsolatot úgy kezelni, hogy az a legjobban szolgálja a japán érdekeket.
Ennek megfelelően a japánok együttműködnek a katonai kooperációt erősíteni kívánó Amerikával. Ez az együttműködés látszólag nagyobb területet érint, minthogy a szűkebb értelmű „Távol-Kelet” helyett a tágabb jelentésű „ázsiai-csendes-óceáni” térség tartozik hatókörébe. Ezzel összhangban 1996 elején az úgynevezett japán-amerikai védelmi irányelvek áttekintésekor a japán kormány is tágabb értelemben utalt a japán védelmi erők lehetséges bevetésére, és a „távol-keleti ügyek” helyett a „Japán szomszédos térségeinek ügyei” kifejezést használta. Japán azért hajlandó igazodni Amerikához ebben az ügyben, mert kétségei vannak Amerika hosszú távú ázsiai hatalmát illetően, valamint aggódik amiatt, hogy Kína erősödése - és Amerika ezzel kapcsolatos látható nyugtalansága - a jövőben elfogadhatatlan választás elé állítja Japánt: Amerika mellett álljon-e Kína ellenében, vagy Kínával szövetkezzen Amerika nélkül?
Japán számára ez az alapvető dilemma történelmi szükségszerűséget is hordoz. Mivel a vezető regionális hatalom státusának elérése nem reális cél, és mivel regionális háttér nélkül egy valódi, kiterjedt világhatalmi szerep elérése is illuzórikus, Japán úgy szerezhet a legkönnyebben vezető világhatalmi státust, ha aktívan részt vesz a világbéke fenntartásában és a világ gazdasági fejlődésében. Az amerikai-japán katonai szövetség kihasználásával és a Távol-Kelet stabilitásának biztosításával - de anélkül, hogy ez egy Kína-ellenes koalícióvá válna - Japán biztonságosan kialakíthatna egy csak rá jellemző, befolyásos szerepet a világban, olyan hatalomként, amely támogatja egy valóban nemzetközi és hatékonyabban intézményesített együttműködés létrehozását. Japán így, Kanadához hasonlóan, sokkal hatalmasabb és befolyásosabb lenne a világban: olyan állam, amelyet tisztelnek azért, mert gazdagságát és hatalmát jóra használja, de nem félnek tőle, és nem is haragszanak rá.
Amerika geostratégiai igazodása
Az amerikai politikának azt kell elérnie, hogy Japán ez utóbbi utat válassza, és hogy Kína esetleges regionális vezető szerepe ne billentse ki Kelet-Ázsia stabil, három-szereplős hatalmi egyensúlyát. Súlyosan próbára teszi Amerika diplomáciai képességeit és politikai képzelőerejét, hogy mind Japánt, mind pedig Kínát megfelelő módon kezelje, és olyan stabil, háromoldalú kapcsolatokat tartson fenn velük, melyeknek saját maga is részese. Ha megszabadul attól a régi rögeszmétől, hogy Japán gazdasági felemelkedése fenyegetést jelent, és nem fél többé Kína politikai erejétől sem, az segíthet neki abban, hogy hűvös realizmuson és gondos stratégiai számításokon nyugvó politikát folytasson. Azt kell ügyesen mérlegelnie, hogyan terelhető a japán tenni akarás a nemzetközi színtér felé, és hogyan lehet a növekvő kínai hatalmat a térségi alkalmazkodás felé irányítani.
Csak így lesz képes Amerika Eurázsia keleti részén olyan geopolitikai rendszert, olyan, közös érdekeken nyugvó térségi hatalmi szerkezetet létrehozni, amilyet Európa képez Eurázsia nyugati szélén. Csakhogy - Európától eltérően - a keleti szárazföldön egyhamar aligha fog kialakulni demokratikus hídfő. Ehelyett a Távol-Keleten az új alapokra helyezett japán-amerikai szövetségnek kell majd élő példaként szolgálnia ahhoz, hogy Amerika kiegyezzen a regionális vezetővé vált Kínával is.
Amerika számára számos fontos geostratégiai következtetés vonható le a jelen fejezet előbbi két alfejezetében található elemzésből:
Az az elterjedt vélemény, hogy Kína lesz a következő világhatalom, más országokban üldözési mániát kelt, Kínán belül pedig nagyzási téveszmét vált ki. Azok a félelmek, hogy rövid időn belül egy támadó szándékú és ellenséges Kína veszi át a hatalmat a világban, legjobb esetben koraiak, legrosszabb esetben pedig önbeteljesítő jóslatok lehetnek. Ebből az következik, hogy ellentétes eredménnyel járna egy olyan koalíció megszervezése, amelynek célja Kína világhatalmi aspirációinak megakadályozása. Ez csak a térségben befolyásos Kína ellenséges hozzáállását idézné elő. Ugyanakkor minden ilyen erőfeszítés megterhelné az amerikai-japán kapcsolatokat is, mivel a legtöbb japán valószínűleg ellenezne egy ilyen koalíciót. Ennek megfelelően az Egyesült Államoknak nem szabad további nyomást gyakorolnia Japánra annak érdekében, hogy az nagyobb védelmi felelősséget vállaljon az ázsiai-csendes-óceáni térségben. Az ilyen erőfeszítések csak gátolnák a Japán és Kína közötti stabil kapcsolat kialakulását, és tovább fokoznák Japán elszigeteltségét a térségben.
De mivel Kína valószínűleg nem válik világhatalommá -és épp emiatt nem lenne bölcs dolog olyan politikát folytatni, amely háttérbe szorítja így jelentős hatalomként kívánatos kezelni. Ha a nemzetközi közösség bevonná Kínát a szélesebb együttműködésbe, és megkapná azt a státust, amire vágyik, lehet, hogy ezzel tompítható lenne nemzeti törekvéseinek éle. Fontos lépés lenne ebbe az irányba, ha Peking részt vehetné a világ vezető országainak, az úgynevezett Heteknek (G-7) az éves csúcstalálkozóin, különösen, minthogy Oroszország is a meghívottak között van.
A látszat ellenére Kínának valójában nincsenek komoly stratégiai lehetőségei. További gazdasági sikerei nagyon erősen függnek a nyugati tőke és technológia beáramlásától és a külpiacok elérhetőségétől, ez pedig erős korlátok közé szorítja lehetőségeit. A bizonytalan és elszegényedett Oroszországgal való szövetség sem növelné gazdasági és geopolitikai távlatait, Moszkva számára pedig egy efféle szövetség egyenesen alárendeltségi viszonyt jelentene. Ez tehát nem életképes geostratégiai lehetőség, akkor sem, ha a gondolat taktikailag csábító mind Kína, mind Oroszország számára. Az Iránnak és Pakisztánnak nyújtott segítség közvetlenebb regionális és geopolitikai jelentőséggel bír Kína számára, de ez sem nyújt alapot komoly világhatalmi státushoz. A végső megoldás egy „hegemóniaellenes” koalíció lenne, ha Kína úgy érezné, hogy nemzeti vagy regionális törekvéseit - Japán támogatásával - az Egyesült Államok akadályozza. Ez azonban a szegények koalíciója lenne, akik valószínűleg jó ideig együttes szegénységben is maradnának.
Nagy-Kína jó úton halad afelé, hogy a térség vezető hatalma legyen. Mint olyan, lehet, hogy megpróbál rátelepedni a szomszédaira, destabilizáló hatást gyakorolva a térségre. De megelégedhet azzal is, hogy - a történelmi Kínai Birodalomhoz hasonlóan - a befolyás gyakorlásának közvetettebb módját választja. Az, hogy hegemonikus befolyási övezet vagy egy kevésbé pontosan körülhatárolható, a környező államok által tiszteletben tartott övezet jön-e létre, részben attól függ, hogy mennyire marad durva és önkényes a kínai rezsim; másrészt pedig attól, hogy a két külső, kulcspozícióban lévő játékos - Amerika és Japán - hogyan reagál Nagy-Kína kialakulására. Az egyszerű tudomásulvétel politikája magabiztosabb kínai magatartást bátorítana, de valószínű, hogy hasonló eredményhez vezetne a Nagy-Kína létrejöttét akadályozó politika is. Talán mindkét szélsőség elkerülhető lenne, ha bizonyos kérdésekben óvatos alkalmazkodás nyilvánulna meg, míg másokban a határok pontos meghúzására kerülne sor.
Egy Nagy-Kína által Eurázsia egyes részeire gyakorolt esetleges geopolitikai befolyás mindenesetre egybeesik Amerika nagy geostratégiai érdekével, vagyis azzal, hogy stabil, de politikailag sokszínű Eurázsia jöjjön létre. Így például az izmosodó Kína Közép-Ázsiában elkerülhetetlenül korlátozza annak az Oroszországnak a cselekvési szabadságát, amely szeretné Moszkva uralma alatt újraegyesíteni a térséget. Ebben az összefüggésben, valamint a Perzsa-öböllel kapcsolatban, Kínának - növekvő energiaszükséglete miatt - ugyanazok az érdekei, mint Amerikának: szabad utat kell biztosítani az olajtermelő térségekbe, valamint fenn kell tartani a politikai stabilitást. A Pakisztánnak nyújtott kínai támogatás eltántorítja Indiát attól, hogy Pakisztánt függő helyzetbe hozza, illetve ellensúlyozza India azon szándékát is, hogy együttműködjön Oroszországgal Afganisztán és Közép-Ázsia ügyében. Végül pedig a Kelet-Szibéria fejlesztésében való kínai és japán részvétel szintén segítheti a térség stabilitásának növelését. Ezeket a közös érdekeket folyamatos stratégiai párbeszéd során kell tisztázni. (1996-ban, a kínai biztonsági és védelmi csúcsvezetőkkel folytatott tanácskozás során a következő közös stratégiai érdekterületeket fedeztem fel - alkalmanként szándékosan homályos megfogalmazást használva - egy efféle párbeszéd alapjaként: (1) békés Délkelet-Ázsia; (2) a part menti ügyek erőszakmentes megoldása; (3) Kína békés újraegyesítése; (4) stabilitás Koreában; (5) Közép-Ázsia függetlensége; (6) egyensúly India és Pakisztán között; (7) gazdaságilag dinamikus és a nemzetközi politikában jótékony szerepet betöltő Japán; (8) stabil, de nem túl erős Oroszország.)
Vannak olyan területek is, ahol a kínai törekvések ütközhetnek az amerikai - és japán - érdekekkel, főleg akkor, ha ezeket az érdekeket a történelemből már ismerős keményebb eszközökkel próbálnák elérni. Ez különösen Délkelet-Ázsiára, Tajvanra és Koreára vonatkozik.
Délkelet-Ázsia túl gazdag, földrajzilag túlságosan nagy kiterjedésű ahhoz, hogy - akár még egy nagy hatalmú Kínával szemben is - függő helyzetbe kerüljön. Ahhoz azonban gyenge és politikailag túlságosan széttagolt, hogy ne tartozzon legalább Kína speciális, mások által tiszteletben tartott befolyási övezetébe. Kína hatalmának növekedésével mindenképpen nő a térségre gyakorolt befolyása, és ezt elősegíti a kínai pénzügyi és gazdasági jelenlét a térség minden országában. Sok múlik azon, hogy Peking hogyan használja ezt a hatalmat. Ám korántsem nyilvánvaló, hogy Amerikának fűződik-e bármiféle érdeke e hatalom közvetlen ellenőrzéséhez; illetve, hogy részt vegyen-e olyan ügyekben, mint a Dél-kínai-tenger körüli vita. A kínaiaknak jelentős történelmi tapasztalataik vannak az egyenlőtlen (vagy hűbérállami) viszonyok ügyes kezelésében; és Pekingnek bizonyosan érdekében állna önmegtartóztatást gyakorolni, és ezzel elkerülni a világhatalmi törekvései gerjesztette regionális félelmeket. Ez a félelem a térségben olyan Kína-ellenes koalíciót hozna létre - ennek felhangjai már érezhetők a kialakulóban lévő indonéz-ausztrál katonai együttműködésben amely valószínűleg az Egyesült Államok, Japán és Ausztrália támogatására is okkal igényt tartana.
Egy Nagy-Kína - különösen, miután bekebelezte Hongkongot - szinte bizonyosan erőteljesebben fog fellépni annak érdekében, hogy Tajvannal újraegyesüljön. Fontos tisztán látni azt a tényt, hogy Kína sohasem nyugodott bele Tajvan bizonytalan ideig tartó különállásába. Ezért ez az ügy akár frontális amerikai-kínai összeütközéshez is vezethet, aminek minden érintett számára nagyon fenyegetőek lennének a következményei: visszavetné Kína gazdasági kilátásait, Amerika és Japán kapcsolatait súlyos feszültségekkel terhelné meg, és kudarcra ítélné Amerika azon erőfeszítéseit, hogy stabil hatalmi egyensúlyt hozzon létre Eurázsia keleti részén.
Ezért fontos, hogy az érintettek a lehető legtisztábban lássanak ebben a kérdésben. Még ha valószínű is, hogy Kína belátható időn belül nem fog megfelelő eszközökkel rendelkezni, hogy erőszakot alkalmazzon Tajvannal szemben, Pekingnek meg kell értenie - és el is kell hinnie: Amerika nem nyugodhat bele Tajvan erőszakos, katonai erővel történő visszacsatolásába. Mert ez olyan káros következményekkel járna Washington távol-keleti szerepére nézve, hogy az egyszerűen nem engedhetné meg magának a passzivitást.
Más szóval Amerikának nem Tajvan önállósága érdekében kellene közbelépnie, hanem az ázsiai-csendes-óceáni térségben fennálló amerikai geopolitikai érdekek miatt. Ez lényeges különbség. Az Egyesült Államoknak önmagában semmiféle különleges érdeke nem fűződik Tajvan önállóságához. Tulajdonképpen a hivatalos álláspont az - és nem is kell rajta változtatni hogy csak egy Kína van. De az újraegyesítés megvalósításának konkrét módja létfontosságú amerikai érdekeket sérthet, és a kínaiaknak ezzel teljes mértékben tisztában kell lenniük.
Tajvan ügye alapos okot szolgáltat Amerikának, hogy anélkül vethesse fel az emberi jogok kérdését a Pekinggel folytatott diplomáciai vitákban, hogy a belügyekbe való beavatkozással vádolhatnák. Tökéletesen megfelelő, ha azt ismételgetik Pekingnek: az újraegyesítés csak akkor fog megtörténni, ha Kína még virágzóbb és demokratikusabb ország lesz. Csak egy olyan Kína lesz képes Tajvant magához vonzani és beolvasztani Nagy-Kínába, mely - esetleg - arra is kész, hogy konföderációként működjön az „egy ország, több rendszer” elv alapján. Mindenesetre Tajvan miatt Kínának érdekében áll, hogy fokozottan tiszteletben tartsa az emberi jogokat, és ebben az összefüggésben helyes, ha Amerika időnként felveti e problémákat.
Ugyanakkor az Egyesült Államoknak - Kínának adott ígérete szerint - tartózkodnia kell attól, hogy közvetlenül vagy közvetetten támogasson bármely olyan nemzetközi kezdeményezést, amely Tajvan státusának erősítésére irányul. Az 1990-es években az USA és Tajvan közötti érintkezések egy része azt a benyomást keltette, hogy az Egyesült Államok hallgatólagosan önálló államként kezeli Tajvant, így érthető volt a kínaiak haragja emiatt. És amiatt is, hogy a tajvani hivatalos személyek egyre inkább igyekeztek nemzetközileg elismertetni Tajvan önállóságát.
Az Egyesült Államoknak ezért világossá kellene tennie, hogy politikáját hátrányosan érintenék azok a tajvani erőfeszítések, melyekkel a szigetország megpróbálná meg változtatni a kínai-tajvani kapcsolatokban régóta fennálló - és szándékosan homályban hagyott - pontokat. Sőt, ha Kína virágzik és demokratizálódik - valamint Hongkong visszacsatolása során nem történik visszalépés az emberi jogokban az amerikaiak bátoríthatnák a komoly kínai-tajvani megbeszéléseket a végső újraegyesítés feltételeiről. Ez segítene abban is, hogy erőteljesebben lehessen sürgetni Kína belső demokratizálódását, miközben szélesebb alapokon nyugvó stratégiai megegyezés jöhetne létre az Egyesült Államok és Nagy-Kína között.
Korea - ez a geopolitikai szempontból kulcsfontosságú északkelet-ázsiai állam - újra versengés forrása lehet Amerika és Kína között, és jövője közvetlenül ki fog hatni az amerikai-japán viszonyra is. Amíg Korea kettéosztott marad, és háború veszélye áll fenn az instabil Észak és az egyre gazdagabb Dél között, az amerikai erőknek a félszigeten kell maradniuk. Ha az USA egyoldalúan visszavonulna, az nemcsak új háború lehetőségét vetítené előre, hanem azt is jelezné, hogy véget ért az amerikai katonai jelenlét Japánban is. Nehéz elképzelni a japánok bizalmát azt követően, hogy az USA csapatokat vezényel japán földre, miközben cserbenhagyja Dél-Koreát. Ennek bizonyára gyors japán újrafegyverkezés lenne a következménye, mely nagyfokú destabilizációt váltana ki a térségben.
Ám valószínűleg Korea újraegyesítése is komoly geopolitikai kérdéseket vetne fel. Ha az amerikai erők ott maradnának az újraegyesített Koreában, azt a kínaiak elkerülhetetlenül Kína-ellenes lépésnek tekintenék. Tulajdonképpen az is kétséges, hogy a kínaiak - ilyen körülmények között - beleegyeznének-e az újraegyesítésbe. Ha az újraegyesítés lépésről lépésre történne, a lehető legpuhább landolásra törekedve, Kína politikai eszközökkel akadályozná ezt, és azokat az észak-koreai tényezőket támogatná, akik az egyesítéssel továbbra is szemben állnának. Ha az újraegyesítés erőszakos módon menne végbe - észak-koreai „kényszerleszállással” -, még a kínai katonai közbelépés sem lenne kizárható. Kínai szemszögből nézve Korea újraegyesítése csak akkor lenne elfogadható, ha nem járna együtt az amerikai hatalom közvetlen kiterjesztésével - és háttérben a japán felvonulási területtel.
Az újraegyesült Korea azonban - amennyiben nem állomásoznának területén amerikai csapatok - valószínűleg először a Kína és Japán közötti semlegesség felé vonzódna, de aztán fokozatosan - részben a még meglévő, ám még mindig mély japánellenes érzésektől vezérelve - vagy viszonylag erős kínai politikai befolyás alá kerülne, vagy Kína barátainak táborát gyarapítaná. Aztán felmerülne az a kérdés is, hogy Japán hajlandó-e továbbra is Amerika egyetlen ázsiai hatalmi bázisaként működni. Ez legalábbis megosztaná a japán belpolitikát. Ha ennek eredményeként az USA csak kisebb területen lehetne jelen a Távol-Keleten, akkor megnehezedne a stabil eurázsiai hatalmi egyensúly fenntartása. Az említett tényezők még inkább érdekeltté teszik Amerikát és Japánt a koreai status quo fenntartásában - bár mindkettőjüket más és más okok vezérlik -, és ha a status quó-t megváltoztatják, akkor ez csak nagyon lassan történhet meg, lehetőleg egyre növekvő amerikai-kínai regionális egyetértés közepette.
Egy valódi japán-koreai megbékélés nagyban elősegítené, hogy az esetleges újraegyesítés stabilabb regionális háttérrel rendelkezzék. A koreai újraegyesítésből származó különböző nemzetközi bonyodalmakat enyhítené a Japán és Korea közti valódi kibékülés, és ez olyan egyre szorosabb együttműködést eredményezne a két ország között, amely politikailag összekötné őket. Az Egyesült Államok játszhatná a kulcsszerepet a megbékélés elősegítésében. Sok olyan sajátos elemet lehetne itt alkalmazni, amelyeket először a német-francia megbékélés elősegítésekor használtak, majd később Németország és Lengyelország között - a közös egyetemi programoktól kezdve egészen a közös katonai alakulatokig. Egy átfogó és a térséget stabilizáló japán-koreai partnerségi kapcsolat talán még Korea újraegyesítése után is megkönnyítené a folyamatos amerikai jelenlétet a Távol-Keleten.
Szinte magától értetődik, hogy a Japánnal való szoros politikai kapcsolat Amerika geostratégiai érdeke. De az, hogy Japán Amerika vazallusa, riválisa vagy partnere lesz-e, azon múlik, hogy az amerikaiak és a japánok képesek-e világosabban meghatározni közösen elérendő nemzetközi céljaikat, és élesebben elválasztani egymástól az USA távol-keleti geostratégiai küldetését és Japán globális törekvéseit. Japán számára - a japán külpolitikáról folyó belső viták ellenére - Amerika marad továbbra is a fő tájékozódási pont, amelyhez saját nemzetközi orientációját igazítja. Egy irányt tévesztett Japán - amely az újrafegyverkezés vagy a Kínával való külön megegyezés felé orientálódna - az amerikai jelenlét végét jelentené az ázsiai-csendes-óceáni térségben, és kizárná, hogy a térségben stabil háromoldalú megegyezés jöjjön létre Amerika, Japán és Kína között. Ez pedig eleve lehetetlenné tenné, hogy amerikai irányítás mellett egész Eurázsiára kiterjedő politikai egyensúly jöjjön létre.
Röviden, egy irányt tévesztett Japán olyan lenne, mint egy partra vetett bálna: tehetetlenül, de veszélyesen csapkodna. Destabilizálhatná Ázsiát, de nem tudna más megoldást kínálni az Amerika, Japán és Kína közti egyensúly helyett, amely jelenleg biztosítja a stabilitást. Amerika csak Japánnal szoros szövetségben lesz képes Kína regionális törekvéseit kezelni, és önkényesebb megnyilvánulásait elfojtani. Csak ezen az alapon képzelhető el az a bonyolult háromoldalú egyezség, melyben Amerika világhatalma, Kína térségi elsősége és Japán nemzetközi vezető szerepe egyesül.
Ebből az következik, hogy belátható időn belül nem kívánatos a Japánban (és Koreában) állomásozó amerikai erők csökkentése. Ugyanezen oknál fogva a japán katonai erőfeszítések geopolitikai kiterjesztése és jelenlegi nagyságának jelentős növelése sem kívánatos. Az USA jelentős mértékű visszavonulása valószínűleg nagymértékű japán fegyverkezési programot indítana el, amely aggasztó stratégiai iránytévesztés lenne. Ha Amerika nagyobb katonai szerepvállalásra sürgetné Japánt, csak rontaná a regionális stabilitás kilátásait, és akadályozná a szélesebb körű megegyezést a térségben Nagy-Kínával. Ezzel együtt eltérítené Japánt a konstruktív nemzetközi küldetéstől, és így nehezítené a stabil geopolitikai pluralizmus kialakítását egész Eurázsiában.
Ebből az is következik, hogy Japánnak - ha el akar fordulni Ázsiától, és nyitni akar a világ felé - olyan jelentős támogatást és különleges státust kell kapnia, ami jól szolgálja saját nemzeti érdekeit. Kínával ellentétben - amely a regionális hatalmi szerep után világhatalomra is törhet -Japán úgy szerezhet nemzetközi befolyást, ha tartózkodik a hatalmi törekvésektől. Ezért rendkívül fontos, hogy Japán érezze: Amerika különleges partnere e világméretű küldetésben, amely politikai szempontból éppolyan kielégítő, mint amilyen hasznos gazdaságilag. Ezért az Egyesült Államok jól tenné, ha megfontolná egy amerikai-japán szabadkereskedelmi egyezmény megkötését, és így közös amerikai-japán gazdasági térséget hozna létre. Egy ilyen lépés - amely hivatalossá tenné a két gazdaság közötti bővülő kapcsolatokat - geopolitikai szempontból alátámasztaná Amerika folyamatos távol-keleti jelenlétét, és Japán építőjellegű elkötelezettségét a világban.
Összefoglalva: egy olyan hosszú távú globális rendszer kiépítésében, amely egyre szorosabb együttműködésre épül, Amerika számára Japán kell legyen a létfontosságú fő partner. De nem szabad, hogy legfőbb katonai szövetségese is Japán legyen bármely olyan regionális rendezés során, amely Kína térségi elsőségének korlátozását célozza. Valójában arra lenne szükség, hogy Japán és Amerika együtt próbálják megoldani a világ új problémáit, miközben a térségben vezető szerepet betöltő Kína kell hogy legyen Amerika távol-keleti pillére a hatalmi politika hagyományosabb területén, így járulva hozzá egy olyan eurázsiai hatalmi egyensúly kialakulásához, amelyben Nagy-Kína ugyanazt a szerepet töltené be Eurázsia keleti szélén, mint a növekvő Európai Unió a nyugatin.