Eljött az ideje, hogy az Egyesült Államok egységes, átfogó és hosszú távú geostratégiát dolgozzon ki, és ennek alapján alakítsa politikáját egész Eurázsiában. Ez két alapvető tény együttes hatása miatt válik szükségessé: Amerika jelenleg az egyetlen globális szuperhatalom, Eurázsia pedig a világpolitika fő színtere. Ezért bárhogyan alakulnak a hatalmi viszonyok az eurázsiai földrészen, az döntő fontosságú lesz Amerika világelsősége és történelmi szerepe szempontjából.
Az amerikai világelsőség mértékét és jellegét tekintve is egyedülálló. Újfajta vezető szerepről van szó, amely az amerikai demokratikus rendszer sok vonását tükrözi: pluralista, áttekinthető és rugalmas. Ennek a kevesebb mint egy évszázad alatt elért hatalmi fölénynek a fő geopolitikai megnyilvánulása az a példa nélküli szerep, melyet Amerika Eurázsiában játszik, a földnek azon a részén, mely eddig minden világhatalomra törő ország kiindulópontja volt. Amerika most Eurázsia döntőbírája, és egyetlen fontosabb eurázsiai ügyet sem lehet Amerika részvétele nélkül vagy Amerika érdekeivel szemben megoldani.
Az amerikai világelsőség tartóssága és stabilitása szempontjából kritikus fontosságú lesz, hogy az Egyesült Államok hogyan kezeli és igazgatja a fő geostratégiai játékosokat az eurázsiai sakktáblán, és hogyan irányítja Eurázsia geopolitikai pilléreit. Európában továbbra is Németország és Franciaország lesz a két legfontosabb játékos, Amerika fő célja pedig az lehet, hogy megszilárdítsa és bővítse a már meglévő demokratikus hídfőállást Eurázsia nyugati perifériáján. Az eurázsiai Távol-Keleten valószínűleg egyre inkább Kína vív ki magának központi szerepet, és Amerika csak akkor tudja szilárdan megvetni a lábát az ázsiai kontinensen, ha sikerül tartós amerikai-kínai geostratégiai konszenzust kiépítenie. Eurázsia középső részén, a bővülő Európa és a régiójában mindjobban megerősödő Kína közötti területen geopolitikai „fekete lyuk” tátong, legalábbis addig, míg Oroszország képes nem lesz új önmeghatározásra a birodalmi lét utáni belső küzdelemben. Ugyanakkor félő, hogy az Oroszországtól délre fekvő terület - az eurázsiai Balkán - etnikai ellentétek és nagyhatalmi konfliktusok katlana lesz.
Ebben a helyzetben jó ideig - több mint egy nemzedéken keresztül - aligha lesz képes bárki is megkérdőjelezni Amerika világelsőségét. A hatalomnak mind a négy ágában - vagyis a katonaiban, a gazdaságiban, a technikaiban és a kulturálist illetően - valószínűleg egyetlen nemzetállam sem tudja felvenni a versenyt Amerikával, márpedig ezek együttes megléte szükséges ahhoz, hogy egy ország világpolitikai ütőerőt képviseljen. Hacsak Amerika - akár szándékosan, akár akaratán kívüli - le nem mond jelenlegi státusáról, úgy a belátható jövőben e hatalmi elsőségnek csak egyetlen valós alternatívája lehet: a nemzetközi anarchia. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Amerika - Clinton elnök szavaival élve - a világ „nélkülözhetetlen nemzetévé” vált.
Fontos mind a nélkülözhetetlenség tényét, mind a globális anarchia valós lehetőségét hangsúlyozni. Egy sor probléma - a népességrobbanás, a szegénység okozta elvándorlás, az egyre szélsőségesebb méreteket öltő urbanizáció, a nemzetiségi és vallási ellenségeskedések és a tömegpusztító fegyverek tömeges elterjedésének következményei - megoldhatatlan lenne, ha az elemi geopolitikai stabilitás alapjául szolgáló, jelenleg nemzetállamokon nyugvó keretek széttöredeznének. Tartós és céltudatos amerikai részvétel nélkül hamarosan zűrzavar uralná az egész világot. Ennek lehetőségét nemcsak a mai Eurázsia, hanem általában az egész világ geopolitikai feszültségei magukban rejtik.
A globális stabilitást fenyegető veszélyek valószínűleg tovább nőnek az emberi életkörülmények általános romlása esetén. A népességrobbanás és az egyidejűleg zajló urbanizáció - különösen a világ szegényebb országaiban - gyorsan megteremti a hátrányos helyzetű emberekből, munkanélküliek millióiból és egyre türelmetlenebb, csalódottabb fiatalokból álló koncentrált tömegeket. A modern kommunikációs eszközök a hagyományos tekintéllyel való szakításra ösztönzik őket, s közben egyre inkább tudatára ébrednek a világban fennálló egyenlőtlenségnek, haragjuk egyre nő, és ezért hajlamosabbak lesznek a szélsőséges megmozdulásokra. A már több tízmillió embert érintő és egyre növekvő világméretű elvándorlás egyfajta ideiglenes biztonsági szelep lehet, másrészt azonban ez az oka annak, hogy az etnikai és társadalmi ellentétek eljutnak az egyik földrészről a másikra.
Amerika jelenleg „a világ sáfára”, de ezt a szerepet valószínűleg zűrzavar, feszültségek és legalábbis szórványos erőszak teszi bizonytalanná. Az új és összetett nemzetközi rend - melyet az amerikai hegemónia alakított ki, és amelyen belül „a háború fenyegetése nincs napirenden” - valószínűleg csak a világ azon részeire korlátozódik, ahol Amerika hatalmát demokratikus társadalmi és politikai rendszerek, valamint gondosan kidolgozott többoldalú - de amerikai vezetéssel létrejövő - külpolitikai megállapodások is erősítik.
Amerika eurázsiai geostratégiája tehát a zűrzavar erőivel fog versenyre kelni. Egyes jelek szerint Európában csökken az integráció és a növekedés lendülete, és hamarosan újra erőre kaphat a hagyományos európai nacionalizmus. Még a legsikeresebb európai államokban is nagy arányokat ölt a munkanélküliség, s ez idegengyűlöletet válthat ki. Ez a francia és a német politikát az erősödő politikai szélsőségesség és a befelé forduló sovinizmus irányába billentheti. Sőt valódi forradalom előtti helyzet is kialakulhat. Európa történelmi menetrendje - melyet a 3. fejezetben vázoltunk fel - csak akkor valósul meg, ha Európa egyesülési törekvéseit az Egyesült Államok bátorítja és ösztönzi.
Az Oroszország jövőjével kapcsolatos bizonytalanságok már jóval nagyobbak, és a pozitív fejlődés kilátásai is sokkal bizonytalanabbak. Ezért szükségszerű, hogy Amerika olyan geopolitikai környezetet alakítson ki, amely kedvez Oroszország beolvadásának egy nagyobb s fokozatosan bővülő európai együttműködési rendszerbe, és amely új független szomszédainak önállóságát is segíti. Mégis, például Ukrajna vagy Üzbegisztán életképessége - nem is beszélve az etnikailag kettéosztott Kazahsztánról - bizonytalan marad. Főleg akkor, ha Amerika figyelmét újabb európai válságok - Törökország nagyobb mértékű leszakadása Európától, vagy az amerikai-iráni viszony ellenségesebbé válása - köti le.
A Kínával való esetleges történelmi kiegyezés lehetősége kútba eshet akár egy majdani tajvani válság miatt, akár azért, mert a kínai belső politikai dinamizmus egy agresszívabb és ellenségesebb rezsim megjelenését segíti elő; vagy pedig egyszerűen azért, mert megromlik az amerikai-kínai viszony. Ez esetben Kína jelentős destabilizáló erővé válna, hatalmas feszültségeket okozna az amerikai-japán viszonyban, és talán Japán komoly, ellentétekkel terhes geopolitikai iránytévesztését idézné elő. Ebben a helyzetben Délkelet-Ázsia stabilitása bizonyosan veszélybe kerülne, és csak találgatni lehet, hogy az események együttes hatása hogyan befolyásolná annak az Indiának a magatartását és egységét, melynek stabilitása kritikus fontosságú Dél-Ázsia számára.
Ezek az észrevételek komolyan figyelmeztetnek arra, hogy ha a mögöttes geopolitikai világhatalmi struktúra omladozni kezd, sem a nemzetállami kereteken túlmutató új globális problémák, sem a hagyományosabb geopolitikai kérdések nem oldhatók meg - sőt ideiglenes kezelésük sem lehetséges. Míg intő jelek mutatkoznak Európa és Ázsia horizontján, az amerikai politikának - a siker érdekében - Eurázsia egészére kell összpontosítania, és meghatározott geostratégiai terv szerint kell eljárnia.
AZ EURÁZSIÁI GEOSTRATÉGIA
A szükséges politika kiindulópontjaként reálisan fel kell ismerni, hogy jelenleg három példa nélküli körülmény határozza meg a világ geopolitikai helyzetét. A történelemben először (1) egyetlen állam nevezhető tényleges világhatalomnak, (2) a világ vezető hatalma egy Eurázsián kívüli állam, és - következésképpen - (3) a világ központi politikai küzdőterét, Eurázsiát Eurázsián kívüli hatalom uralja.
Az átfogó és egységes eurázsiai geostratégia kidolgozásakor azonban azzal is tisztában kell lennünk, hogy Amerika tényleges hatalmának vannak korlátai, és e hatalom hatóköre idővel óhatatlanul csökkenni fog. Mint korábban már megjegyeztük, Eurázsia mérete és sokszínűsége, valamint némely államának potenciális ereje korlátozza az amerikai befolyás nagyságát és az események feletti ellenőrzését. E körülmény miatt nagy szükség van geostratégiai ügyességre, illetve arra, hogy Amerika megfontoltan és szelektíven alkalmazza erőforrásait a hatalmas eurázsiai sakktáblán. És mivel Amerika példa nélküli hatalma idővel elkerülhetetlenül csökken, úgy kell reagálnia más regionális hatalmak színre lépésére, hogy az ne fenyegesse a világban játszott vezető szerepét.
A sakkjátékosokhoz hasonlóan a világ „tervezőinek” is több lépéssel előbbre kell gondolkozniuk, megjósolva a lehetséges ellenlépéseket. Egy jó geostratégiában ezért különbséget kell tenni rövid távú (a következő mintegy öt évre szóló), középtávú (körülbelül húszéves) és hosszú távú (húsz éven túli) stratégiai feladatok között. Ezeket a szakaszokat nem egymástól hermetikusan elkülönített fejezeteknek kell tekintenünk, hanem egyfajta folytonosság részeinek. Az első szakasznak fokozatosan és egyenletesen át kell vezetnie a másodikba - sőt tudatosan afelé kell irányulnia -, majd a másodiknak a harmadikba.
Rövid távon Amerikának az az érdeke, hogy megszilárdítsa és fenntartsa a jelenlegi geopolitikai pluralizmust Eurázsiában. Ennek érdekében taktikáznia és manővereznie kell, amivel megelőzhető egy - Amerika elsőségét megkérdőjelező - ellenséges koalíció megszületése. Nem is beszélve arról a távoli lehetőségről, hogy bármelyik állam — mellőzve bármely koalíciót - külön is próbálkozhasson ilyesmivel. Középtávon az előzőekről a hangsúlyt fokozatosan át kell helyezni olyan egyre erősödő, de stratégiailag az amerikai törekvéseket elfogadó partnerekre, amelyek amerikai vezetés mellett hozzájárulhatnak egy mindinkább az együttműködésen alapidó eurázsiai biztonsági rendszer kialakításához. Végül, még hosszabb távon, a fentiek nyomán olyan helyzet alakulhat ki, amelyben a világon a politikai felelősség valóban megosztható lesz.
A legsürgősebb feladat annak biztosítása, hogy egyetlen állam vagy államszövetség se legyen képes kiűzni az Egyesült Államokat Eurázsiából, vagy akár jelentősen csökkenteni döntőbírói szerepét. Azonban az egész földrészt átható geopolitikai pluralizmus megszilárdítása nem öncél, hanem csak eszköze annak a középtávú szándéknak, mely valódi partneri viszonyok kialakítására törekszik Eurázsia kulcsfontosságú térségeiben. Nem valószínű, hogy a demokratikus Amerika tartós figyelmet tudna szentelni Eurázsia karbantartásának nehéz, időigényes és költséges feladatára. Ez ugyanis állandó mesterkedéseket és az amerikai katonai források által támogatott hadműveleteket kíván annak érdekében, hogy ne uralhassa a térséget egy másik hatalom. Ezért az első szakasznak logikusan és kiszámítottan át kell vezetnie a másodikba, amikor is a jó szándékú amerikai vezetés még mindig képes és kész eltántorítani másokat attól, hogy fellépjenek vele szemben, s természetesen nemcsak azzal, hogy ez túl költséges mulatság lenne, hanem azzal is, hogy az amerikai hegemónia nem fenyegeti az Eurázsiában esetleg regionális hatalomra törekvő államok létfontosságú érdekeit.
Ez - középtávú célként - konkrétan azt igényli, hogy valódi partnerkapcsolatok jöjjenek létre, elsősorban a fokozatosan egyesülő és politikailag meghatározott Európával és a térségében vezető szerepet betöltő Kínával; de a birodalmi múltját remélhetőleg maga mögött tudó és Európa felé orientálódó Oroszországgal, valamint -Eurázsia déli részén - a térségre stabilizáló hatást kifejtő, demokratikus Indiával is. Oroszország szerepét - akár pozitív, akár negatív lesz - mindenesetre döntően befolyásolja majd Amerika azon erőfeszítésének a sikere vagy kudarca, hogy szélesebb stratégiai kapcsolatokat építsen ki Európával és Kínával.
Mindebből az következik, hogy egy nagyobb Európa és egy kibővült NATO jól szolgálja majd az amerikai politika rövid és hosszabb távú céljait. Egy nagyobb Európával bővül Amerika befolyási köre. És az új közép-európai tagok felvételével az európai szervezeteken belül is nő az Amerika-párti államok száma. Ráadásul anélkül, hogy eközben olyan politikailag integrált Európa jönne létre, amely hamarosan kihívást jelenthetne az Egyesült Államok számára, a más térségekkel - különösen a Közel-Kelettel - kapcsolatos fontos geopolitikai kérdésekben. Egy politikailag meghatározott Európa fontos szerepet játszhat abban is, hogy Oroszország fokozatosan bekerüljön a világ együttműködési rendszerébe.
Amerika minden bizonnyal nem képes egyedül előmozdítani az európai egyesülés ügyét - ez az európaiakon múlik, főleg a franciákon és a németeken -, viszont meg tudja azt akadályozni. Ez pedig végzetes lenne mind az eurázsiai stabilitás, mind Amerika saját érdekei szempontjából. Ha Európa nem válik egységesebbé, akkor valószínűleg még széttagoltabb lesz. Ennek megfelelően - mint korábban már megállapítottuk - Amerika számára létfontosságú, hogy Franciaországgal és Németországgal szorosan együttműködve segítse létrehozni a politikailag életképes új Európát, amely, gondosan ápolva kapcsolatait az Egyesült Államokkal, szélesíti az együttműködésen alapuló nemzetközi demokratikus rendszert. Nem az a kérdés, hogyan válasszunk Franciaország és Németország között. Európa egyikük nélkül sem létezhet, Európa nélkül pedig nincs eurázsiai rendszer.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy fokozatosan közös NATO-vezetést kell kialakítani, továbbá azt, hogy ne csak Afrikában, hanem a Közel-Keleten is jobban elfogadják Franciaország európai szerepvállalását, valamint az EU keleti bővítésének további támogatását, még ha az EU - politikailag és gazdaságilag - magabiztosabb játékos lesz is a világban. (Ezzel a céllal számos építő jellegű javaslat merült fel a CSIS (Nemzetközi és Stratégiai Tanulmányok Központja) által megrendezett brüsszeli tanácskozáson 1997 februárjában. Ezek között szerepelt a közös szerkezeti reform, mellyel csökkenteni kívánták a kormányok deficitjét; továbbá egy európai védelmi ipari bázis kifejlesztése, mely erősítené az atlanti védelmi együttműködést és növelné Európa szerepét a NATO-ban. Ilyen és ehhez hasonló, Európa szerepét növelni kívánó kezdeményezések hasznos felsorolása található David C. Gompert és F. Stephen Larrabee kiadványában: America and Europe: A Pertnership for a New Era (Santa Monica, Calif.: rand, 1997)) Egy atlanti szabadkereskedelmi egyezmény, melyet már számos kimagasló atlanti vezető sürgetett, enyhíthetné az EU és az Egyesült Államok közötti növekvő gazdasági versengés kockázatait is. Mindenesetre ha az EU-nak sikerül eltemetnie az egész világra romboló hatást gyakorló, több évszázados európai nacionalista ellenségeskedéseket, Amerikának lehetősége lesz mérsékelni jelenlegi eurázsiai döntőbírói szerepvállalását.
A NATO és az EU bővítése új erőt adna Európa lanyhuló küldetéstudatának, ugyanakkor - mind Amerika, mind pedig Európa hasznára - megszilárdítaná a hidegháború sikeres lezárásából eredő demokratikus nyereségeket. Ebben az erőfeszítésben nem kevesebb forog kockán, mint Amerika hosszú távú kapcsolata Európával. Az új Európa még kialakulóban van, és ha ez az Európa geopolitikai szempontból az „euroatlanti” térség része marad, lényeges a NATO bővítése. Ugyanezen oknál fogva, ha nem sikerülne a NATO kibővítése most, hogy már többen elkötelezték magukat mellette, semmivé válna az egységesülő Európa fogalma, és Közép-Európa demoralizálódna. Ez még a Közép-Európával kapcsolatos, jelenleg szunnyadó vagy agonizáló orosz geopolitikai törekvéseket is újra felélesztené.
Sőt, ha kudarcba fulladna a NATO bővítésére irányuló amerikai erőfeszítés, az még komolyabb orosz törekvéseket indítana el. Még nem nyilvánvaló - és a történelem erősen az ellenkezőjét sugallja -, vajon az orosz politikai elit osztja-e Európának azt a szándékát, hogy erős és tartós amerikai politikai és katonai jelenlét legyen a kontinensen. Ezért, míg az együttműködésen alapuló viszony fenntartása Oroszországgal nyilvánvalóan kívánatos, Amerika érdekeivel egybevág az is, hogy egyértelmű üzenetet küldjön, mi fontos számára a világpolitikában és mi nem. Ha Amerikának választania kell egy nagyobb euroatlanti rendszer vagy egy Oroszországhoz fűződő jobb viszony között, akkor az előbbi összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint ez utóbbi.
Emiatt a NATO-bővítés ügyében Oroszországgal folytatott egyeztetésnek nem lehet olyan eredménye, amely Oroszországot ténylegesen a szövetség döntéshozó tagjává teszi, és így gyengíti a NATO sajátosan euroatlanti jellegét, miközben az új tagokat másodrangú státusba helyezi. Ezzel lehetővé válna, hogy Oroszország újra megkísérelje közép-európai befolyási övezetét visszanyerni, és NATO-beli jelenlétét felhasználva vitákat szítson Amerika és Európa között, így csökkentve Amerikának az európai ügyekben játszott szerepét.
Amikor Közép-Európa belép a NATO-ba, az is döntő fontosságú, hogy minden Oroszországnak adott, e térségre vonatkozó új biztonsági garancia valóban kölcsönös és mindkét fél számára megnyugtató legyen. Fontos tényező lehet a NATO-csapatok és atomfegyverek elhelyezésének korlátozása az új tagországok területén - ezzel enyhíteni lehetne a jogos orosz aggodalmat. Az ilyen lépéseknek azonban arányos orosz garanciákkal kell párosulniuk a stratégiailag fenyegető kalinyingrádi kiszögellés demilitarizációjáról, valamint a leendő új NATO- és EU-tagok határai mentén történő csapatelhelyezés korlátozásáról. Miközben Oroszország újonnan függetlenné vált nyugati szomszédai mind tartós és együttműködésen alapuló viszonyt szeretnének kialakítani Moszkvával, valójában érthető történelmi okokból továbbra is félnek tőle. Ezért minden európai szívesen fogadná, ha a NATO/eu és Oroszország között kölcsönösen méltányos egyezmény születne, mert ez azt jelezné, hogy Oroszország - immár túl a birodalmi léten - végre Európa mellett dönt.
Ez a döntés egy átfogóbb erőfeszítés útját egyengethetné annak érdekében, hogy növekedjen Oroszország státusa és tekintélye. A Hetek csoportjában való hivatalos tagsága, valamint az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet döntéshozó gépezetének megújítása - melyen belül létrejöhetne egy Amerikából, Oroszországból és néhány kulcsfontosságú európai országból álló külön biztonsági bizottság - lehetőséget teremtene az építő jellegű orosz részvétel számára Európa politikai és biztonsági arculatának kialakításában. Az Oroszországnak nyújtott folyamatos nyugati pénzügyi támogatás, valamint az Európához kapcsolódó új autópálya- és vasúthálózat kifejlesztése révén nagyot lépne előre az a folyamat, melyben Oroszországnak oka lenne Európát választani.
Oroszország hosszabb távú eurázsiai szerepe nagymértékben azon a történelmi jelentőségű választáson fog múlni, amit Oroszországnak talán még ebben az évtizedben meg kell tennie saját önmeghatározása érdekében.
Meg ha Európa és Kína ki is terjeszti területi befolyását, akkor is Oroszország rendelkezik a világ legnagyobb összefüggő földterületével. Ez a terület tíz időzónát foglal magába. Kétszer akkora, mint az Egyesült Államok vagy Kína, és hozzá képest eltörpül egy kibővült Európa is. Ezért Oroszország fő gondja nem a területi veszteség. A hatalmas ország inkább annak a következményeivel kell szembenézzen, és abból kell levonnia megfelelő következtetéseket, hogy Európa és Kína már gazdaságilag erősebbek nála, s hogy Kína - a társadalmi modernizáció terén - hamarosan megelőzheti őt.
Ilyen körülmények között az orosz elitnek is világosabban kell látnia, hogy Oroszország elsődleges célja a modernizáció, és kár hiábavaló erőfeszítésekbe bonyolódnia korábbi világhatalmi státusának visszaszerzése végett. Tekintettel az ország hatalmas területére és sokféleségére, valószínűleg egy decentralizált, szabadpiaci alapon álló politikai rendszer szabadítaná föl igazán az orosz nép alkotóerejét és az ország hatalmas természeti forrásait. Viszont egy ilyen decentralizált Oroszország kevésbé lenne mobilizálható az egykori birodalmi alapokon. Egy laza oroszországi szövetség - mely az ország európai részéből, egy Szibériai Köztársaságból és egy Távol-keleti Köztársaságból állna - könnyebben tarthatna fenn szorosabb gazdasági kapcsolatokat Európával, az új közép-ázsiai államokkal és a keleti országokkal; ennek folytán felgyorsulna Oroszország fejlődése. A három szövetségre lépett országrész jobban kihasználhatná a helyi alkotóerőt is, melyet évszázadokon át elnyomott Moszkva súlyos, bürokratikus keze.
Valószínűbb, hogy ha Amerika sikeresen megvalósítja oroszországi stratégiájának második fontos elemét, azaz ha megerősíti a fennálló geopolitikai pluralizmust a volt szovjet térségben, Moszkva egyértelműen Európát választja majd a birodalom helyett. Amerika ezzel a birodalom visszaállítására irányuló minden kísértést elfojtana. Egy, a birodalmi létet már maga mögött tudó és Európára figyelő Oroszországnak valóban be kellene látnia, hogy az ilyen irányú amerikai erőfeszítések hasznosak, mert segítenek megszilárdítani a térség stabilitását, és csökkentik az ellentétek lehetőségét új, potenciálisan instabil déli határain. De a geopolitikai pluralizmus megszilárdításának politikája nem függhet attól, hogy jó viszony áll-e fenn Oroszország és Amerika között. Inkább fontos biztosítékként szolgál arra az esetre, ha - egy valóban fenyegető orosz birodalmi politika újbóli megjelenése miatt - mégsem sikerülne kialakítani ilyen jó viszonyt.
Ebből következően a kulcsfontosságú új független államok politikai és gazdasági támogatása szerves része a szélesebben értelmezett eurázsiai stratégiának. Ennek a politikának kritikus fontosságú eleme az önálló Ukrajna megszilárdítása, mely időközben közép-európai államként definiálja újra magát, és szorosabb integrációba lép Közép-Európával, valamint a közelebbi kapcsolattartás olyan stratégiai fontosságú államokkal, mint Azerbajdzsán és Üzbegisztán, és - az oroszok által támasztott akadályok ellenére - Közép-Ázsia bekapcsolása a világgazdaságba.
Egy nagyarányú nemzetközi befektetés az egyre könnyebben elérhető kaszpi-közép-ázsiai térségben nemcsak az új államok függetlenségének megszilárdítását segítené elő, hanem hosszú távon javára válna Oroszországnak is, amely remélhetőleg a birodalmi létet maga mögött tudva demokratikus útra lép. A térség energiaforrásainak és ásványkincseinek kiaknázása jólétet teremtene, növelné a stabilitás és a biztonság érzését a térségben, és talán a balkáni jellegű ellentétek kockázatát is csökkentené. A külföldi befektetések által megalapozott, felgyorsult gazdasági fejlődésből származó haszon eljutna a gazdaságilag fejletlen szomszédos orosz tartományokba is. Ezenkívül, ha a térség új uralkodó elitje felismeri, hogy Oroszország elfogadja a térség világgazdasági integrációját, kevésbé fognak tartani a Moszkvával fenntartott szoros gazdasági kapcsolatok politikai következményeitől. Így idővel egy nem birodalmi alapon álló Oroszországot újra elfogadnának a térség első számú gazdasági partnereként.
A Kaukázus és Közép-Ázsia stabilitásának és függetlenségének kialakulása érdekében Amerikának vigyáznia kell arra, hogy ne idegenítse el magától Törökországot, és meg kell vizsgálnia, hogy javítható-e az amerikai-iráni viszony. Egy olyan Törökország, amely számkivetettnek érzi magát abban az Európában, amelyhez csatlakozni kíván, és egyre inkább iszlám befolyás alá kerül, nagyobb valószínűséggel fogja pusztán rossz szándékból megvétózni a NATO bővítését, és kevésbé valószínű, hogy együttműködik azon nyugati törekvésekkel, melyek egy világi alapokon álló, a világközösségbe integrálódni kész Közép-Ázsia megteremtését célozzák.
Ennek megfelelően Amerikának arra kell használnia európai befolyását, hogy támogassa Törökország majdani felvételét az EU-ba, és Törökországot hangsúlyozottan európai államként kell kezelnie - feltéve hogy a török belpolitikában nem következik be az iszlám felé irányuló drámai fordulat. Ha rendszeres megbeszélésekre kerülne sor Ankarával a Kaszpi-tenger medencéjének és Közép-Ázsiának a jövőjéről, ez Törökországban azt az érzést keltené, hogy stratégiai partnerségi viszony áll fenn közte és az Egyesült Államok között. Amerikának azokat a török törekvéseket is erősen támogatnia kell, hogy az azerbajdzsáni Bakiból a török földközi-tengeri Ceyhanba vezető csővezeték legyen a Kaszpi-tengeri medence energiaforrásainak fő útvonala.
Továbbá Amerikának nem érdeke, hogy fenntartsa az ellenséges amerikai-iráni viszonyt. A majdani megbékélésnek mindenképpen annak a közös stratégiai érdeknek a felismerésén kell alapulnia, hogy stabilizálni kell Irán jelenleg nagyon labilis környezetét. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen megbékélést mindkét félnek akarnia kell, ez nem olyan szívesség, melyet az egyik állam megtehet a másiknak. Az USA érdeke egy erős, vallásos, de nem elvakultan Nyugat-ellenes Irán, és ezt előbb-utóbb valószínűleg az iráni politikai elit is felismeri. Hosszú távon jobban szolgálná Amerika érdekeit, ha az Egyesült Államok felhagyna jelenlegi tiltakozásaival a szorosabb török-iráni gazdasági együttműködést illetően, különös tekintettel az új csővezetékek építésére és az Irán, Azerbajdzsán és Türkmenisztán közötti új típusú összeköttetésekre. Tulajdonképpen Amerikának az lenne az érdeke, hogy hosszú távon részt vegyen ilyen projektek finanszírozásában. (Itt érdemes idézni azt a bölcs tanácsot, melyet a CSIS-ben dolgozó kollégám, Anthony H. Cordesman adott („The American Threat to the United States” című tanulmányában - 1997. február, 16. o. -, melyet az Army War College-ban olvasott fel). Ő arra figyelmeztetett, hogy az amerikaiak hajlamosak ördöginek kikiáltani ügyeket, sőt nemzeteket is. Szavai szerint: „Irán, Irak és Líbia olyan esetek, ahol az USA ellenségesnek nevezett olyan rezsimeket, melyek valós, ám korlátozott fenyegetést jelentenek, és ördöginek tartja őket anélkül, hogy kifejlesztett volna egy használható középvagy hosszú távú végjátékot stratégiájában. Az USA tervezői nem remélhetik, hogy teljesen elszigetelhetik ezeket az államokat, és semmi értelme „sátáni” vagy „terrorista” államokként kezelni őket. [...] Az USA erkölcsileg szürke világban él, és nem változtathatja azt sem fehérre, sem feketére.”)
India esetleges szerepét is ki kell emelni, bár jelenleg viszonylag passzív játékos az eurázsiai színtéren. Indiát, geopolitikai szempontból, továbbra is a kínai-pakisztáni koalíció feltartóztatása köti le, és Oroszország már nem képes ugyanazt a politikai támogatást nyújtani neki, mint az egykori Szovjetunió. Azonban az indiai demokrácia fennmaradása fontos, mert többkötetnyi tudományos vitánál jobban cáfolja azt a véleményt, miszerint az emberi jogok és a demokrácia csupán provinciális nyugati jelenségek. India példája bizonyítja, hogy a demokráciaellenes „ázsiai” értékek - melyeket a szónokok Szingapúrtól Kínáig hirdetnek - egyszerűen csak demokrácia-ellenesek, de nem szükségszerűen jellemzőek Ázsiára. India kudarca ezért csapás lenne a demokrácia kilátásaira, és olyan hatalmat tüntetne el a színről, amely hozzájárul az ázsiai színtér nagyobb egyensúlyához, különösen, ha tekintetbe vesszük Kína geopolitikai megerősödését. Ebből az következik, hogy lassan időszerűvé válik India fokozatos bevonása a regionális stabilitásról és különösen Közép-Ázsia jövőjéről szóló vitákba, nem is beszélve a közvetlenebb, kétoldalú kapcsolatok előmozdításáról az amerikai és az indiai védelmi közösségek között.
A geopolitikai pluralizmus eurázsiai megvalósítása illúzió az Amerika és Kína közötti stabil és egyre mélyülő stratégiai egyetértés nélkül. Következésképpen első lépésként olyan politikára van szükség, amely komoly stratégiai párbeszéd részesévé teszi Kínát, és mely párbeszédben később - harmadik félként - talán Japán is bekapcsolódhat. Ily módon Kínának egyre inkább érdekében állna egy olyan, Amerikával történő megegyezés, amely - főleg Északkelet- és Közép-Ázsia térségében - közös geopolitikai érdekeket tükröz. Az is Amerika dolga, hogy egyértelművé tegye elkötelezettségét az egységes Kína mellett, nehogy a tajvani ügy elmérgesedjen, különösen miután Hongkong csatlakozik az országhoz. Ugyanezen oknál fogva Peking saját érdeke, hogy Hongkong visszatértével sikeresen szemléltetesse: Nagy-Kína tudja tolerálni és őrizni a növekvő sokféleséget.
Annak ellenére, hogy - amint azt a 4. és 6. fejezetben kifejtettük - egy Amerika elleni kínai-orosz-iráni szövetség valószínűleg nem lenne több, mint alkalmi taktikai póz, ajánlatos úgy kezelni Kínát, hogy Peking ne tolódjon ebbe az irányba. Egy ilyen „hegemóniaellenes” szövetséget Kína tartana össze, s mivel ő lenne a legerősebb, a legdinamikusabb, övé lenne a vezető szerep is. Ugyanakkor maga a szövetség csak egy elégedetlen, frusztrált és ellenséges Kína körül jöhetne létre. Sem Oroszországnak, sem Iránnak nincsenek meg a szükséges eszközei ahhoz, hogy egy ilyen koalíció központi magva legyen.
Elsőrendű fontosságú, hogy Amerika és Kína között stratégiai párbeszéd alakuljon ki azokról a területekről, amelyeket egyikük sem szeretne más hegemóniára törekvő ország befolyása alatt látni. A haladás érdekében azonban ennek a párbeszédnek folyamatosnak és komolynak kell lennie. A párbeszéd során kitartóbban fel lehetne vetni vitásabb ügyeket is, például Tajvan és az emberi jogok kapcsán. Sőt egészen hitelesen be lehetne bizonyítani, hogy Kína belső liberalizálódása nem pusztán belügy, mivel csak egy demokratizálódó és virágzó Kínának van esélye arra, hogy békésen magához csalogassa Tajvant. Az erőszakos újraegyesítésre tett minden kísérlet nemcsak veszélybe sodorná az amerikai-kínai kapcsolatokat, hanem elkerülhetetlenül hátrányos következményekkel járna Kínára nézve, amely így kevésbé vonzaná a fejlődése fenntartásához szükséges külföldi tőkét.
Egyszóval egy ilyen akció után Kína keresztet vethetne régióuralmi és világhatalmi törekvéseire.
Kína ugyan jó úton halad afelé, hogy a régióban vezető szerepet töltsön be, valószínű azonban, hogy még jó ideig nem válik világhatalommá (a 6. fejezetben taglalt okok miatt). A kínai világhatalomtól való paranoiás félelem Kínában nagyzási mániát szül, bár nyilvánvalóan akár az erősödő amerikai-kínai ellenséges viszonyról szóló önbeteljesítő jóslat forrása is lehet. Ennek megfelelően Pekinget sem visszafogni nem szabad, sem pedig kegyeiért versengeni. Olyan tisztelettel kell bánni vele, ami a világ legnagyobb fejlődő és - eddig legalábbis -meglehetősen sikeres államának kijár. Geopolitikai szerepe valószínűleg nemcsak a Távol-Keleten, hanem Eurázsia egészében is nőni fog. Ezért érdemes lenne meghívni Kínát a Hetek éves csúcstalálkozójára, melyen a világ vezető országai vesznek részt, különösen mióta - Oroszország bevonásával - a csúcstalálkozó a gazdasági kérdéseken túl politikaiakkal is foglalkozik.
Amint Kína egyre inkább szerves részévé válik a világrendszemek - és így kevésbé lesz hajlamos regionális elsőségét politikailag korlátolt módon kihasználni -, a történelmi okokból számára fontos területeken kialakuló befolyási övezetei valószínűleg részei lesznek az eurázsiai geopolitikai egyezség szerkezetének. Hogy érdeklődést fog-e mutatni, mondjuk az egyesített Korea iránt, az nagyrészt attól függ, milyen mértékű lesz a japán-koreai megbékélés. Ezt mellesleg Amerikának aktívabban kellene bátorítania. Mindenesetre Korea újraegyesítése Kína beleegyezése nélkül szerencsétlen megoldás lenne.
A majdani Nagy-Kína elkerülhetetlenül sürgetni fogja Tajvan visszacsatolását, de betagozódása a nemzetközi gazdasági és politikai kapcsolatok egyre több kötelezettséggel járó rendszerébe pozitívan is hathat a kínai belpolitikára. Ha Hongkong bekebelezése nem von maga után elnyomó intézkedéseket, Teng Hsziao-ping Tajvanra vonatkozó megfogalmazását - „egy ország, két rendszer” - át lehet majd írni „egy ország, több rendszer"-re. Ezáltal elfogadhatóbbá válna az újraegyesítés az érintett felek számára, és ez is megerősíti azt a felfogást, hogy Kína politikai fejlődése nélkül nem lesz lehetséges az ország békés átalakítása.
Mindenesetre történelmi és geopolitikai okokból Kínának Amerikát természetes szövetségesének kellene tartania. Japánnal és Oroszországgal ellentétben Amerikának soha nem voltak területi követelései Kínával szemben, és Nagy-Britanniával ellentétben soha nem alázta meg Kínát. Sőt egy Amerikával kötött életképes megegyezés nélkül Kína valószínűleg nem lesz képes vonzani a növekedéséhez - és ezen keresztül a regionális elsőség megszerzéséhez - olyannyira szükséges tömeges külföldi befektetéseket sem. Hasonlóképpen, amerikai-kínai stratégiai egyezség nélkül - mely az amerikai részvétel keleti pillére lenne Eurázsiában - Amerikának nem lesz az ázsiai szárazföldre vonatkozó geostratégiája, ami nélkül persze nem lesz lehetséges eurázsiai geostratégia sem. Így Amerika számára Kína regionális hatalma - a nemzetközi együttműködés szélesebb kereteibe beillesztve - életfontosságú geostratégiai eszköz lehet. Mindez Eurázsia stabilitása szempontjából ugyanolyan fontos, mint Európa - és fontosabb, mint Japán.
Azonban az európai helyzettől eltérően a keleti szárazföldön egyhamar nem fog kialakulni demokratikus hídfő. Ezért van akkora fontossága annak, hogy Amerika a Kínával kialakítandó, mélyülő stratégiai viszonyát annak egyértelmű elismerésére alapozza, hogy a demokratikus és gazdaságilag sikeres Japán Washington első számú partnere a Csendes-óceánon, illetve kulcsfontosságú partnere a világban. Annak ellenére, hogy Japán az őt övező erős ellenszenv miatt nem válhat uralkodó ázsiai hatalommá, még lehet vezető nemzetközi hatalom. Tokió nagy befolyásra tehet szert a világban, ha a jelenleg napirenden lévő ügyekben szorosan együttműködik az Egyesült Államokkal, s ha közben kerülni igyekszik minden hiábavaló és értelmetlen erőfeszítést, hogy regionális hatalom legyen. Így tehát az amerikai politika feladata lenne, hogy Japánt ebbe az irányba terelje. Egy amerikai-japán szabadkereskedelmi egyezmény - amely közös gazdasági térséget hozna létre - erősítené a kapcsolatot, és közelebb vinne a célhoz. Hasznosságát tehát közösen kellene megvizsgálni.
Amerika csak Japánnal szoros kapcsolatot fenntartva fogadhatja el Kína regionális törekvéseit, szembeszállva ugyanakkor minden önkényes megnyilvánulásával. Csak ilyen alapon hozható létre olyan bonyolult háromoldalú megegyezés, amelynek részese az amerikai világhatalom, a kínai regionális elsőség és a japán nemzetközi vezető szerep. Azonban ezt a széles geostratégiai megegyezést alááshatja az amerikai-japán katonai együttműködés ésszerűtlen kibővítése. Japánnak elsősorban nem az lenne a dolga, hogy Amerika elsüllyeszthetetlen távol-keleti repülőgép-anyahajója legyen. Továbbá az sem, hogy Amerika számára ő töltse be a fő ázsiai katonai partner vagy potenciális ázsiai regionális hatalom szerepét. A fentiekre irányuló céltalan erőfeszítések Washingtont elvághatják az ázsiai szárazföldtől, csökkenthetik a Pekinggel történő stratégiai megegyezés lehetőségét, és így oda vezethetnek, hogy Amerika nem lesz képes egész Eurázsiában megszilárdítani a tartós geopolitikai pluralizmust.
A TRANSZEURÁZSIAI BIZTONSÁGI RENDSZER
Ha eleve kizárjuk egy, a térségben vezető szerepet betölteni képes hatalom megjelenését, az Eurázsiában található geopolitikai pluralizmus tartósságát - talán a jövő század elején - növelhetné egy Transzeurázsiai Biztonsági Rendszer kialakulása. Egy ilyen transzkontinentális biztonsági egyezmény felölelné a kibővült NATO-t - melyhez együttműködési megállapodással kötődne Oroszország - és Kínát; továbbá Japánt, mely még mindig Amerikához kapcsolódna kétoldalú biztonsági szerződéssel. De ehhez a NATO-nak először ki kell bővülnie, Oroszországot pedig be kell vonni egy nagyobb regionális biztonsági együttműködésbe. Ezenkívül az amerikaiaknak és a japánoknak intenzív tárgyalásokat kell folytatniuk annak érdekében, hogy megteremtődjék egy háromoldalú távol-keleti politikai-biztonsági együttműködés, Kína részvételével. A háromoldalú amerikai-japán-kínai biztonsági egyeztetéseknek később több ázsiai résztvevője is lehetne, és ez párbeszédhez vezethetne köztük és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet között. Ez előkészíthetné egy sor európai és ázsiai állam eszmecseréjét, mellyel kezdetét vehetné egy transzkontinentális biztonsági rendszer intézményesítése.
Idővel egy hivatalosabb szerkezet is létrejöhet, elősegítve annak a Transzeurázsiai Biztonsági Rendszernek a kialakulását, amely első ízben fogná át az egész földrészt. Ennek a rendszernek a kialakulása - lényegének meghatározása, majd intézményesítése - lehet a jövő évtized fő szerkezetépítési kezdeményezése, ha a korábban felvázolt politika már megteremtette a szükséges feltételeket. Egy efféle széles, transzkontinentális biztonsági szerkezetben helyet kaphatna egy biztonsági állandó bizottság, melynek tagjai a fő eurázsiai szerveződések lennének, és mely elősegíthetné, hogy a Biztonsági Rendszer hatékony együttműködést alakíthasson ki a világ stabilitását befolyásoló kulcsfontosságú ügyekben. Egy ilyen szervezettebb transzkontinentális rendszernek a magja Amerika, Európa, Kína, Japán, a szövetségi Oroszország és India, valamint talán néhány további ország lehetne. Majdani létrejötte fokozatosan megszabadítaná Amerikát terhei egy részétől, miközben fenntartaná Eurázsia stabilizálójaként és döntőbírájaként betöltött kulcsszerepét.
Ami az utolsó globális szuperhatalom után KÖVETKEZIK
Hosszú távon a világpolitika szempontjából elkerülhetetlenül egyre kedvezőtlenebb, ha a hegemonikus erő egy állam kezében összpontosul. Így Amerika nemcsak az első és egyetlen igazi szuperhatalom, de valószínűleg az utolsó is.
Ez nemcsak azért van, mert a nemzetállamok fokozatosan egyre átjárhatóbbá válnak, hanem azért is, mert a hatalom forrását jelentő tudás egyre inkább terjed, egyre több emberhez jut el, és kevésbé kötik nemzeti határok. A gazdasági hatalom is egyre szerteágazóbb lesz. Az elkövetkező években valószínűleg egyetlen hatalom sem éri el a világ GDP-jének mintegy 30 százalékát, amit Amerika a század nagy részében magáénak mondhatott, sőt 1945-ben ez a részesedése az 50 százalékot is elérte. Amerika fogja továbbra is megtermelni a világ GDP-jének mintegy 20 százalékát, ez azonban 2020-ra talán 10-15 százalékra, ahogy a többi hatalom - Európa, Kína, Japán - relatív részesedését többé-kevésbé az amerikai szintre növeli. De nem valószínű, hogy egyetlen szerveződés világelsőségre tenne majd szert, oly módon, ahogy az Amerikának jutott osztályrészül e század folyamán. Ennek nyilvánvalóan nagyon jelentős katonai és politikai következményei lesznek.
Amerikának - az amerikai társadalom soknemzetiségű és kivételes jellege miatt - könnyebb volt vezető szerepét úgy kiterjesztenie a világra, hogy az ne tűnjön szigorúan nemzeti jellegűnek. Ha például Kína próbálna világelsőségre tömi, azt mások elkerülhetetlenül valamiféle nemzeti egyeduralmi törekvésnek vennék. Egyszerűbben fogalmazva, amerikai bárki lehet, de kínai csak kínai lehet - és ez további jelentős korlátot állít az alapvetően nemzeti világuralmi törekvések elé.
Ennek megfelelően, ha az amerikai vezető szerep halványulni kezd, akkor Amerika jelenlegi világelsőségét valószínűleg egyetlen állam sem ismételheti meg. Így a fő kérdés a jövőben az: „Mit hagy Amerika örökül a világra tartós vezető szerepének emlékeként?”
A válasz részben attól függ, hogy ez az elsőség menynyi ideig tart még, és hogy milyen aktívan alakítja majd Amerika a kulcsfontosságú hatalmi partnerség kereteit, melyek idővel hivatalosabb formában is intézményesíthetők. Meglehet, bel- és külpolitikai okok miatt Amerika történelmi lehetősége viszonylag rövidnek bizonyul ahhoz, hogy építő módon kihasználhassa világhatalmát. Egy valódi népképviseleti alapokon működő demokrácia soha nem tett szert korábban nemzetközi fölényre. A hatalom gyakorlása - különösen a gazdasági költségek és az emberi áldozatok, amiket ez gyakran megkövetel - általában nem kedvez a demokratikus ösztönöknek. A demokratizálódás ellensége a birodalmi mozgósításnak.
A jövőt illetően talán az a legnagyobb kérdés, hogy vajon Amerika lesz-e az első olyan szuperhatalom, amely képtelen élni, vagy egyenesen nem akar élni hatalmával. Lehet, hogy egy magatehetetlen világhatalom válik belőle? A közvélemény-kutatások szerint az amerikaiaknak csak egy kis része (13 százalék) ért egyet azzal, hogy „az Egyesült Államoknak - mint az egyetlen megmaradt szuperhatalomnak - továbbra is a világ első számú vezetőjeként kell megoldania a nemzetközi problémákat”. A túlnyomó többség szerint jobb, ha Amerika „más országokkal együtt, arányosan veszi ki részét a nemzetközi problémák megoldásából”.
Ahogy Amerika egyre inkább multikulturális országgá válik, lehet, hogy egyre nehezebben alakul ki közmegegyezés a külpolitikában, kivéve az igazán súlyos és széles körben észlelt közvetlen külső fenyegetéseket. Ilyen közmegegyezés létezett a második világháború alatt, sőt még a hidegháború idején is. Azonban ez nemcsak a széles körben elfogadott demokratikus értékekben gyökerezett - melyekről a közvélemény úgy érezte, hogy veszélyben vannak hanem abban is, hogy kulturális és etnikai rokonságot éreztek az ellenséges totalitárius államhatalmak európai áldozataival.
A fentiekhez hasonló nemzetközi kihívás hiányában elképzelhető, hogy az amerikai társadalom sokkal nehezebben alakít majd ki konszenzust olyan külpolitikai kérdésekben, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak értékekhez, illetve a szélesebb körű kulturális-etnikai szolidaritáshoz; és amelyek - mint tudjuk - tartós és néha költséges birodalmi beavatkozást igényelnek. Politikai szempontból két homlokegyenest ellentétes nézet tűnik elfogadottnak a történelmi jelentőségű hidegháborús győzelem következményeivel kapcsolatban. Egyrészt az, hogy a hidegháború befejeződése indokolttá teszi Amerika önként vállalt globális kötelezettségeinek jelentős csökkentését; másrészt pedig, hogy eljött az ideje egy valóban nemzetközi multilaterális kapcsolatrendszernek, mellyel szemben Amerikának - részben - fel kellene adnia eddigi önállóságát. Mindkét szélsőség elkötelezett körök támogatását élvezi.
Általánosabban szólva lehet, hogy az Amerikában folyó kulturális változás nem kedvez a tartós globális hatalom-gyakorlásnak, minthogy az magas fokú elvi motivációt, intellektuális elkötelezettséget és a hazafiság örömét igényli. Azonban az ország kultúrája egyre inkább a tömegszórakoztatást helyezi előtérbe, melynek fő jellegzetességei a személyes élvezetek és a társadalomtól való menekülés. Ezek együttes hatása miatt egyre nehezebb megtartani a szükséges politikai konszenzust az Amerika által külföldön játszott tartós - és alkalmanként költséges - vezető szerep számára. A tömegkommunikáció különösen fontos szerepet játszik ebben a tekintetben, mert erős ellenérzést vált ki az erő használatának minden formájával szemben, még ha az csekély áldozatot követel is.
Ráadásul Amerika és Nyugat-Európa nehezen birkózik meg a társadalmi méretekben jelentkező hedonizmus kulturális következményeivel, és a vallási alapon kialakult értékek központi társadalmi szerepe drámaian csökken. (Szembeötlők a párhuzamok az 1. fejezetben említett birodalmak hanyatlásával.) Az ebből következő kulturális válsághoz még hozzájárul a drogok terjedése, illetve - különösen Amerikában - a faji kérdés és a kábítószer-probléma összekapcsolódása. Az utóbbi időben a gazdasági növekedés mértéke nem tud lépést tartani a növekvő anyagi elvárásokkal, melyeket a mértéktelenül fogyasztói szemléletű kultúra gerjeszt. Túlzás nélkül kijelenthető: a történelmi aggodalom, sőt a pesszimizmus válik egyre uralkodóbbá a nyugati társadalom műveltebb köreiben.
Majdnem fél évszázaddal ezelőtt egy jeles történész, Hans Kohn - látva a két világháború tragikumát és a totalitárius kihívás bénító következményeit - afeletti aggodalmának adott hangot, hogy a nyugat „elfáradhat és kimerülhet”. Pontosabban attól félt, hogy
a XX. század embere kevésbé magabiztos, mint XIX. századi elődje volt. Saját bőrén tapasztalta a történelem sötét erőit. Olyan dolgokkal találta magát szemben, melyekről hitte, azok már végképp a múlthoz tartoznak: elvakult hit, tévedhetetlen vezérek, rabszolgaság és mészárlások, egész népek kiirtása, könyörtelenség és barbarizmus.
Ezt az önbizalomhiányt erősítette a hidegháború végének következményei miatt érzett általános csalódottság. Az egyetértésen és összhangon alapuló „új világrend” helyett olyan dolgok estek meg, váltak a jövő valóságává, melyekről azt hitték, hogy „már végképp a múlthoz tartoznak”. Bár az etnikai-nemzeti ellentétek már nem fenyegetnek, nagy háborúk veszélyével, mégis a világ jelentős részein veszélyeztetik a békét. Így a háború még jó ideig nem fog kimenni a divatból. Amióta a tehetősebb nemzeteket korlátozza, hogy az általuk birtokolt technológia elpusztíthatja őket magukat is, a háború talán olyan luxussá vált, amelyet ma már csak a világ szegény népei engedhetnek meg maguknak. Belátható időn belül az emberiség elszegényedett kétharmadát nem fogja motiválni a kiváltságosok önuralma.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy a nemzetközi konfliktusokban és a terrorcselekményekben eddig figyelemre méltó módon sikerült elkerülni a tömegpusztító fegyverek használatát. Nyilvánvalóan megjósolhatatlan, hogy ez az önmegtartóztatás meddig fog tartani, de mivel nemcsak államok, hanem szervezetek számára is egyre inkább elérhetővé válnak a tömegkatasztrófát okozó eszközök -nukleáris vagy bakteriológiai fegyverek -, bevetésük valószínűsége is elkerülhetetlenül nő.
Összefoglalva: Amerika, mint a világ első számú hatalma, nem sok történelmi lehetőség közül választhat. A jelenlegi viszonylagos világbéke rövid életű lehet. Ez sürgősen szükségessé teszi, hogy Amerika - a világra gyakorolt befolyása révén - növelje a nemzetközi geopolitikai stabilitást, és bátorítsa a Nyugat történelmi optimizmusát. Ahhoz, hogy ez az optimizmus megjelenjen, Amerikának egyszerre kell tudnia meggyőző módon kezelni belső társadalmi gondjait és a külső geopolitikai kihívásokat.
Azonban a nyugati optimizmus újraélesztése és a nyugati értékek egyetemessé válása nem kizárólag Amerikán és Európán múlik. Japán és India példája mutatja, hogy az emberi jogok kérdése és a demokratikus kísérlet fontossága ázsiai körülmények között, magasan fejlett és fejlődő országokban egyaránt érvényes lehet. Japán és India tartós demokratikus sikere ezért hatalmás jelentőségű abból a szempontból is, hogy a világpolitikát illetően még inkább bizakodva tekinthessünk a jövőbe. A két említett ország, valamint Korea és Tajvan demokratikus eredményei azt sugallják, hogy Kína folyamatos gazdasági növekedése és a kívülről jövő, változást sürgető nyomás - aminek az az oka, hogy az ország egyre inkább része a nemzetközi életnek - talán a pekingi rendszer fokozatos demokratizálódásához is elvezethetnek.
E kihívásoknak megfelelni Amerika számára egyszerre teher és különleges felelősség. Az amerikai demokrácia természetéből adódóan a hatékony válasz megköveteli, hogy a közvélemény megértse, miért is oly fontos az amerikai hatalom által játszott szerep a stabil geopolitikai együttműködés kialakulásában. Egy efféle együttműködés meg tudja akadályozni, hogy az egész világon anarchia törjön ki, és késleltetni tudja az új hatalmi kihívásokat is. A világméretű anarchia elkerülése és egy hatalmi vetélytárs megjelenésének megakadályozása megköveteli Amerika világpolitikai céljának hosszabb távú meghatározását, nevezetesen azt, hogy egy globális geopolitikai együttműködési keret kialakításán kell munkálkodnia.
Sajnos mind a mai napig egyoldalúak maradtak azok az erőfeszítések, melyek új globális célokat próbáltak meghatározni az Egyesült Államok számára a hidegháborút követő korszakban. Nem kapcsolták ugyanis össze az emberiség sorsának javítását azzal a parancsoló szükségszerűséggel, hogy megőrizzék Amerika vezető hatalmi pozícióját. Számos ilyen kísérletet lehetett látni nemrégiben. A Clinton-kormány első két évében a „magabiztos többoldalúság” hangoztatói nem vették kellő mértékben figyelembe a jelenlegi hatalmi viszonyok alapvető realitásait. Később, amikor azt hangsúlyozták: Amerikának a „demokrácia elterjesztésére” kell összpontosítania, figyelmen kívül hagyták, hogy Amerika számára továbbra is fontos a globális stabilitás fenntartása, illetve néhány hasznos - ám sajnálatos módon nem demokratikus -hatalmi viszony pártolása; például Kínával.
Az USA politikájában központi helyet elfoglaló konkrétabb ügyek még kevésbé nyertek kielégítő megoldást. Ilyen a világon megtermelt javak elosztásában fennálló igazságtalanság felszámolása; „érett stratégiai partneri viszony” kialakítása Oroszországgal; illetve a fegyverek elterjedésének megállítása. Más alternatívákban - például, hogy Amerikának a környezetvédelemre kellene összpontosítania, vagy konkrétabban a helyi háborúk leküzdésére - szintén elsikkadtak a legfőbb világhatalmi szempontok. Ennek az lett az eredménye, hogy a fenti megfogalmazások egyike sem tett maradéktalanul eleget annak a követelménynek, hogy minimális globális geopolitikai stabilitást hozzon létre, ami egyfelől az amerikai hegemónia további fenntartásának, másfelől a nemzetközi anarchia hatékony elkerülésének alapja.
Röviden, az USA senkinek sem tartozik bocsánatkéréssel azért, hogy kettős politikai célt tűzött maga elé: Amerika vezető szerepét fenn kell tartani még legalább egy nemzedéken keresztül, sőt lehetőleg tovább is; és olyan geopolitikai keretet kell létrehozni, amely képes mérsékelni a társadalmi-politikai változásokkal járó elkerülhetetlen sokkhatásokat és megszorításokat, miközben átalakul a világ békés irányításáért vállalt közös felelősség geopolitikai tényezőjévé. Az együttműködés hosszabb fennmaradása a kulcsfontosságú eurázsiai partnerekkel - Amerika ösztönzése és felügyelete mellett - segíthet megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy a jelenlegi, egyre inkább elavult ENSZ-struktúrák később átalakulhassanak. A felelősségek és előjogok új elosztása akkor majd számításba veheti a megváltozott világhatalmi realitásokat, melyek drasztikusan különböznek az 1945-ös helyzettől.
Ezeket az erőfeszítéseket történelmileg megkönnyíti, hogy hasznosítani tudják majd a hagyományos nemzetállami kereteken kívüli, növekvő új globális kapcsolatrendszert is. Ez a hálózat - amelyet a nemzetközi nagyvállalatok, gyakran több ország részvételével létrejövő „nem kormányzati szervezetek” (ngo) és tudományos közösségek szőttek, és amelyet tovább erősít az internet - olyan informális világrendszert jelent, amely mára már inkább az intézményes keretek között megvalósuló és egyre több államot bevonó globális együttműködésnek kedvez.
A következő néhány évtizedben tehát kialakulhat egy valós geopolitikai helyzeten alapuló, működő globális együttműködési rendszer, és fokozatosan átveheti a világ jelenlegi „kormányzójának” szerepét, amely egyelőre magára vette a világ stabilitásáért és békéjéért viselt felelősség terhét. Az ebben az ügyben elért geostratégiai siker méltó hagyatéka lenne annak a szerepnek, melyet Amerika a világ első, mindmáig egyetlen és valószínűleg utolsó valódi szuperhatalmaként betölt.