(Az intelligencia zavarba ejtően bonyolult tudománya)
Mi teszi igazán különlegessé és egyedivé az emberi agyat? Erre számtalan lehetséges válasz adható, de a legvalószínűbb az, hogy az emberi agy felsőbbrendű intelligenciánk alapja. Számos állat képes mindazon alapvető funkciók ellátására, amelyekért a mi agyunk is felelős, de mégsem alkotott egyetlen más ismert faj sem saját filozófiát, járműveket, ruházatot, nem fedezett fel energiaforrásokat, nem hozott létre vallást vagy akár csak egyetlen fajta tésztát sem, miközben mi legalább háromszáz különböző változatot kitaláltunk már. Annak ellenére, hogy e könyv főként az agy kis hatékonyságú és bizarr működésével foglalkozik, fontos, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a tényt, miszerint valamit azért mégiscsak jól csinál, ha lehetővé tette, hogy az emberek ilyen gazdag, sokszínű és változatos tudatot alakíthassanak ki, és ilyen sokra jussanak.
Van egy híres mondás, miszerint „Ha az agy olyan egyszerű lenne, hogy képesek lennénk felfogni a működését, akkor olyan egyszerű gondolkodásra lennénk csak képesek, hogy mégsem érthetnénk meg.” Ha az agytudomány és az intelligencia kapcsolatát nézzük, sok igazság van ebben az aforizmában. Agyunk elég intelligenssé tett minket ahhoz, hogy felismerjük saját intelligenciánkat, megfigyelőképességet is kölcsönzött, hogy észrevegyük e tulajdonság szokatlanságát az élővilágban, és kíváncsiakká is lettünk általa, hogy az okát kezdjük kutatni. De ahhoz már látszólag nem vagyunk elég intelligensek, hogy könnyedén rájöjjünk, honnan származik eme intelligencia, és hogyan működik. Így hát vissza kell térnünk az agytudományhoz és a pszichológiához, hogy legalább ötleteink lehessenek az egész folyamat működéséről. A tudomány maga is intelligenciánknak köszönhetően létezik, és most ezt a tudományt akarjuk az intelligencia mibenlétének vizsgálatára használni? Ez, bár elég hatékony módszernek tűnik, körkörös gondolkodást is eredményezhet. Én nem vagyok elég okos ennek eldöntéséhez.
Zavaros, rendezetlen, gyakran keveredik önellentmondásba, összefoglalva: szinte átláthatatlan - ez legalább annyira jó jellemzése az intelligenciának, mint a többi definíció, amit találhatunk róla. Nemcsak mérni nehéz, de megbízhatóan meghatározni sem egyszerű, e fejezetben én mégis az intelligencia használatáról és furcsa tulajdonságairól fogok írni.
Az IQ-m 270, vagy valami hasonlóan magas szám... (Miért nehezebb mérni az intelligenciát, mint gondolnánk?)
Ön intelligens?
Ha felteszi magának e kérdést, az azt jelenti, hogy a válasz: határozottan igen. Hiszen ez azt bizonyítja, hogy számos olyan kognitív készséggel rendelkezik, amelyek automatikusan feljogosítják arra, hogy „a föld legintelligensebb fajának egyik példánya” címet viselhesse büszkén. Mi, emberek képesek vagyunk egy olyan, az intelligenciához hasonló koncepcióról gondolkodni, aminek nincs egyértelmű definíciója, és fizikailag sincs jelen a való világban. Tudatában vagyunk önnön egyedi létezésünknek, noha életünk korlátozott e világon. Képesek vagyunk tulajdonságainkat és képességeinket számba venni, és ezeket az elképzelt, jelenleg még nem létező célokhoz tudjuk mérni. De azt is képesek vagyunk belátni, ha saját jellegzetességeink elmaradnak másokétól. Nincs egyetlen más teremtmény sem a földön, amely ilyen szintű mentális komplexitással rendelkezne. Ez nem rossz ahhoz képest, hogy állandóan enyhe neurózissal küzdünk.
Az ember tehát, bizonyos értelemben a föld legintelligensebb élőlénye. De valójában mit is jelent ez? Az intelligenciáról, hasonlóan az iróniához és a nyári időszámításhoz, a legtöbb embernek van valami fogalma, de ha részleteiben meg kellene magyarázniuk, már bajban lennének.
Ez nyilvánvalóan problémát okoz a tudomány számára is. Számos különböző intelligenciadefiníció létezik, amelyeket számtalan tudós, évtizedes kutatások eredményeként talált ki. Binet és Simon francia kutatók, az egyik legelső rigorózus intelligenciateszt megalkotói, így definiálták az intelligenciát: „jól ítélni, jól értelmezni, jól érvelni: ezek az intelligencia esszenciális feladatai”. David Wechsler amerikai pszichológus számos elméletet dolgozott ki az intelligenciáról, illetve olyan mérőmódszereket - például a Wechsler felnőttintelligencia-teszt - tervezett, amelyeket még ma is használnak. Wechsler így jellemezte az intelligenciát: „az általános képességek összessége, amelyek segítségével célirányosan tudunk cselekedni, és hatékonyan tudunk működni a környezetünkben”. Philip E. Vernon, a terület egy másik vezető kutatója így utalt az intelligenciára: „effektív és átfogó kognitív képességek, amelyek segítségével értelmezni tudjuk [a világot], felfoghatjuk az összefüggéseket és az okokat”.
Nehogy azt gondoljuk, hogy mindez csupán értelmetlen spekuláció! Az intelligencia számos aspektusáról közmegegyezés áll fenn. Eszerint az intelligencia az agy azon képessége, hogy elvégezzen... dolgokat. Kissé konkrétabban az agy képessége, hogy kezelje és felhasználja az információt. Az olyan kifejezéseket, mint az érvelés, az absztrakt gondolkodás, a mintázatok felismerése, a megértés, gyakran idézik mint a felsőbbrendű intelligencia ismérveit. Ebben egyértelműen van logika, hiszen mindezek a készségek a nehezen megfogható információ feldolgozását és módosítását feltételezik. Egyszerűen szólva: az emberek eléggé intelligensek ahhoz, hogy anélkül tudjanak gondolkodni bármiről, hogy közvetlenül kapcsolatba lépnének vele.
Ha például egy átlagember hatalmas lakatokkal lezárt kaput lát maga előtt, azonnal ez jut eszébe: „Nos, ez be van zárva”, és elindul, hogy másik bejáratot keressen. Ez talán triviálisnak tűnik, de mégis az intelligencia egyértelmű jele. Az illető megfigyelte a helyzetet, levonta belőle a következtetést, és megfelelően reagált. Nem kellett fizikailag is megpróbálnia kinyitni a kaput, hogy megbizonyosodjon róla, hogy „Igen, valóban zárva van.” Logika, következtetés, megértés, tervezés: e képességeket mind csatasorba állította, hogy meghatározza a szükséges cselekvést. Ez az intelligencia. De ettől még nem világos, hogy hogyan tudnánk mérni és tanulmányozni. Az információ agyban történő összetett manipulálása szép és jó, de nem olyasvalami, amit közvetlenül is meg tudnánk figyelni (még a legmodernebb agyi képalkotó eljárások is csak különböző színű foltokat jelenítenek meg, amelyek nem igazán használhatók e célra). Az intelligencia mérése tehát csak közvetetten lehetséges, az illető célzottan tervezett tesztekben mutatott viselkedésének és teljesítményének megfigyelése révén.
E ponton talán azt gondolják, hogy megfeledkeztünk arról, hogy rendelkezünk az intelligencia mérésére alkalmas eljárással: az IQ-tesztekkel. Mindenki hallott már az IQ-ról, vagyis az intelligenciahányadosról. Ez méri azt, hogy mennyire vagyunk okosak. Ahogy a testtömegünket a súlyunk mérése révén, magasságunkat mérőszalag segítségével mérik, ittasságunk fokát úgy határozzák meg, hogy belefújnunk abba a kütyübe, amibe bele kell fújnunk, ha megállít a rendőr. Az intelligenciát pedig az IQ-teszt méri. Olyan egyszerű ez, nem?
Nem egészen. Az IQ-teszt olyan mérési módszer, amely az intelligencia sikamlós, nehezen meghatározható mibenlétét próbálja megfogni, és a legtöbb ember sokkal egzaktabbnak hiszi annál, mint amilyen valójában. A következő tényt nagyon fontos megjegyeznünk: egy adott népesség átlagos IQ-ja 100. Kivétel nélkül. Ha valaki azt mondja, hogy egy bizonyos ország IQ-ja 85, akkor az hibás. Ez ugyanaz, mintha azt mondaná, hogy a méter hossza az adott országban csak 85 cm. Ez logikailag lehetetlen, és ugyanez igaz az IQ-ra is.
A szabványos IQ-tesztek arról tájékoztatnak minket, hogy hol állunk az intellektus tipikus eloszlásában a népességünkön belül, méghozzá a feltételezett normál eloszlást figyelembe véve. E normál eloszlás megköveteli, hogy az átlag 100 legyen. A 90 és a 110 közötti IQ átlagosnak tekinthető, a 110 és 119 közötti tartomány az átlagos felső régiója, a 120 és 129 közötti értékek már kiemelkedők, a 130 fölötti eredmények pedig magasan kiemelkedők. A másik oldalon a 80 és 89 közötti értékek alacsony átlagosnak minősülnek, a 70 és 79 közötti tartomány már az alacsony határát jelenti, míg a 69 alatti eredmények különösen alacsonynak számítanak.
E rendszert alkalmazva azt látjuk, hogy a népesség több mint nyolcvan százaléka az átlagos tartományba esik, hiszen IQ-juk 80 és 110 között van. Minél inkább eltávolodunk az átlagtól, annál kevesebb embert találunk az ottani IQ-tartományban. A populációk kevesebb mint öt százaléka esik a magasan kiemelkedő és a különösen alacsony régióba. A tipikus IQ-teszt tehát nem közvetlenül a „nyers” intelligenciát méri, hanem azt mutatja meg, hogy mennyire vagyunk intelligensek a népesség átlagához viszonyítva.
Mindennek zavaros következményei lehetnek. Képzeljünk el egy hatékony, bár kissé bizarr vírust, amely kiirt minden 100-nál magasabb IQ jú embert. Az életben maradt emberek IQ-jának átlaga továbbra is 100 marad. Azok, akiknek a járvány kitörése előtt 99 volt az intelligencia-hányadosuk, mostantól már 130-nál is magasabb IQ-val büszkélkedhetnek, és attól kezdve az emberiség intellektuális krémjébe tartoznak. Gondoljunk erre úgy, mintha az IQ pénznem lenne! Nagy-Britanniában a font értéke attól függően ingadozik, hogy mi történik a gazdaságban. Ettől függetlenül egy font mindig 100 pennyt fog érni, így a font értéke bizonyos tekintetben változékony, más tekintetben viszont kötött. Az IQ alapvetően ugyanígy működik: az átlag IQ mindig 100, de hogy ez pontosan mit ér, az folyamatosan változik.
Az IQ-skála normalizálása és a népesség átlagához illeszkedése meghatározza azt is, hogy milyen értékeket lehet elérni rajta. A zseninek tartott tudósok, például Albert Einstein vagy Stephen Hawking 160 körüli IQ-val rendelkeztek. Ez egészen magas, de korántsem annyira lenyűgöző, ha figyelembe vesszük, hogy a populáció átlaga 100. Szóval, ha valaki azzal jön, hogy az ő IQ-ja 270 vagy hasonló, akkor vélhetően téved. Valószínűleg olyan intelligenciatesztet töltött ki, amely tudományosan nem megfelelő, vagy nagyon félreértette az eredményeket - ami azonnal megkérdőjelezi a felsőbbrendű intelligenciájáról szóló állítást.
Nem állítom, hogy ekkora IQ-értékek egyáltalán nem létezhetnek. A világ legintelligensebb embereinek valóban 250 fölött volt az intelligenciahányadosuk, legalábbis a Guinness Rekordok Könyve szerint. Bár sokatmondó, hogy a legmagasabb IQ-k kategóriáját 1990-ben törölték a nyilvántartott rekordok közül, éppen amiatt, hogy ilyen magas tartományokban a tesztek megbízhatatlanok.
A tudósok és kutatók által alkalmazott IQ-teszteket aprólékosan megtervezik, hiszen pontosan ugyanúgy eszközként használják őket, mint a mikroszkópot vagy a tömegspektroszkópot. Emiatt rengeteg pénzbe kerülnek, és nem is adják őket ingyen az interneten. E tesztek fő célja, hogy az emberek lehető legszélesebb körének normál, átlagos intelligenciáját mérjék a segítségükkel. Így érthető, hogy minél inkább haladunk az extremitások felé, annál használhatatlanabbakká válnak e tesztek. Számos fizikai törvényt bemutathatunk az osztályteremben mindennapos eszközök segítségével (például különböző súlyokkal demonstrálhatjuk az állandó nehézségi gyorsulást, vagy rugókkal jeleníthetjük meg a rugalmasságot), de ha már a komplex fizika területére tévedünk, akkor részecskegyorsítókra, atomreaktorokra és ijesztően bonyolult matematikára lesz szükségünk.
Ugyanígy vagyunk azzal, ha valakinek kimagaslóan magas az intelligenciája: sokkal nehezebb lesz megmérnünk. E tudományos IQ-tesztek többféle készséget is mérnek. Például a térbeli figyelmet mintázatkiegészítő feladatokkal, a megértés sebességét célzott kérdések segítségéve], vagy a szókincset úgy, hogy az alanynak listákat kell összeállítania különféle kategóriákba sorolható szavakból. Ezek mind olyan készségek, amelyeket vizsgálni kell az átlagos intelligencia megállapításához, viszont nem valószínű, hogy különösebb kihívás elé állítanának egy szuperzsenit, így az ő intelligenciájának tényleges határait nehezen lehet a segítségükkel elérni. Olyan, mintha egy fürdőszobai mérleggel próbálnánk elefántot mérni. E mérleg hasznos az átlagos súlytartományban, de ilyen szinten már nem várhatunk tőle értelmezhető adatokat - csak törött műanyagdarabokat és rugókat.
Egy másik probléma, hogy az intelligenciatesztekről azt állítják, hogy az intelligenciát mérik, holott az intelligenciát magát is csak az intelligenciatesztek révén tudjuk értelmezni. Talán érthető, hogy a cinikusabb kutatók miért nincsenek kibékülve e helyzettel. Igaz, hogy az általánosan használt teszteket folyamatosan frissítik és átdolgozzák, hogy minél megbízhatóbbak legyenek, de sokan ennek ellenére úgy érzik, hogy ezzel csak a szőnyeg alá söpörjük az alapvető problémát.
Sokan azt hangsúlyozzák, hogy az intelligenciateszteken mutatott teljesítmény valójában inkább jellemzi szociális neveltetésünket, általános egészségi állapotunkat, tesztírási rátermettségünket, iskolázottságunkat és így tovább. Más szóval mindenfélét, csak nem az intelligenciát. Tehát e tesztek hasznosak lehetnek, de nem feltétlenül arra, amire szeretnénk.
Azért ne gondoljuk azt, hogy reménytelen az ügy! A kutatók tisztában vannak e kritikákkal, és egyikőjük sem tehetségtelen flótás. A mai intelligenciatesztek már hasznosabbak, hiszen a képességek széles skálájáról nyújtanak információt (a térbeli figyelem, matematikai készségek stb.), ahelyett, hogy egyetlen általános osztályzatot állítanának ki. Így képességeinkről megbízhatóbb és átfogóbb képet alkothatunk a segítségükkel. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az intelligenciatesztekben mutatott teljesítmény meglehetősen stabil marad az ember élete során, függetlenül a tanulástól és az élettapasztalatok okozta változásoktól. Így vélhetően öröklött tulajdonságot mérnek, és nem csak a véletlenszerű körülmények mozgatják őket.1
Most már tudják, hogy mit tudunk - legalábbis, hogy miről gondoljuk azt, hogy tudjuk. Az intelligencia egyik általánosan elfogadott jele az, ha tudatában vagyunk, és elfogadjuk azt, amit nem tudunk. Remek.
Hol felejtette a nadrágját, professzor?
(Miért csinálnak az intelligens emberek is butaságokat?)
A tudósokról alkotott sztereotípiák szerint ők ősz hajú, fehér köpenyes fickók (szinte mindig férfiak), középkoruk vége felé járnak, gyakran hadarnak, általában a kutatási területükről beszélnek, miközben a körülöttük lévő világról gőzük sincs. Elmélyülten magyaráznak a muslicagenomról, miközben szórakozottan vajazzák a nyakkendőjüket. A tudós számára a társasági normák és a mindennapos elfoglaltságok teljességgel idegenek és érthetetlenek. Noha mindent tud szakterületéről, ami egyáltalán tudható, de azon túl gyakorlatilag semmit.
Intelligensnek lenni nem ugyanaz, mint erősnek lenni. Az erős ember minden helyzetben erős, de a zseni lehet briliáns egyes helyzetekben, míg teljesen bugyuta más szituációkban.
Ennek oka, hogy az intelligencia a fizikai erőtől eltérően az agy terméke, ami - mint azt már tudjuk - sosem működik egyszerűen. De akkor milyen agyi folyamatok állnak az intelligencia hátterében, és ezek miért ilyen variábilisak? Először is, eldöntetlen vita a pszichológusok körében, hogy az emberek egyféle intelligenciával rendelkeznek, vagy számos különféle típussal. A legújabb kutatások arra utalnak, hogy a intelligencia több tényező kombinációjából áll elő.
A vezető nézet mégis az, hogy az intelligencia egyetlen tulajdonság, amelyet azonban számos módon fejezhetünk ki. E tulajdonságot általában a Spearman-féle g-faktorral vagy egyszerűen csak g-faktorral szokás jellemezni. Nevét Charles Spearmanről kapta, arról a kutatóról, aki nagy szolgálatot tett az intelligenciakutatásnak - és általában a tudománynak - azzal, hogy az 1920-as években kifejlesztette a faktoranalízist. Az előző részből kiderült, hogy az IQ-teszteket - ha fenntartásokkal is -, de széles körben használják. A faktoranalízis pedig valóban használhatóvá teszi őket (ahogy más hasonló teszteket is).
A faktoranalízis komoly matematikát igénylő eljárás, de itt elegendő annyit tudnunk, hogy olyan statisztikai módszer, amely részeikre bontja az adathalmazokat. Miután olyan nagy mennyiségű adatot táplálunk be, ami például az IQ-tesztek kitöltése közben jött létre, ezeket matematikai műveletek segítségével lebontja, hogy megtalálja azokat az egymással kölcsönható faktorokat (tényezőket), amelyek befolyásolják az eredményeket. E tényezőket nem ismerjük az elemzés előtt, de a faktoranalízis a felszínre hozhatja őket. Ha a diákok általában közepes átlageredményeket érnek el az érettségin, az igazgató esetleg tudni akarja, hogy pontosan hogyan állt elő ez a nem túl dicséretes eredmény. A faktoranalízis segítségével kinyerhető a részletek feltárásához szükséges információ a dolgozatok feladataira kapott pontszámokból. Ebből kiderülhet, hogy a matematikafeladatok általában jól mentek a tanulóknak, de a történelemkérdéseket már nagyon gyengén oldották meg. Az igazgató ennek tudatában feljogosítva érzi magát, hogy kiabáljon a történelemtanárral, hiszen a történelemoktatásra fordított idő és pénz láthatóan értelmetlen volt (pedig e következtetés valószínűleg nem jogos, hiszen a rossz eredményeknek számos egyéb magyarázata is elképzelhető).
Spearman az IQ-tesztek elemzéséhez is hasonló eljárást használt, és felfedezte, hogy van egy mögöttes faktor, amely meghatározza a tesztben mutatott teljesítményt. Ezt általános (generális) faktornak, vagyis g-faktornak nevezték el, és ha a tudományban van bármi, ami a köznyelvi intelligenciafogalommal rokonítható, akkor ez az.
Nem lenne helyes, ha azt mondanánk, hogy a g-faktor egyenlő az intelligencia összes elképzelhető típusával, hiszen az intelligencia számos formában megnyilvánulhat. Ez inkább az intellektuális képességek általános „magja”. Úgy tekinthetjük, mint a ház alapját és gerendázatát. Kibővíthetjük bútorokkal, építhetünk hozzá kiegészítéseket, de ha az alapvető szerkezet nem elég erős, akkor az építmény menthetetlenül összedől. Ehhez hasonlóan, megtanulhatunk akármennyi hosszú szót és memóriatrükköt, de ha a g-értékünk nem elég izmos, nem sokra megyünk velük.
A kutatási eredmények azt valószínűsítik, hogy van egy agyterület, amely a g-faktorért felelős. A 2. fejezetben már részletesen foglalkoztunk a rövid távú memóriával, és céloztunk a munkamemóriára. Itt történik a tényleges feldolgozás és manipuláció, a rövid távú memóriában lévő információ „használata”. A 2000-és évek elején Klaus Oberauer professzor és munkatársai tesztek sorozatát végezték el, és úgy találták, hogy az alanyok munkamemória-tesztekben elért eredményei erősen korreláltak a g-értéküket meghatározó tesztek sikerességével. Ebből arra következtettek, hogy az illető munkamemória-kapacitása fontos szerepet játszik az általános intelligenciában.2 Ha tehát magas pontszámot érünk el a munkamemóriánkat vizsgáló tesztben, akkor valószínűleg jól fogunk szerepelni az IQ-teszten is. Ebben van ráció: az intelligencia nem más, mint az információ megszerzése, megtartása és használata olyan hatékonyan, ahogyan csak lehetséges, az IQ-teszteket pedig arra tervezték, hogy ezt mérjék. Viszont a munkamemória éppen e folyamatokra lett kitalálva.
Az agyi képalkotó vizsgálatok, illetve az agysérülést elszenvedett emberek vizsgálata meggyőző bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy a prefrontális kéreg játszik főszerepet mind a g-faktorhoz, mind a munkamemóriához köthető folyamatokban. Erre utal, hogy azoknál, akik homloklebeny-sérülést szenvedtek, a legkülönfélébb szokatlan emlékezetzavarok jelentkeznek, amelyek mind a munkamemória károsodására vezethetők vissza. Ez még inkább azt valószínűsíti, hogy a két agyi funkció között nagy az átfedés. A prefrontális kéreg közvetlenül a homlok mögött, a homloklebeny elején helyezkedik el, márpedig a homloklebenyhez kötődnek a magasabb rendű „végrehajtó” agyfunkciók, mint a gondolkodás, a figyelem és az öntudat.
De a munkamemória és a g-faktor még mindig nem a teljes történet. A munkamemória folyamatai általában szóbeli információval dolgoznak, amelyeket a szavak, illetve hangosan kimondható kifejezések - például a belső monológok - közvetítenek. Az intelligencia azonban mindenféle információt (képet, térbeli elhelyezkedést, mennyiségeket) képes kezelni, e tény pedig arra indította a kutatókat, hogy a g-faktoron túl is keressék, próbálják definiálni és magyarázni az intelligenciát.
Raymond Cattell, Charles Spearman tanítványa, és az ő hallgatója, John Horn újabb faktoranalízisen alapuló módszereket alkottak, és az intelligencia két típusát is azonosítani tudták a negyvenes-ötvenes-hatvanas években végzett kísérleteikben: ezek a folyékony, illetve a kristályos intelligencia.
A folyékony intelligencia az információ használatának képessége, ennek segítségével tudunk vele dolgozni, alkalmazni és így tovább. A Rubik-kocka kirakása folyékony intelligenciát igényel, ahogy annak kitalálása is, hogy partnerünk miért nem beszél hozzánk, holott mi nem emlékszünk semmire, amit rosszul csináltunk volna. Mindkét esetben új információt szereztünk, és rá kell jönnünk, hogy mihez kezdjünk vele ahhoz, hogy számunkra előnyös eredményt kapjunk.
Ezzel szemben a kristályos intelligencia az emlékezetünkben elraktározott információ, amelyet felhasználhatunk arra, hogy minél inkább a saját előnyünkre fordítsuk az előálló szituációt. Ahhoz, hogy egy alig ismert, ötvenes évekbeli film főszereplőjének neve eszünkbe jusson a kocsmai vetélkedőben, a kristályos intelligenciánkra van szükségünk. Az északi félteke összes fővárosának ismerete is a kristályos intelligencián alapul. Ez tehát az összegyűjtött tudásunk, míg a folyékony intelligencia arról árulkodik, hogy ezt a tudást milyen jól tudjuk használni, vagy milyen hatékonyan tudunk megbirkózni az ismeretlen helyzetekkel.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a folyékony intelligencia a g-faktor és a munkamemória újabb megnyilvánulása, vagyis az információ feldolgozásának és átalakításának képessége. Manapság a kristályos memóriát ettől egyre inkább független rendszernek tekintik, és e nézetet az agy működése is alátámasztja. Igen árulkodó tény, hogy a folyékony intelligencia hanyatlik a korral, az ember a nyolcvanas éveiben rosszabbul teljesít a folyékony intelligenciát vizsgáló teszteken, mint a harmincas vagy ötvenes éveiben. A neuroanatómiai vizsgálatok (és sok boncolás) felfedték, hogy a folyékony intelligenciáért felelősnek tartott prefrontális kéreg jobban sorvad a korral, mint más agyrészek.
A kristályos intelligencia viszont egész életünk során stabil marad. Aki 18 évesen megtanul franciául, még 85 évesen is tud beszélni, kivéve persze, ha 19 évesen abbahagyta a nyelv használatát, és elfelejtett már minden szót. A kristályos intelligencia a hosszú távú emléknyomokon alapszik, amelyeket elszórtan raktároz el az agy, és így általában eléggé ellenállók ahhoz, hogy az idő vasfoga ne tudjon kárt tenni bennük. A prefrontális kéreg energiaigénye igen magas, és folyamatosan működnie kell, hogy feldolgozófolyamatai révén segítse a folyékony intelligenciát. E folyamatok olyan dinamikus működést kívánnak, ami valószínűbbé teszi a fokozatos amortizációt (hiszen az intenzív idegi működés sok salakanyagot, így szabadgyököket, töltött részecskéket termel, amelyek károsítják az idegsejteket).
E két intelligenciatípus természetesen nem független egymástól, hiszen nem lenne értelme az információmanipulálás képességének, ha nem tudunk hozzáférni az információhoz, és fordítva ugyanez a helyzet. Nem is egyszerű szétválasztani őket, hogy külön vizsgálhassuk mindkettőt. Szerencsére léteznek intelligenciatesztek, amelyek egyikre vagy a másikra koncentrálnak. Azok a tesztek, amelyekben számukra ismeretlen ábrákat kell a résztvevőknek elemezniük, és kiválasztaniuk azt, amelyik nem illik oda, vagy rájönni, hogy ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, azok a folyékony intelligenciát mozgatják meg. Itt ugyanis minden információ újszerű, és feldolgozást kíván, így a kristályos intelligenciára csak minimálisan kell támaszkodniuk. Ezzel szemben azok a tesztek, amelyek a tudást, például memorizált szavak felidézését vizsgálják, vagy a már korábban említett kocsmavetélkedők a kristályos intelligenciára fókuszálnak.
Persze a valóságban soha nem ennyire egyszerű a kép. Azok a feladatok, ahol furcsa ábrákat kell sorba rendeznünk, ugyancsak támaszkodnak a színekkel, képekkel kapcsolatos tudásunkra. Ha például kártyákat kell sorba rendeznünk, azonnal eszünkbe jut elraktározott tudásunk a kártyalapokról, és érték szerinti sorrendjükről. Ez újabb oka az agykutatás nehézségeinek: még a legegyszerűbb feladat végrehajtása is több agyterület együttműködését követeli. Általánosságban azonban a folyékony intelligenciát megmozgató feladatok inkább a prefrontális kéregben és a hozzá kapcsolódó területeken váltanak ki nagyobb aktivitást. A kristályos intelligenciát illető funkciók pedig az agykéreg számos területéhez köthetők, bár gyakran a fali lebenyben lokalizálódnak (ez az agy felső-középső része) - ilyenek a szupramarginális tekervény (gyrus supramar-ginalis), illetve a Broca-terület. Az előbbiről általában azt gondolják, hogy az érzelmekhez kötődő, valamint bizonyos érzékszervi információ tárolása és feldolgozása a feladata, míg az utóbbi nyelvi feldolgozórendszerünk kulcsterülete. Ezek kapcsolatban állnak egymással, és úgy tűnik, működésükhöz szükség van a hosszú távú memória által tárolt információra is. Bár ez még nem végérvényesen eldöntött kérdés, egyre több bizonyíték utal arra, hogy jogos az intelligencia folyékony-kristályos felosztása.
Miles Kingston brilliánsan ragadja meg eme elmélet lényegét: „A tudás annyit tesz, hogy tudjuk, hogy a paradicsom egy gyümölcs. A bölcsesség pedig abban áll, hogy mégsem tesszük a gyümölcssalátába”. A kristályos intelligenciára van szükségünk annak ismeretéhez, hogy a paradicsomot hova sorolják a botanikusok, a folyékony intelligencia pedig ahhoz kell, hogy megfelelően használjuk e tudást, miközben gyümölcssalátát készítünk. Most talán azt gondolják, hogy a folyékony intelligencia igazából a józan ész tudományos neve. Igen, ez jól érzékelteti a dolog lényegét. Csakhogy vannak kutatók, akiknek nem volt elég a kétféle intelligencia, ők többet akartak.
E szerint a logika szerint az egyetlen általános intelligencia nem képes megmagyarázni számos olyan intellektuális képességet, amelyek kétségtelenül az ember sajátjai. Gondoljunk csak a futballistákra! Az ő képességeik tudományos értelemben nem mindig kimagaslók, mégis képesek professzionális szinten űzni egy komplikált sportot - a labdarúgást -, amely komoly intellektuális készségeket igényel. Agyuk képes a pontos irányításra, illetve az erő és a szög kiszámítására, széles terület térbeli viszonyait képesek átlátni és így tovább. A feladatukra való koncentrálás jelentős mentális fegyverzetet kíván, hiszen eközben az elvakult drukkerek sértegetését is ki kell szűrniük. Az intelligencia köznapi értelmezése láthatóan korlátozó.
Ezt talán azon emberek (a savantok) példája világítja meg a legélesebben, akik valamilyen neurológiai betegségben szenvednek, mégis különleges affinitást és tehetséget mutatnak a matematika vagy a zene iránt, illetve kivételes memóriával rendelkeznek. Az Esőember című filmben Dustin Hoffman játssza Raymond Babbittet, az autista, de kimagasló matematikai tehetséggel megáldott pszichiátriai beteget. A figurát egy valós személyről, Kim Peekről mintázták, akit mega-savantnak is neveztek, mivel képes volt szó szerint memorizálni tizenkétezer könyvet.
Az ehhez hasonló példák vezettek a soksoros intelligenciáról szóló elméletekhez. Hiszen hogyan lehetne valaki egyszerre intelligens és unintelligens is, ha csak egy intelligencia létezne? Az első ilyen elméletet valószínűleg Louis Leon Thurstone fektette le 1938-ban, aki amellett érvelt, hogy az emberi intelligencia hét fő mentális képességből tevődik össze:
Verbális megértés - a szavak megértése („Hé, tudom, hogy mit jelent ez!”)
Beszédfolyékonyság - a nyelv használata („Gyere ide, és mondd még egyszer, te agyatlan bölény!”)
Memória („Várj, én emlékszem rád, te vagy a ketrecharcos világbajnok!”)
Matematikai képesség („Annak esélye,
hogy én nyerem e verekedést 82 523 az 1-hez.”) Észlelési sebesség - a részletek felfedezése
és egymáshoz kapcsolása („Tényleg emberi fogakból fűzött nyakláncot visel?!”)
Következtetés - a szabályok és az elképzelések felismerése a szituációk alapján („Ha megpróbálom kiengesztelni e szörnyet, azzal csak még jobban felmérgesítem.”)
Térbeli gondolkodás - a háromdimenziós környezet mentális megjelenítése és manipulálása („Ha felborítom ezt az asztalt, az le fogja lassítani, és akkor kiugorhatok az ablakon.”)
Thurstone azután határozta meg ezeket az elsődleges mentális képességeket, hogy a több ezer egyetemista által kitöltött IQ tesztek eredményein alkalmazta a saját módszerei szerint kialakított faktoranalízist.3 Csakhogy, amikor a hagyományos faktoranalízissel újra elemezték az eredményeit, kiderült, hogy csupán egy készség befolyásolta az összes tesztet, és nem több különböző. Tehát gyakorlatilag újra felfedezte a g-faktort. Ez és a kutatásait ért más kritikák (például, hogy csak egyetemistákat tesztelt, akik nehezen tekinthetők a legreprezentatívabb csoportnak, ha az általános emberi intelligenciát akarjuk vizsgálni) azt okozták, hogy az általa javasolt általános mentális képességek nem váltak széles körben elfogadott elméletté.
A nyolcvanas években aztán újjáéledt a sokszoros intelligencia elmélete, amikor egy kiváló kutató, Howard Gardner azt vetette fel, hogy az intelligenciának számos modalitása (típusa) létezhet, és ezt találóan a sokszoros intelligenciák elméletének nevezte el. Az elméletet olyan agysérült betegek vizsgálata alapján fektette le, akik a sérülés ellenére megőrizték bizonyos mentális képességeiket.4 Az ő általa javasolt intelligenciák némileg hasonlítottak a Thurstone elméletében szereplőkhöz, olyanokkal kiegészítve, mint a zenei vagy a személyes intelligencia (utóbbi az abbéli képességeket takarja, amelyek a másokkal való interakcióhoz, illetve saját belső állapotunk megítéléséhez szükségesek).
A sokszoros intelligencia elméletének sok híve van. Népszerűségének fő oka, hogy az elmélet szerint mindenki intelligens lehet valamiben, csak nem feltétlenül a szokásos „agymenő” értelemben. De ez az általánosíthatóság az, ami miatt kritika is éri a teóriát. Ha mindenki intelligens, akkor tudományos értelemben maga a koncepció válik értelmetlenné. Mint amikor mindenki érmet kap, aki megjelenik az iskolai sportnapon: kedves, hogy mindenkinek próbálnak örömet szerezni, de ezzel a sport értelme enyészik semmivé.
A sokszoros intelligencia elméletének bizonyitékai egyelőre igencsak vitathatók. A rendelkezésünkre álló adatokat általában úgy értékelik, hogy azok megint csak a g-faktor vagy valami hasonló általános intelligenciaérték létezését bizonyítják, amelyet az egyéni különbségek és preferenciák színeznek. Ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akik vagy a zenében vagy a matematikában nyújtanak kiemelkedő teljesítményt, valójában nem két eltérő típusú intelligenciát használnak, hanem ugyanazt az általánosat, amelynek erőforrásait eltérő feladatok elvégzésére alkalmazzák. Ehhez hasonlóan az úszóversenyzők és a teniszezők is ugyanazokat az izomcsoportokat használják a sportoláshoz, hiszen az emberi test nem rendelkezik kifejezetten teniszizmokkal. Mindazonáltal az úszóbajnok nem tud automatikusan a legmagasabb szinteken teniszezni. Az intelligenciáról azt gondoljuk, hogy hasonlóképpen működik.
Sokan amellett érvelnek, hogy teljesen elképzelhető, hogy a magas g-értékünket eltérő módon használjuk, így az az intelligencia eltérő „típusaiként” jelenik meg, ha megfelelő szögből nézzük. Mások amellett vannak, hogy az intelligencia különböző típusai sokkal inkább az emberek eltérő késztetéseinek termékei, amelyek a változatos családi háttéren, tendenciákon, késztetéseken és hasonlókon alapulnak.
A jelenlegi idegtudományi bizonyítékok továbbra is támogatják a g-faktor és a folyékony, valamint kristályos intelligencia létezését. Az intelligencia az elképzelések szerint az agy információszervező és -koordináló működésén alapul, de nem léteznek elkülönült rendszerek az eltérő típusú információ feldolgozására. Ezzel még e fejezet későbbi részében részletesebben is foglalkozunk.
Az emberek eltérő irányokba vezérlik az intelligenciájukat, preferenciáiktól, neveltetésüktől, környezetüktől függően, vagy az apró neurológiai különbségek okozta, mélyben nyugvó elfogultságok eredményeként. Ezért csinálnak az okosnak tartott emberek is butaságokat. Nem arról van szó, hogy ők nem eszesek eléggé ahhoz, hogy többre legyenek képesek, hanem olyannyira másra koncentrálnak, hogy bizonyos dolgokra nem figyelnek. Ennek egyik előnye, hogy nyugodtan nevethetünk rajtuk ezért, hiszen úgyis túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy észrevegyék.
Egy bolond százat csinál (Miért maradnak alul az intelligens emberek rendszeresen a vitákban?)
Talán nincs is annál idegesítőbb, mint amikor olyasvalakivel vitatkozunk, aki meg van győződve arról, hogy igaza van, miközben mi pontosan tudjuk, hogy nincs. De hiába bizonyítjuk egyértelműen, tényeket felvonultatva, hogy téved, ő egy jottányit sem hajlandó engedni a véleményéből. Egyszer tanúja voltam egy két ember közti, vérre menő vitának, amelyben egyikük kötötte az ebet a karóhoz, hogy jelenleg a 20. századot írjuk, és nem a 21.-et, mivel 2000-rel kezdődnek az évszámok és nem 2100-zal. Mindössze ennyi érvet volt képes felvonultatni.
Vessük össze ezt az imposztorszindróma néven ismert pszichológiai jelenséggel! E szindróma akkor jelentkezik, ha a legkülönfélébb területeken kiemelkedő eredményeket elérő emberek alulértékelik önnön képességeiket és teljesítményüket, annak ellenére, hogy tényleges bizonyítékaik vannak ennek ellenkezőjére. Mindennek sok társadalmi velejárója van. Azon nők körében, akik sikereket értek el a hagyományosan férfiak dominálta területeken (vagyis szinte bármelyik területen), e jelenség különösen gyakori. E nőknek valószínűleg meg kell küzdeniük a sztereotípiákkal, az előítéletekkel, a kulturális normákkal és így tovább. De e jelenség nem korlátozódik a nőkre, és a legérdekesebb benne az, hogy főként a sikeres embereket érinti, akik általában magas intelligenciával rendelkeznek.
Találják ki, hogy melyik tudós mondta a következőket, röviddel a halála előtt: „Az az eltúlzott áhítat, ami a pályámat manapság övezi, kifejezetten rosszul esik nekem. Ettől kényszeredett svindlernek érzem magam.”
Albert Einstein - aki nem volt éppen sikertelen.
E két tulajdonság, az intelligens emberek imposztorszindrómája, illetve a kevésbé intelligensek illogikus magabiztossága általában szerencsétlen módon találkozik egymással. Ennek pedig a modern közbeszéd látja szörnyű kárát. Az olyan fontos ügyeket, mint az oltások vagy a klímaváltozás, rendszerint azok szenvedélyes lózungjai uralják, akik csupán tájékozatlan magánvéleményeikből táplálkoznak, miközben meg sem hallgatják a képzett szakértők nyugodt magyarázatát. Mindezért pedig az agyműködés néhány furcsasága a felelős.
Az emberek alapvetően másokra támaszkodnak, amikor információra, illetve támogatásra van szükségük önnön nézeteik, hiedelmeik, önértékelésük megerősítésére. A szociálpszichológiáról szóló 7. fejezetben majd részletesebben is foglalkozunk ezzel. Most elég annyi, hogy minél magabiztosabb valaki, annál meggyőzőbbé válik mások szemében, így egyre többen hiszik el, amit állít. Ezt számos vizsgálat bizonyította már, közöttük Penrod és Custer 1990-és kutatása, amely a tárgyalótermi viselkedésre koncentrált.
E vizsgálatban azt figyelték, hogy az esküdteket mennyire győzték meg a tanúk vallomásai. Arra jutottak, hogy az esküdtek sokkal inkább hajlamosak voltak elhinni a tanú állításait, ha magabiztosan viselkedett, mint amikor ideges volt, habozott, és nem volt biztos a vallomása részleteiben. Ez nyilvánvalóan aggasztó eredmény, hiszen arra utal, hogy a vallomás tartalma kevésbé befolyásolja az ítéletet, mint a stílus, amelyben előadják azt. E jelenség igazságszolgáltatás rendszerére gyakorolt hatásai súlyosak lehetnek. És szó sincs arról, hogy ez az effektus csupán a bíróságon lenne jelen - a politika pontosan ugyanígy működik.
A modern politikusokat felkészítik a média kezelésére, így magabiztosan és gördülékenyen tudnak beszélni hosszú időn keresztül bármilyen témáról anélkül, hogy eközben bármi érdemlegeset mondanának. Vagy ami még rosszabb, ugyanilyen stílusban totális hülyeségeket is képesek mondani, mint például „túlalulértékeltek engem” (they misunderestimated me, George W. Bush); vagy „Az importunk jelentős része külföldről származik” (megint csak George W. Bush). Azt gondolhatnánk, hogy végül a legokosabb emberek kerülnek vezető pozíciókba, hiszen minél okosabb valaki, annál jobb munkát képes elvégezni. Csakhogy, bármennyire is ellentmondani látszik ez a józan észnek, minél okosabb az ember, annál valószínűbb, hogy bizonytalanná válik a saját nézeteit illetően. És minél kevésbé tűnik magabiztosnak, mások annál kevésbé fognak bízni benne. Ez a demokrácia, emberek.
Az intelligensek talán azért kevésbé magabiztosak, mert ha észérvekkel, a intellektusukat használva érvelnek, gyakran találják szemben magukat ellenséges reakciókkal. Én végzettségem szerint idegtudós vagyok, ezt mégsem hangoztatom, hacsak nem kérdeznek rá. Egyszer ugyanis ezután megkaptam, hogy „Akkor okosnak hiszed magad, ugye?!”
Ha elmondjuk valakinek, hogy rövidtávfutó olimpikonok vagyunk, vajon azzal válaszolnak, hogy „Aha, akkor gyorsnak hiszed magad, ugye?” Nem hiszem. Ettől függetlenül ilyesmivel szoktam elütni a dolgot: „Idegkutató vagyok, de ez nem olyan nagy szám, mint gondolná.” Az intellektusellenességnek rengeteg társadalmi és kulturális oka van, ezek egyike lehet az agy egoista, „önkiszolgáló” torzítása, illetve félelmi hajlama. Mindenki figyel a társadalmi pozíciójára és a jólétére, így ha valaki intelligensebbnek tűnik nálunk, azt fenyegetésként értékeljük. A fizikailag is nagyobb és erősebb emberek láttán könnyen megijedünk, de legalább e tulajdonságuk azonnal egyértelművé válik. A jó erőnlétben lévő ember kevés titkot tartogat, egyszerűen csak többet járt konditerembe vagy régebb óta sportol, mint mi, nem? Hiszen így működnek az izmok. Mindenki olyanná válhat, mint ők, ha ugyanazt csinálja, már ha megvan rá az ideje és a hajlandósága.
De az, aki intelligensebb nálunk, kiismerhetetlen képességekkel bír, ilyenformán megjósolhatatlan és érthetetlen módon viselkedhet. Emiatt agyunk nem képes meghatározni, hogy vajon ő fenyegetést jelent-e vagy sem, és ilyen helyzetekben a jó öreg „jobb félni, mint megijedni”-mentalitás aktiválódik, ami gyanút és ellenségességet szül. Igaz, hogy valaki szorgalma és tanulmányai révén is intelligenssé válhat, de ez sokkal összetettebb és bizonytalanabb folyamat, mint a fizikai erőnlét fejlődése. A súlyemelés megerősíti a karjainkat, de a tanulás és az intelligencia kapcsolata ennél sokkal bonyolultabb.
Még tudományos neve is van a jelenségnek, miszerint a kevésbé intelligens emberek magabiztosabbak: ez a Dunning-Kruger-effektus. Nevét David Dunningról és Justin Krugerről, a Cornell Egyetem kutatóiról kapta, akik először vizsgálták e jelenséget. Az ihletet egy olyan bűnözőről szóló jelentésekből merítették, aki az arcát citromlével bekenve ment bankot rabolni. Emberünk ugyanis úgy tudta, hogy a citromlét láthatatlan tintaként is lehet használni, így az arca majd láthatatlan lesz a biztonsági kamerák felvételein.5
Hagyok egy kis időt, hogy ezt emésztgessék.
Dunning és Kruger számos önkéntest hívott a laborba, akikkel egy sor tesztet töltettek ki, és arra is megkérték őket, hogy becsüljék meg, milyen jól teljesítettek. Az eredmény figyelemreméltó volt: azok, akik valójában rosszul oldották meg a feladatokat, azt gondolták, hogy sokkal jobbak voltak a ténylegesnél, míg akik valójában sikeresek voltak, kivétel nélkül azt hitték, hogy teljesítményük kívánni valót hagyott maga után. Dunning és Kruger mindezt úgy magyarázta, hogy az alacsony intelligenciával megáldott embereknek nem csupán intellektuális képességeik csekélyebbek, de azt is képtelenek felismerni, ha rosszak valamiben. Itt megint az agy egoista hajlamai lépnek működésbe, és elnyomják azokat az információkat, amelyek esetleg rontanák az önképünket. Önnön korlátaink és mások nálunknál magasabb képességeinek felismerése ugyancsak intelligenciát kíván. Ezért vitatkoznak szenvedélyesen emberek olyan témákról, amelyekről fogalmuk sincs, még akkor is, ha vitapartnerük azzal foglalkozott egész életében. Agyunk csak saját tapasztalatainkból tud kiindulni, nullhipotézisünk szerint pedig mindenki ugyanolyan, mint mi. Na már most, ha mi idióták vagyunk, az azt jelenti, hogy...
Arról van tehát szó, hogy egy unintelligens ember egyszerűen nem képes felfogni, hogy milyen is jelentősen intelligensebbnek lenni. Olyan ez, mintha egy színtévesztőt kérnénk meg arra, hogy jellemezzen egy piros és zöld foltokból álló mintát.
Az is elképzelhető, hogy az intelligensek is hasonlóképpen érzékelik a világot, csak ebből más következtetést vonnak le. Ha az intelligens emberek egy feladatot könnyűnek találnak, akkor azt feltételezik, hogy mindenki más is egyszerűnek fogja azt találni. Saját kompetenciaszintjüket tekintik normálisnak. Mivel az intelligens emberek általában olyan munkakörökben helyezkednek el, ahol hasonlóan okos munkatársak veszik őket körül, e feltételezésük rendszeresen megerősítést nyer.
Viszont az intelligens emberek általában hozzászoktak ahhoz, hogy új ismereteket tanulnak, új információt szereznek a környezetüktől, így nagyobb valószínűséggel lesznek tudatában annak, hogy nem tudnak mindent, és mennyi mindent tanulhatnának még tulajdonképp bármiről. Ez a felismerés pedig árthat a magabiztosságuknak, miközben érvelnek egy vita hevében.
A tudományban például (ideális esetben) kínkeserves alapossággal kell átrágnunk magunkat a kísérleti adatokon, mielőtt bármit is kijelentenénk egy jelenség működéséről. Ha hozzánk hasonlóan intelligens emberekkel vesszük körül magunkat, annak az a következménye, hogy ha hibázunk, vagy eltúlzott kijelentéseket teszünk, akkor azt ők hamarabb kiszúrják, és fel is hívják rá a figyelmünket. Ennek logikus következménye, hogy rendkívüli módon figyelni fogunk a nem ismert részletekre, illetve azon aspektusokra, amelyekben nem vagyunk biztosak. Ez pedig gyakran hátrány a vitákban.
Ezek az incidensek elég gyakoriak ahhoz, hogy ismerősnek hassanak, és problémákat okozzanak, ugyanakkor szó sincs arról, hogy ne lennének kivételek alóla. Nem minden intelligens embert gyötörnek a kétségek, és nem minden kevésbé okos társuk viselkedik öntelt ökörként. Rengeteg értelmiségi van, aki halálosan szerelmes a saját hangjába, és szó szerint emberek ezreinek szeret beszélni, a másik oldalon pedig léteznek olyan, kevésbé intelligens szerény emberek is, akik elég méltóságteljesek ahhoz, hogy elismerjék, kognitív képességeik nem mérhetők össze a zsenikével. E jelenségnek kulturális aspektusai is lehetnek. Míg a Dunning-Kruger-effektust illető kutatások szinte kizárólag nyugati társadalmakban élő embereket vizsgáltak, addig egyes kelet-ázsiai országokban az emberek egészen máshogy viselkednek. Az ezt magyarázó elméletek egyike szerint e kultúrák azt az (egészségesebb) attitűdöt fogadták el helyesnek, mely szerint a tudás hiánya alkalom a fejlődésre. Így a különböző kultúrák prioritásai és elfogadott magatartásformái merőben mások lehetnek.6
Vajon találhatunk-e kifejezetten e jelenségért felelős agyterületeket? Van-e olyan agyi régió, melynek feladata, hogy eldöntse, „Tényleg jó vagyok abban, amit csinálok?” Szinte hihetetlen, de úgy tűnik, hogy nagyon is van. 2009-ben Howard Rosen és kollégái nagyjából negyven tagból álló, neurodegeneratív betegségben szenvedő önkéntest vizsgáltak. Arra jutottak, hogy önértékelésük mértéke a jobb oldali prefrontális kéreg ventromediális (alsó-középső) területének nagyságával függ össze.7 A tanulmány érvelése szerint a prefrontális kéreg e része szükséges azokhoz az érzelmi és pszichikai feldolgozófolyamatokhoz, amelyek a saját hajlamaink és képességeink értékelésében vesznek részt. E funkció nagyjából egybevág a prefrontális kéreg általánosan elfogadott feladataival, tehát a komplex információk feldolgozásával és manipulációjával. Ezek segítségével a legmegfelelőbb véleményt alakíthatjuk ki, és kiötölhetjük a legelőnyösebb reakciót. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy e vizsgálat önmagában nem tekinthető perdöntőnek. Negyven alany nem elég sok ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy a vizsgálatuk révén szerzett adatok mindenki másra is relevánsnak tekinthetők.
A saját intellektuális teljesítményünk pontos értékelését lehetővé tévő készséget metakognitív képességnek nevezzük (vagyis a gondolkodásról való gondolkodásról van szó, ha ennek így van bármi értelme). E képesség vizsgálata rendkívül fontos, minthogy a pontos önértékelési képesség elvesztése a demencia jól ismert jele. Ez különösen igaz a frontotemporális demenciára. A betegség e fajtája legfőképpen a homloklebenyt támadja, ahol a prefrontális kéreg is található. A betegek általában képtelenek pontosan felmérni saját teljesítményüket a legkülönfélébb tesztekben, amely arra utal, hogy önértékelési képességeik súlyos károsodást szenvedtek. Ugyanakkor a demencia egyéb formáira (amelyek az agy más régióinak károsodásával járnak) nem jellemző a saját teljesítmény minősítésének e széles körű zavara. Ebből arra következtethetünk, hogy a homloklebeny jelentős szerepet vállal az önértékelésben.
Néhányan felvetették, hogy részben ez okozza a demens emberek megnövekedett agresszivitását: nem képesek már bizonyos tettekre, de nem értik ennek okát. Ez pedig minden bizonnyal dühítő lehet.
De ha nem szenvedünk neurodegeneratív betegségben, és prefrontális kérgünk is teljesen működőképes, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy önértékelésünk a valóságos képet mutatja magunkról. Emiatt gyakoriak a magabiztos ostobák és a bizonytalan entellektüelek. És úgy tűnik, emberi természetünk része, hogy a magabiztosakra jobban figyelünk.
A keresztrejtvényektől igazából nem marad éles az elménk
(Miért olyan nehéz felturbózni agykapacitásunkat?)
Számos módja van annak, hogy intelligensebbnek tűnjünk (ennek érdekében idézhetünk nagyképű latin közmondásokat, vagy mindig magunknál tarthatunk egy The Economist folyóiratot), de vajon ténylegesen is intelligensebbekké válhatunk? Fel lehet turbózni agyunk erejét? A szó testi értelmében az erő egy tevékenység elvégzését lehetővé tévő képességet jelent. Az agyunk esetében e kifejezés ugyancsak képességeket jelöl, amelyeket mind az intelligencia összetevői közé szokás sorolni. Az agyunk által tárolt energiát könnyedén megnövelhetjük, ha rákötjük fejünket egy ipari aggregátorra. Ez azonban nem kecsegtet semmi jóval, kivéve, ha szeretnénk, hogy agyunk szó szerint felrobbanjon.
Biztosan láttak már olyan reklámokat, amelyek azt állították, hogy bizonyos hatóanyagok, eszközök vagy technikák megnövelik agyunk teljesítőképességét, általában persze nem ingyen. Sajnos azonban szinte kizárt, hogy ezek közül bármelyik is úgy működne, ahogy azt reklámozói állítják. Hiszen, ha valóban hasznosak lennének, népszerűségük messze nagyobb lenne. Mindenki addig használná őket, míg olyan eszes lenne (és agya akkorára dagadna), hogy koponyánk agyonnyomna minket. De hogyan lehetséges mégis erősíteni az agyunk teljesítőképességét, és megnövelni az intelligenciánkat?
Ehhez rendkívül hasznos lenne tudnunk, hogy pontosan mi különbözteti meg az intelligens agyat az unintelligenstől, illetve hogyan változtathatjuk az utóbbit az előbbivé. Az egyik lehetséges kiindulópont (mely szerint meg kellene növelnünk agyunk energiáját) totálisan rossznak tűnik: az intelligens agy ugyanis kevesebb energiát használ.
E józan észnek látszólag ellentmondó kijelentés azon agyi képalkotó vizsgálatokból származik, amelyek közvetlenül az agy aktivitását figyelik és rögzítik. Ilyen például a funkcionális mágnesesrezonancia-vizsgálat (fMRI). E frappáns vizsgálat során az MR-gépben fekvő emberek metabolikus aktivitása (tehát az éppen aktív sejtek, szövetek tevékenysége) követhető nyomon. A metabolizmus (vagyis anyagcsere) oxigént igényel, amelyet a vér szolgáltat. Az fMRI-szkenner különbséget tud tenni az oxigénben dús és az oxigénben szegény vér között, illetve tetten érhető a segítségével, amikor az egyik típusú vér a másikká alakul. Ez az átalakulás a test metabolikusan aktív pontjain - például egy aktuális feladat ellátásán dolgozó agyterületeken - történik nagy léptékben. Alapvetően tehát az fMRI-szkenner nyomon követi az agyi aktivitást, és segítségével azonosíthatók a különösen aktív agyterületek. Ha például az alany éppen a memóriáját megmozgató feladatot hajt végre, akkor az emlékezet feldolgozásáért felelős agyrészek lesznek aktívabbak a szokásosnál, ez pedig látható az fMRI-felvételen. A megnövekedett aktivitású területeket így a memória-feldolgozásban szerepet játszó régiókként azonosíthatjuk.
Persze a valóságban ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, hiszen az agyban folyamatosan számos párhuzamos folyamat zajlik, így az aktívabb részek megtalálása a zaj kiszűrését és bonyolult elemzéseket kíván. Ennek ellenére a speciális feladatokat ellátó agyterületek modern kutatásának nagy része fMRI-vizsgálatokon alapul.
Eddig minden rendben, hiszen nem meglepő, hogy az az agyterület, amely egy meghatározott funkciót lát el, aktívabb lesz, miközben éppen azt a funkciót kell végrehajtani.
A súlyemelő bicepsze is akkor használ több energiát, ha épp felemeli a súlyzót, nem? Sajnos ez az agyban nem így működik. Sok vizsgálat - közöttük Larson és munkatársainak 1995-ös kísérlete8 - is arra a bizarr eredményre vezetett, hogy a folyékony intelligencia tesztelésére tervezett feladatok hatására aktivitást tapasztaltak a prefrontális kéregben. Kivéve, ha valaki nagyon jó volt az adott feladatban.
Csak hogy tisztázzuk: az elvileg a folyékony intelligenciáért felelős agyi régiót azok az emberek nem használták, akik folyékony intelligenciája kiemelkedően erősnek bizonyult. Mondanunk sem kell, hogy ennek így nincs sok értelme - mintha megmérnénk az embereket, és kiderülne, hogy csak a könnyebb emberek alatt leng ki a mérleg mutatója. A további kísérletek kimutatták, hogy az intelligensebb alanyoknak is mérhető aktivitás a prefrontális kérgükben, de csak a számukra is kihívást jelentő feladatok hatására, vagyis csak akkor, ha elég nehéznek találták ahhoz, hogy megoldása erőfeszítést kívánjon tőlük. Ez a felismerés még érdekesebb eredményekhez vezetett.
Az intelligencia nem egyetlen dedikált agyterület működésének eredménye, hanem sok, összeköttetésben álló régióé. Úgy tűnik, az intelligensebb emberekben ezek az összeköttetések és kapcsolatok hatékonyabban és szervezettebben működnek, így összességében kevesebb aktivitást tesznek szükségessé. Gondoljunk erre úgy, mintha autókról beszélnénk: ha van egy olyan kocsink, amelynek motorja úgy üvölt, mint egy hurrikánt megszemélyesítő oroszlánfalka, mellette pedig van egy csendes autónk is, akkor még nem egyértelmű, hogy melyik a jobb. Elképzelhető, hogy az első azért adja ki a hangot, mert hasztalan próbálja végrehajtani ugyanazt a feladatot, amelyre a halkabb különösebb erőfeszítés nélkül is képes. Egyre szélesebb a konszenzus a tekintetben, hogy az érintett agyterületek (így a prefrontális kéreg, a fali lebeny és így tovább) közötti kapcsolatok erőssége és hatékonysága nagy hatással van az ember intelligenciájára. Minél jobban képesek e területek egymással kommunikálni, annál inkább felgyorsul a feldolgozás, és kevesebb erőfeszítést igényel a döntések és számítások kivitelezése.
Ezt az elméletet azok az eredmények is alátámasztják, melyek szerint az agy fehérállományának integritása és sűrűsége az intelligencia megbízható indikátora. A fehérállomány az agy másik, gyakran figyelmen kívül hagyott szövettípusa. Noha minden figyelem a szürkeállományra irányul, az agy térfogatának 50 százalékát a fehérállomány teszi ki, és ilyenformán ugyanolyan fontossággal bír. Azért beszélünk róla kevesebbet, mert nem „tesz” olyan sok mindent. Az összes fontos aktivitás a szürkeállományban megy végbe, eközben a fehérállományt az idegsejtek hosszú nyúlványainak (axonjainak) kötegei és csokrai alkotják, amelyek feladata az idegi aktivitás közvetítése egyik területről a másik felé. Ha a szürkeállományt tekintjük a gyáraknak, akkor a fehérállomány jelentené az alapanyag-utánpótláshoz és a késztermék elszállításához szükséges úthálózatot.
Minél erőteljesebbek a fehérállománybeli összeköttetések két agyterület között, annál kevesebb energia és erőfeszítés szükségeltetik a működésük és feladataik összehangolásához - és annál nehezebb aktivitásuk alapján rájuk találni az fMRI-szkenner segítségével. Mintha csak tűt keresnénk a szénakazalban, csak itt a szénakazlat némileg nagyobb tűk alkotják, és az egész egy mosógépben forog.
Más agyi képalkotó vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy a kérges test vastagsága ugyancsak kapcsolatban áll az általános intelligenciával. A kérges test (vagy corpus callosum) a hidat jelenti az agy két félteke között. Alapvetően robusztus fehérállomány-kötegekből áll, és minél vastagabb, annál több az összeköttetés, és intenzívebb a kommunikáció a két félteke között. Ha az egyik oldalon tárolt emléknyomra van szüksége a túloldali prefrontális kéregnek, a vastagabb kérgestest gyorsabbá és könnyebbé teszi annak előhívását. Úgy tűnik hát, hogy e régiók összeköttetéseinek hatékonysága nagyban meghatározza, hogy milyen jól tudjuk intellektusunkat csatasorba állítani a feladatok és problémák megoldása érdekében. Ennek eredményeképpen a szerkezetükben merőben eltérő agyak (amelyekben a régiók mérete és a kéregben való elhelyezkedésük is különböző lehet) hasonló mértékben lehetnek intelligensek. Mint két játékkonzol, amelyeket eltérő, de hasonlóan erős cég gyártott.
Most már tudjuk, hogy a hatékonyság fontosabb a puszta erőnél. De hogyan segít mindez minket, ha növelni szeretnénk intelligenciánkat? Erre az oktatás és a tanulás a nyilvánvaló válasz. Ha aktívan keressük az újabb és újabb tényeket, információkat, koncepciókat, akkor minden egyes megjegyzett emlékkel növekedni fog a kristályos intelligenciánk. Ha pedig a lehető legtöbb eshetőség átgondolására használjuk folyékony intelligenciánkat, az ott is pozitív változásokat eredményezhet. Ez nem üres kibúvás a kérdés alól: az új ismeretek elsajátítása, új képességek gyakorlása valóban szerkezeti változásokat idéz elő az agyban. Agyunk ugyanis plasztikus szerv, fizikailag is alkalmazkodni tud a terheléshez. Ezzel már a 2. fejezetben is találkoztunk: az idegsejtek új szinapszisokat alakítanak ki, amikor új emléket kell kódolniuk, és ez a folyamat szerte az agyban megfigyelhető.
Például a fali lebenyben lévő motoros (vagy mozgató-) kéreg az akaratlagos mozdulatok tervezéséért és irányításáért felelős. A motoros kéreg eltérő régiói más és más testrész mozgását szabályozzák. Az adott testrészért felelős mozgatókéregrész nagysága attól függ, hogy milyen kifinomult mozgásra képes. A törzs mozgatását kis kérgi terület is el tudja látni, mivel a törzs nem tud sokféleképp mozogni. Természetesen fontos, hogy lélegezni tudjunk, és karjaink valahova csatlakozhassanak, de ha mozgásról van szó, némileg tudjuk jobbra-balra fordítani törzsünket, esetleg előre-hátra hajolhatunk, de kábé ennyi. Ellenben az arc és a kéz izmainak mozgatását rendkívül nagy mozgatókérgi területek irányítják, hiszen nagyon finom szabályozásra szorulnak - még az átlagemberekben is. A kutatások azonban kimutatták, hogy a klasszikus zenét tanult emberek (így a zongoristák, hegedűművészek) kéz- és ujjmozdulatait irányító mozgató agyterületek szó szerint óriásira nőhetnek.9 Ez nem is csoda, hiszen ezek az emberek egész életükben egyre összetettebb és bonyolultabb (általában villámgyors) kézmozdulatokat sajátítanak el, így agyuk alkalmazkodott e követelményhez, hogy támogatni tudja viselkedésüket.
Számtalan hasonló példa hozható. A hippokampusz szerepet játszik a térbeli memória (a helyek és a tájékozódáshoz szükséges ismeretek megjegyzése), illetve az epizodikus memória folyamataiban is. Ez logikus, hiszen ez az agyrész felelős az érzékietek bonyolult kombinációiból kialakuló emléknyomok feldolgozásáért, ez pedig elengedhetetlen az összetett környezetben való navigációhoz. Eleanor Maguire professzor és munkatársainak kutatásai mutatták ki azt, hogy a londoni taxisoknak (akiktől megkövetelik, hogy pontosan ismerjék a brit főváros hihetetlenül kiterjedt és bonyolult úthálózatát) a többi emberhez képest megnövekszik a hippokampuszuk (tájékozódásért felelős) hátulsó területe.10 Ezeket a vizsgálatokat még a GPS és a műholdas navigáció térhódítása előtt végezték, így nem tudjuk, hogy megállapításaik ma mennyire érvényesek.
Még arra is utalnak bizonyos adatok (bár nagy részük egeres kísérletekből származik, és hát milyen okosak tudnak ők lenni?), hogy az új képességek és készségek elsajátítása megnöveli a folyamatban részt vevő fehérállomány tömegét, konkrétan a myelinhüvely térfogatát (ezt az idegsejtek mellett lévő támasztósejtek képezik, a neuronok axonjait burkolja, ezáltal szabályozza az ingerület áramlásának sebességét és hatékonyságát). Szóval, technikailag, lehetséges agyunk teljesítőképességének növelése.
Ez volt a jó hír. Most jön a rossz.
Mindazok a folyamatok, amelyeket fent említettünk, sok időt és erőfeszítést igényelnek, és az általuk elérhető javulás még így is eléggé korlátozott. Agyunk rendkívül összetett szerv, és szürreálisan sok feladatot lát el. Emiatt könnyen előfordulhat, hogy úgy fejlődik egy régió képessége, hogy ez nem érinti a többi terület erősségét. A zenészek elképesztő tudásra tehetnek szert a kottaolvasás, a legapróbb hangmagasság-változások felismerése és más, zenéléshez szükséges ismeretek terén, de ettől még nem fejlődnek hasonló mértékben matematikai vagy nyelvi képességeik. Az általános folyékony intelligencia fejlesztése nem egyszerű. Működtetéséért egy sor agyterület és a közöttük lévő kapcsolatok felelnek, így különösen nehéz erősíteni csupán egyes részképességeket igénybe vevő feladatokkal és módszerekkel.
Noha az agy egész életünk során megőrzi viszonylagos plaszticitását, szerkezetének nagy része gyakorlatilag rögzített. A hosszú fehérállomány-kötegek és ingerületvezetési pályák már egész korai életkorban kialakulnak, amikor még az agyfejlődés javában tart. Mire elérjük húszas éveink közepét, agyunk alapvetően már teljesen kifejlődött, onnantól már csak finomhangolásra van lehetőség. Legalábbis ez a jelenlegi konszenzus. Így az általános tudományos nézet szerint a felnőttek folyékony intelligenciája fix, változtathatatlan, jellegzetességei nagyrészt öröklött tényezőktől, illetve neveltetésünktől függnek (így hat rá szüleink attitűdje, társadalmi hátterünk és iskolázottságunk).
Ez sokak számára talán lehangolónak hangzik, főleg azoknak, akik egyszerű válaszokat vártak, és afféle gyorsjavítás révén szeretnék egy csapásra felturbózni mentális képességeiket. Az agyról meglévő tudományos ismereteink alapján erre sajnos nincs lehetőség. Ettől függetlenül mégis sokan ígérnek ilyen szolgáltatásokat a piacon.
Számtalan cég árul „agy tréningező” játékokat és gyakorlatokat, amelyekről azt állítják, hogy megnövelik az intelligenciát. Ezek kivétel nélkül különböző nehézségű fejtörők és logikai játékok. Való igaz, hogy ha elég gyakran fizetünk értük, idővel egyre jobbak leszünk bennük. De csak bennük. Jelenleg nem létezik elfogadott bizonyíték arra, hogy e termékek bármelyike is megnövelné az általános intelligenciát. Mindössze azt érhetjük el a segítségükkel, hogy egyre sikeresebbek leszünk egy speciális játékban, de agyunk elég összetett ahhoz, hogy ennek eléréséhez ne kelljen minden régióját ugyanúgy fejlesztenie.
Vannak olyan emberek, különösen diákok, akik a figyelemhiányos hiperaktivitás (ADHD) kezelésére kifejlesztett gyógyszereket, például Ritalint és Adderallt szednek, amikor vizsgákra tanulnak, ezáltal növelik koncentrációjukat. Bár rövid távon talán eredményt érnek el ezzel (nagyon változó mértékben), a hosszú távú következmények rendkívül aggasztóak lehetnek. Hiszen olyan erős gyógyszert szednek, ami megváltoztatja az agyműködést, miközben nem áll fönn az a betegség náluk, amely ellen e készítményeket kifejlesztették. Emellett vissza is üthetnek: ha természetellenes módon, gyógyszerrel próbáljuk megemelni koncentrálóképességünket, az rendkívül kimerítő lehet, és sokkal gyorsabban elhasználhatjuk minden erőforrásunkat. Ezáltal előfordulhat, hogy átalusszuk azt a vizsgát, amire tanultunk.
A mentális teljesítmény növelésére szolgáló orvosságokat összefoglaló néven nootropikumoknak vagy „okosgyógyszereknek” szokás hívni. Ezek többsége viszonylag új, és csak meghatározott folyamatokra, például a memóriára vagy a figyelemre hat. Emiatt az általános intelligenciára gyakorolt hosszú távú hatásaikról még csak spekulációink lehetnek. Az erősebb nootropikumokat csak az Alzheimer-kórhoz hasonló neurodegeneratív betegségekben szenvedők szedhetik, akiknek az agya ténylegesen riasztó gyorsasággal romlik.
De sok ételről (például a halolajról) is azt tartják, hogy megnövelik az általános intelligenciát, de ez ugyancsak kétséges. Talán minimális mértékben serkentik az agyműködés bizonyos aspektusait, de ez korántsem elég az intelligencia állandó és széles körű növeléséhez.
Az agyserkentő módszereknek se végük, se hosszuk. Vannak agresszíven reklámozott technikai praktikák, amelyek ezt ígérik. Ilyen például a koponyán keresztül végzett egyenáramú agystimuláció (tDCS). Djamila Bennabi 2014-ben összefoglaló tanulmányában (review), áttekintve a szak-irodalmat, arra a megállapításra jutott, hogy a tDCS-kezelés (amely során enyhe áramot vezetnek át az agy meghatározott régióin) látszólag valóban megerősít bizonyos mentális funkciókat, például a memóriát és a nyelvi képességeket. Ez az egészséges és a mentális betegséggel küzdő alanyoknál is működött, és eddig úgy tűnik, hogy nem jár komoly mellékhatásokkal. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy még más review-knak és kísérleteknek is meg kell erősíteniük e hatást, hogy ténylegesen elfogadható legyen. Nyilvánvaló, hogy még sok a tennivaló, míg az efféle módszert széles körben lehet majd alkalmazni a terápiában.11
E bizonytalanság ellenére számos cég árul olyan kütyüket, amelyek állításuk szerint a tDCS-módszert alkalmazzák arra, hogy növeljék a használók teljesítményét például a videojátékokban. Mielőtt még beperelnek hitelrontásért, inkább nem mondom, hogy ezek az eszközök nem működnek. Amennyiben mégis, akkor ezek a vállalatok az agyműködést megváltoztató gépezeteket árulnak (amelyek akár a gyógyszerekkel megegyezően erősek is lehetnek). Ezek a berendezések tudományosan nem igazolt elvek mentén működnek, és szakértelemmel nem rendelkező emberek használják őket, mindenféle felügyelet nélkül. Kicsit olyan ez, mintha antidepresszánsokat árulnának a szupermarketben, a csokik és az elemek mellett.
Szóval igen, lehetséges növelni az intelligenciánkat, de rengeteg idő és erőfeszítés kell hozzá. Olyan tevékenységeket szükséges hozzá végeznünk, amelyek ismeretlenek számunkra, illetve gyengék vagyunk bennük. Ha valamibe nagyon belejövünk, agyunk működése e területen olyan hatékonnyá válik, hogy észre sem veszi, hogy elvégzi a feladatot. Ettől kezdve pedig már nincs mihez alkalmazkodnia, mire reagálnia, így a fejlődése is leáll. Magyarul e folyamat idővel önmagát korlátozza.
Végeredményben úgy tűnik, hogy a fő probléma az, hogy ha még intelligensebbé szeretnénk válni, olyan eltökéltnek és okosnak kell hozzá lennünk, hogy ki tudjuk cselezni a saját agyunkat.
Alacsony létedre tulajdonképpen egész okos vagy
(Miért okosabbak a magas emberek, illetve hogyan öröklődik az intelligencia?)
A magas emberek okosabbak, mint az alacsonyak. Ez tény, de ettől függetlenül sokan meglepődnek rajta, sót sértőnek is találhatják (főleg, ha maguk is alacsonyak). Hiszen milyen nevetséges, hogy valakinek a testmagassága összefügg az intelligenciájával, nem? Nos, úgy tűnik, nem.
Mielőtt még megtámadna egy dühös apró népség, fontos megjegyezni, hogy itt semmiképpen sem abszolút, mindenkire érvényes törvényszerűségről van szó. A kosárlabdázók nem automatikusan intelligensebbek, mint a zsokék. André, az óriás (224 centiméter magas pankrátor és színész) nem volt okosabb Einsteinnél. Hagrid intelligenciája nem múlta felül Marie Curie-ét. A magasság és az intelligencia közötti korreláció értékét általában 0,2-ben határozzák meg, ami azt jelenti, hogy e két jellegzetesség minden ötödik emberben kapcsolódik egymáshoz.
Emellett nem is jelent nagy különbséget. Ha véletlenszerűen kiválasztunk egy magas embert, és mellé teszünk egy ugyancsak saccra kijelölt alacsonyat, majd megmérjük az IQ-jukat, akkor csak találgatni lehet, hogy melyik bizonyul intelligensebbnek. De ha e kiválasztást és összehasonlítást elegendően sokszor, mondjuk 10 ezer magas és ugyanennyi alacsony emberrel elvégezzük, akkor az általános kép azt fogja mutatni, hogy a magas emberek átlagos intelligenciahányadosa némileg magasabb, mint az alacsonyaké. E különbség hiába csupán 3-4 IQ-pont, mégis létezik a jelenség, hiszen számos vizsgálat egyöntetűen kimutatta.12 Miért lehet ez? Miért leszünk intelligensebbek, ha magasra növünk? Ez az emberi intelligencia furcsa és zavarba ejtő jellegzetességeinek egyike.
E magasság-intelligencia összefüggés - a rendelkezésünkre álló tudományos adatok alapján - valószínűleg genetikai alapokon nyugszik. Az intelligencia bizonyos mértékig örökletes. Hogy egyértelmű legyen: az örökölhetőség (vagy heritabilitás) azt jelenti, hogy egy jellegzetességben vagy tulajdonságban rejlő változatosságot milyen mértékben magyarázza a genetika. Ha az örökölhetőség értéke 1,0 (100 százalék), akkor az adott jelleg összes változatáért a gének a felelősek, míg 0,0-s örökölhetőség mellett a változatok függetlenek a genetikai háttértől.
Fajunk például teljes mértékben a gének működésének eredménye, így az emberi faj mint jelleg heritabilitása 1,0. Ha a szüleink disznók voltak, mi is disznók leszünk, függetlenül attól, hogy mi történik velünk fejlődésünk és növekedésünk során. Nincs olyan környezeti tényező, amely a disznót tehénné tudná változtatni. Ezzel szemben, ha jelenleg éppen lángolunk, az tisztán a környezet következménye, így örökölhetősége 0. Nem létezik olyan gén, amelynek hatására az ember kigyulladna, a DNS-ünk nem okoz állandó lángolást, és nem születnek lángoló gyermekeink sem. Ugyanakkor az agy megannyi tulajdonsága a gének és a környezet együttes hatásaként értelmezhető.
Az intelligencia viszont meglepően magas arányban örökölhető. Thomas J. Bouchard tekintette át a téma hozzáférhető szakirodalmát,13 és arra a megállapításra jutott, hogy a heritabilitás mértéke felnőttekben 85 százalék, bár gyerekekben érdekes módon mindössze 45 százalék. Ez talán érthetetlennek tűnik: hogyan befolyásolhatnák a gének jobban az intelligenciát a felnőttekben, mint a gyerekekben? E félreértés azonban az örökölhetőség pontatlan értelmezéséből fakad. A heritabilitás annak a mértéke, hogy egy adott tulajdonság variabilitását milyen arányban határozzák meg a gének, és nem azt jelenti, hogy a gének milyen mértékben okozzák az adott jelleget. A gének valószínűleg ugyanakkora befolyással bírnak az intelligenciára gyermekekben és felnőttekben, de a gyerekekben, úgy tűnik, több, rajtuk kívül álló dolog hat az intelligenciára. A gyerekek agya még fejlődik és folyamatosan tanul, így rengeteg hatás éri őket, amelyek befolyásolhatják az intelligenciájukat. Ezzel szemben a felnőttek agya sokkal inkább rögzült, már keresztülment a teljes fejlődési és érési folyamaton, így a külső tényezők nem hatnak rá olyan erőteljesen. Az egyének közötti intelligenciakülönbségeket (minthogy a tipikus társadalmakban a legtöbb ember nagyjából hasonló műveltséggel bír, köszönhetően a kötelező iskolarendszernek) így inkább belső tényezők határozzák meg.
Mindez talán félrevezető lehet az intelligencia és a gének kapcsolatáról, hiszen azt sugallja, hogy az összefüggés a valóságosnál sokkal egyszerűbb és jóval közvetlenebb. Néhányan úgy gondolják (vagy inkább csak remélik), hogy létezik egy intelligenciagén, amely azonnal okosabbá tesz minket, amint aktiválódik, és működése felerősödik. Ez meglehetősen esélytelen, hiszen az intelligencia számos eltérő folyamat összessége, így e folyamatokat sok különböző gén szabályozza, és bizonyos szinten mindegyikük szerepet játszik benne. Azon elmélkedni, hogy vajon melyik gén felelős az intelligenciáért olyan, mint azon töprengeni, hogy melyik zongorabillentyű határozza meg a szimfóniát.14
A testmagasságot ugyancsak számos tényező határozza meg, sok közülük örökletes. Vannak kutatók, akik szerint létezhet egy gén (vagy gének), amely nemcsak az intelligenciát befolyásolja, de a magasságra is hatással van (így kapcsolatot teremt a testmagasság és az intelligencia között). Teljességgel elképzelhető, hogy egy génnek több funkciója legyen. E jelenség neve: pleiotrópia.
Egy másik gondolatmenet szerint nem létezik olyan gén (illetve olyan gének), amely egyszerre szabályozná az intelligenciát és a magasságot, ehelyett a kapcsolat alapja a szexuális szelekció. Mind a magasság, mind az intelligencia olyan tulajdonságai a férfiaknak, amelyeket vonzónak találnak a nők. Ennek eredményeképp a magas és intelligens férfiak jutnak a legtöbb szexuális partnerhez, és ők tudják leghatékonyabban elterjeszteni saját DNS-ük másolatait a populációban, sok születendő utódjuk révén. Minden leszármazottjuk hordozni fogja a magasságért és az intelligenciáért felelős génváltozatot.
Ez érdekes elmélet, de nem mondható általánosan elfogadottnak. Először is, nagyon torzít a férfiak irányába, és azt valószínűsíti, hogy mindössze néhány vonzó tulajdonságra van szükség, és máris (b)omlani fognak utánuk a nők, mint molyok az igéző, ellenállhatatlan láng után. Emellett a magas férfiaknak magasabb lányaik születnek, márpedig sok férfi nem találja vonzónak a magas nőket, sőt megijed tőlük (ahogy azt magas nőismerőseimtől hallottam).
Ugyanez igaz az intelligens nőkre (ahogy azt intelligens nőismerőseimtől hallottam, vagyis - kérem jegyzőkönyvbe venni - az összes nőismerősöm ezt mondja). Valójában nem bizonyítja semmi, hogy a nők egyáltalán vonzódnának az intelligens férfiakhoz. Ennek számos oka lehet, például az, hogy a magabiztosság szexi, miközben láttuk, hogy az intelligens emberek általában kevésbé biztosak magukban.
Arról nem is beszélve, hogy már maga az intelligencia is viszolyogtató és kellemetlen lehet egyesek számára. Ma már a kocka (nerd) és a geek kifejezések polgárjogot nyertek, de a történelem jelentős részében sértésnek számítottak. A hozzájuk kapcsolódó sztereotípiák pedig visszataszítónak tűntek az ellentétes nem képviselőinek szemében. Ez csak néhány példa arra, ahogy a magasságra és a magas intelligenciára ható gének terjedése akadályokba ütközhet.
Egy újabb teória szerint ahhoz, hogy magasra nőjünk, jó egészségi állapotra és megfelelő tápanyagokra van szükségünk. Ezek pedig az agy, és így az intelligencia fejlődését is serkenthetik. Lehet, hogy ez ilyen egyszerű: a jó minőségű táplálkozás és az egészségesebb életmód a fejlődés során megnövekedett testmagasságot és intelligenciát eredményez. Ugyanakkor másnak is lennie kell a háttérben, mert számtalan kivételezett ember, aki az elképzelhető legegészségesebb életet éli, ennek ellenére alacsony. Vagy idióta. Vagy mindkettő.
Talán az agy mérete lehet a kulcs? A magasabb emberek agya általában nagyobb, és van némi korreláció az agyméret és az általános intelligencia között. Ez azonban olyan tudományterület, ami jelentős vitát generál. Az biztos, hogy az agy működésének és kapcsolatainak hatékonysága nagy szerepet játszik az intelligenciában. Ugyanakkor az is tény, hogy egyes agyterületek, például a hippokampusz és a prefrontális kéreg az intelligensebb emberekben nagyobbak, és nagyobb bennük a szürkeállomány aránya. Logikus, hogyha az egész agy nagyobb, akkor könnyebben nőhetnek meg az intelligenciában szerepet játszó régiók is, hiszen a fejlődésükhöz rendelkezésükre állnak a források. Általánosságban úgy tűnik hát, hogy a nagyobb agyméret újabb közreható faktor lehet, de a szerepe semmiképpen sem meghatározó.
A nagyobb agy talán több lehetőséget nyújt ahhoz, hogy intelligenssé váljunk, de nem teszi azt szükségszerűvé. Ha drága futócipőt vásárolunk, az még nem jelenti azt, hogy gyorsabban is fogunk futni, de talán arra ösztönöz minket, hogy minden erőnket adjuk bele az edzésbe. Ugyanezt mondhatjuk el az intelligenciára ható génekről is.
A genetika, a szülők hozzáállása, az oktatás színvonala, a kulturális normák, a sztereotípiák, az általános egészségi állapot, a személyes érdeklődés, betegségek: ezek és még sok minden más is hathatnak az agyra úgy, hogy jobban vagy kevésbé legyen képes intelligens módon működni. Nem választhatjuk el jobban az emberi intelligenciát a kultúrától, mint a halak fejlődését a víztől, amelyben élnek. Ha mégis elválasztjuk a halat a víztől, akkor a fejlődése jelentősen lerövidül.
A kultúrának hatalmas szerepe van abban, ahogy az intelligencia megnyilvánulhat. Tökéletes példát szolgáltatott minderre Michael Cole a nyolcvanas években.16 Ő és kutatócsoportja elmentek a civilizációtól távol élő afrikai kpelle törzshöz, akik nélkülözték a nyugati életmód minden kulturális hatását. Először meglehetősen frusztráló volt szembesülni azzal, hogy a kpelle emberek csupán kezdetleges intelligenciáról tettek tanúbizonyságot. Még az olyan egyszerű logikai feladatokat sem tudták megoldani, amelyek egy fejlett országban élő gyermeknek meg sem kottyannának. Amikor a kutatók „véletlenül” segítettek a feladatok megoldásában, a kpelle törzs tagjai akkor sem jártak sikerrel. Ez arra utalt, hogy az ő primitív kultúrájuk nem volt elég gazdag és stimuláló hatású ahhoz, hogy fejlett intelligencia kialakulását tegye lehetővé. De az is elképzelhetőnek tűnt, hogy a törzsbéli emberek életműködésében van valami „hiba”, amely meggátolja a kifinomult intellektus megjelenését. Amikor azonban az egyik - igencsak frusztrált - kutató arra kérte őket, hogy úgy oldják meg a feladatokat, mintha „őrültek lennének”, azonnal megadták a helyes válaszokat.
A nyelvi és kulturális akadályok miatt a tesztek főként ábrák csoportokba rendezését igényelték. A kutatók azt a megoldást tartották intelligensebbnek, ha az alanyok az eléjük tárt rajzokat kategóriák szerint rendezik csoportokba (eszközök, állatok, kőből, fából készült tárgyak és így tovább). De a kpellék mindig a tárgyak funkciói alapján válogattak (így egy csoportba rendezték azon tárgyakat, amelyeket meg lehetett enni, amelyeket viselni lehetett, amelyekkel ásni lehetett). E gondolkodást kevésbé intelligensnek bélyegezték a kutatók, de a kpellék egyértelműen nem értettek ezzel egyet. Ók a természetben élnek, így számukra a dolgok önkényes kategóriákba rendezése értelmetlen és időrabló elfoglaltság lenne. Olyasmi, amit csak egy őrült csinálna. Ez jó lecke volt arról, hogy nem szabad az embereket a saját prekoncepcióink alapján megítélni (illetve talán jobban is fel lehetne készülni a helyi viszonyokból, mielőtt kísérletezni kezdünk). Ugyanakkor mindez azt is jól példázza, hogy már magát az intelligencia fogalmát is milyen mélyen meghatározza a társadalmi környezet és az előfeltevések.
Az úgynevezett Pygmalion-effektus ugyanezen jelenség kevésbé drasztikus megnyilvánulása. 1965-ben Robert Rosenthal és Lenore Jacobson általános iskolai tanítókat vizsgált: azt mondták nekik, hogy egyes diákok intellektuálisan fejlettebbek és tehetségesebbek a társaiknál, és bánjanak velük ennek megfelelően.17 Csakhogy valójában nem voltak kimagaslóan tehetségesek, csupán átlagos tanulók. Ennek ellenére, amikor úgy foglalkoztak velük, mintha okosabbak és rátermettebbek lettek volna, iskolai teljesítményük általában emelkedni kezdett, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. Az egyetemistákkal végzett hasonló kísérletek ugyanilyen eredményre vezettek: amikor azt mondták a hallgatóknak, hogy az intelligencia adott és statikus, rosszabbul vizsgáztak. Ellenben, ha úgy tudták, hogy az intelligencia változékony (tehát fejleszthető), jobban teljesítettek.
Talán ez újabb ok arra, hogy a magasabb emberek általában intelligensebbek? Ha már fiatal korban magasra nő a gyermek, mindenki úgy fogja kezelni, mintha idősebb lenne. Ezáltal bevonják az érettebb beszélgetésekbe, a javában fejlődő agya pedig alkalmazkodik a megemelkedett elvárásokhoz. Bárhogy is, az önmagunkba fektetett hit biztosan fontos. Így minden egyes alkalommal, amikor e könyvben kijelentem, hogy az intelligencia rögzült, gyakorlatilag hátráltattam az önök fejlődését. Ne haragudjanak, az én hibám.
Kíváncsiak még egy érdekes (vagy inkább furcsa) dologra az intelligenciával kapcsolatban? Világszerte emelkedik, és nem tudjuk, hogy miért. Ezt Flynn-effektusnak nevezik, és abban nyilvánul meg, hogy az általános intelligencia pontértékei, legyen szó a folyékony vagy a kristályos intelligenciáról, a legkülönfélébb populációkban is emelkednek. Minden korosztályban, számos országban, függetlenül az ott érvényes változatos életkörülményektől. Talán ez a világszerte emelkedő színvonalú oktatás, jobb egészségügyi ellátás és egészségtudatosság eredménye, esetleg az információhoz való jobb hozzáférés és a modern technológia okozza, de az is lehet, hogy az eddig szunnyadó mutáns gének működésbe léptek, és lassanként az emberi fajt zsenik társadalmává változtatják.
Nincs bizonyíték arra, hogy az utolsó lehetőség lenne igaz, mindenesetre jó filmet lehetne belőle forgatni.
Rengeteg magyarázat adható tehát arra, hogy miért függ össze a testmagasság és az intelligencia. Talán mindben van igazság, talán egyikben sincs. Az igazság, ahogy általában, valószínűleg valahol középen van, és a megoldás a klasszikus genetika vagy környezet kettősség újabb példája lehet.
Még csodálkoznak, hogy ennyire bizonytalan ez, annak fényében, amit megtudtunk az intelligenciáról? Hiszen nehéz definiálni, mérni és izolálni, ugyanakkor egyértelműen létezik, és így vizsgálni is tudjuk. Az intelligencia általános képességünk, amely számos összetevőből áll össze. Az intelligens működés biztosításához számos agyterületet használunk, de talán az összeköttetéseik módja az igazán fontos. Az intelligencia nem garantálja a magabiztosságot, ahogy a hiánya sem tesz feltétlenül bizonytalanná minket, mivel agyunk működése e logikusnak tetsző felállást a feje tetejére állítja. Kivéve, ha úgy kezelik az embert, mintha intelligensebb lenne, mert akkor, úgy tűnik, valóban okosabbá válunk. Magyarul még maga az agy sem biztos abban, hogy mihez kezdjen az intelligenciával. Az általános intelligencia méretét pedig alapvetően meghatározzák a gének és a közeg, amelyben felnövünk, kivéve, ha dolgozni akarunk a növelésén, mert ebben az esetben fejleszthető. Talán.
Az intelligencia kutatása olyan egyszerű, mintha minta nélkül próbálnánk pulóvert kötni, és fonál helyett vattacukorszálakat használnánk hozzá. Végeredményben már az is lenyűgöző, hogy egyáltalán képesek vagyunk megpróbálni.