Szászország határain kívül alig ismeri bárki is Zwickaut. Csak egy kisváros az isten háta mögött, olyan, mint a többi. A Zwicker jelentése, „csíptető”, a Zwickelé „betoldás”, a Zwiebelé „hagyma”, a zwiebeln pedig azt jelenti, hogy „megkínoz, meggyötör”. De a Zwickau semmit nem jelent, hacsak nem azt, hogy hagymahéj, durva pofák és szerencsés ügyletek, igen, ezt jelenti Zwickau: durva pofák és szerencsés ügyletek. Mert Zwickauban szőnek, csak szőnek szakadatlanul, mindenki számára, a frankfurti és drezdai népek számára; sőt azt mesélik, hogy abban az időben még Párizsban is akadtak olyanok, akik Zwickauban szőtt lepedőn aludtak. Meg aztán a földet is vájják Zwickauban, szenet bányásznak. Ezért a Welserek és a Fuggerek után közvetlenül a zwickaui polgárok következnek a sorban.
A városi polgárok is hallhatták Münzert prédikálni a Szent Mária-templomban, ahol Egranust helyettesítette egy darabig. Miután Egranus visszatért, áthelyezték a Szent Katalin-templomba, a takácsok és bányászok plébániájára. Münzer itt egészen biztosan megismerkedett a zwickaui próféták csoportjával: Nikolaus Storchhal, Mark Thomas Stübnerrel és Thomas Drechsellel. A három árnyalak szenvedélyesen prédikált, eksztázisban, víziókban és álmokban fürdőzve, és lesték a pillanatot, amikor a Jóisten közvetlenül szól hozzájuk. Az állításuk: csak az önkéntes és tudatos keresztelkedés az elfogadható. Ó! Némileg divatjamúltnak, a futóbolondok racionalizmusának, a misekancsók Aufklärungjának tűnhetett a keresztelésnek ez a gondolata. Ami voltaképpen nem volt más, mint az egyházak korrupciójára, a doktrínák és a szentségek irracionalitására való reakció. A zwickaui holdkórosok ugyanis nem Aquinói Szent Tamástól és Szent Ágostontól vették az ötletet, de nem ám, ők Erasmust és Nicolaus Cusanust, Ramon Llullt és Husz Jánost olvasták, vitatkoztak és érveltek, meztelenül akartak megmerítkezni az igazságban.
A város tehát két részre szakadt. Az egyik oldalon, a Szent Mária-templomban a patríciusok imádkoznak, a másik oldalon, a Szent Katalinban a plebejusok. A szegényeknek jut a ráció és a tisztaság; Münzert előttük állva önti el az indulat, közöttük kezd újra sajogni a sebe. És beszélni kezd. És ők hallgatják a beszédét. Az Evangéliumot idézi: „Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is”. Münzer hisz abban, hogy lehet olvasni a szövegeket egészen egyszerűen, betűhíven; hisz az autentikus és tiszta kereszténységben. Hisz abban, hogy Szent Pálnál minden meg van írva feketén-fehéren, hogy az ember mindent megtalál az Evangéliumban, ami kell. Hát ebben hisz Münzer Tamás.
És ezt is prédikálja a szegény takácsoknak, bányászoknak, a feleségüknek, az összes zwickaui nincstelennek. Az evangéliumot idézi, és felkiáltójelet tesz utána. És hallgatják őt. És a szavai nyomán felélednek az indulatok, mert a takácsok nagyon is érzik, hogy ha egy szálat kihúzunk, az egész szövet lebomlik, és a bányászok nagyon is érzik, hogy ha elég mélyre ásunk, az egész boltozat beomlik. Tehát szép lassan ráébrednek, hogy idáig hazudtak nekik. Már régóta valami zavaros, kellemetlen érzés kínozza őket, egy rakás dolog nem volt világos előttük. Nemigen értették, hogy Istennek, a koldusok istenének, akit két tolvaj között feszítettek keresztre, miért van szüksége ilyen nagy ragyogásra, földi helytartóinak miért van szükségük ekkora pompára – ettől bizony néha összezavarodtak. Miért van az, hogy a szegények istene különös módon a gazdagok oldalán áll, a gazdagokkal tart, mindig, de mindig? Miért éppen azoknak a szájával üzeni, hogy adjuk oda mindenünket, akik mindent megszereztek maguknak?