Alig egy évvel később Münzert elkergették Zwickauból. Ekkor Csehországba ment, amely akkortájt nagy forrongásban volt. Nem olyan régen következett be a nagy egyházszakadás. Ahogy szinte mindenütt, Csehországban is az egyik eretnekségből a másikba esett a nép. Minden országban eluralkodott a tisztaság utáni vágy, felvillanyozta a tömegeket, és durván megakasztotta a megfáradt szólamokat. A Lélek váratlanul megjelent az otthonokban. A békák éjszakánként egy kimondhatatlan igazságot kuruttyoltak, de hamarosan kimondatik ez az igazság. A keselyű csőre a hullák húsát marcangolta, de őt is szóra bírják nemsokára. És végre úgy látszott, hogy a Bibliának a közönséges emberi ész számára is felfoghatónak kell lennie. Ám az első nagy lépést Angliában tették meg, kétszáz évvel azelőtt. John Wycliffnek volt egy gondolata, ó, egy egészen aprócska gondolata, egy jelentéktelen kis ötlete, amivel mégis nagy vihart kavart. John Wycliff azt eszelte ki, hogy közvetlen kapcsolat létezik Isten és ember között. Ebből a gondolatból logikusan következik, hogy az Írás elegendő iránymutatásul szolgál mindenki számára. És ebből a második gondolatból fakad egy harmadik: ezentúl nincs szükség a főpapokra sem. A végső konklúzió: fordítsuk le angolra a Bibliát! Wycliffnek – aki, mint látjuk, nem volt szűkében a príma ötleteknek – akadt még két-három borzalmas gondolata: például azt ajánlotta, hogy sorshúzással válasszák ki a pápát. És ha már lendületben volt, előhozakodott még egy őrültséggel: közölte, hogy a szolgaság bűn. Majd az is kijelentette, hogy ezentúl a papságnak evangéliumi szegénységben kell élnie. De amivel igazán feldühített mindenkit: mentális eltévelyedésnek minősítette és tagadta az átlényegülést. És végezetül következett John Wycliff legiszonyatosabb állítása, tudniillik, hogy az emberi lények egyenlők.
Erre már záporozni kezdtek a pápai bullák. A pápa dühbe gurult, és ha a pápa dühbe gurul, záporozni kezdenek a bullák. Még hogy angolra fordítani a Vulgatát, micsoda borzalom! Ma már a legrövidebb használati utasítás is angol nyelvű, az angolt beszélik mindenütt, a pályaudvarokon, a nagyvállalatoknál és a repülőtereken, az angol a kereskedelem nyelve, és mostanság a kereskedelem az Isten. De abban az időben latinul szóltak a fontos bejelentések, az angol pedig a rongyszedők, a zsoldosok nyelve volt. Erre John lefordítja a Vulgatát, Szent Jeromos fenséges latinját britishre, a vaskos, bumfordi alakok keveréknyelvére, cáfolja az átlényegülést – hát nem tiszta bolond? –, és kiküldi a vidékre a tanítványait, szegény embereket, hogy az ő tanait prédikálják. Nyilván túl sok Szent Ágostont és Lactantiust olvasott, és megzavarodott az elméje. A lollardok pedig fennen hirdetik hóbortos eszméit a szent szegénységről, ezt az egalitarista kulimászt, azok a devoni bugrisok pedig vészes mohósággal fellefetyelik. Nyomorúságos, düledező tanyáikon, ahol lassan éhen halnak a gyerekeik, megszólítja őket ez a dolog, a közvetlen kapcsolat Istennel, akiről annyit hablatyolnak nekik – a közvetlen kapcsolat, a papok közvetítése nélkül, a tized nélkül, a bíborosok fényűző életmódja nélkül; ez az evangéliumi szegénység, ez az ő életük!
„Add el, amid van… Aztán gyere, és kövess engem!”, mondta állítólag Jézus; ez a parancs örökkévaló, egy újfajta emberséget követel. Rejtélyes és csupasz. Csúfot űz a világ hatalmasságaiból. Létezik olyan szegénység, ami nem pusztít, hanem felmagasztal. Ez a nagy talány: szeretni a szegényeket annyit tesz, mint szeretni a gyűlöletes szegénységet, nem megvetni többé. Annyit tesz, mint szeretni az embert. Hiszen az ember szegény. Gyógyíthatatlanul. Mi vagyunk a nyomorúság: a vágy és az undor között kóválygunk. A történelemnek ebben a pillanatában, amikor Wycliff utat nyit annak a valaminek, ami majd a reformáció lesz egyszer, Isten és a nép egy nyelvet beszél.
Róma természetesen elítélte John Wycliffet, és hiába volt mély és őszinte a beszéde, elhagyatva halt meg. Több mint negyven évvel a halála után, a konstanzi zsinat elítélte, exhumálták a holttestét, és elégették a csontjait. Makacsul és kitartóan gyűlölték.
Gyűlölték, mert a szavaival felkavarta a nyomort, és nagy nyugtalanságot keltett. Wycliff egyik tanítványa egy John Ball nevezetű egyszerű parasztember volt. Nem tudni, mikor jött a világra, kik voltak a szülei – szinte semmit nem tudni róla. A nyomát elmossa az átlagos sorsok áradata. 1370 körül indul vándorútra a vidéken, a zöldellő völgyekben, a dombok között. Tanyáról tanyára, falucskáról falucskára vándorol; a hatalmasok és a gazdagok ellen prédikál; a csavargókhoz, a bugris parasztokhoz, a koldusszegényekhez beszél. Versbe ülteti át, úgy hinti szerteszét tiltott tanait: „Ha Isten egyeseket arra ítélt volna, hogy szolgasorban éljenek, másokat meg arra, hogy szabadon, bizonyára megjelölte volna őket”, hirdeti az utakat róva. Kóborol, nyomában megroppannak a régi gondolatok sarokpántjai; és hej! a magyalfa lombfüzére alatt, és hahó! a reggeli avar kigőzölgésében, az árnyék által felszippantott árnyékban, a trágyadomb-szószéken. Azoknak prédikál, lázasan remegve, akik éhbérért robotolnak, meg a szegény dajkáknak és az utcagyerekeknek. Prédikációinak nyelvezete közmondásokból, tanmesékből van összegyúrva. De John Ball tudja, hogy a lelkek egyenlősége örök idő óta jelen van az erdő fáinak dús lombjában; és nagyon is érzi, hogy megszólítja őt, hogy hirdetni akarja magát. A deszkakerítések tüzes papjának nevezik, de félnek tőle.
Aztán 1380-ban a parlament megszavaz egy új poll taxot, és váratlanul fellázad a vidék. Brentwoodból indul a felkelés; a felkelők elvágják az utakat, lángra lobbannak a kastélyok. Majd egész Kentre, Norfolkra és Sussexre is átterjed a lázadás. És John Ball szenvedélyesen prédikál, az emberek közötti egyenlőséget hirdeti. A fogadók tömve vannak zarándokokkal és bolondokkal. Az emberek csak beszélnek és beszélnek, beszélnek Colchesterben, a gyapjúkötegek és a hagymafüzérek között; és beszélnek Kelet-Angliában is. A fejadó miatt háborognak, kétségbe vonják, hogy erre joguk van a hatalmasoknak. A nemesek menekülőre fogják. A katonák dezertálnak. A falvak utcáit mindenféle roncsok, felborult kocsik, homokzsákok torlaszolják el. A hatalom képviselői nyugtalankodnak. Lancaster hercege kiadja a parancsot: le kell tartóztatni John Ballt. Május havában aztán sikerül elfogniuk a vándorprédikátort; Maidstone börtönébe zárják.
Ám ekkor föleszmél egy másik férfi is. Nem túl messze, Kentben egy hajdani katona, aki szolgált Franciaországban is, már újra a földjét műveli. Egy délelőtt adószedő állít be hozzá. Wat Tyler nincs otthon, az erdőben van, fát vág. A lánya nyit ajtót, az adószedő belép a házba. Követeli az adót, de a lány nem tud fizetni, enniük is alig van mit. Az adószedő letépi a lányról a ruhát, ledönti a szalmazsákra, és kiszolgálja magát. A lány tizenöt éves. Nagyon szép. Maga az erény. De a szegények utódait semmire se becsülik. A lánynak most már kék az ajka, fázik. A szederfákkal szegélyezett kis ösvényen tántorog; az apja már messziről észreveszi. Vaskos felhők súrolják a fák csúcsait. A szarvas reszket a bőrében. Wat Tyler hazaviszi a leányát, a karjában hordozza, mint egy holttestet. A szomszédok gondjaira bízza, és rohan, rohan a hegyen át, az erdőn keresztülvágva akarja utolérni az adószedő fogatát. Kiér az útra, és leguggol, levegő után kapkod. Nem tudja, elment-e már az adószedő, de alig merül fel benne a kérdés, már fel is hangzik a paták dobogása. És hallja a csalogány panaszos énekét, és érzi, hogy egy hideg könnycsepp gördül le az arcán. Már jön is a lovas, Wat Tyler kiugrik az útra, felemeli a karját, és lesújt. Kalapácsa beszakítja a koponyát. A lovas lezuhan a lóról, az felnyerít és félreugrik. Puff! Újabb kalapácsütés, ezúttal a hátra, a nap sivár ragyogásában. A váll is szétzúzva. És az adószedő már nem adószedő többé, csak holt hús.
Ekkor a kenti parasztok is fellázadnak. Wat Tyler az élükre áll, és a csapat megindul Maidstone felé. Nem igazán tudni, mi is történt ott. Azt beszélik, hogy Canterbury érseke szabadon engedte John Ballt, hogy lecsillapítsa a tömeget. De amint John Ball kiszabadul, rögtön az érseki palotához vezeti a felkelőket, amit azok ki is fosztanak. Ezután Lambeth felé veszik az irányt. Útközben foglyul ejtik az érseket, majd a londoni Tower ostromára indulnak. Eső áztatja az arcokat. A parasztok parancsszó, vezető nélkül gyalogolnak, sokan vannak, több mint százezren; mindenfelől érkeznek, gyülekeznek a nyomorultak tömegei. Egy kutya rohan a napsütésben, egy asszony megbolondul, és mindenkit megcsókol, egy oktalan állat megöli a gazdáját, a szenteltvíz megégeti egy gyermek arcát. Londonban pedig kitör a pánik. A királynak fogalma sincs, mit tegyen. A nagypolgárok és a nemesek kísértetként kóvályognak a paloták folyosóin. Az emberek suttognak, az emberek kiabálnak. A szegények betörik az útjukba kerülő börtönök ajtaját, kiszabadítják a foglyokat, férfiak támolyognak elő a sötét lyukakból, behunyt szemmel, elvakulva a fénytől. Vénemberek, kísértetek. Ölelgetik őket, enni és inni adnak nekik. És a foglyok meghalnak; legalábbis ezt beszélik.
A parasztok dühödten kirángatják a bírókat az ágyból, a közterekre vonszolják és lefejezik őket. Szép az idő. És ott van a tömeg, izzadnak, lihegnek, soha, senki nem látott még ennyi embert. A Temze ragyog, a víz csillog, az üvöltések betöltik a várost, áthatolnak a falakon. Az emberek feje fölött sirályok köröznek, de senki nem hallja a vijjogásukat. És Wat Tyler kiküldi az embereit, hogy beszéljenek a tömegnek, halálbüntetés terhe mellett megtiltja a fosztogatást, és tábort üt a város szélén. A nap végére fel is áll a küldöttség; a lázadók tárgyalni akarnak a királlyal. A királlyal? A nép szemében a király még mindig felette áll bármilyen egyenlősdinek, nagy, formátlan arc, a legfelső hatalom. Hozzá folyamodnak. Ő az igazság utolsó garanciája a Földön, legalábbis mindenki így hiszi. A parlament megszavazta azt az átkozott fejadót? A király nem kér belőle, ő ugyan nem, ő meg fogja hallgatni a népét, ő eljön hozzájuk, hogy lássa őket az igazság partján. De a király nem jön, és a lázadók behatolnak Londonba, cimborálnak a város lakóival, szónokolnak a tereken, fel-alá rohangálnak az utcákon. Most már a jobbágyság eltörlését követelik. Ami annyit tesz, hogy le akarják rombolni a társadalmat.
Az éjszakákat betölti a mulatság zaja, az alkohol és zene, mintha minden, ami volt, feloldódott volna – összeomlik a hatalom. A lázadók megtámadják a Savoy Palace-t, Anglia legtekintélyesebb palotáját, ami a király nagybátyjáé, Lancaster hercegéé. Ellene az a vád, hogy támogatta a fejadó bevezetését. A herceg elmenekül a tömeg elől, de a palotát felgyújtják, és porig ég. Letépik a kárpitokat, és karneváli hangulatban a Temzébe hajigálják őket, a bútorokkal együtt. A palotából csak hamu marad. A király alig tizennégy éves, a londoni Towerbe menekül. Senki nem tudja, ezután mi a teendő.
Hirtelen felgyorsulnak az események. Június 13-án a király megkísérli a menekülést. Hajón átkel a Temzén, Greenwichnél, de a tömeg nem engedi kikötni. Másnap lovon menekül, de Mile Endnél feltartóztatják. Ott végre tárgyalásokba bocsátkozik, és mindent megígér: a jobbágyok felszabadítását, az adók eltörlését, általános amnesztiát a lázadóknak. De ez már nem működik. A lázadók megrohamozzák a Towert, ostrom alá veszik. Canterbury érseke menekülni próbál. Erre felvonszolják a Tower melletti dombra, és lefejezik. A tér szélén sorakozó házacskákban csend honol; nyitva vannak az ablakok, de mindenki hallgat. Ami mozdíthatatlan volt, most eltörik. Lefejezik Robert de Halest, a kincstárnok lordot is, más magas rangú személyekkel együtt. A fejeket lándzsára tűzik, és kiállítják a London Bridge-en, a déli kapunál.
Ekkor a király új találkozót kezdeményez Tylerrel, Smithfieldben, ahol megismétli az ígéreteit: de a lázadókat nem sikerül meggyőznie. Kételkednek az uralkodó őszinteségében. Hiszen nem próbált-e két ízben is megszökni előlük? De a király bizonygatja, hogy az összes követelésük meghallgatásra talál. Kis kék sapkát és arany tunikát visel, és szép, hosszú haja van. Szinte még gyermek. Wat Tyler habozik. A társai biztosítékokat akarnak. A király két oldalán álló bárók ellenségesek, feszült a hangulat, a lovak nyugtalankodnak. Hirtelen néhány provokátor ront neki Tylernek, és megpróbálják lelökni a lováról. A ló kitér előlük, egy katona előránt egy tőrt, teljes a kavarodás. Egy férfit megszúrnak a combján, spriccel a sebéből a vér. A lovak tajtékozva forgolódnak, taszigálják egymást. Kövek repülnek. Napfény fürdeti az arcokat. Most egy felhő úszik el az égen. És William Walworth, a lord mayor a kardjával megsebesíti Wat Tylert. Tyler mellkasát vörösre színezi a vér, szörnyűségesen vörösre. Tekintete az időre tapad, de lecsúszik annak teknőspáncélján. A földre zuhan, a csípője eltörik, megpendül a páncélja. Újabb kavarodás támad, kiáltások harsannak, a lovak összetipornak mindent, még egy lovas a földre zuhan, majd még egy. Ekkor egy lovászfiú lép oda a földön fekvő Tylerhez, egymásra néznek – a föld összes királya a lovász fülébe lihegi cerkófmajom-leheletét –, az Örökkévalóság le szeretné zárni a zsilipet, de a szárnyas kapuk még nyitva állnak –, és a lovász megadja a kegyelemdöfést Tylernek. Wat Tyler a földön hever, felhasított testtel. Ezután még jobban felgyorsulnak az események. A király félrevonja a lázadókat, és átveszi a szót: felkarolja az ügyüket, és biztosítja őket a támogatásáról; nincs mitől félniük – erre megesküszik! –, de azonnal fel kell oszolniuk, most, rögtön! A félelem és a rendezetlenség megteszi a többit. A hatalmas tömegen, amely harcolni jött Londonba, hirtelen úrrá lesz a tehetetlen szomorúság. Már nincs kire hallgatniuk, felbomlanak, szétszóródnak. Kis csapatokra szakadva hagyják el Londont, telve félelemmel, kételkedve a király ígéreteiben, nem tudván, mitévők legyenek.
A király egyik kapitánya, Robert Knolles lesben áll a városon kívül. Az embereivel a lázadókra támad, és lemészárolja őket. És ez csak a kezdete a leszámolásnak. A király maga indul Kentbe, egy hadsereg élén. Fegyveres bandák járják a vidéket, és üldözik a már szétszóródott embereket; úgy vadásznak rájuk, mint az állatokra, rövid úton kivégeznek több tízezernyi parasztot. A király visszavonja az összes ígéretét. A leszámolás jéghideg, könyörtelen, és majd két hónapig tart. John Ballt végül letartóztatják, rögtön felakasztják, majd felnégyelik. Többé már fel sem merül, hogy visszavonják a poll taxról szóló törvényt, és a jobbágyságot csak újabb kétszáz év elteltével törlik el.
És aztán mégis újrakezdődik. John Ball és Wat Tyler Jack Cade-ban reinkarnálódik. Cade 1450-ben megfogalmazza a kenti szegények panaszlevelét, és „Mindentkövetelő János”-nak nevezi magát. Egy parasztokból, mesteremberekből, kiszolgált katonákból és kiskereskedőkből verbuválódott ötezer fős sereg élén júliusban Jack Cade is megostromolja a Towert. Lefejezik a kincstárnok lordot, a hajdani kenti seriffet és még néhány fontos személyt. A lázadók most is bevonulnak Londonba, de ezúttal ki is fosztják a várost. Valamelyik este Jack Cade meghúzódik egy kertben, egy árny közelít hozzá, megvillan egy penge a sötétben; és a lázadó nem több már, csak egy hulla. De ezzel még nincs vége. Azonnal újra kitör a lázadás, ezúttal Sussexben. John és William Merfold a nemesek és a papok legyilkolására szólítja fel a népet. Ősszel összegyűlnek a furkósbottal felfegyverzett embereik, Roberstbridge-ben megakadályozzák, hogy a papok beszedjék a tizedet, Eastbourne-ben pedig fellázadnak a megemelt földadó ellen. Tagadják a fennálló társadalmi rendet. De az urak seregei rajtaütések, akasztások révén leverik a lázadásukat.