Ezenközben az emberek egyre türelmetlenebbek. Beszorultak Münzer tüzes prédikációi és a hercegek lovassága közé. És időközben más hercegi seregek is elindultak Frankenhausen irányába; napról napra fenyegetőbbé vált a helyzet.
Ekkor érkezett meg Hesseni Fülöp egy nyolcszáz lovas katonából és háromezer gyalogosból álló sereggel. Münzer táborában erre többen is elhagyták a zászlót, és kezdték komolyan venni a tárgyalás gondolatát. Az emberek megijedtek. És jogosan. Heves diplomáciai tevékenység vette kezdetét – a hercegek ügyesen és álnokul nekiálltak kifüstölni az ellent. Azt követelték, hogy adják ki nekik Münzert és a legközelebbi embereit. Innentől zavaros lesz a történet, csak egy ál-Melanchthon tolla révén ismerkedhetünk meg egy ál-Münzer ostoba beszédeivel. De hogy mit is mondott Münzer valójában? És mit csináltak az emberei valójában? Csak találgatni lehet. Münzer nyilván izzó lánggal égett e néhány nap során, hatalmas zenebonát csapott, teli torokból üvöltötte a hitvallását, és falkába terelte a nyomort, a haragot, az elkeseredést és a reményt. Ami a hercegekhez intézett beszédeit illeti, azok hamis manifesztumok. Azt szokás mondani, hogy az igazságnak több arca van, és köztük olyan is, amelyik még borzalmasabb, mint a hazugság, de mindig rejtve marad. Különös belegondolni, hogy a vörös sipkás tintanyalók olyan szabadon eltörölhették az üldözöttek emlékezetét; különös belegondolni, hogy ilyen könnyen beletörődtek, hogy hazugságokat írjanak.
Ám a sorok között még a hamis szavak is át tudnak adni egy villanásnyi igazságot. „Nem a parasztok lázadnak fel, hanem Isten lázad fel!”, kiáltotta állítólag Luther a kezdetekkor, csodálattal, de rémülten is. De nem Isten volt az. Nagyon is a parasztok lázadtak fel. Vagy akkor hívjuk Istent éhségnek, betegségnek, megaláztatásnak, rongyoknak. Nem Isten lázad fel, hanem a robot, az úrbéri bérföld, a tized, a holtkéz, a bér, az adó, a viaticum, a szalmacséplés, az első éjszaka joga, a levágott orrok, a kivájt szemek, a megégetett, kerékbe tört, harapófogóval szétszaggatott testek. A túlvilágról szóló viták valójában e világi dolgokról szólnak. Ez az oka, hogy még mindig olyan nagy hatással vannak ránk ezek az agresszív teológiák. Csak emiatt értjük a nyelvezetüket. A zabolátlanságuk a nyomor erőszakos kifejeződése. A plebejus lázad. Szénát a parasztoknak! Szenet a munkásoknak! Földet a kubikusoknak! Garast a csavargóknak! Nekünk pedig szavakat! Szavakat, mert a szavak is csak a dolgok valamiféle görcsös rándulásai.