Prológus

Miss Vanessa Louise Farringdon

és

Mr. Timothy Michael Jameson

esküvője

Ültetési rend, 22. változat

24-es asztal

Mr. Adam Stowe

Miss Sophie Wallis

Mr. Ali Malik

Ms. Lucy Cotton

Mr. Paul Hobbs

Mr. Hugo Crabb

Ms. Zara Stephens

Dr. Cherie Akinowa

Valami nem volt rendjén. Vanessa a listára meredve végigfuttatta az ujját a neveken.

– Jaj, ne! – kiáltott fel, és nyelni próbált.

Tim felpillantott. Hátradőlve ült a székén, egyik kezében egy dirty chai lattét egyensúlyozott, másik keze hüvelykujjával az iPhone-ján görgetett valamit. Körülöttük a kávézóban harmincvalahány, vasárnapi újságokkal és croissant-morzsákkal elborított férfi ült hasonló pózban, a feleségek totyogó kisgyerekeket győzködtek, vagy az újságok otthonmellékletét futották át. Ahogy a késő tavaszi napfény ferdén ráesett a fehérre meszelt padlódeszkákra, a helyiségen úgy lebegett végig a barátságos elégedettség, akár megannyi pitypangszirom. És miért is ne töltené be ez az érzés a termet? Ez itt a Belvedere, London Wandsworth városrészének legkitűnőbb bruncholóhelye, mindennek a kellős közepén. Az étlapon kurkumás frittata is szerepelt, és a világon minden rendben volt.

Illetve mégsem.

– Hogyan sikerült efelett átsiklanom? – Vanessa mélyen a vőlegénye szemébe nézett.

Amikor Tim végre érzékelte, hogy igény mutatkozik a figyelmére, nyakát nyújtogatva rápillantott az asztalon kiterített ültetési rendre, amelynek sarkait helyi mézzel és újrahasznosított üvegedényekkel szorították le.

– A szingliasztal? – tudakolta. – Mi a probléma?

A probléma, gondolta Vanessa, pontosan ez. Az a probléma, hogy Tim szerint nem probléma.

– Hát nem látod? – ütögette lakkozott körmével a papírt. – Fiú, lány, fiú, lány, fiú, fiú.

Tim széles mosolya látni engedte egyenletes fogsorát, amelyet a nagy napra készülve nemrég fehérített ki dr. Patergee.

– Fiú, fiú? Na és? Modernek vagyunk – válaszolta.

– Ez nem vicces, Tim – torkolta le Vanessa.

Tim újból hátraroskadt, és legyintett.

– Akkor ültesd őket máshová! – javasolta.

Vanessa az asztal alatt tördelte a kezét, és úgy dörzsölgette eljegyzési gyűrűje gyémántját, mint egy dzsinnlámpát.

– Nem ültethetem őket „csak úgy” máshová – sziszegte. – Tudod jól, miért.

Timet szemlátomást nem dúlta fel a dolog.

– A barátod, Ali miatt – folytatta Vanessa a hangját lehalkítva. – A… a kalandozó keze miatt.

Tim halk, elutasító kacajt hallatott, mire Vanessa mérgesen szippantott egyet. Tim ugyanígy állt hozzá a virágok és a meghívók kérdéséhez is. Ha ő nem gyakorolt volna rá nyomást, a vőfélyei a saját nyakkendőjüket viselték volna.

– Mi volna, ha Jessicát ültetnéd át a mi asztalunktól? – vetette fel Tim. – Ő is szingli, nem?

Vanessa élesen felkacagott.

– Most viccelsz? Jessica a tényleges barátnőim egyike.

Tim üres tekintettel meredt rá.

– Ha a szingliasztalhoz ültetném Jesst, azzal azt üzenném neki, hogy szerintem soha az életben nem talál magának férjet.

Tim ivott egy kortyot a teájából.

– De ott esetleg megismerkedhet valakivel. Nem erre való a szingliasztal? Mit szólnál Adamhez?

– Adam – ismételte Vanessa színtelen hangon.

– Na jó, Adam nem – akkor valaki más. Hugo?

– Imádom Hugót, de ő aligha jó férjanyag, nem igaz? Ráadásul minimum kétszer olyan magas, mint Jessica.

– És azzal mi a baj? Ez egy esküvő, Vee, nem holmi náci tenyészprogram.

Vanessa összeszorította a száját. A férfiak másképp gondolnak az esküvőkre. Ezt mondta az édesanyja – nem, erre figyelmeztette a bejelentésük reggelén. De majd megváltozik, drágám.

Visszafordult az ablak felé. Bárcsak. A Belvedere-ből valóban remek kilátás nyílt a közparkra, ahol a sok boldog hétvégi család konvojban kószált, a Nuna és a Babyzen babakocsik úgy siklottak tova, akár a jachtok a Solent-szorosban.

És ennek most már ők is részei – Tim és Vee, az új szomszédaik. A Rackman Avenue-n álló sorház végre az övék, a tapéta lehántva, minden csupasz falon a Little Greene festékek nedvzöld, fáradt rózsaszín és franciazöld foltmozaikja. Vanessa abban a pillanatban tudta, hogy tökéletes lesz, amint az ingatlanos kinyitotta az ajtót. Azok az eredeti járólapok az előszobában, az érintetlen alsó lábazati párkányok és a roppant cuki gyerekszoba a lépcső tetején. Mert a gyerekszoba lesz a következő lépés, nem igaz? Először az esküvő, aztán a nászút, majd Grace, vagy Beatrice, vagy Katie formás, tipegő lábacskái. Végszükség esetén talán akár Clara, bár az a rohadék Imogen Peters a kelekótya, csaholó si-cuját nevezte Clarának, vagy nem?

Timre pillantott, aki az iPhone-ja fölé görnyedt, az arca ugyanolyan gyűrött volt, mint a Crew inge. Ő vajon választott már neveket? Elgondolkodott vajon, hogy mi lesz az „Igen” után? Vanessa egy röpke pillanatig eltöprengett azon, hogy leendő férje mit is akar a közös életüktől – és végeredményként nullát kapott.

– Tim?

– Mi az? – kérdezte a férfi fel sem nézve. Vanessa hagyta a levegőben lógni a kérdést. Tim nem szerette a csendeket.

– Mi az? – kérdezte ismét, és kék szemével éles pillantást lövellt Vanessa felé.

– Jól érzed magad? – tudakolta Vanessa. – Nagyon csendes vagy.

Tim vállat vont, és újból lesütötte a szemét.

– A legutóbbi kriketteredményeket olvasom.

– Nem, úgy értem, hogy az utóbbi hetekben. Amióta ez megvan. – Vanessa az ültetési rendre mutatott. Mondd ki! Mondd ki!

– Még mindig meg akarsz házasodni? – Igyekezett ezt könnyedén kérdezni, de a szavak hadarva, kissé sipítva hagyták el a száját, és érezte, hogy foltok virulnak ki az orcája közepén, mint egy gyereknek, aki játékból kicicomázza magát.

– Micsoda? Persze hogy meg akarok. – Most már ránézett, de Vanessa látta, hogy a tekintete visszarebben az ültetési rendre, és szinte hallható volt, ahogyan leesett nála a tantusz.

– Az esküvő? Az esküvő a probléma? – kérdezte a lány halkan, immár hallhatóan remegő hangon.

Tim elmosolyodott.

– Ne butáskodj! – És tessék, ott volt: az az üveges, merev tekintet.

Vanessa már látta az arcán ezt a kifejezést. Tim Jameson, a reklámszakember, a szavak és érzelmek dörzsölt manipulátora – de akkor sem tudna hazudni, ha az élete múlna rajta.

– Csak mondd meg!

Tim felsóhajtott, és óvatosan letette a telefonját.

– Nézd, Vee, nem rólunk van szó…

Elhallgatott, és azt az idétlen kis homokórát bámulta, amelyet azért tesznek az asztalra, hogy az ember biztosan ne áztassa túl az Orange Pekoe teáját. Vanessa úgy érezte, mintha egy levegőben rekedt homokszem volna. Nincs sem itt, sem ott. A jövője legjobb esetben is pénzfeldobással dől el.

– Ez az egész esküvődolog – folytatta Tim. – Ez egyszerűen…

Megfogta Vanessa kezét, a platina eljegyzési gyűrű belenyomódott a lány ujjpercébe.

– Téged el akarlak venni, Vee. Csak meglennék e nélkül a felhajtás nélkül.

– Felhajtás? – kérdezett vissza Vanessa elcsukló hangon. – Az esküvőnk most már „felhajtás”?

– Igen! – Tim mosolygott, de Vanessa arca merevnek, törékenynek tűnt. Mint a fonott üveg.

– Tudod, milyen volna számomra az ideális esküvő? – folytatta Tim, és megszorította Vanessa kezét. – Csak te meg én egy tengerparton. Terítékek és mandzsettagombok nélkül, csak mi ketten, szerelmi esküt teszünk, vagy amit ilyenkor csinálni kell – aztán ennyi, és együtt folytatjuk az életünket. Nem hangzik jól?

Vanessa bólintott, mert tudta, hogy ez a helyes válasz.

De nem hangzott jól. Borzalmasan hangzott. Merthogy Vanessa imádta az esküvőt. Imádta a terítékeket és az összehangolt nyakkendőket, az orgonista meghallgatását és a miniszendvicsek megkóstolását. És imádta a menyasszonyjelöltlétet, és azt az egyszeri arany Polaroidpillanatot, amelyben most él, amikor minden lehetséges, és még minden út járatlan. Mert mi is lesz az „Igen” után? Mi történik, miután összesöpörték a konfettit? Mit fognak mondani egymásnak? Kik lesznek?

– Csak azt szeretném magunknak, hogy… – mondta Tim visszafordulva az asztalhoz, és miközben a telefonjáért nyúlt, a keze beleakadt a lattés pohara karimájába. Az fél másodpercig lógott a levegőben, majd lepottyant, és a fahéjjal megszórt tej végigömlött az ültetési renden.

– Óafrancbafrancbafrancba! – sziszegte Tim, és lekapta a székről Vanessa púderrózsaszín kardigánját, hogy azzal törölje le a habot a tervezetről.

– Tim, hagyd abba! Az kasmír!

De már késő volt, az ülésrend szempontjából legalábbis, ami immár elszürkült tejjel elegyedő, pépessé vált papír- és csapzott gyapjúgombóc képét mutatta.

– Bocs, Vee – motyogta Tim lehorgasztott fejjel. De legalább komolyan gondolta.

– Nem számít – felelte Vanessa, és megszemlélte a 24-es asztal ültetési tervének maradványait. – Minden rendben lesz.

Ám nem volt benne biztos, hogy ez igaz. Korántsem volt benne biztos.

Első fejezet

Adam felriadt álmából, és feje tompán nekipuffant a vonat ablakának. Szemét a hirtelen fény elől összehúzva megpróbált a kívül zölden hullámzó vidékre fókuszálni. Állát dörzsölgetve kibámult az elmosódó sövényekre és a festői tájban kuporgó birkákra. Hol a fenében vagyok?, motyogta.

– Milbourne-ban.

Felpillantva, vele szemben Adam egy vonzó, vörös hajú lány derűs mosolyát látta. Zöld szem, bubifrizurára vágott, egyenes haj és olyasfajta vastag gyűrűk, amelyek azt akarják jelezni, hogy tulajdonosuk „érdekes” vagy „költői”. A lány újból lenézett a telefonjára.

– Elnézést, micsoda? – kérdezte Adam, kihúzva füléből a fülhallgatót.

– Milbourne – ismételte meg a lány. – Az imént hagytuk el Milbourne-t. Nem akartam felébreszteni.

Adam megmozgatta a vállát, a nyaka hallhatóan reccsent egyet.

– Úgy aludtam, mint egy csecsemő, mi? – találgatott. Megmasszírozta a helyet, és igyekezett nem grimaszolni.

– Ami azt illeti, horkolt is.

– Ó.

Adam megborzongott, és próbálta összeszedni a gondolatait. Hol van Milbourne? Mióta aludt? És mennyi a valószínűsége, hogy ez a lány nyitott egy pillanatnyi ötlettől vezérelt meghívásra egy vidéki kastélyhotelben tartandó esküvőre? Adam rápillantott. Igazán csinos.

– Hol áll meg? – tudakolta Adam. – Mármint a vonat?

A lány nem nézett fel a telefonjáról.

– Attól függ. Hová megy?

– Egy esküvőre. A barátoméra. Együtt jártunk iskolába, de egy ideje nem találkoztunk.

– Miért nem?

A lány végre felnézett. Ez komoly kérdés volt.

– Ő egyetemre ment, és új barátságokat kötött. Nekem Londonban lett állásom. Gondolom, eltávolodtunk egymástól. – Adam vállat vont, igyekezett úgy beállítani, mintha ez nemrég történt volna, nem pedig csaknem húsz évvel ezelőtt. A lány nem kérdezősködött, így Adam önként szolgált részletekkel.

– Zenei újságíró vagyok. A Creamnek írok.

A lány arca kifejezéstelen maradt, és Adam igyekezett, hogy ne látszódjon rajta, mennyire csalódott. A nő nyilván nem is annyira fiatal.

– Tudja, a Cream. A rockmagazin… – kezdte.

– Aha. – A lány tekintete újból a telefonjára szegeződött.

Adam vett egy mély lélegzetet. Volt olyan idő, nem is olyan nagyon régen – tényleg nem annyira régen –, amikor a „zenei újságíró” szavak mámorító hatást gyakoroltak a csajokra. Adam menő, jó összeköttetésekkel bíró, elkápráztató volt. Amikor besétált valamelyik fülledt levegőjű, feketére festett falú indie klubba, látta, hogy a lányok összesúgnak: ez ő. Adam Stowe, az az újságíró. De mostanában mindez megváltozott. Vagy – most, hogy jobban belegondol – talán nem is csak mostanában. Adam tudta, hogy a lánynak igaza van: már senki sem olvas magazinokat. Ezzel az erővel azt is mondhatta volna, hogy kéményseprő.

– No és magának mi a foglalkozása? – kérdezte.

– Instagram – felelte a lány. Adam várt, de nem érkezett bővebb válasz. Érezte, hogy szélesedik köztük a szakadék, de egyelőre még nem állt készen rá, hogy feladja.

– Ami azt illeti, DJ-zni fogok az esküvőn.

– Miért?

Most Adamen volt a sor, hogy kifejezéstelen tekintettel bámuljon. Hát nemzetközi DJ-nek lenni nem a karrierlehetőségek csúcsa a mai hipszterek számára, ami csak néhány fokkal van a tévés valóságshow-sztár és a közösségimédia-influenszer alatt?

– Úgy értem, minek oda DJ? – pontosította a kérdést a lány. – Miért nem tölt fel egyszerűen egy lejátszási listát?

– Mert…

– És miért nevezik ezt egyáltalán DJ-zésnek? – folytatta a lány, mintha egy bonyolult filozófiai kérdésen merengene.

Adam köhintett.

– Nos, a DJ a „disc jockey” rövidítése – ő az, aki lejátssza a lemezeket… – De alighogy ezek a szavak elhagyták a száját, már teljes borzadállyal tudta, mit fog kérdezni a lány.

– Lemezek?

Ez a lány a húszas évei közepén jár. Maximum. Szóval világos: mire elég idős lett ahhoz, hogy érdekelje a zene, a bakelitlemez már rég a múlté volt, sőt már a CD-t is felváltotta a letöltés. Előfordulhatott, hogy kiszúrt egy újra kiadott Blondie-albumot az Urban Outfittersben, de komoly esély volt rá, hogy még életében nem látott kislemezt, vagy azt sem tudta, mi az a 45-ös fordulatszám.

– Mindegy – sietett témát váltani. – Az esküvő a Haslop Hallban lesz, de ma este meghallgatom a Belascót azon a fesztiválon a…

– Haslop Hall? – Ettől felélénkült a lány. – Az a nagy ház Playborough-ban?

– Igen… nos, azt hiszem.

– Akkor jobban teszi, ha leszáll.

Adam vetett egy gyors pillantást balra. Annyira belefeledkezett, hogy megpróbálja lenyűgözni a lányt, hogy észre sem vette, a vonat egy állomásra beérve lassít. Playborough, állt a táblán.

Adam felugrott, és beverte a fejét a poggyásztartóba. Remek. Nagyon menő.

– Figyeljen – mondta. – Ha ma este arra jár, talán be tudom juttatni, hogy meghallgassa az együttest.

Adamet egy pillanatra elfogta a félelem, hogy esetleg el kell magyaráznia, mi az az „együttes”. Nyilvánvaló volt, hogy a lányt nem érdekli, de valami oknál fogva Adam nem bírta annyiban hagyni. Hirtelenjében rendkívül fontossá vált számára, hogy ez a vadidegen viccesnek, érdekesnek és kívánatosnak találja. Úgy érezte, mintha a RADA-ba1 próbálna felvételizni, miközben futóhomok borítja el.

– Playborough állomás. Kérjük, győződjön meg róla, hogy…

Adam ügyetlenül kotorászva előhúzott egy névjegyet, és odaadta a lánynak: Adam Stowe, általános szerkesztő.

– Hívjon fel!

– Jobb lesz, ha indul – felelte a lány. Lepillantott a névjegyre, majd ki az állomásra. Adam lehorzsolta a karját, ahogy lerángatta a sporttáskáját és a lemezesdobozát a poggyásztartóról, és igyekezett nem felnyögni, miközben az ajtó felé ügyeskedte a csomagokat.

Felnézett az induló vonatra, bár tudta – egyszerűen tudta –, hogy a csinos lány már meg is feledkezett róla. És valóban: nevetgélve telefonált, feléje sem nézett. Mintha láthatatlan volna.

– Hívjon fel – dünnyögte a fejét csóválva. Ezzel az erővel akár jambikus pentameterben is beszélhetett volna. Megroskadt vállal követte a kijárathoz vezető jeleket, és felkaptatott egy betonlépcsőn, amely közvetlenül egy útra vitt fel. Sehol egy sorompó, de még egy jegypénztár sem. Playborough mindössze ötvenpercnyire volt a Waterlootól, de mintha egy másik országba, egy másik időbe került volna.

Végignézett a kétsávos aszfaltozott úton: egyik irányban sem látott semmit, csak egy gondozatlan vasúti töltést, és valami laposat, ami egykor egy borz lehetett.

– Hé! Clooney!

Adam a kiáltás irányába fordult, amit egy autóduda hosszan harsogó hangja követett. Egy szőke férfi hajolt ki egy fényes, fekete terepjáró ablakán. Adam rosszalló homlokráncolása széles vigyorba váltott át.

– Tim!

Adam megírta sms-ben a barátjának, hogy mikor indul a Waterlooról, de egy pillanatig sem számított arra, hogy az kijön elé, és elviszi a szállodába.

– Ki más, te lúzer! – vigyorgott Tim.

Adam bedobta hátra a csomagját, és amikor becsusszant az utasülésre, nyomban feltűnt neki a friss illat és a makulátlan felület. Krémszínű bőrülések, dióbarna szegély. Nem hevertek szanaszét üres csipszeszacskók és kávéspoharak; mintha Tim egyenesen a bemutatóterem előudvarából hajtott volna ide.

– Ejha, de szép! Új?

– Ne szívass! – méltatlankodott Tim, azzal visszacsúsztatta az orrára a napszemüvegét, és beindította a motort. – Már megrendeltem az új Teslát. Kell valami tisztességes járgány, ha már az ember mindennap részese ennek az ingázás nevű rémálomnak.

Adam bizonytalanul bólintott, és a saját dezodor- és izzadságszagú, lélekölő metrós zötykölődéseire gondolt Walthamstow-ból Hammersmith külterületére, ahová nemrégiben a Cream kiadóját áttelepítették. Elragadtatottan húzta végig az ujját a fényes műszerfalon.

– Mindennap ezzel jársz be a Citybe?

– A Citybe? Nem mondtam? Kiköltöztünk Canary Wharfba. Manapság mindenki ott dekkol.

Mindenki. Adam a száját összeszorítva másfelé nézett. Amit a lánynak mondott a vonaton, igaz volt. Ő és Tim eltávolodtak egymástól, és Adam arra gondolt, hogy elhidegülésük jó része erre az egy szóra vezethető vissza. Mindenki. A gimnázium után Adam csatlakozott a Cream csapatához, Tim pedig a Bristoli Egyetemen tanult tovább, és olyan flancoló emberekkel barátkozott össze, akiket csak az érdekelte, hogy mit csinál „mindenki” más. „El kell jönnöd síelni, mindenki megy.” „Elmentél Cassie partijára? Mindenki ott volt.” Úgy tűnt, őt kivéve mindenki.

– Na és hogy vagy? Milyen a meló?

Tim a Glasshouse, egy csúcskategóriájú reklámügynökség kreatív igazgatója volt, amely élvonalbeliként határozta meg magát, de amelynek az ügyfelei szemlátomást kizárólag nagyvállalatok voltak: a Ross Oil, a Zenosoft Computer és megannyi nagy bank.

– Tulajdonképpen nagyszerű – felelte. – Az eddigi legjobb évünket zártuk, ami szép bónuszt jelent. Pont jókor jött, amilyen sokba a nászút kerül.

– Gratulálok, haver – mondta Adam. – És még mindig élvezed?

Tim rápillantott.

– Élvezi valaki is igazán a munkáját? Jonty tizenöt éve foglalkozik kötelmi joggal. Nehéz elképzelni, hogy ez túlságosan inspiráló. De ahogy mondani szokta: „Csak az egyenleget nézd a hónap végén!”

Adam elnyomott egy grimaszt. Jonty. Jonty Tim egyetemi „cimboráinak” egyike volt, a legrosszabb példája annak a fajtának, akikkel Tim Bristolban barátkozott. Adamnek a világon semmi kifogása nem volt a gazdag vagy flancoló emberek ellen: elvégre a popzene tele van szórva magániskolai öregdiákokkal. Ha nem volna a Bedales, nem volna Lily Allen, ha nem volna a Marlborough, Nick Drake sem volna. És Joe Strummer sem, ami kétségkívül súlyos tragédia volna. De Jonty? Tim barátai? Egyetlen Clash-számot sem volnának képesek megnevezni. Egyetlenegyet sem.

– No és ki jön? – tudakolta. – Mármint az esküvőre.

Tim újból rápillantott.

– A suliból senki, ha ezt kérdezed. Hála istennek.

Adam helyeslése jeléül bólintott. Noha Tim új világába nem illett bele, egyetlen dologban mindig egyetértettek, mégpedig abban, hogy nagy örömmel hagyták maguk mögött a gyökereiket. Tim nevében nem nyilatkozhatott, de ő maga jóformán senkivel sem találkozott a Harling Comprehensive-ből azóta az áldott délután óta, amikor kilépett a kapuján, és letépte a nyakkendőjét. Adam elképzelése az volt, hogy felgyújtja, akárcsak Jimi Hendrix, de eldobható öngyújtójától csak annyi telt, hogy megperzselte a végét, úgyhogy inkább áthajította az egyik sövénykerítésen. Eléggé kínos módon két nappal később a nyakkendőt visszaszolgáltatták az édesanyjának – a belsejébe bele volt varrva a neve, és a Harlingban dúló világklasszis terrorizálásnak köszönhetően a helyi lakosok hozzászoktak, hogy bedobálnak ezt-azt a kertjükbe.

– Ami azt illeti, Ali is jön – közölte Tim, miközben felnyitotta a napfénytetőt.

– Ali Malik? Komolyan?

Tim rápillantott.

– Miért is ne? Láttad, milyen jól megy neki a Szilícium-völgyben?

– De Vanessa nem utálja?

– Nem, miért?

– Azt hittem, Ali szobára akart menni vele.

Tim legyintett.

– Ali mindenkivel szobára akar menni.

– Na de az eljegyzési partin?

Adam látta, hogy Tim álla megfeszül.

– Ha kigolyóznám az összes olyan barátomat, aki kínos helyzetbe hozhat, végül nem állna mellettem senki a templomban, hát nem?

Adam igyekezett nem reagálni. Ez az ő hétvégéje, emlékszel? Inkább bekapcsolta az autórádiót. Az utasteret nyomban hegedűk áradó hangja és üstdobok dübörgése töltötte be. Adam hitetlenkedve meredt a műszerfalon megjelenő kiírásra.

– Classic FM? – szörnyülködött.

– Vee ezt szereti – felelte Tim, és ujjával a gombra bökve kikapcsolta.

Adam Timre nézett, és bevillant neki az emlék kettőjükről, amikor tizenhét éves korukban sorban álltak az esőben valami indie lebuj előtt, összedobták a szombati keresetüket a jegyekre és egy megfelezett korsó sörre, majd az elképzelhető legnagyobb izgalommal várták az előttük álló estét. Akkoriban a zene volt minden, az volt a ragasztó, amely összetartotta őket, a beszélgetéseik forgatókönyve, minden. Adam lélekben felsóhajtott. Nem Tim hibája volt, nem igazán. Hogyan is ragaszkodhatna valaki az igazi énjéhez, amikor az élet nap mint nap koptatja az állandó csepegésével? És nem mintha Adamnek az utóbbi időben különösebb boldogságot okozna a rock’n’rollos életmódja – vagy akár az ideológiai tisztaság öntelt elégedettsége. A zeneipar rengeteg Porschét vezető idiótának is otthont ad.

– Milyen volt a legénybúcsú? – kérdezte, alig várva, hogy témát válthasson.

– Elég jó – vont vállat Tim. – Kár, hogy nem tudtál eljönni.

Adam el tudott volna menni. Csak éppen pénze nem volt rá. A legénybúcsút egy marbellai golfüdülőben tartották, és neki nem állt szándékában csekélyke megtakarítását arra költeni, hogy egy szettnyi putterrel és ütővel sétálgasson, vagy mit is kell csinálni az efféle helyeken.

– Mi volna, ha rendesen megtartanánk? – vetette fel hirtelen, oldalra fordulva az ülésében.

– Mit?

– A legénybúcsút. Tartsuk meg a hagyományos módon!

– Micsoda? Mikor?

– Természetesen ma este. A legénybúcsút az esküvő előtti estén kell megtartani, nem igaz? A szabadság tényleges utolsó estéjén, nem két hónappal korábban valami trendi céges szállodában.

– Valójában nagyon kellemes volt.

– Igen, de… ugyan már, ez óriási lehetne!

Tim hallgatott.

– Playborough-ban? – kérdezte kételkedve. – Azért ez nem igazán Vegas.

– De hát pont ez a lényeg, nem? Régimódi. Almabort iszunk a buszváróban, banánhéjakat füstölünk el, hibajavító festéket szipuzunk. Mint a régi időkben.

Tim sokatmondóan nézett rá.

– A régi idők trék voltak, Adam.

Adam elnevette magát.

– Csak viccelek, Timbo. Figyelj, a Belasco ma este a közelben, a Malvern Castle-ban játszik egy fesztiválon. Declan, az énekesük jó haverom. Fel tudom vetetni vele magunkat a vendéglistára. Mi a véleményed?

A barátjára pillantott, remélve, hogy csodálatot lát felvillanni az arcán.

– A Belasco? Még mindig nyomják?

– És téged hirtelenjében érdekel az utcai grime zene? Ugyan már, mi egyebet csináljunk az esküvőd előtti estén? Bedobunk két gin-tonikot a szálloda bárjában, aztán korán lefekszünk aludni? Tényleg ez a nőtlenséged utolsó estéje, Tim.

Tim a száját biggyesztette, szemlátomást eltöprengett ezen.

– Miért is ne?

Adam felvonta egyik szemöldökét, és elnevette magát.

– Miért is ne? Nos, például, mert Vanessa nem fogja helyeselni.

Tim halvány mosolyt villantott rá.

– Ahogy mondod, még nem vagyok egészen házas.

Adam a vállára csapott, amitől az autó veszélyesen kacsázni kezdett.

– Ez a helyes hozzáállás! Bejelentkezem, gyorsan letusolok – aztán irány a buli!

Második fejezet

„Vigyázat! Átvonuló kacsák!”

Sophie feszültnek érezte magát, miközben Christa befordult viharvert Renault-jával a parkolóba. A művészien koptatott, málló festékű jelzőtáblán egy kacsacsalád árnyképe szerepelt, és alatta egy enyhén féloldalasan odaszögezett felirat hirdette: „Lassíts, előrébb kiskacsák vannak!”

– Hol vannak a kacsák? – érdeklődött Hattie, Christa négyéves kislánya, erősen igyekezve, hogy kilásson a bepárásodott ablakon. – Szeretem a kacsákat.

– Nem vagyok benne biztos, hogy valóban vannak itt kacsák, drágám – felelte Christa, ahogy az autó átzötyögött a kátyúkkal teli parkolón. – Szerintem csak azt akarják tudatni velünk, hogy a szálloda kedves és nem mindennapi hely.

A Hattyúhoz címzett fogadó elölnézetből valóban meglehetősen bohém és stílusos képet mutatott. Íves, zárt erkélyein a pasztellszínűre festett kereteket tekergő lonc fonta körül; még egy galambdúc is kiállt a falból, benne két turbékoló csőrrel. Elragadó volt, azt meg kellett hagyni. Talán ez a hétvége mégsem lesz olyan katasztrófa, mint Sophie képzelte.

– Megvan mindened? – tudakolta Christa, miközben behúzta a kéziféket. Sophie húga természeténél fogva rendetlen és szétszórt volt – csak bele kellett nézni az autója utasterébe, amelyet vastag rétegben beborítottak a harapnivalók csomagolóanyagai, a papírok és Hattie leselejtezett zoknijai –, de amikor a családja boldogulása került terítékre, Christa figyelme lézerpontossággal irányult az ügyre.

– Harminchét éves vagyok, Chris – pillantott rá Sophie. – És ez nem az első iskolai napom. Felnőtt nő vagyok.

Christa bólintott, de látszott rajta, hogy nincs meggyőzve.

– Én is elmehetek az esküvőre Sophie nénivel? – kérdezte Hattie reménykedve. Hattie kemény Disney-függőségi korszakon ment épp keresztül, és Londontól csaknem egész úton a rajzfilmhercegnők különféle menyasszonyi ruháinak leírásával traktálta Sophie-t. Szutykos kezecskéjében a kis hableány imádott, tengerzöld ruhás Barbie-változatát szorongatta.

– Nem, szívecském – szögezte le Christa határozottan. – Mi csak kitesszük itt Sophot, aztán vissza kell érnünk a Színjátszóházba, emlékszel?

Hattie ezt fontolóra vette.

– Hozol nekem a tortából? – kérdezte végül.

– Hát persze, kicsi lány. És megígérem, hogy csinálok egy csomó képet a menyasszonyi ruháról – tette hozzá Sophie, habár titokban remélte, hogy az úgy fog kinézni, mint egy túltömött zsák. Hattie ezzel szemlátomást megelégedett, és visszatért Barbie-ja immár megkopott nejlonhajának fésülgetéséhez.

– Akadálymentes szobát kértél? – tudakolta Christa.

– Igen – mosolygott Sophie, szemét színpadiasan égnek forgatva. – Külön megjegyzést írtam a foglaláshoz, és fel is hívtam őket visszaigazolásért.

Christa éles, fürkésző pillantással nézett rá.

– Teljesen biztos vagy benne, hogy akarod ezt?

Sophie fújt egyet.

– Chris, ez csak egy esküvő. Szertartás egy templomban, egy finom vacsora és esetleg egy jazz band. Alighanem ott lesz pár régi barátom az egyetemről. Ígérem, nem fogok versenyt tülekedni a menyasszonyi csokorért, és vasárnap, reggeli után itt foglak várni.

Christa úgy festett, mint aki mérlegeli, mit mondjon, Sophie-nak azonban pontos elképzelése volt arról, mi járhat a húga fejében.

– Csak azt nem tudom, miért akarod kitenni magad ennek, Soph – jelentette ki Christa végül.

Sophie látta a húga arcán az aggodalmat, és repesett tőle a szíve. Ők ketten nem mindig értettek egyet – sőt tizenéves korukban épp ellenkezőleg, amikor Sophie mindig sikeres volt, az a lány, aki a tökéletes osztályzatokat, a kupákat, trófeákat és érmeket kapta, Christa pedig a lázadó, a művészlélek, a természettudományi labor épülete mögött dohányzó lógós. Sophie balesete óta azonban Christa koncentráltabbá, hevesen védelmezővé vált, és egy személyben lett Sophie számára hangadó, személyi asszisztens és terapeuta, és mostanra már erős kötelék alakult ki közöttük. Már ezért csaknem érdemes volt. Csaknem.

– Nézd – mondta Sophie magabiztosabban, mint ahogy érezte magát. – Te mondod évek óta, hogy álljak újból csatasorba, jöjjek össze a régi barátaimmal és kezdjek élni. – A pub felé mutatott. – Nos, itt vagyok.

– Persze – felelte Christa cinikus pillantással. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy az exbarátod esküvője a legjobb alkalom ezt elkezdeni. Persze, kívánom neked, hogy le tudd zárni, és tovább tudj lépni, a kérdés csak az, képes is vagy-e túljutni rajta.

– Mármint Timen, vagy a baleseten?

– Mindkettőn.

Sophie-nak most először tűnt fel, mennyire fáradt benyomást kelt a húga: halványlila félholdak húzódtak a szeme alatt, és kiszedetlen szemöldöke ívei között két mély ránc szántott végig. Christának már amúgy is temérdek dolga volt, dolgozó anyaként és Bosszantóan Jóképű Dan feleségeként állandóan zsonglőrködnie kellett. Nagyon kedves tőle, hogy elhozta ide, és Sophie nem óhajtotta tovább tetézni a terheit, és a szükségesnél hosszabb ideig a Hattyúnál tartani.

– Figyelj, jó lesz, ha útnak indultok a Színjátszóházba – mondta gyorsan.

Kiszálltak az autóból, kivették a bőröndjét a csomagtartóból, és Hattie is kipattant, hogy elköszönjön.

– Érezd jól magad, rendben? – sóhajtott fel Christa, és magához ölelte Sophie-t. Épp a megfelelő műszorítással – nem túl szorosan, nehogy fájjon, de ahhoz eléggé, hogy éreztesse vele, hogy szereti. – Üdvözlöm Timet. És kívánj neki a nevemben minden jót!

Sophie felvonta egyik szemöldökét. Amikor a vőlegény neve legutóbb szóba került, Christa kifejezte abbéli vágyát, hogy „jó erősen tökön rúgja”.

Christa nem szokott mellébeszélni.

– Nos, ez mégiscsak az esküvője napja – magyarázta. – Akkor is, ha egy undorító varangy.

***

Sophie a parkolóban állva integetett az elhajtó Christának, és nagyon egyedül érezte magát. Amit az imént mondott: „Felnőtt nő vagyok”, legjobb esetben is csak féligazság volt. Christa volt a felnőtt nő. Neki volt konyhai robotgépe, tejesembere és előfizetése a Newsweekre. Sophie a szülei házának átalakított garázsában lakott.

– Ugyan már, meg tudod csinálni! – dünnyögte, felkészítve magát lelkileg, miközben elindult a pub felé. Eldöntötte, hogy eljön, és most végig kell szenvednie. A bőröndje nagyokat döccent és ugrált, ahogy a kövezett gyalogúton maga mögött vonszolta. Vagy hiányzott az egyik kereke, vagy Sophie-nak rövidebb az egyik lába, mint a másik – márpedig száz százalékig biztos volt benne, hogy egyforma hosszúak. Az ilyesmiket megmérték a kórházban: a kórházban mindent megmértek, a súlyától kezdve a légzési térfogatáig, amit Sophie mindig meglehetősen költőinek talált, ha azt vesszük, hogy milyen rossz ízű az a tubus. Harminchét évesen Sophie-nak több testrésze sem volt már a régi, de az alig észrevehető bicegéstől eltekintve a két lába centire egyforma hosszú volt: ezt biztosra vette.

Gondolatban feljegyezte, hogy vennie kell egy új bőröndöt. Egy utazási iroda alkalmazottjaként – illetve „élménytúra-szervezőként”, ahogyan a főnöknője, Selena előszeretettel utalt az alattvalóira – alighanem valami jobbat kellene birtokolnia egy ütött-kopott, húszéves Samsonite-nál. A kolléganője, Caroline egy gyönyörű, krémszínű Globetrotter bőröndöt hordott magával az egzotikus nyaralóhelyekre tett számos fényűző tényfeltáró utazásához. Sophie persze ritkán hagyta el az irodát. A heti háromszori ingázást Wimbledon és Putney között még el bírta viselni: már a gondolat is, hogy nyugton kelljen ülnie egy repülőgépen, olyan stresszel töltötte el, hogy belefájdult a feje.

Akárcsak most, gondolta, miközben becsattogott az előcsarnokba.

Első pillantásra a Hattyú átlagos vidéki angol pub volt, ahol meg is lehetett szállni. A palaszürke padlótól és a sötét fából készült bárpulttól eltekintve akadtak itt öntudatos stíluscsavarok is: az üvegbúra csapdájába esett kitömött mókus és a dartstábla fölé akasztott szarvasfej azt sugallta, hogy nemrég felújítást végzett egy belsőépítész.

– Segíthetek? – szólította meg egy szigorú fekete frufruval és hozzáillő szláv akcentussal bíró, vékony nő.

– Igen, szeretnék bejelentkezni. Sophie Wallis vagyok.

A nő maga felé fordított egy ásatag kinézetű monitort, amely remélhetőleg csak a retró hangulatot volt hivatott erősíteni.

– Wallis… – ismételte, ceruzavékonyságú ujjával nyomogatva az egeret. Sophie megbámulta az iPhone-tetoválást a lány csuklóján, és elképzelte, ahogy majd húsz év múlva próbálja megmagyarázni.

– Wallis, Wallis… nincs.

Felpillantott, és gyanakodva méregette Sophie-t.

– Még egyszer, mi a neve?

– Sophie Wallis.

A recepciós közelebb hajolt a képernyőhöz.

– Elnézést, megvan. A 12-es szobában helyeztük el. Kellemes, csendes szoba a tetőtérben.

– A tetőtérben?

A nő rámosolygott, felfedve a metszőfogán egy vörös rúzsfoltot.

– Ne aggódjon, a mennyezet elég magas, rengeteg hely van. – Elhallgatott, átgondolta a dolgot. – Hacsak nem akar felülni az ágyban.

– Valójában én akadálymentes szobát kértem – közölte Sophie, és borzalmasan angolnak érezte magát. A rendes lányok nem cirkuszolnak.

– Akadálymentes?

A nő áthajolt a pulton, összehúzott szemmel végignézett Sophie-n, majd visszafordult a képernyőhöz.

– Erről nincs megjegyzés a rendszerben – tudatta, bőséges mennyiségben kattingatva az egérrel. – Vannak akadálymentes szobáink, de csak rokkantaknak.

Sophie megfordult, és követte a nő pillantását: egy elektromos mozgássérültmoped állt a folyosón.

– Van egy vendégünk, akinek nincs lába – suttogta a nyomaték kedvéért. – És erre a hétvégére teljesen be vagyunk táblázva. Az esküvő, tudja.

Sophie vett egy mély lélegzetet.

– Lift van?

A nő arckifejezése változatlan maradt.

– Nincs – közölte, és átnyújtott egy fakockához erősített kulcsot.

Sophie átügyeskedte a bőröndjét egy oldalajtón a fogadó szobáihoz vezető lépcsőhöz. Megállt az aljában, és felnézett. Tizenöt lépcsőfok, számolta összeszoruló szívvel.

Több mint tízévnyi rehabilitáció után Sophie egészen jól gyalogolt. A négyperces mérföldfutás nem ment volna, de egy lassú sétával Waitrose-ba meg tudott birkózni. Viszont a lépcsők… Azok továbbra sem voltak a barátai. Már a látványuktól is megfájdult a háta. Észrevett egy „Hölgyek” feliratú ajtót, és benyomakodott rajta. Ha egy kis vizet locsol az arcára, az talán felélénkíti a lépcsőmászás előtt.

Amikor megpillantotta magát a tükörben, felnyögött. Elgyötörte az utazás, hosszú, gesztenyebarna haja szanaszét állt, az arcán rózsaszín foltok ütöttek ki, és a sminkje valahol az A3-ason kereket oldott.

– És mi van rajtad? – suttogta magának, szemrevételezve az előző héten online vásárolt ruhát és blézert.

Olyan kinézetet akart elérni, mint Pippa Middletoné volt a Wimbledon-héten: letisztult, sportos, sikeres. Ehelyett úgy festett, mint egy légikísérő a gépkiürítési gyakorlat után.

– Tizenöt év – mondta a fejét csóválva, és igyekezett nem megadni magát a cunamiként közeledő reménytelenséghullámnak.

Tizenöt rohadt év, mindössze ennyi idő kellett, hogy felkészüljek.

A kórházi ágyon fekve az a gondolat adott neki erőt a folytatáshoz, hogy arról fantáziált, mi történik majd, ha legközelebb találkozik Tim Jamesonnal. Timmel, az egyetemi szerelmével, Timmel, a férfival, aki dobta, mialatt ő a kórházban volt. Timmel, a holnapi esküvő vőlegényével.

Mindig elképzelte, mit fog viselni, amikor legközelebb találkozik megdöbbent, bánkódó exbarátjával. Eltervezte a sziporkázó riposztokat, amelyekkel helyreteszi. És elképzelte, amint Tim könyörög neki, hogy térjen vissza hozzá. Ezekben a vég nélküli, árnyalt forgatókönyvekben Tim csak ránéz Sophie-ra, és máris tisztába jön vele, hogy hibát követett el, amikor elhagyta, mert Sophie gyönyörű, sikeres, jó kapcsolatokkal rendelkezik és híres – bármelyik ezek közül. Ezért választotta ezt a ruhát és blézert. Elképzelte magát, hogy úgy néz ki, mint valamelyik rámenős, szuperül összeszedett nő, akikről cikket írnak a Harper’s Bazaarban. Elég egy rá vetett pillantás, hogy Tim azt gondolja: „Íme, egy nő, akinek van egy második otthona Cotswoldsban, és elképesztő a fonák ütése.”

Ehelyett azonban Sophie úgy nézett ki, mint egy harmincas évei végén járó nő, aki egy utazási irodában dolgozik húsz évvel azután, hogy az emberek már felhagytak az utazási irodákba járással.

– Sophie?

Riadtan pillantott fel. Egy nő állt mögötte élénk mintájú ruhában.

– Sophie, tényleg te vagy az!

Sophie kapkodva ébredt rá, hogy a nő Tim édesanyja, Jennifer.

– Jenny – motyogta égő arccal. – Az imént érkeztem. Hosszú út volt, túl sokat ültem.

Zavarban volt, de korántsem annyira, mint a legutóbbi találkozásukkor néhány hete a Dél-Kensingtonba tartó metrónál.

Sophie régi barátnőjével, Emmával találkozott a Viktória és Albert Múzeumban, amit kéthavonta meg szoktak tenni, és útban hazafelé épp a jegyautomatánál állt sorba, amikor Jennifer észrevette.

– Ez a sors keze lehet – jelentette ki Jennifer, miközben megölelte. – Tim hetek óta próbál a nyomodra bukkanni. Nagyon szeretne meghívni az esküvőjére, de nem tudta, hogyan találjon meg.

Sophie, akit már az a hír is teljesen összezavart, hogy az exe vőlegény, elpirult, és hebegve megadta az elérhetőségeit, majd a következő héten rögeszmésen töprengett Jennifer szavain: Tim próbált a nyomára bukkanni? Majd elepedt azért, hogy meghívja? Az esküvőjére? Mit jelentsen mindez? Sophie végül akkor hitte el, hogy nem csak hallucinálta az egészet, amikor a kemény papírra nyomott, cakkozott szélű, fehér meghívó a lábtörlőjére pottyant.

– Hogy vagy, Jenny? – kérdezte most. Itt, a Hattyú női mosdójában ez olyan erőltetettnek tűnt, amilyennek érződött is: Tim anyja volt az utolsó, akivel találkozni akart. Sophie azt szerette volna – nem, arra volt szüksége, hogy kibújjon ezekből a nevetséges göncökből, és megpróbálja megállítani a keze remegését.

– Hogy vagyok? – nevetett Jennifer szárazon. – Hogy őszinte legyek, aggódom. Az ember nem mindennap küldi ki a nagyobbik fiát a világba.

Sophie tudta, mit érez. A húga előtt megjátszhatta magát, de rettentően nyugtalanította az egész hétvége, és önmagát is meglepte, hogy egyáltalán eljutott idáig.

– No, és hogy van Tim? – tudakolta. Igyekezett lezsernek tűnni, de maga is meglepődött, hogy a férfi nevének említésére gyorsabban ver a szíve. – Remélem, ő nem túlzottan ideges.

– Ugyan, kérlek! – felelte Jennifer. – Timothy odavan az ilyen pillanatokért. Mindenki őt nézi, rá figyel. Már kiskorában is ilyen volt, amikor a mászóka tetején kiabálta, hogy „Ide nézz, anyu! Nézd, milyen magasra jutottam!” Szemernyit sem változott.

– Nos, biztosra veszem, hogy holnap minden simán megy majd – jelentette ki Sophie idegesen nevetve.

– Ó, igen – bólintott Jennifer. – Vanessa gondoskodott róla. Az utóbbi hat hónapot azzal töltötte, hogy megfelelő virágszirmokat társított az ültetőkártyákhoz. Semmit nem bízott a véletlenre.

– Akkor holnap találkozunk a templomban – mondta Sophie, és a bőröndje fogantyúját megfogva hátrálni kezdett.

Jennifer a szemöldökét ráncolta.

– De ma este ott leszel a Házban, nem?

– A Házban?

– A Haslop Hallban. Ahol holnap a fogadás lesz. Vee ma este ott tartja a kelengyebuliját, vagy hogy nevezik manapság; az én időmben leánybúcsú volt a neve. Mindenki ott lesz.

Mindenki, engem leszámítva, gondolta Sophie.

– Ahogy mondtam, hosszú volt az utazás. Tudod, a hátam… – válaszolta.

A sérülése szóba hozatala mindig együttérző pillantást váltott ki – és egy mormolást félrebillentett fejjel: „Ó, persze, tökéletesen megértem.” Elvégre mi értelme elszenvedni egy katasztrofális, az egész életet megváltoztató balesetet, ha nem lehet arra felhasználni, hogy kihúzzuk magunkat a társadalmi kötelezettségek alól? Jennifer részéről azonban nem érkezett sem aggódó pillantás, sem fejbillentés – és Sophie-nak csak megkésve jutott eszébe, hogy Mrs. Jameson három évtizeden át tanárként dolgozott. Ötven lépésről kiszúrt egy hamisított orvosi igazolást.

– Nem úszod meg ilyen könnyen – szögezte le az idősebb nő. – Arról nem is szólva, hogy Vee partija halálosan unalmas lesz, és nem akarok egyedül ücsörögni ott, hallgatva, ahogy fogyókúrákról és pedikűrökről locsognak, meg arról, hogy mennyire nehéz egy rendes vegánétel-szállítót találni.

Sophie akarata ellenére elnevette magát.

– Egy óra múlva érted jövök, és én magam viszlek oda autóval – jelentette ki Jennifer határozottan. – Addig maradunk, amíg megeszünk egy vörösbársony cupcake-et, de meg kell ígérned, hogy nem hagysz egyedül Vanessa anyjával.

Jennifer ellágyult arckifejezéssel érintette meg Sophie karját.

Sophie-nak az a nyugtalanító érzése támadt, hogy Jennifer belelát a fejébe. Vagy talán minden tanár ilyen, evolúciós fejlődésük sajátossága, hogy segítsék a tinédzserek túlélését.

– Tudom, hogy az ott lévők felével valószínűleg nem akarsz beszélni – folytatta Jennifer kedvesen. – De nem jobb ma este szembenézni velük – úgy, hogy ott vagyok neked támogatóként –, mint hogy holnap az esküvőn zúduljon rád az egész?

Ebben van valami, ezt Sophie-nak el kellett ismernie, mégis olyan érzés volt, mintha valaki azt választaná, hogy inkább ma este tépjék le a kezéről a körmöket annak érdekében, hogy megmentse a másnapi kínzóktól a lábkörmeit.

– Hidd el, nekem sincs kedvem elmenni – tette hozzá Jennifer. – Lemaradok miatta a Sütimester mai adásáról.

Sophie felsóhajtott.

– Rendben, azt hiszem, igazad van.

– Nagyszerű – tapsikolt Jennifer. – Most menj szépítkezni, fél hétkor várlak az előcsarnokban. Hogy hangzik?

Borzalmasan, gondolta Sophie, miközben kiküzdötte magát az ajtón. Úgy hangzott, mint maga a földi pokol.

Harmadik fejezet

Adam türelmetlenül lóbálta a kulcsát, közben jobbra-balra forgolódott.

– Hatos szoba, hetes… tizenegyes? Hol van már az a kurva nyolcas?

A fogadó kanyargós folyosói láthatóan dacoltak a logikával. Csupán poros ernyőkben pislákoló harmincas égők által megvilágított, hirtelenjében előbukkanó lépcsők és rejtett, éles sarkú asztalok akadálypályáját alkották – olyan volt, mint egy vidámparki kísértetházon keresztülbotorkálni, csak éppenséggel a kísértetek nélkül.

Talán ha nem a legolcsóbb szobát foglalta volna le, most nem ügyetlenkedne a sötétben. Lehet, hogy a Hattyúnak van egy királyi lakosztálya széles, jól megvilágított folyosókkal és karmos lábú fürdőkádakkal – külön a pár férfi és nőtagjának; ha van ilyen, csaknem biztos, hogy Tim abban lakik. Ám volt egy másik oka is, amiért Adam most a félhomályban botorkált. Azt is kérte, hogy „csendes szoba” legyen, távol az önelégült családoktól, akik dupla összecsukható gyerekkocsikkal és utazóágyakkal érkeznek, és a vég nélküli nyűgösködés áthallatszik a papírvékonyságú falakon. Adam nem óhajtotta ezt a fajta figyelemelterelést, különösen olyankor nem, amikor „szórakoztat”. Ami nyilván már csak idő kérdése.

Adam mosolygott magában. Általában cinikusan állt hozzá ehhez a „míg a halál el nem választ” dologhoz, de emiatt a hétvége miatt titokban izgatott volt. Koktélruhás, a romantikától és az ingyen proseccótól felhevült koszorúslányok táncikálnak, miközben ő pörgeti a zenéket. Állati jó lesz.

– Mármint, ha egyszer kijutok innen – dünnyögte. Miután találomra befordult jobbra, meglátott egy táblát, amely egy meredek lépcsőre mutatott. Nyújtogatta a nyakát, hogy el tudja olvasni az ajtók számozását. Nyolcas és tizenkettes szoba. Színtiszta logika. Gurulós sporttáskáját maga mögött zötyögtetve felnyomakodott a szűk lépcsőn, és kinyitotta az ajtót.

– Remek.

Pontosan az a fajta szoba volt, amilyet a horrorfilmekben lehet látni, egy csomó vészjósló babával és egy feltehetőleg meggyilkolt dadus rosszindulatú szellemével.

Itt nem voltak babák, csak egy beépített szekrény és egy ásatag küllemű komód, amelynek a tetején virágmintás kerámiaváza gubbasztott, vélhetően abból a célból, hogy felvidítsa a szobát.

Ez nem jött be.

Adam letette a táskáját és a lemezesdobozát, aztán az ablakhoz lépett. Ha teljesen kihajolt, akkor is csak néhány fa tetejét látta, meg egy nagy foltot a cementszürke, lapos égből.

– Mégis, mire számítottál? – sóhajtotta. – Talán Miami Beach-re?

De legalább itt volt némi természetes fény. Adam nemrég egy olyan szállodában szállt meg, ahol a függönyöket elhúzhatatlanul összevarrták, hogy elrejtsék a tényt, miszerint egy sima, bevakolt fal rejlett mögöttük. Nehéz volt elhinnie, hogy amikor a Creamnél töltött első napján azt a feladatot kapta, hogy repüljön el a legendás soft metal együttessel, a Def Lepparddal Kanadába a magángépükön, a szerkesztő félrevonta és figyelmeztette: „Az újságíróléttel ízelítőt kaphatsz egy olyan életből, amelyre sosem telik majd.” Mostanában az ehhez hasonló olcsó hotelszobák jóval megszokottabbak voltak, mint a magánrepülők. Nem mintha azt tervezné, hogy sok időt tölt itt a fürdőköpenyében henyélve.

– Búgassuk be ezt a bulit! – suttogta magának a telefonját feltartva: egy csík, ami eggyel több, mint amennyire számított.

Végiggörgetett a telefonszámokon, és megállt a „Declanszupersztár” bejegyzésnél – Declan Hawsley, az indie popzene nagymenő zenekara, a Belasco énekese nevénél. Adam még mindig fel tudta idézni a pillanatot, amikor begépelte az énekes számát a telefonjába, bódultan a bratyizástól és a kulisszák mögött megivott ingyenpiától, és úgy vihogott, akár egy iskolás lány, hogy egy igazi popsztár cserél vele számot. Az emberek azt feltételezik, hogy a zenészek és a firkászok állandóan együtt lógnak, de a hivatalos interjúhelyzeteken kívül ez jóformán sosincs így. A zene világát merev hierarchia szabályozza, és a popújságírók alig helyezkednek el valamivel magasabban a művészbejárónál sorban álló rajongók szintje fölött. Még a kulisszák mögé ételt szállító fickók is közelebb kerülnek a művészekhez, mint a firkászok, különösen, ha ehető vegán ételekkel szolgálnak: minden rocksztár szereti azt hinni, hogy lelki beállítottságú, még akkor is, ha a Mötley Crüe tagja.

Declanszupersztár telefonja egyszer kicsöngött, aztán hangpostára váltott.

Adam vett egy mély lélegzetet.

– Szia, Dec, itt Adam. Adam Stowe. A Creamtől. A Cream magazintól. Figyu, haver, ma este a környéken vagyok pár cimborával. Arra gondoltam, hogy benéznénk a koncertre, aztán esetleg összejöhetnénk utána, ha nem tűztök rögtön el. Fel tudnál rakni… ööö… négy főt a listára? Hívjál fel, jó?

Hívjál fel. Már megint. Gyorsan megadta a számát, és kétszer megismételte arra az esetre, ha Decnek netán új telefonja volna, aztán letette, mielőtt valami hülyeséget mondhatott volna. Leült az ágyra, tekintete a minibárra siklott, de aztán lehűtötte magát, hogy erre nem telik neki. Éppen eszébe jutott a táskájában lévő brandy, amikor megszólalt a telefon.

Adam felugrott, és a combjánál rezgő készülék után kapott.

– Declan, ez gyors volt – szólt bele. – Nem voltam benne biztos, nem mikrofonpróbát tartotok-e…

– Itt Tony. Ki a fene az a Declan?

Adam azonnal felismerte a hangot, és összeszorult a szíve. Tony Robb, a Sunday Chronicle „Szórakozás” rovatának a szerkesztője. Tony egyszerre kezdett Adammel a Creamnél, de amikor Adam zenészekkel és zugfirkászokkal lógott camdeni és islingtoni koncerthelyszíneken, Tony sohói borbárokban és klubokban töltötte az idejét, tévésekhez és reklámügynökségek fejeseihez törleszkedett, bennfentes pletykáival szórakoztatta őket és hízelgett nekik, így olajozgatva apró kerekeiket. Ami, bosszantó módon, bevált. Tony kapott egy rovatot az egyik vasárnapi mellékletben, ahonnan az út a Channel 4 egyik kiemelt idősávú ifjúsági műsorához vezetett – és végül a jelenlegi munkájához a Chronicle-nél, amelynek örve alatt kárörvendőn teregeti ki a show-biznisz világából beözönlő legfrissebb botrányokat. Mintha az ember egy Las Vegas-i bűvészt nézne, ahogy a levegőben lebegtet egy elefántot: halvány fogalma sincs, hogyan csinálja.

– Figyu, Tone, egy esküvőn vagyok a semmi közepén. Kész csoda, hogy van annyi térerő, hogy beszélhessünk. Mi a pálya?

Tony eltúlzott sóhajt hallatott.

– Egy idézhető szöveget kajtatok a Creamről – felelte.

– Minek? – tudakolta Adam, miközben kinyitotta a táskáját, és a brandyt keresve kotorászott benne.

– Hát nem tudod? – csodálkozott Tony.

– Mit?

– Befuccsolt.

– Mi fuccsolt be? – Adam lassan tette fel a kérdést, próbálva feldolgozni az információt.

– A Cream, te tökfej! Bezárt, letette a lantot. Az imént adtak ki egy sajtóközleményt. Az e havi szám az utolsó. Örökre.

Szünet támadt, ami alatt Adam megpróbált – eredménytelenül – nyelni.

– Ma nem jártam bent az irodában. – Csak halk krákogás jött ki a torkán. – De persze hallottam a pletykákat.

Ez a rész hazugság volt. Nem hallott semmi effélét. Magában már többször eltűnődött, vajon mennyi ideig képes túlélni a Cream, tekintve, hogy az eladási számok csak a töredékét tették ki annak, amilyenek a díjátadó ünnepségek és a Quaglino’sban elfogyasztott bőséges ebédek mámorító napjaiban voltak, de akkor is…

– Tudom. Bámulatos, hogy ilyen sokáig húzta – jelentette ki Tony. – De arra gondoltam, hátha kaphatnék tőled egy idézhető szöveget. Te bennfentes vagy, ezer éve ott dolgozol. Szerinted miért dőlt be a magazin?

Adam elképzelte Tonyt, ahogy a csupa króm és üveg irodájában üldögél, arcán kárörvendő mosollyal, és vaskos ujjával lenyomja a felvétel gombot valami hivalkodó digitális hangfelvevő szerkezeten.

– Adam? Ott vagy? – nyomult Tony. – Mit gondolsz?

– Hogy mit gondolok? – ismételte meg Adam, kóválygó fejjel pillantva le a kezében tartott üvegre. Azt gondolta – igazából azt gondolta –, hogy a Cream ugyanolyan, mint az összes többi magazin az újságosstandon: egy dinoszaurusz, egy vánszorgó, sebesült vadállat, amely meglepve bámul felfelé, miközben az internet lángoló meteorja szétlapítja. A nyomtatott szöveg statikus, fekete-fehér, unalmas. A világháló csillogó, villámgyors, rikító és szórakoztató. Miért akarná bárki is elolvasni, mit gondol valami nagyképű rockfirkász az új Rihanna-nótáról, amikor egy több millió dollárba kerülő, pörgős videó kíséretében meghallgathatja számot a YouTube-on? A papír, az iratkapcsok és a kritikák – ezek mind fölöslegessé váltak.

– Akárcsak én – suttogta Adam.

– Te micsoda? – érdeklődött Tony.

– Mennem kell – mondta Adam, és telefonján a piros körre koppintva véget vetett a beszélgetésnek.

Egy pillanatig csak állt ott. Erejéből mindössze arra telt, hogy megpróbált levegőt préselni a tüdejébe. Remegő kézzel rákattintott a bejövő leveleire, és meglepve látta, hogy nincsenek új üzenetek, sehol semmi fecsegés a Cream kimúlásáról, sehol egy vigasztaló levél a kollégáitól. De tényleg meg volt lepve? Csakugyan annyira megdöbbent? Nem sokkal ezelőtt a munkaidejét heti három napra csökkentette le a Cream új főszerkesztője, Ellie Simmons, egy huszonvalahány éves korábbi közösségimédia-menedzser, akit a korosodó igazgatótanácsi tagok utolsó, kétségbeesett erőfeszítésként azért hoztak oda, hogy injekciózzon a márkába egy kis „digitális dinamizmust”.

Akkor Adam elintézte egy vállrándítással a fizetéscsökkentést, győzködve magát, hogy a részmunkaidő mellett több ideje jut arra, hogy valami fontosat és lényegre törőt írjon – egy regényt, vagy a tényirodalom terén valami korszakalkotót. A saját generációjáról akart írni, az utolsó olyan nemzedékről, amelyet még igazán érdekelt a zene és a film, a vad életörömről, mielőtt minden önössé vált és az egyénről kezdett szólni, arról, hogy kinek hány lájkja és hány ismerőse van. Mert akkoriban valami nagyobbról volt szó.

Pályája kezdetén, amikor még küszködő firkász volt, Adam végigjárta a camdeni pubokat, ahol a kvízgépekkel játszott, és a lakbérét a nyert pénzből fizette, mert a zeneszekció kérdései, amelyekről azt feltételezték, hogy a pubok átlag vendégköre számára jóformán megválaszolhatatlanok, számára könnyűnek bizonyultak. A Nirvana első kislemeze? A Love Buzz. Következő. A basszusgitáros a Walk on the Wild Side-ban? Herbie Flowers – magától értetődő. Elvis halott ikertestvérének a neve? Jesse – ne már. Olyan volt, mintha egy festőtől azt kérnék, hogy nevezze meg az alapszíneket. És igen, most már mindez üresnek és gyerekesnek tűnt. De elsősorban ez a tudás és a mélyen gyökerező lelkesedése vezette Adamet Londonba és a turnébuszokra, meg azokra a VIP-területekre. Persze csak megfigyelő volt, egy süvölvény, aki felemeli a cirkuszsátor lapját, hogy bekukucskálhasson, de ott volt. A Való Életben, ahogy a neten mondják.

Most azonban ebből semmi sem segít, nem igaz? Bármilyen remek móka volt, a bulinak vége. Tíz évvel ezelőtt átballaghatott volna egy másik állásba egy másik zenei újságnál, de tíz évvel ezelőtt még voltak más zenei újságok. És tíz évvel ezelőtt tíz évvel fiatalabb volt.

Most itt áll a negyedik évtized küszöbén, magas képzettséggel egy olyan foglalkozás terén, amire senkinek sincs szüksége – akárcsak egy távírdász a száloptikák korában. Attól eltekintve, hogy félelmetes az Agymenők társasjáték rózsaszín kockáján a szórakozással kapcsolatos kérdésekben, jóformán semmit sem tud felmutatni, és a gondolat, hogy átképezze magát informatikussá, rettegéssel töltötte el.

Adam felkapta a Timnek vásárolt brandyt, lecsavarta a kupakját, és meghúzta.

– Jézusom! – köhögött. Az édes feledés pillanatnyilag vonzónak tűnt számára, de az alkoholtól mindig hányingere támadt. Megtörölte a száját a kézfejével, és gondolkodásra kényszerítette magát. Lehet, hogy van valami előnyös oldala is a Cream bezárásának. Esetleg némi végkielégítés? Fogalma sem volt róla, hogy jogosult-e rá, de jó volna megtudni.

Lepillantott a mobiljára: ki tudhatja? Kit hívhatna fel ez ügyben? A Cream főszerkesztőjét, Ellie Simmonst?

Alig ismeri, és különben is, sosem jutott odáig, hogy elkérje a telefonszámát. A nő nagyon karót nyeltnek tűnt, és a mostani feszült munkahelyi környezetben félő, hogy félreérti.

Akkor ki?

Tíz évvel ezelőtt a Cream szerkesztősége úgy működött, akár egy család. A kezdeti időkben néhányukkal még együtt is lakott – közösen bérelt, nagy camdeni házuk sok zajos szilveszteri buli és pub utáni ivászat helyszíne volt, de aztán egyre-másra fogyatkozott a csapat, a tagjai továbbléptek. Adam Stowe tartott ki legtovább. Nos, majdnem.

Legörgetett a „Nick B” névhez, hüvelykujja tétovázott a szám fölött.

Nick Baker a Cream hírszerkesztője – illetve volt, és ő állt a legközelebb ahhoz, hogy Adam a barátjának nevezze a magazinnál. Nem tartozott a régi gárdához, de ő volt a szerkesztőség második legidősebb tagja.

Akkor hívd fel!

Adam nagyot sóhajtott, és a fejét rázta. Pontosan tudta, miben részesülne: dühkitörésben. Nick folyton zsémbeskedett, és még mindig dühöngött, amiért számításba sem vették a főszerkesztői posztra. Ha Adam felhívná, csak hatalmas szóözön zúdulna rá arról, micsoda idióták azok ott a Cream igazgatóságában, hogy egy olyan tapasztalatlan bürokrata kezébe adták a gyeplőt, mint Ellie. Adam vágott egy grimaszt. Csupán egyetlen választási lehetősége maradt.

– Lauren – sóhajtotta, és a számához görgetett. Adam hol működő, hol nem működő „kapcsolatot” ápolt Laurennel az utóbbi hónapokban. A csinos, élénk Lauren a Cream hirdetési részlegén dolgozott. Neki biztosan akadt belső információja, de az volt a kellemetlen igazság, hogy az utóbbi hetekben Adam kerülte. Nem szívódott fel teljesen, de majdnem.

Feszülten megnyomta a hívás gombot, és hallgatta az elektronikus telefoncsöngés hangját. Egyszer, kétszer – aztán a megkönnyebbülés: a hívás hangpostára váltott.

– Szia, Lauren, én vagyok. Adam. Most hallottam a hírt. Légy szíves, hívj fel! Szia!

Kilépett a hívásból, és épp a brandyért nyúlt, amikor ciripelt egyet a telefonja. Ránézett a kijelzőre: egy üzenet.

Rajta vagytok a listán. Fél 10-kor játszunk. Dec

Adam lassan elmosolyodott. Először csak óvatosan, aztán szétterült az arcán a vigyor. Az örömteli várakozás és a megkönnyebbülés vigyora. A legjobb barátja holnap megnősül, és őrajta múlik, hogy ma jól érezze magát. A fesztiválon valószínűleg lesz ingyenpia. Nők biztosan lesznek. Egy utolsó pompás este – elvégre ez a legénybúcsú értelme, nem? Adam megszagolta az egyik hónalját, és visszahőkölt. Először is le kell zuhanyoznia.

Letette az üveget, lehúzta magáról az ingét, ledobta a nadrágját, és fél lábon ugrálva levette a zokniját. Lerúgott bokszeralsóját a földön hagyva elvett két törülközőt az ágyról, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és belépett.

Először a sikolyt hallotta meg. Jó hangos sikoltás volt. Pislogva nézte az eléje táruló látványt, s félúton a rémület és a tárgyilagos elragadtatás között megdermedt. Valahol mélyen az agykérgében Adam higgadtan feldolgozta az információt: Egy nő áll itt előttem. Meztelen. És én is az vagyok.

– Mi a fenét keres a szobámban? – ordította a nő.

Adam az egyik törülközőt az ágyéka elé tartotta, a másikat pedig odaadta neki, igyekezve nem odanézni.

– Nagyon sajnálom. Azt hittem, ez az én fürdőszobám…

– Nos, kurvára nem az – felelte a lány, maga köré csavarva a fürdőlepedőt.

– De a szobám itt van, és nincs másik zuhanyzó…

– Ez nyilván valami félreértés. Talán tisztázza a recepción. Addig is, volna szíves magamra hagyni?

– Természetesen – makogta Adam, és a nyitott ajtó felé hátrált.

– Nem látott semmit? – kérdezte a lány, mielőtt Adam becsukta az ajtót.

– Úgy érti, magát? Meztelenül?

A lány ellenségesen bámult rá az oszladozó gőzön keresztül.

– Nem – folytatta Adam, észrevételezve, hogy a lány nagyon csinos.

– Hazug – mondta a másik, és becsapta Adam orra előtt az ajtót.

Negyedik fejezet

Sophie már értette, miért nevezik Nagy Háznak. A Haslop Hall hatalmas, klasszikus stílusban épült György korabeli kúria volt: a markáns, fehér épület fehér ablakaival és széles lépcsősoraival, két oldalán a két szárnnyal úgy hatott, akár egy repülő galamb. A kavicsos kocsifelhajtón még egy díszes szökőkút is helyet kapott. Most, ahogy a szikrázó naplemente hátulról megvilágította, a kúria még lenyűgözőbb – és még félelmetesebb – látványt nyújtott. A páva alakú szökőkútfejből eső módjára záporozott a víz, apró gyémántok pettyezték sziszegve a medence felszínét, a szépen faragott kő és a víz a gazdagságot és a hatalmat juttatta kifejezésre. Tizennyolcadik századi marketing, gondolta Sophie. Isten hozott a királyságomban, lásd, mennyire fontos vagyok! Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Vanessa miért ezt a luxushotelt választotta a menyegző hátteréül. Sophie ugyanezért érezte magát megfélemlítettnek, oda nem illőnek. Csalónak.

– Tudom, mi jár a fejedben – mondta Jennifer, miközben bepasszírozta a Minijét a mindkét oldalon hosszú árnyékot vető Audik, Mercedesek és Range Roverek közé.

– Ezt utoljára akkor mondtad nekem, amikor azon a sheffieldi karácsonyon a tenyeremből jósoltál – jegyezte meg Sophie, igyekezve elterelni Jennifer figyelmét, miközben a gyomra egyre inkább összeszorult.

Jennifer halkan elnevette magát, és leállította a motort.

– Mentségemre szolgáljon, Timtől kaptam a Hogyan jósoljunk tenyérből? című könyvet. És megfogadtam, hogy a jövőben óvakodom az alkoholtól a családi összejöveteleken.

Sophie elmosolyodott. Az a baleset előtti utolsó karácsony volt. Felvillanyozta, hogy Tim meghívta, töltse velük az ünnepeket a nagybátyja birkafarmján a Peak Districtben. Természetesen ideges volt, nagyon szerette volna lenyűgözni a fiú kiterjedt családját, mégis három tökéletes, örömteli karácsonyi napban lehetett része. Napközben hosszú sétákat tettek a Pennine-hegység hó pettyezte lejtőin, este pedig felváltva főztek, közben nevettek és viccelődtek. Egy világ választotta el mindezt a folyton kitűnő teljesítményre törekvő Wallis-klán ünnepeitől, akik a karácsonyt valami kényszerű szünetnek tekintették a munkában. Sophie nem emlékezett rá, hogy a királynő beszéde utáni filmnézést valaha is ne kísérte volna diszkrét papírzizegés, vagy hogy valamelyik szülője ne tűnt volna el a dolgozószobájában. „Csak próbálom utolérni magam”, hangzott az ősrégi kifogás. Talán tudták, mi következik.

– Azt hiszed, mindenki téged fog nézni, igaz? – fordult oda Jennifer Sophie-hoz. – Biztosíthatlak, hogy nem így lesz. Láttam a vendéglistát, és nagyon kevés rajta az ismerős név. Sokan Vanessa munkahelyi barátai, nem ismernek sem téged, sem engem.

Sophie tudta, mire céloz Jennifer. A nők imádnak pletykálkodni, és itt adott egy szaftos sztori: Tim exbarátnője meghívást kapott az esküvőre.

– Tulajdonképpen nem erről van szó – válaszolta. – Éveken át vadidegenek bámultak meg, úgyhogy elég vastag bőrt növesztettem. – Ez igaz is volt. A kórházban olyan monoton rendszerességgel szólították fel, hogy vetkőzzön le és hajoljon előre, hogy egy idő után a „vizsgálat” szó elveszítette a jelentését.

– Sőt, a hotelben valaki még rám is nyitott, amikor meztelenül álltam a fürdőszobában, és csak jól kiosztottam.

Magában mosolyogva gondolt vissza a szomszéd szobában lakó helyes pasira, és szórakozottan eltűnődött, hogy nem bánt-e vele túl nyersen.

– Valami nyugtalanít. Mi az? – kérdezte Jennifer, kezét Sophie térdére téve.

Sophie begombolta a blézerét.

– Nem tudom biztosan, hogy mit keresek itt – felelte őszintén. – Nagyon rég nem találkoztam sem Timmel, sem Vanessával. Nem értem igazán, miért hívtak meg.

Jennifer bólintott, és átnézett a Nagy Házra.

– Nos, én tudom: alig várják, hogy találkozhassanak veled. Gyere, menjünk, különben az összes miniszendvicsnek lába kél.

Sophie kinyitotta az autó ajtaját, és komótosan elfordította a lábát, hogy mindkettőt teljesen le tudja tenni a földre. Amikor feltolta magát, Jennifer átjött az ő oldalára, és szótlanul nyújtotta a karját.

– Bocsánat – szabadkozott Sophie, és érezte, hogy elvörösödik.

A nap kezdett veszíteni a melegségéből, az égbolt festő ecsetjére kívánkozó sárgabarack- és lágy málnaszínben játszott a ház háromszögoromzata fölött. Minden nyugodt és mozdulatlan volt, szellő sem rebbent, csak halk léptek csikorogtak a kocsifelhajtón.

– Tudod, sosem mondtam el neked, mennyire sajnálom mindazt, ami történt – folytatta Jennifer. – Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehetett neked és a családodnak.

Sophie lassú, egyenletes léptekkel ment tovább.

– Nem érdekes. Már az egész a múlté.

Jennifer hallgatott egy sort.

– Meg kellett volna látogatnom téged – mondta aztán. – Bill-lel akartunk is, de…

Sophie együttérzőn rázta a fejét. Nem volt szüksége rá, hogy hallja Jennifer mentségeit, és az övéit jobban megértette, mint másokéit.

– Sheffield messze van Londontól – jelentette ki. – Különösen, ha olyan beteget kell látogatni, aki kórházban fekszik, és sajnálja magát. De a leveleidnek nagyon örültem. Mindig felvidítottak.

– Tim helyett is bocsánatot kell kérnem – folytatta Jennifer egy újabb percnyi hallgatás után. – Most már felnőtt férfi, persze, de a fiunk, és még mindig felelősséget érzünk azért, amit tesz – vagy tett. Tim nem viselkedett helyesen a baleset után, abban, ahogy… véget vetett a dolgoknak.

– De legalább megvárta vele, amíg magamhoz tértem a kómából.

Ez szarkasztikusan és akaratlanul csúszott ki a száján – meglepően újnak hatott ez a keserűség. A terapeutája – már amikor Sophie rá tudta venni magát, hogy felkeresse – elmagyarázta, hogy a keserűséget azért nevezik így, mert mérgező. Csak annak árt, aki érzi, az nem, akire irányul.

– Sajnálom, ez méltánytalan volt – mentegetőzött a lábát fürkészve.

– Nem, igazad van – mondta Jennifer. – Tim nem viselkedett… tisztességesen. Sophie, annyira sajnálom!

Jenny szeme csillogott a díszkivilágításban; szemlátomást őszintén le volt sújtva és szégyenkezett; az elemében lévő anyaság mintaképe. Tim már egy emberöltővel ezelőtt kirepült a fészekből, de az édesanyja még mindig tyúkanyóként vigyázza a lépéseit, még mindig megkísérli tisztára mosni a szennyesét. Sophie hasonlót látott Christánál és Hattie-nél is, ahogy a húga körömszakadtáig védelmezi a kislányát, akármit tett is. Sophie azon tűnődött, hogy érzett-e így valaha is valaki iránt – vagy hogy fog-e valaha így érezni.

– Jenny, még fiatal volt, mind azok voltunk – mondta. – Huszonkét évesen az ember nem tépelődik azon, mi a helyes, csak saját magára gondol. Persze, haragudtam és meg voltam bántva, amikor véget ért a kapcsolatunk, de abban az első néhány hétben nem tudtam sem járni, sem beszélni. Nem vártam el, hogy Tim örökké mellettem lebzseljen.

– Még néhány hónap azért rendes dolog lett volna – szögezte le Jennifer.

Sophie csak bólintott, csendben egyetértett vele.

– Bárcsak ne történt volna meg! – sóhajtott fel Jennifer.

– Én is rengeteg mindent kívántam – mondta Sophie. – De mindig úgy ébredtem fel, hogy még a hátamon fekszem.

A lépcső helyett inkább a kanyargós rámpán sétáltak fel. Sophie elengedte Jennifer karját, és a korlátba kapaszkodott. Ideges és feszült volt, de nem tudta megmondani, miért. Az ismeretlen miatt, vélte. De volt még valami: a várakozás kínzó érzése, hogy hamarosan történik valami. Hogy valami meg fog változni.

– Holnap is napos időnk lesz – állapította meg Jennifer felnézve a vöröslő égre. – Vanessa mindig megkapja, amit akar.

Sophie felpillantott a lépcső tetejére.

– Úgy néz ki – bólintott.

A szálloda ajtajában egy komornyik állt. A húszas évei közepén járhatott, keményített fehér inget és csokornyakkendőt viselt.

– A Chippendale-fiúk ma este eggyel kevesebben vannak – dünnyögte Jennifer, és huncut mosollyal oldalba bökte Sophie-t.

– Matt vagyok – mosolygott a komornyik. – Ma este én gondoskodom önökről. Fáradjanak erre, a többi vendéget ott találják – intett a belső tér felé.

Besétáltak egy lágyan megvilágított és ízlésesen art deco hatású, krémszínű, őszibarack és zöldeskék árnyalatúra festett bárba. Egy sor plüsskanapén és bárszéken elrendeződve maroknyi harmincvalahány éves nő ült, úgy felcicomázva és kiöltözve, mintha az évszázad bulijára készültek volna: flitterekkel, magas sarkúban, természetellenesen ívelt szemöldökkel.

Vanessa azonban nem volt köztük, és más sem Bristolból. Tulajdonképpen senki olyan, akit Sophie akár csak homályosan is felismert volna. Érezte, hogy egy icipicit ellazul a válla.

– Jennifer, ugye? – pattant fel egy csinos, szőke nő az egyik bárszékről. – Annabelle vagyok, Vee EKL-je.

Önelégülten mosolygott.

– Mármint első koszorúslánya. – Annabelle-nek hullámos, aranyszínű haja volt, váll nélküli selyemruhája és a leglagymatagabb kézfogása, amellyel Sophie valaha találkozott.

– No és hol van a menyasszony? – tudakolta Jennifer.

– Még a wellnessben a többiekkel… ó… – Annabelle-nek elhalt a hangja, és nagy, kék szeme Sophie és Jennifer között cikázott. – Vee nem mondta? Egész délután kezeléseket kaptunk.

Sophie és Jennifer összenézett: a leánybúcsúnak nyilván megvolt a maga hierarchiája, és ők az alacsonyabb osztályba tartoztak.

– Persze, említette, de Sophie csak nemrég érkezett meg a városból – felelte Jennifer, visszanyerve lélekjelenlétét.

Annabelle vállat vont, szemlátomást nem győzte meg a válasz.

– Nos, szerintem Vanessa bármelyik percben itt lehet. Én lerövidítettem a kezelésemet. A lávaköves masszázs kissé már divatjamúlt – mondta cinkosan közelebb hajolva.

Sophie bólintott, jóllehet halvány fogalma sem volt, miről beszél Annabelle; lemaradt a spakultúra felemelkedéséről. Akkoriban, amikor az algás testpakolás és az oxigénes arckezelés divatba jött, ő valódi terápiában részesült, a lábait igyekezett munkára fogni, és nem a farizmait barnította, hogy jól mutasson bikiniben. Természetesen olvasott a magazinokban a feltöltésekről és a hámlasztásokról és a színezésekről, de a való világban Sophie sosem haladta túl az iszappakolásokat, amelyeket egyetemistakorában a Bootsban vásárolt.

– Egyébként pedig… ma este rengeteg szórakozásban lesz részünk – csacsogott Annabelle. – Fantasztikus vacsorára számítsatok. Gluténmentes vegán ételek, ha tudni szeretnétek. És… ó! Emlegetett szamár – itt is van a piruló ara.

Sophie először meg sem ismerte. Vanessa Farringdon úgy viharzott be a bárba, mint egy egyiptomi királynő: csokoládébarna haja ravasz csigavonalban omlott egyik napbarnított vállára. Ejha!, gondolta Sophie. Nem semmi wellness lehetett. A Bristoli Egyetemen Vanessa mindig a csoportjuk peremén húzódott meg, a fényképeken megbújt hátul, egyáltalán nem tartozott a nagy formátumú, emlékezetes személyiségek közé. Valójában Sophie egy kicsit mindig sajnálta is. Aranyos, jellegtelen és ártalmatlan volt – de talán csak a társaságukkal összehasonlítva, amelyben magabiztos, érdekes és karizmatikus egyének gyűltek össze; számukra egyértelmű volt, hogy sikeressé válnak. Különösen Sophie számára. Ő volt a legkáprázatosabb, a legígéretesebb. Egészen addig, amíg – bumm! – egyszer csak már nem.

De milyen sokat számított a két évtized: Vanessa Farringdon immár láthatóan csak úgy ragyogott a kifinomultságtól és a sikerességtől. Ahogy csillámló zöld ruhájában végigvonult a helyiségen, Sophie-nak akaratlanul is feltűnt a gyűrűsujján szikrázó, gumicukor nagyságú gyémánt. Amikor újból felpillantott, találkozott a tekintetük.

– Sophie Wallis, te vagy az?

Vanessa arcán őszinte meglepetés tükröződött.

– Helló, Vanessa! – üdvözölte Sophie, amikor a leendő menyasszony hozzálépett, és odahajolt egy eltúlzott levegőpuszira. Ahogy a kezét még mindig szorongatva hátrébb húzódott, Sophie figyelmét nem kerülte el, hogy Vanessa tetőtől talpig végigméri.

– Nem tudtam, hogy…

– Hogy újra járok?

Sophie hozzászokott ehhez. Azok, akik tudtak a balesetről, gyakran azt várták, hogy kerekesszékben fogják látni, amint a nyálát csorgatja.

– Igen, az orvostudomány csodája vagyok – jelentette ki kissé túlságosan is derűsen.

– Fantasztikusan nézel ki – mondta Vanessa, azzal karon fogta Sophie-t, és a bárpulthoz vezette.

– Anton? Össze tudna dobni egy finom apple mojitót az én Sophie barátnőmnek?

– Természetesen, madame – mosolygott Anton.

– Nagyon köszönöm – nyomta meg a szót Vanessa. – És a megszólításom Mademoiselle – legalábbis még néhány óráig. – Vanessa kuncogott a saját viccén, Sophie pedig udvariasan mosolygott.

– Csodálatos látni téged – folytatta Vanessa. – Mivel foglalkozol mostanában? Még mindig vezetési tanácsadással?

Sophie a fejét rázta.

– Most utazásszervezéssel.

– Akárcsak Emily, a koszorúslányom – intett Vanessa a fejével egy filigrán, szőke nő felé, aki az ablaknál állt. – Mind a ketten PR-területen dolgozunk, de ő a Harton Lane-nél van, ismered? Nagyon erős a szállodai ügyfélbázisa. Náluk van a Mandarin és a One and Only – a szája elé emelte a kezét, mögüle suttogott. – Így szereztük meg ezt a helyet. Nem éppen potya áron, de nagy engedménnyel.

Sophie ismerte a Harton Lane-t: elegáns cég csilivili irodákkal a Golden Square-en. Távolabb nem is állhatnának Sophie szutyoktól homályos portálú munkahelyétől, amely a Putney hídnál dekkol.

– Az utazási ágazat tökéletes munkahely számodra, igaz? – jelentette ki Vanessa, belekortyolva frissen felszolgált koktéljába. – Mindig is valami egzotikus helyre rohantál el; emlékszem, amikor Indiáról áradoztál. Meg is fordult a fejünkben, hogy odamenjünk nászútra. Mondtam Timnek, hogy legalább egy nagy utazást le kellene tudnunk, mielőtt gyerekeink születnek.

– Jó ötlet, igen – bólintott Sophie, és a gyerekek említésére megfagyott a mosolya. Vanessa szemlátomást nem vette észre, csak csicsergett tovább.

– …ámbár Camilla Johnson azt mondta, hogy ők bejárták Új-Zélandot az egyévesükkel. De én nem igazán tudom elképzelni Timmyt, ahogy feltol egy összecsukható babakocsit egy gleccserre, te igen?

– Szerveznek helikopterutakat a Mount Cookra – vágta rá Sophie csaknem automatikusan. – Azt mondják, hihetetlen, és meg lehet spórolni vele a hegymászás nehéz feladatát.

Vanessa megérintette a karját.

– Látod? Te mindig tudsz mindent.

Sophie bólintott: ez így igaz. Amikor a hátán feküdt, és csak egyetlen ablak volt a társasága, az utazás világa maradt, amibe képzeletben belemenekülhetett. Amikor kiszabadulok innen, egyenesen a Fidzsi-szigetekre repülök, mondogatta magának, a feje mellett a párnán kinyitva lefelé fordított útikönyvekkel. Amikor újból lábra tudok állni, végiggyalogolok az Appalache-ösvényen, keresztülautózom Utah-n és megmászom a Chrysler Buildinget. Persze sosem ment el sem Polinéziába, sem Virginiába, sem New Yorkba, miután végre ismét függőlegesbe került. Helyette kapott egy állást, amelyben csodálatos utazásokat szervez az olyanoknak, mint Vanessa és barátnője, Camilla.

– És hol élsz mostanság? – tudakolta Vanessa.

– Wimbledonban.

– A faluban?

– Igen.

Vanessa bólintása azt jelezte, hogy kapott egy jó pontot, így Sophie nem tette hozzá, hogy csak azért engedheti meg magának, hogy London egyik legelegánsabb környékén éljen, mert a szülei garázsában lakik. Egy ingatlanügynök „földszintes oldalirányú átalakításnak” titulálná, de a szülei minden igyekezete ellenére – laminált parkettát rakattak le és virágmintás Colefax and Fowler tapétával burkoltatták be a falakat – halványan még mindig érződött a benzinszag. Sophie persze tudta, hogy szerencsés, amiért ott lakhat – főleg annak tudatában, hogy az olyan londoni lakás, amelyet meg tudna fizetni, egy tetőtérben vagy egy alagsorban volna, és a lépcső számára akadálypályát jelentene –, de mégsem az volt, amit így, rohamosan negyven felé közeledve elképzelt magának.

– A barátainknak, Lizbethnek és Tonynak van egy házuk a Common részen – közölte Vanessa félrehajtott fejjel. – Payne-ék, bizonyára ismered őket.

– Nem hinném.

Vanessa mosolya egy fokot halványodott: odalett a jó pont.

– Nos, alkalmas a teniszezésre – folytatta, és Sophie bólintott. Forgatta a jégkockákat az italában, és próbálta felidézni azt a lányt, aki egykor volt. Valamikor elragadó és szellemes voltál, a társaság lelke, korholta magát. Mondj valami okosat!

– Remélem, tetszik a nászajándékotok – jegyezte meg.

Ez felkeltette Vanessa érdeklődését.

– A listáról vettél meg valamit? Tim azt akarta, hogy a Thomas Goode legyen a kijelölt üzlet, de én úgy gondoltam, hogy a Peter Jonesnál mindenki talál valamit.

Sophie a fejét rázta.

– Mire megkaptam, már nem maradt rajta semmi megfelelő. Nem akartam én lenni az, aki a cukorfogót veszi meg, úgyhogy a megszokottól eltérőt választottam. Egy képet.

Sophie egy héttel azelőtt látta meg a Hope Valley-t ábrázoló kis olajfestményt, hogy meghívták az esküvőre. Tim abban a zöld völgyben töltötte a kisgyerekkorát, mielőtt a szülei közelebb költöztek a városhoz. Amikor egyszer ellátogattak oda, gyalog felvitte Sophie-t a hegygerinc tetejére. Nem volt különösebben romantikus – a gyalogtúra alatt csaknem végig esett az eső, és neki félúton az egyik dombra felfelé menet csúnya vízhólyagja keletkezett, de még most is emlékezett Tim arckifejezésére, amikor felértek a tetőre. Boldog volt.

A festmény, amelyre Sophie rábukkant, tökéletesen elkapta a látványt az örvénylő zöld, okkersárga és kék színekkel, s bár sokba került, meg általában Sophie sem szokott eltérni a nászajándéklista tételeitől, hozzányúlt a megtakarított pénzéhez, és megvette.

– Egy kép? Milyen kedves! – mondta Vanessa bájos vállrándítás kíséretében. – Ámbár Tim nagyon akarta azt a cukorfogót a zsúrkocsihoz. Rajong a régimódi koktélok elkészítéséért.

Sophie-nak összeszorult a szíve. Hát persze. Honnan is tudná, mit szeretne? A régi Tim, a képzeletében élő Tim borzasztóan örült volna annak a festménynek; hát nem ő mondta annak idején, hogy szeretné egy üvegbe tenni és hazavinni a látványt? De az igazi Tim? Sophie őt egyáltalán nem ismerte.

– Tényleg nagyon örülök, hogy találkozunk – töltötte ki Vanessa a beszélgetésben támadt űrt. – Nem is emlékszem, mikor beszélgettünk utoljára.

– Jó régen. Tulajdonképpen Verbier óta nem – válaszolta Sophie. Észrevette, hogy megrebben Vanessa szeme, egy röpke pillanatra látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, aztán bólintott.

– Az borzalmas volt. De hála istennek túljutottál rajta.

Ezt olyan közönyösen mondta, mintha olyasmiről beszélne, amit az újságban olvasott. Viszont legalább nem szánalommal. Részvét, empátia – ezek rendben voltak, és Sophie a balesete óta vödörszám kapott belőlük, de a szánalom valami más. A szánalom a felsőbbrendűséggel és arroganciával szennyezett empátia. Sophie épp azért küzdött olyan keményen, hogy újra megtanuljon járni, mert nem akarta hallani a „te szegényke” szavakat.

Érezte magán Vanessa tekintetét.

– Kérdezhetek valamit? – tudakolta halkabbra fogva.

– Persze.

– Hogyan sikerült?

Sophie a homlokát ráncolva nézett vissza rá.

– Micsoda?

Vanessa feszengett.

– Hogyan tudtál ismét lábra állni? Hiszen… lebénultál.

Sophie bólintott, óvatosan Vanessára pillantott, de nyomát sem látta rajta az érzelgős aggodalomnak vagy a részletek iránti gusztustalan kíváncsiságnak; rengetegszer volt része mindkettőben. Nem, Vanessát szemlátomást őszintén érdekelte.

– A problémára fókuszáltam. Keményen együttműködtem a terapeutákkal. Amikor az orvosok azt mondták, lehetséges, hogy újra járjak, nem adtam magamnak választási lehetőséget. Egyszerűen meg kellett gyógyulnom.

És, Sophie nem kis meglepetésére, ez volt az igazság. Azt tette, amit mindig is – a vizsgák idején, a kitűnő diplomája megszerzésekor és a kitűnő állásajánlatoknál: elhatározta, mit akar, és kitartóan foglalkozott vele, tanult érte, tett azért, hogy megvalósuljon. Ez vonzotta az elején Timhez is. Látta, ahogy a gólyahéten felvillantotta a mosolyát a diákszövetségben – ő volt a társaság lelke, az, aki nem vette az életet túl komolyan. De aztán amikor látta a következő héten a könyvtárban egy halom kötet között, amint figyelmét összpontosítva szorgalmasan tanul, amikor rájött, hogy a fiú is olyan, aki tudja, mit akar, akkor kezdte vonzónak találni.

– Na, és jársz valakivel? – zavarta meg Vanessa a gondolatait. Egészen lezserül, szinte odavetve hangzott a kérdés, mégis jelentőségteljesen – vagy csak Sophie paranoiás elméje túlórázott megint? Természetesen esze ágában sem volt megmondani az igazat. Ugyanakkor olyan szégyenletes csődtömegnek sem akart tűnni, amilyennek érezte magát.

– Igen – hazudta. Szánalmas volt, de nem tudta megfékezni a nyelvét.

– Ezt örömmel hallom. Megérdemelsz egy csodálatos férfit.

– Vanessa, kérdezhetek én is valamit?

Rengeteg kérdést szeretett volna feltenni. Kitervelte az egészet? Azalatt csábította el Timet, mialatt ő morfiumködben feküdt? Látta maga előtt, hogy így alakul Timmel a jövője, a hatalmas gyémánttal és a csigákban leomló hajjal meg mindennel? Boldog? Boldogan él – élnek – majd, míg meg nem halnak? Ránézett Vanessára, és pislogott kettőt.

– Hol van a legközelebbi klotyó?

Ötödik fejezet

Adam igyekezett, igazán igyekezett. Megpróbált kijönni Tim barátaival, sietett nevetni a vicceiken, próbálta fájós arcát udvarias mosolyba rendezni. De nem ment. Egyáltalán nem.

Tim lakosztályában ültek, vele szemben Jonty és Charlie K., Tim két „egyetemi haverja”, azok a bankár-ügyvéd típusok, akik a házukkal, az autójukkal és a szobabiciklis edzéseikkel kérkednek – ámbár vöröslő arcukból és megereszkedett, babzsák formájú testükből ítélve Jonty és Charlie K. szemlátomást nem bírtak lépést tartani az edzéstervvel.

Önelégült, szamárbőgésszerű röhögés harsant, amitől Adam hátrahőkölt. Vigyenek el innen!

Egy ideális világban, persze, nem számított volna, hogy Adam nem jön ki „Jonts”-szal és „CK”-jel, de ez Tim hétvégéje volt, és ezek Tim barátai, így aztán Adam tudatos erőfeszítéssel megtett minden tőle telhetőt. És őszintén reménykedett, hogy Tim nem hívta meg őket a legénybúcsúra.

– Jártál már Balin, Adam? – bömbölte a szőke, sovány, falfehér Jonty, de nem várt választ.

– Baromi szép hely, nem igaz, Timbo? Mármint feltéve, hogy a kerítésen belül maradsz.

Charlie böffentett egyet, és bólintott kerek fejével.

– Kétes hely.

Adam kicsit mélyebbre roskadt a karosszékében, próbált beleolvadni a kárpitba. Elmenekült a saját szobájából – és attól, amire most már „a zuhanyzós incidensként” gondolt –, Tim lakosztályában keresve menedéket, remélve, hogy a barátja megnyugtatja, és nevetéssel intézi el a dolgot. Ehelyett itt találta ezt a két alakot, ahogy skót malátawhiskyt nyakalnak, és egy indonéziai utazáson nosztalgiáznak, amelyen mindnyájan részt vettek. Természetesen nélküle.

– Tudod, hogy Beyoncé a szomszédos villában lakott? – kérdezte Jonty, és poharával Adam felé intett. – Milly szúrta ki, amikor lement a partra. Én az életben fel nem ismertem volna.

– Nem a férjével volt? – firtatta Charlie, az ujjával csettintgetve. – Mi is a neve? Kanye valami.

Tim gúnyosan felkacagott, és az ágyon hason fektében csupasz lábával megbökte Charlie-t.

– Szerintem te Jay-Z-re gondolsz, Chas. Kanye Kim Kardashian férje. Nem igaz, Ads?

Adam, arcára mosolyt erőltetve, bólintott. Méltányolta Tim gesztusát, de az információ nem igazán szorult megerősítésre. És persze a Cream is ezért csődölt be: manapság mindenki mindent tud a hírességekről, nincs szükség magazinokra, hogy azok ismertessék a híreket. Volt idő, amikor, ha Adam arról mesélt, hogy találkozott Madonnával, vagy hogy turnéra ment a U2-val, az emberek csüngtek minden szaván. A húszas éveiben rendkívülinek minősült, hogy bejáratos volt ebbe a kifinomult világba. Most mindenki „követi” a popsztárokat és a színészeket a közösségi médiában, naponta friss híreket kap minden lépésükről: úgy tűnik, a csillagok közelebb vannak, az égbolt alacsonyabban. De ez még annál is rosszabb. Adam Timet és Jontyt nézte, akik most a Balin lévő panorámamedencéről csevegtek. Adam történeteinek részben abban állt a vonzerejük, hogy őt beengedték a bársonykötél mögé. Filmsztárokat interjúvolt meg a Ritz Paris-ban és a Beverly Wilshire-ben, a turné vezetője minyonnal etette és Krug pezsgővel itatta. Most azonban Jonty és Tim százfontos skót whiskyket iszogatnak, hirtelen ötlettől vezérelve elugranak Balira, és Kim meg Kanye mellett ülnek az első osztályon. Adam kijátszotta az egyetlen ászát, és mi maradt neki utána? Egy bérelt lakás Walthamstow-ban és néhány száz értékes lemez. Na jó, néhány ezer. Ami viszont most egyáltalán nem tűnt soknak.

– Na és mi újság a pop világában, Adders? – nézett Jonty Adamre. – Dilis Jacko még rendesen viselkedik?

– Michael Jackson már nem él, Jonts – világosította fel Tim.

Jonty a homlokát ráncolta, mintha próbálna visszaemlékezni.

– Tényleg? – merengett el, majd megvonta a vállát. – Amúgy sem szerettem. Most komolyan, fél pár kesztyű… Már először is kicsit svindli volt, nem? Nesze, igyál egy kortyot ebből! – hajolt oda, hogy némi whiskyt töltsön Adam poharába. – ’59-es Fingleton. Tölgyfa hordóban füstölték.

– ’58-as Finlayson – csattant fel Charlie jámbor bosszúsággal. – És érlelték a tölgyfa hordókban, te nyárspolgár.

Adam a helyi Sainsbury’sben vásárolt brandyre gondolt, és örült, hogy a szobájában hagyta. Jonty és Charlie szemében olyan lett volna, mintha egy üveg Lambruscóval és egy családi csomag Wagon Wheels keksszel állított volna be.

– Egészségetekre! – mondta. Felhajtotta a whiskyt, és vágott egy grimaszt.

– Kellemes az íze, mi? – mondta Charlie. – De azokkal a tőzeges illatjegyekkel a végén.

Adam gúnyos nevetésre számított, ehelyett azonban a többiek egyszerűen ünnepélyesen bólintottak, és jóváhagyólag dünnyögtek.

– Jobb lesz, ha indulunk – sóhajtott fel Jonty, és morogva feltornászta magát.

– Hová mentek? – ráncolta Tim a homlokát.

– Vissza a Nagy Házba. A lányok blokád alá helyezték a teljes földszintet, úgyhogy mi a szobáinkba vagyunk száműzve. Ennek ellenére nagy ára lesz annak, ha elázva térünk vissza.

– Egyre még biztosan maradhattok – kapacitálta őket Tim, el sem rejtve a csalódottságát. – Rendelhetnénk valamit a szobaszerviztől.

Charlie a fejét rázta.

– Az a szobánkhoz van betervezve, azt hiszem. Rohadt sokba kerül a lakosztályunk, úgyhogy Hannah-nak az a szándéka, hogy „alaposan kihasználjuk”.

– Ezt itt hagyom nektek, Timbo – jelentette ki Jonty. Lecsapta a whiskysüveget a dohányzóasztalra, és vállon veregette Timet. – Neked nagyobb szükséged van rá. Viszlát holnap a nagy eseményen, hm?

Adam a helyén maradt, amíg Tim kikísérte őket, és hallgatta túlzottan szívélyes búcsúzkodásukat. Odahajolt, felkapta a whiskysüveget, és megvizsgálta a címkéjét. Határozottan drágának tűnt, bővelkedett az olyan, dombornyomásos arany betűkkel írt szavakban, mint „érett”, „összetettség” és „hagyományos” – csupa olyan kifejezés, amelytől az ember felnőttnek és kifinomultnak érzi magát, mintha ódon bűbájokkal szöszmötölő alkimista volna. Adam megszaglászta az üveg nyakát, és érezte, hogy visszarepül a gyerekkorába; Gareth Harris a cserkészterem mögött megkínálta egy kétdecis Bell’s-üvegből, és nevetett, amikor Adam kiköpte. „Csak idővel kedveli meg az ember”, somolygott Harris, a tizenhárom éves italszakértő. Adam még most is érezte a szégyent, amiért nem volt annyira jártas a világ dolgaiban, hogy értékelni tudja a whiskyt, és azon tűnődött, ahogyan akkor is, hogy vajon lesz-e valaha is. Késő van-e valaha is a felnőtté váláshoz?

Akkor nézett fel, amikor Tim kivette a kezéből az üveget, és nagyot sóhajtva ledobta magát a szemközti székre.

– Kár, hogy el kellett menniük – mondta Adam.

– Tényleg? – pillantott fel Tim, miközben töltött magának egy pohárral.

Tim tudta, mi Adam véleménye Jontyról – és igen, normál körülmények között megkönnyebbülést jelentett volna nézni, ahogy kisétál az ajtón. Adam azonban látta, hogy régi barátja csalódott, amiért odalett a bulija – és meg tudta érteni ezt az érzést. Az utóbbi években Adam barátai kapcsolatokba bonyolódtak, és eltűntek a vacsoravendégségek, színházlátogatások rejtélyes világában, továbbá mellőzték az éjszakai klubokat meg a koncerteket „egy csendes este” kedvéért az újonnan vásárolt John Lewis kanapéjukon. Nem volt ebben semmi rosszindulat, csak az emberek összejöttek, és beleálltak a páros élet elcsépelt mókuskerekébe, Adam pedig úgy érezte, mintha egy reggel arra ébredt volna: mindenki más emigrált.

– Alighanem nekünk is el kéne indulnunk – jelentette ki, határozottan rácsapva a szék karfájára. Tim csak bámult rá.

– Elindulni, hová?

– Természetesen a Malvern Castle-ba – a fesztiválra. A Belasco két óra múlva lép fel, és lehet, hogy eltart egy darabig odaérnünk.

Tim ivott egy újabb korty whiskyt.

– Még mindig nem lelkesedsz ezért a kurva legénybúcsúért, igaz? Mi volna, ha egyszerűen itt maradnánk? Holnap van a nagy nap, valószínűleg korán le kellene feküdnöm. Nos, viszonylag korán. – Adam felé tolta az üveget. – Tessék, igyál még egyet!

– Jobb, ha nem – felelte Adam. – Az alkoholtól rosszul leszek, te is tudod.

– Emlékszem – vigyorgott Tim. – Suzie Carter buliján áthajoltál a kert falán.

Adam hirtelen meglepően tisztán látta maga előtt annak az estének egy részletét. Timmel a lemezjátszó mellett álltak – valóságos bakelitlemez forgott a tányéron –, tele tüdőből énekelték a Rock ‘n’ Roll Start, és Tim arca úgy kigyúlt, akár egy flippergép fényei.

Hogyhogy ilyen tisztán emlékszik erre? Látta maga előtt, ahogy Tim elnyújtja a „shiiine” és „starrr” szavakat, mint Liam Gallagher, hasznot húzva az amúgy már régen eltűnt északi akcentusából, teljesen a pillanatnak élve, totálisan meggyőződve afelől, hogy eljuthatnak bárhová, megtehetnek bármit – és hogy örökre barátok maradnak. Adam a szemben ülő Timre nézett, és egy pillanatig fontolgatta, hogy beszél neki a Creamről, az állása elvesztéséről, és arról, hogy a karrierje egy szempillantás alatt úgy kihunyt, akár egy szétrobbant petárda. Vajon régi barátja megértené? Átkarolná a vállát, és megnyugtatgatná, hogy minden rendben lesz, éppúgy, mint azon az estén, amikor hazacipelte őt Suzie Carter bulijából? Vagy csak megvonná a vállát, és azt mondaná: „Épp ideje volt, a magazinok Stephenson Rocket mozdonyával egyidősek”? Adam tudta, hogy nem áll készen arra, hogy ezt hallja. Ma este még folytatnia kell, előre kell mennie, még ha botladozik is. Még egyszer éreznie kell az őrült energiát, amely tizenéves korukban mindkettőjükben megvolt.

– Képzeld, mielőtt lejöttem ide, egy pucér csajt találtam a zuhanyzómban – mondta szégyenlős vigyorral.

Tim rápillantott.

– Mennyire pucér?

Adam elmosolyodott.

– Teljesen.

– Na és? Mi történt?

– Nem sok. Adtam neki egy törülközőt.

– Odaadtad neki a te törülköződet? – nevetett Tim előredőlve. – Ez úgy hangzik, mint egy pornófilm kezdete. Milyen volt a csaj?

– Nem tudtam megállapítani. Gőzben úszott minden.

Tim hallgatott kicsit, mintha gondolkodna.

– Kíváncsi lennék, ki az. Nem lehet Vee valamelyik barátnője, ők ma este mind a leánybúcsún vannak. Szegény csaj, alighanem most lent ül a pubban, és egy üveg prosecco mellett tárgyalja ki a dákódat.

Adamnek megrándult az arca. Ez teljes mértékben lehetséges volt.

– Akárhogy is, nekünk is ezt kellene tennünk – jelentette ki, azzal felállt, és a barátja felé nyújtotta a kezét. – Gyerünk. Még egy utolsó őrült éjszaka a szabadságból? Ez a hagyomány.

Lágy mosoly terült szét Tim arcán.

– Basszus! – mondta, és lecsapta a poharát. – Menjünk! Mi a legrosszabb, ami történhet?

Hatodik fejezet

Sophie a hotel bárjának közepén állt, és igyekezett láthatatlanná válni. Stratégiaként ez kudarcot vallott, sőt valójában még nyilvánvalóbbá tette a jelenlétét, akárcsak Sissy Spacekét a Carrie-ben, amikor úgy próbált „nem feltűnő” lenni, hogy közben tizenöt liter sertésvér borította. Anton, az egyik pincér ismét a miniszendvicsekkel körözött, de őt Sophie már lefoglalta egy beszélgetésre, amikor legutóbb arra járt az ezüsttálcájával. Rengeteg kérdés akad, amelyeket fel lehet tenni a blinivel és a bruschettával kapcsolatban, és különben is, a szerencsétlen fickó szemlátomást lerohangálta a lábát – a bájcsevegés nem képezi a munkaköri leírás részét, amikor az embernek huszonöt tyúkról kell gondoskodnia.

Sophie körülnézett, de mindhiába. Jennifer eltűnt Vanessával, a leánybúcsú többi résztvevője láthatóan mind ismerte egymást, és vígan locsogtak a házárakról, a butikhotelekről, a babajógáról és az óvodai körzetekről, közben pedig időnként lopva feléje pillantottak, tekintetükben a kérdéssel: „Ez meg ki?” És neki el kellett ismernie, hogy a kérdés jogos: kicsoda ő valójában?

Sophie már nem volt benne egészen biztos, mi is a válasz erre a kérdésre. Gyerekkorában mindig határozottan tudta, ki ő, és hogyan illik bele a világba – mindenben túlteljesítő szülei, Michael és Vivienne – mindketten Oxbridge végzettjei, és mindketten ügyvédek – már kiskorától fogva belesulykolták, hogy az embernek korán fel kell ismernie az erősségeit, és azokat maximálisan ki kell használnia. Így aztán Sophie felfedezte, hogy jó tanuló, vezető, atléta és problémamegoldó. Megszabadult a zene- és drámaóráktól, valamint a kreatív tantárgyaktól, amelyekhez nem volt adottsága, és helyettük még az érettségije előtt megtervezte a jövőjét. Rangos egyetem, aztán egy vezetési tanácsadói állás, üzleti fakultás – ideális esetben a Harvardon, hely egy vezető részvényekkel rendelkező vállalat igazgatótanácsában, majd a vezérigazgatói állás. Ebben a sorrendben, és a lehető leggyorsabban.

És jól is ment minden: Sophie magabiztossága és összeszedett gondolkodása felkeltette vezető cégtársai figyelmét a McKinsey-nél, sok szó esett jól jövedelmező feladatokról és New York-i áthelyezésekről is, mindaddig, amíg – bumm! – az az élet hirtelen semmivé lett, beleolvadt a hóba.

És attól a pillanattól fogva Sophie-t már nem a képességei vagy a teljesítménye, hanem valami más: a sérülései alapján határozták meg. A felépülése során minden támogató csoportot felkeresett, amelyet az orvosai és a terapeutái javasoltak neki, az itt meglelt barátai bátorították és szolidarítottak vele, és életének azokban a legsötétebb napjaiban még mindig érezte a valahová tartozást, még mindig tudta, kicsoda. Ám egyszer csak már nem járt el a támogató csoportokba. A felépülése – ami sokaknak nem adatott meg – rettenetes bűntudatot keltett benne, amikor látta, hogy a barátja, Dave még mindig kerekesszékben ül, az afáziás Val beszéde és gondolkodása pedig tartósan zavaros marad. Ezzel szemben Sophie visszanyerte mozgékonysága kilencven százalékát, bár abban nem volt biztos, hogy az orvosok sugárzóan boldog optimizmusa, miszerint „visszatér a normál kerékvágásba”, valóban közel jár-e az igazsághoz. És mi lett az eredmény? Már nem rokkant, az viszont biztos, hogy nem ugyanaz az ember, aki egykor volt. Szóval akkor most kicsoda Sophie Wallis?

– Én öregszem, vagy a társasági élet tényleg rendkívül kimerítő?

Ahogy Sophie megfordult, azt a filigrán szőke nőt látta, akiről Vanessa beszélt. Karcsú volt, az arcvonásai élesek; még a szemöldöke is egy precíz pontban végződött.

– Te vagy Emily, ugye? – kérdezte Sophie. – Az egyik koszorúslány?

– Te pedig…? – ráncolta a lány zöld macskaszemét épp csak összehúzva a homlokát.

– Sophie.

– Gyere, üljünk le egy percre! – intett Emily az egyik elegáns kanapé felé. – Muszáj egy kicsit kibújnom ebből a nyavalyás holmiból.

Sophie letelepedett mellé, miközben Emily levette tízcentis sarkú cipőjét.

– Látom, neked van eszed – mutatott Sophie bumfordi pántos cipőjére. Sophie fürgén bólintott, de már résen volt. Senki sem dicsérheti meg komolyan a cipőjét.

– Szóval honnan ismered Vanessát? – kérdezte, hogy elterelje Emily figyelmét.

– Barrecore-ról – sóhajtotta Emily.

– Az mi?

– Balettórák. Mi csak „hardcore”-nak nevezzük, olyan goromba a farizmokhoz. Plusz szomszédok voltunk, mielőtt Tim és Vee kiköltöztek Wandsworthbe. Jártál már az új házukban? Olyan, mintha a House and Gardenből lépett volna elő.

Emily közelebb hajolt.

– Magunk közt szólva, Vee azt állítja, hogy kijönnek a Living Etc-től, hogy lefényképezzék őket a címlapra.

Sophie határozottan el tudta képzelni Timet és Vanessát Wandsworthben az óriási bársonykanapéjukon, ahogy Hot Toddykat vagy egyéb retró koktélokat iszogatnak, amelyekbe Tim előszeretettel tesz kockacukrot. Szombati estélyek, lampionok a hátsó kertben, kéznél lévő partiszervizt nyújtó cég, nevetés hangja. Ami azt illeti, az az élet, amelyet magának képzelt el. Emily rápillantott az Apple okosórájára, majd mérgesen visszavette a magas sarkúját – a jelek szerint véget ért a pihenőideje.

– Hol a francban van már Vee? Bármelyik másodpercben hívhatnak bennünket a vetítőbe.

– Úgy húsz perce Tim anyukájával tűnt el – adta meg a választ Sophie.

– Csak nem egy újabb ültetési krízis? – tanakodott Emily. – Tim szüleivel csak a baj van.

– Baj?

Emily körülpillantott, aztán lehalkította a hangját.

– Folyton összevissza meghívnak embereket, és összezavarják az ültetési tervet. Az anyja még Tim exbarátnőjét is meghívta – el tudod ezt hinni? Vee dühöngött, naná; jó kis csetepatét okozott, amikor Tim belement. Nyilván rosszul érezte magát, mert a csaj… – Emily suttogóra fogta – …rokkant. De akkor is. Azért ez enyhe túlzás, nem gondolod? Különösen, ha azt vesszük, hogy a vőlegény családja semmit sem fizet.

Sophie nézte, ahogy Emily peckesen elvonult. Megdöbbentette, amit a koszorúslány mondott: Jennifer hívta meg, nem Tim. Azóta, hogy véletlenül összefutott Tim édesanyjával Dél-Kensingtonban, és meghívást kapott az esküvőre, Sophie egyre próbált valami értelmet találni a dologban. Miért akart Tim a nyomára bukkanni? Miért akarta, hogy itt legyen az esküvőn? Miért szerette volna annyira Jennifer, hogy ez összejöjjön? Mit jelent ez az egész?

Ám az igazság az volt, hogy az égvilágon semmit sem jelentett. Tim nem akarta, hogy ő itt legyen. És őszintén? Ez tökéletesen érthető. Miért is akarta volna? Sophie nemcsak a múltját jelentette, hanem fájdalmasan emlékeztetett minden rosszra, ami történt – és minden rosszra, ami történhetett volna. A baleset utáni években Sophie gyakran eltűnődött, miért távolodott el tőle megannyi barátja. Igaz, kevésbé volt mozgékony, de ezzel együtt kevésbé szellemessé vagy okosabbá is vált volna, radikálisan megváltozott volna a személyisége? Christára várt, hogy szelíden rámutasson: a balszerencsére senki sem kíváncsi. Sophie az élő bizonyíték rá, hogy a világunk bármelyik pillanatban fenekestől felfordulhat – és ez kényelmetlenül érinti az embereket, akár bevallják, akár nem.

Sophie-t egy gong kondulása rázta fel a gondolataiból.

– Mindenki! – kiáltotta Emily. – Gyertek utánam a vetítőbe, készítettünk nektek egy kis könnyed szórakozást!

Az asztal körül ülő nők izgatottan csicseregve felálltak, és kisereglettek a helyiségből. Sophie nézte őket. Eljött számára a lehetőség, amikor csendben elsurranhatott. Nem csak tovább maradt a kelleténél – a jelenléte egyáltalán nem volt itt kívánatos. Elővette a zsebéből a telefonját, és felnyögött, amikor látta, hogy nincs térerő. Arra gondolva, hogy talán használhatja a hotel vonalas telefonját, az előcsarnok felé indult, de a recepción nem volt senki, és Anton, a pincér is eltűnt. Ebben a pillanatban megjelent Emily, és gongjával egy széles, kétszárnyú ajtó felé intett.

– Gyerünk, csipkedd magad! – kiáltotta, s mosolya egy csepp bosszúságról árulkodott. – Csak akkor tudjuk elkezdeni, ha mindenki bent van.

– Persze, elnézést – mondta Sophie, és vonakodva besétált egy sötét fával és vörös bársonnyal bevont szobába. Plüsshuzatú székeket állítottak sorokba, mint egy luxusmoziban. A széles vászon előtt két bárszék állt, Emily odakormányozta Vanessát az elsőhöz. Sophie a hátsó sorhoz ment, távol Vanessától. Távol mindenkitől.

– Legyetek szívesek leülni! – tapsolt Emily, miközben a többi nő elfoglalta a helyét. – Most játszani fogunk. Pontosabban Vanessa fog játszani. – Intett Annabelle-nek, az első koszorúslánynak, aki egy asztal mögött állt a helyiség végében, előtte egy nyitott laptop. Egyszer csak a vetítővásznon felfénylett egy fénylő logó, és felcsendült egy halványan ismerős főcímzene. Beletelt egy pillanatba, mire Sophie rájött, hogy a nyolcvanas évek egyik tévéshow-jából, a Házaspárbajból való.

Nevetés és izgatott mormogás hallatszott, de végül Emily integetve csendet kért.

Sophie összerezzent, amikor meglátta, hogy Jennifer bejön a vetítőbe. Körülpillantott, majd végül lehuppant Vanessa édesanyja, Elspeth mellé. A dupla ajtó becsukódott, és Sophie tudta, hogy csapdába került.

– Azok számára, akik túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek rá, a Házaspárbaj egy negédes tévés vetélkedő volt, amelyben egy házaspár tagjait kérdezgették egymásról, és amennyiben a válaszaik stimmeltek, díjakat nyertek. Ma este én leszek a kvízmester, felteszem Vanessának a húzós kérdéseket, és… – A vászon felé fordult, amelyen megjelent Tim kimerevített képe. – …Tim is meg fogja adni rájuk a válaszait.

– Szia, Vee! – vigyorgott Tim, amikor elindult a film. – Tudom, hogy nem volna szabad látnunk egymást az esküvő előtti estén, de Emily biztosított, hogy ez nem számít. Úgyhogy nézzük, mennyit tudunk egymásról!

Ismét kimerevedett a képe, és a teremben még több nevetés harsant, Sophie azonban nem tudta levenni a szemét a vászonról, és azonnal megfeledkezett a haragjáról.

Szeretett volna nyelni, de valahogy nem ment. Ez Tim volt, de nem egészen olyan, mint ahogy emlékezett rá. Idősebb, magabiztosabb, a haja is más, de a szeme ugyanolyan kék.

Kiszáradt a szája, szaggatottan vette a levegőt. Csaknem tizenöt éve nem látta. Persze látott róla képeket a közösségi médiában, de ez volt az első alkalom, hogy mozgó, életnagyságúnál nagyobb valójában került a szeme elé.

Sophie visszaterelte a figyelmét a terembe, és Emily máris felolvasta az első kérdést egy kártyáról.

– Oké, első kérdés, Vanessa: Mit neveznél Tim legrosszabb szokásának?

Ezt újabb nevetés és füttyögetés fogadta.

– Azt kellene kitalálnom, hogy szerinte mi az? – kérdezte Vanessa.

– Igen – felelte Emily, és a közönségre kacsintott. – De azt is megmondhatod, hogy valójában mi az.

Dudorászik, gondolta Sophie. Minden ok nélkül eszébe jutott egy eset, amikor ő és Tim busszal utaztak Bristolból Brightonba. Tim egész odaúton az Aqua Barbie Girl című számát dudorászta. Végül az előttük ülő hölgy megkérte, hogy hagyja abba. Hetekig nevettek ezen.

– Nos, szeret énekelni – mondta Vanessa.

– A zuhany alatt? – tudakolta Emily egyik szemöldökét felvonva, amivel halk „ó!”-t váltott ki a közönségből.

– A kocsiban, vezetés közben – válaszolta Vanessa. – Ostoba reklámdalocskákat vagy popszámokat. Tulajdonképpen inkább csak dudorászik.

Sophie pislogott.

– Nézzük, mit válaszolt Tim – mosolygott Emily, és intett Annabelle-nek. A vásznon ismét a megelevenedett Tim beszélt.

– Vee valószínűleg azt mondaná, hogy ott hagyom a vizes törülközőket a fürdőszoba padlóján. Szóval ez a válaszom: rendetlenséget csinálok a fürdőszobában.

Csalódott „ááá!” hallatszott a közönség soraiból.

– Jó, jó. Ez még csak az első kérdés volt – jelentette ki Emily. – Továbbmegyünk a másodikra: Tim szerint milyen illatot viselsz?

Vanessa felragyogott.

– Chanel N° 5-öt – közölte. – Ezt tudni fogja, mert csak erről az egyetlen illatról hallott.

– Lássuk…

Tim újból megjelent.

– Ez könnyű. Vee Chanel N° 5-öt használ – tavaly karácsonykor kapott tőlem egy üveggel.

– És minden évben, ami azt illeti – szúrta közbe Vanessa bánatosan.

Emily rápillantott a kártyáira.

– Harmadik kérdés: Mi Tim kedvenc száma?

A Three Lions, gondolta Sophie azonnal. Imádja a Three Lionst.

Vanessa kevésbé tűnt biztosnak a dolgában.

– Szám? – piszkálgatott egy cérnaszálat a ruháján. – Valószínűleg valamelyik britpop együttesé. A Bluré? Nem – az Oasisé. Mi is a címe? Wonderwall. Igen, ezt választom.

– Kérdezzük meg Timet! – javasolta Emily, felfedve hófehér fogait.

– Az első lemez, amelyért bementem egy üzletbe, hogy megvegyem, Baddiel és Skinner száma, a Three Lions, minden idők legnagyszerűbb futballhimnusza volt. De Vanessa valószínűleg James Blunttól a Beautifult fogja mondani. Spoilerfigyelmeztetés – ezt választottuk az első táncunkhoz.

A közönség nevetett örömében, Sophie azonban egyenesen maga elé bámult, és igyekezett nem reagálni. Egyre melegebb lett abban a zárt helyiségben. Sophie meghúzogatta a ruhája nyakát, és próbált koncentrálni, ahogy egymást követték a kérdések: bűnös élvezet, az első kedvenc kisállat neve. A kérdések átfolytak Sophie-n; a szavak nem számítottak, nézte Tim szájmozgását, a féloldalas mosolyát, a ráncot a szeme sarkában. Mintha visszarepült volna az időben akkorra, amikor Tim őt nézte, a fejük egymás mellett pihent a párnán, nem akartak máshol lenni, csak együtt.

Újabb kérdéssor következett, ezúttal a Vanessához fűződő kapcsolatáról – Tim mostani életéről. Sophie morbid módon megigézve újból odafigyelt. Gyakran tűnődött azon, mi a közös Timben és Vanessában; emlékezete szerint Bristolban alig szóltak egymáshoz. Megtudta, hogy az első randijukon egy James Bond-filmre mentek el, és hogy még két randijuk volt, mielőtt először „rosszalkodtak”. A legpikánsabb hely, ahol csinálták, a Londoni Tower vécéje volt. Vanessa először egy Salcombe-ba tartó vitorláskiránduláson mondta, hogy „szeretlek”, és Tim három gyereket szeretne – két fiút és egy lányt.

Sophie még mindig arra próbált rájönni, mikor mutatták be A Quantum csendjét, vagyis hogy mennyi ideje vannak együtt, amikor Emily gerjedő mikrofonja mindenkitől teljes figyelmet követelve felvisított.

– Kilencedik kérdés. Melyik Tim kedvenc étterme?

Vanessa magabiztosan dobta hátra a haját.

– Valószínűleg a Four Seasonst fogja mondani Balin. Újévkor mentünk el oda, és csodálatos volt. Állítólag Kim és Kanye is ugyanakkor voltak ott, de nem láttuk őket. – Aztán elmosolyodott. – Vagyis nem, Tim azt fogja mondani, amikor naplementekor egy romantikus vacsorára ültünk be Íában, egy kis görög faluban Szantorinin.

Emily a vászon felé fordult, Tim ismét beszélni kezdett.

– A kedvenc vendéglőm? – merengett el. – Nos, van ez az elbűvölő kis taverna Míkonoszon a kikötőben. Látni lehet, ahogy a halrajok beúsznak a kikötőbe, és emlékszem, Vee azt mondta, hogy a tenger kékje illik a kis kockás abroszhoz.

Emily egy kattintással leállította a filmet.

– Bocs, Vee… – kezdte, de Vanessa a szavába vágott.

– Biztos, hogy Szantorini volt – szögezte le feszült hangon. – Tim összezavarja a dolgokat. A harmincadik születésnapomon mentünk el Íába megnézni a naplementét. Hacsak nem egy másik lánnyal járt ott, amiről beszél.

Ezt újabb nevetés fogadta, Sophie azonban nem nevetett. Ő emlékezett. Az egyetem elvégzése utáni nyár volt, és Timmel összedobták a pénzüket, hogy végigjárják a Kükládok szigetcsoportot. Emlékezett a szélmalmokra és a hőségre, a fenyőfák és a citromok illatára, a színekre – a sziget palettáját alkotó fehérekre, rózsaszínekre és kékekre. Buliztak Íoszon, kirándultak Iráklia száraz, kietlen dombjain, és fejest ugrottak a sziklákról Donúsza zöldeskék vizébe, aztán a legvégén egy tökéletes estét töltöttek Míkonosz városában. Amikor megérkeztek, a víz még akvamarinszínben tündökölt a lusta, késő délutáni napsütésben, és a kikötőnél ráakadtak egy csodálatos kis tavernára, ahol kék kockás terítő borította az aprócska bisztróasztalokat, pontosan úgy, ahogyan Tim leírta.

Sophie felnézett a vászonra, a férfi kimerevített arcára, és olyan erős vágyódás borította el, hogy úgy érezte, mintha egy óriás kéz szorítaná a markába a szívét.

– Oké, az utolsó kérdés – jelentette be Emily. – És ez a lényeg. Ki – vagy mi – Tim életének legnagyobb szerelme?

A közönség halkan duruzsolt, és Sophie tekintete a vászonra szegeződött.

– Remélem, engem fog mondani – mosolygott Vanessa. – Nyilván.

Lenézett, és ismét azt a cérnaszálat piszkálta.

– Ámbár gondolom, találgatnom kellene, mi lesz Tim válasza, ugye? Szóval szerintem az anyukáját fogja mondani. – Jenniferre pillantott, és egyik ujjával elgondolkodva ütögette az ajkát.

– Nem, inkább magamat mondom – jelentette ki határozottan. – Ez mégiscsak az esküvőnk hétvégéje.

Valamennyien a vászon felé fordultak, és Annabelle megnyomta a gombot, hogy lejátssza Tim válaszát. Tim belenézett a kamerába, halványan elmosolyodott, aztán hirtelen mozdulatlanná vált az arca.

– Életem szerelme – kezdte, és egyenesen Sophie-ra nézett. Legalábbis neki úgy tűnt.

– Életem legnagyobb szerelme… – vágott bele Tim újra. Aztán elhallgatott. Látszott, hogy habozik. Nagy levegőt vett. Tényleg rám néz, gondolta Sophie. Tényleg.

– Vanessa nagyon jól ismer – mondta végül. – Úgyhogy gondolom, nem fog megharagudni, amiért ezt mondom.

Újabb szünet következett, majd újból az a mosoly.

– A Sheffield United – bökte ki Tim. – A Sheffield United, a csodálatos Pengék életem legnagyobb szerelme.

A teremben hangzavar tört ki. „Nem!” és „Hagyd faképnél!” kiáltások hallatszottak.

Vanessa barátnői felugrottak, köréje gyűltek, ölelgették és vigasztalgatták, és kifejtették a véleményüket a férfiakról. Sophie is felállt, szinte automatikusan mozgott, és vakon beleütközött egy székbe. Csak Tim arcát és szemét látta. Ahogyan őrá néz. Őrá.

Sophie kisurrant a vetítőteremből, és végigment a folyosón a női mosdóba. Egy fülke biztonságában leroskadt az ülőkére.

Hát ez meg mi a fene volt? Sophie nem tudta; semmit sem tudott. Bele kellett kapaszkodnia a vécépapírtartóba, mert félt, hogy felröppen az űrbe. A föld nem tűnt kellőképp szilárdnak, nem érződött valóságosnak.

– Szedd össze magad! – suttogta. Csak mert azt képzelte, hogy Tim őrá néz, amikor kimondja, hogy „életem szerelme”, még nincs feltétlenül így. Tim egy másik szobában nézett bele a kamerába, talán még másik városban is, nem gondolhatott arra, ki látja majd. Őrültség azt hinni, hogy egyedül neki beszélt. És mégis, olyan érzés volt, mintha egy titkos üzenetet küldött volna neki.

Sophie az orcája belső felét rágcsálta. Mi is az, amit szeretne? Tényleg azt akarja, hogy Tim még mindig szerelmes legyen belé? Az utóbbi években Sophie rengeteg romantikus vígjátékot látott. És meglepően sokban, például a Négy esküvő és egy temetésben, a Mindenütt nőben és A boldogító talánban a történet abban a pillanatban éri el a tetőpontját, amikor az esküvői fogadalomtétel megszakad – amikor a menyasszony vagy a vőlegény ráébred, hogy nem a megfelelő személlyel készül összeházasodni.

Sophie tudta, hogy ez szamárság. A való életben sosem történik ilyesmi. De lehet, hogy a lelke mélyén azt szeretné, ha ezen az esküvőn megtörténne? Azt szeretné, hogy Tim még most is őbelé legyen szerelmes, és – őszintén szólva – ezért fogadta el a meghívást, és van most itt?

Sophie izmai megfeszültek, amikor meghallotta, hogy egy csapat nő nyomul be nevetgélve és pletykálkodva a vécébe. Óvatosan megnézte, rendesen be van-e zárva a fülkéje, majd visszafojtotta a lélegzetét, amikor az újonnan érkezettek izgatottan elkezdték kitárgyalni a kvízt.

– Te is hallottad, ugye? – kérdezte az egyik, aki épp Sophie fülkéje előtt állt meg. – Azt a kutyulást Míkonosszal és Szantorinival? Tutira nem ugyanarról a vendéglőről beszélt, mint Vee.

– Lefogadom, hogy az egy másik nővel volt.

– Az biztos.

– És hallottad azt a tétovázást?

– Milyen tétovázást?

– Biztosan hallottad. Amikor élete legnagyobb szerelméről szólt a kérdés, és csak annyit kellett volna mondania, hogy „természetesen Vanessa”, de ő tétovázott. Ránéztem Hannah-ra, aki épp azt suttogta, hogy „Úristen! Ez valaki más.”

– Szerinted azzal volt abban a tavernában Míkonoszon? Egy újabb kínos baklövés.

– De hát már emberemlékezet óta Veevel jár! Ki lehetett még? Csak nem hiszed, hogy hűtlen volt?

– Hát, ha valaki… – Kuncogás. – De szerintem nem volna szabad ilyet mondanunk róla az esküvője előtt.

Most egy harmadik lány is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Charlie mindig azt mondta, hogy Tim számára valami régi barátnője az etalon.

– A síbalesetes lány?

Sophie szeme tágra nyílt, és visszatartotta a lélegzetét, hogy egyetlen hangot se adjon ki.

– Az az a barátnő, aki meghalt?

– Tim barátnője meghalt? – kérdezte az egyik.

– Nem, szerintem nem halt meg. De utána, tudjátok, nyomorék lett.

– Ez még azelőtt volt, hogy mi megismertük, de fűződött hozzá valamilyen botrány. Talán Jonty tud erről valamit. Ő is a bristoli társasághoz tartozott…

A hangok elhaltak, ahogy a lányok továbbra is csevegve kiözönlöttek a mosdóból. Az ajtó lendületesen becsukódott, Sophie egyedül maradt. Aztán nagyon hosszú ideig csak ült ott.

Hetedik fejezet

A Hattyú földszintjén lévő bár zsúfolásig tele volt. Tim odaintett az egyik asztalhoz egy sötét hajú nőnek.

– Ő Cherie – suttogta, és oldalba bökte Adamet. – Szingli. Járhatnál sokkal rosszabbul is – orvos.

Adam megfordult, és megpróbálta feltűnés nélkül megszemlélni a nőt. Vonzó, harminc körüli teremtés volt, de lelki szemei előtt a másodperc törtrésze alatt teljes hosszában lepergett a kapcsolatuk: a nő azt akarja majd, hogy együtt vásároljanak kanapét, aztán jönnek az otthon ülős, DVD-nézős esték, a csecsemők, pelenkák, majd a szülői értekezletek, Disneyland, a demencia és…

– Jól vagy, Ads? – kérdezte Tim.

– Jó nagy a forgalom, mi? – kérdezett vissza Adam a hangját felemelve. – Mindenki az esküvő miatt van itt?

Tim bólintott, és másvalakinek integetett oda a bárpulthoz.

– Aha, szerettünk volna persze mindenkit a Nagy Házban elszállásolni, de ennyi emberrel…

– Értem – mi vagyunk a selejt – mosolygott Adam. – És te hogyhogy itt alszol?

Tim színpadiasan az égnek fordította a szemét.

– Mert holnap reggel nem láthatom a menyasszonyt, nyilván. Vee mindenben nagyon ragaszkodik a hagyományokhoz.

– Mindenben? – firtatta Adam, de mielőtt Tim válaszolhatott volna, ugrott egyet. Valaki belecsípett a hátsójába. Hátrapördülve egy karcsú férfit látott, aki úgy tartotta maga elé a kezét, mint David Copperfield, amikor elárul egy bűvésztrükköt.

– Ali? – kapkodott Adam levegő után. – Ilyen nincs! Ez tényleg te vagy?

Ali Malik, az iskolai barátjuk. Mint az elmúlt karácsonyok szelleme gavallérsarkú csizmában. Mielőtt Adam még valamit mondhatott volna, Ali megragadta, és erőteljesen hátba vágta.

– Jól nézel ki, Al – mondta Adam, kiszabadítva magát.

Ami, bármely valószínűtlen, de igaz volt. Amikor Adam utoljára látta, Ali arcát még pattanások borították, görnyedten és félszegen járt azokban a katalógusból származó ruhákban, amelyeket az anyja választott neki. Most ápolt és elegáns volt, hullámos, fekete haját hátrasimította, divatos öltönyt és súlyos keretű dizájnerszemüveget viselt. Ez felszíni átalakulás volt, de Adam úgy vélte, a lencsék mögött a régi csillogást látja.

– Mennyi ideje is, csaknem húsz éve? – kérdezte Ali.

Adam összerezzent, mert ráébredt, hogy régi barátjának igaza van.

Adam és Ali attól a naptól fogva nem látták egymást, hogy visszamentek a gimnáziumukba, a Ranmoor Sixth Form College-ba az emelt szintű érettségijük eredményéért.

Adam még annál is jobban teljesített, mint amiben reménykedett – színjelesen, ahogyan akkoriban mondták. Ali sokkal rosszabbul produkált – nem mintha ez számított volna, mivel egyikük sem szándékozott az egyetemeknek még a tájékára sem menni. Adamnek az amatőr magazinja egy nyári gyakorlatot hozott a Creamnél, amelyből aztán kezdő szerkesztőségi állás lett, és annak ellenére, hogy tizenöt év legjobb vizsgaeredményeit érte el a Ranmoor College diákjai között, habozás nélkül elfogadta az ajánlatot. Ali Malik mindeközben már félúton volt, hogy a nagybátyja étterme fölötti egyik szobában szoftvercéget alapítson.

A közbeeső években Ali a kaliforniai Palo Altóba költözött. Adam a Wired magazinban látta utoljára, amely úgy beszélt róla, mint egy technikai rocksztárról, akinek a keze alatt minden arannyá válik, köszönhetően valamiféle digitális befektetési eszköznek, amelyről a szaksajtó úgy áradozott, hogy „forradalmasítani fogja a kriptovalutás kereskedést”. Így vagy úgy, ez azt jelentette, hogy Ali gazdag és sikeres volt. És jól állt neki.

– Túlságosan régen, öreg – mosolyodott el Adam. – Komolyan, jó látni téged.

Ali mindig is kiszámíthatatlan volt, katalizátor, aki a dolgokat furcsa irányokba mozdította el, és Adam csak most, hogy ott állt előtte, ébredt rá, mennyire hiányzott neki ez a fajta őrült kiismerhetetlenség, mint amikor valaki egy dobókockát gurít el.

– Anyám üdvözöl – mondta Ali egy ötvenfontost lengetve a csapos felé. – Mindig is kedvelt téged, Ads. A szülői értekezletek után egy nyakleves kíséretében mindig azt papolta: „Miért nem tudsz te is olyan helyes, okos fiú lenni, mint az az Adam gyerek?”

– Szerintem ügyesen csináltad, Al. És ezt anyukádnak is bebizonyítottad.

Ali a fejét rázta.

– Csak viccelsz. Még most is csalódott, hogy nem lett belőlem orvos.

– De hiszen egy szilícium-völgybeli multimilliomos vagy!

– Ázsiai szülők, öreg – vont vállat Ali. – Orvos, ügyvéd vagy miniszterelnök – minden más szégyent hoz a családra.

– Nos, én le vagyok nyűgözve.

– Mi az, meg is fogsz csókolni?

Adam elnevette magát, és a barátja vállára csapott, közben pedig azon tűnődött, vajon miért hagyta, hogy elenyésszen a barátságuk, miért hagyta elmúlni megannyi régi barátságát. Timre pillantott, aki éppen egy magas, zordan jóképű férfival rázott kezet. A férfi színehagyott rögbipólót viselt, és kissé zavartnak tűnt, mintha az imént ébredt volna, amikor is közölték vele, hogy ő az egyetlen, aki le tud szállni a repülőgéppel.

– Adam Stowe – húzta oda Tim. – Bemutatom Hugo Crabbet, Vee unokatestvérét. Hugo felfedező. Azt hiszem, holnap ugyanannál az asztalnál fogtok ülni.

Adam megrázta Hugo kezét, és érezte, hogy megroppannak a csontjai.

– Te tényleg felfedező vagy?

– A mintapéldány, attól tartok – felelte Hugo sugárzó arccal, és tovább rázta Adam kezét.

Tim újból felbukkant, és a vállánál fogva megrázta Adamet.

– Zseni vagyok. Megrendeltem a legutolsó taxit tizenöt kilométeres körzeten belül.

– Miért nincsenek taxik?

– Péntek este van, vidéken. De a csapos felhívta a sógorát, aki azt mondta, hogy elvisz minket a Malvern Castle-ba.

Adam elvigyorodott. Érezte, hogy az este kezd felgyorsulni, és Ali épp végszóra megérkezett egy tálcányi pohárral.

– Egy löket tequila mindenkinek! – jelentette be.

– Te nem muszlim vagy? – ütközött meg Tim.

– Csak szombaton – közölte Ali, és kiosztotta az italokat.

– Tim szabadságának utolsó estéjére! – emelte fel Adam a poharát.

– Hé, hé! Hallgassátok! – kiabálta Ali, és ujját felemelve mutatott a zenegépből bömbölő zene felé. Adam azonnal felismerte: a Kaiser Chiefs.

Összenéztek, arcukon mosoly terült szét, úgy ugráltak, mint a labdák, aztán összekarolva egyszerre ugrottak egyet.

– I PREDICT A RIOT!

Nevetve rogytak le.

– Tim legénybúcsújára! – ordította Ali, a poharát felemelve.

– A bedilizésre! – tette hozzá Tim.

– Na zdravie! – süvítette Hugo, majd felhajtotta a tequiláját, és poharát a kandallóba hajította, ahol ezer darabra tört.

Adam hátraugrott, hogy ne érjék a szilánkok. Körülnézett: a bár teljes közönsége abbahagyta, amit éppen csinált, és haragosan meredt rájuk.

– Ez itt nem szokás? – suttogta Hugo.

Adam lassan megrázta a fejét.

Felugrottak, amikor a Hattyú bejárata előtt felharsant egy autóduda. Adam összevigyorgott Timmel. Kezdett javulni az este.

– Taxi! – kiáltotta el magát, és odavágtattak az ajtóhoz.

***

A taxi nem volt elég nagy négyüknek; tudhatták volna. Hugo jetiszerű arányai sem segítettek, térde jóformán a tetőt súrolta, de még így is kényelmetlenül zsúfolódott össze az öt felnőtt férfi az aprócska ötajtós kocsiban. Ali odahajolt a sofőrhöz.

– Már ne haragudj, haver, de hogyhogy egy Fiat Pandával virítasz? – kérdezte. – Nem egy Priusszal vagy ilyesmivel kéne járnod?

– Ez anyám autója – közölte a taxisofőr, és ujjaival nyugtalanul dobolt a kormánykeréken. Huszonöt év körüli volt, és siralmasan sovány, orcái két sötét üreg „Adidoff” baseballsapkája ellenzője alatt. – Ha nem tetszik, még mindig visszavihetem magukat.

– Nem, nem, jó lesz – mondták egyszerre.

– Akkor jó, mert én maradtam az egyetlen taxi a környéken. Nos, amikor azt mondom, hogy taxi…

Elhalt a hangja, amire Adam és Tim összenézett.

– A Hattyú csaposa hívta, ugye?

– Don? Aha. Úgy értem, nem taxi taxi vagyok. Nem hivatalos. Igazából nincs engedélyem. Tudják, még próbaidőn vagyok.

Adam a sárgás celluxszal az autó műszerfalára ragasztott, hamisnak látszó műanyag személyazonosságira pillantott. A sofőr elkapta a pillantását és elvigyorodott, felfedve, hogy hiányzik az egyik metszőfoga. Adam tekintete az ajtózárakra vándorolt, majd ki a sötét útra, és azon tűnődött, mennyire volna veszélyes kiugrania a mozgó járműből.

– Figyeljenek, nem baj, ha útközben megállok egy rövid időre? – tudakolta a sofőr.

– Eléggé sietünk – felelte Adam óvatosan. – Játszik egy banda, tudja…

Mielőtt befejezhette volna, a sofőr elrántotta balra a kormányt, és lendületesen beállt egy szürke kőből épült pub csaknem néptelen parkolójába.

– Két másodperc, uraim – vetette oda nekik, majd kinyitotta az ajtót, és végigfutott a gyalogösvényen.

Egy teljes percig döbbent csendben ültek, aztán végül Tim hosszan kifújta a levegőt.

– Ez remek. Vagyis nem az.

– Szerinted mennyi ideig lesz oda? – kérdezte Ali.

– Ajánlom, hogy ne sokáig – morogta Adam. Megfogta Ali csuklóját, és ránézett vaskos órájára. – Nem egészen egy óra múlva lép fel a banda.

– Jólesne, ha kinyújthatnám a lábamat – szólalt meg Hugo, és ezzel senki sem tudott igazán vitába szállni.

– Mi volna, ha közben bemennénk a bárba? – vetette fel Tim. – Éppenséggel fel is hajthatnánk egy gin-tonikot, mialatt várunk.

A többiek már meg is indultak a pub irányába, mielőtt Adam megállíthatta volna őket. Halkan szitkozódva ment utánuk.

Amikor belépett, a lárma úgy dagadt körülötte, akár a szárazjég. Ha a Hattyú fogadó a belsőépítész elképzelése szerint a tökéletes angol pubot mintázta a fehérre meszelt falaival és antikizált fonott bútoraival, a Nyúl és Kopó ennek a normálistól eltérő változata volt, ahol azt, aki fehérbort kért, akár meg is késelhették. Ráadásul valakit valóban gyilkoltak: Elton Johnt.

A bárpult fölött egy narancsos-rózsaszínes árnyalatokban fluoreszkáló tábla hirdette az okot: „KARAOKE-EST A NYÚL-ban”. Adam a nyakát nyújtogatva meglátta, hogy a zaj egy vörös képű férfitól származik, aki félig tele söröskorsóját magasba tartva egy kicsiny színpadon himbálja magát, és szemét eksztázisba esve behunyja, miközben énekel.

– Lay me down sheeeets of lemon – bömbölte bele a férfi a mikrofonba.

Linen, gondolta Adam, miközben a bárpultnál álló Tim felé furakodott. Lay me down in sheets of linen.

– Imádom ezt a számot, te is? – lelkesedett Tim, túlordítva a zenét. Adam csak bólintott. Szerette volna elmondani, hogy tizenkét éves kora óta imádta a Tiny Dancert, amikor felfedezte a Madman Across the Water albumot az apja halomnyi bakelitlemeze között a lépcső alatt, ahová a többi holmijával együtt bedobták a kiköltözése napján, és azóta ott hányódott.

– Figyelj, szerintem nem kellene időznünk itt – kiabálta Tim fülébe, tölcsért formálva a kezéből.

– Mi?

– Azt mondtam, hogy „szerintem itt be fogják verni a fejünket”!

Tim lerázta a kezét.

– Ne legyél már ilyen vaskalapos! Az, hogy ez vidék, még nem jelenti azt, hogy ezek itt agresszív suttyók.

– Mit kérnek? – kérdezte a fiatal csaposnő, és szavaiból csak úgy csöpögött az érdektelenség.

Tim lehúzta a fejét, hogy el tudja olvasni a sörcsapok elején lévő feliratokat.

– Egy korsó Hamhockot kérek.

– A ’Hock kifogyott – felelte a lány, és nem is nyúlt a poharakhoz. – A Bishop is.

– Akkor mijük van? – tudakolta Adam.

– Lager.

Adam épp akkor emelte fel négy ujját, amikor felbukkant Ali.

– A taxisofőr felszívódott – tudatta vidáman.

– Micsoda?

– Most mondta egy ürge a klotyón. Látta, hogy úgy hajtott el az ellenkező irányba, idézem: „mint Lewis Hamilton”.

Tim együttérzőn nézett Adamre.

– Nem biztos, hogy megyünk a fesztiválra, Ads. Sajnálom, haver!

Adam azonban még nem állt készen arra, hogy feladja. Még nem. Odahajolt a csaposnőhöz, és teljes fényerőre felcsavarta a mosolyát.

– A Malvern Castle-ba szeretnénk eljutni – magyarázta. – Tud olyan taxiscéget, amelyet felhívhatnék?

– Dave! – ordította a lány, szemét le sem véve Adamről. – Mi is a száma annak a limuzinos cégnek? Amelyiknek olyan tömör arany ülései vannak?

Adam mosolya lefagyott.

– Szóval taxi nincs is?

A lány a fejét rázta, és kinyújtotta a kezét.

– Tizennégy font nyolcvan a sör.

Ahogy Adam a zsebéhez nyúlt, megszólalt a telefonja. Előkotorta, és rápillantott a kijelzőre. Lauren.

– Szia, Lauren, mi újság? – kérdezte, a telefont a füléhez szorítva.

– Veled mi újság? – kérdezett vissza a nő. – Nem valami fényes a helyzet, ahogyan azt bizonyára hallottad.

A karaoke mintha egyre hangosabbá vált volna, ezért Adam felhajtotta a sörét, és a tömegen átfurakodva kiment a hátsó kijáraton. A bárra telepedett köd után kint hideg volt, így Adam a nyakáig felhúzta vékony London dzsekije cipzárját.

– Adam? – Lauren hangja bosszúsan csengett. – Ott vagy még?

– Lauren, sajnálom – mondta Adam, és leült egy piknikasztal szélére.

– Igen, ezt mostanában sokszor hallom tőled.

Adam lehunyta a szemét és megdörzsölte a homlokát. Laurennel egy irodai karácsonyi partin találkozott. Csinos és energikus volt, és annak ellenére, hogy úgy öltözött, mintha A gyakornok című valóságshow egyik versenyzője volna, a bal fülében három piercinget hordott, ebből Adam gyanította, hogy rejtett mélységei lehetnek. Később azonban Adamnek akaratlanul is az az érzése támadt, hogy valami hiányzik, hogy van köztük valami alapvető össze nem illés, így az utóbbi két hétben sorozatosan kerülte, akár egy bokszoló a szorító kötelét.

– Mit tudsz a Cream csődjéről? – folytatta Adam eltökélten.

Újabb hallgatás, majd egy beletörődő sóhaj.

– Ollie, a lapkiadó közvetlenül ebéd előtt jött be, és megtette a bejelentést. A szerkesztőség tagjainak addigra már nyilván szólt, mert ők már ott voltak a pubban, mire mi odaértünk.

Adambe különös féltékenység hasított bele, ahogy elképzelte magát ott a kollégáival, ez egyszer egyesülve nyomorúságukban.

– Elég reménytelen helyzet, mi? – mondta. – Mindenki ugyanabban a csónakban evez.

Megint az a furcsa csend. Ezúttal baljós.

– Nos… nem mindenki – közölte Lauren. – Jó néhányan maradunk.

– Hogy érted azt, hogy „maradunk”?

– Nem láttad a sajtóközleményt? A nyomtatott magazint megszüntették, de lesz a Creamnek online egy új márkanévvel rendelkező digitális változata. Ellie Simmonst és a többiek nagy részét oda helyezik át. A reklámcsoport platformfüggetlen lesz.

Új márkanévvel rendelkező digitális. Platformfüggetlen. Adam megborzongott, de ezúttal nem a hidegtől.

– Adam, nagyon sajnálom, hogy téged nem tartottak meg. Ellie-től tudom.

Ahhoz bezzeg Ellie nem vette a fáradságot, hogy ezt ő közölje vele.

– Nem érdekes – mondta Adam, és azt kívánta, bár valami erősebbet rendelt volna. – Talán végezhetek valamilyen szabadúszó munkát, vagy kapok egy hasábot, vagy valami.

– Igen – vágta rá Lauren, talán kicsit túl gyorsan is. – Biztosra veszem, hogy ez a terv.

Adam a fejét csóválta, a bárból kihallatszó zene távoli, tompa puffanásai mintha az életével vontak volna kegyetlen párhuzamot.

– Jól vagy? – kérdezte Lauren. A hangjából kedvesség csendült ki. Jót akart, Adam tudta ezt, de zavarba jött tőle.

– Persze, remekül.

Egyáltalán nem érezte magát remekül, de ha most elindulnak a Malvern Castle-ba, van rá esély, hogy még az este vége előtt jobbra fordul a helyzet.

– Amúgy is már hosszú ideje beszélsz arról, hogy valami másba kezdenél, nem? – tette hozzá a nő. – Sokáig csináltad ezt.

Adamnek ezen nevetnie kellett. Lauren ismét hosszan hallgatott.

– Talán csinálhatnánk valamit – mondta végül. – Esetleg holnap este? Átjöhetnél. Főzök…

Jelenleg nem tűnt rossz kilátásnak. Valaki, aki a gondját viseli, valaki, aki megcirógatja sértett egóját. És most, hogy ételről esett szó, Adam ráeszmélt, hogy ma még nem evett semmit, ami magyarázhatja, miért ideges kissé.

– Nagyon szeretném, Lauren, de egész hétvégén egy esküvőn vagyok.

Egy rendes barát ezt már korábban tudatta volna a barátnőjével.

– Ó – lepődött meg Lauren, és valószínűleg ugyanez járt a fejében. – Akkor talán majd máskor – tette hozzá némileg merevebb hanghordozással.

Adam hallotta a vonalban, hogy valaki Lauren nevét kiáltja, aztán a felharsanó nevetést, és végül leesett neki: a nő még mindig a szerkesztői „csapattal”, az ő volt kollégáival van valahol, és ünneplik az irányváltásukat. És őt ebből is kihagyták.

– Mennem kell – mondta Lauren.

– Nekem is. Indulunk meghallgatni a Belascót a Malvern Castle-ban.

Amikor Adam bontotta a vonalat, az az érzése támadt, hogy most beszéltek utoljára, de mielőtt lett volna ideje végiggondolni, mit szól ehhez, köhintést hallott, és felpillantva Timet látta, aki egyik kezében egy korsó sörrel, a másikban pedig egy cigarettával állt előtte.

– Kérsz egyet?

– Azt hittem, már sose kérdezed meg.

Nyolcadik fejezet

Sophie szinte hozzá sem nyúlt a licsis parféjához. Elég jól nézett ki a fagyi, a pontfénnyel megvilágítva úgy csücsült egy csészealj nagyságú tányéron, akár egy óriási, virágszirmokkal borított gyöngyszem, és valami lilával volt meglocsolva, ami gyanúsan céklalének tetszett.

Nem nyúlt a csalánmártásához és a sült sárgarépához sem. Egyszerűen nem volt éhes; igazság szerint már az evés gondolatától is hánynia kellett. Idegesen, paranoiásan pillantott körbe. Tudja vajon valaki, hogy ő a „síbalesetes” lány? Vajon észrevette Vanessa a tétovázást a Házaspárbaj utolsó kérdésénél? És legfőképp, hogyan lehetett Jennifer ennyire kegyetlen, hogy csellel rávette, jöjjön el ide?

– Ezt nem eszed meg?

Sophie szökkent egyet. Feszülten a legrosszabbra számítva, már-már meglepve látta, hogy a mellette ülő nő – talán Zara a neve? – egy kanállal bök feléje.

– Tessék, edd meg nyugodtan! – válaszolta, és odatolta elé a desszertet. – Én tele vagyok.

A nőnek enyhén vöröslött az arca és kissé réveteg volt a tekintete, látszott, hogy már a délután közepén elkezdte a koktélozást. Eléggé barátságosnak látszott, ami több volt, mint amit el lehetett mondani arról a tyúkról, aki a főfogás alatt ült Sophie mellett: Jenna, egy „mamiblogger”, akit szemlátomást őszintén kiborított, hogy képtelen eljutni a tízezer követőig az Instagramon.

– Tele vagy? Ettől? – nevetett Zara, és beledöfte a kanalát a parféba. – Legutóbb akkor voltam ennyire éhes, amikor a köményes böjtöt próbáltam ki. Te próbáltad már? Csak köménymagot szabad enni, és csakis a világos nappali órákban.

Sophie nézte, ahogy Zara evett egy falatot.

– Milyen?

– Olyan az íze, mint a komposzté, de ha nem veszek hamarosan magamhoz némi kalóriát, elájulok.

Sophie a kvíz óta most mosolyodott el először. Legalább valakinek van itt humorérzéke.

– Itt szállsz meg? – érdeklődött Zara.

– Nem, a Hattyúban.

Sophie nem tette hozzá, hogy erősen valószínűtlen, hogy ott tölti az éjszakát. Amint talál valahol térerőt, feltett szándéka, hogy felhívja Christát, és megbeszéli vele, hogy holnap korán reggel – ha nem hamarabb – menekítse ki innen.

– Én is – mondta Zara előredőlve. – Vanessa azt mondja, van ott pár helyes pasi. Láttad valamelyiket?

Sophie-nak eszébe jutott a pucér fickó a fürdőszobában, és azon kapta magát, hogy elpirul.

– Szóval tényleg igaz! – jelentette ki Zara diadalittasan. – Vee azt mondta, van ott egy szoftverfejlesztő milliárdos, és valami dögös újságíró, aki Beyoncéval haverkodik. Láttad Vee unokatesóját? Tisztára, mint Indiana Jones, ami nekem nagyon bejön. Bírnék egy olyan barátot, aki alig van otthon.

Sophie töprengeni kezdett, ki lehet a milliárdos. Még most is járatta a Harvard Business Review-t, a Forbest, a Fast Companyt és Wiredöt. Kár, hogy nem akar itt maradni a hétvége hátralévő részére, pedig szívesen megismerkedne vele.

– És milyen kapcsolatban vagy a jegyespárral?

– Divattanácsadó vagyok. Vanessa rengeteg hírességgel dolgozik, úgyhogy jó sok időt töltünk együtt a fotózásokon. Én irányítottam el két menyasszonyiruha-tervezőhöz, ő pedig meghívott ide. Az én koromban és szingliként az ember nem hagy ki egy elegáns partit.

Mind a ketten felpillantottak, amikor Annabelle megszólaltatta a gongot.

– És most csere, mindenki! – kiabálta. – Maradjunk állandóan mozgásban, hölgyeim! Vegyüljünk!

Zara zsörtölődött magában, de engedelmesen fogta félig megevett desszertjét, és arrébb ült. Sophie nézte, ki közeledik hozzá, és enyhe pánikkal töltötte el, amikor Jennifer ráakasztotta a táskáját a mellette lévő szék támlájára, majd leült.

– Végre! – mondta sugárzó arccal. – Nagyon sajnálom, hogy magadra hagytalak – Elspeth rám ragadt. El tudod hinni, hogy már lestoppolta Timet és Vanessát karácsonyra? Persze nyilván pendlizni fognak a családok között, de már el volt döntve, hogy idén Surrey-ben lesznek. Rémes.

– Túl fogod élni – jegyezte meg Sophie hűvösen.

Sophie attól a pillanattól fogva töprengett, hogyan viselkedjen Jenniferrel, amikor Emily elmondta neki, hogy Tim édesanyja hívta meg az esküvőre, nem Tim és Vanessa. Feltételezte, hogy Jennifer pusztán kedves akart lenni, de akkor is, nem kellett volna gondolnia arra, hogy ez milyen ostoba színben fogja őt feltüntetni?

– Hogy érzed magad? – kérdezte Jennifer, és elvett egy kávét Anton tálcájáról. – Találkoztál szórakoztató emberekkel?

Sophie nem bírta tovább.

– Emilyvel találkoztam, a koszorúslánnyal – felelte feszült hangon. – Elmesélte, hogy nem Tim hívott meg az esküvőre.

Jennifer ivott egy kortyot a csészéjéből. Beletelt néhány pillanatba, mire újból megszólalt.

– Szigorúan véve igaza van. Én kértem, hogy vegyenek fel a vendégek listájára. De Tim beleegyezett, mert azt akarta, hogy gyere el.

Mert a csaj rokkant, gondolta Sophie, visszaemlékezve Emily szavaira. Mert nem mondhatott nemet.

– De Tim nem próbált elszántan a nyomomra bukkanni, igaz? – folytatta Sophie, és lehalkította a hangját, attól félve, hogy kiabálni fog. – Úgy értem, mielőtt összefutottam veled Dél-Kensingtonban, említett engem egyáltalán?

Jennifer fészkelődött a székén.

– Az, hogy nem szerepeltél az eredeti vendéglistán, még nem jelenti azt, hogy nem akarta, hogy itt legyél – válaszolta Jennifer óvatosan, közben egy pillanatra felnézett, nem hallgatja-e valaki a beszélgetésüket. – Amikor mondtam, hogy találkoztam veled, és javasoltam, hogy téged is hívjanak meg, Tim az első pillanattól kezdve benne volt. Azt akarta, hogy a lehető legtöbb régi barátja együtt ünnepeljen vele.

– Csakhogy én nem az egyik régi barát vagyok, igaz, Jenny? Én egy régi szerelme vagyok. Az nem ugyanaz.

– Az élete fontos részét képezted.

Jenny meggyőző képet festett arról, hogy mi történhetett, Emily változata az eseményekről azonban hihetőbb volt. Sophie el tudta képzelni az ingerült hangú telefonbeszélgetést Tim és az édesanyja között: Jennifer felvetette, hogy „szép gesztus” volna meghívni Sophie-t az esküvőre, Tim a nagy, üvegezett sarokirodájában ülve tiltakozott, aztán ideges lett, mert fontos állásában sok a dolga, végül sóhajtott egyet, és vonakodva azt mondta, „megnézi, mit tehet”. És aztán azt is el tudta képzelni, hogy Vanessa kiverte a hisztit, amit Emily említett. Melyik menyasszony szeretné, hogy a barátja volt szerelme ott legyen, amikor elmondják az esküiket? De aztán végül mindnyájan beleegyeztek. Hogy, tekintve a történteket, „rendesek legyenek” vele, szegénnyel.

Mielőtt válaszolhatott volna, felharsant a zene. Nyilván elérkezett a diszkó ideje. Sophie felkapta a fejét, amikor felismerte, hogy a gépről Beyoncé Single Ladies című száma üvölt.

– Tökéletes – suttogta magában. – Egyszerűen tökéletes.

A fejét csóválva hátratolta a székét.

– Hová mész? – tudakolta Jennifer.

– Le kell bonyolítanom egy telefonhívást.

– Sophie, látom rajtad, hogy fel vagy dúlva. Hadd magyarázzam meg!

– Semmi bajom, Jenny. Egyszerűen csak beszélnem kell a húgommal.

Sophie felkapta a táskáját, és a hotel bejárata felé indult. Eltökélte, hogy talál valahol térerőt, ahonnan fel tudja hívni Christát, még akkor is, ha be kell törnie az egyik szobába, hogy használhassa a vonalas telefont. És ha Christa nem tud eljönni érte, hív egy Ubert, vagy egy minitaxit, vagy egy redves szamarat, bármit, amivel kijut innen.

Baszódjon meg Jennifer, baszódjon meg Vanessa, baszódjanak meg mind! Egy percig sem marad itt. Miközben Sophie kiment az előcsarnokba, a telefonját nézte, ezért nem vette észre a férfit, és egyenesen nekiment.

– Elnézést – lépett hátra dadogva. Csak ekkor vette észre, hogy a férfi rendőregyenruhát visel.

– Egy bizonyos Vanessa Louise Farringdont keresek – mondta a rendőr.

– Ó – lepődött meg Sophie, és elöntötte a pánik. – Vanessa az étteremben van. Valami probléma adódott?

A rendőr már a zene irányába igyekezett, de Sophie megkísérelte elállni az útját. Bármi is a gond, nem kell közönség előtt intézni.

– Ez egy zártkörű rendezvény – sietett az információval. – Talán jobb volna, ha kijönne. Idehívom önnek, ha szeretné.

A rendőr a fejét rázta, és Sophie-t kikerülve egyenesen besétált a terembe.

– Kérem, biztos úr…

A rendőr azonban már a bár közepén kialakított ideiglenes táncparketten táncoló nők arcát pásztázta.

– Meg tudná mutatni, melyikük az?

Sophie újból tiltakozni készült, de aztán látta, hogy Vanessa kiszúrta az egyenruhát. Sophie a terem másik végéből is meg tudta állapítani, hogy elsápadt.

– Miss Farringdon? – kérdezte a rendőr, miközben Beyoncé elhalkult, majd elhallgatott. – Miss Vanessa Farringdon?

– Igen – felelte Vanessa. – Valami gond van?

– Sajnos panaszok érkeztek hozzánk, hölgyem – közölte a rendőr. Elővett a dzsekije zsebéből egy jegyzetfüzetet, és felpattintotta. – Lármázás és hujjogatás – olvasta a jegyzeteiből.

Vanessa a fejét rázta, és rémülten nézett az anyjára. Nem lehetett nem együttérezni vele.

– De hát mi hónapokkal ezelőtt lefoglaltuk ezeket a termeket – dadogta. – A hotelt pedig kibéreltük kizárólagos használatra. Nem értem, hogyan panaszkodhatna bárki is.

A rendőr teljes figyelmét Vanessára összpontosította.

– Volt lármázás? – kérdezte.

– Lehet esetleg így nevezni, de…

– Nos, ebben az esetben fel kell vennem önről mindent.

Kis szünetet tartott, kacsintott egyet, majd hozzátette:

– De előbb le kell vennem magamról mindent.

– Tessék? – hüledezett Vanessa, de a rendőr megfordult, és a hifi mellett álló Annabelle-re mutatott. Zene szólt a hangfalakból: a You Can Leave Your Hat On Joe Cocker verziójában. A kalapodat magadon tarthatod. Amikor a rendőr gombolgatni kezdte a dzsekijét, Sophie-nak végre leesett a tantusz.

A férfi korántsem rendőr, hanem sztriptíztáncos. És az Emily arcára kiülő vidámságból egyértelmű volt, hogy ezt ő találta ki leánybúcsús ajándékként Vanessa számára. Sophie körülpillantott a teremben: nem mindenkinél aratott osztatlan lelkesedést. Leginkább elszörnyedt képet vágtak. És mind közül leginkább Vanessa volt elszörnyedve, aki úgy festett, mintha legszívesebben valódi rendőrt hívna.

A szám tele volt instrukciókkal, amelyeket az álrendőr nagy örömmel hajtott végre a táncában: két részletben rázta le az ingét a válláról, és közben kéjes arckifejezéssel nyomult Vanessa felé. Joe Cocker hangja annyira harsogott, hogy Sophie nemigen hallotta, Vanessa mit mond neki, de a testbeszédéből leszűrte, hogy azt akarja, a férfi vegye vissza az öltözékét. A sztrippert szemlátomást nem lehetett eltántorítani, inkább még közelebb riszálta magát hozzá, egyenként gombolgatva ki a nadrággombjait; a Vanessa arcára kiülő rémületet nyilván biztatásként értelmezte. Vagy az is lehet, hogy a sztriptíztáncosok hozzászoktak az efféle reakciókhoz.

Sophie a saját érzelmei ellenére tulajdonképpen sajnálta Vanessát; látszott, nem úgy képzeli a szórakozást, hogy egy jelmezes vadidegen hozzá akar dörgölőzni. És Sophie azt is látta, hogy senki nem szándékozik segíteni rajta. Vanessa némelyik barátnője rémülten a szája elé kapta a kezét, a többiek tágra nyílt szemmel, izgatottan sugdolóztak.

A táncos a csípőjét riszálva Sophie felé fordult. Sophie hirtelen megszédült kissé. Tizenöt éve nem látott meztelen férfit, most meg egy nap alatt kettőt is. Vanessa közben lehajtott fejjel a falhoz hátrált, és Sophie-nak beugrott egy emlék. A csendesebb, félénkebb Vanessa, aki egyszer pánikrohamot kapott a hallgatói önkormányzat buliján. Sophie emlékezett, hogy a diszkó sarkában állt, és nem kapott levegőt. Ő azonnal odarohant hozzá, hogy segítsen rajta, kivitte a szűk zárt térből az utcára, fogta a kezét, és másik tenyerét mindaddig kimelegedett, verejtéktől nyirkos hátán tartotta, amíg a lány megnyugodott.

– Le vele! Le vele! Le vele! – ordította a proseccótól felhevült nők kara.

Sophie nem tudott túl gyorsan mozogni, de amilyen sebesen csak tudott, elosont a pörgő sztripper mellett a hifi felé, ahol Annabelle vigyorgott és vihorászott, ujjával a levegőt döfködve a zene ritmusára.

– Kapcsold ki! – ordította Sophie.

– Nem hallak – üvöltötte túl Annabelle a zenét.

– Azt mondtam, kapcsold ki! – ismételte meg Sophie Annabelle füléhez hajolva. – Nézd meg Vanessát! Utálja minden percét.

– Légy szíves, menj az útból! Ez pokolian mulatságos!

– Annabelle, Vanessa a sírás határán van. Ez az ő leánybúcsúja. Szórakoztatónak kellene lennie.

– Az is!

Sikoly hallatszott a terem túlsó végéből, két összefolyó szó.

– Ez Gucci! – visította Vanessa, amikor a babaolajtól fénylő sztripper odariszált hozzá, majd eltáncolva tőle otthagyta zsíros kéznyomát a halványzöld selymen.

– Ennyi volt! – csattant fel Sophie, és a magnó fölé hajolva a kikapcsolót kereste. Épp kinyújtotta a kezét, hogy megnyomja, amikor hirtelen hujjogatást hallott a terem másik oldaláról. Boldog, elragadtatott hujjogatást. Sophie megfordult, és döbbenten látta, hogy Jennifer az egyik asztal tetején táncol.

– Őt nézd! – kiabálta Annabelle, látva, hogy Jennifer integet a sztrippernek, majd megpörgeti a szoknyáját, akár egy flamencotáncos.

Az álzsaru – akit már csak a fején maradt rendőrsisakja alapján lehetett a törvény embereként azonosítani – farkasvigyorral elfordult Vanessától, aki kis híján a földre rogyott a megkönnyebbüléstől.

A férfi odatáncolt az asztalhoz, és játékosan Jennifer felé kapott, aki azonban lábát a mellének támasztva ellökte, amivel újabb visongó nevetést aratott.

Sophie csodálkozva nézte, ahogy Jennifer táncolni kezdett. A sztripper, becsületére váljon, az egyetlen dolgot cselekedte, amit az adott körülmények között tehetett: belement a játékba. Láthatóan még Vanessa is megkönnyebbült, hogy az ellene intézett nyomasztó ostrom megszűnt – legalábbis egyelőre. Annabelle átkapcsolt a Shake Your Booty diszkóváltozatára, és erre mindenki felpattant.

– Ez óriási! – ordította oda Annabelle Sophie-nak.

Sophie akarata ellenére elnevette magát. Jennifer valami módon felkattintott egy kapcsolót, amivel lehetővé tette ezeknek az imázstudatos nőknek, hogy ellazuljanak, és egy kicsit elengedjék magukat. Vanessa arca sem volt már olyan vörös. Elspeth, az édesanyja sem harsogott olyan falrengetően. Szemlátomást még az álzsaru is jól érezte magát. Szerepétől megszabadulva visszavette a dzsekijét, és már pusztán a hecc kedvéért táncolt, csak úgy ragyogott egyenes, fehér fogsora. Még a két pincérük, Anton és Matt is táncolt.

– Hát mit tudok én? – mormolta Sophie, és csodálkozva ingatta a fejét.

Jennifer odament hozzá, az arcán rózsaszín foltok virítottak.

– Ideje indulnunk – mondta zihálva. – És én vezetek.

Kilencedik fejezet

Adam émelygett és szédült.

– Jesszusom, nem csoda, hogy felhagytam ezekkel – nézett le a sötétben narancsosan izzó végű cigarettájára.

– Kispályás – mosolygott Tim, és vékony füstcsíkot fújt a kékesfekete ég felé. A pub hátsó ajtajánál álltak, nyakukat behúzva a hideg ellen, ifjabb önmaguk furcsa tükörképeként. Az a sok óraközi szünet, amelyeket a természettudományi labor mögött töltöttek együtt, kezükben sumák módon tartva egy B&H cigarettát, és próbáltak keménynek látszani, bűntársakként, mint a Harling Comprehensive-ben töltött első hetük óta mindig. Adam mindmáig nem tudta, mi késztette arra, hogy Timet a szárnyai alá vegye; utóvégre Adam Stowe-nak rengeteg barátja volt, minimum a fél évfolyamot ismerte az általános iskolából, a fociedzésekről és a cserkészektől. A hét végére azonban a legjobb barátok lettek, és ez így maradt addig a napig, amikor Adam elutazott Londonba.

– Amúgy mit csináltál idekint? – érdeklődött Tim a gallérját felhajtva.

– Fel kellett vennem egy hívást.

– De ugye nem Vee akart ellenőrizni?

Ezt úgy mondta, mint valami viccet, de Adam tudta, hogy ez pontosan olyasmi, ami kitelik Vanessától.

Megrázta a fejét.

– Csak valaki a munkahelyemről…

– Lauren a hirdetési részlegről?

Adam meglepve nézett rá, de aztán eszébe jutott, hogy két hónappal korábban Laurent használta ürügyként, hogy ne kelljen elmennie inni egyet Timmel.

– Még mindig jártok?

Adam kerülte a pillantását.

– Nem.

– Ne légy szégyenlős, szépfiú! – bökte oldalba Tim incselkedve. – Nincs abban semmi rossz, ha te is megállapodsz, mint mi, többiek. Szólnod kellett volna, amikor kérdeztelek, hogy hozol-e valakit. Komolyan, még mindig meghívhatod, be tudlak szorítani benneteket az ötös asztalhoz.

Adam tartózkodóan morrantott egyet, majd rosszkedvűen megpöckölte a cigarettáját, és nézte, hogyan hunynak ki a szikrák. Lauren elég helyes, de ki a csuda teszi fel a helyességet az ideális partner ismérveinek listájára? Adam „kiemelkedőt” akart, „lélegzetelállítót”, a lelki társát kereste. Nem azért húzta idáig, hogy aztán a második legjobbat fogadja el.

Odabentről a We Are the Champions töredékei szűrődtek ki.

– Tudsz róla, hogy apád holnap érkezik? – kérdezte Tim.

Adam döbbenten pillantott fel.

– Graham eljön az esküvődre?

– Csak a fogadásra. Apám még mindig szokott találkozni vele az Aston Parkban – tudod, az a horgászközpont. Akkor hívta meg.

– Jesszusom! – Adam erre nem számított. Az apja hosszú éveken át külföldön dolgozott, miután elhagyta őket, és noha Mr. Stowe nemrégiben nyugdíjba ment és visszatért Sheffieldbe, Adam nem tudta, hogy továbbra is tartja a kapcsolatot Jamesonékkal.

– De csak nem egy svédasztal kedvéért jön el Sheffieldből egészen idáig?

– Ami azt illeti, egy csomó pénzt költöttünk az esti cécóra – szegte fel Tim az állát. – Lesz lacikonyha, tűzijáték…

– Nem így értettem – jelentette ki Adam. – Hanem úgy, hogy apám semmit sem csinál, hacsak nem esik le belőle neki is valami.

Adam az elmúlt években nem látta túl sűrűn az apját, és amikor sikerült összejönniük, Graham láthatóan mindig igyekezett hamar lelépni – valamilyen találkozója vagy korábban lekötött elfoglaltsága szólította el.

– Mikor beszéltél vele utoljára? – kérdezte Tim óvatosan.

– Pár héttel ezelőtt.

Több mint hat hónapja. Adam számos sms-t és e-mailt kapott az apjától, aki azt kérdezte, mikor jár legközelebb Sheffieldben, ő azonban egyikre sem válaszolt. Az édesanyja, Susan ideje legnagyobb részét Lanzarote-on töltötte Richarddal, a második férjével, úgyhogy Adam nem sietett visszamenni, de végül aztán az Oxo Tower étteremben találkoztak, amikor az apja Londonba jött egy megbeszélésre – „egy kis tanácsadói munka, hogy átvészeljem a következő időszakot”, magyarázta –, és Graham osztrigát rendelt, meg dupla bélszínjavát és egy üveg jóféle vörösbort – azt a fajta médiaebédet, amelyet Adam a kétezres évek elején rendszeresen élvezett, de amelyben mostanában nem sűrűn volt része. Bűntudata támadt, amiért elfogadta az apja bőkezűségét – még mindig keserű volt –, és azóta nem beszéltek.

– Nem gondolod, hogy ez alkalom lehetne, hogy elássátok a csatabárdot? – kérdezte Tim. – Úgy értem, nem muszáj a legjobb haveroknak lennetek, de nem sokat használ neked, hogy még mindig azért neheztelsz rá, mert gyerekkorodban lelépett, nem igaz?

– Mikor lettél ennyire bölcs, Judy bírónő? – pillantott oda Adam.

– Komolyan, Ads, a család akkor is eléggé húzós dolog, ha minden klappol – el nem hinnéd, anyám mennyire tapadós lett az utóbbi hetekben –, de Graham? Úgy értem, igaz, hogy seggfej volt, de attól még az apád.

Adam újból morrantott valamit, nem szívesen ismerte volna el, hogy az utóbbi időben mennyire élénken érezte az apja elidegenedését. Az előző karácsony volt az első, amelyet Susan és Richard a Kanári-szigeteken töltött – a napsütéshez volt valami köze, ami jót tesz Richard ízületi gyulladásának. Hívták Adamet, hogy csatlakozzon hozzájuk, de két hálószobás lakásuk nagyon pici, a repülőjegy pedig nagyon drága volt, így inkább nem élt a lehetőséggel, meggyőzve magát, hogy a Netflixszel és egy Marks and Spencer-féle étellel egyedül eltöltött december huszonötödike éppen az a békés feltöltődés lesz, amelyre szüksége van. Ehelyett azonban még sosem érezte magát annyira magányosnak.

– Majd gondolkodom rajta, oké?

Nagyon szeretett volna már témát váltani.

– No és hogy érzed magad? Mármint a holnappal kapcsolatban?

Tim egyik szemét összehúzva nézett bele a füstbe, és megvonta a vállát.

– Ha őszinte akarok lenni, már alig várom a nászutat.

Adam sokatmondó pillantást vetett rá.

– Tudod, hogy velem beszélgethetsz.

– Miről?

– Bármiről. Az esküvőről. Ha netán nyugtalanít valami, vagy ilyesmi.

Tim ránézett.

– Szerinted én nyugtalankodom?

– Nem, csak ha netán. Itt vagyok, ha igen. Tudom, ezt a beszélgetést a násznagyoddal kellene lefolytatnod, de én is itt vagyok.

Tim az öccsét, Richet választotta násznagyául, ami a vártnál jobban szíven ütötte Adamet. Igaz, ő és Tim eltávolodtak egymástól, de akkor is…

– Tudod, hogy muszáj volt őt megkérnem, ugye? – magyarázkodott Tim. – Úgy értem, Rich az öcsém, és veled nem sok kapcsolatom volt az utóbbi években.

– Persze, nem gond – felelte Adam, pedig dehogynem volt az.

– Szóval biztos vagy benne? A megházasodásban.

– Tíz évig tartott, amíg eljutottam idáig – nevetett Tim bosszúsan. – Igazán nem vádolhatsz azzal, hogy elhamarkodottan döntöttem.

Adam hosszan megszívta a cigarettáját.

– Ilyen régen vagytok együtt Vanessával?

Tim az ujjain számolgatta.

– A fenébe, nem, már tizenkét éve.

– Azt gondoltam volna, hogy hamarabb az oltár elé vonszol. Olyan nőnek tűnik, aki roppant meggyőző tud lenni.

Tim vállat vont.

– El voltam foglalva.

Adam elvigyorodott.

– Végig kellett másznod a vállalati ranglétrát?

Tim felvonta az egyik szemöldökét.

– Több sütnivalót igényel, mint hinnéd. A hatalmi játszmák állandó fejtörést okoznak.

– Hová mentek nászútra?

– A Maldív-szigetekre.

Adam kedélyesen felhorkant.

– Na tessék, és én már kis híján megsajnáltalak.

– Csak egy hétre, mindössze ennyi szabadságot engedhetek meg magamnak. Tudod, a céges világ olyan, mint egy gengszterfilm. Ha egy pillanatig nem vagy résen, valaki máris ott terem, és a helyedre lép. Vanessa három hetet szeretett volna, hozzávéve Dubait és Srí Lankát, de nemet kellett mondanom.

Adam magában mosolyogva tűnődött, hogyan hangozhatott az a Vanessának mondott „nem”.

– És milyen érzés, hogy egyetlen nőnek kötelezed el magad örökre?

– Ezt úgy mondod, mintha olyan rossz volna.

Adam nevetett, de azon kapta magát, hogy őszintén szeretné tudni.

– Komolyan kérdezem. Én még nem találkoztam senki olyannal, akiről azt gondoltam, hogy vele akarom leélni a hátralévő életemet. Nagyon klassz érzés lehet.

Csend telepedett rájuk, csak az égő papír halk sercegése, majd a kifújt füst sziszegése hallatszott.

– Tényleg az – mondta Tim halkan, aztán féloldalas mosollyal Adamre bökött.

– Neked viszont a zene a szerelmed, igaz? Mennyi ideje is dolgozol már ugyanannál a magazinnál?

Adam vágott egy grimaszt, arca előtt füstkarikák lebegtek.

– Túlságosan régen.

– Mennyit keresel vele mostanában?

Elég jó barát volt ahhoz, hogy megkérdezhesse, így Adam megmondta neki a fizetését, felkerekítve a hozzá legközelebb eső tízezerre.

– Valóban? – Timet láthatóan nem nyűgözte le. – Szerinted meddig fogod még csinálni?

– Úgy érted, túl öreg vagyok már ahhoz, hogy a Metallica turnébuszával mászkáljak?

Tim vállat vont.

Nemrégiben Adam is feltette magának ugyanezt a kérdést. Az utóbbi időben úgy érezte, mintha egy olyan buliban volna, ahol mindenki jól érzi magát – mindenki, őt kivéve. De miután az egész karrierje eltűnt a süllyesztőben, a turnébuszokban és csillogásban töltött élete hirtelen újból varázslatosnak tűnt.

– Szerencsére ezt kivették a kezemből.

– Mit?

– A döntést. A Cream megszűnik – pontosabban már meg is szűnt. Ma délután tudtam meg, ezért beszéltem Laurennel. Munkanélküli lettem.

A barátja arcára őszinte aggodalom ült ki.

– Sajnálom, öregem. Jól vagy?

– Semmi gond – felelte Adam, igyekezve, hogy könnyedén csengjen a hangja. – Azt hiszem, amúgy is itt az ideje, hogy váltsak.

Tim hosszan nézte.

– Mihez akarsz kezdeni?

Adam szippantott még egy utolsót, aztán ledobta a cigarettát a földre. Nézte a szikrákat, és azon tűnődött, elmondja-e Timnek az igazat, meséljen-e legrégibb barátjának az álmáról. Tizenöt éves korukban mást sem csináltak: ültek Adam szobájában, és a nagy terveikről dumáltak. Hogy majd rocksztárok lesznek, költők, filmkészítők, Los Angelesben vagy Párizsban fognak élni, vagy, amikor az angoltanáruk elolvastatta velük A vadon szavát, rövid ideig úgy gondolták, hogy egy hófödte kunyhóban fognak lakni a Yukon folyónál, és grizzlymedvékre fognak vadászni. Aztán egy napon Adamnek a kezébe került egy zenei magazin, és megváltozott az álma – bár minden ellene szólt, de ő elrepült, és megvalósította. Csakhogy az álmok változnak, nem igaz? Az utóbbi években Adam már egy új álmon dolgozott: lemezboltot akart nyitni. QT Records, ezt a nevet találta ki. Hagyományosan működő, bakelitlemezekre specializálódott bolt lenne faállványokkal, a falakon ritkaságszámba menő, képes felületű korongokkal, de különféle rendezvények, például hangulatos akusztikus koncertek és egyedi lemezbemutatók helyszínéül is szolgálna. Adamnek megvolt hozzá a tudása: volt annyira lemezőrült, hogy meg tudja mondani a Beatles Fehér albuma japán kiadásának a sorozatszámát. És a kapcsolatai is megvoltak ahhoz, hogy sikerre vigye: PR-osok, menedzserek, lemezkiadók fejesei. Egyetlen dologgal nem rendelkezett csak: pénzzel. Timre pillantott. Tudna – akarna – vajon a barátja segíteni ezen a téren, terjed odáig az empátiája? Biztosra vette, hogy jól áll anyagilag: Adam érezte a hitelkártyája súlyát, látta Timet szemrebbenés nélkül egy borlap felső kategóriás részéből rendelni. De felfogná vajon, hogy Adamnek még most is van egy álma? Megértené?

– Hogy mihez akarok kezdeni? – merengett, az öngyújtója kerekét pöckölgetve. – Megismerkedem a tökéletes nővel. Itt, az esküvőn. Valami dögös örökösnővel. Akinek klassz autója van.

Tim gúnyosan felkacagott.

– Ez a terved?

– Miért is ne? – kérdezett vissza Adam kissé bosszúsan. Miért ne kaphatna ki egy modellkategóriás gazdag csajt? Valahányszor Ibizán nyaralt, mindig meglehetősen népszerű volt. – Az esküvők a romantika melegágyai, hát nem? Találkozhatok a tökéletes nővel, és boldogan élhetek, míg meg nem halok. Mint te.

Tim halványan elmosolyodott.

– Aztán milyen ez a tökéletes nő?

Adam is elmosolyodott. Kamaszkorukban ez is egyik kedvenc játékuk volt: rakd össze a tökéletes nőt! A teste legyen Kelly Brooké, az agya Cat Deeley-é, tudjon úgy pitét sütni, mint Nigella, és álljon a garázsában olyan autó, mint Marty McFlynak. Akárcsak az álmok kicserélése, ez is egyik módja volt, hogy két fiú rájöjjön, kik is ők, és mit akarnak az élettől. Meglehet, hogy Tim egy nőre szűkítette le az ideálist, Adam azonban sosem szűnt meg játszani a játékot. Nem volt benne biztos, hogy valaha is abbahagyja-e.

– Csinos, okos. Kedves, nyilván. Alighanem barna hajú… És nagyszerű táncosnak kell lennie. Ez fontos számomra.

– Hogy jól táncoljon? Miért?

– Az azt jelenti, hogy odavan a zenéért, valószínűleg jó az ágyban is, és legfőképpen vicces.

– Vicces? – ráncolta Tim a homlokát.

– Hát az nem fontos? – kérdezett vissza Adam, de Tim már nem tudott erre válaszolni. Ahogy mindketten felnéztek, azt látták, hogy Hugo tornyosul föléjük, igen komoly arccal.

– Srácok, azt hiszem, slamasztikában vagyunk.

– Mi a hézag? – kérdezte Adam.

Hugo feltartotta az ujját. Fojtottan zene és rém hamis éneklés szűrődött ki a bárból. Adam és Tim összenéztek.

Ali.

Adam gyors léptekkel követte a másik kettőt vissza a pubba. Amikor befordultak a fő helyiségbe, Adam azonnal érzékelte, hogy a hangulat a nyers vidámságból valami fenyegetőbbe váltott át. Előttük, a kis színpadon a tömeg karéjában ott állt Ali, a zakóját ledobta, ingét a köldökéig kigombolta. Egyik kezét kinyújtva egy mikrofont tolt a közönség felé, a másikkal pedig egy csinos, fiatal nő derekát fogta át. Adam nem tudta, ki ő, de a színpad mellett álló férfiak csoportjának dühtől lángoló tekintetéből ítélve arra tippelt, hogy valamelyikük barátnője vagy húga.

– Hé, Ali! – ordította Tim, és kétségbeesetten olyan mozdulatot tett, mintha elnyiszálná a nyakát, de a zene túl hangos volt, és Ali különben sem vette észre, ugyanis szemlátomást rettentően jól érezte magát a rivaldafényben, ráadásul nem mást énekelt, mint a Right Said Fred együttes I’m Too Sexy című számát.

– Gyerünk! Tudjátok a szöveget… – ordította Ali, rajongásnak vélve a csoport dühös pillantásait. Közelebb húzta magához a vihogó lányt, és újból énekelni kezdett: – „I’m too sexy for my cat…”

Adam előrenyomakodott. Ali most már a lány arcát fogdosta.

– „Poor pussy – morogta. – I’m too sexy for my love…” Adam! Adam Stowe – süvítette, észrevéve a barátját. – Gyere fel, csatlakozz hozzám te is!

Adam már csaknem eljutott a színpadig, de egy Megadeth-pólót viselő, hegyméretű férfi ért előbb oda Alihoz.

Hirtelen elhallgatott a zene, egy sikoly hallatszott, majd üvegcsörömpölés hangja, aztán Adamet félrelökték, és fájdalmasan fél térdre esett. Amikor felkapcsolták a lámpákat, nézte, hogy Hugo a vállára kapja Alit, akár egy összegöngyölt szőnyeget, majd az ajtó felé igyekszik vele. Egy dühös vendég tornyosult elébük, elzárva a kijárathoz vezető útjukat, Hugo azonban a fél karjával félresöpörte. Adam hátrálni kezdett, de nekiütközött egy asztalnak, amelyről poharak zuhantak csörömpölve a földre. Tucatnyi arc fordult felé.

– Ő is velük van! – ordította valaki.

Adam nem tétovázott. Sarkon fordult és rohant, bevetődött egy keskeny folyosóra, remélve, hogy ott lesz egy kijárat. Átugrott egy fém felmosóvödröt, majd a vállával nekiveselkedett egy biztonsági fogantyús faajtónak, és megkönnyebbült, amikor érezte, hogy enged, a lába megcsúszott ugyan, de nem csúszott ki alóla, és hideg levegő áramlott a tüdejébe. Átvágtatott ugyanazon a betondarabon, amelyen nemrég Timmel álldogált, és elkanyarodott a mohás piknikasztal mellett. A dzsekije beleakadt egy bokorba, de mivel hallotta a háta mögül az ordibálást, rohant tovább, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban a vállára csaphat egy tégla nehézségű kéz.

Adam nem lassított. Sok vele egykorú férfi triatlonokat vagy akadályversenyeket csinál végig; Adam a kétezres évek eleje óta a lábát sem tette be konditerembe, és akkor is csak azért látogatott egyszer el oda, mert olvasott egy cikket a The New Yorkerben, amely azt állította, hogy az edzőtermek a legújabb helyszínek, ahol lányokkal lehet ismerkedni. Ez szemenszedett hazugság volt: Adam csak lötyögő atlétában izzadó férfiakkal találkozott, és nem is ment oda többet. Most már sajnálta, ahogy meghallotta, hogy újabb ordítások harsannak a háta mögött.

Egy sövény töltötte be a látómezejét, Adam belevetődött, gallyak és tövisek karistolták az arcát és a karját, de nem mert megállni, nagy üggyel-bajjal átvergődött rajta. A másik oldalon egy sötét, keskeny vidéki út fogadta, és Adam térdre hullva szagolta az aszfaltba préselődött tehénlepényt. Képtelen volt felállni és továbbfutni.

Aztán közvetlenül a füle mellett csikorgás hallatszott.

A hang irányába fordította a fejét, és a rajta végigömlő éles, fehér fénytől összehúzta a szemét. Hallotta egy motor brummogását, érezte a belőle kiáradó hőt. Az arcától néhány centiméterre látta a márkajelet. Egy ezüst Zafira. Csend lett, aztán egy leereszkedő ablak zümmögése hallatszott.

– Kis híján elütöttem! Jól van?

– Jól, jól – felelte Adam, igyekezve megregulázni a légzését, miközben átfutott az utasülés felőli oldalra. Egy barátságos, vörös arcú, középkorú férfi kandikált ki az autóból.

– Figyeljen, nem megy véletlenül a Hattyú fogadó környékére? Egy barátom legénybúcsúja van, és…

– A Hattyúban? Egészen véletlenül nem a Farringdon–Jameson-esküvő násznépéhez tartozik?

– De igen – felelte Adam megkönnyebbülve.

– Én Tim nagybátyja vagyok. Dennis.

– Találkoztunk már, évekkel ezelőtt. Adam vagyok. Adam Stowe.

– A híres író! Nos, ugorj be, fiam, és útközben mesélhetsz arról, amikor találkoztál a Pink Floyddal.

Tizedik fejezet

Feketéllett az út a Mini előtt. Idekint, a vidéki tájon, távol a Nagy Ház – vagy, ha már itt tartunk, minden más épület – fényeitől, az autót körülvevő sötétség még sűrűbbnek és teljesebbnek tetszett. A szélvédőn kinézve Sophie azt látta, hogy a Mini sárga fényszórói halványan megvilágítják az országút szürke szalagját, de azon túl csak a semmi fekete alagútja húzódott.

Ugyanakkor az autó belsejében a légkör egy éjszakai mulató hangulatára emlékeztetett. A szellőzőnyílásokból áramló, émelyítő melegbe zárva a forró lélegzet bepárásította az ablakokat, a hangszórókból bömbölt a zene, és miközben Jennifer torkaszakadtából együtt énekelt Kylie-val, az autó enyhén kacsázott, ahogy a kezével a kormánykeréken verte a taktust.

– Biztos, hogy alkalmas vagy a vezetésre? – kérdezte Sophie, túlordítva a zenét.

– Egész este csak virgin mojitókat ittam – válaszolta Jennifer a sebességváltóra csapva. – Nagyjából fél tucat lehetett. Roppant finomak voltak.

Sophie megmarkolta az ajtókilincset, és őszintén remélte, hogy Matt nem értette félre a rendeléseket.

– Szerinted a sztripper pucérra vetkőzött volna, ha nem lépsz közbe? – tudakolta Sophie. – Úgy értem… manapság engedélyezve van ez egyáltalán?

– Szegény Vanessát már a bokszeralsó látványa is megrázta – válaszolta Jennifer, úgyszintén túlordítva a zenét. – Azok a koszorúslányok totál ostoba libák. Mégis mit gondoltak?

Amikor egy elágazáshoz értek, Jennifer balra és jobbra nézegetett, mintha mérlegelné a lehetőségeit. Egy pillanat múlva balra indexelt, majd, ahogy Sophie látta, motyogott valamit magában, és a motort felbőgetve jobbra kanyarodott. Mielőtt Sophie megkérdezhette volna az okát, Jennifer megszólalt.

– Az igazság az, hogy te nagyon prűd vagy – mondta. – Kurvára merev vagy.

– Kicsoda? Én?

– Valamennyien, az egész generációd – felelte Jennifer. – Az ezredfordulós, az Y generáció, vagy minek neveznek titeket. Láthatóan már egyikőtök sem tudja, hogyan kell mulatni. A közösségi média teljesen megkever benneteket. Rettegtek attól, hogy kimaradtok valamiből, rettegtek, hogy elhibáztok valamit. Mindent „muszáj birtokolni”, vagy „muszáj megtenni”, állandóan összehasonlítjátok az életeteket a többiekével.

Sophie előszeretettel gondolt úgy magára, mint aki az X generáció határán van. Határozottan idegen volt tőle a gondolat, hogy túlérzékeny „hópehely” legyen, hogy bármire is panaszkodjon azok után, amiken keresztülment.

– Nem mindenki ilyen, Jennifer – jelentette ki.

– Á, tényleg? Láttalak a vacsoránál, Sophie, végig azon izgultál, hogy mit mondanak azok a libák, hogy beleillesz-e a körükbe és a nyamvadt, üres életükbe. Egyik sem számít, egyik sem. Az semmi esetre sem, hogy azon túráztasd magad, hogy milyen hashtaget tegyél egy latte fotója mellé.

Sophie kinyitotta a száját, majd újból becsukta.

– Csak azt akarom mondani, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ölbe tett kézzel ülj – folytatta Jennifer most már halkabban. – Az élet fontosabb, mint egy Instagram-fotó. Éld az életet, ne csak dokumentáld! Mert nagyon gyorsan elmúlik minden.

Sophie ez utóbbiban nem volt teljesen biztos. Ő úgy érezte, hogy az élete csigalassúsággal sántikál, lassú felemelkedése a vízszintesből a függőlegesbe személyes fejlődésének látható metaforája. Ugyanakkor valahányszor elment egy olyan partira, mint ez a ma esti, látta, mit mulasztott – az olyan nagy mérföldköveket, mint a házasság és a gyerekek, előléptetések és felfelé lépdelés a vállalati ranglétrán, de a kis dolgokat is – a fecsegést fitneszkezelésekről és éttermekről, a miniszabikat az új szerelmekkel és egyetemi találkozókat a régi barátokkal –, mindazokat a dolgokat, amelyeket Sophie nem tapasztalt meg, amelyek egyesek szemében jelentéktelennek tűnhetnek, az ő számára azonban borzasztóan fontosnak tetszettek. Érezte, hogy ismét ellepik a szemét a könnyek, és félrefordulva kintre, a sötét útra koncentrált. Szántóföldek, feketéllő erdők, sehol egy épület, sehol valami fény. Az autó mintha egyre gyorsabban száguldott volna.

– Biztos vagy benne, hogy jófelé megyünk? – kérdezte, alig várva, hogy ágyba kerüljön végre.

– Bármelyik pillanatban megláthatjuk a falut.

Mintha lassított felvételben mozogna, Sophie éppen akkor fordult vissza az út felé, amikor egy újabb fekete kanyar derengett fel előttük.

– Jenny! Vigyázz!

A kormánykerékhez kapott, de már elkésett. A sövény betöltötte a szélvédőt, karomszerű, csipkézett faágak csapódtak a külső visszapillantónak, és a kerekek émelyítő puffanásokkal átpattogtak egy keréknyomon, az utasok kis híján kirepültek az ülésükből. Aztán csak szállt az autó, bele a sötétségbe, Sophie szája elnyílt, sikolya beleveszett az éjszakába.

***

– Jól vagy?

Sophie kettőt pislogott, csak hogy meggyőződjön róla, még él.

Igen, eléggé biztos volt benne, hogy mindent érez. A lába és a keze ujjai, a nyaka, minden mozgott. A hátából nem sugárzott egyértelmű fájdalom. Úgy tűnt, szerencséjük volt. A jobb oldali kerék úgy rúgta vissza az autót a megemelt töltésről, mint egy teniszlabdát, az száznyolcvan fokban megpördült a levegőben, majd pattogva ért az aszfaltra, és végül csúszva állt meg a menetiránnyal szemben. Nem volt elegáns, de a célnak megfelelt: az úton maradtak, és – amennyire Sophie meg tudta állapítani – sértetlenek voltak. Jennifer ugyan belehajtott egy út menti leállóhelybe, de legalább azt megúszták, hogy a kanyarból kiszáguldjon egy kamion. Jennifer leállította a motort, és mind a ketten csak ültek csendben, maguk elé bámulva.

– Nem tudom, mi történt – dadogta Jennifer.

– Túl gyorsan hajtottál – válaszolta Sophie ádázul, egész testében remegve.

– Sajnálom – kesergett Jennifer. – Sophie, nagyon sajnálom!

Két keze még mindig a kormánykereket fogta, és Sophie látta, hogy reszket. Neki is beletelt egy percbe, hogy megnyugodjon, aztán megfogta Jennifer kezét.

– Semmi baj. Épségben megúsztuk. Azért, ha lehet, legközelebb ne nyomd annyira a gázt. – Ezt kedvesen mondta, Jennifer mégis sírva fakadt, a lecsorgó könnyek ezüstös csíkot hagytak finom arcán.

Sophie átkarolta a vállát.

– Jenny, nem esett bajunk. Nem sérültünk meg – vigasztalta, de Jennifer most már zokogott.

– Ne vedd annyira a szívedre! Tim miatt sírsz? Mert holnap az oltárhoz kell vezetned?

Jennifer szomorúan megrázta a fejét.

– Nem igazán, nem. Nos, egy kicsit.

Sophie adott neki egy papír zsebkendőt a középső konzolban lévő dobozból. Jennifer megnyomogatta vele az arcát, aztán Sophie felé fordult.

– Rákom van – mondta ki köntörfalazás nélkül. Sophie pislogott, úgy érezte, újból benyomult az autóba a sötétség.

– A gyomromban – folytatta Jennifer. – Nos, a gyomromban, és most már a májamban is. És valószínűleg a nyirokcsomóimban is. Még nem jött meg minden vizsgálat eredménye.

– Jaj, Jen! – suttogta Sophie.

– Ezért találkoztunk azon a napon Dél-Kensingtonban – magyarázta Jennifer. – Épp a Marsdenbe tartottam.

Sophie nem tudta, mit mondjon. A Royal Marsden egy rákbetegségekre specializálódott kórház volt. Ha Jennifer az ő kezelésük alatt áll, az magáért beszél. Jen arca kifejezéstelen volt.

– Még nem mondtam el senkinek – sietett leszögezni.

– Még Billnek sem?

Jennifer vékony vonallá préselte össze a száját.

– Annyit persze tud, hogy beteg vagyok, de nem teljes egészében. Azt elmondtam neki, hogy van egy daganat a gyomromban, de azt hiszi, hogy még operálható.

Sophie nyelt egyet.

– És nem az?

Jennifer vett egy nagy lélegzetet, aztán kifújta.

– Nem. Nem igazán.

Sophie összeszorított szájjal bólintott, és szörnyen érezte magát a korábbi kifakadása miatt.

– Kapsz kezelést?

– A hospice-gondozást kezdték rebesgetni. Tekintve, hogy valószínűleg gyógyíthatatlan vagyok, azt hiszem, egyszerűen élveznem kell az életemet. Mármint azt, amennyi megmarad belőle, anélkül, hogy mindenféle kezelésen és a mellékhatásaikon kellene keresztülmennem.

Sophie még mindig úgy érezte magát, mintha sokkos állapotba került volna. Túlságosan is sok ilyet látott a kórházban. Embereket, akiket elgurítottak egy hordágyon, és többé nem tértek vissza, csoszogó, megroskadt vállú családokat, akiket összetört a diagnózis. A halál hétköznapi súlyát, amely láthatatlan ködként töltötte be a folyosókat.

– És mi a helyzet klinikai kísérletekkel? – kérdezte. – Vagy az immunterápiával? Nem adhatod fel! Jennifer, nem teheted!

– Ez nem feladás – felelte Jennifer megindultan –, hanem szembenézés az igazsággal. Ez nagy különbség.

Fénylő szemmel nézett Sophie-ra.

– Tim és Richard nem tudják – jelentette ki határozottan. – Kérlek, holnap egy hangot se szólj róla!

Sophie pislogva bólintott. Az ő döntése. Sophie megértette, hogy a szenvedők joga efféle döntéseket hozni: ők azok, akik a szikla peremén állnak. De akkor is nehéz elviselni, különösen, hogy annyi más emberre is hatással van.

– Nem gondolod, hogy legalább Billnek meg kellene mondanod?

– Meg fogom – válaszolta Jennifer fáradtan. – A legutóbbi eredményeket még csak két nappal ezelőtt kaptam meg. De nagy csapás lesz számára, és még nem állok készen arra, hogy ezt lássam.

Sophie nem ismerte olyan jól Billt, de mindig vidámnak és kedvesnek tűnt – ő is tanár volt, az a jó fej típus, akit imádnak a gyerekek –, és Sophie könnyen el tudta képzelni, hogy a kapcsolatukban ő a gyengébb fél. Jenny logikáját is megértette; közvetlen közelről látta, hogyan hatott a betegsége a szüleire, és hogy ez gyakran a szeretett családtagoknak és a gondozóknak a nehezebb. Arra vannak ítélve, hogy tehetetlenül nézzék, és nem áll módjukban meggyógyítani. És mégis, Sophie azt is tudta, hogy mások támogatása mennyire fel tud vidítani, és mennyivel könnyebbé, egyszerűbbé tudja tenni a dolgokat.

– Szerintem elképzelhető, hogy Bill meglepetést okoz neked – jelentette ki határozottan. – Ezt nem csinálhatod végig egyedül.

– Nem mondhatok semmit, Sophie. Legalábbis még két hétig, amíg Tim visszatér a nászútról. Ez már nem oszt, nem szoroz, és legalább addig nem dönti romba a hír a fiúkat. És tudod, hálás vagyok, hogy legalább még láthatom az esküvőt. Még szárnyra bocsáthatom az idősebbik fiamat. Sokan még ezt sem érik meg, nem igaz? – Elcsuklott a hangja. – Mert tudom, hogy Tim megpróbál majd megmenteni. Ragaszkodni fog hozzá, hogy szedjem a gyógyszereket, én pedig az utolsó heteimet úgy fogom eltölteni, hogy halálosan betegnek érzem magam.

A szavak ott lebegtek közöttük a levegőben. Jennifer megfordult, és Sophie-ra nézett.

– Ezért hívtalak meg az esküvőre – mondta halkan. – Egyszerűen azt akartam, a dolgok megint olyanok legyenek, mint régen. Azok nagyon boldog idők voltak, nem igaz?

– Jaj, Jennifer…

– Sajnálom, ha zavarban vagy miattam, vagy kényelmetlenül érzed magad. Őszintén nem ez volt a szándékom.

Sophie megragadta Jennifer kezét, teljesen kiment a fejéből, hogy felhívja Christát.

– Csodás napunk lesz holnap – mondta hirtelen támadt eltökéltséggel. – Nevetni fogunk és énekelni és…

– És táncolni?

Sophie elnevette magát.

– Huszonkét éves korom óta nem táncoltam.

– Szerintem itt az ideje, hogy újra elkezdd, ifjú hölgy – közölte Jennifer, és beindította a motort. Az köhögött egy kicsit, de aztán bepöccent. – Mert amikor abbahagyod a táncot, akár meg is halhatsz.

Azzal visszafordult a Minivel az úton, a megrepedt fényszórók áthasították a homályt.

Tizenegyedik fejezet

Adam a Hattyúhoz vezető gyalogösvényen állt, arcát az ég felé fordította. Ha az ember jól kinyitotta a szemét, látta, hogy nem teljesen fekete, inkább olyan mély sötétlila, mint a damaszkuszi szilva. Valami oknál fogva ez Adamnek a Harling Comprehensive-beli rajztanárukat, Mr. Berryt juttatta eszébe. Ő mindig azt hangoztatta, hogy a fekete festék használata csalás, ugyanis „valahol mindig van szín”. Adam a rajzórák legnagyobb részében Kate Mossról készített ceruzarajzokat, és együttesek logóit firkálgatta. Nem volt Mr. Berry kedvence. Nagyon hosszú ideje nem érezte úgy, hogy bárkinek is a kedvence volna.

Szemét szorosan becsukva mélyen beszívta a hideg éjszakai levegőt, és elképzelte, hogy a végtelen fekete űrben lebeg. Súlytalan, gyökértelen, csak sodródik a csillagok felé. Aztán kitárta a karját, újból felnézett, és újból elámult, milyen ragyogóan tiszta tud lenni az ég a várostól távol, a messzi tűhegyek miriádja úgy csillámlott, akár egy óriási, fénylő labda.

– Mit művelsz, te lökött?

Adam szíve nagyot dobbant, és ijedtében hátralépett, egyenesen egy pocsolyába, eláztatva egyetlen pár cipőjét.

– Tim?

Tőle balra kinyílt egy kis fehér kapu, és dühösen integetve Tim lépett ki rajta. Adam követte egy boltíven át barátját a szobája kerti teraszára.

– Hol a pokolban voltál? A pub óta hívogatlak, te önző fasz. Halálra aggódtuk magunkat. Azt hittük, agyonvertek.

Adam nyugtató mozdulattal emelte fel a kezét.

– Nyugi, itt vagyok. Hol vannak a többiek?

Tim hátrabiccentett a Hattyú felé.

– Újra biztonságban a ketreceikben, de ez nem a te érdemed.

– Várjunk csak, ez ugyan mitől az én hibám?

– Csapjunk egy igazi legénybúcsút! Jó móka lesz! – utánozta Tim gúnyosan Adam hangját.

Tim hideg tekintettel meredt rá.

– Ads, meg is ölhettek volna ma éjjel.

Adam a nyelvébe harapva elhatározta, nem mutat rá, hogy Tim volt az, aki az őrült taxisofőrt szerezte, ő döntött úgy egyoldalúan, hogy menjenek be abba a rémisztő pubba, és, ami a döntő, ő hívta meg Alit az esküvőjére, holott tudta, hogy a barátjuk egy elszabadult hajóágyú.

– És hogyhogy korábban visszaértetek, mint én?

Tim a homlokát ráncolta, mintha ez nyilvánvaló volna.

– A taxisofőr felvett bennünket.

– Ugyanaz az ürge? A Fiat Pandás?

– Megállt a pub előtt, Hugo bedobta Alit a hátsó ülésre, és eltűztünk, mielőtt valamelyik bennszülött elkaphatott volna minket. Tisztára olyan volt, mint a Halálos iramban.

– Kösz, hogy megvártatok.

– Ha nem pucolunk el, a fejünk most karóra volna tűzve annak a pubnak a bejáratánál. És a rendőrség is üldözött bennünket.

– A rendőrség?

Tim feszült arckifejezéssel bólintott.

– Kiderült, hogy taxis barátunk elsődleges szakmája a fűterjesztés. Ezért húzott el olyan sebesen a pub elől. Kiszúrt két civil ruhás zsarut, akik rá vártak, úgyhogy tiplizett, de aztán visszajött, amikor úgy gondolta, hogy már elmúlt a vész. Tiszta szerencse, hogy pont akkor érkezett, amikor mi leléceltünk a pubból.

– És a rendőrök követtek benneteket?

Tim a fejét rázta.

– Nem, hála istennek. Más se hiányzott volna, mint valami zűr az esküvőm napja előtt. És te hogyan jutottál vissza?

– Dennis bácsi elhozott.

Erre még Timnek is sikerült elmosolyodnia.

– Szóval akkor már találkoztál az első számú rajongóddal? Lyukat beszélt a hasadba a Dire Straitsről?

– A Pink Floydról.

Elnevették magukat, és eloszlott a feszültség. Adam kiélvezte a pillanatot.

Néhány óra múlva Tim megnősül, és semmi nem lesz már ugyanaz. Nézte öreg barátját, örült, hogy együtt töltötték ezt az utolsó estét, és túl későn ébredt rá, hogy hiányzott neki.

– De ez legalább igazi legénybúcsú volt – jegyezte meg.

– Jó móka volt. Mármint, ha a legnagyobb részében nem az életemért rettegtem volna.

– Mit szólnál lekerekítésképpen éjfélkor pár lángoló Sambucához?

– Amilyen szerencsénk van, alighanem porig égetnénk ezt a helyet.

– Biztos?

Tim bólintott.

– De azért köszönöm – mondta, és feltartotta az öklét. Adam belebokszolt.

– Szívesen.

Tim visszaballagott a teraszajtón át, és becsukta maga mögött. Adam zsebre dugta a kezét, hogy felmelegítse. A pázsitra telepedő éjszakai harmat csillogott a telihold fényében. Körbement a Hattyú főbejáratához, és megzörgette az ajtót. Be volt zárva. Vajon mondtak valamit arról, hogyan lehet bejutni sötétedés után? Ebben a pillanatban mozgást látott a bal oldali ablak mögött. Kezéből tölcsért formálva belesett, és amikor megpillantott egy nőt a bárban, sürgetően megkocogtatta az üveget. Csoszogó léptek hallatszottak, aztán felpattant a pub ajtaja, és a kubista frizurás recepciós meredt rá haragosan.

– Segíthetek? – tudakolta.

– Adam Stowe vagyok. A szobám a… Amelyik a tetőtérben van. Elfelejtettem a…

Megütögette a zsebeit, aztán egy „Ó!” felkiáltással elővette a kulcsát.

A nő egy horkantás kíséretében beengedte.

– Bocsánat, esetleg a bár még…

A recepciós már visszafelé masírozott az irodájába.

– Balra – csattant fel. – És ágak vannak a hajában.

Adam végigszántott a kezével a fejbőrén, és bekukucskált a sötét bárba. A lámpákat lekapcsolták, a sörcsapokra törülközőt terítettek. Egyértelmű volt, hogy már bezárt.

– Magának szemlátomást gondja van az ajtókkal – szólalt meg egy hang a félhomályban.

Beletelt egy pillanatba, mire Adam rájött, hogy a zuhanyzóban látott lány ül az ablaknál lévő kanapén.

– Még van kiszolgálás? – kérdezte reménykedve.

– Nincs. De van ott egy becsületkasszás drinkbár.

A kiejtésmódja pénzről és társadalmi osztályról árulkodott. Így, teljesen felöltözve elegáns is volt, határozottan nem az a típus, aki egyedül üldögélve whiskyt nyakal egy szálloda bárjában.

– Nincs kifogása az ellen, ha csatlakozom magához?

A röpke tétovázást vállrándítás követte.

– Ez szabad ország – válaszolta.

Adam rengeteg ilyen nővel találkozott már – tüskés, és nehéz lenyűgözni. Általában úgy találta, hogy meg tudja nyerni őket, de ma este nem volt hozzá kedve, bármennyire csinos volt is a lány.

– Tehát maga is az esküvőre jött? – kérdezte, miközben odasétált egy üvegekkel megrakott asztalhoz. Töltött magának egy drágának látszó ginből, aztán leült a szobaszomszédjával szemben.

– Szerintem itt mindenki – felelte a lány csípősen.

Előredőlt, és kezet nyújtott Adamnek.

– Tekintve, hogy már látott meztelenül, csupán udvariassági kérdés, ha hivatalosan is bemutatkozunk egymásnak. Sophie Wallis vagyok. Együtt jártam egyetemre Timmel.

A lány szertartásossága megmosolyogtatta Adamet.

– Adam Stowe – szorította meg a kezét. – Tim gimnáziumi barátja vagyok. És nagyon sajnálom a korábban történteket.

– Akaratlan tévedés volt. – Sophie vetett Adamre egy oldalpillantást. – Legalábbis remélem, hogy az.

– Az – biztosította Adam mosolyogva, és újból megdörzsölte a fejét, ellenőrizve, hogy az összes levél eltűnt-e belőle. – Nyilván egybenyíló szobákat kaptunk, és valaki nem zárt be egy ajtót, amit be kellett volna.

– A családi lakosztályban szállásoltak el bennünket. Ellenőriztem. A további kínos helyzetek elkerülése végett beszéltem az igazgatóval, és használhatja a második emeleti személyzeti fürdőszobát. Remélem, így rendben van.

Adam bólintott. Látszott, hogy az ellenvetés nem opció.

– És hogy telt az estéje, Sophie?

– A megszokott módon. Sztriptíztáncossal, autóbalesettel, semmi rendkívüli. És magának?

– Ugyanúgy. Karaokéval, üldözéssel a szántóföldön. Igazából elég unalmasan.

Elnevették magukat, megenyhült köztük a hangulat, de hirtelen az ajtón felhangzó dörömbölés zavarta meg őket.

Adam nézte, ahogy a recepciós a homlokát ráncolva nagy léptekkel a bejárati ajtó felé igyekszik. A székén megfordulva kilesett az ablakon, és összeszorult a gyomra. Két megtermett férfi állt a hotel előtt, egyikük egy hivatalosnak látszó igazolványtartót mutatott fel.

– Jaj, ne! – dünnyögte.

– Mi az? – kérdezte Sophie, és a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson Adam válla fölött.

– Azt hiszem, a rendőrség.

– Csak nem újabb sztripperek?

– Sztripperek? Nem, ezek valódi rendőrök. Azt hiszem, minket kereshetnek.

– Minket? Egyszeriben mi lettünk Bonnie és Clyde?

Ha Adam nem lett volna akkora slamasztikában, elmosolyodott volna. Határozottan tetszett neki az, hogy a lány ilyen könnyedén veszi a dolgot. De aggódott Tim miatt – és maga miatt is. Ha a zsaruk látták, hogy a Hattyú előtt tette ki egy autó…

Sophie beszélt, de Adam nem figyelt oda, mit mond. Valamit egy kvízről és egy vegán ételről.

Felgyorsult a szívverése, amikor a rendőrök beléptek a bárba. Az egyik villanykapcsolót keresve megfordult, mire a helyiséget elárasztotta a fény.

– Uram? – szólalt meg a fiatalabbik, és felcsapta Adam felé az igazolványtartóját. – Válthatnánk néhány szót?

– Természetesen. Van valami probléma?

– Ez a hölgy azt állítja, hogy ön az imént érkezett meg a pubba – biccentett a rendőr a recepciós felé, aki még mindig az előcsarnokban álldogált.

Adam érzékelte, hogy a nyakát elönti a forróság. Emlékeztetve magát, hogy nem tett semmi rosszat, ivott egy kortyot a ginből, amelyet még nem fizetett ki.

– Nem járt ma este egészen véletlenül Albanyben a Nyúl és Kopóban?

Adam érezte, hogy már amúgy is kizsigerelt agya túlhevül. Ha nemmel válaszol, hazudik a rendőröknek, és annak – ebben biztos volt – következményei lehetnek. Ha igennel válaszol, nagy valószínűséggel megvádolják – és vele együtt Timet is –, hogy ők Surrey Hills Pablo Escobarjai.

– Egész este itt voltunk, ugye, drágám? – szólt közbe Sophie. – Azt leszámítva, amikor hazavittük Mrs. Jamesont a Haslop Hallból.

Adam igyekezett nem elárulni a megdöbbenését. Alig két perce ismerte ezt a nőt. Mit művel?

Az idősebbik rendőr rájuk nézett.

– Szóval önök ketten együtt vannak?

– Néha magam is elcsodálkozom ezen, biztos úr – válaszolta Sophie enyhe reménytelenséggel a hangjában. – De igen.

Mindkét rendőr gyanakodva ráncolta a homlokát, és az idősebbik odafordult a recepcióshoz, aki még mindig ott lézengett.

– Fent laknak. A tetőtérben – mondta összevont szemöldökkel, és úgy fújtatott, akár egy haragos ló.

– Megkérdezhetem, mi a gond, biztos úr? – érdeklődött Sophie.

Nem csak a kiejtése volt előkelő. Megvolt benne a gazdag és elegáns embereknek az a nyugodt magabiztossága, amely figyelmet követelt, és azonnal tekintélyt biztosított számára.

– Bejelentéseket kaptunk, hogy incidens történt a pubban – közölte a fiatalabbik rendőr. – Valakit tettleg bántalmaztak. Úgy véljük, rosszul sült el egy drogügylet.

– Tettlegesség? Drogok? Fogalmam sem volt, hogy errefelé ilyesmik történnek.

– Állandó készenlétben állunk, asszonyom – mosolyodott el a fiatalabbik zsaru, és kicsit kihúzta magát. Adam megállapította, hogy a helyzet minden pillanatát nagyon élvezi. Azt is megállapította, hogy a zsaru figyelmét elvonja Sophie lába, ami a kelleténél jobban bosszantotta.

Az idősebbik rendőr összeszedettebbnek tűnt.

– Tehát meg tudja mondani nekem, miért állítja ez a recepciós hölgy, hogy ön az imént érkezett csak meg a szállodába?

– Attól tartok, ez az én hibám – szólalt meg Sophie. – A ruhám az autóban maradt. Nem akartam, hogy a holnapi nagy napra összegyűrődjön, ezért kiküldtem érte. De, a mindenit, itt felejtetted a kulcsodat, ugye, drágám?

A recepciós remélhetőleg ezt nem hallotta. Adam bólintott, és hálás pillantást küldött Sophie felé.

– Nagy nap? – értetlenkedett az idősebbik rendőr.

Sophie csilingelő kacajt hallatott.

– Jaj, elnézést! A holnapi esküvő, ami a St. Mary-templomban és aztán a Haslop Hallban lesz. Mindkettőnk számára nagyon nagy nap.

Megfogta Adam kezét, és a férfi valamennyi idegvégződését elektromosság bizsergette meg.

– Ha meggondoljuk, hogy ma este korán le akartunk feküdni… – mondta, és megszorította Sophie ujjait.

– Nos, ha ez minden, biztos urak, nagy baj volna, ha most felmennénk a szobánkba? – A lány ezt olyan bájosan adta elő, hogy képtelenség volt nemet mondani nekik. A két rendőr összenézett és vállat vont.

– Természetesen. Azt hiszem, itt végeztünk is.

– Jó éjszakát mindkettőjüknek! – mondta a fiatalabbik, irigykedő pillantást vetve Adamre.

– És gratulálunk az esküvőhöz!

– Köszönjük – válaszolta Adam Sophie-ra pillantva. – Nagyon szerencsés ember vagyok.

Tizenkettedik fejezet

Sophie várt, csak akkor engedte el Adam kezét, amikor megálltak a lépcső aljában.

– Tettlegesség is volt? – fordult oda a férfihoz. – Azt nem említetted, amikor tíz perccel ezelőtt besettenkedtél.

Teljesen biztos volt benne, hogy Adam nem az az erőszakos fajta, és egyébként is furcsamód élvezte az egész előadást a rendőrök előtt. Sophie sosem tartotta magát jó színésznőnek. Az iskolai színdarabokban mindig Julia Townsend és Anita Patel kapta a nagyobb szerepeket, úgyhogy mire hatodikos lett, már nem is törte magát meghallgatásokkal. De a leendő Mrs. Adam Stowe-ként alakított szerepét határozottan élvezte, azzal együtt is, hogy vőlegénye az őszinteség terén teljesen csődöt mondott.

– Nem került sor igazi tettlegességre – vágta rá gyorsan Adam. – Ámbár kerülhetett volna, ha elkapnak bennünket. A barátom, Ali – Tim barátja is –, kissé elragadtatta magát a karaokéban, és a helybeliek szemlátomást nem értékelték a drámai előadását. A többiek leléptek, mire a helybeliek engem vettek üldözőbe. Persze velem született sportosságom révén sikerült egérutat nyernem…

– Értem – mondta Sophie szkeptikusan, de még cukkolta kicsit. Azért segített Adamnek, mert már tudta róla, hogy kicsoda. Miután az autóban lezajlott beszélgetésüket követően visszaérkeztek a Hattyúba, és Jennifer felment a szobájába, Sophie hátramaradt, úgy téve, mintha telefonálnia kellene. Igazság szerint egyszerűen rettegett attól, hogy egyedül térjen vissza a tetőtérbe, ahol, tudta jól, csak órákig bámulná a plafont, és újra meg újra végiggondolná az este történteket, így inkább a bárba ment be, remélve, hogy lesz ott még egy kis lárma és frivolság, de amikor látta, hogy kong az ürességtől, úgy vélte, egy gin-tonik a sötétben éppúgy megteszi.

Ekkor hallotta meg a hangokat, pontosabban különösen egy hangot: Timét. Megdermedt, és az árnyékban rejtőzködve hallgatta, ahogy Tim és barátai beesnek az ajtón, közben a Nyúlról, a karaokéról meg a hiányzó haverjukról, Adamről karattyolnak.

– Köszönöm, amit értem tettél – mondta Adam, felrázva a gondolataiból. – A szobám aprócska, de mégis jobb éjszakai szállás, mint egy börtöncella. Megmentetted az irhámat. Nagyra értékelem.

Sophie egy bólintással nyugtázta, nem akarta bevallani, hogy Tim volt a valódi ok, amiért hazudott a rendőröknek. Mindenek ellenére nem akart zűrt, sem sokasodó problémákat Tim esküvője előestéjén, és ha ez azt jelentette, hogy végig kell csinálnia azt a színjátékot mint Adam Stowe menyasszonya, akkor ennek így kellett lennie.

Lassan mászták meg a tetőtéri szobákig vezető lépcsőt. Sophie felmérte, hogy Adam részeg, de láthatóan nem tűnt fel neki, hogy csigalassúsággal haladnak. Amikor felértek, Adam még téblábolt kicsit a szobája ajtaja előtt.

– Csak a rend kedvéért közlöm, hogy drogdíler sem vagyok – mondta, miközben kihorgászta a kulcsát a zsebéből. – Ámbár abban bűnösnek vallom magam, hogy időnként bírom a karaokét.

– Adam, mindent hallottam a hírnevedről – felelte Sophie, és azt kívánta, bár állnának egy kicsit távolabb egymásól, bár ne volna a folyosó annyira szűk.

– A hírnevemről? – Sophie még a gyér világításban is látta, hogy Adam megdöbbent.

– Három évig jártam Timmel – közölte Sophie egy félmosoly kíséretében. – El sem hiszed, de hallottam az összes őrült bulizásodról, és arról, hogy megtapasztaltad a rock vadabbik oldalát.

A férfi úgy nézett rá, mintha kezdene derengeni neki, kicsoda a lány – éppúgy, ahogy Sophie is abban a pillanatban jött rá, kicsoda Adam, amikor hallotta Timet a barátjáról beszélni a Hattyú előtt.

– Sophie. Te az a Sophie vagy?

Sophie érezte, hogy elpirul, és azon tűnődött, vajon Adam mit hallott róla.

– El tudod hinni, hogy sosem találkoztunk? Tim azt mondta, mindig valami elragadó helyen vagy. Nem hibáztatlak, a Bristoli Egyetem Diákszövetsége nem ér fel a Madison Square Gardensszel.

A rocksztár. Tim így szokta volt nevezni régi sheffieldi barátját. Sophie emlékezett egy parafa táblára a fiú diákszobájában, és a rajta lévő montázsra: fényképek, összegyűrt blokkokra firkált telefonszámok, és koncertekre meg fesztiválokra szóló jegyek tőszelvényei. Még most is látta maga előtt a közepére tűzött polaroid képet – egy megfakult fotó a két régi barátról, ahogy épp a levegőbe öklöznek. Tim és Adam – különböző anyától született testvérek, Tim valahogy így írta le. Sophie még most is emlékezett rá, hogyan beszélt a fiúja a legjobb barátjáról. Tim felnézett Adamre, csodálta, bár a lány hamar rájött, hogy örül, amiért kikerült az árnyékából.

– Nos, most már megismerkedtünk, úgyhogy mit szólnál még egy italhoz, hogy ezt megünnepeljük, tekintve, hogy a drograzzia miatt sorsára kellett hagynunk a ginünket?

– Nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék megkockáztatni még egy találkozást a recepcióssal. Már így is sok van a rovásunkon.

– Szerencsére nekem van egy kis brandym – biccentett Adam mosolyogva a szobája felé.

Sophie összerezzent. Itt van egy férfi, akit alig ismer, és úgy invitálja be a szobájába, mintha szexelni akarna vele.

– Taxiban is veszélytelen vagyok – jelentette ki Adam, mintha érzékelte volna a tartózkodását.

Lélegezz, csak lélegezz, biztatta magát Sophie, hátha így megnyugszik. Adam jópofának tűnt, neki pedig szüksége volt egy italra, és különben is izgatta, hogy tovább beszélgessen Tim legrégebbi barátjával.

– Gyere be az én szobámba, ha akarsz – mondta, eldöntve, hogy ott kényelmesebben érezné magát. – Azt hiszem, láttam egy minibárt az íróasztal alatt.

– Csak a bolondok és a milliomosok isznak a minibárból – mosolygott Adam. Sophie vett egy mély lélegzetet, és úgy döntött, kicsit élni akar. Nem ezt mondta neki ma este Jennifer Jameson?

– Akkor legyen a brandy. Azt kell innunk az este befejezéseképpen, igaz?

Kezdett úrrá lenni rajta a pánik, amikor Adam elment az italért. Belépett a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Sophie nem volt hozzászokva, hogy férfiakat hívjon meg a lakásába. Akadt pár partnere az évek folyamán, de egyik sem jutott el az átalakított garázsig. De legalább a szobájában rend volt. Sophie mindig is szerette, ha mindennek megvan a helye. A bőröndjét a sarokba dugta el, az esküvőre szánt ruhája felakasztva, a piperetáskája és a törülközői az apró ablak mellett álló ősrégi komódra kerültek.

Levette a blézerét, és egyenesen a hűtőhöz lépett. Kinyitotta, és a tetején felsorakoztatta a miniatűr dobozos üdítőket. Kóla, limonádé, tonik.

Egy perc múlva szelíd kopogás hangzott fel az ajtón.

Sophie lesimította a szoknyáját, és beengedte Adamet. A férfi egy üveg francia konyakot tartott a kezében, és Sophie észrevette, hogy egy kevés már hiányzik belőle.

– Poharak?

Sophie körülnézett a szobában. Egy kanna, csészék, teafilterek – semmi olyan, amiből brandyt lehet inni anélkül, hogy az ember egyetemistának nézzen ki.

– A fürdőszobában biztos lesz – vélte Adam, azzal eltűnt a szobákat összekötő ajtón át.

Amikor visszatért, kitöltötte a brandyt két kis vizespohárba.

– Kólát vagy limonádét?

– Mindegy – vágta rá Sophie. Leült az egyik ágy végébe, és ráhúzta a szoknyáját a térdére.

– Tessék.

Adam odaadta neki az egyik italt, és a szoba sarkában álló karosszékbe telepedett le.

Rövid csend támadt.

– Látom, a te szobád ugyanolyan tágas, mint az enyém. Azt mondják, ez egy családi lakosztály, de honnan jöhetnek azok a családok, Lilliputból?

A poharát dajkálva előrehajolt.

– Mesélj a sztripperekről…

Sophie szégyenlősen és kimelegedve nézett maga elé.

– Ez olyan leánybúcsús dolog volt. Vanessának egyáltalán nem tetszett. De Mrs. Jameson megmentette a helyzetet. És aztán eljöttünk onnan.

– Mrs. J. mentette meg a helyzetet? Ez jellemző rá. Mit csinált? Vagy ami a leánybúcsún történik, az a résztvevők között is marad?

– Valahogy úgy – felelte Sophie, és nagyot kortyolt a brandyből.

Adam a két ágy felé biccentett.

– Van szobatársad?

Sophie a fejét rázta.

– Egyedül vagyok itt.

– Én is.

– Akkor alighanem ugyanannál az asztalnál fogunk ülni.

Adam halkan felhorkant.

– A szingliasztalnál. Apropó, amikor azt mondtam, hogy taxiban is veszélytelen vagyok… Annak idején, amikor az elsőbálozókat partiképes fiatalemberek szállítgatták Londonban, a tisztességesebbjéről mondták, hogy bérkocsiban is veszélytelen…

– Tudom, mit jelent – közölte Sophie a fejét elfordítva.

– Csupán a miheztartás végett. Ha netán holnap felmerülne.

– Abban töröd a fejed, hogy kikezdesz a koszorúslányokkal? Találkoztam velük, élve felfalnak.

Adam halkan, lassan felnevetett, és csillogott a szeme. Sophie nem tagadhatta, hogy Adam Stowe nagyon jóképű, ahogyan Tim is mindig mondogatta róla – olyan lezserség áradt belőle, amilyennel az ő egyetemi barátai nemigen rendelkeztek. Ahogy elnézte, amint ott ült a hold lágy fénykévéjében, italát úgy tartva, akár egy rocksztár, sötét haja összekócolódott, mintha nemrég kelt volna fel, Sophie-nak nem volt kétsége afelől, hogy bárkit kiválaszthat magának a másnapi esküvőn – akár szingli az illető, akár nem –, koszorúslányt, de még akár a menyasszonyt is, ha rákoncentrál.

– Szóval, ha nem Bristolba jártál, akkor hová? – kérdezte az italát kortyolgatva.

– Nem jártam egyetemre – vonta meg Adam a vállát. – Felvettek, de nem mentem el. Valójában a gólyahét előtt két héttel mondtam vissza a helyemet.

– Merész – állapította meg Sophie. – Hová készültél?

– Cambridge-be.

Sophie kis híján félrenyelte a brandyjét.

– Felvettek Cambridge-be, és nem mentél el?

Adam ismét szerényen vonogatta a vállát.

– Őrültségnek hangzik, de én tudtam, mit akarok. Nyilván lehetett volna vele villogni, és igen, Cambridge rengeteg ember álma – csakhogy az enyém egyszerűen nem ez volt, ezért úgy gondoltam, olyannak kellene megkapnia a helyet, aki tényleg akarja. Amikor az ember tudja, mit akar, nekivág, és megszerzi.

Sophie hirtelen más szemmel nézett rá. Mindig úgy képzelte el Adam Stowe-t, mint valamiféle őrült élvhajhászt, aki repülőterek és turnébuszok padlóján alszik. Nem tartotta céltudatos típusnak. Vagy, ha őszinte akart lenni, Oxbridge-hez elég okosnak sem.

– Na és mi történt veled meg Timmel? – kérdezte Adam. Játékosan tette fel a kérdést, de volt benne némi él. Vagy csak Sophie magyarázott bele még mindig mindenbe valami mögöttes jelentést? Lehet, hogy Adam ragyogó elme, de nem tűnt olyannak, akinek hátsó gondolatai vannak.

– Úgy értem, miért szakítottatok – tette hozzá a férfi. – A horkolása volt az ok? Én négy éjszakát töltöttem vele egy sátorban a Glastonbury Fesztiválon. Olyan kemény volt az alvásmegvonás, hogy jobban jártam volna, ha inkább a Guantánamói-öbölbe megyek.

Sophie hirtelen úgy érezte, mintha a beszélgetéstől, magától a szobától is függetlenedve lebegne. Adam semmit nem tud róla, nem tud a balesetről. Különös volt, olyan érzés, mintha eltávolodott volna a múlttól.

– Volt egy balesetem. Nagyon hosszú időre kívül rekedtem a sodráson. Rengetegen eltűntek az életemből. Köztük Tim is.

– Baleset? Mi történt?

Nagyon kevesen kérdezték ezt meg ilyen nyíltan. Üdítő volt, hogy nem kell köntörfalaznia.

– Abban az évben, amikor végeztünk Bristolban, elmentünk Verbier-be egy sívakációra – kezdett bele lassan. – A keresztapám diplomaajándékként átadta nekem egy hétre az alpesi faházát. Úgy képzeltem el, hogy olyan lesz, mint a Múlt karácsonyban, tudod: barátok, fondü, pislákoló fények. Tim is eljött, persze, és még egy csomó barátunk, akiket ismerhetsz – Charlie K, Karen. Vanessa is ott volt. Tizenhatan voltunk, azt hiszem, valamennyien abban az alpesi házikóban elszállásolva.

– Kellemes lehetett – jegyezte meg Adam.

Sophie könnyűnek találta vele a beszélgetést – újabb meglepetés. Arra számított, hogy tetszelegni fog, nevekkel dobálózik, és minden mondata saját magáról szól. Ehelyett Adam csak ült és figyelt, és ez jó érzés volt.

– Nagyon jól ment a síelés. Rajongtam érte – mondta őszintén. – Még most is imádom a hegyeket és a nagy, fehér csúcsok mögött húzódó kék eget. Azt a tiszta levegőt. Mindig én voltam reggel az első a sípályán, és utolsónak tértem haza sötétedés után.

Hosszú ideig Sophie másról sem beszélt, mint a balesetéről. Az orvosoknak, a terapeutáknak, a támogató csoportoknak. De most, ahogy végiggondolta, évek óta nem mesélte el ezt a történetet – és most először nem érezte a rettegést.

Sokszor mondták neki, hogy akik olyan sérüléseket szenvednek, mint ő, gyakran nem tudnak visszaemlékezni a balesetük körül zajló eseményekre, neki azonban nem volt ezzel problémája. Miközben beszélt, érezte, hogy visszarepül az időben azokra a lejtőkre. A vakáció alatt egyszer sem esett friss hó, és a hét végére jegessé váltak a pályák. Egy kávézóban ebédeltek a hegyen, nevetgéltek – valamin, aminek Tim húsgombócaihoz volt köze. Sophie tisztán emlékezett arra, ahogy felcsatolta a síléceit, elrugaszkodott, száguldozott, megfordult, és egyre gyorsult. Érezte az arcában a szelet, fogain a metsző hideget.

Adamre pillantott.

– Aztán egyszer csak zuhanni kezdtem – mondta halkan. – Kiderült, hogy valaki elcsapta a sítalpaim végét.

Ivott egy újabb kortyot, érezte, hogy remeg a keze, de csak egy kicsit. Épp csak vibrál.

– Rosszul estem, és bevertem a fejem – folytatta. – Nem sokra emlékszem belőle, de arra igen, hogy felnéztem az égre, és tudtam – egyszerűen tudtam –, hogy nagy a baj. Helikopterrel kellett leszállítaniuk a hegyről.

– A hátad sérült?

Sophie megrázta a fejét.

– Az agyam – válaszolta halkan.

– Nem ez történt Michael Schumacherrel is?

– De, azt hiszem – felelte Sophie. – Traumás agysérülésnek hívják, és zavart okozhat a neurológiai funkciókban. Egy hétig mesterséges kómában tartottak, aztán két hónapot töltöttem egy svájci kórház intenzív osztályán. Az orvosok azt mondták a szüleimnek, valószínűleg nem fogok újra járni, talán beszélni sem, és többé nem leszek képes ellátni magam.

Már nem érezte magát annyira bátornak. Félrefordította a fejét, és ujjait az ajkára szorította, hogy leküzdje a felindultságot, amely úrrá lett rajta, ahogy a múltjára gondolt.

– Bocsánat – mondta. – Azt hittem, már túl vagyok ezen.

Vett egy újabb mély lélegzetet.

– Végül visszajöttem Angliába, itt egy újabb kórház, aztán egy rehabilitációs központ következett. Anyukám felhagyott a hivatásával, hogy gondomat viselhesse. Ügyvéd volt, méghozzá nagyon sikeres, és mindaz, ami őt olyan ragyogó ügyvéddé tette, a karakánsága, az energiája és az elszántsága, segített, hogy jobban legyek. És lassan jobban is lettem.

Halványan Adamre mosolygott, próbálva felvidítani a hangulatot.

– Roppant lassan. A következő néhány év legnagyobb részét ágyban töltöttem.

Adam ránézett, a szemével biztatta, hogy folytassa.

– Szóval igen, nagyon sokan eltűntek azokban az években. És hogy őszinte legyek, akartam is, hogy így legyen. Azt akartam, hogy mindenki arra a lányra emlékezzen, aki voltam, nem arra, amivé lettem.

Sophie kényszerítette magát, hogy Adam szemébe nézzen. Azon tűnődött, jól tette-e, hogy ezt elmondta. Remekül érezték magukat, és most megváltozott a hangulat. Senki sem hall szívesen balszerencséről és halálközeli élményekről.

– De felépültél – mondta a férfi egyszerűen, a szánakozás nélkül, amelyben része szokott lenni. – És nem hiszem, hogy csak édesanyád elszántsága tette ezt lehetővé. Nem kétséges, hogy sokat segített, de ma azért jársz, mert te magad határoztad el, hogy így lesz. És ez szinte hihetetlen.

Kedves volt tőle, hogy ezt mondta, de furcsa módon kényelmetlenséget keltett vele Sophie-ban. Idegesen szorongatta az italát, és a foga között szívta be a hűvös levegőt.

– Most te mesélj – mondta, és igyekezett felélénkülni. – Milyen Vanessa?

– Ezt nekem kellene tőled megkérdeznem. Ti voltatok jóban az egyetemen.

– Az nagyon régen volt. Akkoriban igen csendes teremtés volt. Nem számított közeli barátnak. Csak azért jött el a verbier-i vakációra, mert valaki az utolsó pillanatban lemondta.

– A szürke egér bebábozódott, és pávaként bújt elő.

Ez megnevettette Sophie-t.

– Szép megfogalmazás. Írónak kellene lenned.

Habozott, aztán feltette a kérdést, amelyet minden körülmények között fel akart tenni Adamnek.

– Mikor kezdett Tim Vanessával randizni?

– Értem, mire akarsz kilyukadni.

Adam láthatóan átgondolta a dolgot.

– Őszintén szólva nem tudom. Ma este azt mondta nekem, hogy tizenkét éve vannak együtt. De hogy hogyan jöttek össze, és pontosan mikor, azt nem tudom biztosan. Tényleg számít ez még?

Sophie meglepve tapasztalta, hogy még mindig számít. Egy pillanatig azt számolgatta, hogy ez a tizenkét év összhangban van-e Vanessának a kvízben adott Bond-filmes válaszával.

– Boldogok?

Nem akarta, hogy Adam kimondja azt az egyetlen választ, amelytől rettegett. Hogy Tim valóban boldog. Hogy jobb neki nélküle. Adam Stowe azonban csak megvonta a vállát.

– Erről nem engem kellene kérdezned. Tudod, már nem találkozom túl sűrűn Timmel. Mindig azt hittem, hogy engem kér majd fel násznagyának, de kezdem azt gondolni, hogy éppen csak felfértem egyáltalán a vendéglistára. Amikor mégis összejövünk, nem igazán beszélünk a szerelmi életünkről, szóval nekem erre nincs rálátásom.

– Akkor miről szoktak a férfiak beszélgetni?

Adam elnevette magát.

– Sportról, zenéről, kungfus filmekről, hogy ki nyerne, ha a jeti meg a Loch Ness-i szörny megverekednének, valóban meg lehet-e enni a testsúlyunknak megfelelő mennyiségű skót tojást…

Adam kiitta az italát, és letette a poharat.

– Nézd, ha valójában az a kérdésed, hogy Vanessa-e a Tim számára megfelelő nő… hát, őszintén szólva, szerintem ez nem számít.

Sophie csodálkozva meredt rá.

– Egészen biztos, hogy ez a legfontosabb.

Adam előrehajolt.

– Tizenkét éve futnak együtt. Ez azt jelenti, hogy Tim tudja, milyen Vanessa.

– Önző – szaladt ki Sophie száján, mielőtt lenyelhette volna, de Adam bólintott.

– Az. Veet pillanatnyilag jobban érdekli a menyasszonyi ruhája és a megannyi munkalap a wandsworthi házukban, mint Tim. És Tim tisztában van ezzel.

Sophie megdöbbent.

– És mégis el akarja venni? Ez úgy hangzik, mintha máris a válóper ideiglenes bírói végzésére várna.

– Nem, ez… – Sophie látta, hogy Adam lázasan igyekszik megtalálni a helyes szót. – Ez romantikus.

– Romantikus?

Adam bólintott.

– Ismerik egymás hibáit, és mégis kitartanak az esküvő mellett. Tim és Vanessa meghozták ezt a döntést, és holnap meg fogjuk nézni, hogy kiállnak, és ezt ki is jelentik a világ előtt. Ha ez nem szerelem, akkor nem tudom, mi az.

Sophie lehunyta a szemét, és megdörzsölte a homlokát. Érezte, hogy elő kellene állnia valami fontos érvvel, de nem tudta biztosan, mi is volna az. Nem tudta, mit akart igazából mondani, kérdezni. És Adam láthatóan mégis megértette őt, megértette, hogy Tim…

– Fürdőszoba – szólalt meg Adam.

Sophie szeme felpattant.

– Mi?

– Fürdőszoba – ismételte Adam, egyik kezét a szája elé tartva. Felugrott, a két szobát összekötő ajtó felé vetődött, feltépte, és berohant.

– Adam! – kiáltotta Sophie. – Mi a fenét művelsz?

De fölösleges volt kérdeznie. Az öklendezés összetéveszthetetlen hangja visszaverődött a csempézett falakról.

– Remek – sóhajtotta. – Egyszerűen rohadtul remek.

Tizenharmadik fejezet

Amikor Adam felébredt, pocsékul érezte magát. Feküdt az ágyán, szemét becsukta, hogy ne bántsa a tűéles fény, és azon tűnődött, mi is történt voltaképpen: talán elcsúszott, és megrepedt a koponyája. Mert ez az egyetlen, ami megmagyarázná ezt a rémes fejfájást, nem is beszélve a kegyetlen fülzúgásról és a villódzásokról a szeme előtt – mintha valaki fel-le kapcsolgatná a villanyt. Lassan felült, közben sziszegve felnyögött.

– Mi a fészkes fenét ittam össze? – dünnyögte. Sört biztosan. És a tequilát, aminek a poharát Hugo behajította a kandallóba. Cuppanó hang kíséretében leválasztotta a nyelvét a szájpadlásáról. Brandyt? Bármi volt is, még mindig úgy lötyögött a gyomrában, mint a tankban a benzin.

Adam megpillantotta magát a tükörben. A haja hátul égnek állt, arcára hullámminta nyomódott annak köszönhetően, hogy a farmerján aludt. A farmerján? Lenézett, és valamelyest megkönnyebbült, látva, hogy azért még van rajta némi ruha. De legalább nem ismételte meg a tusolós pucérkodást Sophie előtt.

Ismét felnyögött, ahogy a szomszédjára gondolt, és érezte, hogy fénylő veríték ütközik ki a bőrén. Adam nem emlékezett mindenre az estéből, de azt határozottan fel tudta idézni, hogy a közös fürdőszobájukban hányt. Arra is emlékezett, hogy Sophie kisúroltatta vele a vécékagylót, és csak utána engedte lefeküdni. Ami – el kellett ismernie – érthető.

Az orrán át véve a levegőt előreroskadt, és igyekezett nem engedni a süllyedő érzésnek. Sophie tüneményes volt. Ahogy kihúzta a csávából a zsaruk előtt, alibit biztosított neki, de ugyanakkor úgy tűnt, mintha… mintha mi? Mintha érdeklődne iránta? Nem szexuális értelemben, hanem valóban kíváncsi volt a véleményére. Még akkor is, ha igazából csak Tim érdekelte. Be volt rúgva, de ez nem kerülte el a figyelmét.

BUMM-BUMM-BUMM!

Beletelt egy másodpercbe, mire Adam ráeszmélt, hogy a dörömbölés nem a fejében zajlik, hanem az ajtó felől jön.

– Kelj fel!

Adam átvágott a szobán, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy nem Sophie dörömböl az ajtaján, hogy újból letolja.

Mihelyt kinyitotta az ajtót, Tim nyomult be rajta.

– Mi ez a szag? – szimatolt bele Tim a levegőbe.

– A csatornarendszer, gondolom. Ez egy régi fogadó. Mi a baj?

– Az együttes lemondta – tájékoztatta Tim.

– Együttes?

Tim szembefordult vele, az arca kissé kipirult.

– A zenekar, az esküvői zenekar. Visszatáncoltak, a kurva életbe, ami azt jelenti, hogy Vee az idegösszeomlás szélén áll, amúgy meg helyettesre van szükségem.

Adam igyekezett összpontosítani. Ha nincs esküvői zenekar, nincs szórakoztatás a fogadáson. Nem rendelkezett sok tapasztalattal az esküvőszervezés terén, de azt belátta, igen, hogy ez probléma lehet.

– Elkezdhetem korábban pörgetni a lemezeket, ha szeretnéd – ajánlotta fel. – Itt van nálam a Pixies összes felvétele.

– Nem, nem, nem – tiltakozott Tim, fel-alá járkálva a szobában. – Együttesre van szükségem. Vagy egy cirkuszi számra, vagy végszükség esetén akár egy utazó táncos társulatra. Bármire, csak legyen nagy durranás. Ez volt az egyetlen, amit nekem kellett megszerveznem az esküvőre – tette hozzá, ujjaival idézőjelet rajzolva a levegőbe. – És Vee most tajtékzik a dühtől. Még nem hallottam ilyen dühösnek azóta, hogy… nos, még soha. Láthatólag szent meggyőződése, hogy ha nincs valaki, aki elbúgja az I’m a Believert, az esküvőnk förtelmes csőd.

A fejét csóválta.

– Nagyon gyorsan meg kell oldanom, különben az életem egy fabatkát sem ér.

Adam futólag fontolóra vette, hogy szóvá teszi: ez pontosan az a fajta feladat, amely a násznagya segítségét igényelné, de aztán meggondolta magát. Titokban örült, hogy Tim hozzá fordult, és nem Richhez.

– Az együttes végleg visszalépett? – kérdezte a borostáját simogatva. – Úgy értem, nem kérheted meg Jontyt, hogy fenyegesse őket jogi lépésekkel, vagy ilyesmi?

– Nem – csattant fel Tim.

– Azért talán egy telefont megérne, nem? – erősködött Adam.

Tim még sebzettebb arcot vágott.

– Nézd, kiderült, hogy ténylegesen nem kértem fel őket.

Adam meglepett kacajt hallatott.

– Most viccelsz?

– Úgy nézek én ki, mint aki viccel?

– Hát, nem.

– Szóval… szóval tudnál szerezni valakit, Ads?

Adam a barátjára bámult, ahogy lassan felfogta, mire céloz.

– Én?

– Ez a te világod, nem? Folyton arról papolsz, hogy együtt iszogattál Madonnával, vagy azzal a fazonnal az Arctic Monkeysből. Csak van valaki, akit felhívhatsz? Vee nagyon kedveli James Bluntot, ha őt ismered. Jaj, ő tökéletes volna.

Adam érezte, hogy újból ellepi a veríték.

– Ismerek néhány zenészt, persze, de ahhoz nem eléggé, hogy ilyen szívességet kérjek tőlük.

– Ads, ne már!

Tim hangja kétségbeesett, könyörgő színezetet öltött, és Adam gyanította, hogy Timnek komoly erőfeszítésébe kerül kérnie. Tim büszke volt; szeretett roppant hozzáértőnek, mindig a főnöknek tűnni. A szívességkérést a gyengeség jelének tekintette. És persze Adam szeretett volna segíteni; boldogan rávette volna az ABBA-t, hogy álljanak össze újra, vagy odaszállította volna helikopterrel Chris Martint, de az igazság az volt, hogy nem ismerte sem az ABBA-t, sem Chris Martint. Igazából senkit sem ismert, legalábbis ahhoz nem eléggé, hogy egy esküvő napján hívja fel őket azzal, hogy dobjanak félre mindent, és jöjjenek el ide játszani.

Adam hitt benne, hogy a rock frontvonalában eltöltött húsz év után jó oka volna erre. Mindig is úgy vélte, hogy a zenei újságíróknak két típusa van: azok, akik összebarátkoznak az írásaik alanyaival, és azok, akik tartják a három lépés távolságot. Az olyanok, mint a nemezise, Tony Robb, az első kategóriába tartoznak, akik benyalnak minden halványan híres arcnak, és öt csillagot adnak a meghallgathatatlan kísérleti szólóalbumuknak. És aztán vannak az erkölcsi tartással rendelkező zsurnaliszták, akiknek a csoportjában Adam büszkén vallja magát tagnak. Azok az újságírók elegánsan távolságtartóak, nem állnak be a sorba. Mert hogyan is írhatna elfogulatlan kritikát Sting új lemezéről az, aki együtt jógázik vele a sussexi birtokán? Ez a tisztességről szól. Legalábbis Adam ezt mondogatta magának.

– Nézd, Tim, nagyon szívesen segítenék, de most fesztiválidőszak van. Mindenki turnézik, nem dobhatnak félre mindent, hogy elbumlizzanak a semmi közepére, valami szar hotelbe…

– Kösz szépen.

– Nem úgy értettem. De nézd az együttes szemszögéből! Mondják le Glastonburyt, hogy egy olyan fazon esküvői fogadásán játsszanak, akit nem is ismernek?

Tim rámeredt.

– Glastonburyben idén nincs fesztivál. Ezt még én is tudom.

Beletúrt a hajába.

– És mi van azzal a Declan Akárkivel a Belascóból? Ő a haverod, nem?

– Igen, ismerem…

– Nos, ahhoz épp eléggé, hogy felvett bennünket a tegnap esti koncert vendéglistájára, nem igaz? Ami azt jelenti, hogy fogadja a hívásaidat, és alighanem még a környéken van. Nem tudnád még egyszer felhívni? A kétségbeesés határán állok.

Adam a komódon heverő telefonjára pillantott, és visszaemlékezett arra a ciki üzenetre, amelyet előző este hagyott. Egy dolog felkéredzkedni egy vendéglistára, na de arra kérni egy popsztárt, hogy álljon el a terveitől, és helyettesítsen egy mások számait játszó, harmadrangú bandát? Itt világklasszis egók vannak játékban.

És különben is, Tim nem tudta, hogy Declan nem kimondottan kebelbarátja. Adam meginterjúvolta néhányszor az évek során, és fesztiválokon együtt lógott az együttessel a turnébuszban. Az egyik emlékezetes alkalommal elrepült Vegasba, hogy interjút készítsen velük, és utána meghívta Decet egy pókerversenyre, amelyet aznap később rendeztek a Bellagióban. Hihetetlen módon Declan eljött, és ez egyike volt a nagyon kevés igazán pompás feladatnak, amelyekben Adamnek újságíróként része volt, egy csaknem tökéletes, csillogásban és vidámságban eltöltött este, amikor koktélokat ittak, összevissza dumáltak mindenféléről, mogyorót ettek és elhessegették a nőket. Egyetlen csodálatos estére Adam úgy érezte, mintha az együttes tagja volna, vagy legalábbis igazi barátjuk, ahelyett, hogy csak izgatottan várakozik a művészbejárónál.

– Kérlek! – unszolta Tim.

– Jól van – sóhajtott fel Adam. Elég jól ismerte a barátját ahhoz, hogy tudja, addig nem megy ki a szobából, amíg ő be nem adja a derekát. – Felhívom. De nem ígérhetek semmit, világos?

Tim viharosan megölelte, és úgy csapkodta a hátát, hogy Adam füle csengeni kezdett.

– Van még egy dolog – húzott elő Tim a zsebéből egy gyűrött papírt. – A beszéd.

– Milyen beszéd?

– Az én beszédem. Tudod, amit a vőlegénynek kell mondania a fogadáson. Tudnál vetni rá egy gyors pillantást? Mint az év újságírója, meg minden.

Adam felvonta a szemöldökét.

– Annak tíz éve.

– Csak kellene bele pár vicc. Meg esetleg egy kis érzelem.

Adam vonakodva elvette a papír, széthajtogatta, és olvasni kezdte.

Köszönöm, Larry, ezt a csodás beszédet! Remélem, ma nem úgy érzed, hogy elveszíted a lányodat, hanem úgy, hogy nyersz egy fiút. Valójában már nyertél is, mivel beköltözünk hozzátok.

Adam felpillantott.

– Összeköltöztök Vee szüleivel?

– Ez csak vicc. Mintha meg sem tudnának szabadulni tőlünk.

Adam tovább olvasott.

Most, ahogy várakozással nézek Vanessával közös életem elébe, eszembe jut az a férfi, akinek ellopták a hitelkártyáját, de nem volt hajlandó bejelenteni a rendőrségen, mert a tolvaj kevesebbet költött, mint a felesége (szünet a nevetés számára).

– Ezt egyszerűen lemásoltad az internetről? – érdeklődött Adam.

– Részben.

– Tim, te egy reklámügynökség kreatív igazgatója vagy.

– A Glasshouse marketingügynökség – javította ki Tim gőgösen. – Különben is, az ilyen szívhez szóló dumákban sosem voltam jó.

Adam próbálta elképzelni, mit fog mondani Tim a nőnek, akinek épp elkötelezte magát, hogy vele éli le a hátralévő életét.

– Mondj csak annyit: „Köszönöm, Vanessa, hogy a világ legboldogabb férfijává teszel.”

– Ugyan már, nem tudod egy kicsit felturbózni?

Adam feltételezte, hogy mostanában egy csomó ember van, akik teljesítik Tim parancsait: beosztottak, takarítók, építési vállalkozók, személyi edzők. Előző este még egy szállodai túraszervezőről is szó esett, aki a miniszabadságaikat és a repülőjegyeiket intézi. Vajon ő csak egy újabb tétel ezen a listán?

Megdörzsölte az arcát, és hosszan kifújta a levegőt. Tim a legjobb barátja, és ez az esküvője.

– De, azt hiszem.

– Kitűnő. Tudtam, hogy nem hagysz cserben.

– Figyelj, még korán van – mondta Adam, és zsebre vágta a beszédet. – Igyunk egyet – tudod, kutyaharapást szőrével –, vagy kapjunk be egy parasztreggelit, vagy valamit?

Tim a fejét rázta.

– Már így is épp eléggé zűrben vagyok. Most elmegyek futni. Az utolsó alkalom, hogy a magam ura vagyok, ugyebár? – Rácsapott Adam vállára. – De kösz, öreg, tudtam, hogy rád számíthatok.

Adam nézte, ahogy Tim becsukja az ajtót. Kellemes volt, hogy valaki bízik benne. De azért nem volt teljesen biztos benne. Egyáltalán nem volt biztos benne.

Tizennegyedik fejezet

Sophie a Hattyú vidékikonyha-stílusú ebédlője előtt lézengett, ahol az előző esti recepciós egy csíptetős táblával a kezében őrizte a bejáratot. Az étkező tele volt, és a száz vendég jókora zajt csapott, ahogy az evőeszközcsörgés közepette pusztította a szobához járó komplett angol reggelit. Sophie-t nyugtalanította, hogy egyedül kell ennie, ugyanakkor éhes is volt. A leánybúcsú óta alig evett valamit, és tudta, hogy le kell nyomnia egy kis teát és pirítóst. Hosszú lesz ez a nap.

– Egy egyszemélyes asztalt kérek – lépett oda a pódiumhoz, ahol a recepciós megszemlélte a kezében tartott ültetési tervet.

Felpillantott Sophie-ra.

– A férje nem csatlakozik önhöz ma reggel?

– Nem. Ma csak egyedül vagyok, köszönöm – felelte Sophie.

A recepciós végigszántott a körmével a listán, körülnézett, majd vissza Sophie-ra.

– Körülbelül húsz perc múlva szabadul fel egy egyszemélyes asztal. Hacsak nem szeretne odaülni a közös asztalhoz – bökött tollával a helyiség túlsó vége felé. – A menyasszony támogatja az elegyedést.

Ez nem volt valami vonzó javaslat.

– Semmi gond. Talán majd később visszanézek.

– Ahogy óhajtja. Pontban tízkor zárjuk a konyhát.

Sophie átlődörgött a bárrészlegbe – arra nem tudta rászánni magát, hogy visszamenjen a szobájába, túl sok volt a lépcső –, de a bejárati ajtó nyitva állt, és napfény áradt be rajta. Playborough falu csinosnak látszott, amikor előző délután Christával áthajtottak rajta, és a gyógytornásza mindig azt hajtogatta, hogy egy kíméletes séta senkinek sem árt meg – most itt volt az alkalom, hogy ezt letesztelje. Lassan kiballagott a széles falusi utcára, ahol a mézszínű kőházacskák kiugró ablakfülkéit lilaakác futotta körül, és az élénk színű ajtókat kifényesített sárgaréz kilincsek díszítették. Elhaladt egy bespalettázott ablakú sajtbolt, egy favázas házban működő, elvitelre árusító italbolt és egy bosszantó módon még zárva tartó pékség mellett, ahonnan frissen sült cipók mennyei illata áradt ki.

Azóta nem hagyta el a feszültség, hogy előző nap elindult Wimbledonból. A hetei általában megszokott rend szerint teltek. Kedden, szerdán és csütörtökön a Warwick Travelben dolgozott. Hétfőn tajcsiórán vett részt a helyi szabadidőközpontban, péntek este elvitelre árult étellel kényeztette magát, szombaton pedig az egész napot a szüleivel töltötte. Meglehet, hogy némelyek kiszámíthatónak tartották az életét, de neki tökéletesen megfelelt így. Azzal, hogy eljött Tim esküvőjére, jócskán kilépett a komfortzónájából, de ahogy most beszívta az enyhe nyári levegőt, elismerte, hogy kellemes kicsit a városon kívül.

Letért a főutcáról, és egy rá merőleges utcácskába fordult be. Az utat lágy napfény pettyezte, aranyló villanások táncoltak a fák sűrűn nőtt levelei között. Máris meleg volt, méhek és szitakötők szálldostak zümmögve az őszi margitvirágok között, ahogy az ösvény lejtősen lefutott a zöld fűvel és az aggszüzek módjára aléltan hajladozó fűzfákkal szegélyezett folyóhoz, ahol a fák ágai hol belemártóztak a vízbe, hol kopáran meredtek az égre. Sophie megállt, és nézte, ahogy egy gyerekcsapat kiabálva és nevetve átkel a folyón a gázlóköveken, majd a túloldalon eltűnik az erdőben. Visszagondolt saját gyerekkorára, elmosódottan látta maga előtt a megmászott fákat, a békapetét és a vadgesztenyéket. Bogáncsokkal a pulóverében tért vissza a kirándulásairól, a zsebei az édesanyjának szánt makkokkal és szép kavicsokkal voltak megtömve. Boldog idők.

Lesétált a gázlókövekhez, és átnézett a túlsó partra. A hosszú éveken át tartó rehabilitáció egyvalamit belevert a fejébe: nem éri meg a kockázatot. Egyetlen hirtelen ötlettől vezérelt ugrás, egyetlen óvatlan megcsúszás, és a kemény munka, amellyel újból járni tanult, egy szempillantás alatt semmivé lesz.

Inkább leült egy padra, behunyta a szemét, és hallgatta az őt körülvevő hangokat.

A lassú mozgás egy-két apróbb előnnyel járt: Sophie kialakította magában a szokást, hogy megnyissa az érzékeit, beszívja a vadvirágok és a fafüst illatát, hogy ujjaival megérezze a pattogzó festéket, meghallja egy vörösbegy csicsergését és a halk csobbanást, amikor egy hal a felszínre bukkan.

Ám a környezet békéje ellenére vadul kavarogtak benne az érzelmek.

Tim három óra múlva megnősül. Hogyan is érez ő pontosan ezzel kapcsolatban? Sophie elképzelte, hogy egy tévériporter mikrofont dug az orra alá, és lelkesen várja, hogy meghallja, mi a véleménye a közelgő celebmenyegzőről. Hosszan kifújta a levegőt, és végiggondolta a kérdést.

Kényelmetlenül és oda nem illőnek érzi magát, annyi bizonyos. Zavarban van. Megbántva érzi magát – nem is, rászedettnek. És dühös. Igen, ha őszinte akar lenni, ez a legfőbb érzelme. A düh.

Dühös Timre, amiért éppen Vanessa Farringdont veszi feleségül. Dühös, amiért őt cserben hagyta, amiért összezavarta – és dühös, amiért még most is ezt teszi azzal, hogy meghívta az esküvőre, még akkor is, ha ez Jennifer ötlete volt. De Sophie legfőképpen önmagára volt dühös, amiért eljött: ha lett volna benne egy szemernyi önbecsülés, kettétépte volna azt a meghívót. És dühítette, hogy miért is nem lépett tovább már évekkel ezelőtt.

Sophie úgy ébredt aznap reggel, hogy Nikolaus Vetletzre gondolt, ahogy fontos napokon gyakorta szokott, és ahogy a gondolatai visszavándoroltak hozzá, egy másik érzelem tüskéje szúrt belé. Nikolaus Vetletz német fogorvos: az a férfi, aki síelés közben nekiment Verbier-ben, ezzel félrelökte, és örökre megváltoztatta az életét. A balesete utáni hónapokban Sophie minden áldott nap gondolt Nikolaus Vetletzre. A többéves terápia után mostanában már kevesebbet. Megtanították neki, hogy fogadja el, baleset volt; Vetletz nekiment egy mogulnak – egy hóban megbúvó buckának –, ami oldalra lökte. Sikerült megkerülnie Sophie-t, de közben elkapta a sílécei végét, emiatt Sophie lebucskázott a lejtőn. Hiba. Pech. Legalábbis Sophie számára.

Amennyire tudta, Nikolausnak fogalma sem volt, milyen vérfürdőt hagyott maga után. Ő is csak azért ismerte a férfi személyazonosságát, mert Juliet, a barátnője, miután valaki megmutatta neki, ki csapta el Sophie-t a pályán, utánavetette magát a férfinak, és követelte, hogy mondja meg a nevét. Természetesen jelentették a balesetet a rendőrségen, a zsaruk azonban csak megvonták a vállukat. Különben is, Sophie-nak akkor több aggódnivalója volt. Valójában alig volt eszméleténél.

Később azonban, amikor mása sem volt, csak ideje és erős internetkapcsolata, lenyomozta a férfit. A teljes neve Nikolaus Vetletz, de mindenki Klausnak nevezi. Százkilencven centi magas – becslés fényképek alapján –, jellegzetes szőke haj és kék szem. Most már Stuttgartban fogorvos. Klausnak szőke felesége és két szőke lánya van, és sok, vele egykorú férfihoz hasonlóan szeret biciklizni. Röviden, Klaus azt az életet éli, amelyet Sophie is szeretett volna. Nem a fogorvos- vagy a biciklis részét, hanem egy teljes, normális életet.

Érezte, hogy a lábkörmei belekapaszkodnak a cipője talpába, és lehunyta a szemét.

– Úszni készülsz?

Megfordult, és megdermedt.

Tim állt ott teljes valójában, sortban, atlétatrikóban, arcán kaján mosollyal. Sophie-nak akarata ellenére hevesen dobogni kezdett a szíve.

– Valóban azon gondolkodtam, hogy belevetem magam – felelte, igyekezve, hogy közömbös maradjon a hangja.

Tim felvonta egyik szemöldökét.

– Én nem tenném.

– Miért nem?

– Mert akkor utánad kellene ugranom, és már így is épp elég vizes vagyok.

Meghúzta verejtéktől átázott atlétáját, amely erős törzsére tapadt, mintha bizonyítani akarná az állítását.

– Nem voltam benne biztos, hogy eljössz – mondta egy pillanat hallgatás után.

Sophie próbált vidáman mosolyogni.

– Hagytam volna ki az évszázad esküvőjét? Nem létezik!

– Hallottam, hogy tegnap este elmentél a Haslop Hallba a lányokkal. Jó muri volt?

Sophie bajosan mondhatta volna meg neki az igazat. Hogy utálta minden pillanatát.

– A Házaspárbaj roppant érdekes volt.

Tim vágott egy grimaszt.

– Az Emily ötlete volt. Meggyőzött róla, hogy nagyon vicces lesz. Az volt?

Sophie elmosolyodott.

– Nagy nevetést aratott, igen. De nem vagyok benne biztos, hogy Vanessa ugyanúgy élvezte, mint Emily.

– Akkor még egy dolog, ami miatt bajban vagyok.

– Bajban vagy? Miért? – Sophie most már ránézett, félig-meddig azt remélve, hogy valami nagy dologról van szó. Valami helyrehozhatatlanról.

– Az esküvői zenekar lemondta – válaszolta Tim. – Adam intéz egy pótlékot, feltéve, hogy kikecmereg a másnaposságából. Mozgalmas esténk volt tegnap.

– Hallottam, hogy kirúgtatok a hámból. Karaoke is volt, ha jól tudom.

Sophie élvezte a Tim arcára kiülő meglepetést.

– Honnan tudsz te erről? – kérdezte.

– Közös a fürdőszobánk.

– Neked közös fürdőszobád van Adammel?

Egy csepp féltékenység lett volna? Igen. Határozottan hallható volt.

– Ez hosszú történet – jelentette ki Sophie könnyedén. Inkább próbált rejtélyesnek tűnni, mint feszélyezettnek, szeretett volna választ kicsalni a férfiból. – Biztosra veszem, hogy az ő verziója jóval drámaibb lesz.

Sophie további kérdéseket várt, de Tim ehelyett hátralépett, mintha folytatni akarná a futást. Sophie felállt, még nem látta elérkezettnek az időt, hogy elengedje.

– No és készen állsz? – tudakolta.

Tim elnézett a platánfasor irányába.

– Ó, Soph, készen állhat ilyesmire bárki valaha is?

– Ez az elképzelés, nem? Amikor a lelkész azt mondja: „Elfogadod-e hites feleségedül, míg a halál el nem választ?” És neked igennel kell válaszolnod.

– Gondolom – vonta meg a vállát Tim.

– Az örök romantikus.

– Ismersz.

Volt valami abban, ahogyan ezt mondta. Sophie valóban ismerte. Mindig is ismerte. És Tim is ismerte őt – ez része volt a varázslatnak, noha kezdettől fogva nem igazán illettek össze. Sophie művelt, jó tanuló és elegáns volt, az a lány, akinek borítékolva volt a sikere a Szent Pál Leányiskolában és a Bristoli Egyetemen. Tim száraz volt, és északi, a főiskolához úgy állt hozzá, mint olyan lehetőséghez, ahol kapcsolatokat lehet létesíteni, és a sármja bedobásával javíthat a dolgokon. Tim sosem volt a szívecskék és virágok, meg a spontán szerelmi vallomások embere, de Sophie imádta, hogy szüntelenül képes volt szurkálni az ő önhittségét, és meg tudta nevettetni. És Sophie-nak el kellett ismernie: nagyon tetszett neki, hogy olyan melegséggel fogadták a Jameson-klánban és családtagként kezelték.

– Igen – mondta halkan.

Feszültség vibrált a levegőben, ahogy Tim a szemébe nézett.

– Tudod, amikor vége lesz ennek az egésznek, az esküvőnek, a nászútnak, el kellene jönnöd hozzánk. Most Wandsworthben lakunk. Anya mondta, hogy te még mindig Wimbledonban élsz.

– Aha. Még mindig Wimbledonban. – Még mindig a szüleinél lakik, elakadt, mint egy régi lemez, ami kattogva forog a közepe körül, amikor a tánc már rég véget ért.

Súlyosan megdermedt a pillanat.

Ránézett Timre, várta, hogy mondjon valamit. Ez volt Tim egyik adottsága. Mindig tudta, mit kell mondani. De az is készség, ha valaki tudja, mikor nem kell mondania semmit.

– Mennem kell – szólalt meg Sophie először.

– Nekem is.

Tim megpróbálkozott egy mosollyal.

– Kívánsz nekem szerencsét?

– Persze – válaszolta Sophie, hirtelenjében rekedtté vált hangon. Megköszörülte a torkát. – Minden rendben lesz veled, Tim. Ez mindig így van.

– Még egyszer kösz, Soph, komolyan. Hogy eljöttél. Nagyon sokat jelent.

– Menj, nehogy elkéss – mosolygott a lány. Tim futásnak eredt, és végül, amikor már csaknem a faluba bevezető kanyarnál tartott, visszaintegetett neki.

Sophie mozdulatlanul állt, és végiggondolta a szavait.

Minden rendben lesz veled, Tim. Ez mindig így van.

Nagyon keserűen hangzott. Nem így akarta, de hát semmi sem úgy ment, mint kellett volna. Elvégre ez volt az a pillanat, nem? A pillanat, amelyről Sophie éveken át ábrándozott, amikor ő és Tim végre újból találkoznak, és Tim rájön, milyen szörnyű hibát követett el. Ehelyett azonban az egész együtt töltött idő alatt Vanessáról és Adamről beszélgettek, nem Sophie-ról és Timről.

Udvariaskodtak egymással, közhelyekben beszéltek. Sophie a benne lobogó érzelmekből semmit sem mondott el.

Elfordult a folyótól, és elindult a kis utcácskán vissza a Hattyúhoz. A bujkáló napsütés már elmúlt, a meleget és a döngicsélést a levegőben hűvös szél váltotta fel. Ahogy Sophie elsétált a pékség mellett, látta, hogy az ajtaja nyitva áll, de már nem volt éhes.

– Sophie!

Megriadva felpillantott, és csaknem nekiment egy élénk narancssárga overallt viselő nőnek.

– Zara?

– Ki más? – nevetett a másik, aztán Sophie látta, hogy lehervad a mosoly az arcáról.

– Jesszusom, mi a baj?

Sophie nem ébredt tudatára, hogy ennyire látszik a feldúltsága. Habozott, ellenállt, tudva, hogy Zara Vanessa barátnője. De nem tudta visszatartani a könnyeit. Zara odalépett hozzá, és átkarolta a vállát.

– Mondd el! Mi a baj?

– Nagyon sajnálom. Csak az van, hogy összeakadtam Timmel. Régebben randiztunk, de aztán nekem volt egy balesetem…

– Tudom – mondta Zara halkan. – Valaki elmesélte nekem tegnap este. Tim egyetemi szerelme, aki síbalesetet szenvedett… Rájöttem, hogy te vagy az.

– Te Clouseau felügyelő – mosolygott Sophie a könnyein keresztül. – Csak hát nehéz.

– Tudom, hogy fáj – jelentette ki Zara. – Még akkor is, ha tisztában vagy vele, hogy jobban jársz, ha kiiktatod őket az életedből.

Sophie csak bólintott, de belül megborzongott.

Zara egy lépést ellépett tőle, és a vállára tette a kezét.

– Tudom, mire van most szükséged.

– Egy komplett angol reggelire?

Az idősebbik nő szeme pajkosan csillogott, és karját Sophie karjába fűzte.

– Nem csak az. Bár az a kezdet. Gyere velem, és mindent elmondok.

Tizenötödik fejezet

Adam letépett egy újabb lapot a szálloda jegyzettömbjéből, ezt is összegyűrte, és a földre dobta. A padló lassan úgy nézett ki, mintha havazott volna az íróasztal alatt. Ez az esküvői beszéd keményebb diónak bizonyult, mint amilyennek látszott.

– Gyerünk, gondolkodj! – dünnyögte magának. – Mit akarnak hallani az emberek?

A szomorú igazság az, hogy valójában senki nem akar hallani semmit. Az efféle tósztokat tele pohárral és merev mosollyal szokás elviselni. Adam csak egyszer volt tanúja egy jól sikerült beszédnek egy vígjátékíró barátja szájából, aki stand-up számot csinált a szövegből, és teletűzdelte ósdi anyósviccekkel, ők pedig fetrengtek a nevetéstől. De az a srác profi volt, és mindenki be volt avatva a tréfába. Tim a reklámszakmában dolgozik – vagy a marketing területén, valamelyikben a kettő közül –, és senki sem szeretné azt hallgatni, amint köszönetet mond a koszorúslányoknak; ők már az ingyenbárnál akartak tartani, és ott, hogy a Come on Eileent hallgatják.

Ennek ellenére Adamnek elő kellett rukkolnia valamivel. Felnyögött, ahogy lepillantott az üres papírlapra. Igazság szerint teljesen felkészületlennek érezte magát ahhoz, hogy a szerelemről beszéljen. Rengeteg lány megfordult az életében, de egyik sem volt óriási „love story”, nem volt lassított felvételben lefutás a tengerpartra, nem szóltak sem hegedűk, sem trombiták. Őszintén szólva Adam kapcsolatainak történetét kudarcok tarkították, de hát nem így van ezzel mindenki? Tulajdonképpen nem ez az esküvők lényege? Felállni a templomban, és kijelenteni: „Ez az a lány, akit választok, holtomiglan-holtodiglan.” Az összes többi csak gyakorlat.

Mégis, Adam ugyanúgy szeretett volna rátalálni a szerelemre, mint bárki más, de ő a megalkuvás nélküli Igazit várta. Lauren a hirdetési részlegről aranyos volt, és még egy tisztességes bakelitlemez-gyűjteménnyel is rendelkezett, de hol maradt az égzengés? Hol maradtak a szikláknak verődő hullámok?

Adam egy óriásira dagadó hullámot meglovagoló pálcikaemberkét firkált a papírra – nem kellett ahhoz Sigmund Freudnak lenni, hogy valaki kitalálja, Adam perfekcionizmusa a szülei válásában gyökerezik. Az anyja a fejébe verte, hogy a kompromisszum a lassú út a szenvedéshez – ámbár ez nem volt túlzottan felemelő üzenet egy esküvői beszédhez.

Fejét csóválva összegyűrte a firkálmányt. Lehet, hogy Timhez hasonlóan neki is az internetről kellene lekoppintania valamit. A telefonjára pillantott, aztán elfordította a fejét. Ez volt a másik ok, amiért ezzel a beszéddel vesződött. Pótcselekvésül szolgált: igazából Declan felhívását halogatta. Adam tudta, hogy nincs választási lehetősége. Már felhívott pár barátságos PR-ost és néhány firkász ismerősét – nem könnyű feladat egy szombat reggelen, amikor a rockvilág hajlamos lustálkodni –, és bár valamennyien együttéreztek vele, a tények attól még tények: a legtöbb együttes turnézik, a stúdióban vagy elvonón van. Ráadásul, bár mindenki udvarias volt vele, egyértelműen hallatszott a hangjukon, hogy valójában azt gondolják: „Te most viccelsz?” Adam voltaképpen akkor sem hibáztathatta volna őket, ha nyíltan kinevetik.

Vett egy mély lélegzetet, Declan számához görgetett, és megnyomta a hívás gombot. A készüléket a füléhez tartva hallgatta a távoli kicsöngést.

Ne vedd fel, ne vedd fel!

– Halló?

Ó, a francba!

– Dec, szia! Itt Adam, Adam a…

– Adam Stowe! Te vagy az?

– Igen! A Creamtől. A Cream magazintól…

– Tudom, hogy te vagy az, te ütődött! – mondta Declan. – Csak meglep, hogy ilyen korán reggel hallok felőled.

Adam kipréselt magából egy nevetést.

– Ami azt illeti, kemény volt a tegnap este. Gondolom, a tiéd is – bocs, hogy turné közben zavarlak.

– Már órák óta fent vagyok – közölte Declan vidáman. – Jóga, meditáció, búzacsírás smoothie: itt tartok.

– Ez komoly?

– Igen, jelez az a kurva biológiai órám. A srácok hajnalok hajnalán fel szoktak verni, és az ember még a turnén is felébred, arra számítva, hogy zabkását kell készítenie.

– Tudom, hogy van ez.

Adamnek fogalma sem volt, hogy van ez. Akkor került legközelebb valamiféle rendes családi élethez, amikor Jimmy haverja kanapéján aludt, és Jimmy gyerekei azzal ébresztették, hogy a hátán ugrálva nyaggatták „Adder bácsit”, hogy xboxozzon velük.

– Számítottam rá, hogy találkozunk tegnap este – folytatta Declan. – Nem kaptad meg a belépőket?

– Végül mégsem értem oda – felelte Adam. – A barátom egy kis balhéba keveredett úton a Malvern Castle felé. Elég nagy zűr volt, rendőrök meg minden.

– Tényleg? De nem esett baja?

Adam akadozva elmesélte neki az elvetélt legénybúcsú történetét, némileg aggódva, hogy az új keletűen absztinens Dec helyteleníteni fogja az ilyen végtelen ostobaságot. Ehelyett azonban elragadtatottan felnevetett.

– Right Said Fred? Adam, ez zseniális! Örülök, hogy valaki még éli a rock and roll életstílust.

Adam behunyta a szemét: ideje belevágnia.

– Figyelj csak, Dec, tudom, hogy ez szörnyű megterhelés, de kutyaszorítóba kerültem, és te talán ki tudsz húzni belőle. Vőfély vagyok Tim barátom esküvőjén, és problémák akadtak az együttessel. Szóval azt szeretném kérdezni… – Nyögd már ki! – Át tudnál jönni ide a gitároddal? Csak egy nóta, ez minden. Maximum öt perc.

Csend támadt. Szörnyű, rettenetes, ijesztő csend. Adam felkészült az elutasításra.

– Persze.

Adam csak pislogott.

– Mi?

– Megcsinálom – mondta Declan. – Ha bárki más volna, kitértem volna a kérés elől, de neked jövök eggyel, Ads.

– Tényleg?

Declan elnevette magát.

– Adam Stowe, te tizenöt éve fáradhatatlanul kiállsz a Belasco mellett. Te írtál kritikát az első élő koncertünkről, a te kritikád alapján lett a miénk a hét kislemeze, és te adtál nekünk tíz pontból tízet a Freebase-re, holott legfeljebb hatot érdemelt volna. Egyszemélyes PR-kampány voltál számunkra, szóval nem igazán gondolom, hogy nemet mondhatnék.

Adam halk, hitetlenkedő kacajt hallatott.

– Kösz, Dec. Ez nagyon-nagyon rendes tőled.

– Ne hergeld nagyon bele magad – figyelmeztette Declan. – Holnap este Newcastle-ban játszunk, és a banda többi tagja szeret mindenhová korán odaérni, úgyhogy biztosítanom kell, hogy működjön az időzítés.

– Tökéletesen megértem – válaszolta Adam, és érezte, ahogy elszáll a diadalérzete. – Tudtam, hogy csekély rá az esély.

– Félre ne érts, ott leszek, ha tudok. Csak azt akarom mondani, hogy talán nem árt, ha van egy B terved.

– Persze, persze – helyeselt Adam, jóllehet nulla ötlete volt, hogy mi lehetne az a terv.

– Jól sejtem, hogy először Eltont kérted meg? – Adam kis híján elnevette magát, de aztán rájött, hogy Declan komolyan beszél.

– Nem. Tudni akartam, te kötélnek állsz-e, csak utána akartam felhívni – válaszolta sietve, és arra persze nem mutatott rá, hogy soha nem is találkozott Elton Johnnal. – Figyelj, most hagylak. Felhívsz később, hogy megerősítsd?

– Mindenképp, és add át jókívánságaimat a boldog párnak.

– Komolyan?

– Okvetlenül, imádom az esküvőket. Mindig bőgök.

Azt hiszem, én is mindjárt elbőgöm magam, gondolta Adam, miközben letette a telefont, és örömében a levegőbe öklözött. Oké, lehet, hogy Declan nem tud eljönni, de igyekezni fog. Nem mondott nemet, igaz? Adam vigyorogva visszament az íróasztalhoz, hirtelen ihletettnek érezte magát a beszédhez. Igen, lehet, hogy végül mégis jól sikerül a hétvége.

Tizenhatodik fejezet

– Gyönyörű vagy benne.

– Hm – dünnyögte Sophie, és kételkedve nézegette magát a tükörben.

Lesimította a ruháját, és oldalt fordulva igyekezett még karcsúbbnak látszani.

Hogyan is engedhette, hogy Zara rábeszélje erre? Újsütetű barátnőjének az volt a terve, hogy őt teszi meg „a legelképesztőbben kinéző nőnek” az esküvőn, de Sophie abban a pillanatban tudta, hogy hiba volt, amikor belépett Zara lakosztállyal kombinált öltözőszobájába, egy napos, nyitott helyiségbe, ahol rengeteg fogason élénk színű ruhák lógtak, cipők álltak takaros sorokban, valamint sálaktól és vállkendőktől, kalapoktól és táskáktól túlcsorduló, gurulós bőröndök sorakoztak. Ez egyszerűen nem az ő világa. Sophie nem szerette a „nézz rám” stílusú ruhákat. Az ő ruhatára praktikus, semleges darabokkal volt tele, lapos sarkú cipőkkel és puha anyagú ruhákkal, amelyek nem simultak a testére, de nem is nyomták össze. A lábát sem tette be egy menő divatbutikba, amióta… nos, a balesetét megelőző idő óta.

Zara viszont elemében volt, akcióba lendült, körözött Sophie körül, válogatott, anyagokat és mintákat tartott a bőréhez, morgott és bólogatott magának mindaddig, amíg meg nem elégedett.

Végül egy sötét skarlátvörös selyem zsákruhát választott. Szenzációs volt, ehhez nem fért kétség, Sophie mégis kényelmetlenül érezte magát benne. Jelen pillanatban nem akart a legelképesztőbben kinéző vendég lenni, mivel ez azt jelentené, hogy magára vonja a többiek figyelmét.

– Nos, mi a véleményed? – mosolygott Zara fülig érő szájjal. – A Dolce küldte nekem, hogy Kate ezt viselje egy Oscar-díj-izén, de tudom, hogy Stefano még lelkesebb volna, ha rajtad látná. Most már csak cipőt kell találnunk hozzá.

Lehajolt, beletúrt az egyik bőröndbe, és kezében egy pár tizenkét centis sarkú cipőt tartva egyenesedett fel. Sophie úgy nézett a lábbelire, mintha hüvelykszorító volna.

– Nagyon szép, de nem. A helyzet az, hogy nehezemre esik az állás, ebben szerintem fél percig sem bírnám ki.

– Akkor mit szólsz ehhez?

Zara egy másik bőröndből egy pár alacsony éksarkú cipőt húzott elő, amelyen a Chanelt jelző jellegzetes dupla C betű díszelgett.

– Mázlid van, hogy ez még megvan – szögezte le Zara, miközben a bársonykanapéhoz irányította, hogy üljön le. – Felajánlottam Tessnek, de azt mondta, túlságosan milánói.

– Tess?

– A lányom – felelte Zara, és Sophie lábára csúsztatta a cipőt.

Mintha ráöntötték volna – Zara megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Tetszik? – mosolygott csípőre tett kézzel.

Sophie épp azt akarta mondani, hogy senki nem fogja felismerni, de ahogy ránézett a tükörképére, és látta az ügyesen felvitt sminktől üde arcát és a Zara beszárította, fénylő haját, hirtelen eszébe jutott valami.

– Tudod, mit? Azt hiszem, kicsit úgy nézek ki, mint a régi énem – állapította meg.

Zara megrázta a fejét.

– Ez az új éned – és az új éned szexi. Most pedig menjünk, és mutassuk meg nekik!

***

Ötperces gyalogút vezetett a Hattyútól a templomig, amelynek a tornya úgy meredezett a fák fölött, akár egy mennybe mutató ujj. Sophie Zara karjára támaszkodott, hálásan mind a fizikai, mind az érzelmi támogatásért. Nem tudta, miért ilyen kedves hozzá ez az asszony, de hát az elmúlt évtized során megállapította, hogy akadnak, akik rendesebbek, gondoskodóbbak, és szívesebben segítenek másoknak csak úgy. Ápolónők, orvosok, még egyszerű járókelők is, akik megálltak és megkérdezték, szüksége van-e segítségre a lépcsőn. Van egy jókora feltérképezetlen kedvességkút az ország felszíne alatt, amelynek a létezéséről korábban nem tudott.

A templom közvetlen környezete éppolyan gyönyörű volt, ahogyan elképzelte. Zúgtak a harangok, erdei turbolya szegélyezte a tömör kovakőfalat, egy mosolygó lelkész kezet fogott valamennyi vendéggel, ahogy libasorban bemasíroztak a virágokkal körbefont temetőkapun át a templomkertbe. Még a mohával lepett sírkövek is hátborzongató szépséget sugároztak. Sophie sosem gondolkodott sokat a saját esküvőjén. Huszonkét évesen ez nem az volt, aminél az ember hosszasan elidőzik, és a baleset óta Sophie szerelmi élete annyira eseménytelenül telt, hogy a házasságra vonatkozó összes gondolatot félretolta. Néhanapján azonban, amikor eltűnődött, milyen is lehetne, valami ilyesfélét látott maga előtt.

– Jól vagy? – kérdezte Zara halkan, miközben egymásba karolva botorkáltak végig az egyenetlen kockakövekkel burkolt gyalogösvényen.

Sophie bólintott. Örült, hogy Zara ragaszkodott hozzá, hogy „öltözzön ki”. A Hattyúban elrejtőzve könnyű volt úgy tenni, mintha a Jameson-esküvő holmi szerény ügy volna, de az elébe táruló jelenet – a tengernyi szmoking, finom selyemszövet, sőt néhány cilinder is – valami jóval nagyszabásúbbat jelzett.

Két vőfély támasztotta a templom bejáratát. – Menyasszony vagy vőlegény? – tudakolta egyikük, és a kezébe nyomott egy szertartásrendet.

– Menyasszony – villantott Zara egy mosolyt a férfira, és ugyanabban a pillanatban Sophie borítéktáskája rezegni kezdett.

Az ismeretlen csattal folytatott ügyetlenkedést követően lepillantott a telefonjára. Serena. A főnöke. A fenébe.

– Menj be – dünnyögte Zarának. – Egy perc, és én is jövök.

Ellépett a szűk bejárattól, és a templomkertben fogadta a hívást. Nem az első eset volt, hogy Sophie hétvégén sürgős munkára vonatkozó üzeneteket kapott – az utazásszervezésben ez a foglalkozással járó kockázat. Sztrájkok, hurrikánok, az utazók megbetegedése, ez mind olyasmi, amivel foglalkozni kell, mindegy, milyen nap van. És a főnöknője, Serena White, a Warwick Travel tulajdonosa a legrosszabb fajta vezető volt, aki a cég minden munkáját maga akarta irányítani, és a legkisebb problémától is pánikba esett.

– Na végre! – csattant fel Serena a vonal túlsó végén. – Miért nem válaszoltál az üzeneteimre?

– Milyen üzenetekre?

– Azokra, amelyeket húsz perce küldtem.

Sophie vett egy mély lélegzetet.

– Sajnálom, Serena. Vidéken vagyok egy esküvőn, és itt eléggé hézagos a térerő. Mi történt?

– Problémánk adódott Bennisonékkal Afrikában.

Sophie a homlokát ráncolta.

– Bennisonék?

Serena bosszús horkantása úgy hatott, mintha két cintányért ütöttek volna össze.

– A házaspár a szafarin, Sophie. Te sosem olvasod el az ütemtervet?

Sophie hallotta Serena hangján, hogy harapós kedvében van.

– Oké. Tudnál közelebbit mondani annál, hogy „Afrika”?

Serena hangosan fújt egyet.

– Vezetett túrán vannak a Serengeti Nemzeti Parkban. Ezt az utat te szervezted…

Bár Sophie rövid távú memóriája sokat javult a balesetét követő hónapok óta – akkoriban még olyan dolgok hullottak ki belőle, mint például a wifijelszó a szülei cornwalli nyaralójában –, egyetemistakori emlékezete nem tért vissza, és kétségei voltak, hogy ez valaha megtörténik-e. A baleset után hamar figyelmeztették, hogy agyának a tanulásért és emlékezésért felelős része megsérült, így aztán Sophie állandóan túlkompenzált azzal, hogy rendkívül összeszedetten figyelt, és mindent háromszor feljegyzett. Tehát teljességgel biztosra vette, hogy semmit nem intézett Mr. és Mrs. Bennison szafarijával kapcsolatban, és különben is, rendszerint a kolléganője, Caroline foglalkozott az afrikai utazásokkal. Sophie vett egy mély lélegzetet, emlékeztetve magát, hogy szerencsés volt, amiért megkapta ezt az állást. Egy utazási ügynök, aki nem tud utazni? Egy agysérüléses múlttal rendelkező utazásszervező? Serena az édesanyja barátnőjének a barátnője volt, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy emlékeztesse Sophie-t, „mekkora kockázatot vállalt”, amikor alkalmazta. Ennélfogva a Warwick Travel alkalmazásában eltöltött hét év során Sophie egyszer sem mondott nemet Serenának, lehetett bármilyen szigorú vagy észszerűtlen a főnöknője.

– Pontosan hol vannak? – kérdezte.

– A Ngorongoro-kráternél. A jelek szerint nem volt vegán gluténmentes választási lehetőség az ebédnél. Szegény asszony éhezik, és azon vannak, hogy elmennek egy csillagfényes vacsorára a helyi maszáj faluba. Valaki kiejtette a száján a barbecue-büfé szavakat, szóval nincsenek túlzott reményeim, hogy ott talál valami ehetőt.

Serena elhallgatott. Most jön, gondolta Sophie.

– Rád bízhatnám ezt az ügyet? Allegra lacrosse-versenyen van ma délután, én pedig máris késésben…

– Serena, ahogy már mondtam, én egy esküvőn vagyok. Talán, ha felhívnád Caroline-t, ő esetleg…

– Elnézést, Sophie, szaggatottan hallak. A te hozzáértő kezedben hagyom az ügyet, világos?

Sophie meglátta, hogy a távolban egy hatalmas, elefántcsontszínű autó suhan a templom felé, akár egy túlfényesített bálna. A menyasszony.

– Rendben van, Serena, majd meglátom, mit tehetek – mondta, de elhalt a hangja, amikor rájött, hogy már csak a levegőnek beszél.

– A francba – sziszegte. Visszadobta a telefont a táskájába, és visszafordult a templom felé, amikor gyakorlatilag összeütközött egy férfival, aki az ellenkező irányba igyekezett.

– Sophie!

– Rich?

Tim öccse méretre szabott szmokingot viselt, amely előnyösen eltakarta, amit rejtett. Vállon ragadta Sophie-t, és kétfelől puszit nyomott az arcára.

– Hűha, Sophie, csodásan nézel ki!

A lány érezte, hogy Rich legelteti rajta a szemét, hogy tetszik neki, amit lát. Úgy tűnt, Zara átalakító munkája működik, bár Sophie nem tudta biztosan, Rich mire számított.

– Szóval… te vagy a tanú? – kérdezte feszengve Richet.

– Azt mondják.

A vigyorgása ragályos volt.

– Figyelj, Tim megkért, hogy vigyek be neki egy énekeskönyvet. Rosszul venné ki magát, ha nem énekelne a többiekkel, igaz?

Sophie szívverése pusztán Tim nevének hallatán is felgyorsult.

– Nos, a menyasszony mindjárt megérkezik. Jobb lesz, ha bemész.

– Jobb lesz – értett egyet Rich. – Viszlát később!

– Alig várom.

– Menyasszony vagy vőlegény? – A vőfély kérdése egyszerű volt, egy pillanatra mégis megzavarta Sophie-t. Bekukkantott mellette a templomba – Zara a menyasszony oldalán ült. Sophie látta a tarkóját a fejdíszek tengerében.

– Vőlegény. Nem, menyasszony… – válaszolta hirtelen pánikba esve. Végtére is Tim vendége volt, de nem tűnne ez túlságosan kisajátítónak? Hogyan reagálna rá Vanessa? De aztán Sophie végignézett a menyasszony oldalán, és még ebből a távolságból is látott néhány nőt a leánybúcsúból, akik között nyilván ott voltak azok is, akik a mosdóban „a síbalesetes lánynak” titulálták. Nem óhajtotta a következő fél órát a pillantásaik kereszttüzében tölteni.

– Akkor most melyik? – kérdezte a vőfély barátságosan.

– Vőlegény – szólalt meg egy hang a háta mögött.

Ahogy Sophie megfordult, a sötétkék öltönyt és keskeny nyakkendőt viselő Adamet látta maga előtt. A haját kifésülte az arcából. Jól nézett ki, különösen ahhoz képest, hogy nyilván igen ramatyul érezte magát.

– Adam. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy ma egyáltalán a felszínre bukkansz.

– A kimúlásomról szóló szóbeszédeket erőteljesen eltúlozták – jelentette ki Adam, azzal karon fogta, és magabiztosan végigmasírozott vele a padok között. Az első néhány lépésnél Sophie örült is a jelenlétének – legalább nem kellett egyedül végigmennie a folyosón. Adam azonban továbbsétált, egyre közelebb az oltárhoz, és a negyedik sorba vágódott be, ami úgy tizenöt sorral érződött közelebb a kelleténél.

– Adam, nekünk nem volna szabad ideülnünk – sziszegte Sophie. – Ezek a helyek a család számára vannak fenntartva.

Adam rápillantott.

– Én jóformán családtag vagyok. És különben is, látni akarom Tim fennakadt szemét, amikor rájön, hogy Rich otthon felejtette a gyűrűt.

– Miért, otthon felejtette?

– Csak eljátszom a gondolattal – mosolygott Adam. – Ráadásul nem hoztam el a szemüvegemet, ezért közel kell ülnöm.

Sophie látásával nem volt semmi baj. Színes, szélesvásznú filmen látta Timet, legalábbis a tarkóját, ahogy odahajol és suttogva beszélget Richcsel. Vajon miről beszélnek? Sophie nem tehetett mást, mint hogy fülelni próbált, különben Zara Chanel papucscipőjét lerúgva eliramodott volna az ajtó felé.

– Nézd, Sophie, tényleg szeretnék bocsánatot kérni a tegnap estéért – hajolt hozzá közel Adam.

– Ugyan miért kellene bocsánatot kérned?

Adamet szemlátomást hidegen hagyta a lány hangjából áradó szarkazmus.

Lehalkította a hangját.

– Tudod, amiért kidobtam a taccsot, meg minden…

Mesélni kezdett egy történetet valakiről, akit Belascónak hívnak, de Sophie nem figyelt. A többiekkel együtt hátrafordult, amikor az orgonán felcsendültek Mendelssohn első drámai ütemei. Most ő érezte úgy, hogy menten elhányja magát. Az orgona egy fokkal hangosabbra váltott, és a gyülekezet egy emberként felsóhajtott, amikor Vanessa megjelent a templom végében. Hattie-nek nagyon tetszett volna a ruhája. Fényes, elefántcsontszínű selyemből készült, hosszú uszályát két, Bo Peep-ruhát viselő angyali kislány tartotta. Sophie-nak el kellett ismernie, hogy fantasztikusan néz ki.

Ráadásul Vanessa elsajátította a kecses siklás technikáját. Magabiztos és büszke hattyúként úszott egy tükörsima tavon. Amikor Vanessa egy vonalba került vele, valami arra késztette Sophie-t, hogy forduljon vissza az oltár felé – és meglátta: Tim feléje nézett. Egyetlen pillanatra találkozott a tekintetük, és Sophie csak állt, elveszve abban a kék szempárban, és úgy érezte, rajtuk kívül nincs a templomban senki más. Csak Tim és Sophie, és a szívük egy ütemre ver. Megfagyott az idő, s amíg elakadt a lélegzet, a másodpercmutató megállt.

És aztán… semmi. Tim részéről nem érkezett mosoly, nem volt szelíd vállrándítás, semmi olyasmi, hogy „nekünk kellene itt állnunk, nem?”. Szomorúságnak nyoma sem volt. A tekintete egyszerűen visszasiklott leendő feleségére, egyedül hagyva Sophie-t, aki úgy fázott, mintha az elképzelt napsugár egy felhő mögé bújt volna. Dermedten nézte, ahogy Vanessa odalép Tim mellé, egymás mellett állnak, a pappal szemben, és a szertartás folytatódik.

– Szeretett testvéreim…

Sophie csak állt, alig hallotta a szavakat, ujjai olyan görcsösen szorították az énekeskönyvét, hogy belefehéredtek az ujjpercei. Mégis mit gondolt, mi történik majd? Azok a vígjátékok, amelyekben a vőlegény ráébred, milyen szörnyű hibát követett el, romantikusak, igaz, de a valóságban ez rettenetes volna.

Amikor Sophie-nak sikerült újból az oltár felé kényszerítenie a figyelmét, tudatára ébredt, hogy a pap elérkezett a felszólításhoz: „Ha valakinek tudomása van olyan okról, amely miatt ez a két személy nem köthet házasságot, az most szóljon.” A templomban tapintható volt a csend, Sophie levegőt is alig mert venni.

A lelkész megállt, kerek arcára zavart mosoly telepedett. Aztán odafordult Timhez.

– Tim, akarod-e a jelen lévő Vanessát feleségül venni?

Nem akarom.

NEM.

Tim mosolyogva Vanessa felé fordult. Tényleg mosolygott.

– Akarom!

És Sophie úgy érezte, mintha ide-oda hánykolódna, mintha Alizként a nyúlüregbe pottyanna, a szíve dobolt, a lélegzete a torkán akadt. Vége. Nincs tovább.

Gazdagságban-szegénységben, betegségben-egészségben. Míg a halál el nem választ.

És Sophie a szíve mélyén tudta, hogy ez a dolog már több mint egy évtizede véget ért, felnőttkora legnagyobb részében nem létezett már.

Egy élet, amelyet elvesztegettem, gondolta. Elvesztegette azzal, hogy ostoba képzelgésekhez és gyerekes kívánságokhoz ragaszkodott rögeszmésen, amelyek valóra válásának nulla volt az esélye. Érezte, hogy könnyek gördülnek végig az arcán. Nem azért, mert elveszítette Timet, hanem mert saját magát veszítette el.

Összerezzent, amikor érezte, hogy valaki megérinti a könyökét.

– Tessék – suttogta Adam, és odaadta neki a zsebéből kihúzott selyem zsebkendőt. – Próbálj nem hangosan trombitálni.

Sophie hálásan biccentett, miközben felhangzottak az orgona áradó hangjai, és a boldog pár kéz a kézben végigvonult a padsorok között. Ragyogtak, épp csak egy kicsit jöttek zavarba attól, hogy mindenki őket nézi, Sophie felé azonban egyetlen pillantást sem vetettek. Ő csak állt, nézte őket, nem mozdult, megvárta, míg a násznép lassan kivonul libasorban, hagyta, hogy Adam is kimenjen, hagyta, hogy mindenki kimenjen. Végül egyedül maradt. Óvatosan elővette a telefonját apró borítéktáskájából, és a könnyeit visszafojtva sms-t írt Christának.

Segíts!

Mindenben igazad volt.

Ide tudnál AZONNAL jönni?

Muszáj elmennem innen.