Tizenhetedik fejezet

A szingliasztal üresen állt. Ami azt illeti, az egész terem üresen kongott. Jó hír. Adam körülpillantott, de a terem túlsó végében ki-be mászkáló két pincért leszámítva egyedül volt. Nem nagy meglepetés: Adam az elsők között pattant be a násznépet a Haslop Hallba szállító minibuszba. A többiek még ott lézengtek, konfettit szórtak, beálltak a csoportfényképekhez, Adamnek azonban sürgetőbb feladata akadt. Nem ez volt az első rodeója – az évek során rengeteg esküvőn vett részt, és ma a legkevésbé sem hiányzott neki, hogy egész este olyasvalakinek a társaságát kelljen elviselnie, aki a macskák iránti rajongásáról, vagy ami még rosszabb, a párkapcsolatairól akar társalogni.

A szingliasztalt – mint mindig – a terem hátuljába rekkentették el, a vécék mellé, a lehető legtávolabb a „fő asztaltól”, ahol a menyasszony és a vőlegény ül. Senki sem akarja, hogy a nagy napján szerelmi kudarcokra emlékeztessék.

Adam körüljárta az asztalt, és lesandított a kis kártyákra kézzel írt nevekre: Mr. Paul Hobbs… Dr. Cherie Akinowa… Mr. Ali Malik… Miss Sophie Wallis… Mr. Hugo Crabb… Ms. Zara Stephens… Mr. Adam Stowe.

Várjunk csak! Őt Tim Lucy nevű unokahúga és „Zara Stephens” közé suszterolták be? Ő meg kicsoda? És hogyhogy Ali ül Sophie és Cherie, a doktornő között, akit Tim megmutatott neki előző este a bárban? Látom ám, miben mesterkedsz, Vee, gondolta Adam a fejét csóválva. Vanessa Alit ültette Sophie, Tim exe mellé, vélhetőleg abban a nagyon is valós reményben, hogy Ali csinál majd valami zavarba ejtőt. Csúnya Vee!

– Jóváteszem a hibát – mondta magában, és gyorsan átrendezte az ültetőkártyákat. Ráadásul a Sophie Wallisszal töltött rövid időből azt is leszűrte, hogy a lány meglehetősen gyakorlatias. Gyanította, ha Ali kipróbálná rajta úgynevezett „csábítási technikái” valamelyikét, Sophie szétmorzsolná a mogyoróit. Tehát ő két legyet üt egy csapásra: megmenti Ali férfiúi ékességét és segít elkerülni egy kellemetlen helyzetet a partin. Ezenkívül esélyt ad magának is, hogy helyrehozza a kárt, amelyet a Sophie-val való kapcsolata szenvedett el azáltal, hogy a fürdőszobájában okádott. Mindenki jól jár.

Feladatát elvégezvén Adam nagy léptekkel átvágott az előcsarnokon, és az impozáns bejáraton keresztül kiment a krokettpálya csíkos gyepére, ahová már érkeztek a vendégek a napsütötte fogadásra. Mindenki elvett egy pohár pezsgőt, aztán megszemlélte a táblát az ültetési renddel, megállapítva, mi a viszonylagos helyzete a násznépen belül – vagyis hogy mennyire közel vagy távol ültették Vanessa faragott aranytrónjától, a terem középpontjától.

Pompás volt idekint, ezt Adamnek Vanessa javára kellett írnia. Egyértelmű volt, hogy a nő kontrollmániás, és hogy az év legnagyobb részét egyetlen parti megszervezésével tölteni elmeháborodott dolog, de ennek minden idők leglenyűgözőbb esküvői közé kellett számítania. Maga a Hall egy méltóságteljesen elegáns, fehér kőből épült palota volt, és a nap épp a megfelelő szögben esett a gondosan nyírt fűre annak érdekében, hogy a szökőkút vize szikrázzon tőle. Még Vee sem garantálhatta, hogy ilyen tökéletes legyen az idő, de az volt: vörösbegytojáskék égbolt és enyhe szellő, amely épp csak megborzolta kicsit a hölgyek feltűzött haját.

– Adam! Hála istennek, hogy életben vagy! – csapott a vállára Hugo a nagy kezével. – Aggódtam, hogy egy guildfordi börtöncellában kornyadozol.

– Nem, sértetlenül megúsztam – felelte Adam, örülve, hogy látja újdonsült barátját. Ahogy körülnézett, egy csinos lányt látott az árnyékában álldogálni, aki körülbelül Hugo derekáig ért. Szögletesen nyírt, feketére festett haja volt, ejtett vállú zöld ruhát és ökörvérvörös motoroscsizmát viselt. Fekete ceruzával kihúzott szeméből pajkosság sugárzott, a dekoltázsából mívesen kidolgozott rózsatetoválás kandikált elő.

– Bocs, rémesen modortalan vagyok – szabadkozott Hugo. – Találkoztál már Lucyval? Az imént ismerkedtünk meg a buszon. Mind a ketten kuzinok vagyunk, hihetetlen, mi? A család különböző oldalairól, de akkor is.

– Lucy kuzin? – mosolyodott el Adam, amikor végre beugrott neki. – Találkoztunk, bizony, de akkoriban te körülbelül ekkora voltál – mutatott saját derekára. – Emlékszem, teljesen összefagyiztad a Levisemet.

– Te is megnőttél, Adam – vonta fel Lucy sokat sejtetően egyik szemöldökét. Adam elvigyorodott, és futólag eltűnődött, jól döntött-e, hogy helyet cserélt Alival.

– Na és hogy vagy, Luce? Még mindig megőrülsz a csokidarabkás kekszért?

– Minden ízűért, amit csak be tudok szerezni – dorombolta a lány.

Adam nevetett, és elvett egy pohár Pimm’st egy arra haladó pincértől.

– Nos, valamennyien újból összeismerkedhetünk, mivel mind a szingliasztalnál ülünk. Lehet, hogy a többiek szánakoznak rajtunk, de mi fogunk a legjobban szórakozni, nem igaz?

– Úgy van! – süvített egy hang Adam fülébe, amikor Ali előtermett a semmiből, és ráugrott Adam hátára. – Búgassuk be ezt a bulit!

Adam lerázta magáról, és meglepve pillantotta meg Cherie doktornő sötét szemét, ahogy épp tetőtől talpig végigmérte.

– Ismered Cherie-t? – tudakolta Ali. Elvette Adamtől az italát, és felhajtotta. – Az ültetési táblázatnál akadtunk össze. Asztaltársak vagyunk.

– Nagyon örülök – mondta Adam, megrázva egy karcsú kezet. Közelről Cherie még csinosabb volt, mint amilyennek előző este látszott, de okos tekintetét és tartózkodó mosolyát látva Adam megállapította, hogy a nő nem a könnyen megszerezhető típus.

– Honnan ismered az ifjú párt? – kérdezte tőle Adam.

– A szomszédjukban lakom. Wandsworthben.

– Vanessa át szokott ugrani, hogy kölcsönkérjen egy csésze mérget?

Cherie elfojtott egy nevetést.

– Annyira azért nem rémes.

– Ki lakik a másik oldaladon? Lucrezia Borgia?

Ezúttal Cherie tényleg kuncogott.

– És mióta vagytok barátok?

– Igazából nem túl régen. A lakótársammal, Henryvel áthívtuk Timet és Veet egy kerti sütögetésre, amikor megvették a házat. És, nos, megmentettem Tim életét.

Adam felpillantott.

– Valóban? Hogyan?

– Félrenyelt egy olívabogyót. Légzésleálláshoz vezető felső légúti elzáródás, ha tudni szeretnéd.

– Alkalmaztad rajta a Heimlich-fogást?

– Jól hátba vágtam, és az olívabogyó kirepült a dáliák közé, de Vanessa azóta is szentül hiszi, hogy valamiféle varázsló vagyok. Az eset óta rendszeresen átjár, hogy az egészségügyi panaszaival kapcsolatban kérdezgessen. – Cherie körülpillantott, majd suttogóra fogta. – Állandó hólyaghurut. Nyilván a túl sok szextől.

Adam elnevette magát.

– Na és hol van a boldog pár? – kérdezte egy újabb ital után nyúlva. – Gondolom, most már helyénvaló a gratuláció.

– Alighanem még a templomnál – felelte Cherie. – Vanessát ismerve, teljes körű fotózás lesz. Lehet, hogy a hattyúk és a galambok összehangolása némi időt vesz igénybe.

Adam elvigyorodott. Cherie láthatóan már felmérte az újdonsült Mrs. Jamesont. Lehet, hogy végül is vicces lesz az egész.

– Nézzétek, valaki integet!

Egy jól fésült, homokszőke hajú férfi igyekezett át a teraszon. Adamnek azonnal ifjúkora Action Man-figurája jutott róla eszébe. Ez a fickó ügyes volt, izmos, olyan, aki meg tud építeni egy fészert, aztán megküzd egy tigrissel, de furcsán döcögő léptekkel járt.

– Az Paul, ő is egy vacsoraasztalnál ül velünk – tudatta Cherie.

Amikor a férfi átvergődött a sokaságon, Adam meglátta furcsa járásának okát: mindkét lábának alsó része fényes fém végtagban végződött. Akaratlanul is megbámulta.

– Szia, Paul vagyok – mutatkozott be a férfi enyhén fanyar arckifejezéssel. – És igen, nincs lábam.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Paul – nyújtott neki kezet Adam. – Adam vagyok, és elköteleződési nehézségeim vannak.

Paul pislogva nézett rá, aztán kitört belőle a nevetés.

– Megfogtál.

Adam megkönnyebbülten sóhajtott fel. Meglehet, hogy Paulnak művégtagjai vannak, de ezzel együtt úgy festett, mint aki egy teáskanállal ki tudja belezni.

– Te honnan ismered Timet? – kérdezte tőle.

– Én vagyok a személyi edzője.

Adam igyekezett nem meghökkenni.

– Arra gondolsz, hogy a fogyatékosságommal nem lehetek edző? – firtatta Paul.

Adam a fejét rázta.

– Inkább arra, hogy Tim szarul néz ki.

Paul nevetett.

– Tizenöt évet húztam le a hadseregben, úgyhogy többet tudok a való életbeli erőnlétről, mint a legtöbb olimpikon, de Tim esetében inkább a motivációról, a cél elképzeléséről, ilyesmikről van szó.

– Hozd ki magadból a legtöbbet? – kérdezte Adam, korántsem meglepve. Ez teljes mértékben Timre vall. Elképzelte, ahogy minden reggel úton Canary Wharfba üzleti motivációs podcastokat hallgat a csilivili autójában.

A gondolattól ihletet kapva Adam a többiekhez fordult, felemelte a borospoharát, és tekintetét az asztaltársaság többi tagja felé fordította.

– Igyunk a szingliasztalnál ülő hölgyekre és urakra!

Mindnyájan felemelték a poharukat, és koccintottak.

– Igyunk a visszautasítottakra és a lúzerekre! Igaz, hogy nem sikerült rátalálnunk az örök szerelemre…

– Eddig! – kiabált közbe Lucy.

– Úgy van – helyeselt Adam. – …de épp ezért annál érdekesebbek és tapasztaltabbak vagyunk. Mi vagyunk a Szinglik, ám különlegesek.

– Különleges igényekkel! – kurjantotta Ali nagy nevetést kiváltva.

– A te esetedben, Ali, igen, de mi mind emeljük poharunkat, és itt és most fogadjuk meg, hogy mi fogjuk a legjobban érezni magunkat ezen az esküvőn! Mert mi fantasztikusak vagyunk – és mert a reménykedésben utazunk.

– A reményre! – kiáltotta Hugo.

– A reményre! – ismételték mind, helytelenítő pillantásokat váltva ki a mellettük álló vendégekből.

Adam végignézett szinglitársain, és hirtelen mindegyikük érdekelni kezdte. Valójában mi hozta őket ide, mi gátolta őket a pártalálásban? Van mindnek valami hibája, vagy egyszerűen csak jobb nekik így? Ami itt, a krokettgyepen összegyűlt házaspárokat és a hosszú távra elköteleződötteket illeti, vajon ők szerencsésebbek voltak, hogy megtalálták a lelki társukat a sok milliárd ember tengerében? Vagy csak jobban fel voltak készülve arra, hogy megállapodjanak? De ami a döntő: ők boldogabbak? A statisztikák az ellenkezőjét mutatták: minden harmadik házasság válással végződik, és ez minden esetben fájdalommal jár. És mégis igaz volt, amit mondott: ő a reménykedésben utazik, állandóan keresi „az igazit”. Vajon itt van ma? Ezen tűnődve körülnézett.

Cherie doktornő? Vonzó, száraz humorú, de talán kicsit fiatal. Mellette szól, hogy orvos, és Adamnek mostanában mintha több porcikája sajogna a szokottnál. Aztán ott van Lucy kuzin, aki kétségkívül csinos, tűzrőlpattant leányzóvá serdült, a ruhája anyaga azonban kendernek tűnt, ami Adam számára mindig is intő jelként figyelmeztetett a vegán pokolba vezető csúszós lejtőre. Ráadásul szemlátomást csüngött Hugo minden szaván, amiért nem tudta hibáztatni. Ha lány volna, ő is bukna egy jól megtermett felfedezőre, aki egy maréknyi gallyal is képes tüzet gyújtani. Időközben az ültetőkártyán látott „Zara” is csatlakozott hozzájuk. Valamiféle divattanácsadó, és láthatóan remekül kijön Alival, ami sokat elárul a tűrőképességéről, de idősebb náluk – talán már ötvenöt is elmúlt? Igaz, ő maga sem lesz fiatalabb. És aztán ott volt Sophie, aki mintha felszívódott volna. Amúgy neki mi lehet a problémája? Jó, persze, elsőre nem keltette benne a legjobb benyomást, de azért nem kellene ilyen távolságtartóan viselkednie. Mindazonáltal neki nem szükséges mindent egy lapra feltennie. Adam elnézett a koszorúslányok felé, akik minden kétséget kizáróan akkor érkeztek vissza az esküvői fotózásról. A tapasztalat megtanította Adamet, hogy egy esküvőn nem a szingliasztal az egyetlen lehetőség: a hagyománynak megfelelően a koszorúslányok is megérnek egy próbát.

– Szép beszéd volt – mondta Cherie, poharát Adaméhez koccintva. – Tetszett, amit a reményről mondtál.

Adam szerényen megvonta a vállát.

Mesélni kezdett a nőnek újságírói pályafutásáról, és épp egyik legjobb anekdotája felénél tartott, amikor észrevette, hogy Cherie nem igazán figyel rá. Helyette a gyep szélére nézett, ahol egy fiatalember szénabálákat és nyugágyakat rendezgetett egy oldtimer lakókocsi mellett.

– Mi történik ott?

– Az egy fotófülke – magyarázta Cherie. – És az ott Henry, aki működteti. Henry a lakótársam, akit említettem.

Adam elkapta az arcára kiülő szégyenlős mosolyt, és nyomban tudta, hogy bármennyire nagyszerűek a popvilág királyairól szóló történetei, csak az idejét vesztegeti azzal, hogy igyekszik Cherie-t lenyűgözni. Őt csak Henry érdekli.

– Jóképű srác – jegyezte meg. – Henry simán beférne egy fiúegyüttesbe.

– Azt hiszem. Még sosem gondoltam erre igazán.

– Te és Henry…

– Hogy együtt vagyunk-e? – Cherie megrázta a fejét. – A barátzónában tartózkodunk.

Adam ismerte ezt a kifejezést, mivel a Cream valaha egy emeleten működött egy Glossy című női magazinnal. Míg a Cream huszon-egynéhány éves, a hanglemezek iránt egészségtelen megszállottságot tanúsító férfiakkal volt tele, a Glossy szerkesztőgárdája kizárólag fiatal nőkből állt, akik láthatóan szakadatlanul ugyanazokról a témákról írtak cikkeket – a randizásról, a szexről és a párkapcsolatokról. Emlékezett rá, hogy a Glossy egyik cikkében olvasott „a barátzónáról”. A jelek szerint itt végezzük, ha nem sikerült elég hamar rámozdulnunk egy vonzó ismerősünkre, akivel jóban vagyunk. Ilyenkor ahelyett, hogy lehetséges jövőbeli partnerként gondolna ránk, barátként kezd kezelni bennünket. Kényelmes, nagyszerű társaság, olyasvalaki, akivel meg lehet enni együtt egy pizzát, vagy együtt lehet filmet nézni, de nem olyan, aki nagy szenvedélyt kelt benne. Ez amúgy az elmélet. Adam elmondhatná nekik, hogy a férfiak mindig minden nőt vonzónak találnak. A férfiak számára nincs „barátzóna”: minden nő szabad préda egészen addig, amíg ténylegesen férjhez nem mennek – és néha még utána is.

Látszott azonban, hogy Cherie úgy véli, elszalasztotta az esélyét Helyes Henrynél. Adam azon tűnődött, tudna-e tenni valamit, amivel elmozdítaná a dolgokat a lány javára.

– Miben mesterkedtek itt ti ketten? – lépett hozzájuk Ali, és átkarolta Adam és Cherie vállát.

Adam a fotófülke felé intett a fejével.

– Éppen azt fontolgattuk, hogy odamegyünk. Mi a véleményed, Al?

– Király! – A csoport többi tagjához fordult. – Hé! Szingliasztal színe-java! Gyertek, megörökítjük életünknek ezt a csodálatos pillanatát. Kövessétek Alit!

A csoport nevetve és csevegve átporoszkált oda, ahol Henry várakozott.

– Sziasztok! – mondta lefegyverző mosollyal. – Ti vagytok a nap első kuncsaftjai.

Gyorsan elmagyarázta, hogy a lakókocsi a fülke: zsúfolódjanak be valamennyien hátra és csukják be az ajtókat, azután egy automata fényképezőgép visszaszámol nekik, mielőtt elkészíti a felvételeket.

– Hátul találtok kalapokat, parókákat és kellékeket. Jó mulatást!

– Először a legénybúcsúsok! – kiáltotta Adam, azzal elsőként beugrott, és várta, hogy Ali meg Hugo kövessék. Ali azon nyomban felvett egy narancssárga parókát.

– Csíz! – kurjantotta, miközben felvillant előttük egy vaku.

– Lehet, hogy ezt magamon tartom – jelentette ki Ali a parókát igazgatva. – Mit gondoltok, ez lenyűgözné Cherie-t? Nagyon dögös. Ráadásul anyukám el lesz ragadtatva, ha egy doktornővel állítok haza.

Adam a fejét rázta, és suttogóra fogta a hangját.

– Sok sikert hozzá, Ali. Szerintem Cherie doktornőnek Henry, a fotófülkés fickó tetszik.

– Honnan tudod?

– Ő mondta. Lakótársak.

– Aha. – Adam figyelte, ahogy Ali elgondolkodott ezen. – Akkor ezen a romantikus és dáridózó napon össze kellene őket hoznunk.

– Hogyan szándékozod ezt véghez vinni? – tudakolta Adam cinikusan.

– A régi kicserélős módszerrel – vágta rá Ali. – Puszta állati vonzerővel becsalogatom ide Cherie-t, aztán amikor már azt hiszi, hogy kap egy finom szeletet az Ali-pitéből, kiugrom, betuszkoljuk a szőke fószert, és rájuk zárjuk az ajtót.

Adam ránézett. Ennek az embernek egy több millió dollárt érő vállalata van.

– Ez a terved? Komolyan?

– Nem hülyeség – szólt közbe Hugo a fezét igazgatva. – A dzsungelben, amikor csapdát állítasz, valami csalétekkel oda kell vonzanod az állatot. Mi venné rá Cherie-t, hogy egyedül bejöjjön ide?

Ali csettintett az ujjaival.

– Egy egészségügyi vészhelyzet. Paul mondhatná neki azt, hogy elveszítette a lábát.

Adam rámeredt.

– Paul valóban elveszítette a lábát. Olyan kell, akiről Cherie azonnal elhiszi, hogy valami hülyeséget csinált.

Hugo és Adam egyből Alira nézett.

Ali feltartotta mindkét kezét.

– Oké, rendben, mondjatok neki azt, amit akartok. Amikor Cherie bejön, én lelépek a másik ajtón.

Adam tudta, hogy ez agyament terv, de a Pimm’s már végrehajtotta a varázslatát, és Alinak igaza volt: ez a mai a szerelmi történetek napja. A karját lengetve kibotorkált a fülkéből.

– Cherie, gyorsan! Baj van Alival. Becsípte a kezét az ajtóba.

Adam megragadta Henry karját, és őt is belökte a fülkébe.

– Rád is szükségük van.

Négy pár kéz tuszkolta be a szerencsétlen párt a lakókocsiba, és becsukták az ajtaját. Ali feltartott hüvelykujjal bukkant fel a túlsó oldalon.

– Mi folyik itt? – szaladt oda Zara.

– Csapdába ejtettük odabent Cherie-t és Henryt, a fotós ürgét – vigyorgott Ali.

– Mi a bánatnak?

– Mert Cherie-nek tetszik.

Zara hitetlenkedő pillantást vetett rá.

– Mi vagy te, tizenkét éves?

Ebben a pillanatban Ali hátrarepült, ahogy Cherie egyetlen rúgással kinyitotta a fülke ajtaját. A szeme szikrázott a dühtől.

– Mi csak… – kezdte Adam védekező hangon, Cherie-nek azonban szemlátomást nem volt hangulata magyarázkodások meghallgatásához.

– Nem csoda, hogy egyedül vagy, Adam. Fel kell nőnöd, a fenébe! – köpte oda, majd sarkon fordult, és nagy léptekkel visszaindult a Hall felé.

Tizennyolcadik fejezet

Sophie megállt, és lenézett a Haslop Hall bejáratán át kígyózó gratuláló sorfalra. Bizarr hagyománynak tartotta. Egy állófogadás a gyepen, mialatt a boldog pár fényképezkedik, még rendben van. De muszáj az egész esküvőnek hivatalos összejövetelnek lennie az ifjú párral és a szüleikkel? Mit képzelnek, kik ők – a királyi család? Az sem tűnt túlságosan szórakoztatónak, hogy mindenkivel pontosan ugyanazt a párbeszédet kell lefolytatni: Csodás volt a szertartás… Milyen gyönyörű ruha… Nagyon köszönjük a meghívást. Sophie azon tűnődött, mi volna, ha bedobna egy csavart labdát: „Szerintetek ki az idei favorit a derbin?” De nem akart felzúdulást okozni.

Igyekezett halogatni ezt a kellemetlen horrorshow-t azzal, hogy az utolsó pillanatra hagyta. A kertben ténfergett, és mobilját a fülére szorítva végzett némi tűzoltást Serena szafaris ügyfeleivel. A jelek szerint a barbecue-katasztrófa megoldódott egy „egyéni igények szerint készített saláta” felszolgálásával, és Mr. és Mrs. Bennison jelenleg egy tradicionális maszáj törzsi táncot szemlélt, láthatóan megbékélve – egyelőre legalábbis. Ám amikor Sophie végül visszament az előcsarnokba, Tim és Vanessa még mindig kezeket szorongatott. Sophie fogcsikorgatva beállt a sorba, gyorsan kezet rázott Vanessa apjával, Larryvel és a feleségével, Elspethtel, és úgy vigyorgott Jenniferre meg Billre, akár egy elmebajos nő.

– Csodás nap, csodás nap – hajtogatta mindegyiküknek, minden egyes kézfogással melegebbnek és izzadtabbnak érezve a tenyerét. Mire Timhez ért, kiszáradt a torka és zakatolt a szíve.

– Nagyon szép – mondta jóformán krákogva. – Mármint az esküvő.

Kinyújtotta a kezét, de megérezve a köztük vibráló elektromosságot, nyomban el is kapta. Ha Tim észrevett is valamit a kémiából, nem mutatta.

– Köszönöm – mondta egyszerűen, és egy röpke mosolyt követően tekintete már a következő vendégre siklott. Vanessa ömlengősebb volt, megdicsérte Sophie ruháját, Sophie pedig őszintén bókolt Vanessának, hogy nagyon szép, és ennyi volt. Talán mégiscsak át fogja vészelni ezt a megpróbáltatást.

– Hol voltál? – csapott le rá Zara a háta mögül, amikor Sophie végigsétált a bálterem teljes hosszán, el az igazi vendégek mellett a szingliasztal társasági gulagjához. Valahol a templom és a fogadás között Zara elveszítette a fejdíszét, és szert tett egy hatalmas hajcsatra. Sophie nem is kérdezősködött; feltételezte, hogy divattanácsadóként az ember annyiszor vált öltözéket, ahányszor csak kedve tartja.

– El kellett intéznem egy munkaügyet. Miről maradtam le?

– Drámai események zajlottak – felelte Zara lelkesen. – Az a pofa, akivel a templomban voltál, alaposan felhúzta Cherie-t.

Sophie átpillantott a túlsó sarokba, ahol Adam fejét Hugóval és Alival összedugva állt, és lopva körülnézegetett.

– Mit művelt?

Zara tájékoztatta a fotófülkés incidensről.

– Szerintem jót akart – tette hozzá. – De Cherie dühös, amiért nem igazán tudom hibáztatni. Amúgy kicsoda a fickó? Szerfölött jóképű.

– Adam Stowe – válaszolta Sophie. – Tim régi barátja. Tegnap találkoztam vele először, de már ismerem annyira, hogy tudjam, az ilyesmi teljes mértékben rávall.

– Adamnek Cherie mellett kellett volna ülnie, de szerencsére Lucy felajánlotta, hogy helyet cserél vele, különben félő, hogy valakit hátba döfnek egy villával.

Mielőtt még mást is mesélhetett volna, megzendült egy gong a terem túlsó végében, ahol egy piros blézeres ceremóniamester állt az ajtónál.

– Hölgyeim és uraim! – harsogta. – Kérem, álljanak fel a menyasszony és a vőlegény előtt!

Székek csúsztak hátra csikorogva, és taps töltötte meg a báltermet, amikor Vanessa Timmel a nyomában Kleopátraként besuhant.

– Hát itt vagy – hajolt oda Adam, amikor elfoglalták a helyüket. – Azon tűnődtem, hová tűntél.

– Az, hogy egybenyílnak a szobáink, még nem jelenti azt, hogy össze lennénk nőve, Adam.

Sophie ugratni akarta, de meglehetősen csípősen hangzott. Kijött a gyakorlatból ezen a téren. Töltött magának egy kis szódavizet, és igyekezett ellazulni.

– Hallottam, okoztál némi felbolydulást odakint.

– Én csak segíteni próbáltam – motyogta Adam, óvatos pillantást vetve Cherie felé.

– És most te vagy az egyes számú közellenség.

Túl éles volt. Már megint. Fogalma sem volt, miért nem tud egyszerűen barátságos lenni vele, vagy legalább udvarias. Nyilvánvaló éretlensége ellenére Adam kedves volt hozzá a templomban. Sophie megkönnyebbült, amikor a másik oldalán ülő vendég kezet nyújtott neki.

– Szia, Paul vagyok – mondta.

– Sophie. Sophie Wallis.

Paul kézszorítása erős volt, illett szögletes, egyenes tartású alkatához.

– Ugyanabban a hotelben lakunk – folytatta Paul. – Valójában azt hiszem, én kaptam meg a te szobádat.

Sophie értetlenül nézett rá.

– Honnan tudod?

– Hallottam, amikor tegnap bejelentkeztél. Felajánlottam, hogy cserélek veled, de a recepciós sietett közölni, hogy vannak csalók, akik a nagy, akadálymentesített szobákat akarják.

Sophie a homlokát ráncolva csóválta a fejét.

– Nem értem…

Paul felhajtotta a terítőt, és felemelte egyik ezüstszínű lábát.

– Afgán bomba – közölte egyszerűen.

Sophie bólintott, és azonnal megértette, miért ültették őket egymás mellé. Vanessa nem finomkodott a házasságszerző tevékenységében.

– Nem olyan vészes a lépcső.

– De neked tényleg gondjaid vannak a mozgékonysággal – mondta Paul. Kijelentés volt, nem kérdés.

– Szóval azt akarod mondani, hogy mozgássérültnek nézek ki?

Paul elnevette magát.

– Nem, de meg tudom állapítani, hogy kíméled a bal oldaladat, mert az fáj, ráadásul most az Alexander-technika-tankönyvben leírt „ülőgumós” pózban ülsz, aminek az elsajátítása rengeteg gyakorlást igényel.

– Vagy rengeteg rád ordítást undok gyógytornászok részéről – tette hozzá Sophie.

– Vigyázz – most már személyi edző vagyok. Az emberekre ordítás megy a legjobban.

Paul elmesélte Sophie-nak a történetét: már csak két nap hiányzott, hogy véget érjen a kilenc hónapos afganisztáni szolgálata, amikor egy öngyilkos merénylő által felrobbantott bomba olyan súlyos sérüléseket okozott neki, hogy mindkét lábát térd alatt amputálni kellett.

– Hosszú ideig azzal a gondolattal ébredtem ott, hogy a fejemhez tartok egy fegyvert, és meghúzom a ravaszt – mondta őszintén. – Mindaddig, amíg aztán egy ezredes barátom eljött meglátogatni, és mesélt nekem a sztoikusokról.

– Az ókori görögökről? – Sophie az iskolában tanult egy kis klasszika-filológiát, de nem sokra emlékezett velük kapcsolatban.

– A sztoikusok abban hittek, hogy arra kell fókuszálnunk, amin változtatni tudunk és amire hatással lehetünk, és figyelmen kívül kell hagynunk azokat a dolgokat, amelyeken nem változtathatunk. Nincs az a kívánság- és reménységmennyiség, amely megváltoztatja azt a tényt, hogy elvesztettem a lábaimat. Így hát elfogadtam, és elhatároztam, hogy átevezem az Atlanti-óceánt.

Sophie tágra nyílt szemmel bámult rá.

– Te átevezted az Atlanti-óceánt? Csak úgy?

– Nem egészen „csak úgy”. Két évig tartott az edzés és a tervezés. És aztán ötvenhat napba telt a végrehajtás – és több vízhólyag lett az eredménye, mint hinnéd.

– Hűha, Paul! Te aztán alaposan összeszedted magad – mondta Sophie őszinte csodálattal.

– Nem igazán – válaszolta Paul kevésbé magabiztosan. – A felépülés a házasságomba került.

Sophie még nagyobb érdeklődéssel hajolt előre. Talán mégis igaza volt Vanessának, sok közös van bennük.

– Elváltatok?

Tisztában volt vele, hogy ez gyakorta előfordul a traumás sérülések túlélőivel. A barátai a támogató csoportjában elmondták neki, hogy megváltozik a személyiség, hogy a depressziót és a munkanélküliséget nehéz kezelni, és ő első kézből látta, milyen hatással van a balesete a szülei házasságára. Michael és Vivienne Wallis szívós, tehetséges emberek, de ez gyakran megszedte a maga vámját. Házasok maradtak, mégis voltak olyan időszakok, amikor Sophie eltűnődött, vajon kitartanak-e.

– Külön élünk – válaszolta Paul, és ivott egy korty bort. – Már három éve. Nincs jogerős ítélet a bontóperünkben. Nem volt könnyű Tinának, a feleségemnek. A kórházak, a rehabilitáció – még Surrey-ba is elköltöztünk, hogy közelebb legyünk a rehabilitációs központhoz. És igen, nagy dolgokat értem el, de miközben visszajutottam önmagamhoz – vagyis az új énemhez –, azt hiszem, elhanyagoltam kettőnket, a „mi”-t.

CSINGCSINGCSING

Mindketten felpillantottak.

– Hölgyeim és uraim, kérem, álljanak fel a menyasszony édesapja előtt!

Taps és némi ironikus hujjogatás hallatszott.

Sophie szíve összeszorult. A beszédek. Azt tervezte, hogy már nem lesz itt, amikor elkezdődnek, de Christától még mindig nem jött üzenet. A fő asztalnál felállt egy magas, vékony, fehér hajú férfi, és megvárta, amíg csend lett. Larry, Vanessa apja.

– Köszönöm mindnyájatoknak, hogy eljöttetek a partimra – mondta. – Idén amúgy sem akartam nyaralni menni.

Ezt udvarias nevetés fogadta, ami alatt Vanessa szájmozgással odasúgta neki:

– Apu!

Sophie igyekezett kikapcsolni, mialatt Mr. Farringdon húsz percen keresztül ecsetelte az egybegyűlteknek, hogy csakis a legjobbat akarja az ő hercegnőjének. Amikor befejezte, nagy tapsot kapott, s amikor lehajolt, és olyan gyengéden puszilta meg a lányát, mintha elbúcsúzna tőle, még Sophie is azon kapta magát, hogy meghatódott. Egy újabb pillanat múlva a feszültnek látszó Tim állt fel. Sophie ivott egy korty bort, és az asztalt bámulta.

– Köszönöm, Larry – kezdte Tim. – Ez nagyon megindító volt. Ahogyan abban sem érhetek a nyomodba, hogy én legyek a legfontosabb férfi Vanessa életében, kétlem, hogy beszédet tudok mondani utánad. De, nos, a dolog úgy fest, hogy Vanessa Nagy Nap-tervezője szerint mégis kénytelen leszek.

Felharsant a nevetés, Tim pedig bólogatott.

– Az összes arról szóló útmutató, hogy hogyan írjunk esküvői beszédet, azt tanácsolja, kezdjük egy viccel.

– A Sheffield United! – kiabált közbe Adam.

Sophie rosszalló pillantást vetett rá, de a közönség szemlátomást élvezte az összhangjukat, és megéljenezték.

– Kösz, Adam, az örök Rotherham-szurkoló – mosolygott Tim, miután elült a lárma. – Ebből is látszik, hogy nem szabad az internetre hallgatni. Így azt a szokatlan megoldást választottam, hogy szívből írtam esküvői beszédet.

Az egész terem elcsendesedett, mialatt Tim elmesélte, hogy ő és Vanessa kezdetben barátok voltak, és csak később szerettek egymásba. Tim New York-i kiküldetése volt közös kalandjaik kezdete – a kalandjaiké, amelyek lépésenként egyre közelebb hozták őket egymáshoz.

– Mi, yorkshire-i férfiak, nem mindig mutatjuk ki az érzelmeinket, ezért ez nem igazán könnyű számomra. Szerencsére ez az első – és utolsó – vőlegénybeszédem – folytatta akadozva, a menyasszonya felé fordulva. – Csak ennyit tudok mondani, Vee: ha kevésbé szeretnélek, talán többet tudnék beszélni róla. De a helyzet az, hogy eláll tőled a lélegzetem. Benne laksz a szívemben, és bárhol vagy a világon, én is ott akarok lenni. Most, a jövő héten és mindörökre, én mindig veled, melletted akarok lenni. Mindig.

Az egész terem visszafojtott lélegzettel ült. Tim gyengéden megfogta a menyasszonya kezét, és a szemébe nézve azt mondta:

– Köszönöm, hogy engem választottál, Vee. Mindig szeretni foglak teljes szívemből. Remélem, ez elég lesz.

Lágyan elmosolyodott, aztán felpillantott a násznépre.

– És most Richen a sor, hogy nyomassa a poénokat.

Kitört a tapsvihar. Mintha Bruce Springsteen lépett volna színpadra. Sophie nem kapott levegőt. Ez gyönyörű és elbűvölő volt, egy szerelmes férfi szívből jövő szavai. Úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Amikor elült a taps, Rich felállt, és elkezdett felolvasni egy kártyáról.

– Amikor megkérdeztem Timet, hová mennek nászútra, azt mondta, Walesbe. – Kis szünet. – Nos, valójában ezt válaszolta: „Én Bangorba megyek egy hétre.”

***

– Tölthetek? – kérdezte Adam Sophie balján.

Sophie a vacsora alatt alig beszélgetett vele, de most hálás volt a kínálásért.

– Igen, kérek – válaszolta halkan, egy szalvétával nyomogatva az arcát.

Adam csaknem színültig megtöltötte a poharát.

– Minden elismerésem Timé. Nagyszerű beszéd volt – jelentette ki Sophie jobban Adam felé fordulva. – „Ha kevésbé szeretnélek, talán többet tudnék beszélni róla.” – Saját boldogtalansága ellenére felsóhajtott a mondat finom romantikáján. Tim sosem hangoztatta az érzelmeit, amikor együtt voltak, de világos, hogy ez volt a probléma – nem szerette őt eléggé.

– Jane Austen. Az Emmából van – mondta Adam hátradőlve. – Az a jelenet, amikor Knightley végre szerelmet vall neki.

Sophie olvasta a könyvet az iskolában, és látta az összes filmváltozatát, de nem emlékezett erre a sorra. Meglepte, hogy Adam is ismeri a regényt.

– A francba! – horkant fel Adam az órájára pillantva, és belebújt a zakójába. – Mennem kell.

– Elmész?

– A tervek szerint a barátom énekel itt ma este. El kell intéznem pár telefont, hogy biztosan tudjam, úton van-e.

Sophie-t nem lepte meg, hogy Adamnek megbízhatatlan barátai vannak, ennek ellenére le kellett gyűrnie a csalódottságát, amikor a férfi felállt.

Miután Adam elment, Sophie Paul felé fordult, hogy beszélgessenek, de ő is felszívódott.

– Nos, mi a véleményed Paulról? – kérdezte Zara, átcsusszanva a férfi üres székére.

Sophie a fő asztal felé nézett, ahol Paul lelkesen beszélgetett Timmel. Paul elmesélte neki, Timmel együtt dolgoztak azon, hogyan kell nyilvánosság előtt beszélni, és főleg azon, hogy „előre el kell képzelni a pozitív kimenetelt”. Határozottan úgy tűnt, hogy ez sikerült, és a baráti hátlapogatásokból és Tim széles vigyorából az látszott, hogy ezt Paul is így gondolta.

– Kedves fickó – felelte Sophie. – De nős.

– Basszus.

– Nos, igazából éppen válófélben van.

Zara reménykedve pillantott rá, de Sophie a fejét rázta.

– Még mindig szerelmes a feleségébe.

– Akkor miért mentek szét?

– Az az érzésem, hogy az asszony hagyta el – magyarázta Sophie a hangját lehalkítva. – Azt hiszem, nem tudott megbirkózni Paul rokkantságával.

Zara ivott egy kortyot a borából.

– Akkor hozzuk őket újból össze!

Sophie elnevette magát, és beleszúrta a kanalát a pudingos csokoládébombába, amelyhez még szinte hozzá sem ért.

– Láttuk, milyen szépen sikerült Cherie esetében Adam összeboronálási kísérlete. Hovatovább az egész asztalunk ki lesz golyózva még a menyasszonyi csokor eldobása előtt.

– De ez más. Paul és… a felesége…

– …Tina?

– Úgy van, Tina. Paulnak és Tinának múltja van. Elkötelezték magukat. Az ő szerelmük valódi.

– Valódi volt, Zara. Már csaknem elváltak; a jogerős ítéletre várnak.

– Tehát még nem végleges. Addig pedig van remény.

Sophie kiitta a borát. Már szédült kicsit. A teremben hőség volt, és ő nem szokott hozzá az alkoholhoz. Néha megivott a szüleivel egy pohár bort, amikor együtt nézték a tévét, máskülönben teljesen absztinens volt.

– Gyere! – buzdította Zara. – Szerelmet érzek a levegőben.

– Te egy vén romantikus vagy – felelte Sophie vonakodó mosollyal. – Mindazonáltal nem vagyok benne biztos, hogy Paul meg fogja köszönni nekünk – Tinát pedig nem is ismerjük.

– Az nem számít – legyintett Zara, és megfogta a Paul kávéscsészéje mellett hagyott telefont. – Nekünk nem is kell ismernünk Tinát, mert Paul fog sms-t küldeni neki.

Zara végigfutott Paul alkalmazásain, végül megnyitott egy új üzenetet, és odatartotta a telefont Sophie elé.

– Micsoda? Azt akarod, hogy én írjam meg? Na nem – jelentette ki Sophie határozottan. – Nem akarok ebben részt venni.

– Magad mondtad, hogy a baleseted tette tönkre a kapcsolatodat Timmel. Ne hagyjuk, hogy ez történjen Paul házasságával is!

Sophie lenézett a telefonra – alig akarta elhinni, hogy fontolóra veszi a dolgot.

– De mit írjak? „Szia, itt Paul, szeretlek, fújjuk le a válást?”

– Nagyjából. Csak egy kicsit árnyaltabban.

Sophie a kijelzőt bámulta. Aztán felpillantott Paulra, aki még mindig Timmel beszélgetett. És egyszeriben pontosan tudta, mit akar mondani.

Egy esküvőn vagyok, és akaratlanul is rajtunk gondolkodom.

– Ez jó – mondta Zara, a válla fölött olvasva. – Tovább!

Sophie várt egy kicsit, és közben újból a fő asztal felé nézett. Szervezetét elárasztotta az adrenalin, de tudta, hogy ezt meg kell tennie. Paulért, mindenkiért, aki egy baleset vagy betegség miatt elveszített valakit. Saját magáért.

Ne adjuk fel! Még mindig szeretlek, soha nem is szűntem meg szeretni téged. Tudom, hogy nehéz helyzet elé állítalak, de kezdjük még egyszer újra! A Haslop Hallban vagyok, a 24-es asztalnál várok rád.

– Tökéletes! – lelkesedett Zara. – Egyszerűen tökéletes!

Sophie hüvelykujja a küldés gomb fölött tétovázott, aztán felpillantott Zarára.

– Biztos vagy benne?

– Persze – ez szerelem, Sophie. Mi fontosabb ennél?

Sophie lehunyta a szemét, és hallotta a suhanó hangot, ahogy elment az üzenet.

Ő nem szokott ilyesmit csinálni. Egyáltalán nem.

– Biztos vagy benne, hogy jól tettük?

Zara megvonta a vállát.

– Elment. Mi megtettük, amit tudtunk. Innentől az ügy az istenek kényére-kedvére van bízva.

Paul telefonjáról Sophie-nak eszébe jutott, hogy a sajátját nem nézte meg. Három sms-értesítés volt rajta.

– Itt van a húgom – mondta a holmiját összeszedve. – Tíz perce kint vár.

– Elmész? – tátotta el a száját Zara. – De mit mondjak Paulnak?

Sophie bűntudatot érzett, amiért itt hagyja Zarát, birkózzon meg egyedül a következményekkel, de mit tehetett? Mondja azt Christának, hogy várakozzon órákig a parkolóban, hátha Tina Hobbs eljön?

– Majd kitalálsz valamit – felelte egy grimasz kíséretében.

– Gyere ide – tárta Zara ölelésre a karját. – Köszönöm, hogy a fegyvertársam vagy.

Sophie megölelte újdonsült barátnőjét.

– Nagyon köszönöm, hogy kölcsönadtad a páncélzatodat – mondta. – Kitisztíttatom, és a lehető leggyorsabban visszaküldöm.

– Tartsd meg! – biztatta Zara bölcsen bólogatva. – Sosem lehet tudni, egy lánynak mikor van szüksége egy szexi piros ruhára.

– De biztosan vissza kell adnod, nem?

– Ez legyen az én gondom. Felveszem a teendőim listájára amellé, hogy kerüljem el Pault. És most hess! Indulj! Mielőtt elérzékenyülünk, és Tim a végén még azt hiszi, hogy miatta sírsz.

Vágott egy grimaszt, és Sophie akarata ellenére hangosan felnevetett.

– Viszlát, Zara!

– Viszlát, bájos Sophie! Kívánj nekem szerencsét!

– Mihez?

– Bepróbálkozom a menyasszony apjánál.

Tizenkilencedik fejezet

Adam be volt rezelve. A Haslop Hall előtt állt, és hol az üres kocsifelhajtót, hol a telefonját nézte: se Declan, se Belasco, se egy nyikkanásnyi üzenet. Be van rezelve. Ezt mondogatták annak idején az iskolában, amikor aggódtak, hogy bajba kerülnek: „Tommo be van rezelve, nem csinálta meg a kémiaháziját.” Adam sosem volt teljesen biztos a népies kifejezés eredetében: talán a betojás sárgás színű eredményére vezethető vissza? Akár igen, akár nem, ő most ezt tette. A pulzusa a drum’n’bass tempójával vetekedett, hála annak a rettenetes érzésnek, hogy Declan Hawley nem fog eljönni. Nem garantálta Timnek, hogy szállítani tudja a Belascót, de amennyire tudta, nem volt B terv, és valószínűleg kevés volt a fantáziája annak elképzelésére, mekkora hisztit vág majd le a menyasszony, amikor szembeszökő lyuk támad az ütemtervben. Ennek az esküvőnek a végén nem lesz boldog pár – ahogyan Adam napja sem a legkitűnőbben alakult. A krokettpálya gyepén tartott szónoklata ellenére a szingliasztal meg sem közelítette az általa vizionált szórakozást. A vacsora fennmaradó részében igyekezett elkerülni Cherie lézersugár élességű pillantását. Ami Sophie-t illeti, csaknem két órán keresztül ültek egymás mellett, de a lány alig szólt hozzá. Paul kedves pasasnak látszott meg minden, de valóban ennyire elbűvölő? Adam bánatosan csóválta a fejét. Talán mégis meg kellett volna hívnia Laurent.

Távolabb sétált a bejárattól, elkerülve a pályákat és az ott felállított minividámparkot. Párok kroketteztek és gyepdartsoztak, hosszú sorok álltak, hogy kókuszdiókra célbadobós játékot játsszanak, kicsit odébb egy színpompás sátorban jósnő ült. Kétség sem fért hozzá, hogy Tim és Vanessa mindent bevetettek, hogy a násznép állandó szórakozáshoz jusson.

Kellett az ördögöt a falra festeni. Ahogy megfordult, látta, hogy Tim fut le feléje a Hall lépcsőjén. Most mi lesz?, tűnődött Adam, felvértezve magát a kirohanásra, hogy hol késik az együttes, de ahogy Tim közelebb ért, látta, hogy mosolyog.

– Haver, haver! – kiáltotta. Megragadta Adam kezét, és hosszan rázogatta, másik kezével pedig az őszinteség gesztusaként az alkarját szorongatta. Aztán lopva körülnézett, nem hallja-e őket valaki.

– Haver, az a beszéd! – rajongott halkan. – Még életemben nem kaptam ennyi bókot! És a nők? Megkönnyezték, öreg! Ha nem éppen most nősültem volna meg, nem volna itt egy olyan csaj sem, aki ne dobná le a bugyiját a kedvemért.

Adam elnevette magát.

– Tim, az nem biztos, hogy jó lenne.

– Ó, dehogynem! – replikázott Tim.

– Nos, örülök, hogy tetszett.

– Tetszett? Olyan színben tüntettél fel, mintha én volnék Shakespeare, baszki. És ami a fő: Vanessa most úgy néz rám, mint valami hősszerelmesre.

Adam még ezt sem gondolta annyira jónak. A gondolatra, hogy valamely felajzott állapotban képzelje el Vanessát, önkéntelenül kirázta a hideg.

– Ha már itt tartunk, nem kellene most a menyasszonyoddal lenned? Nincs itt az ideje a torta felvágásának?

Tim a fejét rázta.

– Megvolt. Kétezer font értékű szénhidrát beburkolása zajlik, mialatt mi itt beszélgetünk.

Adamnek leesett az álla.

– Az esküvői tortátok két rugóba került?

– Hétemeletes, öreg. Mayfairi cég. Rengeteget dolgoznak Beckhaméknek – mondta Tim, mintha ez mindent megmagyarázna.

Tim felemelte a bal kezét, és rámutatott fényes jegygyűrűjére.

– Hát, ennyi. Megtörtént. Hivatalosan is nős ember vagyok.

Adam elmosolyodott.

– És hogy érzed magad?

– Tudod, mit? Nagyon jól. Nem akarok hazudni, a lelkem mélyén rettegtem tőle, de most, hogy megvan, örülök, hogy megtettem. Ettől… felnőttnek érzem magam. Nem hangzik ez nagyon hülyén?

– Nem, haver, egyáltalán nem. Sőt, remekül hangzik.

Adam a fejét rázta, és hátba veregetős ölelésbe vonta a barátját, őszintén örült, hogy ilyen boldognak látja.

– Hosszú utat tettünk meg, Ads – mormolta Tim Adam vállába.

– Bizony – értett egyet Adam, azzal együtt, hogy a szerencse mindig inkább Tim oldalán állt. Eltűnődött, hogy az a két, Tim szobájában dekkoló, cinikus kamasz mit értett volna a pezsgős szökőkútból és a hétemeletes tortákból. Elmosolyodott: alighanem annak is örültek volna, ha kiszolgálják őket a bárban.

– Apropó – lépett hátra Tim. – Tudom, hogy szarul érzed magad a magazin bedőlése miatt, meg minden, de gondolkodtál azon, hogy mihez kezdesz ezután?

– Arra gondoltam, hogy nyitok egy lemezboltot – felelte Adam. Egy pillanatra csend telepedett rájuk, aztán Tim elnevette magát.

– Aha, és esetleg elkezdhetsz hulahoppkarikát meg ugrálóbotot is árulni.

Ezt nem barátságtalanul mondta, Adamet mégis bosszantotta.

– Komolyan beszélek – szögezte le. – Nemcsak bakelitlemezekben gondolkodom, hanem inkább egy olyan helyben, amely bázisul szolgálhatna élő eseményekhez meg cégek reklámozásához, például szponzorált fesztiválokon, és… – Elhalt a hangja, Tim rászegezett acélos tekintetétől elapadt a lelkesedése. Adam egy pillanatra látta a tanácsteremben, amint egyetlen lesújtó megjegyzéssel elutasít egy tervezetet.

– Oké, talán – mondta Tim végül. – De nekem más ötletem van. Tudom, hogy váratlanul ér, de mit szólnál ahhoz, ha hozzánk jönnél dolgozni?

Adam rábámult.

– Hozzátok? A Glasshouse-ba?

– Miért is ne? – kérdezte Tim, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. – Gyorsan terjeszkedünk a digitális és a közösségi média, az audiovilág – szóval mindennemű platform felé. Te lehetnél a tartalomkezelési igazgató, Ads.

– De hát nekem gőzöm sincs a marketingről!

A barátja vállat vont.

– Viszont ismered a médiát. Tudod, hogyan kell összekötni a fiatalokat a zenén, a filmen és a celebeken keresztül. Figyelj, épp az előbb beszéltél az együttműködésről márkanevekkel egy fesztivál megszervezéséhez, nem igaz? Komolyan, Ads, te a kapcsolataiddal és a tapasztalatoddal valóságos kincs volnál számunkra. Ráadásul sosem árt, ha az embert olyanok veszik körül, akik támogatják.

– Tartalomkezelési igazgató? – morfondírozott Adam kételkedve.

– Jó, ezzel nem kerülsz be az igazgatótanácsba, vagy ilyesmi, de lesz jó fizetésed, tisztességes nyugdíjad és egy céges autód. – Tim elvigyorodott. – Hé, esetleg átpasszolhatom neked azt a szarkupacot, amit most hajtok, amikor megkapom a Teslát.

Adam pislogott, nem tudta biztosan, hogyan reagáljon. Azt el kellett ismernie, hogy izgalomba jött, és hízelgett neki az ajánlat, ugyanakkor elbizonytalanította az ötlet. Az ő énképe a tinédzserkori lázadás tűzpróbájában formálódott ki. Az olyanok, mint ő, nem vállalatvezetők, az nem a punk rock. De ha brutálisan őszinte akart lenni magához, a Cream bedőlése megrázta. Egy tizenöt éves kocsit vezetett, és egy egyszobás lakásban lakott Walthamstow-ban; nem mondhatni, hogy pazarló életet élt. De tudta, hogy a magazin nélkül még erre is csak nehezen futná. Mitévő legyen? Költözzön össze egy rakás huszonévessel, akik a háta mögött „az öreg muksóként” beszélnek róla?

– Na – unszolta Tim –, mit szólsz hozzá? Ha más nem is, de vicces lesz együtt dolgozni.

Adam épp szóra nyitotta a száját, amikor mind a ketten meghallották, hogy valaki Tim nevét kiabálja. Megfordulva az előcsarnok lépcsőjéről integető Richet látták, aki mutogatott Timnek, hogy menjen oda.

– Tim, fotózás! – kiabálta.

Tim fáradtan lehorgasztotta a fejét.

– Újabb fotózás? – sóhajtotta. – Jobb, ha megyek. Nézd, Ads, gondolkodj rajta! Tovább beszélgetünk majd róla, amikor visszajöttem a Maldív-szigetekről, rendben?

– Persze. És kösz. Komolyan. – Újból megölelték egymást, és Adam nézte, ahogy Tim átfut a kocsifelhajtón.

Tartalomkezelési igazgató. Adam a kétségei ellenére akaratlanul is mosolygott magában. Gyerünk, ismerd be!, gondolta. Egy picit izgatott vagy. Továbbra is imádta a zeneipart, és boldogan alkotta ennek a gépezetnek egy apró csavarját. De akkor is, munkában töltött élete egészében nem csinált semmi mást. Lehet, hogy éppen egy új kihívás, egy másik irány az, amire szüksége van. És egy autóra, dióbarna műszerfallal. Hát az klassz volna.

A telefonja csipogása bejövő üzenetet jelzett. Declan küldte. „Most indultam el Guildfordból. Húsz perc múlva ott leszek.”

Adam ökölbe szorította a kezét.

– Igen – vigyorgott. – Igen!

Huszadik fejezet

Christa háttal ült neki egy rönkkerítésen, és a völgyet bámulta.

– Hát itt vagy – mondta Sophie, és átbicegett a füvön. Christát keresve már körbejárta a parkolót, majd visszament a Hall főbejáratához. Kifulladt, és lüktetett a vádlija. Tudta, hogy a kerítésre nem jutna fel, így odahajolt Christa mellé, és karjával a fára támaszkodott.

– Mit csinálsz itt?

– Csak bámészkodom. Gyönyörű a kilátás, nem igaz?

Sophie követte a húga tekintetét a völgyre, nézte a fák között meg-megcsillanó folyót és a kicsiny felhőpamacsokat, amelyek úgy vándoroltak a polárkék égen, mint a csíkban szállongó pitypangszöszök.

– Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, nem láttam az sms-esedet.

– Semmi baj. Élvezem ezt itt – most az egyszer süttethetem az arcom. – Hátrahajtotta a fejét, és vett egy mély lélegzetet. – Mostanában nem jut nekem túl sok énidő. Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy Hattie nélkül lettem volna valahol.

Sophie látta Christa autóját, de az unokahúga nem volt benne.

– Hol van Hattie?

– Dannel. Nem hagyhatom vele sokáig.

Sophie felpillantott rá.

– Dan meg tud birkózni a feladattal.

– Valószínűleg. Apropó, szenzációsan nézel ki. Azt hittem, azt a kék ruhát fogod felvenni.

Sophie feszélyezetten húzogatta a ruhája szegélyét.

– Változott a terv. Megismerkedtem egy divattanácsadóval, ő adta kölcsön. El tudod hinni, hogy ez egy Dolce & Gabbana?

– Nos, jól áll – mosolygott Christa fülig érő szájjal. – Na és milyen volt?

Sophie hallgatott, arra gondolt, hogy Christától nagyon rendes, hogy elszállította ide, most pedig visszajött érte, hogy kimenekítse. Nem akarta azt a benyomást kelteni benne, hogy csak időpocsékolás volt.

– Nem volt olyan rémes, mint lehetett volna. Legalább megismerkedtem néhány kedves emberrel.

– Ó, ez remek!

A húga időtlen idők óta biztatta, hogy barátkozzon többet. Sophie még mindig tartotta a kapcsolatot néhány barátnőjével Bristolból és a Szent Pálból, de mostanában szemlátomást mindenkit lekötött a családja és a munkája. A Warwick Travel sem bizonyult a hasonló gondolkodású emberekkel való megismerkedés termékeny talajának. Serena rendszerint gyönyörű, szakmai ambíciónak teljesen híján lévő, az egyetemről frissen kikerült nőket alkalmazott, ennélfogva Sophie minimum tíz évvel idősebb volt a kolléganőinél, akik sosem hívták el, amikor férjvadászatra indultak a Kings Roadon. Ott volt Mary és Diane, akiket tajcsin ismert meg, de mindketten hetven évvel ezelőtt lehettek érintettek a randizás témájában, és bármennyire élvezte Sophie, amikor az órájuk után elment velük kávézni, tudta, hogy a húgának igaza van, és hogy inkább a vele egykorúak társaságára volna szüksége.

Vett egy nagy lélegzetet, és mesélt Christának Zaráról, Paulról, Aliról és Adamről, a fürdőszobai incidensről azonban hallgatott, mert tartott tőle, hogy Christa esetleg még belemagyaráz valamit.

Súlyos csend telepedett rájuk, és mindketten hallgatták, ahogy a szél fodrozta a langyos levegőt, amit a nyár, a frissen nyírott fű, a vadvirágok és a napsütés nehéz illata töltött be.

– Találkoztam vele. Találkoztam Timmel – szólalt meg végül Sophie.

– És olyan volt, ahogyan elképzelted?

Sophie hosszan kifújta a levegőt.

– Nem. Úgy értem, felkészítettem magam. Számítottam rá, hogy azt látom majd, megváltozott, hogy más életet él. Egyszerűen csak nehezebb volt, mint gondoltam. Neki mindene megvan, Chris. Nagyszerű munkája, gyönyörű felesége, barátok százával és minden ebben a csodálatos környezetben. Még csak nem is esett.

– Senkinek sem tökéletes az élete, Soph.

– Kivéve a tiédet és Danét.

– Aha.

Christa hangjának megbicsaklását hallva Sophie megfordult: döbbenten látta, hogy a húga szemében könnyek csillognak.

– Hé, hé! Mi a baj? – tudakolta.

– Dan elköltözik – válaszolta Christa az arcát törölgetve.

– Micsoda?

Christa élete Dannel és Hattie-vel kimondottan idillikusnak tűnt. Ugyanolyan pompás és lenyűgöző volt, mint Tim és Vanessa Jamesoné: Dan természetfilmek operatőreként dolgozott, és egy aranyos, eldugott sorházban éltek a Raynes Park városnegyedben. Egyhangú, sőt hétköznapi hely volt. De azt a házat láthatóan mindig teljesen áthatotta a fény és a szeretet.

– Találkozott valakivel, Soph. Valami cafkával a biciklisklubjából.

Ez érthetetlen volt. Dan mindig olyan rendesnek tűnt.

– Honnan tudod?

– Találtam egy óvszert a hátizsákjában, amit a biciklizéshez szokott magával vinni. Ezért aztán egyik nap követtem. A Putney hídnál lévő puccos folyóparti lakások egyikében találkozott a nővel. Amikor hazaért az átizzadt, gusztustalan, biciklis lycraruhájában, volt képe azt állítani, hogy azért maradt el olyan sokáig, mert eltekert egészen Dorkingig.

Christa felsóhajtott.

– Soph, nem versenyezhetek egy testhezálló lycrába bújtatott nővel. Ráadásul áttetsző lycrába.

– Áttetsző?

– Sosem mentél még biciklista mögött? A rövidnadrágjuk mindig tök vékony. Egyébként Amy a neve. Ügyvéd valami amerikai cégnél.

Sophie nem tudta, mit mondjon. Rátette a kezét a húgáéra.

– Amikor megtudtam, és megmondtam neki, hogy tudom, megígérte, hogy véget vet a viszonynak. És két hónapig ezt el is hittem neki. De még most is tart, és most rohadtul hülyén érzem magam.

Sophie-t szörnyen bántotta, hogy hónapok óta ez történik a húgával, hogy magába rejtve hordozza ezt a fájdalmat, ő pedig észre sem vette. Elővette Adam zsebkendőjét a borítéktáskájából, és odaadta Christának.

– Miért nem mondtad el nekem?

Christa nem válaszolt.

– Anyu és apu tudják? – nógatta tovább.

– Megvan nekik is a maguk baja.

– Christa, el kellett volna mondanod nekem. Tudod, hogy én itt vagyok neked. Segíthettem volna.

– Segítettél is – felelte Christa halkan.

– Micsoda? Hogyan?

– Soph, nélküled sosem lett volna erőm közölni vele, hogy el kell mennie. Tovább tengődtem volna, egyre boldogtalanabbul, folyton gyanakodva és elárulva. Ehelyett arra gondoltam, te milyen erős és elszánt vagy a baleseted óta.

– Elszánt? – Sophie ezen elmosolyodott.

– Igen, elszánt. Emlékszem, mit mondtak az orvosok abban a svájci kórházban. Azt, hogy valószínűleg soha többé nem leszel képes járni, és anyu meg apu közölték velem, hogy fel kell készülnünk a legrosszabbra. De te nem hagytad, hogy így legyen, igaz? Elszántan megküzdöttél mindennel. A mellkasi fertőzésekkel, a légzési problémákkal, a mozgási nehézségekkel. Lépésről lépésre. Lassú és fájdalmas volt, de megcsináltad. Ezen a hétvégén még Tim esküvőjére is eljöttél, és a leánybúcsúra is elmentél. Nem ismerek senki mást, aki ezt megtette volna, Soph. Te nem térsz ki semmi elől, hanem szembenézel vele és átverekszed magad rajta, bármit dob is neked az élet. Mert tudod, hogy a másik oldalon jobb lesz.

– Azt mondtad, tökkelütött vagyok, amiért eljövök az esküvőre.

Christa arcára széles vigyor ült ki.

– Tökkelütött is vagy.

Mind a ketten elnevették magukat, és Sophie a kezét nyújtotta, hogy segítsen Christának leszállni a kerítésről.

– Gyere, hozzuk el a holmimat a Hattyúból, és menjünk haza – mondta.

Christa nagyot sóhajtott.

– Mostanában rettegek hazamenni. Dan még ott van. Azt mondtam, maradhat, amíg megkapja az új lakása bérleti jogát. Azt gondoltam, különben esetleg mindjárt összeköltözik azzal a ribanccal, úgyhogy engedtem, hadd maradjon.

Sophie bólintott. Dan elárulta, megbántotta, és a húga számára mégis túl fájdalmas a gondolat, hogy a férje továbblép. Pontosan tudta, ez milyen érzés.

– Akkor maradj itt! A szobám a Hattyúban még egy éjszakára le van foglalva. És Hattie eléggé biztonságban van Dannel.

– Sajtos puffancsokkal és csokoládéval fogja etetni.

– Egy napot túlél vele. És Dan mégiscsak az apja. Ugyan már, megnézünk egy pocsék filmet, kiürítjük a minibárt, és szobaszervizt rendelünk.

Christa tétovázott.

– Azt hiszem, lehetséges.

– Akkor ez el van intézve.

– De semmi romkom, rendben?

Sophie átkarolta a húgát, és elindultak a parkoló felé.

Amikor futó lépteket hallott, megfordult, és látta, hogy Adam vágtat feléjük, a nyakkendője úgy száll mögötte, akár egy szerpentinszalag.

– Sophie…

Megtorpant.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy nem vagy egyedül.

– Adam, ő a húgom, Christa.

Adam felvillantotta a mosolyát.

– Nagyon örülök, hogy megismertelek. Adam vagyok.

Elhallgatott, hogy kifújja magát.

– Zarától úgy hallottam, elmész – folytatta lihegve.

– Igen. Christa visszafuvaroz Londonba.

– Mintha azt mondtad volna, hogy holnapig megvan a szobád a Hattyúban.

Sophie megrázta a fejét, kerülve Christa tekintetét.

– Nem, vissza kell mennünk. Christa kislánya az…

– Azt hittem, ma éjszakára itt maradunk a Hattyúban – értetlenkedett Christa ártatlanul. – Én már most odamehetek, te pedig maradhatsz még egy kicsit az esküvőn. Adammel.

– Nem hagylak itt – jelentette ki Sophie, és figyelmeztető pillantást lövellt a húga felé, aki szemlátomást szándékosan nem vett róla tudomást.

– Akkor maradjatok itt mind a ketten – javasolta Adam. – Később DJ-zni fogok, és nem hagyhatjátok ki, ahogy összemixelem a Mamma Miát a Macarenával. Az bulikörökben legendás.

Sophie épp azon volt, hogy újból nemet mond, de mind a hárman megfordultak, amikor mély, dübörgő hang hallatszott a kocsifelhajtó irányából, és hatalmas porfelhőben egy elsötétített ablakú busz közeledett a fasorban.

– Ezt el sem hiszem – mondta Adam halkan. – Eljött.

– Micsoda? Ki jött el?

Adam nyelt egyet.

– Declan.

Felharsant a busz dudája. Az emberek a bejárathoz sereglettek, hogy megnézzék, mi ez a felfordulás.

Az egyik ablakot félrehúzták, és egy ívelt napszemüveget viselő férfi dugta ki rajta a fejét, aki fejedelmi módon integetett Adamnek.

– Szállítmány Mr. Stowe-nak! – kiáltotta. – Itt rendelt valaki egy szar esküvői együttest?

Sophie érezte, hogy Christa megragadja a karját.

– Ez az, akinek hiszem?

– Ki ez? – kérdezte Sophie. Neki gőze sem volt róla.

– Ez Declan Hawley – zihálta Christa, s a lehangoltsága elillant. – Imádom a Belascót! Itt játszanak ma este?

Adam elvigyorodott, aztán bólintott.

– Rakd csak le itt, Dec – kiabálta, és úgy intette maga felé a turnébuszt, mint egy 747-est irányító ember a Gatwicken.

– Nos, most már biztos, hogy maradok – jelentette ki Christa. – Baszódjon meg Dan, most az egyszer gondoskodhat ő a saját lányáról. És ha Declan Hawley szabad préda, jobban teszitek, ha bejuttattok a Haslop Hallba.

Sophie elnevette magát. Egy pompás pillanatra a régi Christát látta maga előtt, a festett hajú, szenvedélyes életkedvű, lázadó tinédzsert.

– És még azt mondod, hogy én vagyok elszánt!

Huszonegyedik fejezet

Adam úgy érezte magát, akár egy rocksztár. Végigsétált a Haslop Hallon egy egzotikus teremtményekből – a turnéstábból és két, gyanúsan grupinak, vagyis rajongónak kinéző lányból – álló kis csapat élén. Még egy fotós is futkosott körülöttük, állandóan kattingatva a gépét. Mindenki Adamet nézte, róla pusmogott – és most az egyszer ez jó volt. Oké, szóval igaz, hogy Adam valójában nem volt rocksztár, de ma egy rocksztár barátjaként lépett fel, és Declan tökéletesen játszotta a szerepét: mosolygott, integetett, szelfikhez pózolt – olyan volt, mintha Adam a királyi család tagjait vezette volna végig a folyosókon, és a visszatükröződő ragyogás vakító volt. Adam még a legnagyobb megbecsülést is magáénak mondhatta, egy elismerő biccentést Larry, a lányos örömapa részéről, amikor Declan odament hozzá, és megköszönte a lehetőséget, hogy játszhatnak a partiján. Micsoda jól nevelt fiatalember! Bezzeg a Sex Pistolstól nem lehetne ilyet várni.

A formalitások végeztével Declan félrevonta Adamet, és elmagyarázta, hogy a Belasco dobosa és basszusgitárosa már elindult Newcastle-ba, így csak egy kis akusztikus blokkot tudott összeállítani.

– Én már annak is örülök, hogy itt vagytok – mondta Adam az ideiglenes színpadra tekintve, ahol a Belasco hangtechnikusai négykézlábra ereszkedve állították be az elektromos kábeleket és a fényeket, a több tízezer font értékű technikát, ami ehhez a visszafogott, meghitt akusztikus előadáshoz szükséges. – Nagyon hálás vagyok. Valamennyien azok vagyunk.

Declan kacsintott egyet.

– Minden lehetőség, amikor közönség elé állhatunk, és a végén tapsra késztetjük őket, jó mulatság számomra. Ráadásul a lemezcég kiküldött egy fotóst, hogy örökítse meg az eseményt. Ez remek PR – olyan színben tüntet fel, hogy kedves fickó vagyok, aki törődik a rajongókkal.

– Te tényleg kedves fickó vagy, Dec.

– De csak a terápia óta.

– Azt hittem, az rehab volt.

– Énekes vagyok. Az extrovertált emberek hajlamosak arra, hogy tele legyenek bizonytalansággal. A bennünket csúcsra juttató hév egyben az Achilles-sarkunk is. Bohóckönnyek,2 mi?

– The Miracles, 1967. Az Egyesült Királyságban 1970-ben hozták ki, a B oldalon a Promise Me-vel.

Declan lassan megcsóválta a fejét.

– Tudod, mennyire ritka ez?

– A The Tears of a Clown-kislemez? Nem nagyon. Húsz font egy vadonatúj példány.

– Nem, az, hogy olyasvalaki dolgozik a zenei bizniszben, aki tényleg ért a zenéhez. Az iparágnak még mindig szüksége van az olyan emberekre, mint te, Ads.

Adam hálásan mosolygott, noha teljesen nélkülözhetőnek érezte magát a zeneipar számára, mióta meghallotta a Cream kimúlásának hírét.

Vanessa integetett neki a bárból, ő pedig átment, hogy megtudja, mit akar.

– Adam, kösz, hogy segítettél elintézni ezt a dolgot – lelkesedett Vanessa felhevült arccal. – Nem baj, ha gyorsan szót váltok vele? Az énekessel?

– Declan a neve.

– Igen, igen, Declan. Ismeri a számot, ugye?

– Melyik számot? – kérdezett vissza Adam. – Tim nem mondta, hogy vannak speciális óhajaitok.

– Amit az első táncunkhoz kérünk.

Adam felpillantott a színpadra, rossz előérzet kavarta fel a gyomrát.

– És mi az?

Vanessa felragyogott.

– A You’re Beautiful, természetesen. Tudod, James Blunt száma. Tim ezt énekelte nekem az eljegyzésünk éjszakáján. Nagyon különleges. – Újból Declanre pillantott. – Ismeri, ugye?

Adam nyelt egyet.

– Biztosan hallott már róla, Vee. Declan azonban arra számít, hogy a saját számaikat játsszák. A Belasco számait – annak az együttesnek a tagja. De nézd, biztosra veszem, hogy elénekli a Hey Childot vagy a Hold My Handet, ha megkéred.

Vanessa arca még pirosabbra színeződött.

– A Hey Childot?

– Benne volt az első háromban a slágerlistán tíz évvel ezelőtt. Modern klasszikus.

– Ez itt nem Glastonbury, Adam. Ez az esküvőm.

– Vee, Declan Hawley az ország egyik legnagyobb popsztárja, legalábbis az volt. Ez nem egy mások számait nyüstölő banda. Arra kérni, hogy James Bluntot énekeljen, az olyan, mint ha Lou Reedet arra kérnéd, hogy a One Direction fiúegyüttestől játsszon valamit.

Vanessa arca kifejezéstelen maradt.

– Lou Reedről csak hallottál?

– Nem vagyunk mind zenei újságírók, Adam.

Adam látta, hogy könnyek gyűlnek Vanessa szemébe, de ezek nem a fájdalom, hanem a csalódottság könnyei voltak, az elkényeztetett kislány, Veruca Salt3 könnyei, aki hozzá van szokva, hogy mindig teljesül az akarata.

– Figyelj, Vee – kezdte, de Vanessa felemelt ujjával elhallgattatta.

– Nem, te figyelj, Adam! Ez életem legfontosabb napja. És Tim életének is. És Tim állítólag a barátod. Nem akarod, hogy boldog legyen?

Adam ránézett. Dehogynem, gondolta. De nincsenek vérmes reményeim.

– Oké, oké – tartotta fel a kezét. – Beszélek vele.

– Te most viccelsz? – kérdezte Declan, amikor elmagyarázta neki a helyzetet.

– Sajnos nem. – Adam végigszántott a kezével a haján. – Nézd, tudom, hogy a You’re Beautiful valójában a drogfüggőségről szól, szóval én nem ezt választanám egy első tánc nótájának, de Vanessa túlfeszített idegállapotban van, és tartok tőle, hogy jelenetet csinál.

– Adam, megteszem neked ezt a szívességet – válaszolta Declan halkabbra fogva, és hátralépett a színpad sötétebb sarkába. – Blunty jó srác meg minden, de nekem figyelnem kell arra, hogy itt van egy fotós, nem szólva ötszáz vendégről, akik mind okostelefonokkal vannak felszerelve. Már eddig körülbelül ötven szelfihez állítottak meg. Mi lesz, ha valaki felvesz, és Twitteren szétküldi a videót? Tíz percen belül futótűzként elterjed az interneten.

Adam arra gondolt, hogy Dec kissé talán túlbecsüli az érdeklődést egy olyan együttes iránt, amely öt éve nem került fel a top 40 slágerlistára, de erre nem szívesen mutatott volna rá.

– Jót fog tenni az imázsodnak – közölte. – A saját bevallásod szerint kedves fickónak akarsz látszani. Legrosszabb esetben olyannak fogsz látszani, aki kész poénkodni. Mellesleg az egy nagyszerű szám.

Legnagyobb meglepetésére Declan elgondolkodott ezen, aztán lassú mosoly terült szét az arcán.

– Rendben van – jelentette ki. – Eljátszom.

– Szuper, nagyon köszönöm…

Declan feltartotta az ujját.

– De egy feltétellel.

Adam a homlokát ráncolta.

– Mi az?

– Te énekled.

Adam megdermedt.

– Hogy mi?

– Ugyan már, a te enciklopédikus popzenei ismereteiddel – unszolta Declan, szemmel láthatóan egyre jobban magáévá téve az ötletet. – Lefogadom, hogy kívülről tudod a szövegét.

– Nem, Dec, nem megy…

Az énekes galádul vigyorgott, majd a fejével Sophie felé intett, aki a bárpultnál Christával épp koktélokat vett át.

– Talán még azt a csajt is lenyűgözheted.

– Csajt?

– Azt, amelyik folyton téged néz. A piros ruhában.

Azzal Declan már oda is állt a mikrofonhoz.

– Hölgyeim és uraim! – szólt bele. – Kérem, jöjjenek be mind a bálterembe az első tánchoz…

Hátrafordult, rávigyorgott Adamre, majd hozzátette:

– És egy nagyon különleges zenei előadáshoz!

Adam szíve hangosan vert, ahogy lepillantott a táncparkettre. Úgy tűnt, mintha az egész násznép összegyűlt volna, és minden pillantás rászegeződne. Őrá.

Szemét behunyva és kezét ökölbe szorítva Adam nagy levegőt vett, kilépett a színpad elejére, és összerezzent, amikor Dec világítástechnikusa ráirányította a fényt. Vajon ilyen érzés lehet Bowie-nak is? – tűnődött. És Simon Le Bonnak? Ijesztő volt, ugyanakkor lüktetett a vér a fülében. Érezte, hogy él.

– Hölgyeim és uraim – mondta a mikrofonba –, kérem, fejezzék ki nagyrabecsülésüket… Mr. Timothy Jameson és Mrs. Vanessa Jameson, az ifjú pár iránt!

Mindenki éljenzett, miközben Tim és Vanessa kisétált a táncparkettre, ahol a rájuk irányuló reflektor ovális, fehér fényben fürösztötte őket. Adam bólintott Declannek, aki pengetni kezdte a James Blunt-dallam ismerős nyitó gitárriffjét.

Tim és Vanessa szembefordultak egymással, Vee félénken felmosolygott Timre, Lady Di-s benyomást keltve, amit nyilván hosszasan gyakorolt. Ez az, gondolta Adam, és vett egy mély lélegzetet.

– „Az életem ragyogó…” – énekelte kissé remegő hangon, és hunyorgott, ahogy elárasztotta a reflektorfény.

Hitetlenkedő csend támadt, majd elismerő hujjogatás. Adam hallotta Ali elragadtatott nevetését és Hugót, amint azt ordítja, hogy „IGEN!”

A félelme ellenére, hogy itt áll a színpadon ennyi ember előtt, Adam akaratlanul is elmosolyodott.

Éneklés közben megfordult, és Decre pillantott, azon tűnődve, honnan jön ez az ütemes csattogás, aztán rájött, hogy a közönség kíséri tapssal.

Kicsit elcsuklott a hangja, amikor belekezdett a refrénbe, de második nekifutásra többé-kevésbé sikerült elénekelnie. Declan láthatóan nevetett, miközben a hangszeres átkötést játszotta. Nem pont ezt a visszajelzést remélte, de már nem hagyhatta abba – és akkor meglátta Sophie-t, ahogy a zenére hajladozott, és amikor Declan odajött mellé, hogy összhangba kerüljenek, Adam egyenesen a lánynak énekelt tovább:

– „Gyönyörű vagy…”

Aztán lehervadt a mosolya, amikor meglátta, hogy Sophie egyáltalán nem őt nézi. Helyette a Vanessával lassúzó Timet bámulta. Hát persze, gondolta, és minden diadalérzete elenyészett, de sikerült tovább énekelnie, amíg a szám végre véget ért, és felharsant az üdvrivalgás. Adam nagyon igyekezett szerénynek látszani. Gyanította, hogy a közönség Declant – vagy talán Timet és Vee-t – éljenezte, de azért mélyen meghajolt.

– Hogy volt! – ordította Hugo.

– Sajnálom, csak ennyi telik tőlem – mondta Adam. – De tapsoljuk meg… DECLAN HAWLEY-t!

Dec, az örök profi azonnal belekezdett a Hold My Handbe, a Belasco legnagyobb sikerébe, és Adam kötelességtudóan elsomfordált. Lement a színpad oldalában lévő lépcsőn, és átvergődött a tömegen. Fogadta a hátba veregetéseket és a „Bravó!”-kiáltásokat, de egész idő alatt Sophie arcát kereste. Ha valamikor alkalmas volt az idő arra, hogy felkérje táncolni, hát most az volt. Most még a Hókirálynő is csak nehezen tudná visszautasítani. Kiszúrta, hogy Christa Alival álldogál a színpad túlsó oldalán, és éppen felé kezd szlalomozni az embertömegen keresztül. Adam ebben a pillanatban nekiütközött egy szőke nőnek.

– Elnézést – mondta a nő, aki zaklatottnak tűnt. – Meg tudná mondani, hol találom a 24-es asztalt?

– Az asztalokat félrehúzták – itt voltak a táncparkett helyén.

A nő elcsüggedt.

– Ó, köszönöm – mondta, és a kijárat felé fordult.

– De én is annál az asztalnál ültem – keres valakit személy szerint?

– Pault, Paul Hobbst.

Adam habozott. Továbbra is meg akarta keresni Sophie-t, de nem hagyhatta sorsára a nőt, olyan elveszettnek látszott.

– Jöjjön velem! Megkérdezem néhány asztaltársamat, tudják-e, hol van Paul.

Látta, hogy Sophie a zsúfolt bárpultnál áll, és várja, hogy kiszolgálják. Szélesen elmosolyodott, amikor meglátta Adamet.

– Ez… nagyon vicces volt.

– Azt reméltem, hogy „meghatót” mondasz, de még mindig jobb, mint a „borzalmas” – felelte, majd megfordult, hogy bemutassa a kísérőjét. – Sophie, ő Tina, Paul felesége. A férjét keresi.

Adam látta, hogy Sophie arcából kifut a szín, de arra gondolt, talán a bálterem elhalványuló fényei teszik.

– Paul felesége? – krákogta Sophie.

– Igen, szia. Tina vagyok – lépett előbbre az asszony. – Nem láttad Pault valamerre?

Sophie a fejét rázta, és a karját Adam derekára csúsztatta. Ő egy pillanatra egészen izgalomba jött, hogy ilyen irányt vesznek a dolgok, de aztán érezte, hogy a lány ujjai figyelmeztetőleg az oldalába mélyednek. Adam nem tudta biztosan, mire akarhatja figyelmeztetni – Paul olyan helyen volt, ahol nem kellett volna? Az egyik takarítószeres szekrényben az örömanyával? Rövid ismeretségük alapján Paul nem olyannak tűnt, mint aki kedveli az ilyesmit.

– Tina – intett a fejével a bárpult felé. – Azt javaslom, hogy igyál valamit, mi pedig megkeressük Pault, és idehozzuk. Jobb volna, mintha hárman háromfelé bóklásznánk.

Az asszony bizonytalanul bólintott.

– Rendben, köszönöm.

Mire Adam félrehúzta Sophie-t a táncparkett mellé, a lány arca teljesen elszürkült.

– Mi a fene folyik itt? – tudakolta Adam.

– Tina Paul felesége – sziszegte a lány.

– Ennyit én is felfogtam. Na és?

– Zarával mi hívtuk meg, nem Paul. Nem gondoltam, hogy tényleg eljön.

Sophie gyorsan elmagyarázta, mit tettek. Adam erősen igyekezett nem mosolyogni: erre a viselkedésre nem számított Sophie-tól.

– Szerinted Paul dühös lesz?

Adam megdörzsölte az arcát.

– Nem tudom elképzelni, hogy ínyére volna az ötlet, vegyen részt nyilvánosan egy párterápiás ülésen, korántsem.

Sophie lesújtott arcot vágott, és Adam tudta, hogy tenniük kell valamit.

– Te tudod, hol van Paul? – kérdezte.

– Hátul állt, amikor te a színpadon tomboltál.

– Gyere – mondta Adam, és ösztönösen megfogta Sophie kezét. – Nem juthatott messzire.

– Ez valami rokkantos vicc?

Adam hátramosolygott rá a válla fölött.

– Nincs idő tréfálkozásra.

Paulra a temérdek sajtot, tálat, salátástálat és felvágottat felvonultató tízméteres svédasztalnál találtak rá, ahol Hugóval beszélgetett. Adam felvont szemöldökkel pillantott Hugóra, aki azonnal vette az üzenetet, és arrébb lépett. Adam tudta, hogy egyenesen a tárgyra kell térniük.

– Mi az? – tudakolta Paul a zenét túlordítva. Adamről Sophie-ra nézett, majd vissza, és nyilván kiolvasott valamit az arckifejezésükből.

– Nézd, haver – kezdte Adam gyorsan. – Tudom, hogy ez nem fog tetszeni neked, de meghívtam a feleségedet a partira.

Paul enyhén összeráncolt homlokkal nézett rá, mintha próbálná megfejteni a szavai értelmét.

– A feleségemet? Tinát? – Paul elvörösödött. – Mikor? Hogyan?

– Az asztalon hagytad a telefonodat. Hallottam, hogy külön éltek, és arra gondoltam, talán jó ötlet volna, tudod, ha összehoználak benneteket, hogy beszéljétek meg újra. De most, hogy itt van, rájöttem, hogy talán nehéz helyzetbe hoztalak.

Paul dühösen tett egy lépést Adam felé, a söre kiloccsant a földre, de Sophie kinyújtott kézzel megállította.

– Paul, ne, én voltam – kiáltotta. – Én küldtem sms-t Tinának a telefonodról.

Paul összezavarodva a fejét csóválta, aztán elővette a mobilját, és nyomban az elküldött üzenetekhez görgetett.

– Úristen! – suttogta.

Rájuk nézett, a haragja csillapodóban. Úgy festett, mint egy tanár, akit bosszant a tanítványa ostobasága. Feltartotta a telefonját.

– Miért írtad ezt?

– Mert azt mondtad, hogy ne törődjek a félelemmel, és ne hagyjak ki dolgokat csak azért, mert be vagyok ijedve. Legalábbis valami ilyesmit.

– Ez csak az a szar duma, amit az ügyfeleimnek szoktam mondani!

– De nem így gondolod – válaszolta Sophie szenvedélytől lángoló tekintettel. – Tudom, hogy nem lett volna szabad megtennem, de most, hogy Tina itt van, szembe kell néznetek azzal, hogy hogyan éreztek valójában.

Ejha, gondolta Adam, és csodálattal nézte Sophie-t. Lenyűgöző volt, ahogyan bedobta magát.

– Figyelj, Paul – lépett előre. – Eljött. Ez önmagáért beszél, nem?

– De nem én írtam azt a kurva üzenetet.

– Tom Cruise sem maga írta, hogy „Szeretlek. Te vagy a másik felem”, de attól még ez az egyik legnagyszerűbb szöveg a filmben. És mindegyik nő szeretné hallani, hogy a párja ezt mondja neki.

Sophie bólogatott.

– A balesetem után elveszítettem Timet – jelentette ki eltökélten Sophie. – Én nem voltam abban a helyzetben, hogy harcolhassak érte, de nem hibáztatom azért, hogy faképnél hagyott. Nem tudta, hogyan fest majd a jövőm. Huszonkét éves korában ki akarná elkötelezni magát az ismeretlen mellett? Te és Tina azonban már túljutottatok a nehezén. Már majdnem célhoz értél. Paul, én csodálattal adózom annak, amit elértél. Az atlanti-óceános kihívás, a vállalkozásod… de nem hagyhatod sorsára a házasságodat anélkül, hogy beleadnál mindent, amid van.

Paul megdörzsölte a száját a tenyerével.

– Lehet, hogy csak azért jött el, hogy leordítsa a fejemet.

– A bárpultnál van. Menj oda, és nézd meg, hogyan van felöltözve – tanácsolta neki Adam. – Nem úgy néz ki, mint aki veszekedni akar.

Paul még mindig habozott.

– Paul, te ellenséges tűzzáporban is hajlandó voltál ütközetbe menni – folytatta Adam. – Ez ahhoz képest séta a parkban.

– Inkább az aknamező.

– Üres a kapu, haver. Egyszerűen csak mondd meg neki, mit érzel.

– De mi van, ha ez nem elég? Mi van, ha én nem vagyok elég?

Adam Sophie-ra pillantott.

– De legalább megpróbáltad.

Paul nem mondott többet. Ivott egy jókora korty sört, és elindult a bárpult felé. Sophie utána akart menni, de Adam visszatartotta.

– Ezt egyedül kell végigcsinálnia.

Mind a ketten nyújtogatták a nyakukat, hogy lássák, ahogy Paul közeledik a feleségéhez.

– Tina mosolyog – állapította meg Sophie.

– Egy mosoly jobb, mint egy pofon. Vagy mint az arcba öntött ital.

Sophie rásandított.

– Miért van olyan érzésem, hogy mindkettő terén bőséges tapasztalattal rendelkezel?

Adam elmosolyodott.

– Ma nem ilyesmiknek van a napja. És ez elvezet a következő kérdésemhez.

Sophie félrehajtotta a fejét, és Adam kinyújtotta a kezét.

– Akarsz táncolni?

Huszonkettedik fejezet

– Szerintem jót cselekedtünk Paullal és Tinával – jelentette ki Adam, miközben a táncparkett közepére vezette Sophie-t. A lányt zavarta, hogy itt közszemlére van téve, de jó volt Adam kezét a derekán érezni, ahogy a férfi mozogni kezdett a zene ritmusára.

Abban az időszakban, amelyet Sophie a neurorehabilitációs osztályon töltött, a poszttraumás amnézián már túl, de még azelőtt, hogy újból megtanult járni, mindig azt álmodta, hogy táncol. Szívesen képzelte magát oda egy szemeszter végi bálra, egy thaiföldi teliholdpartira, vagy egy West End-i klubba, ahogy hátrahajtott fejjel, karját nemtörődöm módon a feje fölé tartva elvész a hangzásban. Noha ezeknek a helyeknek nem mindegyikéről voltak kristálytiszta emlékei, ráadásul kerekesszékben ült, és még a gondolata is nagyon távolinak tűnt, hogy valaha újra táncoljon – ezzel az erővel akár azt is kívánhatta volna, hadd repüljön el a Holdra –, Sophie élvezettel emlékezett vissza azokra az időkre. Hogy milyen is volt az, amikor azt érezte, hogy él és szabad. Hogy boldog.

– Azt is lehetne mondani, hogy visszaszerezted a becsületedet a Cherie és Henry-féle fiaskó után – vigyorgott, átpillantva oda, ahol Paul és Tina szorosan egymás mellett ültek, és mosolyogva beszélgettek.

Adam jól táncolt, magabiztosan és könnyedén, és bár Sophie esetlennek és gyakorlatlannak érezte magát, azt érzékelte, hogy ellazul. Fentről halk pukkanás hallatszott, majd konfetti hullott alá a mennyezetről, mint megannyi halvány rózsaszín hópehely, és Sophie egy pillanatra annak a lánynak érezte magát, aki egykor volt.

– Tudod, mire emlékeztet ez engem? – kiabálta túl Adam a zenét, miközben a kezét fogva megpörgette. Sophie-nak ismét megfájdult a bal vádlija, de nem akarta, hogy Adam abbahagyja.

– Mire?

– A Maroon 5 Sugar-videójára.

Sophie zavartan megrázta a fejét.

– Maroon 5. Egy amerikai banda. Csináltak egy elképesztő videót a Sugar című számukhoz. Hívatlanul „betolakodtak” egy csomó esküvőre, és meglepték a boldog párt.

Sophie nem akart ilyen kifejezéstelen arccal bámulni rá, de valóban nem tudta, miről beszél.

– Sajnálom, de sok kimaradt nálam a popkultúrából.

– Ne aggódj, boldogan részesítelek zenei nevelésben – mosolygott Adam, és közelebb húzta magához. Sophie érezte meleg, bársonyos, finom leheletét az arcán, és a szíve gyorsabban kezdett dobogni.

– Te mindig mindenkit megnyersz magadnak? – kérdezte lágy mosollyal. Imponált neki, hogy a férfi megpróbálta átvállalni a felelősséget az ő Tina Hobbsnak írt sms-e miatt, de nem csak erről volt szó; kezdetben egoistának könyvelte el Adamet, olyan típusnak, aki mindig a figyelem középpontjában akar lenni. Az igaz, hogy kiváltja a közönsége figyelmét, de Sophie azt is észrevette, milyen tapintatosan von be mindenkit a beszélgetésbe, és hogy láthatóan mindenkinek a legjobbat akarja. Olyan személyiség, aki eléri, hogy mások jól érezzék magukat, és ezt Sophie onnan tudta, hogy most ő is jól érezte magát.

– Aligha érdemelném ki a Mr. Népszerű címet – vonta meg Adam a vállát. – Számtalan ügyvédi felszólítást kaptam már, és kétszer be is idéztek. A magam részéről úgy véltem, azok voltak a legjobb interjúim, de az érintett celebek a jelek szerint becsületsértésnek tartották. Három közismert név azzal is megfenyegetett, hogy „kicsinál”. Nem szerepelek mindenkinél azon a listán, akiknek karácsonyi képeslapot akarnak küldeni.

– Te írtad Tim beszédét, igaz? – kérdezte Sophie hirtelen.

– Ugyan miért tettem volna? – kérdezett vissza Adam, és ismét megpörgette.

– Mert Tim a barátod. Mert kedves fickó vagy.

– Te most bókoltál nekem, Wallis?

Sophie megállt, és egyenesen ránézett.

– Nem válaszoltál a kérdésre. Láttam, hogy átadtál neki valamit a templomban. És az a Jane Austen-idézet… Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy Tim kizárólag a Viz magazin évkönyvét olvassa.

– Nézd, kétségbe volt esve.

– Neked pedig vajból van a szíved, Adam Stowe.

Adam jól láthatóan elvörösödve félrenézett, és Sophie elmosolyodott. Megnyugtató volt látni, hogy van sebezhető oldala, és ráadásul ez talán azt jelentette, hogy Tim nem gondolta komolyan, amit a beszédében mondott. Amikor odafordult Vanessához, és idézte azt a sort az Emmából – „Ha kevésbé szeretnélek, talán többet tudnék beszélni róla” –, Sophie azt hitte, megszakad a szíve. Most, hogy biztosan tudja, ez nem Tim saját szövege, vajon azt jelenti, hamis? Vagy igaza volt Adamnek, amikor azt mondta Paulnak, hogy még egy szellemíró sorai is lehetnek őszinték?

– Hogyhogy soha nem nősültél meg? – kérdezte.

– Igazság szerint háromszor voltam házas, és háromszor váltam el.

– Tényleg?

– Csak viccelek. Nem vagyok Jerry Lee Lewis.

– Ő háromszor nősült?

– Hétszer. Kenny Rogers ötször. Louis Armstrong négyszer, akárcsak Tommy Lee. De Adam Stowe? Ő sosem szánta rá magát.

– És én még azt hittem, hogy tök laza vagy.

– Azt hiszem, a szüleim válása vette el a kedvemet. Biztosra akarok menni, hogy jól teszem, amikor… ha egyáltalán valamikor kimondom, hogy „Akarom”.

Elhallgatott a zene, és az összes táncoló felordított.

– Szerintem ez az utolsó számuk – mondta Adam halkan. – Akármennyire imádja is Dec a nagy közönséget, nem biztos, hogy kapunk ráadást. Oda kell mennem hozzá megköszönni, hogy eljöttek. Mit szólnál, ha utána megnéznénk azt az óriás jengatornyot a krokettpályán?

– Jó terv – felelte Sophie, és nézte, ahogy a másik elmegy.

Izzadság csorgott le a halántékán. Kinyitotta a táskáját, hogy elővegyen egy papír zsebkendőt, és látta, hogy a telefonján bejövő üzenet jelzése vibrál. Rápillantott, és összeszorult a szíve, amikor ráébredt, hogy az utóbbi húsz percben ez volt az ötödik kapott sms.

Hol a POKOLBAN vagy? HÍVJ FEL! MOST!! Serena.

Sophie kiment a bárból, keresett egy csendes benyílót, és összeszoruló gyomorral hívta Serena számát.

– Serena?

– Gebasz van Tanzániában.

Sophie nyelt egyet.

– Gebasz?

– Bennisonék, Sophie! Teljesen ki vannak borulva. Az a „csillagfényes vacsora”! Azt várták el tőlük, hogy egy agyagkunyhóban éjszakázzanak. El tudod ezt hinni?

Sophie szorosan becsukta a szemét.

– De Serena, annak egy hiteles maszáj falusi élménynek kellett lennie.

– Bennisonék csillagászati összeget fizetnek a luxusért, Sophie – közölte Serena gúnyosan. – Érthető módon nem akartak ott maradni, úgyhogy az idegenvezető felajánlotta, hogy visszaviszi őket a hotelbe, de útközben lerobbantak.

– Biztosra veszem, hogy az idegenvezetőjük ura a helyzetnek, Serena.

– Ura a helyzetnek? A sofőrjük örömtüzet rakott – Mrs. Bennison halálra van rémülve!

– Serena… Minden rendben lesz.

– Rendben? RENDBEN? Sophie, Bennisonéknak dögivel vannak jó összeköttetéseik. Ha elkezdenek Fulham-szerte kígyót-békát kiabálni ránk, seperc alatt elveszítjük az ügyfeleinket. Meg kell találnunk őket!

Sophie vett egy mély lélegzetet. Nincs egy hónapja, hogy Serena felhívta, amikor az orvosánál ült a váróban, és azt követelte, hogy „varázsoljon elő a kalapból” – szó szerint ezt mondta – egy hotelszobát valamelyik ügyfelüknek Cannes-ban a filmfesztivál ideje alatt. Sophie belefáradt már, hogy Serena a lustasága és a hozzá nem értése elleni csodaszerként használja, de tekintve, hogy az élete hátralévő része szemlátomást éppen most indul hanyatlásnak, nem akarta felvenni az álláskeresést is a megoldandó dolgok hosszú listájára.

– Mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezte megviselten.

– Én felhívom a brit nagykövetséget Dar es-Salaamban – válaszolta Serena. – Neked meg kell találnod Bennisonékat, és el kell intézned a kimenekítésüket.

Sophie letette a telefont, és vett egy mély lélegzetet, hogy felturbózza magát.

Először is hajszálpontosan meg kell határoznia az ügyfelek tartózkodási helyét, aztán bérelnie valamilyen járművet, amellyel eljuttatja a házaspárt a legközelebbi ötcsillagos tanzániai üdülőövezetbe, vagy – ideális esetben – vissza a saját szállodájukba. Annak még a legigényesebb ügyfeleket is ki kell engesztelnie.

Felpillantott. Legelőször is szüksége van egy tisztességes internetkapcsolattal rendelkező számítógépre; kizárt, hogy ezt telefonon el tudná intézni az egycsíknyi térerővel. A táncparkett túlsó oldalán meglátta a szingliasztal társaságát – Hugót, Lucyt és Zarát, akik tapssal kísérték, ahogy Ali valami holdsétaszerű mozgással igyekezett elkápráztatni Christát. A tánclépései nem voltak lenyűgözőek – ahelyett, hogy siklott volna a parketten, inkább azt a benyomást keltette, mintha egy zsák cementet vonszolna –, de alighanem Ali volt az a személy, akire Sophie-nak szüksége volt. Nagy léptekkel átment hozzájuk.

– Hé, itt van a szendvics másik oldala! – rikkantotta Ali Sophie felé táncikálva.

– Ali, ugye, te számítógépes szakember vagy? – tért Sophie gyorsan a lényegre.

– Te tudod – felelte Ali, és ajkába harapva két ujjal rámutatott. Miután Sophie nem válaszolt, bólintott. – Igen, stimmel.

Sophie félrevonta, és elmagyarázta neki, milyen helyzetbe került.

– Van két ügyfelem, akik a Serengeti Nemzeti Parkban rekedtek. Meg kell találnom őket, méghozzá gyorsan. Lehetséges?

Ali megbillegette az ujjait, mintha kártyatrükköt készülne előadni.

– Sima ügy.

Intett Sophie-nak, hogy jöjjön, a többiek pedig, egy kis drámát szimatolva, követték őket a szálloda előcsarnokába, és figyelték Alit, aki mondott valamit Mattnek, a komornyiknak. Matt bólintott, és a recepciós pult mögé irányította Alit, ahol leültette a számítógéphez.

– Itt megy végbe a varázslat – jelentette ki Ali, míg ujjai a billentyűk fölött szántottak.

– Add meg azokat a számjegyeket – folytatta, és Sophie lediktálta neki a Serenától kapott mobilszámot. Ali homloka ráncokba gyűrődött, ahogy a képernyőre meredve koncentrált. Miközben kézbe vette a telefont, és elindított egy hívást, Sophie elmagyarázta a többieknek a szituációt.

– Tényleg nyomon lehet követni egy mobiltelefont a semmi közepén? – kérdezte Lucy.

– Az attól függ – válaszolta Hugo. – A dzsungelben nem működne, a fák lombkoronája blokkolná a jelet. A füves szavannákon és a síkságokon nyilván nincs ilyen probléma, de ott átjátszótorony sincs sok.

Ali rácsapott az asztalra, és diadalittas hujjogatással a közönsége felé fordította a monitort.

– Sose kételkedjetek Ali haverban! – rikkantotta.

A képernyőn egy térkép látszott, amely Afrika keleti partvidékét, a kéklő Indiai-óceánt és Madagaszkár zöldellő szigetét mutatta. Ali fürgén rákoppintott az egyik billentyűre, és ráközelített a sárga szavannára. Középen ott pulzált egy kis piros kör.

– Megtaláltad őket? – tátotta el Sophie a száját. – Ali, te zseni vagy!

– Mások is mondták már – jelentette ki Ali büszkén.

Az egér segítségével addig zoomolt a műholdképben, amíg végül meglátták a síkság finomabb részleteit is: bódékat, autókat, kunyhókat. A piros kör egy benzinkútnak látszó valami fölött pittyegett.

– Az tényleg az ő autójuk, amit ott látunk? – tudakolta Christa tágra nyílt szemmel.

– És azok a pöttyök a képernyőn Bennisonék – kopogtatta meg Ali a képernyőt.

– Ezt meg honnan tudod? – érdeklődött Sophie

Ali megkocogtatta az orra oldalát.

– Magas helyeken vannak barátaim. Ebben az esetben szó szerint. A műholdas technológiát nem a mobil, hanem az autó nyomon követésére használtam. Ez egy csúcskategóriás dzsip, a megfelelő beépített GPS-szel felszerelve. Nehezebb lett volna, ha mozgásban vannak.

Leírt valamit, és átadta Sophie-nak.

– Egy benzinkútnál tartózkodnak. Ez a cím. Van még valami, amiben segíthetek?

– Most meg kell szerveznem egy helikoptert.

– Ismerek pár fickót, akik régebben a SAS4-ben szolgáltak, lehet, hogy ők fel tudnának hajtani egy Black Hawk szállítóhelikoptert – szólt hozzá Hugo.

Sophie-nak el kellett ismernie, hogy ez roppant izgalmasan hangzik, bár kissé goromba megoldás.

– Egyelőre nem biztos, hogy szükségünk van ilyen drámai elintézési módra. Serena mondta, hogy valaki már örömtüzet gyújtott, úgyhogy nem kellene tovább hevítenünk a helyzetet. Elnézést a szóviccért.

Ali odatartotta elé a mobiltelefonját.

– Mi lenne, ha egyszerűen megkérdeznénk tőlük, hogy mi az ábra?

Nem lehet ilyen egyszerű, vagy mégis? Sophie gyorsan bepötyögte a Serenától kapott számot. A csoport köréje gyűlt, ő pedig kihangosította a telefont.

Az hosszan kicsöngött, majd kiabálás hallatszott valami furcsa dialektusban, amelyet Sophie nem tudott hová tenni.

– Halló! Mr. Bennison? Ott van?

Újabb kusza hangok. Aztán a vonal elnémult. Mind a képernyőt bámulták, ahol láthatóan egy fekete füstfelleg takarta el az autót.

– Úristen! – suttogta Zara, de Ali már az újratárcsázás gombot nyomogatta.

– Hugo, te világfi vagy. Hány nyelvet beszélsz?

Hugo ide-oda hintáztatta a két kezét.

– Tizenegyet, talán tizenkettőt.

– Milyen nyelven beszélnek a Serengetiben?

– Szuahéliül.

– Azt is beszéled? – kérdezte Sophie.

– Eltöltöttem egy kis időt a moranokkal, azaz a maszáj harcosokkal a Ngorongoro Nemzeti Parkban. Lehet, hogy a tudásom kicsit már berozsdásodott.

– Elég lesz az.

Sophie a kezébe nyomta a telefont.

– Habari! – mondta Hugo. – Habari ya jioni. Ninaweza kuzungumza na Bwana Bennison? Ndio… Kusema kwamba tena? Á, a vonat. Nini wewe ni kusubiri huko?

Elnevette magát.

– Tu chai? Faini. – Hugo bólogatva hallgatott. – Asante kwa msaada wako. Viszonthallásra!

Magában mosolyogva befejezte a hívást.

– Mi történt? – kérdezte Sophie.

– Jól vannak. Nincs szó semmiféle baljós rítusról. Egyszerűen csak teaszünetet tartanak.

– Teaszünetet?

Hugo elvigyorodott.

– A jelek szerint csak az ékszíjjal van gond. Hoznak nekik pótalkatrészt, de ez eltarthat egy kis ideig, ezért a sofőr tüzet gyújtott. Nem olajat forralnak rajta, hanem Green Label teát főznek.

Sophie átkarolta.

– Köszönöm, Hugo!

– Hé! – méltatlankodott Ali. – És Ali megszeretgetése hol marad?

Sophie áthajolt a recepciós pulton, és egy puszit nyomott Ali arcára.

– Köszönöm, Ali! Te tényleg varázsló vagy!

Ali rábökött.

– Jössz nekem egy tánccal – közölte. – Gyerünk, csapat! Vissza a táncparkettre!

– Még egyszer köszönöm, Hugo – mondta Sophie, és szeretettel megszorította a karját. – Ha ezt nekem kellett volna elintéznem, én egy kommandós egységet kértem volna oda.

– Szívesen, még élveztem is a beszélgetést azokkal a fickókkal. – Réveteg pillantás költözött a szemébe. – Én nagyon szeretek utazni, te nem? Ettől a telefontól elöntött az izgalom egy újabb utazás iránt.

– Engem is – felelte Sophie halkan. – Engem is.

Huszonharmadik fejezet

Adam a távolból figyelte Sophie-t, látta, hogy megpuszilja Hugót. Mi ez az érzés a gyomrában? Féltékenység? De pontosan mire? Adam annyit beismerhetett magának, hogy vonzónak találja Sophie-t; okos, vicces és gyönyörű, és az, hogy erről szemlátomást nincs tudomása, csak még bájosabbá teszi. Bár a nőket általában több szempontból is zavarba ejtőnek találta – ki nem? –, Sophie-n különösen nehéz volt eligazodnia. Egyik pillanatban mintha meg akarta volna csókolni, a másikban szemlátomást ki nem állhatta. Ez alighanem nem is baj, győzködte magát, nézve, ahogy a lány keresztülvág a táncparketten. Ő Tim exe, és vannak bizonyos szabályok. Pasik között létező szabályok. Nem randizunk a barátunk barátnőivel, és ez így van rendjén, ugyanúgy, ahogy szabályok tiltják, hogy összeházasodjunk a második unokatestvérünkkel.

– Íme, itt az új Joe Strummer.

Adam elmosolyodott, amikor Declan, kezében a gitártokjával előbukkant a színpad mögül.

– Sosem mondtad, hogy ilyen kincset érő torkod van!

– Nagyon vicces.

– Egyébként indulunk, haver, mindent elpakoltunk, és öt perc múlva már a buszban ülünk.

– Nem maradtok? – kérdezte Adam, nem tudva elrejteni a csalódottságát. – Van egy másfél méter hosszú sajttorta huszonháromféle cheddar sajtból, amit még most fognak felszeletelni.

– Csábító, de én már vegán vagyok.

– Akkor legalább hadd vegyek neked egy italt. Méghogy veszek. A pia ingyen van.

Dec a fejét rázta.

– Évekkel ezelőtt letettem a poharat.

– Te most viccelsz.

– Emlékszel arra, amikor Vegasban buliztunk? Nagyjából az volt az utolsó nagy estém. Tönkretettél, Adam Stowe.

Adam gondolatban feljegyezte, hogy raktározza el ezt az információt. Dec kedves srác, persze, de akkor is, Adam tudta, hogy az elkövetkező években mesélgetheti ezt a sztorit: „Igen, olyan tökös voltam, én nyomtam be a rehabra…”

– Nézd, csábító, hogy maradjak, és boldogan lógnék veled, hogy megbeszéljük, mi történt azóta, de haza akarok bumlizni, hogy kitehessem a lányokat, mielőtt továbbmegyünk Newcastle-ba.

A két fiatal, haspólót és testhez simuló farmert viselő nő felé intett.

– Te hazaviszed a grupikat? Igazán megértő asszony lehet a feleséged, Dec.

– Grupik? – nevetett Dec. – Molly és Meg a lányaim, Adam. Carrie gyerekei az első házasságából. Különben is, az az egész grupimarhaság a múlté lett, mióta megismertem Carrie-t, és horogra akadtam. Neked is ki kellene próbálnod a házaslét boldogságát, haver, ez a legjobb, amit valaha csináltam.

– A következő az lesz, hogy felhagysz a turnézással – jegyezte meg Adam.

Declan elkomolyodva pillantott körül.

– Figyelj, köztünk maradjon, de a Belasco napjai meg vannak számlálva.

Adam szeme tágra nyílt, újságírói riasztója bekapcsolt, aztán eszébe jutott, hogy nincs magazin, amelyben megírhatná a hírt.

– Fel fogtok oszlani? – suttogta.

– Inkább visszaolvadunk az ismeretlenségbe. – Declan a fejét csóválta, és felsóhajtott. – Manapság rocksztárnak lenni már nem olyan, mint volt. Nincs meg a sava-borsa, a legjobb, amiben reménykedhetsz, hogy felkérnek zsűritagnak valamelyik tévés tehetségkutató műsorba. Őszinte leszek, Adam, ebben a ma esti fellépésben több örömünk volt, mint az egész turnéban.

– És mit fogsz csinálni utána?

– Szeptemberben átképezem magam terapeutává.

Látva Adam döbbent arckifejezését, elvigyorodott.

– Tudom, tudom, de ideje továbblépni, valami másba kezdeni. Csak egy életünk van, emlékszel? Na jó, hacsak nem te vagy Elvis.

Declan a vállára kanyarította a gitárját, és megölelte Adamet.

– Figyelj, ha a terápiás dolog bedöglik – ami egyébként teljességgel lehetséges –, még mindig összeállhatunk az Everly Brothers indie változataként.

Adam a vállára csapott.

– Inkább a Right Said Fredé.

Kikísérte Declant a turnébuszhoz, és nézte, ahogy a piros féklámpák felvillannak, majd eltűnnek a kavicsos kocsifelhajtón. A fény kezdett kihunyni, a nap lebukóban volt a völgy túloldalán a templomtorony mögött. Amikor visszafordult a ház felé, meglátta az esküvői autót, és odaballagott. Végighúzta a kezét a fényezésen. Valamiféle klasszikus sportkocsi volt. Adam pont annyit tudott az autókról, mint a krikettről, de ez gyönyörű volt, egy erdőzöld kabrió, krémszínű belső borítással, nem az a fajta, amelyet az ember szívesen tönkretenne a hátsó részére sprézett „Friss házasok” felirattal.

– Ha már itt tartunk… – mormogta.

Adam hátrament, arra számítva, hogy luftballonokat vagy konzervdobozokat lát a lökhárítóra kötve. De nem volt semmi.

– Nyavalyás Rich – suttogta, tudva, hogy ez még valami, ami miatt Vanessa dühöngeni fog. – A történelem legrosszabb násznagya.

Felegyenesedve Hugót pillantotta meg, aki a lépcsőn állt, kezét a zsebébe dugva, arcát a sötétedő égen éppen megjelenő csillagok felé fordítva. Adam mosolygott magában: Hugót alighanem simán eligazítanák azok a tűhegynyi pontok. Milyen csodálatos lehet ilyen önellátónak lenni!

Hugo észrevette, és integetett neki.

– Mi van ott? – kiáltotta. – Defekt?

– Nem – felelte Adam, és odament hozzá. – Ez Tim és Vee lelépőautója. Csak azt néztem meg, hogy Rich elvégezte-e a feladatát, és ráaggatta-e a hagyományos konzervdobozokat meg mifenéket, de nem.

Először Adam csak eljátszott a gondolattal, hogy elvégzi a feladatot Tim hasznavehetetlen öccse helyett, most már viszont bosszantotta a dolog. Hugo azonban már dolgozott is egy praktikus megoldáson. Eltűnt a ház oldalában, és egy kartondobozzal tért vissza.

– Kiürült konzervek a konyhából – jelentette. Adam kezébe nyomta a dobozt, és beletúrt a zakója zsebébe.

– Ennek jónak kell lennie – húzott ki belőle egy multifunkciós svájci bicskát és egy tekercs fogselymet. – Gyere!

Leültek a lökhárító mellé, Hugo nekilátott lyukakat fúrni a konzervdobozokba, Adam pedig rákötözte őket az autóra.

– Nem téged láttalak korábban Sophie-val? – kérdezte, amilyen közömbösen csak tudta.

Hugo elmosolyodott, értette, mire céloz Adam.

– Sophie nagyon bájos, de hogy őszinte legyek, nem igazán az esetem.

– Miért, milyen az eseted? – kérdezte Adam, és a kavicson fészkelődve ráhurkolta a fogselymet a lökhárító egyik konzoljára.

– Jó ideje nemigen gondolkodtam ezen. Volt egyszer valaki. Színésznő volt – illetve most is az.

Ez felkeltette Adam figyelmét, és felpillantott.

– Színésznő? Színpadon játszik, vagy filmekben?

– Valójában hollywoodi színésznő. Játszott egy akciófilmben, tudod, nőnemű Indiana Jonesként, és a producereknek az az ötletük támadt, hogy a bemutatót a Királyi Kartográfiai Intézetben tartják, és meghívnak egy csomó hús-vér felfedezőt. Én is ott jártattam a számat, és jól kijöttünk egymással.

Adamnek halványan rémlett valami – biztosra vette, hogy olvasott az eseményről egy hírt a magazinban.

– Várj csak, te Julianne George-dzsal jártál? Hogyhogy én nem tudok erről?

J-Gee Hollywood egyik vezető színésznője volt, igazi sztár. Hugo szemlátomást zavarba jött.

– Titokban tartottuk. Sosem szerepeltünk a pletykalapokban, semmi ilyesmiben.

– Komoly volt?

Hugo megvonta a vállát.

– Azt hiszem. Jules meg akart állapodni, gyerekeket akart, meg ami ezzel jár. De én ebben hasznavehetetlen volnék, kész katasztrófa. Az ifjú Marmaduke-nál épp beindulna a bilire szoktatás, én meg akkor épp egy folyón eveznék Peruban.

– Marmaduke-nak neveznéd az ivadékodat? – mosolygott Adam, de Hugo még komolyabb arcot vágott.

– Korábban megkérdeztél minket, többieket, miért ülünk a szingliasztalnál. Azt hiszem, én azért, mert az vagyok, aki, Adam. A legboldogabb a dzsungelben vagyok – csak én és a moszkitók… Szerintem a szerelem ott és akkor van, ahol és amikor a leginkább azt érezzük, hogy élünk.

– Légy hű önmagadhoz, igaz?

Hugo odaadta neki az utolsó konzervdobozt.

– Az olyan napokon, mint a mai, úgy tűnik, a házasság a végső cél. Pedig valójában nem ez az egyetlen módja, hogy kielégítő legyen az életünk. Egyedül vagyok, de nem vagyok magányos. Mélységes szerelmet érzek valami iránt. Azt hiszem, az a valami a kaland.

Adam elmosolyodott.

– Jó neked, Hugo. Komolyan.

Felállt, és miközben leporolta a nadrágja ülepét, megcsodálta a kezük munkáját.

Csak remélni tudta, hogy Tim méltányolni fogja – bár ebben egyáltalán nem volt biztos.

Hugo ismét felnézett az égre. Miközben az autó alatt szorgoskodtak, az ég elsötétült, és különleges színárnyalatot öltött, mintha tengervízbe csöpögő tinta fedné el részben a lila és türkizkék fodrozódásokat.

– Tudod, jártam a Szaharában és az orosz sztyeppéken, ahol csodálatos éjszakai égboltokat láttam, mégis, alkonyatkor van valami nagyon különleges az angol vidékben.

A mennybolt csendes szemlélését reflektorok sárga fénykévéje zavarta meg – egy taxi állt meg a bejárat előtt.

– Jaj, ne – mormolta Adam, és összeszorult a szíve, amikor egy idős férfi szállt ki az autóból.

– Gond van?

Adam Hugóra nézett, és felsóhajtott.

– Ezúttal nem olyan, amit fogselyemmel orvosolni tudnánk. Ez az apám.

Hugo tapintatosan bólintott.

– Majd odabent találkozunk, rendben?

– Adam! Nem számítottam fogadóbizottságra! – mondta Graham Stowe az autó felé sétálva. A taxija dübörögve elszáguldott az alkonyatba, magára hagyva a két férfit.

– Szia, apu – mondta Adam.

Az emberek mindig megjegyezték, hogy Adam mennyire hasonlít az édesapjára, ami természetesen bosszantotta. Most viszont látta, mennyire helytálló ez a megállapítás. Viselhet valaki szakadt pólót vagy flancos öltönyt, a DNS-e ugyanaz marad.

– Gyere ide, öleld meg az öregedet!

Adam mereven viszonozta az ölelést.

– Tim csak tegnap este szólt nekem, hogy jössz – közölte Adam, cipője talpát csikorgatva a kavicson.

– Múlt hétig én magam sem tudtam. A horgászaton futottam össze Tim apjával.

Amikor Adam apja nyugdíjasként visszatért Sheffieldbe, volt felesége, Susan egy órán keresztül panaszkodott emiatt a telefonban, habár Adam nem igazán tudta, miért zavarja ez olyan nagyon. Az anyja az idő legnagyobb részét Lanzarote-ban töltötte, és különben is, Sheffield elég nagy város ahhoz, hogy az ember bárkit elkerülhessen, ha akarja.

– Szóval még mindig űzöd? Mármint a horgászatot.

– Igen, az embernek ki kell mozdulnia a házból, nem igaz?

– Neked mindenképp – felelte Adam. A beidegződött szarkazmus azonnal működésbe lépett.

Adam a mai napig képtelen volt megérteni, miért hagyja el egy férfi a fiát. Adam nem volt szülő – bár remélte, hogy egy napon az lesz –, és egyszerűen nem fért a fejébe. A legrosszabb az volt benne, hogy egyáltalán nem számított erre a fordulatra. Adam mindig úgy ítélte meg, hogy otthoni élete teljesen szokványos. Nem úgy, mint Ian Shaw-é a cserkészetben, akinek az apja Rolls-Royce-szal furikázott, vagy Caroline Noakesé, aki azzal dicsekedett, hogy az anyukája egykor a Human League együttes vokalistája volt. Stowe-ék élete ezzel szemben hétköznapi és unalmas módon telt. A szülei ritkán veszekedtek, ámbár visszatekintve nem is beszélgettek sokat. Mindaddig, amíg egy nap Adam az iskolából hazatérve a konyhában találta az apját, akinek bőröndje az előszobában várakozott. Hivatalos útra megy, magyarázta az apja, aztán magához ölelte a fiát, és állát Adam fején nyugtatta. Graham Stowe azonnal elindult, és soha többé nem tért vissza, Adam pedig a mai napig emlékezett a zár kattanására, és arra, hogy a házra valószínűtlen csend telepedett, noha éppen egy gránát robbantotta szét az egész életüket.

– Na és hogy vagy, fiam? Milyen a média csillogó világa?

Adam nem akart hazudni neki.

– Nem annyira jó, apa. A Cream, a magazin, amelynek dolgozom, lehúzza a rolót.

– Legfőbb ideje.

– Legfőbb ideje? Apa, egész életemben ott dolgoztam.

– Pontosan, fiam. Most mi van? Húsz éve vagy ott. Minden megváltozott, nem? Nincsenek már CD-k, nincs többé lemezipar, és ami a legrosszabb, már senki sem olvas magazinokat, hát nem? Minden ingyen hozzáférhető online.

– Szóval azt állítod, hogy nem fogok munkát találni?

– Nem ezt mondom, kölyök, egy olyannak, aki annyira kreatív, mint te, mindig lesz helye. Lesz olyan cég, amelyik két kézzel kap utánad.

– Úgy érted, valami rendes munkára? Mint a tiéd? Aki a megélhetésed érdekében szennyezted a bolygót?

Graham munkás életét – mint a nemzedékéből a legtöbben – a helyi acélművekben kezdte. Munkatársai többségétől eltérően ő okosan kilépett a hanyatló iparágból, és az öntödében megszerzett tudását felhasználva hulladékkezelési tanácsadással foglalkozó céget alapított. Pályája legnagyobb részét a gyárkéményekből kijövő füst színének elemzésével töltötte, amivel gyakran segített, hogy az adott vállalkozás a minimumszinttel úszhassa meg a károsanyag-kibocsátást.

– Azt hiszem, ez egy kicsit nyers megfogalmazás – válaszolt Graham szelídebb hangnemben, mint ahogyan Adam beszélt.

– Nézd, értem én – folytatta Adam most már belelovalva magát. – Rossz lóra tettem. Egy olyan iparághoz csatlakoztam, amely egy évtizeden belül kimúlik. Nem vagyunk mind olyan előretekintőek, mint te.

– De legalább szereted, amit csinálsz.

– Ez igaz. Nem pénzzel mérem a sikeremet, vagy az esküvőmre kibérelt hatalmas házakkal.

– Megnősülsz? – kerekedett el Graham szeme.

– Nem – felelte Adam, ezt újabb kudarcként könyvelve el. – Még szerencse, nem?

Adam tudta, hogy az apja segíteni próbál, de ez kezdte bosszantani.

– Amikor annyi idős leszel, mint én, fiam, sokkal többet fogsz a múltra gondolni, és arra, hogy mit mulasztottál. Hogy mi az, amit bár megtettél volna. De a te korodban azt gondolni, hogy az életednek befellegzett? Ez egyszerűen butaság. Lehet, hogy ez a Cream-ügy ajándék, lehetőség, hogy olyasmit csinálj, amire mindig is vágytál.

Adam erre csak vállat tudott vonni.

– Szóval ki vele! – unszolta Graham. – Mi az álmod? Mit szeretnél, ha szabadon választhatnál?

– Egy lemezboltot – mormogta Adam csekély lelkesedéssel.

– Milyen volna?

– Nem olyan poros bakelitlemez-gettó, mint a többi, ahol kifolyik a szemét a kukákból – folytatta Adam valamivel kevésbé mogorván. – Világos, modern hely, kávéval és könyvekkel, ahová az emberek alig várják, hogy eljöhessenek. Célállomás a zeneszeretők számára.

Adam hirtelen elhallgatott, amikor látta, hogy Graham nevet, ahogyan Tim is tette.

– Szerinted is agyament ötlet? Egy újabb hiábavalóság, egy újabb lúzer álom a lúzer fiadtól?

Szomorúság suhant át Graham arcán, és Adam megint rosszul érezte magát.

– Nem hiszem, hogy lúzer vagy, Adam. Azért nevettem, mert csodálatos volt újra izgalmat látni az arcodon, miközben az elképzelésedről beszéltél. Ami azt illeti, büszkébb nem is lehetnék rád.

Adam megtorpant.

– Micsoda?

– Tudod, azt hiszem, minden szót elolvastam, amit valaha leírtál. Bárhol éltem is, Brazíliavárosban, Düsseldorfban, Pittsburghben – odaküldettem az újságokat. Néha olyan hangosan nevettem, hogy az emberek átdörömböltek a falon.

Adam a fejét csóválta.

– Sosem mesélted ezt nekem.

– Nem. Pedig kellett volna. Most viszont mondom, fiam: mindig is rettentően büszke voltam rád. Volt egy szenvedélyed, és te megvalósítottad az álmodat, és annak éltél. A szavaid – a tehetséged – boldoggá tették az embereket, összekapcsoltad az olvasóidat egy álomvilággal, amit így a te szemeden keresztül megtapasztalhattak. De tudod, mire vagyok a legbüszkébb? Arra, ahogy mindig gondoskodtál édesanyádról.

– Nem értem.

– Tudom – mondta az apja szomorúan. – És nem is számítottam rá, hogy megérted. Nézd, fiam, én teljes szívemből szerettem azt az asszonyt, és ha már nem lehetek ott, hogy megvédjem, örülök, hogy te itt vagy neki.

Adam meghökkenve nézett az apjára.

– Szeretted? Hiszen elhagytál bennünket. Tizenkét éves voltam…

Graham kinézett a völgyre, a templom kivilágított ablakaira, amelyek most narancssárgán ragyogtak át a fák ágain.

– Adam, azért mentem el, mert ő el akart válni.

– Micsoda?

Az édesapja tiszta tekintettel nézett vissza rá. Hallgatott egy pillanatig, aztán felsóhajtott.

– Bobby Robertshaw miatt.

– Paul Robertshaw apja miatt? Akié az autójavító volt a Borough Roadon?

Graham zord arccal bólintott.

– Aznap, a távozásom napján, nem éreztem jól magam a munkahelyemen, és hazamentem. Együtt találtam őket. Anyádat – és Robertshaw-t. Az emeleten, a hálószobában.

– Ez baromság! – csattant fel Adam. – Ne próbáld átírni a történelmet, hogy jó színben tüntesd fel magad!

– Szerinted ez jó színben tüntet fel, Adam? Elhagytalak, pedig még gyerek voltál.

– Tudom, apa. Emlékszem.

– Nem volt más választásom.

– Ez hülyeség – mindig van választási lehetőség.

Graham válla megroskadt, és halkan újrakezdte, mintha magának beszélne.

– Azt hittem, anyád majd bocsánatot kér, mentségeket hoz fel, azt mondja, csak egy ostoba hiba volt. De nem tette. Nem bánt meg semmit. A szemembe nézve közölte, hogy őt szereti, és el akar válni. Adam, ezek után nem volt visszaút.

Elhallgatott, és a fiára nézett.

– Nem maradhattam, Adam – folytatta remegő hangon. – Elrohantam onnan, és csak mentem a világba. Néhány héttel korábban felajánlottak nekem egy állást Németországban, így másnap elrepültem Hamburgba… Azt hiszem, sosem hagytam abba a futást.

– Miért mondod el ezt most nekem?

Graham ránézett. Öregnek és szomorúnak tűnt, a félhomály kihangsúlyozta a mély ráncokat az arcán.

– Mert már torkig vagyok azzal, hogy gyűlölsz, fiam.

Adam kis híján felnevetett. Nem gyűlölte ő az apját, épp ellenkezőleg. Tizenkét éves korában, valószínűleg csakúgy, mint minden, csonka családban élő gyerek, azt feltételezte, hogy az apja azért hagyta el őket, mert már nem szerette. A Graham eltűnését követő hónapokban éjszakánként azzal kínozta magát, hogy törte a fejét, vajon mit tett, ami miatt ezt érdemelte. A felnőtté válás enyhített ezen a gyötrő gondolaton, de az alapvető meggyőződés sosem múlt el igazán.

– Sosem gyűlöltelek, apa. Csak azt szerettem volna, hogy legyél itt. Szükségem volt az apukámra.

Graham szóra nyitotta a száját, majd újból becsukta.

– De végül minden rendben alakult körülötted, igaz? – Graham nevetése erőtlenül csengett, arca szürkés színben játszott.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte Adam, azzal megfordult, és visszament a házba.

Huszonnegyedik fejezet

Sophie a bárpultnál ült, egy újabb koktélt kortyolgatott, és nézte a táncparketten uralkodó káoszt. Zűrzavaros volt, igaz, de szemlátomást mindenki jól érezte magát diszkóföldön. Christa szaggatott mozdulatokkal táncolt Alival, Zarával és Lucyval Sophie gyanúja szerint valamiféle robottáncot, de mindnyájan túl részegek voltak ahhoz, hogy kellőképpen koordináltan mozoghassanak. A jelek szerint mind a négyen szerfölött mulatságosnak találták, és Sophie örült, hogy a húga – ha csak egy estére is – láthatóan megfeledkezett a gondjairól.

Ha őszinte akart lenni, az esti fogadás nem volt olyan rémes, mint várta. Persze nehéz volt nézni, ahogy Tim és Vanessa az első táncukat lejtették – összesimulva, boldogan, szerelmesen –, de szerencsére azóta vajmi kevésszer látta őket, ami az ilyen nagy esküvők egyik előnye.

– Legalább valaki jól érzi magát.

Ahogy Sophie megfordult, Tim öccsének, Richnek a kék szemébe nézett bele. Hűha, gondolta, aztán megrótta magát. Nem volt benne biztos, illik-e így gondolkodnia Rich Jamesonról. Amikor Timmel járt, Rich még egy aranyos, csupa szeplő kis srác volt, nagy kölyökkutyaszemekkel, aki nem egy alkalommal okozott nekik kínos pillanatot, amikor csókolózás közben lepte meg őket. És most? Nos, most úgy tűnt, hogy az anyatermészet felruházta Richet a bátyja legjobb adottságaival, a többit pedig kicsiszolta. Vagy talán csak én ittam túl sokat, gondolta Sophie a poharát letéve.

– Nem állok veled szóba – fordult el tőle fanyar mosollyal.

– Mi? A beszéd miatt?

– Igen, a beszéd miatt – felelte Sophie. – Malacnak neveztél.

Rich feltartotta az ujját.

– Nem, arra céloztam, hogy Tim többi barátnőjét mintha egy tanyaudvarból szalajtották volna. És nem említettelek név szerint.

– Ez bocsánatkérés akar lenni?

– Nyomorúságos, alázatos bocsánatkérés. Különben is… – Rich közelebb hajolt. – Valójában azt szerettem volna mondani, hogy Vanessa egy buta tehén. De eddig még egy násznagy beszéde sem mehet el.

– Egyébként hogyhogy velem beszélgetsz? Most nem a koszorúslányok között kellene rosszfiús pusztítást végezned?

– Találkoztál a koszorúslányokkal? – berzenkedett Rich. – Emily… Brrr… – Hideglelést mímelt. – Annak a nőnek egyetlen érintésétől jéggé fagyna az ember szíve.

Sophie elnevette magát.

– Ehhez nem tudok hozzászólni.

Ellazultnak és játékosnak érezte magát. Komoly esély mutatkozott rá, hogy ennek az elfogyasztott fél tucat koktélhoz volt köze; tudta, hogy a normál, józan Sophie ideges volna, ha egy ilyen jóképű férfival beszélgetne, kiváltképp az exe kiköpött másával, de a fenébe is. Szabad, szingli, és ha van valaki, aki ma este megérdemel egy kis szórakozást, hát, az ő. Halványan felrémlett előtte, ahogyan Adam a karjában tartotta a táncparketten, de mindez mintha nagyon régen történt volna.

– Nem vagy éhes? – tudakolta Rich.

– Majd éhen halok – válaszolta Sophie az igazsághoz híven. Nem reggelizett, ebédre csak három miniszendvicset evett görcsbe ránduló gyomorral: nem csoda, hogy a fejébe szálltak az almás martinik. – Egy lovat is meg tudnék enni.

– Nos, azzal nem szolgálhatok, de kint a gyepen van egy lacikonyha, ha szereted az ilyesmit.

– Vezess oda – rendelkezett Sophie, és hagyta, hogy Rich kézen fogva kikormányozza a kertbe.

Az elébe táruló látványtól Sophie-nak elállt a lélegzete. Számos esküvőn vett már részt, de a legtöbbön még tizenkét éves kora előtt, amikor sűrűn választották őt virágszóró koszorúslánynak. Ez valami egészen más volt.

A gyepen felállított minividámpark arra a megyei vásárra emlékeztette, amelyben egyszer járt, amikor tábori kisegítőként dolgozott Amerikában. A fényfüzérek úgy ragyogtak, akár a szentjánosbogarak, és hangos hahotázás hallatszott az óriás jengatorony felől, amikor az egész alkotmány ledőlt, magával sodorva egy alkalmi öltönyt viselő férfiút. A fagylaltárus vattacukorra cserélte le a portékáját, és egy nagy, nyitott sátorban a benti táncparkett riválisa foglalt helyet, itt a diszkót egy jazz band váltotta fel.

Rich, arcán műkomolysággal, szertartásosan meghajolt, és a kezét nyújtotta Sophie-nak.

– Nekem adod ezt a táncot?

Sophie nevetve pukedlivel viszonozta a meghajlást. A helyzet kifinomultságát némileg aláásta, hogy a játszott szám a U Can’t Touch This MC Hammer által átírt szvinges verziója volt, de Rich alkalmazkodott hozzá, keringő-alapállásba húzta Sophie-t, és átvezette a táncparketten, majd ki a sátor túloldalán, és közben mindketten nevettek.

– Micsoda lépéseket tudsz, csajszi! – nevetett Rich.

– Tartogattam őket.

– Nekem?

– Talán – felelte Sophie kacéran. Ma este úgy viselkedett, mintha nem is ő lett volna, de nem érdekelte.

– Ó, a francba! – mérgelődött Rich a lacikonyhás bódéhoz érve. Látták, hogy le van húzva a redőny, és egy cédulán ez áll: „Elnézést, minden elfogyott!”

– Akkor legyen a vattacukor – javasolta Sophie, és visszament a furgonhoz. Egy hatalmas rózsaszín vattacukorfelhőt választott, amely olyan száraz volt, hogy szinte porzott, mégis ragadt, ahogy elolvadt az ujjhegyei között.

– Úgy hallom, Adam Stowe-val kavarsz – jegyezte meg Rich, és odanyúlt, hogy kicsippentsen egy falatnyi vattacukrot.

– Ezt hogy érted? Hogyhogy kavarok?

– Láthatóan meghitt viszonyban vagytok. Kémeim jelentették, hogy tegnap este együtt voltatok a bárban. Zárás után.

– Nem tudom, mire célozgatsz itt, de teljesen el vagy tájolva.

Rich pillantásán látszott, hogy nem hisz neki.

– Gyerekkorunkban a Harling Compban mindenki Adam Stowe akart lenni. Tök menő volt.

– Azt hiszem, Adam még mindig hisz az önmaga reklámozásában – jelentette ki Sophie, nem tudva elfojtani egy mosolyt.

– Biztos, hogy kicsit sem vagy oda érte?

– Adamért? – Sophie a kelleténél kissé buzgóbban rázta meg a fejét.

– Akkor jó. Mert ez az egyetlen, ami nagyon felhúzná a bátyámat. Tudod, a suliban mindig Adam Stowe szerezte meg a csajokat.

Rich jelzett a pincérnek, aki kötelességtudóan odajött két, közelebbről nem meghatározott, élénkpiros koktéllal. Sophie nem tudta, mik azok, de a fenébe is, az övének jó íze volt.

– Na és mivel foglalkozol mostanában? – érdeklődött Rich.

– Egyéni igényekre szabott utazások problémamegoldója vagyok – felelte Sophie, élvezve Rich figyelmét. – Épp az imént oldottam meg egy problémát szuahéliül.

– Beszélsz szuahéliül?

– Megvannak az embereim az efféle feladatokra. És te?

– Befektetési bank, nyilvánvalóan – válaszolta Rich a szemét forgatva. – Egy rahedli pénzt keresek, és hülyére unom az agyam.

– Mármint azt, ami megmarad belőle.

Rich megbökte a vállát.

– Szeretem a pimasz nőket.

Elsétáltak a körhinta mellett, ahol Tim és Vanessa két összeillő unikornis hátán ült.

– Szerinted működni fog?

– A boldog pár? – kérdezett vissza Rich. – Valószínűleg. Miért is ne? Úgy értem, ez inkább elrendezett házasság, mint holmi mindent elsöprő szenvedély, nem igaz? Azok a tartós fajták.

– Ez elrendezett házasság?

– Tudod, Larry alapította a Glasshouse Ügynökséget.

Sophie számtalanszor rákeresett az ügynökségre az évek során, figyelte, ahogy Tim egyre feljebb lépett a ranglétrán, míg végül egyszer csak megjelent jóképű fekete-fehér profilképe a „Vezetőségünk” szekcióban. Az, hogy Larrynek bármiféle köze van az ügynökséghez, újdonság volt számára.

– Valóban?

– Úgy tizenöt évvel ezelőtt eladta a többségi érdekeltségét, de még mindig vannak benne részvényei, és az igazgatótanács valamennyi tagja a haverja. Larry befolyással bír, tehát Vee-Vee is.

Sophie elhallgatott, igyekezett megfejteni ennek a jelentőségét.

Rich megfogta a kezét, de Sophie idegesen és szédelegve jóformán azonnal elhúzta. Nagyon kevés tapasztalata volt ebben, és nemigen tudta, hogyan viselkedjen.

– Hát igen. Mi volna, ha átmennénk a fotófülkéhez? – vetette fel erőltetett vidámsággal.

– Jó – felelte Rich, kezét birtoklón a derekára téve. Menet közben Sophie hátrapillantott a körhintára, de Tim már nem volt ott.

Már csaknem odaértek a lakókocsihoz, amikor meglátta, hogy Cherie és Henry, a lakótársa támaszkodnak a kocsi oldalának a fejüket összedugva, és szemlátomást valami viccen derülnek. Úgy látszott, bensőséges, vidám hangulatban vannak. Talán Adam kétbalkezes kerítőakciója mégiscsak használt, mint ahogy Tina és Paul esetében láthatóan az övék is. Talán ez az esküvő mindenkit új útra terel. Még őt is. Ránézett Richre, aztán visszahúzta a kis vidámpark felé.

– Meggondoltam magam, mégse a fotófülkéhez menjünk – mondta. – Mit szólnál inkább a jövendőmondó sátorhoz?

– Még jobb ötlet – felelte Rich.

Odaérve Rich bedugta a fejét, aztán intett Sophie-nak.

– Madame Zora elhagyta a telephelyét.

– Később is visszajöhetünk.

– Nem, menjünk csak be! – mondta Rich, és behúzta maga után a sátorba. – Ez lehet a saját kis VIP-területünk.

– De mi lesz, ha visszajön?

– Akkor majd megkenjük.

A sátor gazdagon díszített belseje meghittséget árasztott, csupán a lampionok barátságosan kígyózó fénye világította be. A selyemmel bevont székek fölött a boltozatos mennyezetről egy holdak és csillagzatok hálózatát ábrázoló égtérkép lógott le.

Rich leült a kristálygömb mellett lévő füles karosszékek egyikére, Sophie pedig remegő gyomorral a pamlagra telepedett.

– Akkor most jósolni fogsz nekem? – kérdezte könnyedén.

– Nem, viszont egy titkot elárulhatok neked.

Sophie kíváncsi lett. A hír, hogy Larry a Glasshouse Ügynökség tulajdonosa, nagy meglepetés volt számára. Vajon mi egyebet tud még Rich Jameson?

– Rajta, mondd! – biztatta.

Rich mosolyogva pillantott le a fűrészporral behintett padlóra.

– Tudod, akkoriban, amikor Timmel jártál, nagyon tetszettél nekem, Sophie – mondta. – Ami azt illeti, te voltál az álomcsajom.

Sophie zavartan elfordult.

– Rich, tizenhat éves voltál. Lefogadom, hogy rengeteg kamasz zúg bele a bátyja barátnőjébe.

– De a következő a helyzet: még mindig így van. Még mindig te vagy számomra az álomnő, Sophie.

A lány haragosan elpirult. Nem ment ez neki. Az ideggyógyásza annak idején elmagyarázta, hogy a baleset után csökkenhet a szexuális étvágya, és noha azóta nemigen volt módja próbára tenni ezt az állítást, tudta, hogy feszélyezi Rich nyílt közeledése.

– Rich, azt hiszem, vissza kellene mennem…

Mielőtt többet mondhatott volna, fejét csókhoz lehajtva Rich a pamlag felé vetődött, Sophie azonban meghőkölve a párnák közé hátrált.

– Rich, ezt nem kellene.

– Miért nem?

– Mert nem.

– Sophie, menj már…

– Nem, Rich – jelentette ki Sophie határozottabban. – Ez nekem nem kellemes.

– Akkor majd kellemessé teszem – mosolygott Rich hozzápréselve magát, és testével csapdába ejtve. Ahogy száját Sophie nyakára szorította, lélegzete savanyú borszagot árasztott. Sophie levegő után kapkodott, míg a férfi keze végigsiklott combja belső felén. Ellökte magától, és félreugrott, mialatt Rich lehuppant az egyik bársonnyal bevont babzsákra.

– Ezt most mi a faszért csináltad? – nézett fel. Abban a pillanatban pontosan úgy festett, mint az a langaléta kamasz, akire Sophie emlékezett. – Azt hittem, ezt akartad.

– Nem volna szabad itt lennünk – mondta Sophie összeszedve magát. – Nem tartom helyesnek. Tim odakint van.

Rich ránézett, arcára kiült a meghiúsult vágy.

– Szóval még mindig Tim – állapította meg keserűen. – Még ennyi idő után is. Hihetetlen.

Rosszindulatú pillantást vetett Sophie-ra.

– Nyilván tudod, hogy mindig is döngette Vanessát, vagy erre egész idő alatt nem jöttél rá?

Sophie érezte, hogy elnyílik a szája, és látta Rich elégedett arckifejezését.

– Ó, igen – folytatta Rich diadalmasan, és kézfejével letörölt az álláról egy kis nyálat. – Már jóval a szakításotok előtt is. Dicsekedett vele.

– Ez nem igaz.

– Dehogyis nem igaz! – nevetett fel Rich rekedten. – A diplomaosztótok utáni karácsonykor Tim berúgott, és mindent elmesélt. Állítólag Vee picit merev az ágyban, de hé, a papájáé a Glasshouse. Akár azt is lehetne mondani, hogy Tim kifeküdte magának a csúcsra vezető utat.

Bármennyire nem akarta elhinni, Sophie tudta, hogy igaz lehet. A balesetét megelőző hónapok teljesen elmosódtak az emlékezetében, de arra határozottan emlékezett, mennyire utálta Tim az első állását – diplomás gyakornok volt az egyik nagy multinacionális cégnél, amit ő a méltóságán alulinak tartott. Alig került be oda, máris odébb akart állni, de vajon meddig volt kész elmenni azért, hogy valami csillogóbbat szerezzen magának?

– De hát csak két évvel a balesetem után kezdtek el járni.

– Ne legyél már ennyire naiv! Csak vártak vele, hogy nyilvánosságra hozzák. Különben meglehetősen érzéketlen lépésnek tűnhetett volna. Tudod, Tim és Vanessa nagyon sokat adnak a látszatra.

– Ez nem igaz – suttogta Sophie.

– Lépj tovább, Sophie! – mondta Rich sötét pillantást vetve rá. – Mindenki más ezt tette. Vagy te ezt sem vetted észre?

– Baszódj meg, Rich – sziszegte Sophie, és vállával félretaszítva a férfit kimenekült a sátorból, átrohant a gyepen, s közben patakzottak a könnyei.

Huszonötödik fejezet

Adam mindkét kezét égnek emelte. – Csapjatok egy kis ZAAAAJT! – ordította.

A tömeg üvöltött.

Adam pisztolyt formált az ujjaival.

– Még nagyobbat! – ordította.

A tömeg hujjogatott.

Adam ráejtette a tűt az Uptown Funkra, és a táncparkett felrobbant, karok csápoltak, párok kavarogtak. Adam nem volt különösebben oda Bruno Marsért, de az izzadó, mosolygó arcokat a táncparketten szemlátomást nem érdekelte, Bruno hol helyezkedik el Adam zsírkirályállatság-mérőjén – ők most buliztak.

Ha őszinte akart lenni, kapóra jött neki, hogy a DJ-zés most került sorra. Most a legkevésbé sem hiányzott neki a béke és nyugalom, mert akkor kénytelen lett volna azon gondolkodni, amit az imént mondott el az apja. A fülére szorította a fejhallgatót, és arra koncentrált, hogy mikor indítsa el a következő hangsávot. Adam lenézett a táncparkettre, a megmámorosodott, vigyorgó tömegre. Ezek nem indie klubbeli kölykök, csak hétköznapi kertvárosi anyukák és apukák, valamennyien felnőttek. Hihetetlen, még mindig mennyire meg tudja őket mozgatni a zene, és elérni, hogy vessék le a gátlásaikat. Felgyorsíthatja őket a Shake It Off-fal, vagy lelassíthatja a Billie Jeannel, tetszés szerint váltogatva a buli tempóját és hangulatát. A tizenéves Adam elborzadt volna, hogy ilyen fősodorbeli popot játszik, de amikor korábban a Kings of Leontól tett fel valamit, kiürült a táncparkett, úgyhogy inkább visszatért a népszerű számokhoz. És különben is, pillanatnyilag szívesen játszotta a Dancing Queent, a Mambo No.5-ot vagy a Come On Eileent – pillanatnyilag, fent a színpadon Adam Stowe a hatalmában tartotta az esküvői partit, és ez legalább jó érzés volt.

Miután a hangsáv megfelelően elindult, Adam hátralépett, és Sophie-t keresve pásztázta a tömeget. Ali említette, hogy Rich Jamesonnal látta, ami egyszerre bosszantotta és nyugtalanította. Rich egy faszkalap. Adam elhatározta, hogy mihelyt átadja a DJ-stafétabotot Dennis bácsinak, megkeresi a lányt, és meggyőződik róla, hogy minden rendben van vele. A táncparkett közepén Ali őrjöngve ugrándozott fel-le. Adam még ebből a fenti, lejátszó mögötti sasfészkéből is látta, hogy barátja kezd elviselhetetlenné válni: nekimegy mindenkinek, érthetetlenül ordibál, és úgy forog körbe-körbe, mint az énekes-szövegíró Morrissey, amikor túl sok gint ivott. Miközben figyelte, Ali elveszítette az egyensúlyát, oldalra dőlt, és levert egy tálcányi italt.

– A francba – sóhajtotta Adam. Korántsem volt felelős Aliért, mégis tudta, hogy tennie kell valamit. Fejét csóválva lement a színpad oldalához tolt lépcsőn, át a bárba, ahol Dennis várakozott, lelkesen szorongatva a lemezestáskáját. – Tiéd a pálya, haver – mondta neki a hüvelykujját feltartva. – Azt hiszem, rájuk fér egy kis klasszikus rock.

Adam fogott két üveg sört, és visszafordult a táncparkett felé.

– Héééé! Mr. Dee-jay! – süvített Ali, amint megpillantotta, majd odatáncolt hozzá, hevesen átkarolta, és izzadt csókot nyomott a nyakára. Adam meglóbálta a két üveget Ali orra előtt.

– Gyere, szusszanjunk egyet, jó? – ordította, és gyengéden, de határozottan elkormányozta Alit a táncparkettől ki, a folyosóra.

– Hé, nem hagyhatom magára Christát – fordult vissza Ali. – Szüksége van Ali fiú szeretgetésére.

– Szerintem tud várni pár percet, Al – felelte Adam szorosan markolva barátja karját. – Különben is férjnél van, úgyhogy talán jobb, ha nem gerjedsz be túlzottan.

– Annyira konvencionális vagy, Adam Stowe – méltatlankodott Ali. – Annyira becsületes. – Hisztérikus nevetésben tört ki.

– Mi volna, ha bemennénk ide? – javasolta Adam, és félig-meddig bevonszolta a könyvtárba. Odabent egy elegáns pár iszogatott a kandalló mellett, de láttukra összenéztek, és kimentek. Gyönyörű helyiség volt – a falakat körben könyvespolcok borították, ami két előnnyel is bírt: csendes volt, és az egymással szembefordított vörös bőrfotelekbe le lehetett ülni. Ali lassan mozgott, és mintha gumin rángatták volna. A tekintete üvegessé vált, miközben Adam odavezette az egyik székhez. Amikor végre leültek, Ali gyűrött kupacba roskadt össze.

– Szerintem agyontáncoltad magad, Kemosabe – jegyezte meg Adam, és ivott egy korty sört.

Ali ránézett, de nem tudott fókuszálni.

– Kemo ki?

Adam elnevette magát.

– Kemosabe – így nevezte Tonto a magányos lovast még gyerekkorunkban. Nem emlékszel? Egyszer átmentünk hozzátok, és ott néztük a tévéfilmet. Te voltál a magányos lovas. Arra már nem emlékszem, hogy én ki voltam. Azt hiszem, a Sundance kölyök.

– Ja, igen, a magányos lovas – bólintott Ali. Meghúzta a sörösüveget, majd egy jókora adagot magára köpött. – Ali, a maszkos férfi.

Adam nem volt benne biztos, hogy Ali emlékszik arra az estére, de ő maga határozottan emlékezett. Nem csupán a vad pisztolycsaták miatt, hanem mert betekintést nyert Ali otthoni életébe. A szobája egy olvasni szerető gyerek birodalma volt, csak kevés játékkal és futballposzterrel, de volt benne egy számítógép, évekkel azelőtt, hogy ez mindennapos lett volna egy gyerekszobában, mellette halmokban álltak a matekkönyvek, és – erre nagyon tisztán emlékezett – volt ott egy kézzel rajzolt órarend, benne a hétvégére is előirányzott munkával az ismétléshez. Még mindig nem felejtette el azt az órarendet.

– Szóval mi van veled? – kérdezte Adam. – Még nem igazán volt alkalmunk bepótolni a lemaradást.

Ali a száját gúnyosan elhúzva horkantott egyet.

– Mintha érdekelne.

– Hé, miért mondod ezt?

– Bocs, bocs. Kicsit kemény voltam. Ami azt illeti, nagyon kemény, különösen azok után, hogy tegnap este elvitted helyettünk a balhét. Te, Adam Stowe – mutatott rá Ali remegő ujjal –, te vagy az egyetlen igazi barátom, tudsz róla?

– Azt hiszem, a pia beszél belőled, haver.

– Nem, nem, Ads. – Ali előrehajolt, és megragadta Adam térdét. – Te mindig minden esetben kész voltál megvédeni. Minden esetben, öreg. Mindenki más folyton szívatta a mélynövésű, csenevész ázsiai kölyköt, csak te nem. Nem ismerek nálad hűségesebb barátot. És olyan, olyan… rohadtul inspiráló voltál. Azt kívántam, bár én lennék te – jelentette ki Ali nagy nyomatékkal.

Az „inspiráló” szó kissé elmosódott, de Adam még így is megrökönyödött.

– Én? Inspiráló?

– Persze hogy te. – bizonygatta Ali. – Amint lehetett, elhúztad a csíkot otthonról, a saját fejed után mentél, és azt csináltad, amit akartál. Nem hagytad, hogy bárki megállítson. Kreatív voltál, és bátor. Mentél, csináltad, és megvalósítottad. Nincs nálad okosabb fickó. Nincs.

Adam ránézett.

– De Al, hiszen te valóságos zseni vagy.

Ali legyintett, mintha egy legyet hessentene el.

– Az egész csak süket duma.

Adam elnevette magát.

– Al, én olvasom a Wiredöt és a Business Insidert. Tudom, milyen izgalmas a vállalkozásod. Hogy mennyire forradalmi lehet a technológiád.

– Szemfényvesztés, öreg. Hazudtam nekik. Neked, mindenkinek.

Adam összeráncolta a homlokát, érezte, hogy megváltozott a hangulat. Ez nem szerénység volt, Ali komolyan beszélt. Ahogy előrehajolt, könnyeket látott a barátja szemében.

– Jó ötlet volt, tuti jó – mondta Ali, szinte csak saját magának. – Úgy értem, a kriptovaluta trendjeinek a megjósolása olyan, mint egy felhatalmazás a pénznyomtatáshoz, igaz? De…

– De mi, Al?

– Rohadtul nem működött. Vagyis működhetett volna, de kifogytunk az időből és a pénzből, és a befektetők most azzal fenyegetőznek, hogy kiszállnak. Tudod te, mennyi ingatlantulajdon van Palo Altóban, Ads?

Adamnek sejtelme sem volt, de el tudta képzelni. Nem csoda, hogy ez kiborította Alit.

– Akkor gyere haza.

– Nem lehet – felelte Ali dacosan.

– Miért nem?

– Az apám miatt – magyarázta Ali elsötétülő arccal. – Az utóbbi tíz évben mindenkinek elújságolta, hogy a Szilícium-völgyben élő fiacskája az új Bill Gates. Ha becsukom a boltot, otthagyom Palo Altót, és visszajövök Sheffieldbe, vagy akár Londonba, összetörik. A kudarc szégyene.

– Szerintem apád még örülne is, ha itthon tudna, Ali.

– Te nem ismered az elvárás súlyát egy ázsiai családban, Ads. És… ó, jesszusom. – Letörölte a könnyeit. – Nézz rám, csőbuzi vagyok.

Ali felhorkant, aztán felfordította az üvegét, és magába döntötte a sört.

– Ali, szerintem már nem szabad a „buzi” szót használni – korholta Adam mosolyogva, remélve, hogy ezzel felvidítja a hangulatot.

– Komolyan beszélek. Az vagyok.

– Mi vagy?

– Meleg. Vagy biszexuális. Fasz tudja, de akármelyik, az otthon nem elfogadható.

Adam elfojtotta a késztetést, hogy felnevessen. Olyan volt ez, mint azt hallani, hogy Rod Stewart meleg.

– Tényleg meleg vagy?

– Mint a kemence.

Adam nem kívánt rámutatni, hogy alighanem ez a hasonlat sem elfogadható. Vagy lehet, hogy nincs vele baj, ha valaki tényleg meleg. Nem tudta biztosan. Manapság ez szóhasználati aknamező.

– Tudom, mit gondolsz – mondta Ali, és sötét szeméből áradt a szomorúság. – Ali fiú úgy gázol át a nőkön, mint a Mötley Crüe. Az egész csak színjáték – tette hozzá kertelés nélkül. – Akárcsak a techmilliárdos dolog.

Egy magányos könnycsepp gördült le az arcán.

– Ads, mihez kezdjek így?

– Először is gyere ide. – Adam szorosan magához ölelte, mire Aliból azonnal kitört a zokogás.

– Ali, senkit sem érdekel, hogy kit szeretsz. Manapság már nem.

– Ismered apámat, ugye?

Adam elnevette magát.

– Na jó, apádat talán igen. De hát úgysem fogsz soha a kedvére tenni, és miután már húsz éve próbálkozol ezzel, mi volna, ha felhagynál vele? Most az egyszer tegyél a saját kedvedre. Menj, és találd meg az igazi szerelmedet!

– Ki akarna engem?

Adam elhúzódott, és ránézett.

– Most csak viccelsz, ugye?

Ali a fejét rázta, arca, mint a boldogtalanság maszkja.

– Ali, te magad vagy az életerő. Mindenki szeret. Na jó, talán azoknak a suttyóknak a kivételével a Nyúl és Kopóban.

Ali bólintani próbált, de a feje félrebillent, a tekintete elvándorolt.

Adam gyengéden hátradöntötte a székben.

– Ali, mennyit ittál?

– Abbahagytam a számolást, amikor keverni kezdtem.

– Mivel?

Ali a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogva feltartott egy apró, rózsaszín tablettát. Kicsúszott a kezéből, és végigpattogott a padlón.

– Hoppá, sok van még ott, ahonnan ez jött. Kérsz egyet?

– Ali, mi ez?

– Nem t’om. Emlékszel a drogdílerre a pubból?

– A taxisofőrre?

Ali úgy emelte fel a kezét, mint aki azt mondja: „Látod, tudod te.”

– Megvetted a teljes készletét?

– Ja.

Adam szeme elkerekedett.

– Mennyit szedtél be?

Ali feje a mellére csuklott.

– Ali! ALI!

Amennyire tudta, Adam megtámasztotta a barátját, kirohant a folyosóra, és végignézett rajta.

Észrevette az elmélyülten beszélgető Christát és Sophie-t. Odarohant, és megtorpant – Sophie szemlátomást ki volt borulva.

– Jól vagy?

Christa ellenségesen méregette.

– Rendben van. Mit akarsz, Adam?

– Ali rosszul van. Nem láttátok Cherie-t?

Sophie habozott.

– Újabb kerítési kísérlet?

– Komolyan beszélek, Soph. Ali megivott egy hajórakomány vodkát, aztán bevett rá valamilyen tablettákat. Folyton elájul.

– Henryvel láttam a fotófülkénél – mondta Sophie gyorsan.

Adam már rohant is.

– A könyvtárban van, menjetek oda, és maradjatok vele! – kiáltotta vissza a nővéreknek.

Cherie azonnal akcióba lendült, amikor Adam elmondta, mi történt.

– Vigyél oda! Henry, gyere!

Olyan volt, mintha egy forgó szirénájú mentőautót követtek volna. Cherie bevágtatott a könyvtárba, és letérdelt Ali mellé.

– Ali, rám tudsz nézni? – kérdezte hangosan. Ali szeme megrezzent, majd forogni kezdett.

– Álmos vagyok – mondta.

– Nem, nem alhatsz – közölte Cherie határozottan, aztán felpillantott Adamre és Henryre. – Hányas szobában lakik?

– Mi a Hattyúban vagyunk elszállásolva, három kilométerre innen.

Cherie belenyúlt a zsebébe, és elővett egy kulcskártyát.

– Akkor az én szobámba vigyük fel. A 26-os.

Adam és Henry két oldalról felhúzták Alit a karjánál fogva, és a hóna alá dugták a fejüket.

– Ne, Alinak aludnia kell.

– Badarság – mondta Adam erőltetett vidámsággal. – Még szükségünk van rád a táncnál, Al.

– Senkit sem érdekel… – motyogta Ali homályosan.

Adam megállította a menetüket, és belenézett Ali üveges szemébe.

– Engem érdekel – jelentette ki. – Tudod jól.

Ali bizonytalanul elmosolyodott, aztán remegő kézzel megérintette Adam arcát.

– A barátom – mondta, majd előrebukott, és nevetni kezdett. – Látod? Te vagy az egyetlen, aki megértesz. Ads, az én egyetlen ba-BLOÁÁÁ. – Előrelódult, és végighányta Adam ingét.

– Ezt nevezik – szólalt meg Sophie – karmának.

***

Sophie-nak sikerült találnia Adam számára egy tartalék inget. A jelek szerint Matt, a komornyik mindig tartott néhány celofánba csomagolt darabot a poroltó és az elsősegélydoboz mellett. Nem akarták, hogy egy pincérnek haza kelljen mennie csupán azért, mert valaki gazpachót fröccsentett rá. Adam bedobta a bemocskolódott inget a szemetesbe, és addig súrolta a kezét, amíg a hányás helyett szappantól szaglott, de mire visszament a könyvtárba, már mindenki eltűnt.

Hálásan, hogy néhány percet egyedül tölthet, fogta a kandallónál hagyott sörösüvegét, és odament a helyiség túlsó végében lévő ajtóhoz, amelyen bronztábla hirdette, hogy ez vezet a pálmaházba.

Adam kinyitotta az ajtót, és ment az orra után, úgy döntve, hogy ezt meg kell néznie. Talán tud szerezni két koktélt, és később beviszi oda Sophie-t.

Végigsétált egy hosszú folyosón, majd egy üvegajtón keresztül egy magas melegházba jutott. Óriási volt, tele pálmafákkal, amelyek a vasrácsos padlóból egyenesen a ferde üvegtető felé nyújtóztak, s a gyéren megvilágított helyeket lekonyuló páfrányok és furcsa kinézetű gyümölcsöktől roskadozó kúszónövények töltötték meg.

Adam mélyet szippantott az illatos levegőből, és leült egy padra, amely egy távolabbi ajtónál lévő alkóvban bújt meg. Szeretett volna egy kis időt egyedül tölteni, hogy végiggondolhassa mindazt, ami történt, de hangokat hallott az üvegház túlsó végéből. Felpillantott: Tim és Vanessa jöttek be éppen kintről. Adam felállt, készült, hogy eléjük megy, és beszámol nekik Ali összeomlásáról, de ahogy közelebb lépett, meghallotta Vanessa hangszínét. Dühösen csengett. Roppant dühösen.

– Ne etess már ezzel a szar dumával, Tim! – sziszegte. – Nem tudom elhinni, hogy tényleg meghívtad!

Adam, érzékelve, hogy első házastársi veszekedésük fültanúja, visszahúzódott az árnyékba. Látta őket a sűrű, viaszos páfránylevelek között, ő azonban láthatatlan maradt a félhomályban.

– Vee, kérlek… – próbálkozott Tim. Adam látta, hogy újdonsült felesége felé nyújtja a kezét, de az elhúzódott.

– Ne „Vee”-zz itt nekem, a kurva életbe! – csattant fel Vanessa. – Ez az esküvőm napja. Hogyhogy még mindig itt van?

– Mégsem rúghatom ki csak úgy! És nem én hívtam meg, hanem anyám. Ő ragaszkodott hozzá.

– És Jennifer ahhoz is ragaszkodott, hogy egész nap csábos pillantásokat vess rá?

– Miről beszélsz? Alig láttam Sophie-t.

– Na persze – vágott vissza Vanessa. – És gondolom, azt akarod mondani, hogy nem őt bámultad végig az első tánc alatt?

– Az első tánc alatt? Végig veled voltam összekapaszkodva!

– A vállam fölött! – kiabálta Vanessa. – A vállam fölött bámultad! Éreztem.

– Hallgasd már magad egy kicsit, Vee! Nem tűnik fel, milyen őrültségeket beszélsz?

Adam hátrahőkölt, amikor a levelek között kikukucskálva azt látta, hogy Vanessa vészjóslóan Tim arca felé bök az ujjával. Halkan az ajtó felé osont.

– Még mindig szereted, igaz?

– Micsoda? Dehogy! – Tim megpróbálta a karjába vonni Vanessát. – Csak téged szeretlek. Téged vettelek ma feleségül, nem őt.

– Akkor miért? – Vanessa hangja most már zokogásba fúlt. – Miért van itt?

– Mondtam már: anya ragaszkodott hozzá. Különben minek hívtam volna meg?

– Mert bűntudatod van, azért!

Bűntudat? Adam, egyik kezével a kilincsen, megállt. Ez jónak ígérkezik.

– Mi a rosseb miatt kellene bűntudatot éreznem? – hepciáskodott Tim jól hallhatóan bosszús és védekező hangon.

– Tudom, Tim! – felelte Vanessa. – Mindvégig tudtam!

Adam látta, hogy döbbenet ül ki a barátja arcára. Aztán a tekintete tartózkodóvá vált, és megüvegesedett. O-ó. Tim mindig is rém rosszul hazudott.

– Mit tudtál? Miről hiszed azt, hogy tudod?

– Tudom, hogy te voltál az, Tim. Te rohantál bele Sophie Wallisba azon a hegyen.

Micsoda?

– Micsoda? – Tim hangja jóformán csak cincogásnak hatott.

– Ott voltam, Tim. Fölöttetek voltam a síliftben – mindent láttam.

– Ez baromság! Az a német volt az.

– Én hitettem el Sophie-val, hogy az a nyavalyás német volt, te hülye! Kiszálltam a liftből, lesiklottam oda, ahol feküdt, aztán azt mondtam Julietnek, hogy láttam, ki tette.

Adam a búvóhelyéről látta, hogy Tim arcából kifut minden szín.

– Miért? – kérdezte. – Miért csináltad ezt?

– Mert… szeretlek.

Adam halkan elfordította kilincsgombot, és kisurrant a folyosóra. Eleget hallott; abban a pillanatban megértette, amikor Vanessa Tim fejéhez vágta, hogy mit látott. Mindvégig hallgatott, hogy megvédje a férfit, akit szeret. Elhordozta Tim bűntudatának súlyát – meg a sajátjáét –, mert nem tehetett mást.

Hű, gondolta Adam a falnak támaszkodva. Bonyolult tud lenni a szerelem.

Tim viszont? Itt valami nagyon-nagyon nem volt rendjén. Hogyan hagyhatta egyszerűen ott feküdni Sophie-t a hóban?

De hát csakugyan meglepte ez? Mindig is Tim volt az első, és mindenki más csak a második. Bármilyen kínos helyzetbe kerültek az évek során, Tim mindig hagyta, hogy mások vigyék el a balhét, ő az utolsó percben lelécelt, és ha rajtacsípték, teljes erőből visszakozott. Tegnap este is simán otthagyta őt a helybeliek martalékául – és aztán volt képe lehordani a Hattyú előtt, merthogy „aggódott” miatta. Tim mindig is ilyen volt: a tökéletes politikus, glóriája fényesítésének szakértője.

Adamnek el kellett ismernie, hogy élete során nem minden nővel viselkedett egészen tisztességesen, ez igaz. Előfordult, hogy elsettenkedett az éjszaka közepén, és sms-ben szakított. Egyszer mirigylázas rohamot színlelt magyarázatként, hogy miért nem hívott vissza egy lányt. De ez… ez valami más. Ez brutális és hitvány dolog volt. Sophie tíz évet elveszített, amíg nagy nehezen visszakapaszkodott a normálishoz valamelyest hasonlító életbe. Igen, baleset volt, ami történt, a hazugság azonban – az szándékos volt.

Adam a diszkó hangját követve a hátsó folyosókon, kerülő úton tért vissza, és egyenesen a bárba tartott. Összeszorult és kiszáradt torokkal ült fel egy bárszékre.

– Vodkát kérek – mondta. – És legyen mindjárt dupla.

Magányosnak és kívülállónak érezte magát, miközben az égető folyadékot nyeldekelte, és a táncparkettet figyelte. Cherie doktornő Henryvel lassúzott; Jennifer és Bill szorosan átölelték egymást. Tekintetével Pault és Tinát kereste, de sehol sem látta őket – remélte, hogy kibékülésük örömére csókolóznak valahol. A terem túloldalán bőr karosszékekben lebzselve Graham Stowe és Dennis bácsi sztorizott. Mindenki remekül érezte magát, senki még csak nem is sejtette az igazat, hogy mi történt, aminek a következményeként most itt vannak. Érezte, hogy kezd morózus hangulatba kerülni. Volt idő, amikor Adam Stowe minden este lefektetett egy nőt; most mindenkinek volt párja, csak neki nem.

– Szia, idegen!

Felpillantva egy vonzó nőt látott. Drága frizura, drága ruha.

– Annabelle, ugye? Az első koszorúslány.

A nő összerezzent.

– Ennyire emlékezetes vagyok?

– Bocs, sok gondom volt ma.

– Nem így voltunk ezzel mindannyian? Na és hogyhogy egymagadban üldögélsz itt? – firtatta Annabelle, és miközben felcsusszant Adam mellé egy bárszékre, a combjával súrolta az övét.

– Nem mondhatnám, hogy elárasztanak ajánlatokkal.

– De azt tudod, ugye, hogy a hagyomány szerint az első koszorúslány és a násznagy összejön?

Végighúzta az ujját Adam ingén. Az új, pincéreknek szánt ingén.

– Szóval mit szólnál, ha felmennénk a lakosztályomba? – dorombolta Annabelle. – Úgy hallottam, nagyon jó itt a szobaszerviz.

– Biztosra veszem, hogy a szobaszerviz elsőrangú, Annabelle, de el kell hárítanom a meghívást.

Meglepetés, majd düh suhant át Annabelle arcán. Nyilvánvaló volt, hogy nincs hozzászokva a visszautasításhoz.

– Mi? – zsémbelt. – De miért?

Adam, otthagyva maradék italát, lecsusszant a székéről.

– Kérdezősködj egy kicsit, Annabelle – felelte. – Meglehet, hogy te vagy az első koszorúslány, viszont a násznagy nem én vagyok. Korántsem.

Huszonhatodik fejezet

Sophie senkit sem talált. Christa már nem volt Cherie doktornő szobájában, ahol Ali aludta ki éppen a mértéktelen piálást plusz a rá beszedett drogot. A húga az sms-eire sem válaszolt. Nem volt nyoma Zarának, Hugónak és Adamnek sem, jóllehet Sophie kétszer is átküzdötte magát a Haslop Hallon; igaz, olyan sokan zsúfolódtak össze az esküvőn – honnan a csudából ismer Tim és Vanessa ennyi embert? –, hogy ezzel az erővel akár el is mehetett valamelyikük mellett anélkül, hogy észrevette volna.

A főbejáraton kilépve az ösvényen elsétált a gyep meg a kivilágított vidámparkos terület felé, s közben hátrapillantott a házra: fényt látott kiszűrődni a bálterem nagy, íves ablakain keresztül, és mögöttük összesimulva táncoló vagy a sarkokban megbújva sugdolózó párok körvonala rajzolódott ki. Sophie-nak semmi kedve nem volt visszamenni. Ráadásul meg is kellett nyugodnia, mielőtt újra összefut Richcsel, Timmel vagy Vanessával, különben még a végén jelenetre kerül sor. Abban pedig sosincs köszönet.

Elővette a telefonját, és bepötyögött egy üzenetet.

Chris, hol a pokolban vagy már? Halálra fagyok itt elöl. Hívj fel! x

Christa persze szigonnyal akarta levadászni Richet, és Sophie ezzel mélységesen egyetértett. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy bement Richcsel a jövendőmondó sátorba, ahova az csak azért csalta be, hogy benyúlhasson a ruhája alá? Miért nem nevette ki a mocskos rágalmait, vagy még inkább, miért nem rúgta tökön? Ami Timet és Vanessát illeti, nem akarta elhinni, hogy viszonyuk volt a háta mögött. Próbált visszaidézni valami erre utaló jelet a verbier-i sítúráról, vágyódó pillantásokat a fondü fölött, vagy sugdolózást a pezsgőfürdőben, de semmi ilyesmi nem rémlett neki. De tudta, könnyen lehet, hogy mégis ez az igazság, és ez volt az egészben a legfájdalmasabb. A gondolat, hogy kinevették a háta mögött, miközben elosontak szexelni. A gondolat, hogy szánakoztak rajta. Hogy már a balesete előtt is szánakoztak rajta, nem csak utána.

Volt ott egy forrócsoki-bár, egy átalakított tricikli, amelynek a személyzetét egy szalmakalapot viselő, vidám képű fickó alkotta. Intett Sophie-nak, hogy menjen oda.

– Épp készülök bezárni a boltot. Kísértésbe hozhatom a maradék italokkal? Van forró csokoládénk vagy meleg almaborunk.

Sophie ujjait kezdte csípni a hideg.

– Azt hiszem, almabort kérek – mutatott az egyik üstre. Tudta, hogy már nem kellene több alkoholt innia, de az édes, fűszeres illat nagyon csábító volt.

Ivott egy nagy kortyot, hagyta, hogy a megnyugtató, fahéjízű ital lecsússzon a torkán, aztán továbbsétált egy félhomályba burkolózó gloriett felé. Derült, felhőtlen éjszaka volt, a bársonyos, sötétkék eget apró fények pettyezték tele. Milliónyi csillag szikrázott odafent, alighanem milliónyi más világ is, és e pillanatban Sophie azt kívánta, bárcsak valaki leküldene egy űrhajót, amely átszállítja őt valamelyikbe.

A gloriett kis kőépítmény volt, tornyos tetővel, odakint kőpadokkal. Sophie leült, és megborzongott. Minek is jött el, tűnődött a házra visszanézve. A dolgok kezdtek kissé ködössé válni. Vissza akarta szerezni Timet? Ez lett volna az ok? Nos, ez egyértelműen nem jött össze. El akart űzni néhány kísértetet? Hát, ez sem jött össze – ami azt illeti, a kísértetek úgy keringtek a feje körül, akár egy Scooby Doo-rajzfilm végén. Lehet, hogy holmi titkos reményt táplált, hogy találkozni fog egy csodálatos férfival, aki leveszi a lábáról, és minden problémáját megoldja. Ehelyett Alival találkozott, a cuki, de ostoba hencegővel, Richcsel, aki egy ocsmány kéjenc, és Paullal, aki kedves, de még mindig szerelmes a – hamarosan már csak volt – feleségébe. És ott volt még Adam, aki… Sophie nem tudta volna megmondani, miért, de valahogy Adam okozta számára a legnagyobb csalódást. Sophie újra megnézte a telefonját, hogy Christa válaszolt-e, de semmi.

– A kurva életbe! – sziszegte, és érezte, hogy fellángol a dühe.

Még a szingliasztalnál is kívülálló. Mindenki másnak van valami vagy valaki az életében. Zarának van egy lánya, Paulnak felesége. Alinak jól menő vállalkozása, Cherie-nek sikeres karrierje. Hugo napjaiba több életre elegendő izgalom és kaland zsúfolódott, Lucy pedig még gyerek, aki előtt ott áll az egész élet. Ami Adamet illeti, neki mindene megvan, jól néz ki, okos és népszerű. Csak épp nincs tudatában.

Sophie lepillantott a telefonjára, és arra a másik férfira gondolt, akinek mindene megvan. Klaus. Felment az Instagramra, bár tudta, hogy nem kellene, de valahogy képtelen volt megállni. Rich és Ali kétszeres drámája ugyan kijózanította, de azért az a sok etanol még ott keringett a vérében: a tudománnyal nem lehet vitatkozni.

Gyakran ellátogatott Klaus Vetletz Instagram-oldalára. Igazság szerint az elmúlt évtizedet azzal töltötte, hogy kémkedett a férfi után a közösségi médiában, követte minden apró győzelmét – házasság, gyerekek, új fogászati rendelő megnyitása Stuttgart központjában –, de mindig csak távolról; azzal kínozta magát, hogy a férfi élete látszólag csodásan alakul, míg ő, Sophie, csak ül és nézi.

Aligha hibáztathatta Klaust. De pont erről volt szó: hibáztatta. Ő tehetett róla. Ha Nikolaus Vetletz aznap reggel ott Verbier-ben nem hajt rá a síléce végére, Sophie élete pontosan úgy alakult volna, ahogy azt elképzelte. Az övé lett volna a srác, a karrier és a Brit Birodalom Rendje kitüntetés, ahogy mindig is tervezte.

Klaus a hírfolyamából ítélve ma szemmel láthatóan elfoglalt volt. Elvitte a lányát falmászásra, aztán ebédelni egy klassz új pizzázóba. Mostanra már hazaértek a gyönyörű, cédrusborítású erdei házukba, ahol a Vetletz család grillpartit csapott. Ott voltak mind, teljes összhangban mosolyogtak. Sophie szinte hallotta, ahogy azt mondják: „Csíz!” Vagy amit a németek ilyenkor mondani szoktak.

– Rohadék! – suttogta. – Rohadék, rohadék, rohadék!

Hirtelen úgy érezte, a semmiből előbukkanó, elsöprő düh keríti hatalmába. Milyen jogon posztolgat Klaus képeket a tökéletes életéről, amikor az övé éppen darabjaira hullik szét? Hát semmi tisztesség vagy bűntudat sem szorult belé? Neki az egész létezését tönkretette, erre fel itt van, és Sophie orra alá dörgöli a saját csodás életét.

Sophie egyszer csak kristálytisztán látta, mit kell tennie – mi az, amit mindeddig félt megtenni éjjelente, amikor a háttérben rejtőzködve leselkedett Klaus aranyélete után. Meg fogja mondani neki!

Gyakorlott ujjakkal lépett át a WeisseZahne Dental weboldalára, amit tökéletes szőke modellek, és elégedett vevőktől származó lelkes beszámolók töltöttek meg. Folytonos látogatásai alapján már tudta, hogy van egy kapcsolat menüpont, ahol fel van tüntetve egy e-mail-cím, egy vezetékes telefonszám, és vészhelyzet esetére dr. Vetletz személyes elérhetősége is. Mert ilyen ember volt Klaus: gondoskodó, másokkal törődő és kész extra erőfeszítésre is, ha szükség van rá.

– Igen? Na, majd meglátjuk – motyogta Sophie, ahogy dühösen begépelte a telefonszámot a billentyűzetén. Rácsapott a zöld hívás gombra, és várt, a szokatlan európai kicsengéshangot hallgatva.

Brrrrm. Szünet. Brrrrm.

Sophie most már teljesen ébernek érezte magát. Vágott az esze, mint a beretva, koncentrált. Most aztán meg fogja…

„Entschuldigung, ich kann Ihren Anruf momentan nicht annehmen…”

„…Bitte hinterlassen Sie eine Nachricht und ich rufe Sie sofort zurück.”

– Kibaszottul hagyok neked egy kibaszott üzenetet…

Bíííp.

Sophie megállt, a szavak már a nyelve hegyén voltak. Átfutott az agyán a gondolat, hogy ez talán mégsem olyan jó ötlet. Klaus Vetletznek alighanem fogalma sincs, kicsoda ő, és szinte biztosan nem emlékszik rá, hogy ezer évvel ezelőtt fellökött egy angol lányt egy távoli lejtőn. De mindez múló gondolat volt csupán.

Sophie huszonegy éves korára már három nyelven beszélt, de a német nem tartozott ezek közé.

– Klaus, te német szemétláda! – üvöltötte a telefont maga elé tartva. – Én vagyok az, Sophie Wallis. Igen, így van, Sophie: a lány, akinek nekimentél tizenöt éve Verbier-ben. Jó, nem ütöttél el, a lécemre futottál rá, amitől felrepültem, de az eredmény ugyanaz! Beütöttem a fejemet, kómába kerültem, és amikor felébredtem, kibaszottul nem tudtam járni, és az egész kibaszott életemet lehúzhattam a vécén – erről mit gondolsz, mi? Gondolom, te teljesen jól vagy, diplomás fogorvos vagy, feleséggel, gyerekekkel, ötcsillagos értékelésekkel a Deutschdental.com-on. Sínen van az életed, igaz? De mi van velem, Klaus? Öt évig krónikus depressziótól szenvedtem, a karrieremnek annyi lett, a kapcsolataim szétestek, és… – Sophie most már zokogott. – Miért, Klaus? Miért tetted ezt?

Kimerülten és szégyenkezve megnyomta a hívás megszakítása gombot, aztán lehajtotta a fejét, átengedte magát a zokogásnak, a válla rázkódott, könnye és taknya a gloriett kőlépcsőjére folyt.

Megpillantott egy halványvörös karikát a sötétben, egy cigaretta parázsló végét.

– Sophie?

Ekkor hirtelen kattant valami a fejében, és kinyílt a szeme. Ezt a hangot bárhol felismerte volna. Tim.

– Ó, istenem! – lehelte az arcát törölgetve előbb mindkét kezével, majd a könyökhajlatával. Egészen biztos volt benne, hogy az arca ettől nem lett kevésbé foltos és piros, de nem számított. Tim bizonyára egész idő alatt ott állt.

– Nem kellett volna ezt hallanod. Kicsit részeg vagyok.

– Nem hibáztatlak – felelte Tim közelebb lépve.

– Csak néha elég nehéz nekem – mondta Sophie elcsukló hangon.

Aztán egyikük sem szólalt meg, úgy tűnt, egy örökkévalóságig.

– Sophie, el kell mondanom neked valamit.

Abban, ahogy ezt mondta, volt valami, ami arra késztette Sophie-t, hogy felnézzen. Talán feszültség érződött a hangjából, vagy valami érzelem nyoma. Mi az, amit el „kell” mondania neki? Sophie tudatában volt, hogy a szíve hevesen kezd dobogni.

– Már korábban kellett volna – folytatta Tim halkan, tétovázva. Sophie úgy érezte, mintha önmaga fölött lebegne, testen kívüli élményt élt át. Talán Tim végre szerelmet vall neki? Ha így tesz, Sophie biztos volt benne, hogy rosszul lesz, ott helyben, a padon.

– Én… én voltam az – mondta a férfi.

– Mi? Mi voltál te? – Sophie most már teljesen összezavarodott.

– Aznap, Verbier-ben. A lejtőn. Nem az a német pasas szaladt rá a lécedre. Én voltam.

Sophie keze reszketett.

– Te?!

Tim mély levegőt vett, és félrefordította a tekintetét.

– Én futottam rá a lécedre – mondta halkan. – Csak közel akartam síelni, hogy rád ijesszek. De rosszul számítottam ki, és beléd mentem.

– Belém jöttél.

Sophie rámeredt Timre, nem volt biztos benne, hogy jól hallotta-e, nem tudta, hogy Tim ezt esetleg poénnak szánja-e. Idegesen felnevetett.

– Ez nem vicces, Tim! Talán nem fogod fel, mennyire súlyosan érintett engem ez az egész…

– De, de, felfogom, felfogom – makogta a férfi még közelebb lépve. – Felfogom.

Nyelt egyet, látszott rajta, hogy totálisan rosszul van.

– Nem viccelek. Tényleg én tettem.

Sophie tudta, milyen az, amikor valaki össze van zavarodva. Bőségesen volt része az élményben. A balesete utáni hetekben a gondolatai helyén érzések, emlékek és tudás kusza egyvelege lebegett agyának viszkózus tereiben, gyakran érintkezve, de soha nem összekapcsolódva. Sosem tudta, mely emlékei valóságosak, és melyeket álmodta csupán.

Végül azonban Sophie megengedte magának, hogy meghallja, amit Tim az előbb mondott. Hogy rájöjjön az összefüggésekre. Tim döntötte fel. Ő okozta a sérülését. Tim tette tönkre az életét.

– Nem Klaus volt az. – Sophie torkán alig jött ki több suttogásnál, ahogy felfogta a szavak jelentését. Elvesztegette azokat az éveket, amikor arra várt, hogy Tim majd eljön és megmenti őt, hogy a kezét nyújtja, és kihúzza ebből a sötét lyukból, mert egész idő alatt Tim volt az, aki belelökte őt. A helyzet képtelenségétől csaknem hangosan felnevetett.

Csaknem.

– Hogy tehetted…?

Sophie halkan, őszinte hitetlenkedéssel tette fel a kérdést. Az egésznek valahogy nem volt értelme. Vagy inkább nem illett ahhoz a férfihoz, akinek a Képzeletbeli Timet tartotta. Hogy ez a férfi, aki előtte áll, kicsoda, arról fogalma sem volt.

– Tudtad? Tudtad, hogy elestem?

– Visszanéztem – mondta Tim. – Láttam, hogy buktál, de nem tudtam, hogy megsérültél.

– Akkor miért nem álltál meg? Miért siklottál tovább?

– Azt hittem, jól vagy – felelte Tim. – Különben is tudtam, hogy Juliet és Chas bármikor megérkezhet, közvetlenül mögöttem jöttek, és csak egy bukásnak tűnt.

– Csak egy bukásnak – ismételte Sophie, a hangja robotpilóta-üzemmódban működött.

Mindazt a dühöt és frusztrációt, amit szegény Klausra zúdított, most átirányította Timre.

– Tehát, csak hogy tisztán lássak, úgy gondoltad, csupán levegőért kapkodok, de nem érdekelt, elinaltál, és otthagytad a barátnődet a hóban fekve.

– Sophie, én nem… – kezdte Tim, de Sophie még beszélt.

– És amikor hallottad, hogy helikopterrel szállítottak kórházba, te még akkor is úgy tettél, mintha semmi közöd nem volna az egészhez. Jól foglalom össze?

– Sophie, bepánikoltam. Olyan ijesztő volt minden, ami történt, hogy úgy döntöttem, inkább csendben maradok.

– Mit árul ez el rólad, Tim?

A férfi kinyitotta a száját, aztán becsukta, és lesütötte a szemét.

Sophie bólintott. Ez volt a legtöbb, amire számíthatott.

Erősen beleharapott az ajkába, nehogy elsírja magát. Még egy kis ideig ki kellett tartania.

– Miért mondod most ezt el nekem?

Tim felnézett.

– Mert megérdemled, hogy tudd.

– És tizenöt éve nem érdemeltem meg?

Hogy hihette valaha is, hogy ez a férfinak látszó üres báb lehet az Igazi, a válasz az imáira?

– Már értem – esett le neki. – Azért mondod el épp most, mert ez a te nagy napod, az új kezdet, egyáltalán nem azért, hogy én tovább tudjak lépni. Meg akarsz szabadulni a bűntudattól, hogy te továbbléphess. Igazam van?

Harag markolt a szívébe. Szerette volna megragadni ennek a hitvány alaknak a nyakát, meg akarta ütni, és olyan nagy fájdalmat okozni neki, amilyet ő élt át, újra meg újra. És ráébredt, hogy ez hatalmában áll. Kezében volt a fegyver – a szavak ott lebegtek az ajkán, ott egyensúlyoztak, készen arra, hogy kimondja őket. Az egyetlen dolog, amivel fájdalmat tud neki okozni – Jennifer titka –, az egyetlen dolog, ami képes tőrként átdöfni Tim Jameson Savile Row szabta páncélzatát, és tönkretenni az esküvője napját. De Sophie behunyta a szemét, és vett egy mély levegőt. Nem. Ez Jennifer döntése, Jennifer fájdalma. Sophie nem lesz olyan, mint Tim, nem fosztja meg Jennifert mindkettőtől.

– Sophie, én szerettelek! Soha, de soha nem akartam, hogy ez történjen!

Egy pillanatra Sophie szeretett volna Tim fejébe látni. Tényleg szerette őt, vagy ez is csak egy újabb hazugság? Végül is lefeküdt Vanessával, hogy előmozdítsa a karrierjét. Vagy tényleg szerette őt, csak a bűntudat miatt ment tönkre olyan hamar a kapcsolatuk? Már nem számított.

– Hogy tudsz éjjel aludni? – suttogta.

– Rosszul.

Sophie behunyta a szemét, szívét átjárta a szomorúság.

– Gratulálok, Tim – mondta halkan, és megfordult, hogy visszasétáljon a sötét kertbe. – Remélem, csodásan alakul az estéd!

– Sophie – kiáltott utána a férfi. – Sophie!

Ő azonban nem nézett vissza.

Huszonhetedik fejezet

Adam majd megveszett egy cigiért. Sosem volt nagy dohányos, de francia filmeken nőtt fel, leginkább azért, mert úgy vélte, hogy a Ragyogó napfény vagy A nap szépe alapos ismerete lenyűgözi a csajokat. Azokban a filmekben mindenki dohányzott, a színészek kékesszürke ködbe burkolózva tervelték ki a rablást, vagy fordultak a hátukra szeretkezés után, és e pillanatban a dohányzás megnyugtatóan ismerősnek érződött, tiltott átjárónak a fiatalkorához, amikor még minden egyszerűbbnek tűnt.

Most nem olyan egyszerű az élet, gondolta, miközben kunyerált egy Embassyt Dennis bácsitól. Átment a ház mögötti zsúfolt teraszon, majd néhány lépcsőn lesétálva a Hall franciakertjébe jutott, amely most finoman derengett a lágy kék reflektorfényben. Szippantott egyet a cigarettából, és egyből köhögni kezdett. Elnyomta egy kőfalon, aztán továbbindult a sötétségbe. Hogy tud ilyen rövid idő alatt ennyi minden a feje tetejére állni? De végül is ilyen a változás, nem igaz? Valaki mond valamit, és – katt – egy pillanat alatt megváltozik minden. Az apja, Ali, Tim. Mind megszólaltak, mire a világ kézifékes fordulást hajtott végre, és égő gumi csikorgása közepette mindenki élete új irányt vett.

Adam visszapillantott a teraszra, a csevegő, nevetgélő bulizókra. Vajon hányan őriznek titkokat, alig várva, hogy megoszthassák valakivel – vagy próbálva kétségbeesetten rejtegetni őket? Talán ez a nagy igazság, amit felnőttként megtanulunk: hogy mindenki leplez valamit. Akárcsak az apja vagy Ali. De még Timnek is, akiről Adam mind ez idáig úgy gondolta, hogy képtelen titkot tartani – még Timnek is sikerült egy szörnyű, pusztító hazugságot hét pecsét alatt őriznie. Adam nem tudta, hogyan volt erre képes. Talán egyes titkok egyszerűen túl borzalmasak ahhoz, hogy engedjük őket napvilágra kerülni.

Felsóhajtott, ismét Sophie jutott eszébe. Mit mondjon neki? Adam alig ismerte Sophie Wallist, fogalma sem volt, hogyan reagálna arra, amit ő kihallgatott, sőt arról sem, hogy egyáltalán hisz-e majd neki. Még abban sem volt teljesen biztos, hogy az ő dolga-e elmondani, mi történt Verbier-ben. De képtelen volt arra, hogy ne mondjon semmit, még ha a titkot a legjobb szándékkal őrizné is meg, ahogy vélhetőleg az apja tette a magáéval. Sophie megérdemli, hogy megtudja az igazságot. Ilyen egyszerű ez. Bizonyos dolgok túlságosan fontosak ahhoz, hogy ne tudjunk róluk.

Befordult egy sarkon, elsétált a terasz mellett, majd a túlsó végén megállt. Volt itt egy kerek tó, a víz alatti fények meg-megcsillantak a tavirózsák alatt úszkáló koi pontyok narancssárga és ezüst pikkelyein. A tó mögött egy kőtemplom állt, amelynek a belsejéből Adam halk zokogást hallott. Közelebb ment, és hunyorogva nézte a sötétben görnyedő alakot.

– Sophie?

Csend.

– Sophie, én vagyok az, Adam.

Óvatosan a lányhoz lépett; az egyedül ült a sötétben, és ahogy Adam közelebb ért hozzá, látta, hogy Sophie reszket. Reszket, és zokog.

– Tessék, nehogy halálra fagyj! – terítette a zakóját a lány vállára. Sophie kivörösödött szemmel nézett fel rá.

– Köszönöm.

– Akarod elmondani, mi a baj?

– Tim volt az – Sophie hangja alig hallatszott. – Tim döntött fel Verbier-ben. Az előbb vallotta be.

– Ó – mondta Adam halkan. Sophie ránézett.

– Te tudtad? – sziszegte, és könnyes szeme villámlott a haragtól, hogy még valaki becsapta őt.

Adam mindkét kezét felemelte, tenyérrel kifelé.

– Hé, hé – csak húsz perce tudtam meg. Meghallottam, ahogy Vanessával beszélnek.

Sophie visszafojtotta a lélegzetét.

– Szóval ő is tudja?

Adam bólintott. Őszintének kellett lennie.

– Annak alapján, amit hallottam, Vanessa mindig is tudta. Fölöttetek volt a síliftben, és látta, mi történt.

Sophie két kezét az arcára szorította, és eltakarta a szemét.

– Én meg egész idő alatt egy ártatlan német fogorvost hibáztattam – suttogta. – Annyira, de annyira ostoba vagyok!

– Nem, dehogy!

– Valóban? Tudtad, hogy Tim és Vanessa dugtak, miközben én még együtt jártam vele?

– Nem.

– Tudtad, hogy Vanessa szerzett neki állást? A Glasshouse-nál. Rich mondta el.

Adam megrázta a fejét, de nem volt meglepve. Végzős korukban megkérdezte Timet, miért Bristolba jelentkezett, amikor az összes barátjuk a menőbb bulizós városokba, Leedsbe vagy Manchesterbe ment. A pénz miatt, közölte Tim. Bristol arról volt híres, hogy gazdag embereket vonz, azokat, akiket Oxbridge elutasított, és akik fizetős magániskolákból jönnek. Bristolban, érvelt Tim, a megfelelő emberekkel fog találkozni. És Tim számára azok minősültek „megfelelő embereknek”, akik a legtöbbet tudták nyújtani neki.

– Tim mindig is azt tette, ami Tim számára a legjobb – mondta bánatosan Adam. – Úgyhogy igen, ha Vanessa meg tudott szerezni számára valamit, amire Tim vágyott, akkor van benne ráció.

Sophie dühösen megtörölgette a szemét.

– Miért tette? Miért hazudott ilyen sokáig?

– Mert gyáva. Betegesen önző.

– És Vanessa?

– Biztos vagyok benne, hogy megvolt rá az oka. Azt hiszem, valamiféle nyakatekert módon a szerelem vezérelte.

Ezt próbálta az apja is elmagyarázni neki. Graham úgy gondolta, azzal, hogy távol tartja magát tőlük, azt teszi, ami Adamnek a legjobb, mivel így nem kényszerül választani a szülei között. És a maga módján így mutatta ki az Adam anyja, Susan iránti szerelmét is, mivel megadta az asszonynak, amit az akart, és nem árulta el a titkát Adamnek, aki rajongott az anyjáért. De ettől a következmények még semmivel sem lettek kevésbé fájdalmasak vagy kevésbé károsak. Sophie könnyei ismét záporozni kezdtek.

– Amikor helikopterrel visszaszállítottak Svájcból Londonba, először intenzívre kerültem, aztán rehabilitációra. Tim meglátogatott pár héttel az érkezésem után, fél órát maradt, aztán soha többet nem láttam. A szüleim először azt mondták, hogy csak korlátozták a látogatóim számát. Hónapokkal később bevallották, hogy elfogtak egy levelet, amelyben Tim szakított velem. Akkor olvastam el, amikor már erősebb voltam. Úgy tűnik, Tim mégiscsak tud nagy beszédeket írni. Azt mondta, ráébredt, hogy képtelen megbirkózni a helyzettel, hogy nem bírja elviselni a szenvedésem látványát, és őszintén szólva nem is hibáztattam, akkor nem. De most már tudom, hogy mi volt a valódi ok. Minden alkalommal bűntudatot érzett volna, amikor csak rám néz.

Adam megfogta Sophie kezét. Arra számított, hogy a lány visszahúzza, de ehelyett belekapaszkodott a kezébe.

– Tim és Vanessa megérdemlik egymást. Te viszont sokkal többet érdemelsz.

Sophie megszorította Adam ujjait.

– Örülök, hogy találkoztunk – szólt végül.

– Tényleg?

– Már régóta úgy éreztem, mintha ismernélek. A Timmel töltött hónapokban folyton azt hallottam, hogy Adam így, Adam úgy. A rock frontvonalából származó valamennyi háborús sztoridat meg kellett hallgatnunk. Tudod, Tim keményen dolgozott az egyetemen. Ez volt az egyik, amit szerettem benne. Társadalmi szempontból nagyratörő volt, igen. Becsvágyó. De azt hiszem, az egésznek a hátterében egyfajta megfelelési vágy állt, hogy ne maradjon le mögötted. Szerintem Tim neked köszönhetően lett sikeres.

– Tehát az én hibám.

Egymásra néztek, és elnevették magukat.

– Azért böki az ember csőrét, nem? – kérdezte Adam, akinek nehezére esett, hogy ne érezzen keserűséget. – Így viselkedik, de valahogy mintha minden az ölébe hullana. Nem feltétlenül erre szeretnénk tanítani a gyerekeinket.

Adam érezte, hogy elpirul a „gyerekeink” szó kimondásakor.

Sophie kinézett a sötétbe.

– Sose irigyeld Timet!

– Azért, mert Vanessát vette el?

– Nem. Nem azért. Nehéz idők várnak rá.

– Hogy érted?

Sophie elhallgatott, aztán megrázta a fejét.

– Lényegtelen. Igazából már az egész lényegtelen.

Felkelt, lecsúsztatta a válláról a zakót, és átnyújtotta.

– Tartsd meg – mondta a férfi.

Sophie bólintott.

– Meg kell keresnem a húgomat.

– Még maradtok, ugye? – fogta el Adamet a pánik.

Sophie tétovázott.

– Talán.

– Ugyan már! – unszolta Adam, és ő is felállt. – Nem hagyhatod, hogy ő győzzön! Szerintem keressük meg Christát és a szingliasztal többi tagját, rendeljük meg a legdrágább koktélokat az étlapról, és rúgjunk ki a hámból! Tim nagy, látványos esküvőt akart? Sokba fog ez neki kerülni!

– Találkozzunk a házban – felelte Sophie, arcán kedves mosollyal, és eltűnt a sötétben. Adam egy percig nem mozdult. Addig nézte, ahogy a lány ruhájának vörös csillámlása beleolvad a sötétségbe, míg végül már csak a semmibe bámult.

Menj utána, te idióta, mondta magának. Mielőtt örökre elveszíted szem elől.

Felállt, és a teraszlépcsők felé indult.

– Hé, Ads! – Adam egyből felismerte Tim hangját a háta mögül. – Adam, várj már!

Sóhajtva megfordult, megpróbálta összeszedni magát.

– Láttad valahol Sophie-t? – kérdezte Tim. – Azt hiszem, erre jött.

– Épp most ment el.

Tim nyilvánvalóan látott valamit Adam arcán, mert a homlokát ráncolta.

– Mi ütött beléd?

– Kettőt találhatsz – felelte Adam. Nem tudta elfojtani a haragját. – Tudom, Tim. Tudom, mit tettél Verbier-ben. Tudom, hogy te voltál az, aki fellökte.

Ha arra számított, hogy Tim arcára kiül a döbbenet, a bűntudat vagy a megbánás, akkor tévedett.

– Á, szóval beszéltél Sophie-val – bólintott Tim mindentudón. – Én is beszéltem vele. Totál részeg! A fejébe vette, hogy én voltam az, aki a balesetét okozta. Vádolni kezdett, és őszintén szólva meglehetősen goromba volt.

– Akkor miért keresed?

– Aggódtam miatta, ha már annyira tudni akarod. Meg akartam róla győződni, hogy biztonságban visszaér a Hattyúba.

– Milyen nagylelkű tőled.

Tim összehúzta a szemét.

– Pontosan mit mondott neked, Adam?

Adam közelebb lépett Timhez, és elégedetten látta, hogy az összerezzen.

– Nem Sophie-tól hallottam. Hanem Vanessától. Hallottalak benneteket a pálmaházban. Tudom, mi történt valójában.

Ez legalább betalált. Még a sötétben is látszott, hogy Tim elvörösödik.

– A ma éjszaka nem alkalmas arra, hogy ebbe belemenjünk, Adam.

– Igazán? Azt hittem, tiszta vizet akarsz önteni a pohárba. Nem ezért mondtad el Sophie-nak?

Tim most láthatóan kínosan érezte magát, látszott rajta, hogy bármilyen magabiztos is, most lebukott.

– Ads, baleset volt! Nem tudtam, hogy megsérült, és amikor kezdtek kiderülni a részletek, egyszerűen úgy éreztem, már késő beismerni, hogy én voltam az. Azt hittem, a lába tört el vagy ilyesmi. Azt hittem, majd meggyógyul, és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.

– Otthagytad a lejtőn. Mesterséges kómába helyezték.

– Erről nem tudtam. Egyikünk sem tudta. Villámgyorsan elvitték a hegyről, és kórházba szállították. Abban az első két hétben a szülei eltitkolták mindannyiunk előtt, milyen rossz a helyzet. Mire megtudtam, már késő volt előállni azzal, hogy „Ó, hahó! Tudjátok, mit? Én voltam az, aki rászaladt a sílécére!”

Adam utálkozva megrázta a fejét.

– Az erkölcsöst akarod játszani nekem? – kérdezte immár élesebben Tim. – Képzeld magad a helyembe, és mondd, hogy te nem ugyanezt tetted volna!

– Nem bizony.

– Tényleg? Biztos ez? – horkant fel Tim. – Akárhogy is, ami történt, megtörtént, Adam. Nem változtathatjuk meg a múltat. Vanessa tudja, Sophie is tudja. Most már mind továbbléphetünk.

– Úgy érted, hogy te továbbléphetsz.

Régi barátja összeszűkült szemmel nézett rá.

– Miért érdekel ez hirtelen ennyire?

– Azért, mert tönkretetted az életét.

– Talán inkább azért, mert tetszik neked.

A szavai ökölcsapásként érték Adamet.

– Tim, ez nem rólam szól, hanem arról, hogy te hogyan bántál Sophie-val, hogyan hazudtál neki és hagytad faképnél abban a kórházban, alighanem azért, mert bepánikoltál, hogy emlékezni fog, és mindenkinek elmondja.

– Te hallod saját magadat? „Faképnél hagytad?” Te végigkúrtad fél Londont! Aligha vagy feddhetetlen, ami a faképnél hagyást illeti.

– Állj le, Tim!

– Eszem ágában sincs! Kellemetlen igazságokról akarsz beszélgetni? Adam, nézz már magadra! Mindened meglehetett volna: barátnő, Cambridge, karrier, kurva nagy autó. Mindened megvolt, ember! A külsőd, az agyad, a tehetséged. És mindet eltékozoltad!

– Nem tékozoltam el semmit. Húsz évet töltöttem azzal, amit szeretek csinálni.

– Mit, azt, hogy valami húgyszagú kocsma hátuljában ólálkodsz, és jegyzeteket firkálsz? Ez az, amit szeretsz? Hogy éhbérért dolgozol, és közben semmibe vesznek? Az a te problémád, hogy sosem tudtál nagyot álmodni. Megnyerhetted volna a Booker-díjat, vagy írhattál volna egy hollywoodi forgatókönyvet. De nem! Ragaszkodsz egy olyan iparághoz, ami a szemed láttára tűnik el a süllyesztőben, képtelen vagy továbblépni, és ahelyett, hogy megállapodnál, egyre fiatalabb és fiatalabb emberekkel lógsz, minek a reményében is, Adam? Hogy ez majd megállítja az időt?

Adam úgy érezte, mintha kihúznák a lába alól a talajt. A kiállása Sophie Wallis mellett egy ellene irányuló személyes támadásba fordult.

– Ne próbáld ezt az egészet ellenem fordítani, miközben neked van bűntudatod! – ágált.

– Tudod, miért nem vagyunk már haverok, Adam? Pont ezért. Azért, mert az őrültségeken és a szórakozáson kívül sosem érdekelt téged semmi más. Mindig volt egy másik buli, egy másik nő. Nem voltál kiéhezett. Mindig a szórakozásról szólt minden, és sosem a jövőről.

Adam egy pillanatig Tony Robbra gondolt, és egy őrült éjszakára, amit azokban az időkben csaptak, amikor még barátok voltak. Találkoztak egy filmrendezővel, Simon Ritchie-vel a Groucho Clubban, és ő meg Adam összehaverkodtak, amikor kiderült, hogy mindketten szeretik Akira Kuroszava filmjeit meg az indiai sört. Simon meghívta következő hétre ebédre, mert azt szerette volna, hogy Adam végezze a végső simításokat a legújabb filmje forgatókönyvén. Adam azonban inkább elrepült az MTV Awardsra, és hagyta elsorvadni a kapcsolatot Ritchie-vel, Tony Robbot viszont hat hónappal később már Simonnal együtt fényképezték le egy premieren.

– Figyelj, Adam, ha tényleg tetszik neked Sophie, hát hajrá! Hívd el randira! Engem nem zavar, bár lehet, hogy be kell állnod a sorba Rich mögé.

– Nincs szükségem több szívességre, Tim – horkant fel Adam. – Mindig megvan az áruk.

– Micsoda hálátlan köcsög vagy te! – csattant fel Tim. – Mindig gondoskodtam rólad. Talán köteles voltam felajánlani neked egy állást a Glasshouse-nál? Talán köteles voltam megvédeni téged gyerekkorunkban?

Adam ezen hangosan felnevetett.

– Ugyan mikor védtél te meg engem, Tim?

– Még iskoláskorunkban, amikor az anyád kurválkodott. Én kiálltam melletted, de tudnod kell, miért költözött el valójában Paul Robertshaw a lakótelepről. Azért, mert anyád dugott az apjával, és amikor Mr. Robertshaw megpróbált véget vetni a viszonynak, anyád nem hagyta békén. Macclesfieldbe kellett költöznie, hogy megszabaduljon tőle.

Adam gondolkodás nélkül meglendítette az öklét.

Nem sokszor húzott be valakinek élete során, de ezzel a mostani mozdulattal behozta a lemaradást: leírt egy kört, és tompa puffanással telibe találta Tim orrát. Tim hanyatt esett, ujjai közül máris patakzani kezdett a vér. Elhúzta egyik kezét, és hitetlenkedve meredt rá.

– Eltövted az ovvomat, bafod! – motyogta kásás hangon.

– Mindannyian követünk el hibákat, nem igaz? – mondta Adam, és maga is meglepődött, milyen nyugodt maradt. – De tudod, mit? A lényeg az, hogy ne kövessük el őket újra.

– Baszódj meg, Ads! És elfelejtheted azt a kurva állást is! Lássuk, mire mész a lemezboltoddal!

Adam visszament a házba, miközben Tim gúnyos megjegyzéseket és sértéseket üvöltött utána, amik hidegen hagyták.

Graham Stowe az ajtóban állva figyelte.

– Szép ütés volt, fiam! – mondta.

– Kösz, apa!

Adam megszorította az apja vállát, és bement.

Huszonnyolcadik fejezet

A buli lassan áttelepült a teraszra, mivel közeledett az esküvői ünnepségek fénypontja: a tűzijáték. Sophie hallotta, ahogy előző este a lányok erről áradoztak a leánybúcsún. Ezrekbe került, mondták; Vee apukája elintézte az önkormányzatnál, hogy megadják az engedélyt. És állítólag a tűzijátékot kifejezetten úgy tervezték meg, hogy egy másfél méter magas szerelmes szívet formázzon.

Noha Adamnek félig-meddig megígérte, hogy marad, Sophie már csak haza akart menni. A gondolattól, hogy akár csak hozzávetőleg is egy helyen kell tartózkodnia Timmel és Vanessával, ne adj’ isten további dagályos szerelmi vallomásokat kell végighallgatnia tőlük, hányinger fogta el. Az egyedüli ok, amiért kísértést érzett arra, hogy mégis maradjon, maga Adam volt, mivel, nos, a férfi körül valahogy mindig minden kicsit izgalmasabbnak tűnt. De ugyan mire számít, mi történik, még ha végig itt marad is? Úgy sejtette, Adam Stowe vajmi kevéssé érdeklődik iránta. A férfi jóképű és elbűvölő, míg ő csak Tim szerencsétlen exbarátnője, aki hol üvölt, hol szipog a társaságában. Sophie tisztában volt vele, hogy eluralkodott rajta az önsajnálat, de hát ez már csak egy ilyen nap volt.

A teraszra tartó emberáradattal ellentétes irányba indult, a tömeget pásztázva, hátha Christa nyomára bukkan. Megpillantotta Hugót, aki egy idősebb férfival beszélgetett az előcsarnok közelében – Hugót legalább könnyű volt észrevenni. A férfi intett, és aggodalmas arccal átfurakodott hozzá.

– Minden rendben van Bennisonékkal? – tudakolta.

– Igen, köszönöm, visszaértek a luxusszállásukra, és biztos vagyok benne, hogy mostanra az igazak álmát alusszák. Hála a lovagias segítségednek és a verhetetlen nyelvtudásodnak.

– És veled minden oké, Sophie?

A lány meglepődött, hogy Hugo észrevette, valami nem stimmel vele. Talán nem annyira részeg, mint a többség; végül is, ha az ember csaknem két méter magas, valószínűleg jóval több kell, hogy berúgjon. Emellett, mivel felfedező, feltehetően az átlagosnál fogékonyabb mások érzelmeire: ez hasznos készség, ha valakit mérgezett hegyű lándzsákkal felfegyverzett bennszülöttek vesznek körül.

– Jól vagyok… minden rendben – mondta Sophie olyan meggyőzően, amennyire csak tudta. – Hosszú volt ez a nap, de túlélem.

Hugo gyengéden megérintette Sophie karját.

– Tudod, van egy afrikai közmondás, amit hasznos lehet követni: „Nem számít, mennyire forr a dühöd, a jamgyökeret nem főzheted meg rajta.” Bármilyen terhet cipeltél is eddig, Sophie, tedd le! Nem éri meg. Szinte semmi sem éri meg.

Sophie mosolygott. Ez a nap minden szempontból nézve nehéz volt, de az, hogy olyan emberekkel találkozott, mint Hugo Crabb, bőségesen kárpótolta. Hugo, Zara, Paul – mind kedves, segítőkész és őszinte emberek. És ha a szingliasztal a vesztesek gyűjtőhelye, hát Sophie habozás nélkül inkább a kudarcot választja, mint a sikert.

– Hugo, én nemsokára elmegyek, ha addig nem találkoznánk, akkor most elbúcsúzom. Szívből örülök, hogy megismertelek.

– Talán reggelinél még összefutunk – mondta a férfi. Sophie hálás volt neki, hogy nem próbálta meg visszatartani. Szorosan megölelte, és egy percig így maradt.

– Sok szerencsét a kalandjaidhoz! – mondta halkan. – Simuljon talpad alá az út!5 Így szól az áldás, ugye?

Hugo bólintott.

– S mindig hátad mögül fújjon a szél! Ó, és mindig elérsz telefonon, ha tippekre van szükséged olyan helyekről, ahova érdemes elutazni.

Sophie figyelte, ahogy a férfi a bárhoz sétál, aztán elővette a telefonját, hogy megmondja Christának, most már mindenképpen visszamegy a Hattyúba, vele vagy nélküle.

– Sophie!

Ahogy megfordult, a feléje igyekvő Jennifer Jamesont pillantotta meg, és lelkiismeret-furdalás fogta el.

– Nem jössz ki megnézni a tűzijátékot, drágám?

– Nem az én világom, Jenny – felelte Sophie. – Olyan robajjal jár, mint valami háborús lövöldözés.

– Az én koromban már bármilyen lövöldözésnek örül az ember.

Sophie arcára fanyar mosoly ült ki.

– Bocs – emelte fel a poharát Jennifer. – Azt hiszem, túl sok Bellinit ittam.

Sophie körülnézett, nem hallja-e őket valaki.

– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet… Úgy értem, nem lesz baj abból, ha gyógyszerre iszol?

– Ó, lazíts már kicsit, Sophie! – szólt rá enyhe türelmetlenséggel Jennifer. – Nem szerepel már túl sok Bellini vagy tűzijáték a határidőnaplómban.

– Ne beszélj így!

– Miért ne? Ha valaki, hát te pontosan tudod, Sophie, hogy az ember életének egy pillanat alatt vége lehet, így ni! – Csettintett egyet az ujjával. – Talán még három hónapom van hátra. Talán egy évem. Lehet, hogy csatlakozom egy csodaváró gyógyszerkísérlethez, és kapok még öt vagy tíz évet. De most itt van nekem a mai este. Ez a pillanat.

– De ma jót buliztál, ugye? – kérdezte inkább Sophie.

– Mesés volt, igaz? – Jennifer arcán széles mosoly terült szét. – Minden egyes percét imádtam, és addig maradok, amíg ki nem dobnak. Azt akarom, hogy a mai nap addig tartson, amíg csak lehet.

Onnan, ahol álltak, jól látták a táncparkettet, ahol Bill, Jennifer férje, Lucyval táncolt. Bill elkapta a felesége tekintetét, és integetett.

Jennifer apró, boldog sóhajt hallatott.

– Megmondtad neki?

Jennifer arca elsötétült, és éles pillantást vetett Sophie-ra.

– Sophie, kérlek, ezt már megbeszéltük!

Sophie szelíden elmosolyodott, és megérintette a másik nő karját.

– Úgy értem, megmondtad-e neki ma este, mennyire szereted?

Jennifer összekulcsolta a kezét.

– Drága Sophie – válaszolta leheletnyi melankóliával a hangjában. – Emlékszem rá, amikor legelőször találkoztunk. Tim hazahozott téged egy hétvégére. Miután elmentél, azt mondtam Billnek, túl jó vagy Tim mellé.

– Mi? Nem!

Jennifer kuncogott.

– Tim a fiam, és mindennél jobban szeretem, de soha nem lett volna boldog valakinek az árnyékában, neked pedig az volt a sorsod, hogy kivételes legyél, Sophie.

– De aztán megváltozott a sorsom – felelte a lány, és érezte, hogy elkedvetlenedik.

– Talán, de újra megváltoztathatod, mert az az érzésem, hogy újra készen állsz a szárnyalásra, Sophie Wallis.

– Nos, tudod a számom – mondta gyorsan Sophie, mert nem akarta újból elsírni magát. Jennifer bólintott.

– Ha legközelebb Londonban jársz, elkísérhetlek a kórházba, elvihetlek ebédelni, amit csak szeretnél – folytatta Sophie. – A Viktória és Albert Múzeum káprázatos. Tag vagyok ott. Tudtad, hogy megvan nekik Fred Astaire öltönye a jelmezrészlegen?

– Talán kikölcsönözhetem, ha legközelebb táncolni megyünk.

– Bizonyára nem volna ellenvetésük – nevetett Sophie.

Jennifer az órájára pillantott.

– Bill fél órája arra kért, szerezzek neki egy brandyt, de már rendesen imbolyog, úgyhogy szerintem inkább egy csöbörnyi feketekávéra van szüksége. Utána pedig mi lenne, ha velem néznéd meg a tűzijátékot? Fent a tetőn?

Sophie az ajtó felé sandított: igazából nem vágyott másra, mint hogy a Hattyúban bebújjon a takaró alá, és erről az egész napról megfeledkezhessen, de tudta, hogy nem mondhat nemet Jennifernek. Ma nem.

– Persze, miért is ne? – felelte. Öt percig nézi a tűzijátékot, utána viszont már tényleg hazamegy.

Még egyszer végigpásztázta a környéket Christa után, de a húgának nyoma sem volt.

A buli még mindig pezsgett. A Haslop Hall előtt hosszú sorban álltak a taxik. Mivel senki sem igényelt fuvart, a sofőrök a kavicson ácsorogtak és csevegtek, mintha a saját külön bejáratú bulijukon volnának. Úgy tűnt, mindenki jól érzi magát – mindenki, csak ő nem.

Sophie megállított egy arra járó pincért.

– Hogy jutok fel a tetőre? – kérdezte. – Van ott valami teraszféle vagy ilyesmi, ahonnan meg lehet nézni a tűzijátékot?

– Bizonyára a kupolára gondol – bólintott. – Menjen fel a lifttel a másodikra, aztán menjen végig a folyosón, és látni fog egy csigalépcsőt. A tetejénél lesz.

Naná, hogy csigalépcső, gondolta Sophie, és vett egy mély levegőt, mielőtt a lifthez ment volna.

Megnyomta a hívógombot, és nézte, ahogy az art deco számlap jelzi, hogy a lift visszatér a földszintre. Hangos „ping” hallatszott, majd zümmögve kinyílt az ajtó. Sophie hirtelen Vanessával találta szembe magát. Az arca felhevültnek tűnt; egy vastag hajtincs kiszabadult a kontyából, és a szeme úgy festett, mintha sírt volna.

– Sophie – szólalt meg. Vanessa mosolyogni próbált, de az ajka megfeszült. – Még mindig itt?

– Már nem sokáig.

Sophie egy pillanatig hallgatott.

– Egyébként gyönyörű voltál – mondta. – A templomban.

Őszintén így gondolta, és a történtek ellenére így tűnt helyesnek.

Vanessa teljesen elképedt a bók hallatán.

– Ööö, köszönöm. Te is. Mármint hogy remekül nézel ki.

Sophie félrebillentette a fejét.

– Te tényleg szereted, ugye? – kérdezte egyszerűen.

Vanessa pislogott, láthatóan azon töprengve, hogy ez valamiféle csapda-e.

– Igen. Szeretem – felelte aztán, árnyalatnyit felszegve az állát.

És abban a pillanatban Sophie ráébredt, hogy valóban ez az igazság – és borzasztóan megsajnálta Vanessát. Tényleg szerette Timet, csak így lehetett képes ilyen hosszan cipelni ezt a terhet, de a rettenetes igazság az volt, hogy Vanessának abban a biztos tudatban kell tovább cipelnie ezt a súlyt, hogy a férje egy nap majd ismét hazudik, és önzésében fájdalmat okoz neki. Szerelem volt ez – valódi szerelem –, de micsoda árat kellett érte fizetni!

Sophie látta, hogy Vanessa tekintete balra rebben a válla fölött. Sophie megfordult és megpillantotta Timet, aki a szálloda lépcsőjének alján állt. Valahogy másnak tűnt. Vagy talán csak ő nézett már rá más szemmel.

– Van, jössz? – kiáltotta. – Kezdődik a tűzijáték!

Sophie megérintette Vanessa karját, és biccentett a férfinak. Aztán nézte, ahogy elmennek.

Huszonkilencedik fejezet

Adam Stowe olyasmit érzett, amihez egyáltalán nem volt hozzászokva: hamarabb haza akart menni egy buliból, mintsem az véget ért volna. Hugo és Zara épp zajosan utánpótlást rendeltek a szingliasztal számára a bárpultnál – három palack pezsgőt néhány pezsgőspohárral –, és a közelgő tűzijátékról fecsegtek. Normál esetben Adam járt volna az élen, egy löketnyi kirt vagy amarettót töltött volna a poharakba, vagy felhajtott volna némi szezonon kívüli fagyöngycsókkoktélt, de ma este valahogy nem fűlt hozzá a foga. Kimerült volt, és letört, és a legkevésbé sem volt kedve tósztot mondani a boldog párra.

– Gyere, Adam! – mondta Hugo. – Henry és Cherie mindannyiunknak fenntart egy jó helyet legelöl.

– Menj csak előre! – felelte Adam, mosolyt erőltetve az arcára. – Még van egy kis dolgom.

Hugo vidáman intett, mire Adam zavartan rámosolygott. Bűntudatot érzett, amiért hazudik új barátjának, de jobb, ha egyszerűen visszaoson a Hattyúba anélkül, hogy bárkinek is esélye nyílna erről lebeszélni őt. Az viszont igaz volt, hogy előbb még el akart végezni valamit.

– Adam, hát itt vagy!

Tim édesanyja kilépett elé, és mielőtt válaszolhatott volna, magához ölelte.

– Hol voltál? Alig tudtam veled egy szót váltani egész nap.

– Sok volt a dolga, Mrs. J. – mosolygott Adam az asszonyra, biztosra véve, hogy az mennyire nem örülne, ha tudná, hogy el akar menni. – Nagy nap volt ez a maga számára.

– És számodra is – felelte Jennifer. – Úgy hallom, megmentetted ma este Ali Malik életét.

Adam lezseren legyintett.

– Semmi hősies nem volt benne – de azért egy kicsit megroggyant, odafönt alussza ki magát.

– Jobb is, hogy a szülei nincsenek itt. Meghívtuk Naveent és Nazrát, de épp egy hajóúton vesznek részt. Állítólag a Karib-tengeren.

– Most, hogy mondja, Ali említette, hogy finanszírozott nekik valami luxusvakációt.

– Nem hinném, hogy véletlen az időzítés – vonta fel a szemöldökét Jennifer.

– Ma este határozottan lekerült róla a rövid póráz.

Vicces volt, hogy Jennifer ilyen jól ismeri Alit. Mindannyian együtt nőttek fel, ki-be járkáltak egymás házába, és Tim édesanyja jóindulatú juhászkutya módjára őrködött felettük. Adam eltűnődött, vajon a saját fiait is ilyen jól ismeri-e.

– Apropó szülők, beszélgettél már apukáddal?

– Igen. Kábé ugyanolyan jól sült el a dolog, mint szokott.

Jennifer oldalra billentette a fejét.

– Adam, azt hittem, már képes vagy ezen túllépni.

Adam körülnézett.

– Nézze, Mrs. J., kérdezhetnék valamit? Apám mondott valamit ma este. Hogy anyámnak viszonya volt.

– Bobby Robertshaw-val?

– Maga tudott róla? – kérdezte Adam. Hát persze hogy tudott róla. Susan Stowe a barátnője volt.

– Tim azt mondta, hogy Robertshaw-ék ezért költöztek el a lakótelepről. Miért? Mi történt?

Jennifer elfordította a tekintetét, az arca most sápadt volt.

– Adam, nem akarok pletykálni.

– Ez nem pletykálás, Jenny. Ez a gyerekkorom. Az életem. Tudnom kell.

– Sosem tudtam meg, mi történt pontosan – mondta Jennifer halkan.

Elhallgatott, tekintete a távolba révedt.

– Már tartott egy ideje a dolog Sue és Bobby között, habár azt nem tudom, hogy pontosan mióta; ahhoz épp elég régen, hogy Susan szerelmes legyen, vagy legalábbis azt higgye, hogy szerelmes. Bobby nagydumás volt, szerintem a csillagokat is leígérte neki az égről. Egész biztosan elhitette vele, hogy van közös jövőjük.

– De én még csak beszélgetni sem láttam őt Mr. Robertshaw-val. Egyáltalán megkísérelte elhagyni a feleségét, vagy csak szédítette anyámat?

– Szerintem erről csak Bobby és Karen Robertshaw tudja az igazságot – közölte arcát felfújva Jennifer. – Hallottam, hogy Mr. Robertshaw beszélt a feleségének a Susannel folytatott viszonyáról, de a felesége hallani sem akart erről. Emlékeztette arra, hogy mit veszítene. Úgy véltem, ez beleillik a képbe, hogy elköltöztek Macclesfieldbe. Új életet akartak kezdeni.

Jennifer most még egyenesebben nézett Adam szemébe. Olyan volt, mintha csak tudná, mire gondol Adam. Hogyan robbanthatja fel egy anya a családját egy kaland kedvéért? Ha Mrs. Robertshaw nem volt hajlandó lemondani a családjáról, az ő anyja miért? És ami még rosszabb: Adam élete nagy részében neheztelt az apjára, amiért elhagyta őket – nem okozott-e az anyja még nagyobb kárt?

– Tudod, amikor az ember tizenöt éve házas, amikor az egész kezd áporodottnak érződni, az élet unalmassá válik, és jön egy izgalmas ember, aki azt az életet kínálja fel, amiről álmodtunk, az ember néha kísértésbe esik – válaszolta meg a kérdését Jennifer.

– Emberek vagyunk, Adam. Előfordul, hogy önzőek vagyunk. Az édesanyád nem akarta megbántani Grahamet, neked pedig egészen biztosan nem akart fájdalmat okozni. De Bobby mellett megtalált valamit – izgalmat, szenvedélyt, reményt? Nem tudom – úgy hitte, megéri. Persze a végén az ő szíve is összetört.

Adam megpróbálta visszaidézni az apja távozása utáni hónapokat, megpróbált visszaemlékezni olyan jelekre, amelyek arra utaltak, hogy Susan Stowe a saját külön bejáratú poklában szenved. Talán így is volt, és talán valahol ezt Adam is tudta. Kétségkívül ebben az időszakban kezdett egyre több időt tölteni Jamesonéknál, vagy bezárkózva a saját szobájába a gyarapodó lemezgyűjteményével.

– Meglepődtem, hogy senkit sem hoztál magaddal az esküvőre – jelentette ki Jennifer, egyértelműen megpróbálva más irányba terelni a beszélgetést.

– Ez a diplomatikus változata annak, hogy „Hogy áll a szerelmi életed?”.

– Adam, te sosem szűkölködtél női társaságban.

– Lehet – vonta meg Adam a vállát. – De ez nem jelenti azt, hogy valaha is rátaláltam volna az igazira, nem így van?

– Lehet. De az is lehet, hogy egyszerűen nem a megfelelő lányt kerested.

Adam nem is volt biztos abban, egyáltalán milyen lányt keresett mind ez idáig. Randizott magasakkal, alacsonyakkal, szőkékkel és barnákkal, elismert szépségekkel és szórakoztató nőkkel. Mindig büszke volt arra, hogy „típussemleges”, és lám, hova jutott ezzel.

– Na és mi van Sophie-val? – kérdezte Jennifer.

Adam nem akarta beismerni, hogy épp őt kereste, amikor Jenniferbe botlott. Hogy ő az egyedüli oka, amiért még itt van a bulin.

– Sophie?

– Miért ne?

Adam vágott egy grimaszt.

– Szerintem úgy véli, egy idióta vagyok.

– Akkor téved.

Meglepve nézett az asszonyra.

– Adam, tizenegy éves korod óta ismerlek. Olyan, mintha te is a fiam volnál. Mindig is nagyon okos gyerek voltál – és mindig is hatalmas szíved volt. Szerintem igazi főnyeremény vagy.

– Egy egész listát tudok összeállítani azoknak a lányoknak a nevéből, akik ezt vitatnák.

– Ó, igen? – nézett rá jelentőségteljesen Jennifer. – Emlékszel Paula Sterlingre?

Beletelt egy kis időbe, amíg Adamnek eszébe jutott, ki az. – Paulára az iskolából.

A lány a Harling Comp kockáinak egyike volt, lényegében láthatatlan, amíg csak el nem jött a serdülőkor, ami brutális pattanásokkal sorozta meg. Attól a perctől fogva Pizzapofa Paulának gúnyolták, ő lett mindenki élceinek a céltáblája, az iskolai zsargonban a csúfság és unalmasság megtestesítője. De kémiaórán az ültetés ábécérendben történt, és miközben egy Bunsen-égőn osztoztak, Adam felfedezte, hogy Paula nagyon vicces. És ami még fontosabb volt, a tolltartóján a „Portishead” felirat díszelgett, ami Adam szemében Paula Sterlinget a kiválasztottak egyikévé emelte.

– Paula most már a fogorvosom – vicsorított Jennifer. – Mindig érdeklődik felőled, amikor elmegyek hozzá a szokásos ellenőrzésre.

– Csodálom, hogy egyáltalán emlékszik rám.

– Paula arra emlékszik, hogy megváltoztattad az életét.

– Én?

– A jelek szerint szereztél neki egy meghívót valami menő bulira, amit Ian Cameron tizenhatodik születésnapja alkalmából tartottak. Beszélgettél és táncoltál vele. Ezt követően a diáktársak nem csúfolták többé Paulát, egyszerűen csak Penészvirág Paula lett megint – habár immár nem is annyira penészvirág. Miután mindannyian leérettségiztetek, egy ideig randizott Ian Cameronnal.

Adam erről nem tudott. Ami azt illeti, egyetlen iskolatársáról sem tudott semmit. Úgy döntött, hogy Londonba megy, és ezt az egészet maga mögött hagyta. Csak a célra fókuszált, akárcsak az anyja.

– Örülök, hogy Paula emlékszik rám – mondta. – De nem hiszem, hogy túl sokat tettem volna azért, hogy megváltoztassam az életét.

– Épp eleget tettél érte, Adam. Megváltoztattad, hogy mások miként tekintettek arra a lányra, és megváltoztattad azt is, ahogyan magáról gondolkodott. Most támogatott fogszabályozást végez tizenéveseknek, hogy segítsen javítani az önbizalmukon. Ez picit talán neked is köszönhető.

Habár örömmel hallotta, hogy Paula életére pozitív hatást gyakorolt, Adam gyanította, hogy ha valaki megkérdezné az összes nőt, akivel élete során találkozott, a visszajelzés már nem volna ilyen elragadtatott.

– Nos, azt hiszem, én is köszönettel tartozom magának, Mrs. J.

– Miért?

– Azért, hogy ott volt. Gyerekkoromban, amikor anyám folyton dolgozott, a maguk háza második otthonom volt. Ezért örökké hálás leszek.

Jennifer azzal lepte meg, hogy átkarolta, és erősen magához szorította.

– Büszke vagyok rád, Adam – suttogta.

Épp elhúzódott, amikor úgy tűnt, eszébe jut valami.

– Ó, Adam – megtennél nekem egy nagy szívességet?

– Persze, bármit.

– A tetőn készültem megnézni a tűzijátékot. Fel tudnál nekem vinni oda egy széket? Megkérném valamelyik fiamat, de mindketten önző disznók.

Adam kuncogott.

– Persze.

Jennifer egyik kezét a szája elé téve, „színpadi félre” jelleggel suttogott.

– De ne szólj senkinek! Az a legjobb hely a házban, és nem lenne jó, ha megrohamoznák.

Adam megragadott egy póklábú széket, és megállított egy pincért, aki megmondta neki, hogy a kupolába a csigalépcsőn keresztül jut fel – amit egy székkel a kezében valódi kihívás volt megmászni. Adam némi kísérletezést követően arra jutott, legjobb, ha a széknek egyszerre mindig csak egy lábát döccenti feljebb, így végül felért a tetőre. A kupola gömbboltozatú építmény volt a ház tetején, minden oldalán íves ablakokkal, amitől Adam úgy érezte, mintha egy viharlámpás belsejébe lépett volna. A lépcső tetejére érve látta, hogy valaki már van az erkélyen.

A szíve nagyot dobbant, amikor felismerte Sophie-t. A lány még mindig az ő zakóját viselte, hosszú haját egyik vállára vetette. A mellvédnek támaszkodott, és kibámult a sötétbe, kezével átfogva a másik csuklóját. Olyan kecses és derűs látványt nyújtott, hogy a férfi nem akarta megzavarni.

A szék a padlónak ütődött.

– Adam – fordult meg a hangra Sophie. – Hát te mit csinálsz itt?

– Épp ugyanezt akartam kérdezni én is.

– Találkozóm van valakivel – mondta a lány, karját összefonva a mellkasa előtt.

– Ó – nyugtázta Adam elszoruló szívvel. Rich Jamesonnal? Az ő zakójában? Csak nem lehet ilyen kegyetlen a sors?

– Jenniferrel – mondta a lány. – Jenniferrel van találkozóm.

Adam igyekezett palástolni a megkönnyebbülését.

– Már értem. Ő kért meg, hogy hozzam fel ezt a széket.

Onnan, ahol álltak, mindketten tisztán látták a lenti teraszt, és Adam észrevette, hogy Jennifer Bill-lel kézen fogva áll, barátok és családtagok gyűrűjében. Ittak, nevettek, szemmel láthatólag nem siettek sehová, különösen nem a tetőre. Jennifer mindkettőjüket felültette.

– Nem hinném, hogy feljön, szerinted?

– Én sem hiszem – felelte Adam, akit hirtelen elfogott az idegesség. Általában jó szokott lenni a dumája. Rendszerint nem esett nehezére flörtölni, mindig kéznél volt egy rakás sztorija, amelyeknek segítségével lenyűgözhette vagy elcsábíthatta a hallgatóságát, de itt az erkélyen, magasan a tömeg feje fölött olyan félszegnek érezte magát, mint valami tinédzser élete első diszkójában, aki épp összeszedi a bátorságát, hogy felkérjen egy lányt.

– Akarsz leülni? – ajánlotta fel a széket Sophie-nak.

A lány megrázta a fejét, és kinézett a sötét völgyre.

– Egyébként sajnálom – mondta.

Adam odalépett mellé.

– Mit?

– Tudod: amit megtudtál Timről és a balesetemről. Remélem, ez nem árnyékolja be a kapcsolatotokat.

– Azt hiszem, azon már túl vagyunk – legyintett Adam. – Úgy egy órája bemostam neki.

Sophie tágra nyílt szemmel meredt rá, és Adam nem igazán tudta hibáztatni ezért. Megbocsáthatatlannak tűnhet valakire az esküvője napján rátámadni.

Adam megvonta a vállát.

– Lekurvázta az anyámat.

Sophie lehunyta a szemét, és kuncogni kezdett.

– Bocsánat, nem szép tőlem, hogy nevetek, de Tim tényleg olyan szörnyű!

Adam szomorúan elmosolyodott.

– Előfordul, hogy valakit nagyszerű barátnak tartunk, de aztán rájövünk, hogy már nem is része az életünknek. Hogy már más életet él, más emberekkel, és mi nem szerepelünk benne. Már nem a barátunk, csak egy emlék, és azt hiszem, Timmel és velem már jó ideje ez volt a helyzet. Be is vallotta. Azt mondta, azért nem találkozik már velem, mert nem vagyok becsvágyó. De az a helyzet, hogy én sem kerestem. Azt hiszem, már jóval ez előtt a hétvége előtt tudtam, hogy milyen ember.

Ebben a pillanatban felcsendült a zene – a James Bond-motívum, amelyet Adam már a nyitó ütemekből felismert –, süvítő hang szelte át a levegőt, majd zöld és arany fények örvénye robbant az égre.

– Kezdődik – mondta Sophie. Adam közelebb húzódott hozzá, kezük csak néhány centire volt egymástól a korláton, fejüket felfelé fordították. Adamnek el kellett ismernie, hogy látványos bemutató, és eltűnődött, vajon mennyibe kerülhetett – mennyi pénz, és csak így elfüstölik! Ezen a hétvégén, ahogy hallgatta a luxusvakációkról mesélő Jontyt, vagy Timet, aki az új autójáról regélt, amit most rendelt meg – Sophie reakcióját arra, hogy visszautasított egy helyet Cambridge-ben –, életében először töprengett el azon, hogy jó döntéseket hozott-e. De ahogy ott állt, és kibámult a kupolából, a világ tetején, egy gyönyörű nő mellett, és egy tűzijátékot nézett, amelyet John Barry egyedülálló filmzenéi festettek alá, Adam Stowe úgy érezte, pontosan ott van, ahol lennie kell. És ezért Timnek tartozott hálával.

Az utolsó durranások is elenyésztek, és odalent a tömeg éljenezni meg tapsolni kezdett. Sophie Adam felé fordult, arcán szelíd mosoly ült.

– Tudod, amikor a mélyponton voltam, teljesen reményvesztve a balesetem utáni hetekben, nem sok értelmét láttam annak, hogy folytassam. De aztán a kórházi ágyamon fekve egy tűzijátékot pillantottam meg az ablakon keresztül. Nem volt sem szilveszter, sem örömtüzek éjszakája6, de valaki valahol ünnepelt. Csak néhány csillagot és fénycsóvát láttam, mert nem tudtam megmozdulni, de hallottam a sistergést és a robbanásokat. És akkor megfogadtam, hogy újra képes leszek meglátni és átérezni az örömöt. Másnap megtettem az első lépésemet.

Adam bólintott, és kezét a lányéra tette. Sophie nem húzódott el.

– A tűzijáték határozottan az élet jó dolgai közé tartozik – mondta a férfi.

– A tűzijáték és a karamellapuding – vágta rá a lány.

– A tűzijáték, a karamellapuding és a Monster Munch.

– A Monster Munch? – ismételte a lány lebiggyesztett szájjal.

– Minden idők abszolúte legjobb rágcsája.

Most már annyira közel voltak egymáshoz, hogy Adam érezte a lány testének melegét.

– És még? Még mit szeretsz? – kérdezte.

– A naplementét Porthmeor Beachen, St. Ivesban – válaszolta a lány a sötétbe bámulva.

– Aha, látom, emelkedik a léc… Rendben, akkor én a martinira szavazok az Hotel Belles Rives teraszán a francia Riviérán.

– Újabb irodalmi utalás?7 A világ legnagyobb Monster Munch-rajongója igencsak kifinomult.

– Mi a helyzet a síeléssel? – kérdezte Adam.

Sophie elbizonytalanodva pillantott fel rá.

– Mi van vele?

– Tegnap este azt mondtad, hogy szerettél síelni. Felragyogott az arcod, amikor erről beszéltél. Szeretnél újra síelni?

– Nem – vágta rá azonnal a lány.

– Miért nem?

– Mert túlságosan fájdalmasak az emlékek.

Adam bólintott.

– Emlékszem, hogy gyerekkoromban rajongtam Evel Knievelért, tudod, azért a fenegyerek ürgéért. Minden ugrását megnéztem. Minden egyes bukása után, amint felépült, azonnal újból motorra ült, és még nagyobb és vakmerőbb célokat tűzött ki maga elé.

– Adam, én nem vagyok Evel Knievel – mondta Sophie.

– Egyikünk sem az – felelte a férfi, és a kezét gyengéden megszorítva közelebb húzta a lányt. – De a lényeg az: ne hagyd, hogy az út döccenői visszatartsanak attól, hogy visszaülj a motorra. Lehet, hogy csak meg kell próbálnod nagyobbat ugrani.

Mindketten a völgyre néztek; az ég mély sötétkék színben játszott, és Playborough fényei átszűrődtek a fák között.

– Tudod, ezen a hétvégén elveszítettem a munkámat, mindkét szülőm cserben hagyott, és ráébredtem, hogy a legjobb barátom még annál is nagyobb barom, mint amekkorának hittem. De most, ebben a pillanatban, boldog vagyok.

Sophie pillantása találkozott az övével, aztán félrerebbent.

– Elveszítetted a munkádat? Sajnálom.

– Ne sajnáld! – mondta Adam. – Már épp ideje volt, hogy váltsak. Még Evel Knievelnek is szögre kellett végül akasztania a sisakját.

– Akkor ez az izgalmas rész – jelentette ki nagy meggyőződéssel Sophie. – A tervezgetés.

– Mint a nyaralásnál.

– Vagy az esküvőknél.

– Vagy az első csóknál – mondta Adam. – Az az egyik legklasszabb érzés.

A hangulat megváltozott, mintha csak valaminek a határán volnának, és a levegő annyi elektromossággal telt meg, hogy Sophie nem tudta nem érzékelni. Adam vadul dobogó szívvel közelebb lépett hozzá.

Ekkor hirtelen nagy döndüléssel kivágódott a kupola ajtaja, és a falnak csapódott.

– Mi az ördög…?

Megpördülve a betámolygó Graham Stowe-t pillantották meg.

– Átkozott új cipő – motyogta. – Egész este csúszkáltam. Majdnem kárt tettem magamban.

Graham megtántorodott, mire Adam elengedte Sophie kezét, hogy elkaphassa az apját.

– Kösz, kölyök – kuncogott Graham, amikor Adam leültette őt a Jennifernek felhozott székre. – Figyelj, tudom, hogy kicsit későn szólok meg minden, de nem jelentkeztem be a szállodámba, és úgy tűnik, most már túl késő van hozzá. A pincér azt mondta, idefent vagy, úgyhogy feljöttem megkérdezni…

Leveregetett némi port a nadrágjáról, és láthatóan csak akkor vette észre, hogy Adam nincs egyedül.

– Csak nem szakítottam félbe valamit? – kérdezte.

– Nem, csak a tűzijátékot néztük – felelte Adam, és bemutatta egymásnak Sophie-t és az apját.

– Hol tervezett megszállni, Graham? – kérdezte kedvesen Sophie.

– Valami kocsmában Albanyben. Talán a Nyúl és Kopóban?

Sophie fintorogva fordult Adamhez.

– Ez a tegnap esti karaokés hely?

Adam elszoruló szívvel bólintott.

Alaposan megnézte magának a széken félig elterült Grahamet. Tekintete üveges volt, arca felhevült; úgy tűnt, az apja szerető gondoskodásra szorul. Aztán Sophie-ra nézett, és felsóhajtott.

– Vissza kell juttatnom a Hattyúba.

– Igen, valószínűleg igazad van.

A lány csalódottnak tűnt, amit Adam jó jelnek fogott fel.

– Figyelj, beteszem egy taxiba – mondta, és már a nyakába is vette az apja karját, hogy lesegítse a lépcsőn. – Öt percen belül itt vagyok. Csak várj meg itt!

Kivitte Grahamet a bejáratnál várakozó Priusok sorához.

– Odaadom neked a kulcsomat – mondta Adam, ahogy berakta az apját egy taxiba, és átnyújtotta neki a fából készült kulcstartót. – A 8-as szobában lakom, a legfelső emeleten, rendben?

Graham bólintott.

– 8-as szoba. Nem gond.

– Klassz, akkor viszlát később…

De épp amikor Adam becsukta volna az ajtót, Graham kidugta az egyik kezét, benne egy sárga cédulával.

– Fiam, bent felejtettem a kabátomat és a táskámat. Be tudnál szaladni érte?

Adam felsóhajtott, aztán visszasprintelt a házba. Ujjával a falon dobolt, amíg a ruhatáros átnézte a fogasokon sorakozó végtelen számú tüllt és kasmírt. Alig várta, hogy visszamehessen Sophie-hoz, de rájött, hogy a helyzet akár előnyére is válhat. Most, hogy a kulcsa az apjánál van, Adamnek Sophie-val kell majd visszamennie a Hattyúba, és ha az apja egyből elaludna, akkor neki nem volna más lehetősége, mint hogy a szomszédba menjen…

– Adders!

Érezte, hogy két kéz nehezedik a vállára, és ahogy hátrafordult, Rich Jamesonnal találta szembe magát. Lógott a nyakkendője, és vörösborfoltok tarkállottak az ingén. Adam sosem kedvelte Richet, már vézna kiskamasz korában sem, amikor láthatólag abban lelte örömét, hogy beköpje Timet Jennifernek vagy Billnek.

– Hát hol voltál eddig, apafej? Egész nap alig láttalak.

– Elfoglalt voltál – felelte Adam, és átvett egy táskát meg egy tweedzakót a ruhatárostól. – Nagy felelősség násznagynak lenni, nem igaz?

Úgy tűnt, Rich nem érzékeli Adam szarkazmusát.

– Na és miért nem jöttél el Marbellába? – kérdezte Rich enyhén vádló hangon.

– Helyette elvittem Timet bulizni tegnap este.

– Hallottam. Kis híján ki is nyírattad. – Rich nevetett, kilátszott foltos, rózsaszín foga, aztán körülnézett. – Hé, nem láttad valahol Sophie-t?

– Sophie-t?

– Sophie Wallist.

– Nem. Egy ideje már nem láttam – hazudta Adam.

Rich halkabbra fogta.

– Tudom, a násznagynak egy koszorúslánnyal kellene hazamennie, há? – kacarászott. – De a rohadt életbe, amint megláttam Sophie-t, meg kellett változtatnom a terveimet. És ő totál benne van, ha érted, mire célzok.

Adam nem tudta palástolni a meglepetését.

– Te meg Sophie?

Rich elégedetten és buján kacsintott.

– Úgy bizony! – felelte, elnyújtva a szót. – A jövendőmondó sátorban korábban. Lassú víz partot mos, ami Sophie Wallist illeti, annyit mondhatok. És most ezért keresem. Ott akarom folytatni, ahol abbahagytuk Madame Zoránál. Megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk valamikor a jövő héten, de éppenséggel kezdhetünk egy ágyban reggelizéssel is a Hattyúban.

Adam gyomra görcsbe rándult, ahogy Rich megérintette a karját.

– De Timnek el ne áruld, oké? Úgy értem, most már boldog házasember meg minden, de azért az egész kínos kicsit, nem?

Rich a homlokát ráncolta.

– Hé, Ads, jól érzed magad?

Adam elnyomakodott mellette.

– Jól vagyok. Mennem kell – mondta gyorsan. Forgott vele a világ, úgy érezte, összetört a szíve. Sophie és Rich? Pont Rich…

A Prius sofőrje türelmetlenül dudált, amikor Adam kibotorkált.

– Most jössz vagy maradsz? – kiabált ki a nyitott ablakon Graham.

– Jövök – mondta Adam, és az apja zakóját gombócba gyűrve beszállt mellé a hátsó ülésre.

Harmincadik fejezet

Sophie begubózva feküdt az ágyon, a takarót szorosan magára tekerve, de még ebből a helyzetből is látta az ég kék csíkját a függönyök alatt, és érezte, hogy megint forró, tikkasztó nap lesz.

– Reggelt, álomszuszék, nem akartalak felébreszteni. – Elmosolyodott, amikor érezte, hogy keze meleg bőrhöz ér.

Habár ez a hétvége nem pont úgy fog véget érni, ahogyan elképzelte, Sophie örült, hogy valaki mással találja magát egy ágyban – még ha az csak a húga volt is. Előző éjjel fél óráig várt a kupola erkélyén, hátha Adam visszajön, de mivel a férfinak nyoma sem volt, Sophie dühösen visszament az előcsarnokba, ahol Christa – végre-valahára – arra várt, hogy megérkezzen a taxi, ami visszaviszi a Hattyúba. A tetőn érzett izgalomhoz képest nagy volt a kontraszt, de amilyen drámaian alakult egyébként a hétvége, így volt ez jól.

– Mennyi az idő? – Christa felkapta az óráját, aztán visszahanyatlott a párnájára. Sophie nézte, amint üdvözült mosoly terül el húga arcán.

– Most jutott eszembe, hogy nem kell felkelnem, három reggelit megcsinálnom, kikészítenem Hattie ruháit, bepakolnom a hátizsákját, megbizonyosodnom afelől, hogy megmosta a fogát, és segítenem Dannek megtalálni a kulcsait meg a telefonját, amin a kapuzárási pánikjához asszisztáló kurváját hívogatja.

Sophie nevetett.

– Ennyi?

Christa szorosan behunyta a szemét, aztán hatalmasat sóhajtott.

– Egyelőre. Habár köztünk szólva nem bántam, hogy Ali beájult az éjjel. Ha nem teszi, könnyen lehet, hogy összejöttem volna vele, és akkor én se lennék sokkal jobb Dannél, nem igaz?

Sophie egyik szemöldöke kétkedőn a magasba szaladt. Nem hitte, hogy Christa valóban ilyesmit tett volna; fiatalkori lázadásai ellenére mindig is monogám típus volt, és habár most becsapva és megbántva érezte magát, Sophie-nak kétségei voltak afelől, hogy az Ali Malikkal való „összejövés” Christa alkatával egyáltalán komolyan felmerülhetett volna. Sophie kibújt az ágyból, és bekapcsolta az apró vízforralót.

– Nem állíthatjuk, hogy eseménytelenül telt a tegnapi nap – sóhajtotta az ablakon kinézve.

– És hogy érzed magad ma reggel?

– Milyen szempontból?

– Timmel kapcsolatban.

Sophie maga is meglepődött, mennyire nem érez semmit Timre gondolva. Előző este, amikor egyedül üldögélt a gloriettben, azon töprengett, vajon képes lesz-e valaha megbocsátani Timnek, de az akkor benne dúló gyötrelem és harag már elcsitult, most pedig nyugodtnak és tisztának érezte magát, amilyen a levegő egy tomboló vihart követően.

– Tim Jameson nem része az életemnek, mint ahogy az elmúlt tizenöt évben sem volt az. A különbség csak annyi, hogy ma reggelre ezt el is fogadtam – válaszolta, és eszébe jutott valami, amit Paul mondott neki tegnap a szingliasztalnál a beszédek előtt – arról, hogy a sztoikusok szerint az elfogadás a boldog élet kulcsa. Lehet, hogy az ókori görögök tényleg tudtak valamit.

Odavitte a teát a testvérének, aki most törökülésben ült az ágyon.

– Van még valami jó a dologban – jelentette ki Christa, kortyolva egyet. – Timhez képest Dan jó színben tűnik fel.

– Nem vagyok benne biztos, hogy a „jó” a megfelelő jelző. Szerintem pontosabb úgy, hogy „némiképp kevésbé tűnik szarházinak”.

Christa elnevette magát.

– És mi a helyzet Adam Stowe-val? – kérdezte sokatmondó mosollyal.

– Na, ő is csatlakozhat a csapathoz – horkant fel Sophie a szemét forgatva.

– Ne csináld már, Soph! Azt hittem, kedveled őt.

Sophie grimaszolt. Én is azt hittem, gondolta. Odafent a tetőn Adam aranyos volt, romantikus, őszinte, és, igen, nem csekély mértékben szexi. Sophie úgy érezte, a férfi meghallja, hogy dobog a szíve, amikor odahajolt hozzá, közvetlenül azelőtt, hogy Graham betört volna meghitt kis gyóntatószékükbe. De aztán Adam eltűnt, és Sophie azon tűnődött, nem csak képzelte-e az egészet.

Felsóhajtott.

– Adam Stowe szórakoztató és jóképű, ebben igazad van. De egyértelmű, hogy az első benyomásom volt helyes vele kapcsolatban. Szétszórt, önző és teljes mértékben tapintatlan. Vegyük csak a tegnap éjszakát: Zara látta, hogy elmegy az apjával egy taxiban – oké, rendben, gondoskodnia kellett róla, de legalább egy üzenetet küldhetett volna nekem, nem kellett volna otthagynia, hogy úgy álljak ott a tetőn a hidegben, mint Bálám szamara.

– Soph, legalább engedd, hadd próbálja megmagyarázni!

De Sophie már rázta is a fejét.

– Az élet kiszámíthatatlan – mondta hirtelen elmélázva. – Csavart labdákat hajít az embernek – mindketten jól tudjuk –, így aztán a legjobb, ha megbízható emberekkel vesszük körül magunkat. Olyanokkal, akikre számíthatunk, és Adam Stowe egyértelműen nem ilyen.

– Vicces, én mindig azt gondoltam, hogy olyan emberekkel érdemes magunkat körülvenni, akikkel jól érezzük magunkat – állította Christa. – Amikor megláttalak benneteket a táncparketten, mindketten nagyon boldognak tűntetek.

– Nos, a kérdés elméleti marad, nem? – vágta rá élesen Sophie. – Kétlem, hogy valaha viszontlátnám Adam Stowe-ot, és nem is érdekel.

Egy darabig egyikük sem szólalt meg.

– Még mindig nálad van a zakója – biccentett Christa a szék felé, amire a nővére a ruhadarabot hajította. Sophie szíve kicsit kalapálni kezdett, ahogy eszébe jutott, hogyan terítette a vállára a kertben a férfi.

– Leadom a recepción, amikor lemegyünk reggelizni.

– Sophie, ne legyél már ilyen konok! Itt lakik a szomszédban! Menj, kopogj be!

– Eszemben sincs. Alighanem épp egy koszorúslánnyal hancúrozik, akit a taxira várva csípett fel.

Ebben a pillanatban megrezzent a mobilja, üzenete érkezett. Sophie-n izgalom hullámzott át. Talán Adam szeretné visszakapni a zakóját. Talán bocsánatot szeretne kérni a tegnap éjjeli viselkedéséért, és el akarja magyarázni, miért ment el a buliról és miért nem jött vissza. Talán…

Lucinda Bennison azt akarja, hogy intézz nekik keddre transzfert a Heathrow-ról Fulhambe. Ne furgon legyen. Azt szereti, ha a sofőr öltönyt visel.

Sophie csalódottan dobta az ágyra a telefont.

– Ki az?

– Az az átkozott Serena White. Az a nő egy rémálom. Csak követelni tud, és semmit sem köszön meg.

– Akkor mondj fel! – rántotta meg a vállát Christa.

– Ez nem olyan egyszerű – csattant fel Sophie. Örült, hogy a beszélgetés elterelődött Adam Stowe-ról, de a Warwick Travel sem volt kellemesebb téma.

– Nem? Azért vállaltad el azt az állást, hogy szép lassan visszailleszkedj a munkaerőpiacra, emlékszel? Évek teltek el, és te még mindig ott vagy. És még csak nem is élvezed.

– Nem. De mit tehetnék?

Christa felvonta a szemöldökét.

– Sophie, a kérdés inkább az, hogy mit ne tudnál megtenni.

Sophie értékelte, hogy Christa ennyire hisz benne, de megvoltak a maga korlátai. Nem fogják alkalmazni egy jégpályán, sem táncoktatóként a Pineapple Studiosnál. Ráadásul szeretett utazási irodában dolgozni. Amikor a tetőn beszélgettek Adammel, és a férfi megkérdezte, mit szeret legjobban, szinte minden, ami eszébe jutott, az utazáshoz kapcsolódott. Az esküvői fogadáson is belelkesedett, amikor Hugóval beszélgetett a huskyk áthajtásáról a Bering-szoroson, vagy Paullal az Atlanti-óceán átevezéséről. Ezek az emberek abban hittek, hogy az utazás arra való, hogy gazdagabbá tegye az ember életét, nem pedig arra, hogy másoknak imponáljunk vele Putney-ban egy vacsorapartin. Christa, ujját Sophie-ra szegezve előrehajolt.

– Ismerlek, Sophie Wallis! Eszedbe jutott valami, igaz? Látom, ahogy kattognak a fogaskerekek az okos fejedben.

– Mi lenne, ha volna egy utazási iroda olyanok számára, mint én? – gondolkodott hangosan Sophie. – Olyanoknak, akik régebben utazgattak, de most valamilyen fogyatékosság vagy szorongás visszatartja őket. Nem csak egy listára gondolok olyan helyekről, ahol vannak akadálymentesített létesítmények. Egy utazásszervezőre lenne szükség, aki sorsfordító, felvillanyozó utakat tervez – bárkinek, bárhova. Ha földszinti elhelyezésre van szükséged, vagy oxigénre, vagy éppen ápolóra, az egészet meg lehet szervezni előre.

– Meg tudnád csinálni?

Sophie bólintott.

– Bonyolultabb lenne, de az alapelv ugyanaz, mint bármilyen más útiterv esetén. És alkalmazhatnánk olyan embereket, mint Paul és Hugo, felkérhetnénk őket, hogy tartsanak motivációs beszédeket, így az utazás több lenne egyszerű üdülésnél.

Sophie érezte, ahogy beszéd közben egyre jobban belelkesül. Ha tíz évvel ezelőtt igénybe vette volna egy hasonló cég szolgáltatásait, akkor talán nem vált volna félelmetessé számára az, hogy kimozduljon és világot lásson. Csak egy ötlet, de máris kezdett szárba szökkenni – és látta, hogy lelkesedése visszatükröződik Christa szemében is.

– Mindig azt mondtad, hogy te szeretnél lenni a főnök – emlékezett vissza a húga. – Emlékszem, amikor végzős gimisként közölted, hogy nagyobb leszel, mint Richard Branson.

– Sok mindent mondtam tizennyolc éves koromban.

– De épp ez a lényeg, Soph, hát nem érted? Megvolt benned az a tűz, az az őrült, megingathatatlan magabiztosság. És most megint látom benned, amikor erről beszélsz. Rajta, Soph, csináld meg! Szerintem lelkileg már megtetted az első lépést.

Sophie elnevette magát.

– Azért még ne rendeljük meg a Bentley-t! Egyelőre anyáék garázsában lakom, és lefogadom, Hattie-nek is több megtakarítása van a malacperselyében, mint amennyivel én rendelkezem.

– Részletkérdések – legyintett Christa. – Ha valaki képes megcsinálni, az te vagy, Sophie Wallis. És ha már malacokról beszélünk – ugrott fel –, szalonnaillatot érzek – menjünk le reggelizni, mielőtt minden elfogy!

Felkapta Adam zakóját, és odadobta Sophie-nak.

– Meglátjuk, hogy az a szörnyűséges, önző Adam is ott van-e.

***

A reggelizőhelyiségben káosz uralkodott; asztalokat toltak össze, székeket húztak oda újdonsült barátok mellé. Számos arc sápadt és macskajajos volt, de a helyiség így is pezsgett. Lehet, hogy a násznép szempontjából a Hattyú B kategóriás szálloda volt, de, akárcsak a szingliasztal esetében, ez volt az a hely, ahol az emberek jól érezhették magukat. Sophie maga elé képzelte a Haslop Hallt, azon belül is a nászutas lakosztályt. Vajon Mr. és Mrs. Jameson a baldachinos ágyon ébredt, még mindig rózsaszirmokkal körülvéve, vagy az ifjú férj a kanapén aludt? Sophie arra gondolt, bármelyik lehetséges. Sophie és Christa egy sarokasztalnál ült, és Sophie körbepillantott, magának sem akarva beismerni, hogy Adamet keresi. Paul és Tina egy oldalsó asztalnál foglalt helyet, koktélesernyőre emlékeztető fehér napernyő védte őket a perzselő reggeli hőségtől. Ali egy sarokban ült, szemét napszemüveg takarta, és egy kanna kávén osztozott egy jóképű férfival. Nem, ez nem egyszerűen egy jóképű férfi, jött rá Sophie, hanem Matt, az előző esti pincér! Ez még Alihoz mérten is hamar ment. Lehet, hogy Christának igaza van: az ember hoz egy döntést, és változtat. Nem szükségszerű, hogy nehezen menjen.

Miután Christa a szalonnától és véres hurkától erőre kapott, elment, hogy szerezzen egy taxit, amely elviszi a Nagy Házhoz, ahol a Renault-ját hagyta. Zara odajött, és leült az üres helyre.

– Hogy vagy ma reggel? – kérdezte, és kezét Sophie-éra tette.

– Meglepő módon még mindig életben – felelte Sophie. – Az előző éjszaka kicsit olyan volt, mint valami szellemvasút. Szörnyek vetődtek rám a sötétből, de most, hogy már vége, közel sem tűnik annyira rémisztőnek, mint közben. Valójában egy icipicit derűlátónak érzem most magam.

– Csak egy icipicit? – nézett Zara sokatmondóan a Sophie székének háttámlájára terített zakóra. – És van ennek valami köze a zakó tulajdonosához?

Sophie nagyot sóhajtott.

– Nincs. Bevallom, úgy gondoltam, Adam Stowe talán más, de aztán kiderült, hogy éppolyan megbízhatatlan, mint a többiek.

– És ebbe a „többiekbe” Rich Jameson is beletartozik?

Sophie a szemét forgatta.

Zara fintorgott.

– Nem tudom, helyesen teszem-e, ha elmondom, de tegnap este hallottam, hogy azzal dicsekszik, randija van veled.

Sophie szeme tágra nyílt.

– Rich Jamesonnak? Velem? Te jó ég, dehogyis!

– Akkora idióta! Nem tudom, Adam mit gondolt a dologról.

– Rich ezt mondta Adamnek?

Zara bólintott.

– A tűzijáték után, a ruhatárnál.

Sophie kellemetlen adrenalinlöketet érzett a mellkasában, és felugrott, megragadva a zakót.

– Bocs, Zara! Mennem kell.

Csak nem értette Adam teljesen félre a helyzetet? Ezért nem jött volna vissza a kupolába – mert bedőlt Rich Jameson förtelmes agyszüleményeinek? Sophie kirohant a reggelizőszobából, ki az előcsarnokba.

A szigorú frizurájú nő posztolt a recepción, szokásos ellenségessége sugárzott belőle.

– Ki akar jelentkezni? – tudakolta.

– Igen, azaz nem. Vagyis nem most – mondta Sophie.

– Tizenegyig lehet kijelentkezni – közölte éles hangon a nő.

– Igen, tudom. De még csak tíz múlt – szögezte le Sophie. A másikra tényleg ráfért volna egy lecke az ügyfélszolgálat jelentéséről.

A nő úgy meredt rá, mintha csak belelátna a gondolataiba.

– A lényeg, hogy azt akartam megkérdezni, itt hagyhatnék-e valamit az egyik vendégük számára. Ezt a zakót – tette le a pultra. – Mr. Stowe-é, a nyolcasból.

– Úgy érti, a férjéé.

– Adam Stowe nem a férjem – jelentette ki Sophie ellentmondást nem tűrően.

A recepciós összepréselt ajakkal mosolygott, mintha csak azt mondaná: „Azt maga csak szeretné.” Sophie megragadta a zakót, azon tűnődve, kiengedje-e a kezéből. Úgy érezte, ez közöttük az egyetlen kötelék, az egyetlen ok, amiért újra kapcsolatba léphetnének.

– Mr. Stowe már elment – mondta a recepciós, és visszafordult a számítógépe képernyőjéhez. Sophie érezte, hogy a szíve riadtan ugrik egyet.

– Elment? Hova?

– A vendégek nem osztják meg velem a terveiket.

Sophie csak állt és bámult rá, míg végül a nő nagyot sóhajtott.

– Húsz perce ment el. Azt mondta, el kell érnie egy vonatot.

***

Playborough vasútállomásán csak egyetlen pad állt a peronon, de Adamen és az apján kívül nem is várt ott senki. Ez meglepte Adamet, mivel az esküvőn több mint ötszázan vettek részt, de hálás volt a csendért, ugyanis a feje még mindig hasogatott az előző éjszaka miatt.

– Rendes tőled, hogy elhoztál, kölyök.

– Nem kockáztathattam meg, hogy helyi taxit hívjak neked, apa – felelte Adam, visszaemlékezve az őrült Fiat-sofőrre a legénybúcsúról. – Ki tudja, hol kötöttél volna ki.

Ali nagyvonalúan kölcsönadta Adamnek a bérelt kocsiját, azzal a némiképp kevésbé önzetlen feltétellel, hogy Adam utána visszafuvarozza őt Londonba. Adamnek nem volt sok választása: Ali olyan mennyiségű tudatmódosítót fogyasztott, hogy alighanem még napokig nem lesz elég józan a vezetéshez. Adam nem igazán lepődött meg, amikor kiderült, hogy Ali „bérelt kocsija” egy kecses, fehér Porsche Carrera, amit olyan volt vezetni, mintha egy rakétameghajtású gokart volna. A bőgő motor és a pillekönnyű gázpedál ellenére Adam többnyire betartotta a sebességkorlátozást. Többnyire.

– Jó látni, hogy Alinak ennyire jól megy, nem? – állapította meg Graham.

Adam bólintott; nem állt szándékában kiigazítani. Graham együtt horgászott Bill Jamesonnal, és Jennifer említette, hogy Ali szüleivel még mindig barátságban vannak. Alinak a maga módján, a saját elképzelései szerint kell ezt megoldania.

– Évek óta nem ültem ilyen autóban – tette hozzá az apja az állomás aprócska parkolójában álló Porsche felé biccentve.

– Évek óta? – kérdezte Adam. – Én még életemben nem ültem ilyen autóban.

– A hulladékkezelési biznisz soha nem hozott lázba – mondta Graham. – De jól fizetett, úgyhogy volt pár menő járgányom életem során.

– De jó egyeseknek – felelte Adam, és egy pillanatra megint fellángolt a lelkében az apjával szembeni régi ellenséges érzés. – Pár évvel ezelőttig anya azzal az ősrégi Mini Metróval járt, amit azon a héten vett, amikor én újságíróként dolgozni kezdtem.

– Tudod jól, hogy anyád visszaküldte a csekkjeimet – válaszolta az apja. – Ennek ellenére mindig elküldtem az újabbat: nem akartam, hogy szükséget szenvedjetek.

Adam a távoli sínekre nézett, nem akart újra veszekedni. Élvezte az együtt töltött reggelt – Graham még a szállást is kifizette. A minimum, amit megtehet, hogy nem morgolódik.

– Na és milyen a nyugdíj? – kérdezte, békésebb vizekre evezve. – Mi a terved?

– A parkban horgászni jobb, mint amire emlékeztem. És arra gondoltam, visszamegyek DJ-nek.

Adam elnevette magát, de aztán észrevette, hogy apja nem csatlakozik hozzá.

– Várj csak – „visszamész” DJ-nek? Már korábban is voltál?

– Már akkor pörgettem a lemezeket, amikor te még nem is éltél, kölyök.

– Csak viccelsz!

Graham megrázta a fejét.

– A lemezlovasok nagyon népszerűek voltak a késő hatvanas és a hetvenes években. Twisted Wheel, Wigan Casino, a sheffieldi Top Rank. Sheffieldben csütörtök este volt a nagy buli, mert az acélműveknél valamiért az volt a fizetésnap. Az öntödében pokoli volt a péntek.

Adam érezte, hogy megrohanják az érzelmek. Az apja hosszú ideig csak távoli alakként derengett az életében, most mégis biztos volt benne, hogy tőle örökölte a zene szeretetét.

– Akkor miért hagytad abba?

– Az apám nem tűrte volna. Nagyapád igen hagyománytisztelő férfiú volt. Az öntödébe is csak azért léptem be, mert ő egész életében ott dolgozott, és tőlem is ezt várta.

– De aztán elmentél.

Graham felvonta a szemöldökét.

– Ha jól sejtem, úgy érted, hogy elmenekültem.

Graham fészkelődött a helyén.

– Vigaszt találtam a munkában – és a pénzben is, ha őszinte akarok lenni. Egy ideig kényelmes volt. Túlságosan is kényelmes. Elszigetelt azoktól a dolgoktól, amelyek hiányoztak nekem. Amiket szerettem. Most már sajnálom.

Elhallgatott, aztán átkarolta Adam vállát.

– Van egy ötletem a nyugdíj idejére. Mi lenne, ha elutaznánk?

– Elutaznánk?

– Golfoznánk, jó borokat innánk, jó ételeket ennénk.

Adam nevetésben tört ki.

– Kérlek, csak golfot ne!

– Mi baj van a golffal?

– Tim szeret golfozni.

Graham egyetértőleg bólintott.

– Igazad van. Akkor csak kaja és bor lesz. Mint abban a filmben, a Kerülőutakban.

– Amiben kaja volt, bor és nők.

A két férfi mosolygott, habár Adam úgy érezte, kissé nevetséges a gondolat, hogy az apjával menjen csajozni.

– Jól hangzik. Akarod, hogy megszervezzem?

Graham megrázta a fejét.

– Akkor Glastonburyben kötnénk ki, vagy Vegasban, vagy valami másik olyan helyen, ahol olyan hangos a zene az előcsarnokban, hogy füldugót adnak az alváshoz, szóval nem, majd én intézem.

Elhallgatott.

– Hallod, az a tegnapi egy jó hely volt. A Haslop Hall. Van valami elképzelésed, mennyi lehetett az italszámla?

– A fejfájásomból kiindulva tetemes – felelte Adam, aki még mindig érezte a szemgolyója mögött a lüktetést.

– Apropó másnaposság – szólt Graham előrehajolva. – Láttam Rich Jamesont kiosonni valaki szobájából ma reggel. Meglehetősen zavarban volt.

Ez felkeltette Adam figyelmét.

– Melyik szobából? – kérdezte. – A szomszédból?

Graham a szemöldökét ráncolva megrázta a fejét.

– Nem, nem a szomszédból. Az egyik udvari szobából a parkoló mellett. Láttam az ifjú hölgyet, ahogy az ajtóból integet neki. Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha az a borzalmas koszorúslány lett volna. Talán Emily?

Adam még kérdezősködött volna, de Graham már felállt: a vonat épp besiklott a vágányra.

– Tessék – mondta Graham a belső zsebébe nyúlva. – Van nálam valami a számodra.

Fehér borítékot nyújtott át Adamnek, amin a Hattyú logója állt.

– Én nem bánok olyan ügyesen a szavakkal, mint te, kölyök, szóval…

Vállon ragadta és megölelte Adamet, aki meglepődött.

– Vigyázz magadra, rendben?

Adam furcsamód nyugtalanságot érzett, ahogy Graham összeszedte a dolgait. Hosszú idő óta először nem akarta, hogy az apja elmenjen.

– Sajnálom, apa! – Adam az apja barázdált arcába nézett.

– Ugyan mit?

– Az időt, amit elvesztegettünk.

Graham bólintott.

– De még nincs késő, nem? Napa Valley, jövünk!

Adam nézte, ahogy az apja felszáll a vonatra, becsapja az ajtót, és kihajol a nyitott ablakon.

– Most pedig menj, és keresd meg azt a lányt! – kiáltotta, amikor a vonat elindult.

– Milyen lányt? – kiabálta Adam.

Graham nevetett.

– Méghogy milyen lányt…

Adam nézte, ahogy a vonat elzakatol a sínen, és érezte, hogy elszorul a szíve.

Aztán megfordult, és az autóhoz rohant.

***

Sophie nehéz szívvel állt a lépcső tetején. Az Adam szobájába vezető ajtó nyitva volt, egy takarítónő szorgalmasan dolgozott odabent, lepedők és fehér törülközők kupaca állt az ajtó mellett. Tehát igaz: Adam Stowe elhagyta az épületet.

Sophie felsóhajtott, aztán ment és összepakolt, még egy utolsó pillantást vetve a fürdőszobára. El sem tudta hinni, hogy ekkora hűhót csapott körülötte Adammel. Olyan nehéz lett volna két napra megosztozni a fürdőszobán? Nem csoda, hogy Adam úgy döntött, távol tartja magát a prűd, szívtelen szomszéd lánytól.

Lezötyögtette a bőröndjét a recepcióra. A szobát már kifizették, és letétbe helyeztek egy hitelkártyát a többletköltségekre. Betette a dobozba a kulcsát az expressz kijelentkezéshez, és azzal kész, ennyi volt. Vége.

– Sophie! Elmész?

Paul lépett oda, boldognak és kiegyensúlyozottnak látszott farmerben és fehér pólóban, amelyen egy piros hajó látszott, meg a ráfröcskölt „Team Atlantic” felirat.

– Láttalak reggelinél, de nem akartam zavarni – nézett rá Sophie sokatmondóan. – Tehát jól sikerült az éjszakád?

– Egy úriember nem beszél ilyesmikről – felelte a férfi.

– Örülök, hogy összejött. Habár még mindig nagyon sajnálom, hogy elloptam a telefonodat.

Paul komoly arccal rázta meg a fejét.

– Sophie, az az üzenet talán a legfontosabb mind közül, amit valaha küldtem vagy küldeni fogok, még úgy is, hogy ezt ténylegesen nem én küldtem el. Akárhogy alakul is Tinával, jövök neked eggyel.

– Ami azt illeti, van valami, amit megtehetnél a kedvemért.

Sophie nem tudott ügyesen nyomulni, legalábbis mostanában. Kényelmetlenül érezte magát, ha kérnie kellett valamit, főképp mivel oly sok évig függött másoktól. De ma reggel tudta, hogy kérnie kell, ha másért nem, hát azért, hogy megossza az izgatottságát. Gyorsan beszámolt Paulnak a nehezebben mozgó emberek számára nyújtandó, személyre szabott utazási szolgáltatásokkal kapcsolatos ötletéről.

– Szerintem ez zseniális ötlet – mondta a férfi. – Komolyan.

Sophie érezte, hogy azonnal megkönnyebbül. Az egy dolog, hogy Christa csupa jót mond, de Paul nem olyan embernek tűnt, aki szépítgetné a mondanivalóját.

– Egész biztosan össze tudlak kapcsolni néhány emberrel, hogy belevághass – tette hozzá Paul. – Ügyfeleimmel, barátaimmal a hadsereg rehabilitációs kórházából. És megtiszteltetés lesz számomra, ha eljöhetek és megoszthatom a tapasztalataimat, ha ezt szeretnéd. – Átnyújtott egy névjegyet, és Sophie-ra szegezte az ujját. – Ajánlom, hogy felhívj!

– Meglesz – vigyorodott el a lány.

Kisétált a napsütésbe, és integetett Christának, akinek poros, öreg Renault-ja kirítt a megannyi luxuskocsi és terepjáró közül.

Christa épp telefonon beszélt, amikor Sophie a hátsó ülésre puffantotta a bőröndjét.

– No, örülök, hogy ilyen jól érzitek magatokat apuval! – mondta éppen Christa. – Majd mi is csinálunk valami klasszat együtt, amikor hazaértem, jó? Édességet kérsz? Persze, viszek haza egy nagy zsákkal… Én is szeretlek, drágám!

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Sophie, amikor Christa letette.

– Azt hiszem, Hattie jobban szórakozott Dannel, mint mi tegnap este – sóhajtott keserveset a testvére. Átnyújtotta a telefonját, és Sophie egy tucatnyi, Dantől jött üzenetet pörgetett át. Voltak képek Hattie-ről, amint palacsintát süt, róla és Danről, amint kuckót építenek a kertben pokrócokból és párnákból, sőt még egy kis videó is Hattie-ről, aki épp hajat mos, és kuncog a szappanhabon keresztül.

– Szerinted ki akarja hangsúlyozni, hogy apának továbbra is jó? – kérdezte maró gúnnyal Christa.

– Egyértelműen hízelegni próbál valakinek.

Christa arca megfeszült.

– Nos, jobb, ha hozzászokik a hétvégi apasághoz – morogta, és lehajította a telefont. Sophie látta, hogy könnycseppek billegnek húga szempilláin, úgyhogy megfogta a kezét.

– Christa, biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte. – Biztosan ki akarod rúgni, és véget akarsz vetni a házasságotoknak?

– Mit kéne tennem? – vakkantotta Christa. – Talán menjek haza, csináljak egy háromfogásos vacsorát, és mondjam azt, hogy „Hé, szívem – minden megbocsátva?”.

– Nem, és jogos, hogy haragszol, meg össze vagy zavarodva a történtek után – felelte gyengéden Sophie. – De ne hozz elhamarkodott döntést!

Dudaszó hallatszott, és ahogy Sophie odafordult, Pault és Tinát látta, akik integettek a parkolóból kihajtva. Sophie is intett nekik.

– Látod? Ott egy pár, akik visszatértek a szakadék széléről. Paul majdnem hagyta őt elmenni.

– Paul nem dugott valakit a biciklisklubjából – nevetett epésen Christa.

– Ezt éppenséggel nem tudhatjuk – mosolygott Sophie.

– Már késő, Soph – suttogta a testvére, és kihúzott egy papír zsebkendőt a sebváltó melletti dobozból. – Hogy bízhatnék meg benne újra?

– Emlékszel anyára és apára? – kérdezte Sophie, és megpróbálta elkapni a húga tekintetét. – Volt egy döccenő a házasságukban. Nem hűtlenség miatt, nem valami gömbölyű seggű amerikai ügyvéd kapcsán. Egy lány miatt történt, akit ápolniuk kellett, míg fel nem épült, akinek segíteniük kellett, hogy újra megtanuljon járni és beszélni, és hogy átvergődjön a depresszió évein. A balesetem miatt feszültté vált a kapcsolatuk, Chris. Mindannyian tudjuk ezt, és mindent örökre megváltoztatott. Apából soha nem lett kamarai elnök. Anyából sose lett legfelsőbb bírósági bíró. De túljutottak rajta, és nézz rájuk! Őszintén hiszem, hogy boldogabbak így. Boldogabbak, mint valaha voltak.

Egy percre Sophie maga előtt látta a fondüpartikat, amelyeket az apja karácsonykor tart a régi egyetemi barátainak, és a lármás kerti vacsorákat, amelyeket Szent Iván-éjkor szoktak rendezni a szülei. Mr. és Mrs. Wallis már nem voltak a munka megszállottjai, nem az állandó, kimerítő küzdelem éltette őket, amire Sophie a fiatalkorából emlékezett. A sorscsapás rendbe hozta az életüket.

Christa feszesen épp csak biccentett.

– Dan azt mondja, beszélni szeretne velem, amikor hazamentem.

– Beszélni?

– Úgy tűnt, sajnálja.

– Talán azt hallottad a hangján, hogy megbánta a dolgot – mondta Sophie.

– Kezdetnek megfelel, nem? – kérdezte Christa, és gázt adott.

– Igen, de az még inkább, ha beszerzed Hattie édességeit, mielőtt elagyabugyál a Barbie-jával. Gyere, van egy édességbolt a főutcán.

***

Adam nagy sebességgel vette be a kanyart. Ali izomautója nemtörődöm könnyedséggel siklott be a sarkon, majd elszabadult ló gyanánt száguldott végig a sávon. Adam nem volt egészen biztos benne, hogy teljes mértékben uralja a motort, de hirtelen úgy érezte, muszáj visszaérnie a Hattyúba. A fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Ha Rich Jameson a koszorúslányra hajtott rá előző este, az azt jelenti, hogy nem Sophie-val volt, ami – talán – azt jelenti, hogy nem is történt köztük semmi előző este. Ingerülten csapott a sebváltóra.

Adamnek fogalma sem volt arról, mi történt Rich és Sophie között a jövendőmondó sátorban, de ez egyszeriben nem is számított. Valójában soha nem is számított. Egyértelműen érezte a kapcsolatot Sophie-val a tetőn, de hagyta, hogy Rich Jameson félrevezesse, hagyott elúszni egy újabb lehetőséget – akárcsak akkor, amikor nem pályázta meg a Cream szerkesztői pozícióját, vagy amikor nem írta meg azt a forgatókönyvet, amelyet egy hollywoodi rendező kért tőle. A lelke legmélyén Adam tisztában volt vele, hogy a dolgok általában az ölébe hullanak, de amikor nem így volt, nem küzdött meg értük. Talán ez is közös az apjában és őbenne, gondolta komoran, és eltűnődött, mi lett volna, ha Graham Stowe jobban hasonlít Mrs. Robertshaw-hoz, és küzd a nőért, akit szeret.

Az órájára nézett: még öt percig lehet kijelentkezni. Van rá némi esély, hogy Sophie ma hosszan ágyban maradt, hogy kialhassa magát a hosszúra nyúlt éjszaka után. Aprócska esély, de ez is több, mint a semmi. Beszáguldott a parkolóba, hajszál híján kerülve el egy viharvert Renault-t, amely épp kihajtott a főutcára, majd a dudára tenyerelve, csúszkálva visszafarolt, mivel egy kacsacsalád meggondolatlanul épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy kitotyogjon az útra a sövény alól.

Sürgető érzéstől hajtva berohant a szállóba. A recepción nagy volt a forgalom – mindenki az utolsó pillanatban jelentkezett ki –, de egyikük sem Sophie volt, az étkezőben pedig az üres asztalokat már ebédhez terítették.

– Francba! – morogta, és felrohant a lépcsőn a tetőtérbe, ahol Sophie szobáját épp porszívózta a takarítónő. Leverten tért vissza az immár üres előcsarnokba, és hosszan nyomta a csengőt, hogy felhívja magára a recepciós figyelmét.

– Nem romlott el – szólt a nő a hátsó irodából kisétálva, és elvette a csengőt Adam keze ügyéből.

– Elnézést. Látta esetleg…

– A nőt, aki nem a felesége? – érdeklődött a nő felvont szemöldökkel.

– Igen, igen – bólogatott. – Sophie-t.

– Kereste magát.

Remény kapott lángra Adam szívében.

– Vissza akarta adni a zakóját.

– Tényleg? És hol találom?

– Már kijelentkezett – közölte a nő, a mellette lévő kulcstartó táblára mutatva.

– Mikor?

– Tíz perce.

– Rendben, megvan önnél a száma, amin elérhetem? Hogy visszakérjem a zakómat, természetesen.

– Nem adjuk ki a vendégeink személyes adatait.

– De ez fontos!

A recepciós enyhén, ám határozottan megrázta a fejét, a frizurája alig rezzent meg. Adam látta rajta, hogy élvezi a hatalmát, de azt is, hogy hacsak nem nyomja víz alá a fejét, egy szóval sem csikar ki belőle többet. Talán még úgy sem. Sóhajtva elment a pulttól, közben felpillantott az üvegbúra alatt kucorgó, kitömött mókusra. Úgy tűnt, gúny ül az állat szomorú szemében.

– Segíthetek?

– Sophie? – Adam kalapáló szívvel pördült meg, de nem Sophie volt az, hanem Cherie doktornő.

– Á, szia – üdvözölte, felkészülve egy újabb adag rosszallásra, de Cherie mosolygott.

– Netán Sophie-t keresed? – kuncogott.

– Igen – nem láttad véletlenül?

– Sajnálom, de nem.

– Meg tudnád adni a számát?

– Sajnos nem ismerem őt közelről. Kérdezd meg esetleg Timet és Vanessát!

Adam bólintott.

– Rendben, ez lesz – mondta, habár tudta, meglehetősen valószínűtlen, hogy a közeljövőben a boldog pár bármelyik tagjával beszédbe elegyedne. – Hé, te nem a Hallban szálltál meg? – kérdezte.

Cherie arrafelé biccentett, ahol Henry, a fotófülkés fickó jelentkezett ki éppen.

– Átadtam a szobámat Alinak, így Henrynél kellett aludnom.

– És hogy ment?

– Maradjunk annyiban, hogy tartozom neked egy bocsánatkéréssel.

– Bocsánatkéréssel? Miért?

– Gorombáskodtam veled a furgonos akció miatt, pedig tudtam, hogy csak segíteni akartál. És, nos… működött. Kiderült, hogy Henrynek csak egy kis noszogatásra volt szüksége.

Szorosan megölelte Adamet.

– Köszönöm – suttogta, aztán gyorsan elfordult, és csatlakozott Henryhez.

Adam átment a bárba, ahol Ali egy karosszékbe süppedve üldögélt. Régi barátja gyűröttnek és szürkének tűnt, ahogy az illik olyasvalakihez, aki épphogy megúszta a gyomormosást, ugyanakkor egyfajta könnyedség vette körül, a szája sarka felfelé görbült.

– Ads, haver, készen állsz a rock and rollra? – kérdezte. – Ali-kazamnak sok a dolga.

– Készen állok, amikor te is – bólintott Adam. A táskája már a Porschéban volt.

– Akkor legjobb, ha összeszedem a cuccomat, és kijelentkezem. Találkozzunk a járgánynál tíz perc múlva, oké?

Adam kisétált a parkolóba, félig-meddig reménykedve, hogy meglátja Sophie-t, de senki sem volt a láthatáron. Megrázta a fejét, és arrébb ballagott. A kövekkel kirakott, fűvel szegélyezett ösvényt követve elhagyta a Hattyú sörkertjét, végigballagott egy fasoron, csak hagyta, hogy a lába vigye. Friss levegőre volt szüksége, térre, de leginkább arra, hogy gondolkodhasson. Visszatekintve ez olyasvalami volt, aminek az elkerülésében komoly gyakorlatra tett szert, kiváltképp, ha a jövőről kellett gondolkodnia, de ezúttal nyakon csípte a jövő.

A szerelmi életét leszámítva Adam meglehetősen biztos volt abban, mi lesz a következő lépése. Tim gúnyolódása, a lefitymáló vád, hogy Adam eltékozolta a benne rejlő lehetőségeket, elevenébe talált, és ösztönzőleg hatott rá. Adam tudta, itt az ideje, hogy kezébe vegye a sorsát, és hétfő reggel első dolga lesz telefonon bevetni személyes vonzerejét a szerkesztőknél. A szabadúszó munka kemény, ezzel tisztában volt, de kezdetnek, a várakozás időszakára megteszi, amíg megtervezi a következő lépést.

Végigment az ösvényen, a nap rézsútosan aranyló sávokat rajzolt az útjára, feje fölött füstifecskék villantak át.

Adam zsebre süllyesztette a kezét, félig-meddig azt remélve, hogy ott találja a napszemüvegét, de az ujjai valami mást tapintottak – papírt: az apja levelét. Feltépte a borítékot, arra számítva, hogy egy levél lesz benne, de helyette egy cédulát talált, meg az apja névjegyét.

EnviroTech Inc

Graham Stowe

vezérigazgató

Adam összezavarodott. Az apja egy jóformán visszavonult szabadúszó hulladékkezelési tanácsadó volt, nem vezérigazgató. Vagy mégsem? Megfordította a kártyát, hátha ott több támpontot talál, de a névjegy hátán csak ennyi állt kék tintával:

Az új álmokhoz – Apa x

Kivette a papírfecnit, de az nem üzenet volt, hanem egy csekk. Egy valódi, fizikai banké, mint a régi időkben. Adam szeme tágra nyílt, ahogy a nullákat számolta.

– Nem… LÉTEZIK! – lehelte, és sűrűn pislogott, majd újra megnézte a csekket, hogy megbizonyosodjon felőle, nem álmodik. – Ez csak valami vicc, igaz?

Az összeg elég volt arra, hogy vegyen egy helyiséget a lemezboltnak, berendezze, és feltöltse készlettel – alkalmasint még arra is elég, hogy létrehozza a rendezvényszervező céget, és a megnyitóra felkérje a Belascót. Óvatosan – nagyon óvatosan, még mindig remegő kézzel, visszasüllyesztette a borítékot a zsebébe.

Elővette a telefonját, hogy felhívja az apját, de most az egyszer nem találta a szavakat. Mit mond ilyenkor az ember? Az igazat, természetesen. De amit az apjának mondani akart, az nem tartozott a nyilvánosságra, nem akkor akarta elmondani, amikor az apja a vonaton ül, vagy éppen ő Ali mellett. Mégis… Egyetlen gyenge csík látszott a telefonján – épp elég egy sms-hez. Egy sms-hez, amelyben elmondhatja azt, amiről tudta, hogy a vasútállomáson kellett volna bevallania az apjának.

Elfelejtettem mondani. Szeretlek.

***

Christa leparkolta a Renault-t a playborough-i főutcán, kipattant, aztán visszadugta a fejét a nyitott ajtón.

– Nem leszek bent sokáig – mondta. – Jobb, ha jó szülő módjára veszek valamit Hattie-nek, amivel rongálhatja a fogát. Te maradsz?

Sophie a boltból immár kifelé kígyózó sorra pillantott. Szemmel láthatóan nem volt túl korán a többgombócos fagyikhoz.

– Úgy tűnik, elleszel itt egy darabig; szerintem kinyújtóztatom kicsit a lábamat.

– Ne menj messzire! – intette Christa.

Sophie átkelt az utcán, és ugyanazon a lejtős úton indult el, amelyiken előző nap sétált. Még mindig csendes és nyugodt volt a környék, napfény szűrődött át a leveleken. Ugyanúgy hullámzott a fű, ugyanazok a méhek szökdécseltek virágról virágra, de azért mégsem volt ugyanaz. Minden megváltozott azóta. A folyó azonban még mindig ott volt, még mindig csendesen sietett tova, még mindig ugyanazok a pörgő-forgó juharlevelek úsztak rajta – és ma egy kósza kacsamenet is: récemama és majdnem kiskacsa kísérete ügyesen siklott a gázlókövek között. Sophie mosolyogva odasétált a víz széléhez. Valahogy vigasztaló volt a tudat, hogy a kúriában lezajlott emberi drámák ellenére a folyó továbbra is folyik, a kacsák továbbra is úsznak, és a nap – fejét hátrabillentve mélyet lélegzett –, nos, a nap továbbra is ragyog.

Ma nem játszottak gyerekek a folyóban, és Sophie örült, hogy ez a gyönyörű hely csak az övé. Felmérte, milyen távolságra van a túlsó parttól. Nincs is olyan messze. A kövek száma alapján nem. Egy, kettő, három, négy… tizenkettő lehet? Vagy a balszerencsés tizenhárom? Az nem olyan sok, nem igaz?

– Rosseb! – vonta meg a vállát és előrelépett, a szíve nagyot dobbant, ahogy megcsúszott a lába, de talpon maradt. Kicsit zihálva előrelendítette a másik lábát is, imbolygott ugyan, de sikerült megőriznie az egyensúlyát. Széles mosollyal körülnézett. Tényleg megcsinálta! A gázlóköveken állt.

– Egy megvolt – mormolta magában.

Ha a következőre is átjutok, elhagyom a szénhidrátokat, gondolta, majd előrelendült, és tökéletesen érkezett. Eddig könnyű.

Ha eljutok a következőre, kidobom a ruhatáramat. Sophie nagyot lépett, és magabiztosan megvetette a lábát, pontosan a kő közepén. Jó. Valódi tavaszi nagytakarítást tervezett. Nincs szüksége skarlátvörös Dolce & Gabbana ruhákból álló komplett ruhatárra, de kezdetnek megteszi, ha többé nem hord ronda szoknyákat, ormótlan lapos sarkú cipőket, egyáltalán semmilyen észszerű ruhadarabot.

Már tudta is, mivel jutalmazza magát, ha eléri a túlsó partot. Ha átjutok a folyón, felmondok.

Hétfő reggel benyújtja a felmondását Serenának, és figyeli, hogyan ül ki a hitetlenkedés arra a botoxozott arcára.

Nem volt teljesen igaz, hogy Sophie-nak nincs semmi megtakarítása. A balesetét követő években nagyon keveset költött – a szülei sosem voltak hajlandóak rezsi-hozzájárulást elfogadni, keveset és olcsón közlekedett, és a társas életét múzeumlátogatások képezték, meg néha egy kis kiruccanás a moziba –, a maradék pedig a vésztartalékszámlájára került, és tudta, hogy van rajta annyi, amennyivel elindíthatja a vállalkozását.

Tett még egy lépést, aztán még egyet. Minden egyes lépésnél egy újabb ügyfélre gondolt, akit megkereshet. Stuart és Sarah Mortimer a nagy épületben a Common közelében. Az agyvérzése előtt Stuart mesélt neki a terveiről, hogy meg akarja nézni a mexikói tengerpartra épült Tulum templomait. Sophie ezt most majd valóra tudja váltani. Aztán ott volt Alfie a rehabcsoportból, aki óriásteknősökkel akart úszni, és Daphne, a szklerózisos hölgy, aki bevallotta, az az álma, hogy láthassa az agyag hadsereget. Sophie megtett egy újabb lépést, aztán még egyet, és a szíve egyre könnyebbé vált, ahogy nem is a szárnyát bontogató vállalkozására, hanem ezekre a kinyíló életekre gondolt. És egyszer csak ott állt a füvön, nem volt több lépés, nem volt több kő. Megérkezett.

– Igen! – kiáltott fel. – IGEN!

„Újra! Újra!”, harsogta a fejében egy hang, amelyet felismert. A tinédzser Sophie hangja volt ez, aki mindent élvezett a vidámparkban, ami gyors volt, és amire fel lehetett szállni, Sophie-é, aki félelem nélkül újra meg újra felült a hullámvasútra, mert imádta a száguldást, az érzést, hogy él. És ahogy visszanézett a partra, Sophie újabb kihíváson kezdett gondolkodni. Mit akar még?

– Adam – suttogta hangosan.

Behunyta a szemét, váratlanul egészen megszédült. Adam Stowe. A szétszórt, megbízhatatlan Adam. Őt akarta.

És még mindig nálam van a zakója, gondolta hirtelen, és elfogta az izgalom. Az udvariasság is azt diktálja, hogy visszajuttassa hozzá, nem igaz? Nem lehet olyan nehéz lenyomozni: Jennifernek biztos megvan az elérhetősége, vagy ott van az a magazin is, amelyiknek dolgozott. A Cream. Meg fogja találni.

Sophie a folyó szélére lépett, felmérte a távolságot az első kőig.

– Várj!

Sophie felnézett: valaki integetett a túlpartról.

Egy pillanatra megdermedt. Álmodik talán? Vagy még mindig részeg? Nem, gondolta dobogó szívvel. Ez tényleg Adam! Az a féloldalas mosoly. Azok a járomcsontok.

– Átjövök! – kiáltotta a férfi.

De Sophie nem tudott tovább várni. Gondolkodás nélkül, szárnyaló szívvel kilépett az első kőre, aztán a következőre, magabiztosan haladt visszafelé, már nem félt, mert tudta – holtbiztos volt benne –, hogy jó irányba tart.

És ahogy felnézett, meglátta, hogy Adam könnyedén szökellve kőről kőre jön felé. Sophie megállt, és középen várt – és valamiért egy fénykép jutott eszébe, ami a diplomaosztója napján készült Bristolban. Tim és ő egymás mellett álltak a talárjukban és a röhejes kalapjukban, vigyorogva, a jövőbe tekintve. Sophie gyakran nézegette ezt a képet a hátán fekve, és meg volt róla győződve, hogy azt a pillanatot ábrázolja, amikor a jövője derékba tört, amikor a tökéletes élete Timmel kisiklott, és ő elindult a baleset utáni korszakba, amelyben Tim már nem szerepelt. De talán Tim és ő csak a folyó felszínén pörgő-forgó levelek voltak, akiknek az volt a sorsa, hogy összeütközzenek, aztán elsodródjanak. Talán ez az egész ide vezette őt, ehhez a folyóhoz, ehhez a kőhöz. Adamhez.

– Mókás, hogy itt találkozunk – mondta, ahogy a férfi középen odaért hozzá. Sophie tudta, hogy béna a flörtölésben, de így is mosolygott, mert boldog volt. Örült, hogy Adam ott van. Örült, hogy együtt vannak.

Adam azonban nem mosolygott.

– Figyelj, meg kell magyaráznom a tegnap estét – kezdte. – Azért nem mentem vissza a tetőteraszra az este, mert Rich Jameson azt mondta, hogy te meg ő…

– Ő meg én micsoda?

A férfi feszengett.

– Szóval… A jövendőmondó sátorban.

Sophie elmosolyodott magában.

– Adam, akármit beszélt is Rich Jameson, hadd mondjam el, hogy igazi tetűként viselkedett a jövendőmondó sátorban. Bepróbálkozott, és majdnem kiütöttem.

Adam elnevette magát.

– Micsoda megkönnyebbülés! – ráncolta a homlokát. – Mert én…

Szinte lassított felvételben kicsúszott alóla a bal lába, és arccal a víz felé billent. Sophie ugyanilyen gyorsan kinyújtotta a kezét és megragadta a karját, amitől ő is megcsúszott. Egy percig imbolyogtak, aztán újra megvetették a lábukat, és egymásba kapaszkodtak, míg mindketten vissza nem nyerték az egyensúlyukat.

– Elkaptalak – vigyorgott Adam.

– Vicces – suttogta Sophie. – Azt hittem, én kaptalak el téged.

Adam lehajolt hozzá, és gyengéden szájon csókolta. Egy pillanatra Sophie azt hitte, újra el fog esni, de a férfi erős karja szorosan tartotta.

– Ezért megérte várni – mosolyodott el a lány, amikor lassan szétváltak.

– Egyértelműen.

Sophie hirtelen zavarba jött.

– Szóval visszamész Londonba?

– Vissza kell vinnem Alit Chelsea-be, a szállodájába.

– És aztán?

– Nincsenek terveim.

– Nekem se.

– Akkor mi lenne, ha együtt tennénk semmit?

Sophie felnézett a kék égre, és a nap hirtelen végtelennek érződött. Adam követte a tekintetét.

– Kisütött a nap – jegyezte meg.

– Igen – felelte Sophie. – Kisütött.

Egy dal szólalt meg a fejében, amit egyszer a rádióban vagy egy filmben hallott, súlyos harsona és egy szexi, füstös hang, ami még úgy is megborzongatta, hogy csak az emlékeiben hangzott fel.

– Min mosolyogsz?

– Egy dalon. Szitakötők vannak benne, meg napsütés, meg magasan szálló madarak. Egy olyan napról szól, mint ez a mai.

– Á. Nina Simone. Feeling Good. 1965-ös szám.

Sophie bólintott.

– Az az. Szeretem azt a számot.

– Én is.

– És mikor kezded el a zenei továbbképzésemet, amiről folyton beszélsz?

Adam töprengett egy pillanatig.

– A Sloane Square-en, kettőkor.

Sophie elnevette magát.

– Ma délután kettőkor?

– Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! – felelte Adam.

– És hova viszel?

– Majd kitalálok valamit – jelentette ki a férfi, és a szája egyik oldalt imádnivalóan felfelé görbült.

– Abban biztos vagyok.

Sophie tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét.

– Mehetünk?

– Azt hittem, már sose kérdezed meg.

És együtt sétáltak át a túlsó partra.