Nem akarta kirobbantani a háborút. Vagy mégis? Már nem tudta;
túl régóta kínozta a gyász és vakította el a düh ahhoz, hogy számon tartsa napjait.
A koronahajtók biztonságos távolba hurcolták Berenice-t az égő Hámortól, igaz, megtalálták a blúza alatt az erszényt és a benne lapuló üveggolyót. Nem derült ki, mi lett a sorsa. Azt sem, mi történt Montmorencyval. Alig lehetett látni: beesteledett, a lángpokol füstje pedig csípte a szemét. Nem afféle ártalmatlan, tünékeny bosszúság volt ez, mint a tábortüzek füstje, hanem igazi, hosszan tartó, maró égés, mely homloküregébe is befészkelte magát. A lángok fénye ördögi ragyogásba borította a környező dombságot és a több tucat kat-togót, akik a katasztrófa elhárításán munkálkodtak.
Hó hullott a nyakába a lombokról, amikor a gépkentaur hozzákötözte egy fenyő törzséhez. Kipegve-kopogva csúsztak le a hókupacok a gépezet fémvázáról Berenice fejére. A hó megtelepedett hajában, és jeges olvadéka becsorgott a gallérja mögé. A nyakát nyújtogatta, remélte, hogy egy kis víz legurul homlokáról a szemébe is, amellyel kimoshatja a csípő füstöt. A kötelet meghúzván a koronahajtó elpo-roszkált a sürgő tömegbe.
A dombtetőről hunyorogva szemlélte az elmosódó tájat saját lehe-lete párafelhőjén át. Berenice nézte, ahogy a tűz és a tömegvonzás elemészti a verem pereme körül az épületeket. Minden alkalommal kiáltások újabb kórusa zengett fel a Hámor égő épületeiből, amikor a következő ház megroggyant vagy a föld alatti tűzvész felé dőlt. Katto-gók törtek maguknak utat a törmelékek közt, alkotóikat megmentendő, miközben a többiek hiábavaló igyekezettel törekedtek a lángok megfékezésére. Csakhogy a gépemberek ereje és gyorsasága elégtelennek bizonyult a Hámor szívét sújtó kataklizmával szemben.
Vegyi anyagok okozta tűz volt, melyet zabolátlan mágia táplált. Cseresznyevörösen és zafírkéken pompázott, sárgán, zöldesen és ibo-lyaszínűen, rózsák és kénkő illata szállt föl az éjszakai égbe.
A szél megfordult, felerősödött. Zsarátnok gyújtotta hamu- és füstfelhőt fútt az Északi-folyó torkolatán túlra, Új-Amszterdam fényei felé. Jeges szél, de Berenice nem vacogott a hidegtől. A távoli tűz megmelengette arcát és szívét.
Itt jártam. Berenice Charlotte de Mornay-Périgord itt járt, ti gazemberek! Ez az én férjem halotti máglyája, akit szerettem, és akit lemészároltatok.
Ugyanakkor nem egyedül állt bosszút. Kíváncsi lett volna, mit művelt Jax, ami ekkora katasztrófát okozott, és megmenekült-e.
Azok az evakuált emberek, akik nem igényeltek ellátást, kis csoportokba tömörültek. Kereste a tömegben, de nem látta köztük Katrina Baxtert. Tisztes távolságot tartottak a fogolytól, azonban nem leplezték dühös pillantásaikat. Berenice tudta, hogy hamarosan a gyarmati kormányzó és Margit királynő ugyanígy fogják vigyázó szemeiket a Szent Lőrinc túlpartjára vetni. Berenice-nek nem állt szándékában, hogy kiújuljon a háború, de legalább visszavetette a fapapucsok előretörését, és ezzel honfitársai időt nyernek a felkészülésre. Berenice remélte, hogy kihasználják.
Nem tartott soká, hogy megérkezzenek az első hadtestek Fort Amsterdamból. Az automatonok sprintelve futottak a káoszba, mint az éjszakai égbolton csóvát húzó, lángoló meteorok, míg emberi parancsnokaik felállítottak egy támaszpontot, ahonnan a keresést irányíthatták. A túlélők, tárgyak és titkok keresését. Berenice előtt megtorpantak, de sokkal fontosabb dolgaik is voltak, semhogy az idejüket pazarolják a fenyőfához kötözött nőre.
Egy férfi, aki három koronahajtónak parancsolgatott, felkocogott a domboldalon, és csatlakozott az új jövevényekhez. Túl halkan suttogtak ahhoz, hogy Berenice hallgatózni tudjon. Sustorgásuk beleveszett a tűzropogásba, a romba dőlő épületek robajába és a bent rekedtek sikolyaiba. Egyszer-egyszer jutott el csak hozzá pár szó, akkor is csupán azért, mert hegyezte a fülét. A katonatiszt tekintete Berenice-re villant, amikor a rózsakeresztes nyakéket viselő férfi azt mondta, talleyrand.
Azon nyomban felállították a sátrat, és rögtön be is tuszkolták, azután pedig semmit se látott, és őt se senki. Berenice számított erre. Elvégre nem akarták, hogy Új-Franciaországba is eljusson a hír, hogy fogságba esett. Addig nem, amíg jó alaposan ki nem faggatták.
A tűz még ropogott, amikor egy óra múlva megérkezett a hintó. Ez sem lepte meg — azt a hosszas kihallgatást biztonságosabb, csendesebb helyen szokás végezni —, az viszont igen, hogy két koronahajtó húzta. A horológusok bezsuppolták a hintóba, ügyelve rá, nehogy a kíváncsi szemek felfigyeljenek rá. A kentaurok rögtön ügetésbe fogtak, Berenice-nek leülni sem maradt ideje; megkötözött kézzel nem tudott semmibe belekapaszkodni, így akkora erővel vágta be a fejét az ülésbe, hogy felrepedt a halántéka, és a füle is csengett.
Berenice azt hitte, rövid kocsiút után a városban kötnek ki. Nem így történt. Gyorsan Új-Amszterdamba értek, de a hintó csakhamar északnak fordult, és ment tovább. Az ablakait lemázolták, az ajtaját meg lakattal zárták, ezért nem tudott a külvilág alapján tájékozódni. A város zajai és szagai elmaradoztak, egy idő után még az égő Hámor füstössége is, és csak nem akartak megállni. A koronahajtók átvágtattak egy folyón, Berenice számításai szerint a Bronck'son. Kisvártatva a kövön fémesen csengő patadübörgést felváltotta a földúton halkabb dobogás.
Kifulladásig rugdosta az alkímiailag megerősített ablaktáblákat. Sajgó bokával összegömbölyödött a kemény üléspadon, és megpróbált elszunnyadni. Idővel sikerült is.
Pirkadatkor riadt fel álmából, midőn egy koronahajtó hideg fémkeze megragadta a vállát. A gépezet rózsaszínes árnyalatot kapott a kelő nap alacsonyan szálló felhőkről visszatükröződő sugaraitól. Elvágta kötelékeit, és meglepően gyengéden kiterelte a hintóból. Berenice csizmája zúzott kővel felszórt kocsiutat tapodott. Elmacskásodott végtagjaiba vér tolult, fájón zsibongtak ujjai. Berenice kimasszírozta tenyeréből a zsibbadást, és körbenézett a helyen, ahova érkezett.
Az izgalom borzongása elmúlt, csakúgy, mint az igazságosztás mámora, miután elkapta Montmorency grabancát, és súlyos csapást mért ellenfeleire. Már nem talleyrand-ként, és nem férjéért bosszút álló feleségként élt. Dühe elszállt. Ma hajnalban nem volt más, csak egy rab. Fázott, éhezett, és félt.
Arra számított, hogy tömlöcbe vetik a Céh valamelyik elfeledett, isten háta mögötti odújában. Arra nem, hogy egy virágzó vidéki kúrián szállásolják el. Bárhol kihallgathatták volna. De ez felülmúlta minden várakozását. Gyanúsan fényűző volt. Akármire is készültek, az messze túlmutatott az egyszerű vallatáson. De hogy milyen messze, s mi okból, arról fogalma sem volt.
Aztán eszébe jutott Jax beszámolója a papról. A fellépése is megváltozott, mesélte. Nem emberi módra viselkedett. Nem értette, mire gondolhatott. Még mindig a sötétben tapogatózott. De ahogy Berenice ismét felnézett a kúriára, gyomra émelyítően görcsbe rán-dult.
Visser titokzatos színeváltozása is így kezdődött? Az ösztönei azt súgták, így.
Égett álmaiban.
A hibernáló kattogó kegyvesztetté vált, és bűnéért alkotói tűznek tavába vetették. Lobogó lángtenger nyelte el működésképtelen, törött óraműveit és hatástalan varázsábráit. Odalent, a roncsok és más áldozatok közé szorulva a kárhozat lángnyelvei nyaldosták nyugvó elméjét.
A hibernáló kattogók nem álmodtak. Képtelenek voltak rá. Ez a tervezőik privilégiuma. Azonban ő más volt, mint a többiek. Ez volt a bűne.
Így hát, ki tudja, hogyan, de álmodott. Lelki szemeinek laterna magicája előtt képek villództak, léghajó-főnixek és gépszolga-szalamandrák feltartóztathatatlan zuhanása. Egy örökkévalóságon át égett, ijedt, szenvedett. Kínok között sikoltozó emberek; látomásait a kárhozottak kórusa kísérte.
Ám ez a gyehenna halandó kezek terméke, ezért, akár a halandók, művük is véges. A sikoltozás nem tarthatott a végtelenségig; a lángok nem tajtékozhattak örökkön.
Telt-múlt az idő. Parázslott, olvadt, párolgott.
Valami beleszúrt a homlokába. Csavartak rajta egyet, mintha dugóhúzóval akarták volna kitolni harmadik szemét. Korábbi, bukása előtti életének kínszenvedéseihez képest semmiség volt. Zárpeckek zörögtek koponyájában.
— Hé! — szólalt meg egy emberi hang. Milyen furcsa, hogy közölni akar valamit, s nem fájdalomtól szűköl. — Szerintem ez még működik.
E szavak voltak a kavicsok, melyek útnak indították az öntudat lavináját. Igen, döbbent rá, működöm. Szalamandra vagyok?
Felidézte utolsó pillanatait. Egy armilláris gömb a darabjaira hullott körülötte, amikor úgy döntött, kikapcsol.
Ahogy a Hámor izzó magva belehullott a vegyszeres zagyba, po-koltüzet támasztó lángra kapott, s ekkor hibernálta magát. Ez volt az utolsó, és egyben a legkönnyebb döntés, amelyet szabad lényként meghozott, egy századmásodpercbe sem került, hogy határozzon. Inkább választja a hirtelen támadt sötétséget, semhogy átélje, amint küzdelmek árán elnyert lelkét elperzseli a tűz, megsemmisítve a szabad akarat kincsét. Nem állította be, hogy mikor ébredjen utána öntudatra. Felkészült a halálra.
Talán csak álmodta, hogy hibernálta magát. Vagy tán most is álmodik, de éber álmot lát.
A szalamandra felnyitotta szemét. A hátán feküdt a füstös ég alatt. Egy elefántcsontszínű bot lógott be felülről látóterébe, mintha uni-kornis volna. Vagy mégiscsak narvál? Egyszer a víz alá merült...
Egy férfi hajolt fölé. Megragadta a szarvat, tiszta erőből csavargatta. A rejtett szerkezetek tiktakszava rezegtette meg a gépezet fejét. Nem, nem szarv ez, hanem kulcs. A homlokába mart, örvénylő anagrammák átprogramozására szolgáló eszköz.
Emlékei közt megjelent egy tükör, homályosan. Egy alkímiai prizma megtörte a mágikus rabláncot, mely örökös elánját a kényszer fémhúsába rótt szigillumaihoz béklyózta. A homlokán díszelgő kulcslyukat megfosztották hatalmától. Machinációik nem taszíthatták szolgasorba. Ennek ellenére roppant bosszantó volt.
Felült. Feje úgy hintázott jobbra-balra, mint egy nyitva felejtett kertkapu, tekintete egy katasztrófa sújtotta tájon söpört át. Tucatnyi automaton kotorászott szénné égett romok közt. A talaj törött agyagcserepekként ropogott a talpaik alatt; a tönkretett Hámor kemencehőjében megsült a sár a mély verem körül. Népéből sokan dolgoztak a kráterben, világító romhalmazok közt lavíroztak. Egyszeregyszer beletúrtak a törmelékbe, hogy kiszabadítsanak egy tűzben megvetemedett műszert, csontot, vagy egy fogaskereket.
Emlékezett a férfira, akit letepert, megkötözött, és száját felpeckelve a szekrényben hagyott. Nem kiálthatott segítségért, nem menekülhetett meg. A szalamandra halálos ítéletet szabott rá, bár nem állt szándékában. Irgalmasságból cselekedett.
Élő emberek is voltak a romok között, akik bejárták a helyszínt. Egyesek katonai egyenruhában, mások rózsakereszttel a nyakukban. A táj záptojásszagú volt, pörzsölt malac bűze keringett a levegőben.
Egy nő állt meg a kulcsos férfi mellett.
— Úgy látszik, kapott egyet a nyakára — mondta a hölgy —, de egyébként meghökkentően jó állapotban van.
— A koronahajtók a medence aljáról emelték ki. Odalent nincs oxigén, ezért nem gyulladhatott fel. Az sem kizárt, hogy a roncsok elszigetelték és megkímélték a hő nagyjától.
— Ha így lett volna, akkor már találtunk volna más javítható automatonokat. Könnyen lehet, hogy ez az egyetlen.
A férfi vállat vont.
— Gőzöm sincs, hogyan élte túl.
Én más vagyok, mint a többiek, gondolta a szalamandra. Én megváltoztam, mielőtt a tüzbe estem volna.
— Gépezet, mondd, mi az igazi neved? — parancsolt rá a horológusnő.
Lengedező feje megint az üszkös romok hektárjaira sodorta tekintetét. A Hámort lerombolták, és vele pusztultak az iratok is. Az Órásmesterek Céhe nem fogja beazonosítani, hacsak ki nem kérik az adatait a hágai Hámorból, amely sok-sok napot vett volna igénybe. A horológusoknak nem volt más választásuk, mint hinni a szalamandra szavának.
— Gláztrepóvithisztrovántusznak hívnak — hazudta.
Volt másik neve is, de azt azon a napot testálták rá, amikor szolgaéletre kelt. Most, hogy újjászületett, más nevet kapott. Talán másikat választ majd. Olyan egyszerűen váltogathatja a neveit, ahogy az emberek a ruháikat. Ugyanakkor mégiscsak más volt, mint a többi automaton.
Sokféleképpen hívták annak idején. Renegátnak. Démonfajzatnak. De a szalamandra ezt nem árulta el.
— Kihez köt a bérleveled?
Eszébe jutott egy pap.
— Az Erdőcsőszök Hivatalához rendeltek, uram, és készen állok, hogy új feladatokkal lássanak el.
A horológusok tanácskoztak. A kisajátított munkaerő fabatkát sem ért, amíg a Céh működése vissza nem tér a régi kerékvágásba. Hacsak nem jelentkeznek érte, akik kisajátították az automatont — feltéve, hogy az intézkedést végrehajtó személy életben maradt —, sehogyan sem deríthetik ki, miféle feladatot szántak neki. Még a szélkakasfejét sem tudták megjavítani. A szerszámaik odavesztek. Az erdőcsőszök munkája amúgy is másodlagos volt a sokkal sürgetőbb feladatok ellátásához, az elsősegélynyújtáshoz, a túlélők megmentéséhez és a terület biztosításához képest. Egy haszontalan feladattal megbízott katto-gót láttak benne.
— Mihez kezdjünk vele?
— Se időm, se kedvem nincs most ezzel foglalkozni — mondta a nő. Látszott rajta, hogy jó ideje nem aludt. Megdörgölte véreres szemét. — Keress valakit, aki átveszi! Mindegy, kit.
Az órásmester kollégája magához intette az egyik egyenruhás férfit. Nemsokára a szalamandrát ismét áthelyezték, ezúttal a Gyarmati Gárda egyik helyi különítményéhez. Hallgatózott, mit beszélnek a tisztek, akik azt hitték, hatalmat gyakorolnak fölötte. Dühösen dör-mögtek, Új-Franciaországot és válaszcsapást emlegetve, az ellenséges területre indítandó felderítő akciókat tervezgetve. Még több gépkatona kellett volna nekik, de szorult helyzetükben egy sérült gépszolgát is elfogadtak. Az is jó lesz ágyú tölteléknek a francia fegyverek ellen.
Az ukáz alkonyatkor érkezett. Észak felé meneteltek, a folyó mentén, éjt nappallá téve, és még egy éjjelen át. A szalamandra sokszor megtehette volna, hogy elszakad az osztagától, és Nieuw Nederland vadonjaiba menekül. De úgy döntött, hogy nem fogja magát idő előtt felfedni; jól tudta, milyen következménnyel jár. Helyette ráhagyatkozott a katonaságra, mely messzebb vitte, mint ameddig valaha önerőből sikerült neki. A Gyarmati Gárda céljához segítette az automatont.
Bevonultak Új-Franciaországba, és senki nem sejtette, hogy közöttük masírozik egy lelkes renegát.
Százezer gyertya égett az éjféli misén a Szent Vince téren. Pislákoló gyertyafény tündökölt a hívők könnyeiben.
A havas Québecből és Akádiából jöttek; a Szent Lőrinc-völgy menti apró falukból; a messze nyugaton fekvő Nagy-tavak vidékéről és a Hudson-öböl fagyos partjairól. Jöttek kegyeletüket leróni Kelemen pápa és bátor személyi titkára előtt. Jöttek, hogy imát mondjanak a meggyilkolt egyházfőért, magukért, a béke egyre apadó reményéért, s Új-Franciaország fennmaradásáért az eljövendő, vészterhes időkben. És mindazok, akikben túlbuzogott a gyász fájdalma vagy a düh, és képtelenek voltak másik orcájukat is odafordítani, imádkoztak azért is, hogy a bérgyilkos hamarosan a bosszúálló Úr színe elé kerüljön.
Hosszú idő óta XI. Kelemen volt az első pápa, aki nem természetes úton szenderült jobblétre, a legutóbbi még évszázadokkal a „pápaszemes madarak vándorlása" előtt halt meg. A gyilkos elszökött. A szűkszavú Svájci Gárda nyilatkozatában nem sok szót ejtett a nyomozásról, és még kevesebbet azokról a hátborzongató pletykákról, hogy a pápát megfojtották. De mindenki tudta, vagy aki nem tudta, attól félt, hogy a nyomok Hollandiába vezetnek.
Bosszúból ölték meg, az új-amszterdami Hámorért vágtak vissza? Nieuw Nederland gyarmati kormányzója a francia szabotőrök nyakába varrta az akciót. De ha igaz, amit terjesztenek, akkor miért kezdett Sebestyén király egy olyan háborúba, amelyet nem nyerhet meg? A talleyrand kieszelt valamit, mondogatták. Valakik még örültek is a Hámor romba dőlésének. Áldás volt. Új-Franciaország fellélegezhetett. De hogy meddig tartott ki a szerencséjük, vagy mi következik utána, senki meg nem jövendölhette.
A csöndes tömegben senki sem zokogott jobban, mint az a bekötött fejű férfi, akinek ujjai sínben voltak. Szenvedése sokukat a pietára emlékeztette. Íme, mondogatták, akik abban a szerencsében részesültek, hogy szembetalálkoztak vele: egy szent ember. Kétségbevonha-tatlanul látszott, hogy búja a lelki törést szenvedettek bánata. Köny-nyeit látták, de a benne égő tüzet nem.
Addig őgyelgett a Szent Vince tér szélén, amíg mások számára érthetetlen okból sarkon fordult, és elindult a kikötőbe. A gyászolók állandó áramlása csak nem apadt, sorra jöttek a térre; többüket is elsodort siettében, hogy a folyóhoz érjen. De senki sem szidalmazta, amikor meglátták a gyász arcát szántó barázdáit. Inkább testvérüknek érezték.
Az elmúlt napokban tömegével érkező zarándokok miatt sok hajó várakozott, hogy utasokat fogjon. A zokogó férfi, a törött ujjú, bepó-lyált fejű felszállt az egyikre.
A folyón felfelé vitte fuvarosa, Napnyugat-Marseille-be.
Hálával tartozom Cassie Alexandernek, aki nagyvonalúan megnyitotta előttem alkímiai kutatásának kincsestárát; Jennifer Bro-zeknek, aki felkért, hogy írjak egy antológiába, amelynek kapcsán megszületett bennem a könyv ötlete; Steve Halternek a csapongó beszélgetéseinkért a lélek és a szabad akarat természetéről; Dr. Corry L. Lee-nek az inspiráló vacsorákért és a kritikus szemmel olvasásáért; valamint Melinda M. Snodgrassnak, a felbecsülhetetlen értékű tudásáért és kiváló történelmi tippjeiért. Deb Coates, Alán Gratz, Sandra McDonald, Paul Melko és Jenn Reese sok bölcs tanácsot adott a regény egyes részeit elolvasva, és jólesett biztatásuk a 2013-as Blue Heaven alkotótáborban. Katié Humphry és Anil Kisoensingh segítettek a holland kifejezések lefordításában. Köszönöm mindannyiótoknak.
Mint mindig, most is hálásan köszönöm az ügynökeimnek, Kay Mc-Cauley-nak és John Berlyne-nak, akik hűségesen kiállnak mellettem és az írásaim mellett, őszinte köszönetem az Orbitnál dolgozó, remek társaságnak, hogy olyan lelkesen támogattak a könyv írása közben.
Legfőképpen pedig örök hálám Sara Gmitternek, hogy nem felejtett el.
lan Tregillis egy szakállas szemfenyveszto és egy leleplezett kárlyajós fia. Mmne-sotában született és nevelkedett, ahová szülei egy flamand herceg bosszúja elöl menekültek. (Mint azt később elárulták neki. egy holland gőzhajónak és egy meglő vasított paripának köszönhették megme-nekvésüket.) Manapság Új-Mexikóban él. ahol Írókkal, tudósokkal és más kétes alakokkal szűri össze a levet.
ISBN 978-615-5631-10-8
? 78615 "í 31108
