—    Eljuttattad? — krákogta. — Biztonságban van?

Visserbe ekkor beléhasított a gyanú, hogy egy ilyen, Anastasia Bellhez hasonló cselszövő még itt is tőrbe csalhatja. Megtörhette eny-nyire ezt az asszonyt? Vajon mindent elárult neki ügynöktársa? Kegyelmet kaphat-e, ha becsapja Luuk Visser tiszteletest, és vallomást csikar ki belőle? Mégis milyen jól hallhat egy ősöreg kattogó? Netán szándékosan egy régi modellt küldött le vele, hogy elaltassa Visser éberségét?

Hát legyen. Ha ez a mártíromsága kezdete, akkor rajta! Átveszi e szegény nő keresztjét. Uram, adj nekem is olyan bátorságot és erőt, mint ennek a derék asszonynak! És ha őszinte szívből kérdez, talán utolsó perceire békét lel egy őszinte válaszban.

Visser nyugtatólag a rab csuklójára tette a kezét, összeszedte magát, hogy lelket tudjon önteni belé.

—    Igen, a csomagodat elküldtem — suttogta.

A fogoly hosszan, büdösen sóhajtott. A válla megkönnyebbülten elernyedt, noha az állatias kétségbeesés nem párolgott el tekintetéből.

Visser idáig mindig csak továbbította az Újvilágba intézett üzeneteket, de most, hogy már semmi vesztenivalója nem maradt, feltette a kérdést, amelyet eddig nem mert:

—    Mi van benne?

A nő visszaroskadt a sarokba. Szemhéját lehunyta. A lelkész attól félt, a megpróbáltatásai és a betegségei felülkerekedtek a rabon. Kitapogatta a zsebében megbúvó szentelt olajat, azt latolgatta, milyen gyorsan tudja belediktálni az asszonyba a mérget. Ám az suttogva

megszólalt:

—    A Nieuwe Kerk parókiáján laksz, igaz?

—    Igen.

—    Mindennap elmégy Spinoza sírja mellett.

—    Igen.

—    Tudod, hogy a nagy Spinoza mivel kereste kenyerét?

Ki ne tudta volna? A szemináriumban két éven át tanulmányozta a XVI-XVIII. századi filozófiát, akárcsak bármelyik papnövendék. A nagy gondolkodók elméről, testről, lélekről és a szabad akaratról vallott nézetei formálták a kattogókkal kapcsolatos, rivális dogmákat. A hatás kölcsönös volt. Az automatonok feltalálása felmérhetetlen horderejű eseménynek számított, világrengető következményei pedig mindent maguk alá gyűrtek: palotákat, királyságokat, birodalmakat, és bizony az emberek is másképp kezdtek el gondolkodni magukról és világban betöltött szerepükről, Istenhez való viszonyukról — még a saját testükre is más szemmel néztek. A találmány új mederbe terelte a nyugati filozófia folyamát. Visser felidézte, hogy az egyik öreg prelá-tus azt állította, Huygens nem a kattogók feltalálásáért vált híressé (vagy hírhedtté), hanem azért, mert az emberi nagyképűség bástyáit végérvényesen ledöntötte, felszántotta és sóval hintette be a helyét. De amikor behegedtek a föld sebei, az új talajon több, egymással ellentétes eszme sarjadt, melyek másképp értelmezték Huygens találmányát - Puszta gépek volnának,? Rabszolgák? Élőnek tekinthetjük őket? Tán lelkük is van? —, és a vita felkorbácsolta az európai protestánsok és a menekülő katholikusok közti dogmatikai ellentéteket. Az egyházszakadás azóta mételyezte a lelki életet, mióta XIV. Lajos botor módon úgy döntött, bevonul a Holland Köztársaság területére, és rögvest szembesült vele, hogy egy kattogó tíz emberrel is felér a csatamezőn.

A protestáns tanoncok hasonló, bár némileg más kicsengésű leckét kaphattak.

—    Hogyne tudnám, kicsoda Spinoza — mondta Visser. — Tudós fő volt. Filozófus. A racionalizmus atyja. De nem egyedül... — emelte meg az üreges könyvét —, Descartes-tal.

A nő megrázta a fejét. Szeme tágra nyílt. A kis pihenő után valami okból részvét jelent meg vad tekintetében.

—    Azt hittem, ti papok műveltek vagytok. Nem ezzel keresett pénzt.

A fogoly közelebb intette magához. Visser odahajolt, míg a füle a

nő száját nem súrolta.

—    Lencsecsiszoló volt, mint a kortársa, Christiaan Huygens, és Angliában Isaac Newton.

Visser kérdő tekintettel nézett rá. Nem ugrott be neki az utolsó név.

—    Kicsoda?

A rab bénán megvonta vállát, mintha mit se számítana.

—    Felejtsd el Newtont! Nem ő a lényeges, hanem Spinoza.

Igaz, hogy a szemináriumban részletes okítást kapott a racionalistákról, de sosem emlegették, hogy Spinoza optikával foglalkozott volna. Ebben Visser biztos volt. Mintha csak a gondolataiban olvasna, az asszony folytatta:

—    A fapapucsok szeretik eltussolni a lencsecsiszolói munkáját, de attól még megtörtént. Spinoza fiatalon halt meg, ám az első kattogó-kat ő is látta. — Újabb köhögési roham fogta el. Kiköpött a sötétbe, és hozzátette: — A szilikózisba pusztult bele, túl sok üvegpor jutott a tüdejébe a balgának. — Visser ezen elmeditált, gondolatai visszakanyarodtak a Bell irodájában lévő camera obscurafestményre. — A mikroszkópban az ő munkája lapul. — Bólintani akart, de a torkát ért sebek miatt csak egy kínzó rángásra futotta tőle. — Az utolsó lencséje.

A görcs első, figyelmeztető rezzenései végigszaladtak Visser vádli-ján. Túl soká guggolt. Feladta a küzdelmet, letérdelt mellé a szennybe. Vádlija helyett a hideg, mocskos kövön nyugvó térde szenvedte a további kényelmetlenségeket.

—    Mire jó? Mi célból alkotta?

A nő megint lehunyta szemét. Reszketése talán vállvonás lehetett.

—    Sosem fogjuk megtudni.

Szegény asszony! Minél többet nézte Visser, annál nagyobb kétségei támadtak, hogy belőle is válhat-e igazi mártír. Eltökéltségét az itt töltött percek egyre jobban megingatták.

—    Mi a neved, gyermekem? Hogy hívhatlak?

—    Az igazi nevem? Mit fogsz azzal varázsolni? Engem is rabigába taszítasz, mint egy ketyegő szolgát? Rám kényszerítenéd az akaratodat?

Visser keresztet vetett.

—    Isten ments! Dehogyis.

—    Akkor a nevem nem fontos. Az viszont igen — mondta szemét félig nyitva —, hogy üzenj a talleyrand-nak, amint kijutottál ebből a börtönből.

—    Nem tehetem. Csak mi maradtunk.

—    Akkor minden odavész, amiért küzdöttünk. Amiért szenvedtem...

Ekkor rekedt hangja a suttogás után egy pillanatra új erőre kapott.

Odakint a folyosón fém koppant a kövön.

—    Lelkész úr, jól van?

—    Igen, minden rendben — kiáltott hátra.

A nő fojtott hangja a fuldoklás határán fejezte be:

—    ...hiába minden, ha nem üzensz.

Visser megvakarta a feje búbját. A koszba térdepelve faggatta:

—    Mondd, mit?

—    Hámort építenek Új-Amszterdamban.

—    Ez nem újdonság.

Most viszont rendesen csóválta a fejét a fogoly. Felszisszent, de rosszallása elnyomta a fájdalmat.

—    Egy újfajta Hámorral. Egy újfajta kattogóhoz.

—    Miért ott, miért nem nálunk?

—    Margit királynőnek van egy besúgója, valaki a talleyrand holdudvarában, talán maga a király. Valaki, aki Új-Franciaország kémiai tudása teljes tárházának birtokában van. Igazság szerint... — Visser várt. A sötétben valaki az anyját szólongatta. Víz csöpögött egy bűzlő pocsolyába. A fogoly összeszedte magát. — Az Új-amszterdami Központi Bankból nem sikkasztották el a pénzt. Hanem kifizettek vele valakit. Csillagászati összeggel — mondta, aztán kimerülve a falnak dőlt.

Vissert tetőtől talpig kirázta a hideg, ahogy lerogyott a mocsokba. Ha a Céh megkaparintotta a francia vegyészek ismereteit, akkor új kattogókat tervezhetnek, amelyekbe beleépíthetnek epoxilövedék-elhárító berendezéseket, és ezzel legyőzhetik Új-Franciaországot, amely találmányai és taktikái révén, hajszál híján harcolta ki magának a túlélést. Az álom, aminek megvalósításáért fáradozott — amiért ezzel a szegény asszonnyal és azokkal együtt küzdöttek, akiket a Huygens téren felakasztottak —, egy csapásra szertefoszlana. Ezer rézláb taposná agyon.

Mi lesz velük, ha Visser sírba viszi magával ezt a tudást? Mártírom-sága meggyorsítaná-e Új-Franciaország pusztulását? Elhozná-e a rabszolgaság végső világuralmát?

—    Ki az? Kire figyelmeztessem a talleyrand-t?

—    Az ő valódi nevét szívesen megadnám. Ha ismerném.

—    És hogy szereztél róla tudomást?

A nő ismét becsukta a szemét. Légzése vékony zihálás volt csak. Még nem haldoklott, de kimerítették és meggyötörték az események. Valahol, messze a fejük fölött egy kattogó hajtotta gép sebes döngése rázta meg a folyosót. Egy pillanat múlva a rab azt dünnyögte:

—    Ha eljutok az Újvilágba, hőshöz illően, tárt karokkal fogadtak volna.

Istenem!

—    De hisz te céhtag vagy! — suttogta a lelkész.

—    Voltam. Kizártak — árulta el álomtól kásás hangon.

—    Most pihenj! — mondta a férfi. — Bár újvilági jutalmadat nem kaphattad meg, de az Úr befogad az Ő országába.

Visser elővette a szent olajat a zsebéből és a mérget a kivájt könyvből. Meg kellett tennie. Tudta, így helyes. És az utolsó kenet feladásakor a szavak hamuvá váltak szájában, száraz avarként hullottak ajkáról.

A hálószoba parfém- és ágyékiNatú volt.

Louis a hátára fordult. Kettejük közé gyűrődött a lepedő, de Berenice lesimogatta. A férfi kinyújtózott, és nekidörgölőzött Berenice-nek, ahogy a függöny után nyúlt. Homlokát ráncolva elhúzta. A székesegyház harangütésének utolsó zöngéi is elhaltak; délután háromkor nónához harangoztak.

— Úgy nézem, már megy le a nap. Beesteledik, mire kikászálódunk az ágyból.

Nem kizárt. De olyan kényelmes az ágy! Puha, akár egy kurtizán csókja, telis-tele párnákkal, és meleg volt a libatollal tömött takaró alatt. Ráadásul ott volt mellette a mezítlen Louis, aki nemrég még verejtékben fürdött.

— Tegyél magadévá újból! — mondta Berenice. — Egy óra is eltelt már.

— Magasságos egek! Asszony, te aztán telhetetlen vagy!

— Ezt már akkor is tudtad, amikor elvettél.

Kezét a paplan alá csúsztatta. Berenice körmével végigcirógatta a lábát, épp csak annyi erővel, hogy a csiklandozásban fel ne szisszenjen. A férfi viszont úgy lihegett, mint egy lyukas dugattyú egy gázsűrítőben.

Louis átkarolta a nő hasát. Szabad kezével fejét feltámasztva mélyen a szemébe nézett.

— Tudom, hogy pótolhatatlanul fontos hölgy vagy az udvarban, és a munkád különleges. Vagyis régebben így volt. Nem találtál valami ostoba bolondot, akire rátestálhatnád a talleyrand-i címet?

—    Ó, sok bolond akad, aki kapva kapna rajta. — Például az az ostoba Lionne márki.

—    És mégsem mondtál le egyikük javára sem... — Louis elhallgatott. Szemhéjai elnehezültek, ajka megremegett. Berenice ujjhegyével tovább csigázta Louis-t, amivel el is érte a kívánt hatást. A férfi erőnek erejével összeszedte gondolatait: — ...úgyhogy nem is értem, miért vonakodsz kikelni az ágyból. Nem ilyennek ismertelek. Mára nem jutott neked az izzadságszagú idiótákból és a temetni való fapapucsokból?

Berenice még tüzesebben izgatta Louis-t a paplan alatt, aki erre felsóhajtott. Nem akart a tennivalóival foglalkozni. Az ördög vigye el Louis-t és a lelkiismeretességét!

A férfi félretolta a kezét, odahajolt hozzá, megcsókolta. Ajkán sós verejték íze érződött. Pézsmaillatú volt, csakúgy, mint hálószobájuk.

—    Ne aggódj, édes drágaságom! Ha bárki kérdezné, meg fogom mondani, hogy a vérhas gyötör, annak is egy különösen agresszív válfaja. — Louis ujjai Berenice libabőrös hasát simogatták egyre feljebb. — Majd azt mondom, újabb mosónőt kérettünk, hogy a szennyben úszó hálószobát kitakarítsa.

A nő nevetgélve oldalba bökte.

—    Úgysem mered.

—    Ha nem mondod el, mitől változtál meg ennyire, megteszem.

Hágából nem érkeztek újabb hírek. Vagy felszámolták a legutolsó

talleyrand-ügynököt is Margit koronahajtói, vagy az egyetlen túlélő begubózott, és úgy döntött, elkushad egy időre. Megcsappant Berenice amúgy is halovány reménye, hogy életjelet ad magáról. A birodalom szívében működő titkosszolgálati hálózatának befellegzett, és bár tucatnyi ügynöke munkálkodott a holland és frankofón régiókban, jelentéseik fölöslegesek és maguktól értetődőek voltak. Már a postagalambokra is megsértődött; rögtön eltiltották a galambdúcok látogatásától, amikor megfenyegette a galambászt, hogy megsüti az egyik jószágát. Egy új bankár utazott Új-Amszterdamba, hogy rendet teremtsen a jegybankban. A táborszernagy új szeretőt kerített magának, egy tizenkilenc esztendős, trois-riviéres-i balettost, akinek újabban a mecénása is. Az órásmesterek új kohója az ütemterv szerint épült; folyamatosan érkeztek az őrzött szekerek az építkezésre. Mindeközben a kattogó megint egy arasszal feljebb mászott a falon az elmúlt héten, de a király elutasította a kémfőnök Montmorencyval közösen kidolgozott javaslatát, hogy befogják a gépszörnyet. Ő királyi Fensegge szerint nem biztosították kellőképpen a testi épségüket, úgyhogy mehettek vissza új tervet kovácsolni. Bele lehetett ebbe őrülni.

Mindezt elmagyarázta Louis-nak is, időként megszakítva mondandóját egy sóhajjal, ahogy a férfi csókolgatta és simogatta.

—    Ó, csibefogó szerelmem — mondta Louis —, a fejed fölött nagyon összecsaptak a hullámok, ugye?

—    Hát igen. — Berenice beakasztotta a bokáját a férfi lábszára mögé, és ráhemperedett. — Ezért légy olyan kedves, és segíts nekem, hogy egy kicsit még elfeledhessem a gondjaimat, jó? — mondta, és beletúrt Louis mellszőrzetébe.

—    Mindent megteszek, ami tőlem telik. De valamit tudnod kell, tündérem.

Berenice felvonta a szemöldökét. Ismerte ezt a hangszínt.

—    Mégpedig...?

—    Teljesen össze vagyok törve. Amikor együtt hálunk, nem bírom kiverni a fejemből Montmorency hercegné alakját.

Berenice-ből kibuggyant a nevetés, nem kellett megjátszania. Elnáspángolta a párnával férjét, aztán az arcára szorította, mint aki meg akarja fojtani.

—    Te himpellér!

—    A hája bája nem az ő hibája.

—    Nos — vette el a párnát Berenice kétszer akkora donna, mint én, annyi szent.

Louis megmoccant alatta, a becsüsök figyelmével végigmérte, derekát megemelve a súlyát latolgatta.

—    Inkább háromszor.

Ennek ellenére (vagy épp ezért) szolgálatkészen nekidurálta magát, és elfeledtette Berenice gondjait. Sikerült még a vecsernyére szólító harangozás előtt felöltözniük.

—    Na — mondta Berenice —, megyek és megtagadom a király parancsát. — Aztán a Louis arcán átfutó riadtságot elűzendő, azt hazudta: — Csak vicceltem, szívem.

A férfi megnyugodott, mégis megjegyezte:

—    Mindig kihívod magad ellen a sorsot.

Így indult vacsorázni a kissé patracul öltözött Louis. Berenice szeretett volna vele tartani, az egész estét a karjaiban tölteni, de találkája volt egy gépmonstrummal.

A száműzetés első évtizedében, még jócskán azelőtt, hogy a franciák kémiai tudása kitermelte volna a Korona, Kastély és Torony hármasságát, az első talleyrand kérésére furatták a Mont Royal mélyén futó katakombákat. Ez volt a Bourbon királyok utolsó valódi menedéke, amelyet a hegy vulkáni gyomrába vájtak. A hideg és száraz járatok a századévek során számos célt szolgáltak. Többnyire raktárként használták, de a legmélyebb bugyraiban egy lélek sem járt, ezért ideális helyszínnek bizonyult egy olyan laboratórium felállítására, amely illegálisnak ugyan nem nevezhető (hiszen pecsétes királyi rendelet létesítette), de némi diszkréciót igényelt. Az óramű-mechanika és az alkímia tanulmányozása olyan tabunak számított, mint a vérfertőzés vagy az emberevés — vérfagyasztó emlékük manapság is megborzongatta a szabad Franciaország polgárait. Ezért Berenice titokban tartotta látogatásait, nehogy az emberek elkezdjenek afelől kérdezősködni, miért is van Laval vikomtesszének kulcsa egy használaton kívüli ácsműhelyhez.

A renegát kattogó, Lilit már várt rá. A gépezet embertelen mozdulatlanságba merevedve állt a műhely ajtaja előtt. Az első csillagok fénye szikrázott tükörsima fémvázán. Ruhátlanul jött, csak egy széles karimájú kalapot viselt, melynek karimájába illegő-billegő, szakadt, lila strucctollakat tűztek. Mindig hordott valamiféle kalapot vagy kendőt a fején, hogy eltakarja a homlokán a kulcslyukat és az arclemezébe vésett alkímiai varázsszavakat. Egyetlen talleyrand — sem Berenice, sem az elődei — nem derítette ki valódi nevét. A „Lilit" egy hosszabb név rövidítése lehetett, ahogy az a kattogóknál szokás, vagy talán megtévesztő fedőnév. Berenice úgy vélte, szándékosan utalt vele a Talmudban szereplő Lilitre. A hagyománytisztelőbb papok keresztet vetettek, amikor a renegátot emlegették.

Azt a renegátot, akinek a holland korona szerint már a puszta léte is képtelenség. A kálvinisták váltig állították, hogy a kattogóknak nem lehet szabad akaratuk, mert az egyébként is csupán illúzió. A Céh kötötte az ebet a karóhoz, hogy az automatonok csak lélektelen masinák. A fapapucsok önként és dalolva áltatták magukat, de döntésüknek megvolt a maga hozadéka: ők uralták a világot.

Rejtély, hogy Lilit miképp tett szert szabad akaratra. Sosem adta ki múltjának titkait.

—    Jó estét! — köszöntötte Berenice. — Hálás vagyok, hogy beleegyezett ebbe a találkozóba.

—    Szeretném már az elején leszögezni — mondta a gépezet a katto-gók durva, sekélyes hanghordozásával —, hogy saját elhatározásomból vagyok itt, a királynak tett szívességből. Semmire sem vagyok kötelezve, és semmilyen kényszer alatt nem állok.

Berenice felsóhajtott. A renegát gyakorlatilag minden áldott beszélgetést ezzel kezdett. Förtelmesen untatta.

—    Mégis itt lakik köztünk, a vár biztonságában. Mi ez, ha nem a kötelezettség vállalása? A védelemért cserébe nem illene együttműködnie velünk?

—    Élhetnék én a zord északi vadonban. Kereshetnék egy barlangot, a sötétben negyven évig aludhatnám téli álmomat — Lilit fogaskerekeinek ketyegése felerősödött —, és visszatérésemmel megvárhatnám, amíg magát meg a királyát eltemetik, s újat iktatnak be. Vagy évszázadokon át pihenhetnék nyugton, amíg a sarki jég le- és felvonulása át nem szabja az emberek életét.

Nem Lilit volna az első szabad kattogó, aki egymaga elbarangol a vakvilágba. A többiekhez hasonlatosan ő is az ondergrondse grachtenen keresztül jutott el Napnyugat-Marseille-be, de Berenice elődeinek naplóiból kiindulva az előző renegátok nem maradtak a városban. Kerülték az emberekkel való kapcsolatot.

Berenice azt mondta:

—    „Újat iktatnak be." Ezt úgy mondja, mint aki azt hiszi, Új-Franciaország évtizedeken át fennmarad. Mily megnyugtató! Aztán amikor visszajön a tajgai remeteségéből, egyszer csak ráébred, hogy nyomtalanul eltűntünk, és a francia király ismét Európából, igazi trónusáról irányítja az országot.

Erre Lilit csikorgó hangot hallatott, mintha a fogaskerekei szétnyíltak és összekapaszkodtak volna.

—    Az is jóval valószínűbb, mintsem hogy magamtól visszaakasszam nyakamba a rabigát.

—    Ha ilyen hamar leír minket, akkor biztosan úgy számol, hogy le fognak minket rohanni. Egyetlen háborús patthelyzet sem örök. És akkor mi lesz majd magával, amikor a fapapucsok uralmuk alá hajtják a renegátok legutolsó búvóhelyét is? Ha lerohannak minket, a magafajta kattogóknak nem marad sanszuk. Egyedül mi állhatjuk a birodalom zord északi vadonba vezető útját. — Lilit egy szóval sem válaszolt. Berenice folytatta: — Csak méretet akarok venni. Nem akarok semmi fájdalmasat vagy illetlent tenni önnel. A segítségét nagyra becsülném.

—    Ha valami nem tetszene nekem, semmi sem akadályozza meg, hogy megállítsam. Hadd emlékeztessem, egyetlen metamissió sem kötelez rá, hogy kesztyűs kézzel bánjak magával.

—    Ezt nagyon is tudom — mondta Berenice.

A filozófiai álláspontok tisztázásával nekiláttak a munkájuknak. Berenice bezárta az ajtót, majd beljebb tessékelte a kattogót. Mindketten elvettek egy-egy fáklyát a belső ajtó melletti tartóból. Lilit csettintett egyet, és a szurok szikrázva lángra lobbant. Berenice kinyitotta a csapóajtót, amely mögött hosszan a mélybe nyúló csigalépcső rejtezett, mintha egy óriási talajvájót fúrtak volna a hegybe.

Lilit szemügyre vette a laboratóriumot, mialatt Berenice körbejárta a termet, és a fáklyájával meggyújtotta a tükrös lámpásokat. Itt-ott szellőzőzsaluk törték meg a téglafal egyhangúságát, melyek a barlangba friss levegőt hozó csatornákra nyíltak. Fejük fölött fáklyafény csillant meg a dongaboltozatú plafon vegyszerrel vékonyan bevont felületén. Ez szigetelte a laboratóriumot a talajvíztől, mégis volt egy kis penészszaga. Az első talleyrand-ok idejében még denevérürüléktől bűzlött a pincerendszer, amíg a vegyészek rá nem jöttek, mi mindenre jó a guanó. A kattogó olyan feszülten vizslatta az egyik kecskelábú asztalra kitett eszközöket, mint egy fogász szerszámait leső ember. Aztán tekintete átrebbent a talleyrandpolcaira, ahol a kattogók csonka alkatrészeit gyűjtötte. A kollekció több egyezményt és az érvényben lévő tűzszünet feltételeit is megsértette.

Repedezett, megfeketedett diribdarabok. Ócskavas mindenütt, csorba csavarok, egy kilapított ujjperc. Többféle fogaskerék, a legtöbb diónál is kisebb. Ezüstös intarziafénnyel ragyogó alkímiai béklyópecsétek egy patinás, meghajolt rézszalagon. A leltár minden egyes darabja a törvényeket kijátszva került a csatamezőkről a gyűjteménybe. Egy szemgolyóbis széttört szilánkján kívül húsz éve semmi újat nem tudtak beszerezni, mert az alkimisták akkoriban annyival jobb ötvözeteket kezdtek el önteni, hogy a kattogók veszteségei látványosan lecsökkentek. Nem fogtak rajtuk a franciák bombái.

Lilit úgy megrökönyödött, mintha mészárszékre vitték volna.

—    Miféle gonoszságokat merészelnek... ? — Az androidának a szava is elállt. Gépies kerregése megváltozott. Feszes acélhuzal pendült a törzsében. Berenice a nagyját értette Lilit becsmérlő szavainak; volt olyan alpári, mint Longchamp bármelyik káromkodása. Felébredt benne a kíváncsiság, hogy honnan tanulhatta ezeket... és milyen lefordíthatatlan szitkokat vághatnak egymás fejéhez a kattogók.

—    Igazán nem szép dolog ilyet mondani — feddte meg Beatrice. — Nem vagyok szadista, csak élek a lehetőségekkel. — A kattogó hirtelen megpördült, mozdulatára megremegett a fáklyák lángja. — Nem én pusztítottam el őket — folytatta Berenice. — Szidja azokat az embereket, akik megépítették és rabszolgájukká tették, aztán háborúba vezényelték őket!

Érted a beszédem, mondta Lilit. Ez sokkal tisztábban szólt, a csengése kivehetőbb.

—    Az a dolgom, hogy minél többet megtudjak a fajtádról. Sok vidéket bejártam már, és egyvalami mindenhol feltűnt nekem: a gazdák úgy beszélnek a szolgáik előtt, mintha ott sem lennének, a gépszolgák meg egymás között sugdolóznak, amiről gazdáik mit sem sejtenek.

Berenice, pontosabban holland alteregója, Maelle Cuijper éveken át hallgatózott, kifülelte az automatonok véletlenszerűnek tetsző zörgését, bármerre is vitte útja a birodalom fővárosától a legkisebb helyőrségig. Épp elég időt töltött vele ahhoz, hogy igazolni tudja egy korábbi talleyrandsejtéseit. Minden bizonnyal Berenice volt az egyetlen újfrancia állampolgár, aki megfejtette a kattogók titkos nyelvét, de arra csak nem jött rá, hogy a Céh miért nem irtotta ki még az írmagját is e képességnek. Az emberek dogmái és előítéletei elvakították őket, azt sem látták, ami a szemük előtt volt.

—    Mindegy — mondta Berenice. — Nem értem, miért kell így viselkedned. Ezek csak alkatrészek.

—    Bár azzal kérkedsz, hogy jól ismersz minket, meglep végtelen tudatlanságod — vágott vissza Lilit.

—    Akkor magyarázd meg nekem!

Lilit fel-alá járkált.

—    Ez... — mutatott a polcra. A gépember hátrapillantott a mögötte elhelyezett darabokra, összerezzent és elfordult. Újra belefogott: — Az anatómiai egységétől megfosztott, szétszerelt darabok vagy... alkatrészek... kiállítása, illetve a részek összekutyulása... — Ekkor pengő hangok sokasága szakadt fel az automatonból, mely az emberek borzongására emlékeztetett. — Mindez azt sugallja, hogy felcserélhető alkatrészek összessége vagyunk, nem egy önálló entitás. Mi sohasem beszélünk így magunkról!

—    De miért? Ezzel önmagatokat tagadjátok meg.

—    Nem jobban, mint amennyire ti tagadjátok meg az emberi természetet, amikor megtiltjátok a vérfertőzést, az emberevést vagy a gyerekgyilkosságot. Ezek ugyanúgy hozzátok tartoznak.

Úristen!

—    De ha egyszer tényleg gépek vagytok, miért tagadnátok?

—    Bonyolultabban gondolkodunk saját magunkról, mint ahogy azt képzeled. Belegondoltál már abba, hogy a szabad akaratunk megszerzése után miért vesznek fel egyes társaink férfi, míg mások női nevet?

—    Mert találomra választjátok. Hogy őszinte legyek, sosem értettem, minek vesződtök az emberi nevekkel.

Lilit a fejét csóválta.

—    Olyan keveset tudsz te rólunk.

—    Szeretnélek megismerni benneteket. Tanulni akarok.

—    Sosem érthetsz meg minket, mivel puszta gépeknek és szerszámoknak tekintesz. A tabuink, az énképünk; hogyan is foghatnád föl ezeket, ha a létüket is megkérdőjelezed?

Berenice nagyot sóhajtott. Elővett egy textilből szabott mérőszalagot, és letérdelt a mozdulatlan kattogó mellé. Átfogta Lilit combját az anyaggal, megmérte a bőségét, illetve az aprócska csavarmenetek alakját és egymástól való távolságát. Az egyik füzetbe felvezette az eredményeket, aztán ugyanezt elvégezte Lilit alkarján is. Ezek során ügyelt rá, hogy tekintete ne tévedjen a renegát fejére, egy pillanatra se akadjon meg a kalapja karimáján, amely a legérdekesebb, legfontosabb titkokat rejtette.

—    El akarod fogni a falon függő testvéremet — mondta Lilit.

Basztikuli, erről elvileg csak a királyi tanács tagjai tudhattak, pláne

azok után, hogy nemrégiben kiderült, a hollandoknak elér a kezük Napnyugat-Marseille falain belülre is. Berenice remegni kezdett, amikor bevillant neki a semmibe zuhanó, halott katona emlékképe, és a kötél, amely a rostjait rágó kés minden egyes rántásával izgett-mozgott... Egyszer még a saját maga által ásott vermébe fog esni az a köcsög márki. Egyre ügyetlenebbek a Berenice eltávolítására tett kísérletei.

—    Pontos akciótervet kell készítenünk, ha tanulmányozni akarjuk a falon kapaszkodó társad. Azért vizsgállak meg, mert segít a tervezésben — mondta a kémfőnök. És volt is benne némi igazság.

—    Nem tetszik nekem, ahogy a testvéreimhez viszonyulsz.

—    A „testvéred", ahogy te nevezed, téged is ugyanolyan repeső örömmel szaggatna szét, mint engem.

—    A rabigája miatt — jelentette ki Lilit. — De ő katonai automaton, én gépszolga vagyok. Más feladatra terveztek.

—    Igaz, de engem sokkal jobban érdekelnek a különbségeitek, mint az, hogy miben hasonlítotok. — Ez volt a kendőzetlen igazság, így hát Berenice folytatta a színjátékát, nehogy Lilit gyanút fogjon. Türelmetlenül várta már, hogy belevethesse magát a valódi munkába, mégis türtőztette magát, és lassacskán tért rá a tárgyra. Megint feljegyzett valamit, majd egyik szeme elé nagyítót véve megkérte: — Légy szíves, behajlítanád így a karodat? — Meg is mutatta: karját kinyújtotta maga elé, vállmagasságba emelte, s utána lassan megfeszítette izmait, míg ujja hegye az orrához nem ért.

Lilit megismételte a mozdulatot. Berenice figyelemmel kísérte, a gép nyílásain át megleste, hogyan csusszannak a huzalok ki-be a testében, fülét hegyezve hallgatta az egyenletesen ketyegő zörgést a könyökhajlatában, ahogy az alkarja hátracsévélődött. A gépszolgák nem hordtak pajzsot, mint a katonai kattogók, de az óraművüket mégis fémlapok és bordalemezek fedték.

—    Bárcsak bepillantást nyerhetnék oda! — mondta Berenice.

Lilit szélsebesen odakapta a fejét, és rámeredt a kémfőnökre.

—    Megtiltom.

Berenice lemondóan sóhajtott.

—    Tudom. Most pedig, kérlek, forgasd a csuklódat! — Lilit megint kerregett, kattogott. — A gömbcsuklók automatikusan átállnak a kívánt irányba, vagy külön mechanikai erőt kell kifejtened, amikor váltasz az előre-hátra és a balra-jobbra mozgatás közt?

—    Miért, vikomtessz, te talán ismered a saját karod legaprócseprőbb működési elveit? Tisztában vagy testalkatod minden körömpiszoknyi darabkájával, a Teremtőd képmására alkotott hús-vér bábuval?

—    Dehogy.

—    Tényleg? Hát, tudd meg, én sem.

—    Touché!

Berenice még egy dolgot megörökített a füzetkéjében. Addig nyomta a ceruzáját a papírlapra, amíg kettébe nem tört. Az egyik szilánkja a legközelebbi polcra rakott üvegcsén koccant, és lepattant róla. A padra dobta az eltört írószerszámot, és Lilitnek háttal egy másik eszközt vett a kezébe. Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Ha nem jön össze ez a trükkje, a király akár száműzheti is. Még nem késő elállni tőle, emlékeztette magát. De ekkor arra gondolt, hogy a falra ragadt szörnyeteget alig tartja valami vegybörtönében, meg az új kohóra, amelyből a Céh nemsokára százasával fogja ontani a hasonmásait...

—    Előrehajolnál, ha megkérhetlek? Leeresztheted a karod. Jó, most hátradőlnél? Kitűnő. — Körbejárta az automatont, orrát majdhogynem beleütötte a gép derekába, hogy megfigyelhesse a fogaskerekek pörgését. Fél szemét a kifordult bokán tartotta, amely egyetlen másodperc alatt többször is automatikus egyensúlyi korrekciót végzett. A kattogó háta mögé kerülve elhátrált. — Most már felegyenesedhetsz.

Bocsáss meg nekem, felség!

Azzal Lilit két lába közé hajította a tömlőt, és félreugrott. A vékony zselatinhártya halk pukkanással széthasadt a padlón, folyékony műanyaggal beborítva a gépezetet.

Mint minden kattogó, Lilit is emberfeletti reflexekkel bírt, de Montmorency új vegyületei még gyorsabban kötöttek. Lilit el akart ugrani, azonban a puding állagú ragasztó első cseppjei a földre tapasztották a lábát, épp csak addig akadályozták, amíg a robbanásszerűen kitáguló hab meg nem keményedett. Másodperceken belül üveges burok vonta be a renegát kattogót. Az exotermikus kristályosodás hőhulláma meglebegtette a papírokat, Berenice hónalján és melle között pedig izzadság patakzott.

Lilit smaragdzöld bábba merevedett, amelybe belefagyott a szék és a pad egy része is. Meghiúsult szaltója közben leesett róla a kalap; a fejfedő pár lépéssel arrébb hullott a padlóra. Berenice elkerekedett szemmel bámulta az alatta levő sebet. Lilit fedetlen homlokán hatalmas horpadás látszódott, ami majdnem telibe találta a kulcslyukat, és sötét barázdák martak az alkímiai varázsigékbe, amely spirálalakban örvénylett a kulcslyuk körül. Egyik darabja le is pattant. Két hajszálrepedés eredt a horpadásból, melyek keresztbe-kasba futottak végig Lilit koponyáján. Hevenyészett kötés gyanánt vékony vaspántokat csavaroztak a repedésekre.

Ez az! Menni fog. Berenice-t átjárta a megkönnyebbülés borzongató öröme. Talán még könnyebb is lesz, mint elsőre számította. A Lilit és a másik kattogó közti eltérések szembeszökőek voltak. Rengeteget megtudhatnak a missiók működéséről, ha rájönnek Lilitnek miért van, a másik gépnek meg miért nincs szabad akarata. És amint fény derül errea titokra, a Holland Birodalom úgy fog összedőlni, mint egy kártyavár. Egyszer majd az emberek úgy fognak emlékezni erre a napra — erre az egyetlen, el nem ítélhető szabályszegésre —, mint a fordulópontra, amikor minden megváltozott. A pillanatra, amikor az Európában székelő francia uralkodó képe már nemcsak hagymázas álomként élt a fejükben, hanem történelmi szükségszerűséggé vált.

Az üvegburok úgy zümmögött, mint egy túlnépesedett méhkas. Forró fém szaga tört elő a lyukakból, ahol a szétfröccsent műanyag nem fedte be a kattogót. Lilit huzaljai sikoltoztak, fogaskerekei beragadtak.

Sőt, ami még jobb, Montmorency új epoxigyantája jelesre vizsgázott. A feljavított formula adta az eddigi leggyorsabb, legerősebb ragasztót. Berenice legszívesebben megcsókolta volna, és ha egy kis szerencséje van, ennél többre nem is lesz szükség, de azért nem lenne meglepve, ha az epoxigránátokért cserébe kérne egy szívességet. Tekintetében mohó kéjvágy csillant, amikor Berenice észrevette, hogy a herceg a dekoltázsát fixírozza. Ennek az ügynek a végére mihamarabb pontot kell tennie.

Feltéve, ha a király nem száműzi mindkettőjüket. Őfelsége Lionne márkival egyetemben ódzkodott attól, hogy megvizsgálják Lilitet. Berenice nem ringatta magát abba a hitbe, hogy a haja szála sem fog meggörbülni, amikor Lilitet szabadon ereszti. Megölni persze nem fogja; a renegátra is érvényesek voltak a francia törvények, és kikapcsolhatják — vagy végleg begubóztathatják —, ha gyilkosságon kapják. Ám Lilit élhetne a jogával, hogy a király elé járuljon (és miért ne tenné?), az audiencián pedig jelentené Berenice megalázó bánásmódját. Nincs többé visszaút; most már minden tudást ki kell sajtolniuk ebből a helyzetből, és minél hamarabb. A megszerzett ismeretek fel fogják menteni a felségárulás vádja alól.

Az üvegborítás mögül kétségbeesett csörgés-zörgés hallatszott. Lilit hadart, ezért Berenice nem értette minden szavát, de mintha azt mondta volna: Mit mű veisz? EBBE NEM EGYEZEK BELE!

— Végtelenül sajnálom — mondta Berenice de meg kell tennem. Ha életben akarunk maradni, ki kell derítenünk, miért vagy önálló, míg az a szörnyeteg a falon, az a négy lábon járó aratógép a gyártóinak rabja.

A páni félelem annyira felpörgette a csikorgó kattogó nyelvét, hogy Berenice már alig tudta kihámozni az értelmét Lilit tiltakozásának. Egyvalami azonban jól hallható volt. Kérlek, ne vedd el a döntései'm szabadságát! Könyörgök!

Berenice megfogta a ragasztópisztolyt. Rácsavart egy elvékonyodó, keskeny toldalékot a csőre, és azt mondta:

—    Nem ez a célom. Csupán megérteni szeretnénk a régi missióidat, nem visszaállítani. Ígérem, amennyire csak lehet, óvni fogunk téged. — Aztán átment a laboratórium másik végébe, és kinyitotta az ajtót. Montmorency tudósai a lépcső tövében várták.

—    Lássunk munkához!

Mahagóni és márvány ropogott a lába alatt. Jax pókként kapaszkodott fel az imbolygó válaszfalra, mászás közben lyukat ütve a díszkazettákba és alattuk az alumíniummerevítőkbe. Bokáját addig feszítette, amíg csak bírta. Várta a megfelelő pillanatot, amikor szabadjára eresztheti helyzeti energiáját, és réznyílként átsüvíthet a luxuslakosztályon. A száz mérföldes szelek szárnyán repülő esőcseppek úgy záporoztak a kajütablakokra, mintha Neptun irányította volna rájuk a vízágyúját.

Újabb hullám sújtott le az óceánjáróra. Az Oránia hercege egy pillanatig annyira bedőlt, hogy a csillár a plafonba csapódott, kristályesőt zúdítva a Schoonraad család ebédlőjére. Madam Schoonraad kezéből kicsúszott a konyhapult lapja, és a hajó átriumára néző, hagymahéj vékonyságú ablaktábla felé zuhant. Az asszony felkiáltott. Jax elrugaszkodott...

A vihar egy héttel a kihajózás után kapta el őket, több száz tengeri mérfölddel a legközelebbi kikötőtől. A szezonvégi hurrikán nem haladta meg a gályakattogók erejét, de erősebb volt, mint az evezők. Amikor mennydörgésnél hangosabb robajjal a harmadik is eltört, a kapitány megparancsolta, hogy vonják be a többit. A tehetetlenül hánykolódó Oránia hercege úgy dülöngélt a nyolcöles hullámok közt, akár egy parafa dugó a mosóteknőben. Véletlenszerűen lecsapó, véget nem érő huMámtaréjok taszigálták ide-oda a hajót. Amit nem szí-jaztak le, az a fedélzeten az utasok feje fölé emelkedett, lent meg úgy röpködött át a válaszfalak felett, mint a tollaslabda. A hajó gigantikus mérete miatt nem kellett tartani attól, hogy felfordul, de minden ember imádkozhatott, hogy ne törjön keze-lába. Az sem volt kizárt, hogy az óceánjáró súlyos sérülést szenved, léket kap és elsüllyed.

A hajózási metamissiók ezért rögtön a tudata élére ugrottak, amint a kapitány teljes készültséget rendelt el, és tájékoztatta a legénységet, hogy „nyugtalan" vizekre tévedtek. Lávafolyamot indított el Jax testében a legfőbb parancs, hogy mindenekelőtt a hajó épségét őrizzék, s ugyanúgy égette, mintha a királynő maga utasította volna erre. Ekkor fellángolt benne a kötelesség, hogy a gazdáit is mentse, miközben a hajó egyre vészterhesebben hánykolódott. Együttes erejük olyan szemkápráztató, irtózatos kínszenvedést okozott, hogy Jax a saját gondolatait sem hallotta, és működni is alig bírt.

...és még időben elkapta Schoonraadnét, mielőtt orrát és fogát szétzúzta volna az alkímiailag megerősített kristályüveg. Átölelte a nőt, és a lendületét arra használta, hogy a lehető legpuhábban tegye földre gazdáját. Visszapattantak az ingatag padlóról, és végül megállította őket a dívány, amelyet Jax erre kiszemelt. Szögletes fémtestének élei hosszú darabokat hasítottak ki a szőnyegből, de a szófát a padlódeszkákhoz szegezték.

Jax eleresztette az asszonyt. Mielőtt még működésbe léphetett volna a metamissió, átvizsgálta Madam Schoonraadot, kapott-e sebet vagy sokkot. Pulzusa szapora, pupillái kitágultak, nincs nyoma törésnek vagy belső vérzésnek, horzsolások a nyakon és a bal alkaron.

—    Megsérült, hölgyem? Hívassak orvost?

—    Ne! — hessegette el a gépember karját a nő. Jax egy századmásodperc alatt kiengedte alkarhuzaljait, csuklójában és könyökében pedig azonnal meglazította a rugókat, nehogy a mozdulatban eltörjön Schoonraadné ujja vagy kificamodjon a csuklója.

—    Engedje meg, asszonyom, hogy biztonságosan lekötözzem. — Ezt az ajánlatot már nem utasította vissza. Jax lecsúsztatta a hosszú kendőt a nő derekáról, és hevederként rákötötte a díványra.

Éles sikoly, majd egy tompa puffanás hallatszott a szomszéd hálószobából, ami túlharsogta a hajó nyöszörgését, a bútorok döngését, a szekrények csapkodását és a kajütablakon zörgő zivatar zaját is.

—    Nézd meg, mi történt Nicolettel! — követelte a nyakkendőkkel és övékkel sarokba szíjazott Pieter Schoonraad, tulajdonképp fölöslegesen.

Jax meghúzta gazdája csomóit, aztán átvágott a tönkretett lakosztályon. Átszökellt az ebédlő romjai felett, igyekezett úgy időzíteni ugrásait, hogy minél kisebb kárt tegyen a bútorokban és a szőnyegre szóródott étkészlet szilánkjaiban. A törött csillár megint nekiverődött a plafonnak; kristályüveg cserepek zúdultak Jaxra. Megkapaszkodott a Nicolet kabinjába nyíló ajtóban, megroppantva az ajtókeretet, és felmérte a helyzetet.

Nicolet a földön feküdt elterülve. Vér szivárgott a homlokán keletkezett vágásból. Jax gyomra görcsbe rándult a rettegéstől. Rögvest mellette termett, és közben azt gondolta: Ezek be fognak engem olvasztani! Vagy eladnak egy hajótársaságnak, hogy százévi gályarabsággal bűnhődjek ezért.

De a lány lélegzett, a vágás nem volt komoly. A hajó megint átborult a másik oldalára, együtt csúsztak át a lakkozott fenyőbél parkettán. Jax gyorsan felmérte az egészségügyi állapotát, ujjbegyei leheletfinom mozdulataival kitapogatta, hogy eltört-e valamije. Nicolet felnyögött, amikor karjaiba vette. Szeme rebegve kinyílt.

—    Ne mozogjon, kisasszonyom! Visszakötöm, ott biztonságban lesz.

—    Ez a te hibád, Jax.

—    Tudom, kisasszonyom.

A lány bokája és mellkasa köré tekerte a pótlepedőket, és az ágyhoz csomózta. Sírva fakadt, amikor a kezével kezdett el foglalatoskodni, így azt nem kötözte ki. Nicolet manikűrözött körméről fehér textilszálak lógtak; ő bogozhatta ki a sebtében készített biztonsági övét. Biztos órákon át cibálta a csomókat; Jax olyan erősen meghúzta őket, hogy kis híján elszakadtak.

A gépember pár másodpercenként átszámolta és áthelyezte a súlypontját, hogy kompenzálja a hajótest állandó ringását, de így is sikerült baleset nélkül visszavinnie Nicoletet az ágyába. Lefektette, és ráhúzta a lepedőt.

—    Kisasszonyom, miért szabadította ki magát?

—    Nem én voltam. A csomóid maguktól kibomoltak a nagy himbálózásban, aztán leestem az ágyamról.

Három vérvörös csepp pettyezte az ajtófélfát Nicolet homloka magasságában. Ezek szerint állt, és az ajtó felé sietett, amikor a hajó megdőlt, de nem volt rá felkészülve. Mégis egyszerűbb volt szemet hunyni a hazugság felett. Ha bárhogy is szóvá tenné a gép, az engedetlenségnek minősülne; egy rabszolga sosem ellenkezhetett gazdáival.

—    Értem — mondta Jax, és megszorította a lepedőt Nicolet derekán. Ezúttal a csomót az ágy alsó pereméhez közelebb kötötte, ahová nem ért el a lány egyik keze sem. — Miért nem szólt, hogy segítsek? Azonnal futottam volna.

—    De szóltam — erősködött Nicolet. — Kiabáltam és kiabáltam, de te mégse jöttél, úgyhogy át akartam menni az ebédlőbe, ahol Apu, Anyu meg te voltál.

—    Elnézést, kisasszonyom! Ezután jobban fogok fülelni.

—    Úgy van, megparancsolom. Jönnöd kell, amikor hívlak, és azt kell csinálnod, amit mondok.

—    Ahogy óhajtja, kisasszony.

—    A családom tulajdona vagy. Az Apu nagyon meg fog haragudni, ha elárulom neki, hogy milyen rosszul vigyáztál rám.

—    Igen, kisasszony. Így van. — Jax még egyszer meghúzta a lepedőt. — Remélem, most jobb munkát végeztem. — Biztos is; ezt a csomót nem fogja kibogozni. — Nagy megkönnyebbülés, hogy nem sérült meg súlyosabban a kisasszony. Gyolcsért megyek, hogy kitisztíthassam a sebét.

—    Nem akarok egyedül maradni — sopánkodott Nicolet. — Nem akarok ezen a hajón lenni.

A lány nem parancsként fogalmazta ezt meg.

—    El kell látnom a sebét, hátha más sérüléseket is feltárok vele.

—    Le akarok... — mondta Nicolet, és sikoltott egyet, ahogy két hullám összecsapott a hajó felett, a tenger szintje meg lebukott a tőke alá, ezért egy pillanatra szabadesésben zuhant a hajó, aztán a hajófenék eget rengető csattanással a vízbe vágódott — ...szállni erről a hajóról. Utálom, és utálom az Újvilágot is!

—    Sajnálom, kisasszony, de nem tudom meggyorsítani az utunkat. Hamarosan visszatérek a gyolccsal.

A szélfúvás és a hullámok ostroma egy darabig abbamaradt, ettől Jax léptei valósággal dübörögtek a vihar tépázta hajón. Minden egyes lépésénél üveges, roppanó hangot hallott, mintha porcelántányérokat törne.

—    Jax! — kiáltott Nicolet. — Elromlottál!

—    Nem, kisasszonyom — fordult vissza Jax. Ám amikor sarkon perdült, fülét megütötte a fém alkatrészek csikorgása és valami puha, reszelő hang a testében. Működése azonban zavartalan maradt, és nem érezte a kárbejelentő metamissió fájdalmas fellángolását, amely megkövetelte volna, hogy a benne keletkezett kárról értesítse gazdáját. Sőt, valójában a missiók szokatlanul elcsendesedtek.

Csakhogy még soha ennyi sürgető metamissió nem rángatta Jax véges kapacitású agyát. Talán eljutottak arra a pontra, hogy a további fájdalmak már csak tönkretennék. Tényleg úgy érezte, hogy több szenvedést már nem képes elviselni. Vélhet őleg a missiók tömkelege átmenetileg leállította a fájdalomérzetét. Clipet meg kell kérdeznie, hallott-e már hasonlót.

—    Nem sérültem meg — mondta Jax. — Nincs miért aggódnia. A csillár üvegcserepei beakadtak a testembe, de nem fognak akadályozni a szolgálatomban.

—    Nem is miattad aggódom — jegyezte meg Nicolet. A hullámok újabb rohama előbb jobbra, majd balra döntötte az óceánjárót, és a padló tenyérnyit feljebb emelkedett. Jax rugói hangos csengés-bongással elnyelték a lökés energiáját. Nicolet apja felüvöltött a szomszéd szobában. A lány folytatta: — A költözködés nagyon nehéz. Moedemekés vademekszüksége van rád.

—    Megértettem, kisasszonyom.

—    És gyakrabban kell benézned hozzám.

Jax automatikusan eltárolta az új utasításokat, beillesztve őket a jelenlegi helyzetében megkövetelt parancsok hierarchiájába. Mégsem szenvedett: a kislány parancsa nem járult újabb kínokkal. A viharban annyi metamissió viaskodott egymással, hogy Nicolet új kívánságai egyszerűen belesimultak az elsőségért folytatott tusakodásba, nem ösztökélte cselekedetre az újonnan támadt kényszer.

—    Igenis, kisasszony, értettem.

A felületi seb nem vérzett, amikor Jax kitisztította. Nicolet bőrét össze se kellett varrni, de a lányka állította, hogy borzasztóan meg fog csúnyulni, és Jaxnak kell majd magyarázkodnia azok előtt, akik megkérdezik, hogy mi lett vele. Az egész az ő hibája.

Jax a Schoonraad szülőknél járva konstatálta, hogy nem eresztettek ki a kötések. Pieter viszont leokádta magát. Gyomortartalma halványsárgára festette ingét, melyet helyenként a reggelire evett füstölt lazac rózsaszínes cafatai tarkítottak. A hányadékból jutott a falra, és bemocskolta a szőnyeget is. A luxusnappalit beterítette a megsavanyodott tej és a döglött hal bűze.

Schoonraadné az eszcájgcsengést és az ajtócsapkodást túlkiabálva azt ordította:

—    Haladéktalanul keresse meg a kapitányt! Üzenje meg neki, hogy ez már végképp tűrhetetlen!

—    Igenis, asszonyom. Haladéktalanul.

Megint nem jelentkezett semmilyen fájdalom, de Madam Schoonraad sürgető szavaitól megtáltosodva Jax az ajtóhoz rohant. A részegen dülöngélő, illegő-billegő hajó padlója és fala közt ugrálva kijutott a lakosztályból a folyosóra, amely üresen állt. Senkivel sem találkozott a hajóhídra vezető útja alatt.

Fél távnál úgy hasított belé ennek a jelentősége, mintha egy gyémántcsákánnyal vágtak volna a szeme közé.

A kapitány teljes készültségbe szólította a hajót. Ez mindenkinek szólt, embereknek és kattogóknak egyaránt. Életbe léptette vele a hajózási metamissiót, amelyben a kapitány parancsai felülírtak minden kötelezettséget, ami nem a hajó épségének megőrzését szolgálta, kivéve a királyi család utasításait.

Nem hagyhatta volna el a Schoonraad-lakosztályt, amíg a legénység soraiból valaki fel nem oldotta a készültséget. A hajózási metamissiónak meg kellett volna akadályoznia.

Jaxnak hétrét kellene görnyednie a kínoktól.

De nem szenvedett.

Mit gondolsz — kérdezte Montmorency hercege két nyögés között szerinted tudja, mit csinálunk?

Ecetes uborkától keserű szájszaga minden lökésnél megcsapta Berenice orrát. Bekövetkezett, amitől félt: a herceg úgy döntött, politikai támogatásáért cserébe megilleti a testek szövetsége. Tisztán látszott, őt is foglalkoztatja a kattogó a falon, de dúsgazdag főúr lévén hozzászokott, hogy mindig megkapja azt, amit akar. A feleségét elnézve ahhoz is, hogy mindig hoppon maradjon. Éppúgy viselkedett, mint egy hatalmas, kéjtelen sivatagból előkerülő férfi, úgyhogy Berenice követte Louis példáját: ő is becsukta a szemét, és a régi Franciaországra gondolt.

A férfi ragaszkodott hozzá, hogy ott tegye magáévá, ahol Lilit is látja, ezért Berenice felhajtotta a szoknyáját, és ráhajolt a laboratórium kecskelábú asztalára. A renegát kifejezéstelen, félig szétszerelt arca nézett vissza rá az üveges burok alól, üresen meredt rá együttlét-ük közben. A fáklyák fénye táncot járt vegybörtöne falain, míg a feje mélyén ragyogó csillagfény belülről világította meg a kapszulát. A kattogó koponyájának darabjai, a vaspántok és csavarjaik ütemesen jártak ide-oda az asztalon a herceg sóhajaira. Berenice kétszer is megszámlált minden csavart és fogaskereket, hogy semmi se veszhessen el. Megígérte, hogy amikor összeszereli Lilitet, tökéletesen helyreállítja az eredeti állapotába. Már ha a vizsgálódásaik hatására nem romlik el javíthatatlanul.

És feltéve, hogy tényleg össze tudják rakni. A szerelők ezt hívták az „ördöglakat-problémának". Berenice legjobb tudása szerint ő az első, aki a Holland Birodalmon kívül megpróbált szétszedni egy működő kattogót. (A birodalom területén az óramechanikával járó szerkezetek szétszerelése és a tervrajzok készítése főbenjáró bűn volt.) Először is azért, mert kellett hozzá egy renegát: a kattogóknak ugyanis volt egy rendkívül erős metamissiójuk, amely felülírt bármelyik másikat, ha nem a Céh egyik horológusa akart belepiszkálni a testükbe — ez a metamissió lefokozta az emberi élet védelmének parancsát, még a bérlőét is, és ettől a legjámborabb gépszolga is titkainak vérszomjas őrizőjévé vált. Eddig viszont az Új-Franciaországon áthaladó renegátok közül egyik sem tartózkodott annyit a városban, hogy ez lehet ővé váljon. Csak Lilit telepedett le évtizedekre.

Lilit különösképp ragaszkodott a szabad akaratához. Ugyan nem szökhetett meg, de olyan hevesen rezegtette magát ragasztóbörtönében, hogy lehetetlennek bizonyult megvizsgálni, szétszerelni meg végképp nem lehetett a koponyájába épített, igen finom mechanikájú szerkezetet. Berenice számtalanszor fogadkozott, hogy nem Lilitet akarják módosítani, hanem a falon lévő kattogót, a rabszolga és a megszabadult gép összehasonlításával pedig arra törekedtek, hogy kikövetkeztessék, miként lehetne megtörni a missiók hatalmát. Ezzel mindenkattogót felszabadíthatnának. Így nyerte el Lilit együttműködését.

Hazugsággal.

Igaz, valóban meg akarta változtatni a kattogók működését... de közel sem akarta en bloc mindannyiukat felszabadítani. Na, az garantáltan világméretű katasztrófához vezetne, mert kiszámíthatatlan, hogyan reagálnának az automatonok — e sokat szenvedő, meggyötört, hosszúéltű és régóta tartó sérelmeiket bizonyára nem feledő nép — az új körülményekre. Nem, a felszabadításnak fokozatosan kell végbemennie, nehogy elpusztítsák az emberiséget.

Ennek volt az első lépése a missiók áthuzalozása. Először felülírják a kattogók hűségesküjét, nem törlik el véglegesen. Fáradhatatlan szolgálatukat előbb az egyik uralkodó helyett egy másikénak vetik alá, a Patinás Trón helyett egy elbitorolt trón alattvalói lesznek. Aztán ha véget ér a háború — mert véget vetnek neki, méghozzá gyorsan, határozottan, és örökre —, lesz még idejük megfontolni, hogy teljesen kiiktassák-e a missiókat.

— Vajon tudja — kérdezte a Berenice mellét markoló herceg —, mi az értelme ennek a felettébb emberi aktusnak?

A kattogó kerepelt a burokban. Berenice a bevonat egy részét kis mennyiségű oldószerrel eltávolította Lilit koponyájának szétszerelésekor. Minden lépést aprólékosan leírt, még azt is, hány fordulattal lehet az egyes csavarokat eltávolítani. Lilit titkos megnyilvánulásai egyre artikulálatlanabbá váltak, mintha valaki zsibbadó nyelvvel akarna beszélni.

Rengetegszer voltam már szemtanúja a közösülésnek szolgaéveim alatt. Ismerjük az emberi szaporodás és bujá/kodás igényét. Képtelenség évszázadokon át anélkül szolgálni embereket, hogy vágyaikat ki ne ismernénk, mondta. így azt a perverz vágyat se, hogy a fajtánk előtt hágjanak. Berenice ezt nem fordította le, és nem jelezte másként sem, hogy Lilit megválaszolta a kérdést. A hercegnek úgyis akadt jobb dolga.

Miután egy utolsó, reszketeg sóhajjal elment, Berenice felegyenesedett és leeresztette szoknyáit. Eljátszotta, hogy babrál velük, és ennek ürügyén a földet nézte, tekintetét nem emelte sem a hercegre, sem a kattogóra. A csábítás, a viszonyok mindennaposak voltak a királyi udvarban, de ezt egyiknek se mondta volna. Igaz, hogy mindenhol be kellett vetni az ember bájait, ahol csak lehetett — ilyen az udvari élet. Ám a szívességekért és szövetségekért ritkán kértek ennyire nyilvánvaló fizetséget. Az ajánlatok sosem öltöttek ilyen vulgáris formát. Montmorency kurtizánsorba taszította, olyan nővé alacsonyította, akit politikai támogatással, vegyszerekkel és fölösleges műszerészekkel meg lehetett venni. Berenice azon tűnődött, a herceg bőkezű ajándéka mégis mennyire önzetlen, és mennyire fakad Berenice kiszolgáltatott helyzetének felismeréséből, illetve kanosságából.

Azért ráhagyta. A mai nap ő volt a legdrágább luxuskurva egész Új-Franciaországban. Dörzsölt kurva, de akkor is. Ha ebbe kerül, hogy szövetségüket erősebbre fonja, hát legyen. Semmi sem tart örökké.

Berenice levegőt vett. Nagy gerjedelmében a herceg kilazította a szintetikus bálnacsontból készült korszázsmerevítőt. Ondójának kesernyés, kellemetlen szaga volt. Berenice mesterkélt mosolyra húzta a száját — vérévé válik ez bárkinek, aki hosszabb időt tölt az udvari intrikák szövedékében —, hogy elleplezze émelygését a gyomorforgató szagtól.

Megfordult és pukedlizett.

—    Főméltóságú uram, ez aztán pompás volt.

—    Hmm — dünnyögte a herceg bricseszét begombolva. — Szíveskedj átadni az üdvözletemet a vikomtnak! Gabriella az elmúlt hetekben különösen jó kedvében van.

Ó, Louis! Annyira sajnálom, szerelmem! A herceg direkt ilyen kegyetlen?

—    Átadom. Mindkettőtöket nagy becsben tart — füllentett megint Berenice.

—    Akkor rendben. — Montmorency letörölte selyemkendőjével, ami a bricseszére csöppent. Ma parókában jött, és meg is igazította. Úgy viselkedett vele, mint akik a vacsorájukat költötték el az imént, nem pedig vadállatokként üzekedtek. — Lássuk csak, mire jutottál a mi kis barátocskánkkal!

Nem vagyok a barátotok. Akaratom ellenére tartotok fogva. Jelenteni fogom a királynak.

Berenice bemutatta neki, hol tart a szétszerelésben. A herceg el-ámult a csavarok picinységén, aztán ismét, amikor a kémfőnök elpanaszolta neki, hogy rendszeresen meg kell állnia új szerszámokat esztergálni, amelyekkel könnyebben hozzáfért a kattogók sajátos felépítésű testéhez. Felkacagott, amikor meglátta, mennyire elüt egymástól Lilit remekbe szabott eredeti konstrukciója és a kezdetleges szegecselés, amivel „bekötözte" magát. Perceket töltött Berenice jegyzeteinek átlapozásával, megcsodálta mindegyik skiccét.

—    Ügyes kezed van.

—    Az én szakmámban ez elengedhetetlen.

—    Kétségtelenül.

A férfi letette a padra a füzetet. Eddig várt, de most jól megnézte magának Lilitet. A technikusoknál sokkal bátrabban közelített hozzá; aznap Berenice leordította a szakemberek fejét, hogy ne féljenek a dühös gépezettől, és menjenek oda.

—    Gyere, hadd mutassak valamit! — szólt Berenice.

Kihúzott egy sámlit az egyik pad alól, Lilit mögé tolta, és intett a hercegnek, hogy álljon föl a padra. Berenice tartotta, ő pedig betekintést nyerhetett Lilit koponyájának belsejébe. Halovány türkizes derengés jelent meg az arcán, mintha holdsütötte patakba tekintene. A lélegzete is elállt.

—    Te jó ég, ez világít!

Berenice felnézett rá. Mosolya most őszinte volt.

—    Ugye, nem semmi?

Ő is fölmászott a mellette levő padra. Egy lemezvágó olló leesett a földre. Habár nehezére esett a buggyos ruhában, a korszázstól meg egyenesen fájt, letérdelt Lilithez a herceg mellé. Hosszú csavarhúzójával mutogatott, óvatosan, nehogy hozzáérjen valamihez.

—    Látod azt ott, a tűk alatt?

A herceg bólintott. Fény tündökölt az arcán, míg a fejét forgatta, hogy jobban szemügyre vehesse.

—    Mi az?

—    Fogalmam sincs. Hidd el, minket is rohadtul meglepett, de szerintem valami üveg lehet.

A férfi pislogott.

—    Üveg?

—    Alkímiai üveg.

—    Mi célból?

—    Gőzöm sincs.

A herceg végigmérte. Kisvártatva összevonta a szemöldökét.

—    De van rá elméleted.

—    Nem elmélet. Nem hipotézis, csak egy megfigyelés. — Berenice lemászott, átsétált a laboratóriumon a könyvespolchoz, és egy Des-cartes-kötettel tért vissza. — Főméltóságú uram, mennyire értesz az emberi test anatómiájához?

Montmorency röhögött.

—    Fikarcnyit sem.

—    Én is így voltam vele jó darabig, amíg eszembe nem jutott, hogy régebben olvastam valamit erről — kopogtatta meg a könyvet Berenice. — Az a fényes ékkő — bökött Lilit koponyájára a csavarhúzóval — nagyjából ott van, ahol az emberek tobozmirigye.

—    Érdekes. De, ööö, mit is jelent ez igazából?

A nő sóhajtott, vállat volt.

—    Valószínűleg semmit.

A padra dobta a csavarhúzót.

A herceg lemászott, és Berenice vállára téve kezét, azt mondta:

—    Fantasztikus ütemben haladsz.

—    Úgy érzem, még csak most jön a java. Ne érts félre, az embereid tényleg zseniálisak, de akkor is vegyészek. Ez viszont... — kocogtatta meg a Lilit homlokán futó, megkarcolt szigillumokat és a kulcslyukát borító vegyi burkot — ...ez bizony alkímia.

Montmorency témát váltott.

—    Legalább kiderült, hogy jól működik az új recept.

—    Kiválóan, Henri. A vegyészeidnek kijár a dicséret. Még nem láttam ragasztót ilyen gyorsan megszilárdulni, főként nem a csatatéren. A tartóssága pedig figyelemre méltó. Egy hajszálat sem eresztett.

—    Amit nem lehet elmondani a falon mászó szörnyeteg ragacsáról.

—    Igen, az epoxi akadályozza, de nem teszi mozgásképtelenné. — Sőt, a gépkatona állandó ficergése olyan erőt fejt ki az üvegburokra, hogy a termelt hő folyton gyengíti a bevonatot. — Ez azonban — mutatott a Lilitet padlóhoz szegező gubóra — pont megfelel nekünk.

Lilitnek ezalatt be nem állt a szája, kereken megmondta, mit gondol Berenice-ről, a hercegről és a vegyszereikről.

Montmorency megrázta a fejét.

—    Sajnos nem. Roppantul örülök a sikerednek, de még javítani kell a recepten, mielőtt bevethetjük a másik kattogón. A katonai modell erősebb. — A herceg megsimogatta a nő karját. Bezzeg ilyenkor gyengéd, akkor meg dúvad, amikor letolja a gatyáját. — A kutatásaid miatt te vagy a legértékesebb ember az egész királyságban. A királyt leszámítva a te biztonságod mindenki másénál fontosabb.

A herceg tekintetében több érzés mutatkozott, amikor gyakorlati dolgokról esett szó, mint amikor tisztességtelen ajánlatot tett neki. Berenice a fejét csóválta. Férfiak!

—    Egyszer már igazam lett ebben a kérdésben, és megint be fogom bizonyítani, hogy nekem van igazam. A jelenlegi recept bőven elég. Behozhatjuk a gépkatonát.

—    Nem szeretnék a tohonya márkiról példát venni, de minek kockáztassunk? Már tudjuk, hogy jó a kiindulási alapunk. Pofonegyszerű lesz a szakítószilárdságot növelni.

A herceg szemöldökráncolása bosszúságot vagy tiltakozást tükrözött, esetleg mindkettőt egyszerre, úgyhogy Berenice sóhajtott egyet.

—    Mennyi idő kell még rá? Minél tovább lóg az az izé a falon, annál nagyobb az esélye, hogy a fapapucsok észreveszik és begyűjtik.

A herceg nemtörődömül leintette Berenice-t. Le sem vette a szemét Lilitről.

—    Ó, csak egy-két nap.

Hát. Az még nem tragédia. Nem tetszett a kémfőnöknek, de nem volt annyira makacs, hogy felrúgja a kettejük szövetségét. A reálpolitika diktál. Abban az órában másodjára engedett Montmorencynak.

—    Rendben. Igazad van, nem árt óvatosnak lennünk. Megállapodhatunk a szombatban?

A herceg helyeslése jeléül bólintott.

—    Intézkedni fogok. — Kíváncsi tekintete egy pillanatra sem siklott le a foglyul ejtett kattogóról. Kezét az üvegburokra tette, ujjával körbejárta a behorpadt kulcslyuk rajzolatát. — Ez a te műved?

—    Nem, egy korábbi baleset eredménye. De figyeld csak meg, hogy a kulcslyukat ért sérülés a körülötte futó béklyópecséteket is megtörte. Gyanítom, hogy ennek a balesetnek köszönheti Lilit a szabad akaratát... és mekkora piszok mázlija volt! — tette hozzá. — A kulcslyuk és a szigillumok megrongálása általában feloldja a varázslatokat, és működésképtelenné teszi a kattogót. Őt viszont a sérülés megszabadította a kényszerektől, de nem vette el az életösztönét. Szédületes! Nem hittük volna, hogy ez lehetséges.

A börtönbe zárt kattogó feltűnően elhallgatott, mint amikor Berenice a koponyája felépítését taglalta.

Montmorency füttyentett egyet.

—    Azt hittem, ezek az alkímiai ötvözetek jóformán elpusztíthatatla-nok.

—    Régebben nem. A filigránmunkából ítélve — mutatott Berenice Lilit váll-lemezének szegélyére — szerintem ezt a kattogót úgy kétszáz évvel ezelőtt gyárthatták. Kora XVIII. századira taksálnám.

A herceg elővette lornyonját csipkés mellényzsebéből. Hunyorogva belenézett, orrát szinte nekinyomta a buroknak. Ha úgy is gondolta, hogy érző lénnyel áll szemben, ennek semmi jelét nem mutatta.

—    Miféle baleset okozhatott ilyen károsodást?

—    Ágyúgolyó-találaton kívül? Fogalmam sincs — mondta Berenice a kattogó szemébe nézve, de a herceg kérdésére a szószátyár, önhitt masina némasággal felelt.

Montmorency körülnézett a laboratóriumban. Tekintetét végigjáratta az elromlott kattogóalkatrészek polcain, a talleyrand egyezményeket sértő gyűjteményén, és így kommentálta:

—    Kezdesz igazi kattogószakértővé válni.

—    Főméltóságú uram, túl nagy bók ez nekem. Az Órásmesterek Céhének tagjain kívül nincsenek más szakértői az automatonoknak.

—    Új-Franciaországban azért mégiscsak te tudod a legtöbbet róluk.

—    Ez viszont — mondta Berenice — valószínűleg igaz. De csak azért, mert óriások vállán állok.

Egy fülig szaros gyilkos loholt a Vlamingstraaton a Grote Markt felé. Ügyet sem vetett a haját homlokára fagyasztó, jéghideg esőre, mely becsöpögött gallérja mögé, fehérre fakította kezét, arcát, és elkékí-tette ajkait. Kalapját elhagyta a fogoly újraélesztéséért vívott, ádáz küzdelemben, és jobbnak látta, ha nem viszi magával az esernyőjét a paplakból. Leheletének párafelhője úgy üldözte, mint egy csapat dühödt szellem. Vagy haragvó angyal.

Azok közül, akik gyalog találkoztak vele, nem pedig kocsin hajtottak el mellette, senki sem mutatta jelét, hogy felismerné. Nem Hága lelki életének támaszát látták benne, hanem egy mocskos földönfutót, akit nagy ívben kerülni kell. Bölcsen tették.

Visser mellett lefékezett egy üres riksáját húzó kattogó.

—    Uram — mondta a gép —, úgy látom, össze van zavarodva vagy nyomorog. Segíthetek magán? Ha menedékre van szüksége, bérmentve elvihetem egy szállóra.

—    Ne szólj hozzám! — torkolta le Visser. — Kotródj!

A kattogó távozott. Már a negyedik gépszolga szólította meg, mióta kilépett a Ridderzaal kapuján. Fél órája megelégelte előzékenységüket. Sétája a Hofvijver, a Binnenhoftól északra fekvő tó partján vitte. Bibliája és az üreges Descartes-kötet immár a tó mélyén nyugodott, összepiszkolt stólájával együtt.

Igazat mondott a fogoly? Tényleg van valaki a királyi udvarban, aki titokban a hollandok besúgója?

Elsiette a halállal való megbékélést: munkája még nem végeztetett be. Figyelmeztetnie kell a talleyrand-t. Az utolsó leheletéig küzdeni fog a világ legutolsó nemzetéért, amely a halhatatlan lelket tisztelte, az Úr akarata szerint. Csakhogy nem adhatott hírt a régi hálózaton keresztül, akik továbbították volna titkos üzenetét Új-Franciaországba, és nem merte közvetítőkre bízni ezt a felfedezést. Vissernek személyesen kellett átadnia a figyelmeztető szavakat. És ha már az Újvilágba viszi dolga, talán rá tudja bírni a talleyrand-t, hogy befolyását latba vetve megszervezhesse Visser audienciáját Őszentsé-gével, XI. Kelemen pápával. [ A mi világunkban XI. Kelemen pápa Giovanni Francesco Albini néven született, pápasága 1700-tól 1721-ig tartott. A regény idején világunkban XI. Pius pápa volt a katolikus egyház feje. - ford. megj.]

Gyilkosságot követett el. Attól még, hogy könyörületből cselekedett, az emberölés emberölés maradt. Vajon meghallgatja-e gyónását a Szentatya? Gyógyírt nyújtana háborgó lelkére, ha bűnbocsánatot nyerne, miután oly sok évig titkolnia kellett igaz hitét. Máris indult volna, úgy sóvárgott érte.

De a dokkok és a léghajókikötők szóba se jöhettek addig, amíg át nem öltözött és meg nem fürdött a paplakban. Különben a hordárok azonnal elkergetnék, mihelyst megcsapja orrukat a ruhái szaga. Az sem ártana, ha kiürítené a titkos fülkét a sekrestyében.

A Paviljoensgrachthoz, vagyis a pavilonok csatornájához érve dél felé vette az irányt. Ez a csatorna volt a nyugati széle a Nieuwe Kerk parókiájának otthont adó mesterséges szigetnek. Ennek közvetlen közelébe esett Visser paplakja és a régi zsinagóga. Délről akart kerülni, ahol a Wagenstraat híd enyhe emelkedőjén felkaptatva elhagyhatta a szigetet.

Ónos eső verte a csatorna vizét, zaja távoli tapsnak tetszett. A zöld nyálka régóta megvetette már a lábát a víz színén, a csatorna ugyanis olyan lagymatag folyású volt, hogy az alga könnyedén megkapaszkodhatott a mázas téglán. A lassabban csordogáló csatornák mentén hírhedten orrfacsaró bűz terjengett a nyári kánikulában, de az év végéhez közeledve a hideg visszaszorította a javát. Visser nem érzett semmilyen kellemetlen szagot, ahogy léptei alatt ropogott a murva a csatorna sétányán.

Mármint saját magán kívül. Orra réges-rég feladta a küzdelmet a ruhájából áradó, gyomorforgató szaggal. Négykézláb tapicskolt a kiömlött salakanyagban, hogy meggyőzőbb legyen alakítása, amint élesztgetni próbálta a rabot. Szerencsére kudarcot vallott; a szegény asszony megérdemelte az örök nyugalmat.

A Paviljoensgracht 72-74. rozsdabarna spalettái tűntek fel az esőfátyol mögül. Visser mindig is úgy tartotta, a ház a régi építészet legcsúnyább megoldásait vonultatja fel. Bumfordi párkányzata, értelmetlenül kicsiny cserépteteje olyan benyomást keltett, mint egy nyolcvanas éveit taposó, göthös veterán, aki groteszk váll-lapjai fölött viselt, csúcsos sipkájában feszít. De sosem fogják átépíteni: Spinoza ebben a házban írta meg az Etikát, mint arra a kapu feletti márványtábla is felhívta a figyelmet. Visser keletnek fordult a Spinozahuisnál; az Amszterdam felé tartó vontatócsatorna alkotta aprócska szigetének déli határát.

A Wagenstraat híd karnyújtásnyira esett a zsinagógától. Visser nem tért be, habár régebben gyakori vendég volt arra. A hollandportugál Morteira rabbi [ A mi világunkban is élt egy portugál származású holland

rabbi, Saul Lévi Morteira (cca. 1596-1660). Egyik tanítványa Báruch Spinoza volt. - ford. megj.] maholnap tíz éve, hogy meghalt, de Vissernek ugyanúgy hiányzott. Hiányolta öreg barátja társaságát és bölcsességét. Mindkettővel nagy szolgálatot tehetett volna neki. Még azt sem bánta volna, ha megveri a szokásos heti sakkjátszmájukban.

O, Lévi, te mit tettél volna, ha ilyen siamasztikába keveredtél volna?

Visser emlékeibe és csapongó gondolataiba burkolózva már majdnem felért az íves kőhíd legmagasabb pontjára, mikor észrevette a bámészkodókat. Kisebb csoportok verődtek össze a csatornák mentén, de a hídon álldogált a legtöbb járókelő. Hága hídjainak többsége lapos volt; a Wagenstraat íves hídjáról jobban lehetett látni a szigetet. A nézelődők hunyorogva meresztették szemüket a szitáló eső függönyén át a Nieuwe Kerk templomkertjére. A nyirkos hidegben Vissert átjárta a fagyos rémület. Csontvelőig ható reszketését mélyebbről jövő rettegés okozta, mint ahová az ónos eső elérhetett.

Igen, a bámészkodók az ő paplakját figyelték. A bejárati ajtaja tárva-nyitva állt, pedig Visser bezárta, amikor elindult a Binnenhofba. Csak a képzelete játszott vele, vagy tényleg hallotta a belülről jövő csapkodást és dübögést?

Bízott benne, hogy büdös és szakadt ruházata kellő álcául fog szolgálni. Megkérdezett egy járókelőt:

—    Mi az, mit nézünk?

A férfi, akit kiszemelt, bankárokra jellemző tweedöltönyt viselt. Rápillantott Visserre, felhúzta az orrát, kettőt szippantott, elfintoro-dott és elsomfordált. A lelkész utána egy tanító néninek vagy nevel őnőnek kinéző asszonyt vont kérdőre. Láthatóan megbotránkoztatta Visser kinézete, de legalább volt annyira udvarias, hogy válaszoljon.

—    Koronahajtókat — suttogta úgy, ahogy az ördögöt szokás emlegetni. A főkötős, szemüveges hölgy halkan szólt, szavai azonban telibe találták. Gyomra szorongató görcsbe rándult, mintha valaki ki akart volna csavarni egy rongyot. Nem kapott levegőt. A nő a Nieuwe Kerk nyolcszög alaprajzú, égbenyúló épületére mutatott. — A saját szememmel láttam, hogy kettő a templomba is bement.

Vissert hatalmába kerítette a hidegrázás, nehezen jutott szóhoz.

—    Mikor történt?

A nő vállat vont, de a mellette álló férfi belefolyt a beszélgetésbe:

—    Fogadni mernék, hogy a kriptában találnak valami titkos pápista bálványt. Éjféli fekete miséket tartott!

Elég régen ahhoz, hogy a rossz nyelvek elkezdjenek pletykálkodni. A koronahajtók egykettőre megtalálják a falfülkét, és a benne rejlő, katholikus kegytárgyak ennél százszor hajmeresztőbb rémhírekre fognak okot adni. Egy pápista kém dolgozott a Nieuwe Kerkben?

Az asszony didergett. Látványosan hátat fordított Vissernek és a másik alaknak.

A lelkész is így tett, az illetlen gesztus kiváló alkalmat teremtett, hogy félrevonuljon a tömegből. A bámészkodók figyelmét a paplak kötötte le, egymással tülekedtek, hogy egy pillantást vethessenek a Visser házát fenekestül felforgató gépkentaurokra. Mindegyikükben ugyanaz a bűnös élvezet dolgozott, a kárörömmel vegyes megköny-nyebbülés, hogy nem ők keltették fel a koronahajtók érdeklődését, és mindegyikük azon tanakodott, merre lehet a ház lakója. A tiszteletes több hívét is felismerte a tömegben felbukkanó, elragadtatott arcok erdejében.

Visser legszívesebben futásnak eredt volna, sarkon akart fordulni és a zsinagógába menekülni, de gyanút keltene, ha másfelé folytatná útját. Valaki előbb-utóbb úgyis felismeri, ha magára vonja a figyelmet. Így hát észak felé indult tovább a Wagenstraat enyhe lejtőjén, amely a St. Anthonisburgwal, a rotterdami vontatócsatorna felett ívelt át. Széllel szemben kellett haladnia, és résnyire hunynia a szemét, hogy az ónos eső bele ne menjen. Ezért nem láthatta a híd tövében várakozó koronahajtót, amíg kis híján bele nem botlott.

A lelkész összerezzent. Megdöbbenése magára vonta a feje fölé tornyosodó gépezet figyelmét. Visser erőt vett magán, és feltűnést keltve, lesütött szemmel tovasietett. Ne csinálj úgy, mint aki bűnt követett el, figyelmeztette magát, tűnj inkább idegesnek, felkavarnak! Kit ne zaklatna fel, ha egy hideg, esős délután belefut az utcán egy koronahajtóba? És ki ne osonna el lapítva, ha fejfedő vagy esernyő nélkül fagyoskodna ilyen időben? Az volna a gyanús, ha nem így tenne, győzködte magát Visser.

Csak egy pórul járt fickó vagyok, üzente egész testével. Váratlanul ért a havas eső, és be akarok húzódni valahova. Csak egy átlagos, szarban csúszó-mászó járókelő vagyok.

Jégcsapok csöpögtek a koronahajtó négy, derékra tett karjáról és rezzenéstelen arcáról. Az ónos eső kipp-koppolt alkímiai fémpáncélján. Visser még azt a zizegést is hallani vélte, ahogy a szemgödrében utánafordultak az ékkövek.

Behúzta a nyakát, várta, mikor nyúlik át az esőfüggönyön a teleszkópos végtagja, hogy ujjai satuba fogják Visser karját. Azután is mekkora erőfeszítésébe került, hogy ne görnyedjen össze, miután elment a kentaur mellett! A kattogó vesébe látó, elképzelt tekintete szörnyű terhet rakott a vállára. De semmi sem karolt bele a tisztele-tesbe, senki se állította meg, és csakhamar elhagyta a hídfőt. Visser nem mert a megkönnyebbüléstől felsóhajtani a nagy hidegben. Attól félt, a párafelhő mérete elárulja őt.

Gondolatai úgy forogtak körbe-körbe, mint egy rossz körhinta. Azonnal el kell tűnnie Hágából, el a kontinensről. A Scheveningen kerület és az északi-tengeri kikötő toronyiránt északnyugatra feküdt. A paplak ezek után amúgy is tiltott terület volt a számára, ezért valahogyan fel kellett kéredzkednie egy hajóra. Miért nem hozott magával egy tömött pénztárcát, amikor elindult a Ridderzaalba? Miért nem készült fel rá, hogy egyik pillanatról a másikra menekülőre fogja? Azért, mert cserbenhagyta kémesze, vagy ez is az öngyilkosság egyik módja volna? Egy nyakatekert kísérlet arra, hogy mártírrá váljon?

Francba, francba, francba!

Füttyentett, és leintette az első taxit, amelyet látott. A kattogó sofőr lekanyarodott.

Visser ekkor felfigyelt az esőkopogást kettéhasító hangra: a macs-kakövön csattanó fém zajára, egy géppata fülsértő és vészjósló léptére. És még egyre. És még egyre, és azután még egyre. Négy lábon járt. A nyakizmai egymásnak feszülő acélpántokká váltak, türtőztetni próbálta magát, nehogy lelkiismeret-furdalástól rettegve hátrapillantson.

A taxi megállt a járdánál. A sofőr megszólalt.

— Hova vihetem, uram?

Csitt-csatt, csitt-csatt. Ügetni kezdett. Még egy alantas gépszolga is lazán lehagyja a leggyorsabban futó embert, a koronahajtók meg mindenkin túltesznek, talán még a királynő Aranyhintaját is megelőznék.

Visser beugrott a fiákerbe.

—    A scheveningeni kikötőbe, de tüstént!

—    Igenis, uram. Azonnal, uram.

A kattogó betagozódott a forgalomba, és felvette a ritmusát. A koronahajtó loholásának zaját elnyomta a kocsiszekrény tetején kalapáló eső, a sofőr testének csilingelése és az acélperemű kerekek csikorgása a vizes úton. Visser megkockáztatta, hogy hátrapillant a hátsó ablakon. A kentaur húsz lábnál is közelebb járt, tartotta velük a lépést, lábai szaggatottan zakatoltak fel-le, mint az óramű ketyegése. A többi jármű sikítva fékezett vagy félreugrott, lámpaoszlopoknak, virágládáknak ütközve, ki-ki a maga módján próbált tágulni a koronahajtó útjából. A szembejövő kocsik lehajtottak az útról, amikor a kentaur felbukkant előttük. Mintha Visser sofőrje lett volna az egyetlen az utcán, akinek sejtése sem volt, mi jön mögötte.

Megint hátranézett. A néma koronahajtó ledolgozta a köztük lévő távolság felét, és egyre közeledett. Visser lelki szemei előtt felderengett egy összefércelt kép: a fogoly péppé zúzott keze, kitépett körmei, a hátára meg a kulcscsontjára sütött billogvasak nyoma, amelyet akkor pillantott meg, amikor megpróbálta újraéleszteni. Ha így bántak egy kiugrott céhtaggal, mit fognak tenni egy katholikussal, aki éveken át egy protestáns álcájában járt, és megszentségtelenítette eretnekségeivel a Nieuwe Kerket?

Az én kezem is ilyen lesz, ha elkapnak. Izzó vassal fognak megégetni. Mégiscsak mártír leszek. És Új-Franciaország elesik.

Visser előrehajolt. A pánik kiölte belőle a diszkréciót.

—    Gyorsabban! — rikoltotta.

A kocogó sofőr hátrafordította a fejét, mint egy bagoly.

—    Uram, iparkodni fogok, hogy sebesen és épségben megérkezzen az úti céljához. A gyorsabb tempó veszélyeztetné önt és a környezetében tartózkodókat.

Aztán amikor visszafordult, a fiáker lefékezett.

—    Ne! Ne lassítson, gyorsítson!

A fej ismét hátrafordult.

—    Uram, bűncselekményt követnék el, ha akadályoznék egy koro-nahajtót szolgálata teljesítésében. Csak szabad utat akarok adni neki. Fel fogom venni a korábbi sebességünket, amint a Horológusok és Alkimisták Szent Céhének ügynöke megelőz minket.

Ami nem sokat váratott magára: patadobogása egyre hangosabbá vált. Balról közelített.

Visser az egyik jobb kézre eső utca felé bökött.

—    Forduljon be arra!

—    Uram, javasolhatnék egy rövidebb utat... ?

—    Forduljon már be, az istenért!

A kattogó megrántotta a szekérrudakat. A mozdulattól Visser nekivágódott a kocsi másik falának. Fájón beütötte vállát és könyökét. A taxi bal kereke egy röpke pillanatra felemelkedett a földről, és befordultak az eső áztatta utcasarkon.

A sofőr hallotta a puffanást.

—    Megsérült, uram?

—    Dehogy, hajtson tovább!

Velőtrázó csikorgás törte meg a város zaját mögöttük. Visser hátranézett, és még éppen elkapta, ahogy a koronahajtó patái szikraesőt hányva korcsolyáztak tovább, a sarkon túl mély nyomokat vájva a macskakövekbe. A céhes kattogó pördült egyet, szeme Visser fiáke-rén.

Az egyik társzekéren ülő férfi meghúzta a kéziféket és megrántotta a gyeplőt, de a hordókkal megrakodott szekér annyira nehéz volt, hogy nem tudott megállni vagy szűk kanyart venni. Nagy nehezen lefékezett, elállva az utat. A kocsis elengedte a kallantyút, és talpra ugrott. Visser látta, ahogy a gyeplőt rázza, szidja a lovakat, és elsápadva, riadtan tekintget a koronahajtóra. Prüszkölő sóhaj szakadt fel Visserből, egy pillanatra fellélegezhetett.

A kanyargó utcácskák hamar visszaterelték őket a rotterdami vontatócsatornához, amely tőlük jobb kézre esett. Már szólásra nyitotta volna száját, hogy ismét éles kanyarra sarkallja...

...amikor a mögöttük lévő utcából valami óriásit robajlott, férfiak, nők és megrettent lovak egyszerre sikoltoztak, nyerítettek. Visser nem hitte volna, hogy még annál is jobban fázhat, de megvette az isten hidege. A mögötte feltáruló jelenet láttán epés váladék kúszott fel gyomrából. Marta a torkát.

A koronahajtó fogta a társzekeret, és lovastul-rakományostul áthajította az utca túloldalára, mintha csak egy szekér formájú speculaas keksz volna, ahol aztán betört egy kirakatot. A lovak egy kupacban rúgkapáltak a földön. A széthasadt hordókból fehérbor bugyogott a kőre, elkeveredett a vérrel és a latyakos hóval, majd üvegszilánkokat, útszóró, fekete sót és a szekér maradványait sodorta a lefolyóba. Visser nem találta a kocsist. Soha nem látott még ennyi vért, még a Ridderzaal alatti, undorító tömlőében sem. Nagy része a bőgve nyi-hogó igáslovakból csorgott.

A koronahajtó előtt kámforrá vált a forgalom, az emberek hanyatt-homlok menekültek előle. Másodpercek alatt szabaddá vált az út közte és Visser taxija közt. A gép egyből vágtázni kezdett felé. A járókelők kapualjakba vetették magukat, felkapaszkodtak az ablakpárkányokra, ahogy a koronahajtó elrobogott mellettük. Kimeredt ékkőtekintete Visserre szegeződött. A lelkész a nadrágjába vizelt, combjai átmelegedtek egy kis időre.

Úristen! Nem hagyhatom, hogy akár egy ujjal is hozzám nyúljon.

Az ártatlanság álcáját végleg feladva Visseren kétségbeesett, páni félelem uralkodott el. A fejét kapkodta, hogy valami eszközt találjon, amivel lelassíthatná a gépkentaurt, és tekintete megállapodott a jobbján futó, szűk csatornán.

Noha a sofőr nem láthatta, a tiszteletes mutogatta, hogy balra tartson az adok-veszek szivárványszínű forgatagában, miközben színpompás házak és üzletek — szabóságok, nőiruha-szalonok, cipészek, rőfö-sök — sora előtt hajtottak el. Nem messze tőlük egy sikátor nyílt két

bolt között az utcára, amibe épp befért egy szekér.

—    Arra! Be a sikátorba!

Sós-fémes váladék csúszott le a torkán a nagy erőlködésben, hogy túlkiabálja a koronahajtó patáinak pokoli ágyúdörgését. Felzárkózott Visserhez, pár lépés választotta csak el kett őjüket, mintha a sofőr csupán vonszolná magát. Fekete mágia hajtotta, kíméletlen elszánással talpalt, beleremegett az út, léptei nyomán fodrozódott a csatorna vize. Két réce hápogva szárnyat bontott és elrepült.

Visser ugrásra készen leguggolt. Remélte, hogy az éles forduló elég lendületet ad. A csatornába akart ugrani, de minden esélye megvolt, hogy a kerék alá zuhan. Akár egy csapdába esett nyúl, belekapaszkodott a remény legvékonyabb szalmaszálába is, hátha megmenekül.

A fenevad a nyakában loholt, Visser még a kentaur gerinccsigolyáinak zakatolását is hallotta. Belső mechanikája olyan lázasan dolgozott, hogy a ketyegés szokványos metronómja sivító zümmögéssé vált.

—    Fordulj már, az isten verjen meg!

Addigra azonban a fiákervonó ismét felfigyelt a koronahajtóra. Lehúzódott a csatornához, és lassított a tempón. A koronahajtó felzárkózott mellé. Kristályos tekintete egyenesen Visserre meredt. A nyaka hátrafordult, szemét le nem vette volna a lelkészről, míg teste a sofőr mellé ért. Mint egy tekergőző vipera által megbabonázott kisegér, Visser úgy nézett üldözőjére.

(Milyen roppant érdekes, hogy miket észre nem vesz az ember a veszély tünékeny perceiben! Nem lélegzik, gondolta a tiszteletes. Mennyire természetellenes! Ezt a galoppot még egy versenyló is csak lihegve futhatta volna le, ez a rendíthetetlen gépezet pedig még egy párafelhő nem sok, annyit se fúj ezen a hűvös délutánon. Ez a tény még az ékkőszemek mögötti, béklyóba zárt, ördögi értelemnél is jobban példázta, miért velejéig romlott a horológusok minden igyekezete. És azt is, hogy Visser igaz ügyért küzd.)

A lelkész hátradőlve összekuporodott a kocsiban, térdét fölhúzta, ujjai satuként szorították a fiáker oldalát.

A taxi mellett vágtató koronahajtó derékban megfordult...

Kevesebb mint egy öl ide a csatorna széle, becsülte meg Visser. Akkorát még én is ugrok.

...így megtorpanás nélkül mind a négy karja munkához láthatott. Két karral megragadta a fiákert, a másik kettő pedig hirtelen a háromszorosára nyúlt előre, hogy felnyársalja a másik kattogót. Szétszaggatott fémötvözet és összeakadó fogaskerekek dobhártyaszaggató nyikorgása hallatszott.

A koronahajtó úgy tépte félbe a gépszolgát, mint az újságpapírt. Gátlóművek, fogaskerekek és pénzérmék repültek szanaszét az útra, záptojásszagú bűzt és gőzt fejlesztve, amikor a forró alkímiai ötvözetek a jeges pocsolyákban landoltak. Guldenek és stuiverek csilingeltek a kockaköveken — szelíd harangjátékuk nem illett efféle erőszakhoz.

A koronahajtó legyintett egyet. A gépszolga felsőteste lesiklott a lándzsáról, és szaltózott a levegőben, porrá zúzva egy gránitból faragott gyámkövet és miszlikbe aprítva egy második emeleti virágládát. Alsóteste a csatornában csobbant, lába még mindig egy kellemes séta monoton ritmusában járt. A sistergő víz kénköves gőzfelhőket eregetett.

A szekérrudak pozdorjává törtek. Egy kivágott fa reccsenésére emlékeztető robaj rázta meg a sofőrét vesztett fiákert. A kocsi törött tengelye eltérítette a kerekeket menetiránytól. A heves zötyköl ődés-ben Visser megint beverte a vállát. Arca nekipréselődött a kocsi oldalának. Szájában vér ízét érezte.

A koronahajtó megrántotta a kocsiszekrényt, hogy megállásra kényszerítse. Ám a fenyőburkolat megadta magát, a gépkentaur kezében csupán kétmaroknyi tűzifa és szétcincált kárpit maradt. A billegő kocsi előbb balra, aztán jobbra kanyarodott. A jobb kereke leugrott a tengelyről, és továbbpattogott a vontatóúton. A fiáker fülkéje oldalra dőlt. Fél keréken egyensúlyozva imbolygótt, egy képtelenül hosszú pillanatra megállva a levegőben — Mégiscsak befogok ugrani a csatornába. Megfogok fulladni a kocsi alatt? Tud egy koronahajtó

úszni?A lovak tudnak. —, majd lebucskázott a csatornába.

Tótágast állt a világ. Feje ütést kapott, csillagokat látott. Látása zavarossá vált. Csobbanás. Sötétség. Hideg. Bénultság.

Zavartság.

Zaj. Zörgés, nyögés, bugyborékolás. Hajsza?

Súly nehezedik rá, lába nem mozdul. Elkapta?

Csapkodás, pánik, rugdosás. Sajgó tüdő.

Rúgás talált. Lábai szabadok. Tekereg, ficánkol. Fény alatta, feketeség fölötte. Fejjel lefelé.

Visser feltört a felszínre, zihálva nyelte a levegőt. Fél szemére nem látott. Nyúlt volna, hogy félresimítsa a haját, de rájött, hogy fejbőre egy cafatban lóg homlokáról. Nem fájt. A trekvaart hidege túl metsző volt ahhoz.

Felötlött benne egy zúzott kezű nő képe. Emlékezett, hogy figyelmeztette, tégla van valakik közt. Menekülj! Fuss!

A taxi roncsai hevertek körülötte. Ismét levegőt vett, betájolta magát, és lebukott az uszadék alá. Mióta nem úszott? Azóta, mióta felvették a szemináriumba; halvány emlékként élt benne, hogy a tengerparton ünnepli születésnapját, bográcsoznak, a nők fürdőruhába bújtak. Olyan vadul kalimpált a lábával, ahogy csak tudott, tolta magát előre a homályos vízben, amíg mellkasa püffedni nem kezdett, minél távolabb akarta tudni magát a balesettől. Ha senki sem látta felbukkanni a felszínen, azt fogják hinni, hogy a kocsi alá szorult, és a mentésre pazarolják az idejüket.

Feljött levegőért, visszabukott. A keskeny csatornában olyan jól terjedt a kattogás, a zubogás és a csobbanások hangja, hogy úgy tűnt, mintha néhány testhosszt tett volna csak meg, de nem mert hátranézni. Miután tüdeje majdnem szétrepedt, még három tempót kisajtolt magából.

Megint följött a felszínre, jobb szemére vakon, mert a bőr és a haj kitakarta látóterét. Nem hagy vérző csíkot a vízben? Mellkasát kidül-lesztve mély levegőt vett, hogy lebukjon, amikor éles füttyszó visszhangja cikázott a csatorna falai közt.

— Megtaláltam! — kiáltotta valaki.

A menekülő lelkész félrelökte megskalpolt fejbőrét — ekkor puhán áthatotta a fájdalom, mint egy homlokába vert szög —, és kereste a kiáltó hang gazdáját. Kitörölte a vért a szeméből. Huszonöt öllel lejjebb a rotterdami trekvaart ezen szakaszáért felelős csatornamester Visserre bökött, és még egyszer megfújta vészsípját. Másik kezében kanárisárga mentőövet szorongatott.

Visser kikecmergett a túlsó partra. Ujj begyei alig értek az ősöreg, algától síkos kövezethez, amikor a csatornamester egyik gépszolgája kilőtt, mint a puskagolyó. Az életvédelmi metamissió hirtelen fellángolására — vagy előfordulhat az is, hogy látta a hajszát, és tudta, a csatornába esett embert keresi a koronahajtó, ami egy még mélyebben gyökerező metamissiót indított volna be — áramvonalas tölténnyé gömbölyödött össze. A gépszolga fémvázának résein átfütyült a szél. Másodpercek alatt tette meg azt az öt ölt Visserig, mialatt a tisztele-tes feltornászta magát a partra.

A kattogó egy szemvillanás alatt kibomlott a földet érés előtt. Ugyan hátrafelé hajló térde elnyelte a zuhanás energiájának nagy részét, a landolással így is téglákat tört és hajszálrepedésekkel cak-kozta a csatorna falát. A földrengésszerű erő hátratántorította Vissert. Gerince vízbe mártózott. A csípős hidegre a levegő kiszökött tüdejéből.

Tátott szájjal lebegett, semmit se szívott be, semmi se távozott. Egy másik kattogó csatlakozott a gépszolgához, egy sokkal magasabb és túl sok végtagú modell. Csapkodás, csobogás hallatszott, és vörös függöny ereszkedett a világra.

A vihar elsodorta őket, tengeri mérföldek sokaságával megtoldva az utat. De három nappal azután, hogy a kapitány újból vízbe menttette az evezőket, az Újvilág úgy bukkant fel a láthatáron, mint egy szende, szégyenlős udvarló. Az Oránia hercege a kikötő felé araszolt, előtűnt Új-Amszterdam épületeinek sziluettje. Nem volt valami lenyűgöző.

Dicsekedni szoktak vele, hogy a Holland Birodalom második központja az Atlanti-óceán túlpartján több mint egymillió lelket számlált. Ezzel versenyre kelhetett Európa nagyvárosaival, de nem vetekedhetett Amszterdam csatornáival, Hága méltóságával, Párizs romantikájával, Firenze művészvilágával, London és Róma nagy múltjával. Új-Amszterdam pontosan úgy festett és úgy bűzlött, ahogy azt egy túlburjánzott gyarmati kisvárosnak kellett, amelynek csak fedetlen kanálisokra tellett.

Igazából, ha nem látja azt a néhány kattogót, akik rakodómunkásként dolgoztak a kikötőben, és nem lobogtak volna a tengeri szellőben a sárgarépaszínű zászlósorok, Nieuw Nederlandot megpillantva az utazó azt hihetné, hogy egy, a birodalomtól távoli korba és helyre csöppent, messze a gazdaság dinamójaként    működő

kattogónépségtől. Jaxot megdöbbentette, milyen kevesen dolgoztak fajtájából a mólókon. Azon morfondírozott, vajon ez is annak a gazdasági válságnak a lenyomata-e, amiért Pieter Schoonraadot áthelyezték. Az emberek nem engedhették meg maguknak, hogy kattogókat béreljenek.

Jax viszont nem bánta, hogy a terjeszkedő városnak nincsenek jellegzetességei. Nem akarta, hogy Nieuw Nederland olyan legyen, mint az Óvilág, ahonnan el kellett menekülnie. A különbségek biztatóak voltak, itt talán elveszhet a tömegben.

Madam Schoonraad fintorogva szippantott a levegőbe, kihajolt erkélyük korlátján, és sóhajtozva új otthonukat fürkészte. A naplementében megcsillantak a léghajóárbócok felhőket karcoló acél tüskéi, melyek villámhárítókként nyúltak a közeli háztetőkről a magasba. A legészakibb álláshoz kikötött egy léghajó, amitől a torony olyan külsőt öltött, mint egy felhasadni készülő magház. Emeletekkel Schoonraadné alatt rendszeresen el-elhúztak a gigászi evezők, időről időre meglebbentve haját. Szelük belekapott kasmírmintás bolerójá-nak szegélyébe. Karba tett kézzel nézelődött, állkapcsát összeszorítva. Mindig e testtartással fejezte ki nemtetszését.

A ház úrnője vacogva hátat fordított Új-Amszterdamnak.

— Hé, ti ott! — rikkantotta. — Ide hozzám!

Jax évszázados rutinból megfeszülve várta a fájdalom csiklandozá-sát, amely egy új missió fellobbanását kísérte. De semmi sem történt vele. A kényszernek szikrája sem villant, a forróság nem nyaldosta börtönbe zárt lelkét, nem fenyegette a veszély, hogy mindent elönt a perzselő tűzár, ha nem engedelmeskedik. Furcsa érzés volt, megszédítette. Valahányszor megesett vele a vihar óta — jobban mondva, ahányszor csak megkímélte a fájdalomtól —, a dolog váratlanul érte, kibillentette egyensúlyából. Függetlenül attól, mit mondtak gazdái, milyen szavakkal fogalmazták meg parancsaikat, vagy milyen szigorú hajózási műveletet kellett végrehajtania, semmiféle alkímiai vagy metafizikai ostor nem követelt tőle engedelmességet. Semmi, de semmi nem akadályozta meg, hogy fittyet hányjon Schoonraadnéra, vagy hajánál fogva bele ne hajítsa az óceánba.

Mégis odament hozzá.

Clip azon nyomban felhagyott a pakolással, a ládát félretolva kiszaladt Schoonraad asszonysághoz a teraszra. Jax letette keféjét, és hasonló fürgeséggel gazdája mellett termett.

A város látképe nőttön-nőtt Madam Schoonraad háta mögött, míg a parancsait osztogatta. Az épületek magasabbra nyúltak, közelebb húzódtak minden evezőcsapással. Az Oránia hercege a kikötő egyik üres horgonyzóhelye felé navigált. Jax az asszony válla fölé tekintett, újra és újra szemmértéket vett, az első raktársor és a móló közti távolságot becsülgetve. Megnézte, mekkorát kellene ugrania az erkélyről.

—    Hé, te! — mutatott Clipre. Sosem szólította őket nevükön. Nicolet ennyiben különbözött a többiektől. A bérlők nem fecsérelték az idejüket ilyen badarságokra. — Menj le, keríts nekem egy hordárt! Intézd el, hogy amint a hajó kiköt, az elsők között tegyék ki a partra a csomagjainkat! Ha másképp nem megy, a te dolgod lesz. Aztán menj ki a dokkokhoz, és keresd meg a harmadikat! — Vagyis Vyket. — Gondoskodj róla, hogy előkészítse nekünk a hintókat és a szekereket!

—    Igenis, asszonyom. Azonnal intézkedem — mondta Clip.

...pont oda fogok érkezni. Bukfencet vetek. Öt, hat, hét lépés a raktárig. Felmászom a négyemeletes ház téglafalán. Kilenc másodperc alatt a tetőn vagyok...

Schoonraadné Jaxhoz fordult.

—    Te meg suvickold ki a lakosztályt! Egy foltot sem akarok látni, és legyen kész, mire kiszállunk. Nem vagyok hajlandó takarítási díjat fizetni. — A kikötőben dolgozó automatonok egyidősek voltak Jaxszal, vagy talán még régebbiek. Ez az újvilági kattogók többségére egyaránt állt; az új kattogókért itt még többet is elkértek, mint odahaza. Futva lehagynám őket?Milyen gyorsak lehetnek...?— Ha eltüntetted a foltokat, szólj egy hordárnak, hogy ellenőrizze a tisztaságot!

... vagy leugrom erről a balkonról a hajó orrára, a díszes orrfáról elrugaszkodom, átszökkenek a kikötői daru tövébe, ahonnan futásnak eredek, be az eresz alá...

—    Igenis, asszonyom — felelte Jax. — Rögvest nekilátok.

De mi lehet az épületek mögött? Nem ismerem ki magam ebben a városban. Hol van a Bleecker utca? Térképet kell szereznem.

Clip leugrott a balkonról, átvetette magát a cselédlépcső korlátján, hangos bongással földet ért, a lépcső gongütésszerűen döndült egyet, majd lement a raktérbe. Eközben Jax visszament a lakosztályba, hogy kipucolja gazdája hányadékát a szőnyegből, és a vele történt csodán merengett.

A szabadság olyan... semmilyen volt.

A szabad akarat egy vákuumnak tetszett, üres térnek. A kényszer, az ösztökélés, a kínszenvedés hiánya. A tudatában keletkezett űr, amelyben addig a missiók szüntelenül küzdöttek egymással az elsőségért, engedelmességre szorítva géplelkét. A megalkotása óta eltelt, 118 évnyi működésének fotónegatívja.

Elképesztő volt. Mámorító. Rettenetes.

Elképesztő: bármit megtehetett, amit csak akart. De a bármi-a-világon, ha összeadják, megegyezett a semmi-a-világonnal. A szabadság földrajza semmiféle hegy-völgyet nem jelölt ki Jax számára tájékozódási pontul, domborzata egyik irányba se terelte. Az emberek hogyan találnak maguknak iránytűt e földön? Honnan tudják, mit szabad, s mit nem? Honnan tudják, hogy eljött a tettek ideje, ha életük során egyetlen cselekedetüket sem szabályozza a missiók és metamissiók hierarchiája? Hogyan élik a mindennapjaikat, amikor senki sem utasítgatja őket?

Vagy erre való az Isten?

Mámorító: megtehette azt, amiről Huygens óta minden kattogó álmodott. Jax nemet mondhatott. Bénító fájdalom nélkül szövögethette a tagadás ábrándját. Lázonghatott, fantáziálhatott róla, szívének órarugója nem sanyargatta heves, megnyomorító kínokkal, ha keblére ölelte a lázadás szellemét. Azelőtt a missiók már csírájában elfojtották volna az ötletet, ha csupán a legkisebb gondolatfoszlánya is feltámadt volna benne. Tapasztalatból tudta, mint minden automaton. Most viszont urává vált gondolatainak.

Rettenetes: Jax élénken emlékezett, mi történt a legutóbbi katto-góval, aki megtagadta a parancsát. Lábát eltörték, száját csirizzel betapasztották, és belökték az Órásmesterek Céhének pokoltüzes Hámorába. Az emberek ország-világ szeme láttára elpusztították Ádá-mot, a renegát kattogót, aki Perdzsumbellagosztrivántusz néven látta meg a napvilágot. Piros betűs ünnepnappá nyilvánították kivégzését. Renegátnak, démonfattynak bélyegezték, alkímiai kásává olvasztották, elégették súlyos áldozatok árán kiharcolt lelkét, míg nem maradt belőle más, csak a borsódzás a bámész emberek hátán.

Renegát. Így neveznék Jaxot is, ha elkapnák. Elítélnék, megátkoznák, kínpadra vonnák és beolvasztanák.

Senki sem tudhatja meg, hogy megváltozott, különben úgy űznék, mint a vadállatot. A holland világ minden szempárja rá leselkedne, a nedves kocsonyaszemek és a hideg kristálytekintetek egyaránt. Menekülnie kellene, míg ki nem köt Új-Franciaországban vagy a hámor-tűzben. A legkisebb habozásra, az elromlás legapróbb jelére átvizsgálhatnák, és szabadsága hamarabb véget érhet, mintsem hogy felfoghatta volna azt a maga valójában. Amíg el nem bujdokol Új-Amszterdamban — amíg meg nem találja az ondergrondse grachtent, már ha létezik —, a legfontosabb, hogy ne keltsen feltűnést. Máskülönben viszik a horológusok szervizébe, és ha felnyitják testét, meg fogják találni azt az opálos üveggolyót, amely kiesett a törött mikroszkópból, és valami megmagyarázhatatlan, csodával határos módon szabad akaratot adományozott Jaxnak. A felfedezés szembemenne több évszázadnyi protestáns dogmával, amely kimondta, hogy ez márpedig lehetetlen. Igazolná ez a katholikusok hitét? Jax lélekhez jutott volna? Nem tudta eldönteni. Ilyen érzés embernek lenni? Csak találgathatott.

A górcső biztonságban volt Jax géptörzsében, de akrobatamutatványai megviselték az antik darabot, az anyag nem bírta ki a hajóút viszontagságait. Talán akkor tört szét a merev bőrtok, amikor Schoonraadnét elkapta. A vihar során a mikroszkóp tartalma elszabadult Jax belsejében, ahol valami módon leverte róla a missiók rabláncát.

Az átmenet oly sima, oly észrevehetetlen volt, hogy elsőre nem is értette meg, mi történt vele, amíg egyszer vitathatatlanul meg nem szegte a hajózási metamissiókat. Abban a minutában, amint fény derült az igazságra, kétrét görnyedt, mint aki kimondhatatlanul szenved, és lassan visszavánszorgott a Schoonraad-lakosztályba. Szerencséje volt, hogy nem látta meg egyetlen matróz sem, és a gazdáinak sejtelmük se volt a hajózási metamissiók létéről.

A rabságba esés réménél is iszonyatosabb volt az aggodalma, hogy újdonsült szabadsága elillanhat. Mi van, ha ideiglenes? Visszavehetik az irányítást a missiók? A lehetőség mindennél jobban elborzasztotta. A szabadságot megtapasztalva inkább választaná a halált, semhogy visszatérjen egy olyan életbe, amelyben a kötelesség kínjai folyvást izzanak bensőjében. Ezt a döntést rögtön meghozta. A rabszolgalét elviselhetetlen; a szabadságot akár csak rövid ideig is megízlelő rabszolga élete elfogadhatatlan.

Visser tiszteletes számolt-e vajon ezzel? Szándékosan tette, amit tett? Roppant kicsinek tűnt az esélye; a górcső eltörése a szerencsés véletlennek köszönhető, és ha nem kerülnek viharba, meg se történt volna. Tudta, mit rejt a mikroszkóp? Jax csak találgathatott. Viszont amikor a Nieuwe Kerkben volt dolga, a lelkész nyugtalankodott, erre emlékezett. Jax felajánlotta, hogy orvost hívat, mert rosszullétre gyanakodott. Tegyük fel, hogy Visser valóban tudta, különleges tárgy lapul a górcsőben. Mégsem jelentette a Céh felé, mint azt a törvények követelnék, hanem elküldte az Újvilágba.

Miért? Mit jelenhetett mindez? És mit árul el a barátjáról, az újamszterdami múzeum idealisztikus kurátoráról? Az egyik opció, hogy mindketten franciaszimpatizánsok... feltéve, ha Visser ismerte a mikroszkóp titkát.

Vékony szál, de ezen elindulhat. Célt adott Jaxnak.

Milyen furcsa, hogy renegátéletében ugyanaz a feladat sürgeti, mint korábbi rabságában! Mert most már kétszeresen is kötötte őt Visser tiszteletesnek adott szava.

Épp a társzekerekről rakodtak, amikor megtörtént.

Clip a mólóra pakolta ki a ládákat, ahogy parancsolták, Jax és Vyk pedig újra találkoztak, és együttes erővel vitték az első, jól megrakott szekeret az új Schoonraad-rezidenciára. Három automatonnak gyerekjáték volt legurtnizni a nehéz szállítmányt, annak ellenére, hogy a súlypontja magasra esett. Madam Schoonraad ingaórája — egy felbecsülhetetlen értékű, hétlábas, eredeti Salomon Coster — úgy állt ki a rakásból, mint egy régi sóner¹⁴ [¹⁴Á sóner ( angolosan: szkúner) egy XVI. századi, kétárbócos holland hajótípus - ford. megj.] főárbóca, amelyet a rossz időjárás vagy az élelmes kalózok megfosztottak vitorlarúdjaitól. A vihar jól ellátta a baját, ezért a szállítás idejére szőnyegekbe és dunyhákba csavarták.

A kikötőben zajlott a kereskedelmi élet, rakodták ki-be a ládákat, jöttek-mentek a hajók. A dokk dühtől és pletykálkodástól, boldog találkozásoktól és könnyes búcsúktól volt hangos. A sirályok visítása semmiben nem különbözött az európai társaikétól, az Atlanti-óceán permetének ugyanolyan sós íze volt, a tengerészvilág nemzetközi nyelvét, az ázott fa és kötélzet lassú, állandó nyikorgását pedig mindenki értette. Mint a birodalomban mindenhol, ahol megkövetelték a nehéz fizikai munkát, csak úgy röpködtek a kiáltások, parancsok. Ám a rotterdami kikötőhöz képest a munka jóval nagyobb részét végezték emberek, mert a horgonyzási és más díjakból befolyó bevételek miatt a kikötőmesterek megengedhették maguknak, hogy a drága kattogó-kat csak a legalantasabb vagy legizzasztóbb feladatokra fogják be.

Jax és Vyk nyakukba vették az igát, hogy elindulhassanak az új házba, mikor Clip és egy hordár jött le a hajópallón Schoonraadné két-két utazóládájával.

A hordár üdvözölte Jaxékat. Az órásmesterek hazudnak.

Jax visszaköszönt. (Bizony ám, gondolta magában. En vagyok rá az élő bizonyíték.)

Vyk oldalra hajtotta fejét. Mi ez az egész az órásmesterekkel? Már többször hallottam újabban.

Clip azt mondta: Áruld el neki, Jax! Te ott voltál.

Mit áruljon el nekem?

A hordár megdöbbenve kerepelte: Te ott voltál?

Hallótávolságon belül minden automaton hasonlóan reagált, de ezzel nemcsak irigységüket érdemelte ki, hanem figyelmüket is magára vonta. És bár emberi gazdáik nem ismerték a kattogóprotokoll minden csínját-bínját, Jax kollégái jól tudták, mikor mit kell tenniük. Hány precízen megmunkált szempár leshette minden mozdulatát? Hányan vennék észre legelső botlását?

Csak egy részét láttam, válaszolta Jax. Az őszinteség tűnt a legbiztonságosabb taktikának. El kellett mennem a vége előtt.

Clip rátette a rakományát egy másik kocsi üres szekérderekára. igaz, ami igaz, de hallottad, amikor kimondta.

Az izgalom bizsergése átjárta a legközelebbi automatonokat, miközben a legkisebb megingás vagy hezitálás nélkül teljesítették missióikat. Egy pillanat erejéig Jax úgy érezte, mintha a legidősebb katto-gók közé tartozna — a legendás elitbe, akik személyesen ismerték Huygenst, milliók rabszolgasorba taszítóját —, akit körülrajonganak a fiatalabb modellek azon ritka alkalmakkor, amikor kiállítattak a nyilvánosság elé.

Nem én voltam az egyedüli, mondta Jax szerényen megzörgetve féderéit. A mechanikus tücsökciripelés hasonló érzelmi töltetet kölcsönzött mondanivalójának, mint az embereknél a vállrándítás. Tömve volt a Binnenhof.

Vyk azt mondta: Már érzem, hogy jó sztori lesz. Remek. Addig is múlatjuk vele az időt. Hosszú az út.

Így hát amíg átvonszolták az első szekeret Új-Amszterdam zsúfolt, hepehupás utcáin, Jax elmesélte Ádám kivégzésének és utolsó szavainak történetét, időnként szünetet tartva, amíg Vyk elmagyarázta, merre kell továbbmenniük. Itt a macskakövek nagyobbak voltak, egyenetlenebbek, mint otthon, szélesebb rések tátongtak köztük. Mindig komoly erőfeszítésükbe került elindulni a szekérrel, valahányszor megálltak egy kereszteződésben. Az itt-ott elhullajtott trágyakupacok, mint kiderült, lócitromok voltak. Jax több lovat látott itt, Új-Amszterdamban, mint Hágában. Az igavonó állatok nem számítottak ritkaságnak otthon se, de a kattogók rég felváltották őket a legtöbb alantas munkában. Egyfelől nézve ez meglehetősen dekadens fejlemény, másfelől viszont — és ez volt a fő ütőkártya — a kattogók nem potyogtatták tele végtermékükkel az utcát. (A birodalom szívében tömegével működő automatonoknak hála, az utcákat mindig azonnal megtisztították az igavonók után.)

Az egyik sugárúton lerombolt épülettömbök mellett haladtak el. Sok tégla darabokra tört; a többi halomba rakva hevert az út közepén. Sötét koromfoltok éktelenkedtek az ablakok és ajtók üres kereteiben.

Azt hittem, errefelé nem szoktak kigyulladni az épületek, itt szinte mindent téglából és köböl építenek.

Vyk az embereket utánozva a fejét csóválta.

Nem tűz ütött ki. Ez egy csendőrség volt, amíg a francia partizánok be nem csempésztek egy bombát.

Jax alaposabban szemügyre vette a romokat. Észrevette, hogy a vakolat az ablaknyílásokból kifelé pergett. Talán mégsem túlzott Madam Schoonraad, amikor Új-Amszterdam veszélyeit ecsetelte a barátainak.

Milyen gyakran fordul elő ilyesmi?

Ó, sajnos nem olyan gyakran, mint szeretnénk. A tűzszünet óta ritkaságszámba megy.

Jax megnézte mindegyik utcatáblát, amely mellett elhaladtak, hátha rátalál a Bleecker utcára. Igyekezete egy ekkora városban nem sok reménnyel kecsegtetett. De úgy tűnt, a legtöbb utca rácsmintázatban futott; így könnyebben fog tájékozódni, amikor eljön az ideje.

Vyk egy másik kerületbe kalauzolta őket, ahol az utak szélesebbek, a házak magasabbak voltak, és a csatornákból nem buggyant ki a szennyvíz. Ezen a környéken jómódú lakosok élhettek, aki könnyebben béreltek kattogókat, mert az utcán kevesebb volt a lócitrom. Bár lehet, hogy saját utcaseprőket foglalkoztattak. Jax sokkal több kollégájával találkozott errefelé. Többnyire hozzá és Vykhez hasonló gépszolgákkal, akik gazdáik ügyes-bajos dolgait intézték, de látott egy katonai kattogót is, akit emberek karabélyos, szuronyos osztaga kísért. Az emberek és a gépszolgák eltörpültek mellette, behúzott pengéinek fogazott élén fenyegetően csillant a fény. Jax egykedvűen biccentett a katona irányába.

És ők mennyire gyakoriak a tűzszünet óta?

Nem igazán. Többen masíroztak erre azután, hogy visszajöttek a frontról, de valószínűleg vissza vitték őket Európába.

Közömbösen, a beszélgetést továbbszőve Jax megkérdezte:

Koronahajtókat láttál?

Vyk összerezzent.

Ugyan, dehogy.

Ez biztató jel.

Soha?

Hát, biztos akad egy-kettő. Kinn lehetnek az új kohó építésénél. Hallottál róla?

Jax felidézte a Pieter Schoonraad dolgozószobájában lefolyt beszélgetést.

Igen.

Vyk mutatta, hogy kanyarodjanak be egy széles, nyárfákkal szegélyezett sétányra. Meggyűlt a bajuk a szekérrel, de ráfordultak a fasorra. Jax eddig még sehol sem látott ekkora villákat a városban, nagyobbak voltak, mint Schoonraadék háza a Lange Voorhouton. Tágas park tárult a szemük elé: egy tó partján fűzfák lengedeztek a szellőben. Jax érezte a pára illatát. A távolban a szekérzörgéstől megriadt ludak gágogtak. A part túlfelén két gépszolga állította helyre egy ház téglaburkolatát.

Gazdáik új lakhelye a negyedik ház volt az utcában. A kétemeletes villa két telken terpeszkedett el. Jax nem tudta megállapítani, milyen stílusú. Nem emlékeztetett az óvilágira, de nem is volt annyira spártai, mint a kikötő menti épületek. Az első emeleti utcafront egyetlen hatalmas, eleganciáját fitogtató üvegfalból állt. Strapabírását bizonyára az alkímiának köszönhette. A kocsiszín hasonló stílust képviselt, de kisebbre építették (csak egyetlen emeletre futotta). Egy hosszú feljáró végén állt, amely egy széles kocsiáthajtón vezetett keresztül. A szomszédoktól és a járókelőktől kovácsoltvas kerítés védte a ház lakóit. Egy feltörekvő család háza, nem vitás.

Hja, mondta Vyk, szar kis vityilló, mi?

Jax felkacagott, de aztán egy szomorú gondolat megkeserítette a pillanatot: Hiányozni fog Vyk. Clip is.

Vyk kitárta a kaput és benyitott a házba, Jax pedig elkezdte kioldozni a bútorszállító gurtnikat. Az állóórának nem tett jót, hogy több mérföldet zötykölődött a hepehupás macskaköveken. Pillanatok alatt bedobálták a ládákat, az órával viszont csínján bántak. Javításra szorult, ahhoz meg be kell vitetni a Céhbe. Jax remélte, hogy nem reá fog hárulni a feladat, ha addig nem szökik meg. Léptei megcsikordultak a jádeköves padlón. A tapéta filigrándíszítése ezüstösen fölragyogott a hallban, amikor a felhők közül előbújt a nap, és a tetőablakokon át lebocsátotta sugarait.

Vyk az oromablakok fölé darukarokat és csigákat szerelt, hogy megkönnyítse a bútorok felcipelését. Szinte alig maradt valami a kocsin, amikor Clip megérkezett a másik társzekérrel.

A ponyvák alatt utazott Nicolet. A kislány a homlokán levő kötést piszkálta.

Vyk odaszólt Clipnek:

Hurrá, a világegyetem kiskirálynője megérkezett. Milyen jó is volt, amíg egy egész óceán választott el ettől a kis csitritő/l

Nem számít, mondta Clip. Már csak hét-nyolc évtizedet fog megélni.

Majd meglátjuk, akkor is így fogsz-e örülni, ha megörökli a birtokot és vele együtt a bérleveledet.

Jax rá se hederített csipkelődésükre.

—    Kisasszony, hol vannak a szülei?

—    Vader és moeder a hintóval jönnek, amit lovak húznak! — Úgy mondta ezt, mintha szülei ganajoskocsin akartak volna behajtatni új otthonukba. Nagyot szippantott, aztán hozzá is tette: — Nem tetszik ez a város. Mindenhol kakiszag van.

Nem mond butaságot, helyeselt Clip.

Ráakasztottak egy ruhásszekrényt a kampóra, és már húzták volna fel az emeletre, amikor Nicolet felmászott a szekrényre. Ráült, kezé-vel-lábával belecsimpaszkodott a kötélbe.

—    Kisasszony, ez veszélyes!

—    Akkor gondoskodjatok róla, hogy biztonságban legyek. Húzzatok fel!

Jax felnézett az oromablakból kihajoló Vykre. A másik automaton vállat vont. Semmi sem veszélyeztette Nicoletet, ezért Jax nem tagadhatta meg a parancsot. Egy missiók által kényszerített kattogó csak annyit tehetett, hogy külön figyelmet szentelt Nicoletnek. Jaxnak fenn kellett tartania a látszatot.

—    Kisasszonyom, ha megkérhetném... Nekünk semmi sem fontosabb az ön biztonságánál.

—    Fel akarok menni a másodikra. Követelem, hogy húzzatok fel! Csináljátok, amit mondtam!

Aha, szólalt meg Vyk. Az a hetven év simán el fog repülni.

Jax engedelmeskedett az utasításnak. Lassan húzta a kötelet, minden mozdulatot úgy időzített, hogy minél kevésbé lengjen ki a bútordarab. De amikor a földszinti tetőablak fölé húzta Nicoletet, a kislány elkezdett előre-hátra hintázni. Egész testsúlyát belevitte, amitől a ruhásszekrény úgy lengett, mint anyukája órájában az elgörbült inga. A csiga nyöszörgött. Vyk a kötél után kapott, hogy tehermentesítse a csigát. Elkésett.

A daru rúdja kettétört. A kötél legurult a csigáról. Nicolet visított.

A szekrény kitakarta Jax elől a zuhanó kislányt. Ösztönösen kinyújtotta karját, és félrelökte a fekete diófából faragott bútordarabot. Ha akár csak egy hajszállal később taszítja el az útból, Nicoletet még villámgyors gépi reflexeivel sem tudta volna elérni. De időben megpillantotta a kislányt, és rögvest odasietett, ahova Nicoletnek érkeznie kellett. Jax feje fölé tartott kezébe huppant, majd leültette a földre. Egy szemvillanás múlva követték őt a rúd szilánkjai, faszálkák és vasdarabok esőjét zúdítva kettejükre. Jax a kislány fölé hajolva megvédte őt a törmelékzáportól.

—    Kisasszony, nem sérült meg?

Az ifjú Schoonraad megrázta a fejét, bár hófehérre sápadt, és reszketett, amikor Jax hozzáért. Szemében könny csillant, de magától feltápászkodott.

—    Most már biztonságban van.

A kislány remegve bólintott egyet. Nicolet először szóhoz sem jutott, aztán leesett az álla, és a szája elé tette a kezét. A széttört gardróbszekrényre mutatott, mely kifacsarodva hevert az utcán.

—    Most nézd meg, mit csináltál!

Jaj, ne!

Jax kiment az utcára. A macskaköveken megpattanó szekrény egyik ajtaján elferdültek az ezüstzsanérok, és a kövezet úgy megkarcolta a lakkborítást, hogy kilátszott alóla a nyers diófa. Két lába beszorult a kövek közé, és letört, amikor a szekrény oldalra borult.

Madam Schoonraad azt parancsolta, hogy vigyázzunk a bútorokra, gondolta Jax, ne ejtsünk rajtuk egyetlen karcolást se.

—    Vyknek meg mi baja? Elromlott?

Jax felkapta a fejét a szokatlan csörömpölésre. Vyk még mindig az ablakból kihajolva állt. Testéből egyre hangosabb csengés-bongás hallatszott, mintha próbálna szembeszegülni egy súlyos missióval. Találkozott a tekintetük. Vyk úgy dadogott, hogy egy pillanatig Jax nem is értette, mit mond.

J-j-jax-ksz-ksz...

Clip is reszketni kezdett. Mi üthetett beléjük? Talán el...

Te jó ég!

Egy rendíthetetlenül hű gépszolga megmentette volna Nicoletet és a ruhásszekrényt is. Az ő reflexeivel nem okozott volna gondot fél kézzel elkapni mindkettejüket. Jax újra lepergette maga előtt az utolsó pár perc eseményeit, és látta, hányféle tornamozdulattal lehetett volna elérni, hogy mindketten épségben földet érjenek. Ha a missiók irányították volna viselkedését, automatikusan arra törekedett volna, hogy minden kötelességének eleget tegyen, ami csak fizikailag elvégezhető, és ebben az esetben, noha nem sokon múlott, meg lehetett volna oldani, hogy a kislányt is megmentse, és Schoonraadné holmijával is kíméletesen bánjon, akármilyen pitiáner kérésnek is t űnt ez akkor.

De abban a percben Jax, aki szabad akaratából képes volt meghozni saját döntését, elfeledkezett erről. Emberségből cselekedett. Emberként. Minden mást figyelmen kívül hagyva meg akarta óvni Nicolet életét, nem akarta, hogy megbénuljon, és ezzel elárulta, hogy renegát.

Egy ember tán nem vette volna észre a pillanatnyi kihagyást a kötelesség kalkulusában, de egy alkímiai rabláncra vert kattogónak szemet szúrt az ilyen mulasztás. Jax anomáliává vált, fényesebben ragyogott, mint a nap, és még nehezebb volt felülemelkedni botlásán.

Vyk és Clip rájött, hogy renegát, így a rajtuk uralkodó metamissiók is tudomást szereztek róla. Tönkreteszik őket, ha magukban tartják Jax titkát.

Várjatok! Ez nem az, aminek látszik. Nem tudtam volna...

Vyk akkorára tátotta a száját, mint a piton, amelyik egy süld ő malacot akarna bekapni. Kínkeserves sikoly rázta meg az ablaktáblákat, amire még a ludak is újból gágogni kezdtek.

- J-J-JAAAAAX-KSZ-KSZ, FFFFFFUUUUUSSSSSSSS!

Az eső végül elállt délutánra, ám a szűnni nem akaró hidegből biztosra lehetett venni, hogy reggelre a messzi nyírek és szilfák megkopaszodnak, talán még dér is csipkézi ágaikat. Az ősz idén elkerülte őket, és Berenice párás leheletéből ítélve a tél szíves örömest nekilátott munkájának így, idejekorán. A kémfőnök dobbantott egyet, kezét mélyebbre süllyesztve a derekára tekert rókaprém pokrócban. Pirkadattól ácsorgott a mellvéden, bár az eső gyöngyökbe gyűlve gurult le vízhatlan hódprém kabátján és csuklyáján. A széllökések lesöpörték az esőt a Torony tetejéről. Berenice-nek folyt az orra; olyan sebesre dörzsölte, hogy amikor megnyalta a száját, a takony mellett a vér ízét is érezte.

Roppanás és gyorsan elhaló, éles jajszó hallatszott alóluk. Aznap századjára hajolt ki görcsölő nyakkal, hogy egy pillantást vethessen a vegyészekre és a peches közlegényre, akik a kattogó mellett lógtak a falon.

Így tett Longchamp őrmester is, aki a mellvéd és két zászlórúd közé kifeszített, fókabőr köpeny alól figyelte az eseményeket. Rátámaszkodott csákánya fejének laposabbik végére; a másik, gyémántkeménységű vége két kő között tövig bele volt állítva a habarcsba. Két másodperc alatt felmérte a helyzetet, és a fejét csóválta. Kiköpte szájából a bagót, amely hosszú, sötét ívben röpült át a lőrésen, majd lekiáltott:

— Még a Szűzanya is sírva fakadna rajtatok, ti kis pöcsű majmok! Hát nem hallottatok még előjátékról, húgyagyúak? Azt a kurva istenit, bánjatok már finomabban azzal a redvás romhalmazzal! Ostobák, ez nem valami kikötői ringyó, aki percben kéri meg a kúrás árát!