Látván, hogy illedelmes biztatása elérte a kívánt hatást, az őrmester visszatért a kötögetéshez.
Berenice tanakodva méregette a foltos, zöld fonalat, amelyet az őrmester a fején nyugvó, húszkilós pöröly nyelére tekert. A készülő ruhadarab lassacskán gyarapodott Longchamp szorgos kötögetésétől, de itt-ott szélesebb volt, és a szimmetriát még hírből sem ismerte. Berenice szemöldökét felhúzva megkérdezte:
— Sál lesz?
— Minek nekem sál? — mondta az őrmester, tekintetét le sem véve munkájáról. — Arra van a szakállam. Ez egy gatya. Tökmelegítő.
Berenice derültségét tüsszentésnek álcázva felnevetett.
— Ó, vagy úgy!
Kíváncsi volt rá, valójában minek szánta.
Mint korábban, Louis és Montmorency hercege is velük tartott a mellvédre. A herceg ragaszkodott hozzá, hogy saját szemével lássa, mire mennek a vegyészek; Louis pedig Berenice mellett akart lenni, hogy felnyalábolja és biztonságba helyezze, ha úgy alakul, akár tetszik Berenice-nek, akár nem. Az egyik kémikus felsegítette a kémfőnök vállára a ragasztóvetőt, feltolta Berenice védőszemüvegét, és megtörölte a nő homlokát. Berenice elkapta Montmorency tekintetét, és állával Longchamp irányába bökött.
— Uram...
— Ugyan-ugyan, az őrmesternek igaza van. Ne siessük el, legyünk óvatosak!
Az őrmester az orra alatt azt dünnyögte, hogy csak a nő hallja:
— Naná, hogy igazam van, te címeres ökör.
Berenice közelebb húzódott Louis-hoz, hogy felmelegedjen egy kicsit. A férfi átkarolta. A köpenyét bevonó, szintetikus impregnáló folyadéknak kissé borsra emlékeztető, férfiasan pikáns illata volt. Berenice hozzábújt, férje megcsókolta feje búbját. Mintha egy madár csippentett volna belé; még az ajkai is kimeredtek a hidegben.
— Uram, készen állunk! — kiáltott alulról a fővegyész. — Körbeértünk.
Mindenki Berenice felé fordult. Előcsempészte ruhája ujjából a
távcsövet. Fejük felett, a várkapu egyik beugróját körbevéve nyolc őrszem leste a messzeséget hasonló látcsövekkel. Ők is vacogva áztak-fáztak és kémlelték a ködöt, hogy jelentsék, ha feltűnnének a fapapucsok. Berenice, Montmorency és Longchamp megállapodtak, hogy azonnal felhagynak a hadművelettel, ha felmerülne a gyanúja, hogy rajtakapják őket in flagrante delicto. Egyetlen szemtanúja se lehetett tűzszünetsértésüknek. A köd szerencsére a malmukra hajtotta a vizet, és szürkeségbe vonta a Vauban-erődítménynek ezt az árnyas, rep-kénnyel befúttatott zugát.
Berenice laza csuklómozdulatával teljes hosszára nyúlt a távcső. Sokkal jobb lett volna odalentről irányítani az akciót, de a férje, a herceg és az őrmester triumvirátusa összefogott ellene, és ezt kategorikusan megtiltotta neki. Őfelségének nem volt más választása, mint hogy helyt adjon egy ilyen illusztris és egységes csapat kérésének. Ezért a vár fokáról kellett tanulmányoznia a kattogó megszilárdult vegyi zárkáját. Mint azt Montmorency szakembere is megjegyezte, hajszálrepedés keletkezett a burkon, épp ott, ahol a gépkatona mellső mancsa kapaszkodott a falba. Berenice a távcső végét letámasztotta a kőre, hogy ne remegjen, és úgy figyelte a kattogót, még a lélegzetét is visszafojtotta. De a kötőanyag meglazítása semmivel sem könnyítette meg a szörnyeteg dolgát. A burok visszatartotta.
— Kibírja — jelentette ki Berenice. — Húzzák fel!
Ez alkalommal Longchamp föl sem nézett a kötögetésből.
— Hallottátok a vikomtesszt! Mi az úristenre vártok még?
A vegyészek felkecmeregtek a mellvédre, a katonák megizzadtak, mire felcibálták őket. Az elesett Maurice helyébe lépő tizedes, aki a falon lógott, kezében ugyanolyan gyémántfejű csákányt tartott, mint az őrmester. A mellettük álló őrök is készenlétbe helyezkedtek a biztonság kedvéért. A tizedes beleállította a csákány borotvaéles végét a precízen adagolt oldószerek által kimart résbe. Többször is neki kellett fognia, mire megtalálta, hogyan akaszthatja be úgy, hogy el se ejtse a csákányt, de hosszú nyelével az epoxipáncélt feszegetve ő se lökje el magát a faltól. Sikerült megbirkóznia a feladattal, és nagyot rántott a nyélen.
A roppanás és a csikorgás Berenice fülét hasogatta. Egy pillanatig senki lélegzetét nem lehetett látni; mindenki dermedten nézte, hogy kiszabadították-e a kattogót. Még Longchamp is csak lesett, vette észre Berenice. De azon kívül, hogy a vegyburok morzsái lepattogzot-tak a várfalról és alant a borostyánra hullottak, csak a kötél nyekergé-sét és Longchamp kötőtűinek csendes koccanását lehetett hallani. Nem jött a rettegett recsegés-ropogás, a masina nem szabadult el.
Ideges kuncogásban törtek ki az egybegyűltek, amikor mindenki számára világossá vált, hogy a kattogó nem fogja mindannyiukat misz-likbe aprítani. Longchamp fölmordult. Louis nagyot sóhajtott. Berenice-nek imponált, hogy férje nem játszotta meg magát, és kimutatta aggodalmát. A félholtra vált tizedes megigazította a csákányt, és megint feszegetni kezdte. A tizedik próbálkozásra a ragasztó megadta magát, és a kattogó burkostul-mindenestül levált a falról. Csupán pár ujjnyit zuhant, és szorosra húzódott körülötte a háló. A kötelei meg-pendültek. Zsákmányuk, e hatalmas és halálos, borostyánkőbe zárt bogár lomhán lengett a szélben.
Longchamp összehajtogatta kézimunkáját, és begyűrte egy lába melletti, nyitott tarisznyába.
— Na, ti trehány, leprás kurvaporontyok, most aztán megmutathatjuk ennek a fapapucs-démonnak, hogy milyen a francia fogadjisten! És nem ám lazsálni, basszátok meg, hanem húzzátok azokkal a satnya karjaitokkal!
A pórul járt tizedes lent maradt, a kattogóval együtt araszolt fölfelé, ahogy a falon serénykedő katonák egyre feljebb húzták őket. A csákánya nyelével eltartotta a műanyag burkot a faltól, nehogy lesúrolja vagy megrepessze a gránit. A katonák olyan hamar felhozták a mellvéd szintjébe a fogságba esett kattogót, hogy Longchamp ki sem fejthette rendesen a véleményét a bakák kötélhúzó technikájáról. Még csak a testi fogyatékosságaik számbavételéig jutott, amikor Berenice lecsapta a racsnikat, hogy rögzítse a terhet. Az őrmester fel-tápászkodott, vállára vetette a csákányt, a másikra meg a pörölyt, mintha egyik sem nyomna többet egy horgászbotnál. Pocakosságát meghazudtoló fürgeséggel és ügyességgel beférkőzött Berenice és a kattogó közé. Louis az őrmester mellé állt, fegyvertelensége ellenére eltökélte, hogy védelmezni fogja feleségét. Balga, egy kissé talán so-vén is volt a gesztus, de ettől még megmelengette Berenice szívét.
Longchamp csettintett. Egy-egy alakulat körbevette a herceget és a vegyészeit is. Némelyik kezében csákány vagy pöröly, mint az őrmesterében, másokéban kétcsöves epoxivetők villantak, hátukon nagy réztartályokkal. Megint mások bolákkal voltak felfegyverezve, vagyis méter hosszú, nagy szakítószilárdságú vaskábelekkel, amelyek három vasgolyóban végződtek. Nehéz bánni velük, de minden gyalogos katona fegyvertárának elengedhetetlen kelléke.
Berenice megadta a jelet.
— Rendben, rántsák át!
A kötélhúzók kikapták a pecket az emelőgerenda alól, amelyet a kémfőnök külön e célra tervezett. Egy egér cincogását is hallani lehetett volna, mikor átemelték a mellvéden a foglyul ejtett kattogót, és letették a földre. Végre-valahára célhoz ért.
A burok mélyéről haragos zakatolás tört elő. Olyan hangosan és gyorsan kerepelt, hogy úgy tűnt, bármelyik percben kiszabadulhat a gépezet. A civilek meghátráltak, Louis is. Hátrafordult Berenice felé, és szégyenlősen vállat vont. Felesége színlelt csalódottsággal jelentőségteljes pillantást vetett Longchampra és embereire. A katonák tapodtat sem mozdultak. Berenice azért kacsintott és csókot dobott férjének, nehogy inába szálljon bátorsága.
Montmorency átfurakodott a testőrei falanxsorán, hogy letérdelhessen a fogaskerekek és ragasztószerek zörgedező tömbjéhez. A kattogó erőteljesen remegtette magát, az egész tömb mocorogni kezdett a köveken. A burok sikítva karistolta a falat, mint a palatáblán végigszánkázó köröm. Berenice-t kirázta a hideg. Erre még a katonák is visszahőköltek.
— Aki legközelebb akár csak egy pillanatra is fejébe veszi, hogy meghátrál — mondta Longchamp —, annak egy nagyon hosszú kötőtűt fogok feldugni egy nagyon kellemetlen lyukba.
Berenice követni kívánta a herceget, de Louis és az őrmester útját állta.
— Jaj már, az isten szerelmére! — méltatlankodott. — Ha még ennél is lovagiasabban viselkednétek, ti barmok, akkor itt helyben elájulnék, és megrepedne a méhem.
Louis elvörösödött.
— Bocsáss meg, szerelmem, de nem tágítunk. Túl veszélyes.
Berenice a szemét forgatta.
— Soha többé nem fogsz velem hancúrozni az ágyban, te nemtelen áruló! Te meg — bökött Longchampra hangját elmélyítve — indíts, ha nem akarod, hogy mindenki megtudja, miféle ruhácskákat kötöttél tavaly karácsonykor az árvaháznak.
Az őrmester arckifejezésével üveget lehetett volna metszeni.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz.
A nő színpadias suttogással azt felelte:
— Akkor miért ilyen kicsik?
Longchamp november és december havában sapkákat, kesztyűket, kardigánokat, zoknikat és fülmelegítőket varrt a Saint Jean árváinak. Kései városi sétáit mindig úgy adta elő kirívóan szaftos részletekkel teli beszámolójában, mint aki hajnalba nyúlóan enyelgett egy patisserie-ben. Időnként még lisztet is szórt a hajába, hogy hitelesebbnek tetsszen a hazugság. De Berenice ismerte az igazságot.
Az őrmester grimaszt vágott, mégis félreállt az útból.
— Sajnállak téged, Louis, gonosz egy asszonyt vettél el.
— Ha te azt tudnád!
Berenice megpaskolta Louis arcát, ahogy kettejük közt átslisszolt. Letérdelt a herceg és a fogva tartott kattogó mellé. Kinyújtott karja-lába instabillá tette a szerkezetet, úgyhogy a hátára fektették. Zabolátlanul vibráló testének csiszkározása mellett alig hallatszott szabadon hagyott szemének csöndesebb tiktakolása, mely követte a kémfőnök közeledtét. Szabadságvágyának megfékezhetetlen erejénél már csak az volt nyugtalanítóbb, hogy felismerte Berenice-t.
Annyi baj legyen. A lényeg, hogy leszállítsák a masinát a laborba, ahol végre nekiláthatnak a valódi munkának. Berenice Montmorency felé fordult — persze előtte rákacsintott a kattogóra, és remélte, hogy elidőző tekintetével zavarba ejtette —, és azt mondta:
— Most jön a neheze.
A herceg a fejét rázta. Párafelhő gomolyodott orrából. Figyelembe véve, hogy jogtalanul szerzett zsákmányuk mellett guggolt, az összhatás Berenice-ben egy kincseit őrző, tűzokádó sárkány benyomását keltette. A férfi orra is folyt, busa szemöldökén megültek a ködcsep-pek. Rátette kezét az üveges burokra, és sóhajtott egyet.
— Meleg — jegyezte meg halkan.
Berenice követte példáját. Ujjai végigsimítottak az üveggubó selymes felületén; melegebb volt, mint a levegő, szinte forró a hideg kövezethez képest. A herceg igazat szólt. Enyhén maró vegyszerszag csiklandozta orrát, illetve a felforrósodott fém szaga.
— Pokolian küzd, hogy kiszabadulhasson — mondta Berenice.
— A hő és a remegés együttesen meggyengíthetik a burkot. Ráadásul hajszálrepedések is keletkezhettek az anyagban, amikor lefeszegettük.
Ezt már egyszer megtárgyalták; a nő tudta, mire akar kilyukadni Montmorency.
— Jól van, legyen. Vonjuk be még egy réteggel.
— Megegyeztünk. — A herceg intett a Longchamp ponyvája alatt didergő vegyészeknek. — Félix, hozd a permetezőt!
Félix húszéves se múlhatott; arca pattanásos volt, állán legénytoll pelyhedzett. Két ember kellett hozzá, hogy feladják hátára a göm-bölyded hátizsákot. Az eszköz kívülről nem sokban különbözött a katonák epoxivetőitől, csak tisztább volt, és kevésbé viharvert. Ám a fiú olyan cingár volt, és olyannyira ügyefogyottan topogott a hátára csatolt félgömbbel, hogy úgy látszott, mintha épp egy fényes tojásból kelt volna ki. Az aggodalom előszele meglegyintette Berenice-t.
— Ez az új recept, igaz? — kérdezte.
— Ne aggódj, működni fog — válaszolta a herceg.
Félixnek és a körülötte állóknak is figyelmesen kellett kerülgetniük egymást, hogy a kattogón egyenletesen oszoljék el a ragasztó, de ne tapasszák a falhoz, az ott ácsorgókhoz vagy Félixhez. Montmorency új elegye szemkápráztatóan fluoreszkáló zöld színben spriccelt elő a fecskendőből, amilyenhez hasonló színt Berenice sosem látott a természetben. Képzeletében ilyen lehetett a sárkányok vére vagy a sellők könnyei. Továbbá sokkal hígabb volt, mint eddig bármelyik csatatéren bevetett fegyverük; apró szemű, smaragdszínű permet fröcskölte be a köveket és a kémfőnök kabátját. A cseppecskék temérdek hőt gerjesztettek száradás közben, penetráns pézsmaszagot árasztva magukból. Az új koporsójába zárt kattogó felől fúvó szél orrfacsaróvá, belé-legezhetetlenné vált. Berenice-nek kétszer is nagyot kellett nyelnie, hogy megszelídítse háborgó gyomrát.
Az epoxi barátságosabb színt vett fel, ahogy megszilárdult. A halmazállapot-változás annyira gyorsan ment végbe, hogy a színváltozás bűvésztrükknek is beillett volna. A közönség a bűzös kipárolgások ellenére tátott szájjal tapsolt. A technológia csúcsfokát jelentő, kétrétegű borostyánborítás vette körbe a gépkatonát, melynek keménysége jócskán tompította az óraművek zakatolását és a fogaskerekek nyöszörgését. Ezúttal egyik szemet sem hagyták szabadon, mint a véletlenszerűen szétfröcskölő találatkor. Berenice kíváncsi volt, vajon lát-e egyáltalán a gépezet. Alig tudta kivenni a körvonalait; szellemre hasonlított, füstölgő dzsinnre, mely csapdába esett egy gigantikus, csiszolatlan smaragdkőben. Amikor Berenice megkopogtatta a vegyburkot, úgy csengett, mint egy tömör üvegtárgy vagy kőszobor, nem tompán döndült.
Montmorency kis híján félrelökte Félixt.
— Raktárba vele! — Berenice-nek pedig azt mondta: — Ne lábatlan-kodjunk itt.
Berenice biccentett Longchampnak. Az őrmester elordította az ukázt, mire egyszeriben új kötelek fonódtak a kattogó köré. Ahelyett, hogy a szűk lépcsőfordulóban lavíroznának az ormótlan tömbbel, amelyen fogást amúgy se találni, megint megfordították a darut, és leeresztették foglyukat a kastély tövébe. Berenice alulról figyelte a műveletet Louis-val és Longchamp embereinek egy másik osztagával. A kattogót lepedőkbe és ponyvákba csavarták, majd kivitték a várból a használaton kívüli asztalosműhelybe. A katonák menetét itt-ott fürkész tekintetek kísérték, de Berenice remélte, senki sem eszmél rá, miféle teher nyomja a bakák vállát. Egy talleyrand sosem bízza el magát, hogy az ellenség nem figyeli őt a legkellemetlenebb és legváratlanabb helyeken. Mindvégig arra kell számítania, hogy az ellenség ott bukkan fel, ahol a legtöbbet árthat... Egyszer már elkövette ezt az ostoba hibát, amikor egyedül mászott át a falon. Akkor hajszálon függött az élete. Mi sem köszörüli ki jobban az ember elméjét, mint egy halálközeli élmény.
Berenice vezette a sort a deszkapallókon, míg odafönt Longchamp felügyelte a takarítóbrigádot. A nő tudta, hogy a vegyészek és katonák különítménye most is köteleken lóg, és kaparja le a maradványokat, igazítgatja a borostyánt, eltüntetve a hadigépezet nyomait. Amikor beértek a műhelybe, a kattogót leeresztették a csigalépcső közepén az alagsorba. Lengett, mint az inga, időnként neki-nekiütközött a kovácsoltvas korlátnak, amitől úgy zengett az egész, akár egy gong. Visszhangja fölhallatszott a vár fokáig, s eljutott a hegy gyomrának mélyébe. Az ellenséges gépezet még mozdulatlanul is tekintélyes főfájást okozott nekik. Az idomtalan teher többször is úgy vágódott a korlátnak, hogy az automaton kinyújtott karja beékelődött két korlátvas közé. Az ember már azt hihetné, szándékosan hátráltatja őket ez az átokverte masina. A fordulókkal lejjebb járó Berenice volt az, aki visszalökte a kattogót, amikor csak beakadt. Harmadjára elkapta a kezét a buroktól. Nem égetett, de meghökkentette forrósága. Mintha megnyílt volna alattuk a föld, és vulkáni hő csapott volna fel.
Louis egyből mellette termett.
— Mi baj?
Berenice megsimogatta az arcát.
— Ne félj, édesem, semmi baj.
A nő felkiáltott Montmorencynak a hő miatt. De nem érkezett válasz a magasból. Na, persze. Miután sikerrel befejeződött a munka a falon, a herceg siklóba szállt, hogy őfelségének és a királyi tanácsnokoknak jelentsen, mint abban előre megegyeztek.
Pár perccel később a kattogó Berenice laboratóriumának kapujában állt. Longchamp emberei eloldozták a köteleket, lefejtették a tömbről, aztán föltekerték, míg a kémfőnök kinyitotta az ajtót. Az őrmester bika módra átcsörtetett a lépcső aljába tömörülő katonákon, hetykén vállára vetett pörölyével és gyémántfejű csákányával. Hátán fityegő tarisznyája kidudorodott a gombolyagtól és a kötőtűktől. Habár szednie kellett a lábát, hogy utolérje őket, Longchamp korántsem izzadt meg a hosszú lépcsősoron. Berenice csodálkozott, miként lehetséges ez: a rengeteg kimelegedett test sürgés-forgásától olyan pállott lett a levegő, mint egy kémény kürtőjében. Longchamp minden ingert kizárt, tekintetét a kattogóra függesztette.
— Befelé azzal a gépolajgecijűvel — üvöltötte —, de szaporán!
Berenice félretolta a kecskelábú asztalokat, hogy szabaddá váljon
az út a laboratórium hátsó fertályába. Rühellte, hogy ennyien téblá-bolnak a legbelsőbb szentélyében, de a szükség törvényt bontott. Longchamp gutaütést kapna, ha megpróbálná kiterelni a katonákat. Mentségére legyen mondva, az őrmester megfenyegette az embereit, hogy kitépi és alfarlyukába suvasztja a nyelvét annak, aki akár csak egy szót is merészel ejteni arról, amit a Mont Royal hideg kőtárnáiban
látnak.
— Bassza meg, ez tűzforró! — szisszent fel az egyik nő, egy gyalogos.
Verejték gyöngyözött a katonák arcán, akik a burokba zárt rabot vállukon szállították. Elcammogtak a halomban álló lepedők mellett, amelyet Berenice Lilitre terített. A fent lakók legjobb tudomása szerint a renegát kattogó se szó, se beszéd elhagyta Napnyugat-Marseille-t még hetekkel ezelőtt. Berenice bízott benne, hogy Longchamp beváltja, amit bakáinak ígért; jól ismerte, a sörtől milyen könnyen megered az egyszeri katona nyelve. Sebestyén királynak sejtelme sem volt, hogy Berenice mit művelt Lilittel; a kémfőnök inkább megvárta, amíg elveheti a rossz hír élét egy nagy szenzációval.
Remélte, hogy hamarosan beszámolhat felfedezéséről, amint a gépkatona fejét feltörte, mint egy tojást. Vajon ennek a sárgája is világítani fog?
Lilit hallotta a zajongást. Betegesen zizegett a sarok, ahol állt. A szétszerelés kikezdte volna elméjét? Ki va ott?Micsiná?Érettek e!
Berenice ledobta magáról a viharkabátot, Louis pedig a teremben körbejárva meggyújtotta a fáklyákat, gyertyákat és lámpásokat, míg a tükrökről visszaverődő fény árnyéktalan ragyogásba nem borította a termet. Világosabb volt bent, mint odakint ezen a felhős napon. A katonák lerakták az új foglyukat a terem hátuljában, nem messze a falnak attól a pontjától, ahol száz évvel ezelőtti csákányvágások jelezték, hogy elődeik mikor hagytak fel az alagútfúrással. Izzadságfolttól sötétlett ruhájuk, ahol érintkeztek a szállítmányukkal. Hátrébb léptek, kifújták magukat, arcukat törölgették.
A világosságnál újabb részletek rajzolódtak ki a külső burkon. Az áttetsző, zöldcitrom-színű burok tündöklött a lámpák fényében.
Berenice lehajtotta fél szemére az ékszerészlupét, és hunyorogva előrehajolt. Nem a szeme tréfálta meg: apró buborékok szivárogtak át a régi és az új borítás közti repedéseken. A vegyburok belső köpenye úgy pezsgett, mintha gyöngyöző bor lenne benne. Homlokába hulló, rakoncátlan hajszálai lebegtek a csapdába ejtett kattogó által fejlesztett hőben.
Valami nem stimmelt. A nap folyamán először elfogta a kétely, mely gyomrába költözött. A pezsgés hevesebbé vált; izzadt teste liba-bőrözött, hátán futkosott a hideg. Megfordult, hogy megmutassa Longchampnak.
— Őrmester...
Mintha száz meg száz tő zellert Toppantottak volna meg, akkora reccsenés rázta meg a laboratóriumot. Citrommal megsavanyított aludttejszag csapta meg Berenice orrát. Többen egyszerre kezdtek kiabálni.
Louis elkapta a felkarját, és nem sokon múlott, hogy kificamítsa a vállát, amikor visszarántotta a fogazott penge elől, amely áttörte a műanyag burkot. Az epoxiszilánkok jégesőként verték őket. A törmelék beterítette a padokat és polcokat. Longchamp sarkon perdült, és a kijárat felé taszigálta a párt.
— Meneküljetek!
Tovább kiáltoztak. Berenice elveszítette egyensúlyát, megbotlott szoknyájában. Lerázta magáról Louis karját, és áttülekedett a fegyvérükért kapó katonák tömegén, akik az asztalokat feldöntve elbarikádozták magukat.
— Mi a fenét csinálsz? — ordította Louis.
— A gránátokat! — mutatott a polcokra, ahol az epoxis tömlőket tartotta, amellyel Lilitet is megfékezte.
Az őrmester elbődült:
— Fecskendőket célra tarts!
Egy másik kés is kiszabadult a gépkatona repedező páncélja alól. Longchamp valamelyik embere leverte derekával a polcot, ahogy pánikszerűen tűzállásba vágta magát. Egy sérülékeny epoxibomba legurult a széléről, majd széthasadt a padlón. Azon nyomban rászáradt Berenice szerszámaira, és mozdulatlanságra ítélt két katonát. Az egyiküket arcon találta a robbanás, orrát-száját belepte. A heveny, okádó bugyborékolásából ítélve le is nyelt belőle egy keveset. Szabad kezével kopácsolni kezdett az üveges burkon. Bajtársa mindössze odaragadt a földhöz; a katonanő szabadon maradt karjával előkapta az övébe tűzött kést, hogy levésse a baka arcáról az opálosra száradó maszkot, mely elzárta a levegő útját.
Berenice elszaladt mellettük. Valami sercent egyet, valaki felsikol-tott, aztán valami meleg és nedves fröccsent a nyakára. Az aludttejszagot felváltotta a belsőségek latrinabűze. A kémfőnök megcsúszott egy ragadós pocsolyában.
Louis!Megfordult, de a férje jött mögötte. A kattogót lefoglalták a katonák. Berenice a kijárat felé lökdöste Louis-t.
— Fuss már, te bolond, és zárd le az ajtót!
Kakofonikus csörömpölés hallatszott a sarokból, ahol Lilit állt. Mi foly? Ki va ott? Segélj!
Longchamp:
- Bolákat KILŐNI!
Berenice talpra ugrott, a polcokhoz sietett. Azonban Louis fellökte, aztán egy vékony acélhuzal elsuhant a levegőben, ahol nemrég még a feje volt. Érezte a szelét, ahogy elsuhant a füle mellett, mielőtt együtt a földre zuhantak. A levegő egyetlen, hörgő sóhajjal kiszökött tüdejéből.
A bolák fütyülve siklottak át a laboratóriumon, pörgés közben hálóként szétterülve. A katonai kattogó gyorsabban nyesett késes karjával, semhogy Berenice láthatta volna, aztán egyszer csak a súlyok visz-szapattantak a falról, melyeket félbevágott. A csapást vörösen izzó acélhuzalok ostora követte. Egy mandinert kapott golyó a katonák közé röpült. Az elnyírt kábel csontig lenyeste az egyik baka arcáról a bőrt. Foga kivillant, de a sebből nem fakadt vér, mert a perzselő hő összeforrasztotta az ereket. A fickónak szerencséje volt. A mellette álló el akart hajolni a huzal elől, de a vas ehelyett gyomorforgató recs-csenéssel beroppantotta mellkasát.
Vegyi börtönéből kiszabadulva az ellenséges kattogó felugrott a plafonra, ahonnan fejjel lefelé lógott, akár egy pók. Ujjai és karmai úgy gyűrték össze a vízálló burkolatot, mint holmi krepp-papírt. Szétmorzsolt kőpor pergett a laboratórium romjaira. A kosz belement Berenice szemébe.
A kattogó egy ügető ló sebességével cikázott át a fejük felett. Lassítania se nagyon kellett, amikor villámgyors hátraszaltót ugrott, fogazott karjaival úgy hasított Longchamp torka felé, mint egy hatalmas olló két szára. Az őrmester kihátrált a vágás elől, és csákányával hárította. Fém csikordult a fémen, szikrát hányva a parancsnokra, mely szemöldökét megpörkölte. Szakálla csomókban hullott a padlóra. Az automaton ismét megkapaszkodott a mennyezetben, és útnak indult. Berenice azt hitte, a laboratórium ajtaja felé tart — A király! Úristen, ez a királyt akarja! Azt a missiót kapta. —, de mégis levetette magát. Zuhanás közben elmetszette egy katona torkát, és Lilit előtt ért földet. Félrerántotta a lepleket, és megpillantotta az epoxiba zárt gépszolga groteszk, feltört tojást idéző fejét.
— Az meg mi a fasz? — suttogta Louis.
A gépkatona egy másodpercre megállt. Örökkévalóságnak tűnt.
— Ó, bassza meg! — mondta Berenice.
Más se hiányzott, mint hogy feltüzeljék a háborgó, gyilkos gépezet haragját. Kétség nem férhetett hozzá, szétszerelt testvérének látványa beindított egy mélyen lappangó hierarchikus metamissiót. Azt az ösztönt, amely megkövetelte, hogy bármi áron megakadályozza a laikusok kontár munkáját. Rögtön királygyilkosságra vetemedik, vagy előbb mindenkit lemészárol idelent?
Louis fedezékbe ráncigálta, egy oldalára döntött asztal mögé. Miért nem menekült még el, amikor világosan megmondta neki? Férje rajta feküdt, saját testével védelmezte. Berenice megragadta a nyakát, és közelebb húzta, hogy a fülébe suttoghasson. (Mennyire hall jól az a démonfajzat ebben a tusakodásban?)
— A tartalék epoxitömlők! Nem engedhetjük, hogy kijusson — lihegte. Férje nyelt egyet, bólintott.
— Fogjátok meg azt a rohadt micsodát, hadd vegyük valami hasznát! — mutatott Longchamp a megfulladt katona hátán lévő fémtartályokra. Egy csapat katona nekidurálta magát, hogy ha törik, ha szakad, kihámozzák az epoxivetőt. Vér spriccelt szerteszét, mivel sietségükben belevágtak bajtársuk még meleg testébe is. Berenice és Louis kúszva-mászva keresgélte a törött laboreszközök közt az utolsó épen maradt tömlőt.
A két kattogó cserregve darálta a szót egymás közt, de annyira hadartak, hogy Berenice nem értette őket. Nem tudta megállapítani, a gépkatona felismerte-e Lilitben a renegátot, vagy hogy Lilit mit mondott neki. A katona vélhetően megpillantotta Lilit kulcslyukán a sérüléseket, és arra jutott, hogy nem kell kiszabadítania; minden bizonnyal egy másik metamissió szabályozta, miként bánjon a renegátokkal. Az is előfordulhat, hogy a kattogó legutolsó parancsainak emésztő tüze elviselhetetlenné vált a többhétnyi mozdulatlanság alatt. Bármi is legyen az oka, alig néhány másodpercnyi, kurta szóváltásuk után a láncait vesztett masina egyetlen ugrással megtette a kijárathoz vezető út felét. Egy tagbaszakadt katonanő közbelépett, magasra tartva pörölyét és csákányát. A gépezet hárította a lendülő fegyvert.
Berenice a feljegyzései kupaca alatt rátalált egy epoxitömlőre. A szétszóródó lapok tompíthattak annyit a becsapódáson, hogy ne repedjen fel a hártya, amikor az íróasztala felborult. Az asztal túloldalán fém csendült a kövön, majd a csontot fűrészelő pengék mészárszékhegedűje hallatszott. Skarlátvörös pöttyök fröccsentek hajára, kezére és arcára. A tömlő síkossá vált ujja alatt, és egy rémületet keltő percig azt hitte, idegességében túl erősen szorította meg.
Arcvonásai megfeszültek. Arra számított, hogy ragacsos fürdő fogja beborítani, és egy tapodtat se tud majd mozdulni onnan, a kattogó kényére-kedvére lekaszabolhatja. Mégsem így történt. Össze kellett szednie magát, hogy engedhessen szorításán.
Megint megremegett a levegő, öblös hang suhant át a termen. Pillanatokon belül a laboratórium zengeni kezdett a fémes csengés-bongástól, amely mélyen kezdődött, és vasak fogcsikorgató csiszatolásában végződött. Berenice kikukucskált az asztal mögül. Valakinek végre sikerült becéloznia és eltalálnia a kattogót a bolákkal. Lábára tekeredett az acélhuzal, a földre zuhant, eszeveszetten zakatolt, alkarpengéivel hadonászott, hogy kiszabadulhasson. Nem is kellett sokat bajlódnia vele: a feszülő huzal csak másodpercekig tartotta vissza. A francia fémművesség, akármennyire megbízható, nem versenghetett az ördöngös alkímiával.
Ám a gépezet néhány értékes másodpercet veszített. Berenice átugrott a laboratóriumi asztalon, megrohamozta a borotvaéles késekkel felszerelt, rángatózó, mágikus vaskaszást, és a gépkatona törzsét megcélozva elhajította a tömlőt. Félreugrott, nehogy őt is lefröcskölje az epoxi. Bukfencet hányt, és összevissza törte magát, mire megállt. A fájdalom újra fellángolt karjában, amelyet Louis majdnem kificamított. Feltápászkodott.
— Takarodjatok az utamból!
Az őrmester kis híján ismét fellökte, amikor csákányát és pörölyét lóbálva elrobogott Berenice mellett. A kémfőnök megfordult. Látni akarta, a kattogó is annyira be van-e terítve az új eleggyel, mint Lilit. Csakhogy túl nagy erővel dobta el bombáját, a vegyület szanaszét fröcskölt. A nagyja a kattogót messzire elkerülte, gejzírként bugyo-gott fel, mielőtt megszilárdult. Miriádnyi vékony csáp ágazott szerte törzséből, a falhoz, a padlóhoz és a nyitott ajtóhoz kötve a gépet, de az epoxi java része üveggombává fagyott mellkasán. Nem sikerült teljesen mozgásképtelenné tenni az automatont.
Longchamp pörölyével lecsapott a jegeces csápokra, rárontott a kattogóra, mielőtt az kiszabadulhatott volna fogságából.
Kristályszilánkok szabdalták fel az őrmester karját vagy egy tucatnyi helyen. A csákány gyémántfeje úgy dalolt, mint egy énekesmadár, amikor meglendítette a gépkatona felé. A homlokán hatalmasat kon-dult, de lepattant róla, nem ékelődött be ellenfele fejébe, mielőtt ráüthetett volna a pöröllyel. Válla fölé emelte a csákányt, hogy újból
lesújthasson vele.
Louis futásnak eredt. Úgy van, drágám, siess messzire erről a vágó-hídróH Küldj erősítést!
A kattogó széttárta két karját, mint Krisztus a kereszten, és halk nyisszanásokkal kipattintotta pengéit. Az egyiket belemélyesztette az ajtófélfába, a másikkal lyukat ütött a padlóba, amire összekoccant mindenkinek a foga. Kőpor vegyült a halálos veszedelem förgetegébe. A gép megremegett. Összekötözött bokájából fogazott dárdabegyek villantak elő. Robbanásszerű pendüléssel kilőtte őket, ujjnyira belefúródtak a padlóba. Erőt gyűjtött, kidüllesztette mellkasát. Forró fém szaga és túlterhelt csapágyak nyöszörgése töltötte be a laboratóriumot. Berenice megértette, hogy azért rögzítette magát a földhöz, mert testét megfeszítve minden erejét béklyójának szétszakítására fordíthatta.
A kurva anyád, te kisokos!
A lábát gúzsba szorító drótok elpattantak, és ágyúlövéshez hasonlatos durranással mélyedést vájtak a padlóba. Az epoxigomba ekkor széttörött, üvegszilánkjai széjjelröpültek a szélrózsa minden irányába. Az egyik tömb, mely feleakkora volt, mint Longchamp, telibe találta az őrmestert, és rongybabaként átlökte a terem másik végébe. A darabjai ledöntötték Louis-t a lábáról, és nekitaszajtották az ajtókeretnek. Berenice felemelte karját, hogy arcát védje, de valami belefúródott bal szemébe. Skarlátvörös súly lapította ki a világot, mélysége és felületei beroskadtak a szemgödréből könnyező, kínzó fájdalomtól. Berenice felüvöltött és összeesett.
Louis talpra kecmergett. Berenice vörös függönyön át nézte, amint az ajtóhoz siet. De menekülés helyett — Mit művelsz? Ne, ne, NE!-meghúzta a kart, hogy rájuk zárja az ajtót.
A kattogó felugrott a levegőbe, szaltót vetett, és talpra érkezett.
Közvetlenül Louis mellett.
Berenice oda akart kiáltani, de a szemgödréből csorgó vértől ful-doklott.
— Louis...!
A gép látta, hogy a súlyos ajtóval küszködik. Karjával suhintott egyet. A penge ismét nyisszant, majd Louis felsikított, a karja elvált a törzsétől, vállából vér lövellt. Az artériák festéke bemázolta a falat.
— LOUIS!
Berenice-t maga alá temette a bénultság lavinája.
A gépezet letépte az ajtót a zsanérokról, behajította a labor közepére — meglepve ezzel Longchamp egyik emberét, amit a katonanő bordái bántak —, és kiszökkent a lépcsőházba. Másodperceken belül alkímiai réz csattogott a kovácsoltvason, az automaton visszhangot verve döngetett a felszínre.
Berenice szeretett volna talpra állni, de megcsúszott saját vérében, amely beterítette a padlót. Szeme sarkából látta, hogy valami belóg balról, Érezte és hallotta, ahogy szemgödrében kaparászik. Az ijedség valamelyest csillapította a fájdalmat, de semmi sem kendőzhette el azt a gyomorforgató érzést, annak a természetei lenességét, hogy egy idegen test ennyire mélyen belefúródott a szemébe, és koponyáját karistolta. Bele ne gondolj!
Louis a földön fetrengett. Berenice még sosem látott ilyen sok vért. Rúgkapálása máris lelassult, sikolyai erőtlen nyüszítéssé szelídültek.
Kötést!Átbotorkált a rendetlenségen. Lecsatolta egy haldokló katona övét, és odakúszott Louis-hoz. Férjén eluralkodott a rángógörcs, szervei kezdték felmondani a szolgálatot. Berenice átfőzte az övét a férfi vállán de síkos volt a keze a vértől a bőrén vér látta a csontját a hurok lecsúszott ott kellett volna lennie a karjának de nem lehetett mit megszorítani már nem is adott ki hangot magából miért nem menekült el jesszusúristen hol vannak Louis karjai miért nem felel mikor a nevén szólongatja?
— Kérlek, maradj itt velem, kérlek, maradj itt velem, sajnálom, bocsáss meg, szerelmem, kérlek, ne hagyj el, te jó ég, édes istenem, Louis, szólj hozzám, annyira annyira annyira sajnálom...!
Ám addigra meghalt.
Azután már csak arra emlékezett, hogy a sérült Longchamp az ajtóhoz fut. Ledermedt, amikor meglátta Louis elfehéredett arcát Berenice ölében, a nő kezében a levágott karral. Kétségbeesés vagy tán undor torzította el arcát. Esetleg mindkettő. Berenice azt hitte egy pillanatra, hogy hányni fog.
De minek futott Hugo? Hát persze, a gépkatona!
— Felfelé! — nyögte Berenice. A szemébe fúródott repesz a koponyáját őrölte, amikor megszólalt. A reszelést megérezvén torkába epe tódult.
Az őrmester nyelt egyet, bólintott, és sarkon fordult. Berenice a bokájába kapaszkodva rámutatott az egyik rácsos nyílásra a sok közül, amelyek egymástól egyenlő távolságra helyezkedtek el a barlang falán. Leemelte magáról Louis-t — fejét puhán a földre tette, nehogy megüsse magát —, és feltápászkodott. Szeme akaratlanul is megindult, önkéntelenül nézelődött. Nem tudta megfékezni, de mindent megtett, hogy minél kevesebbet mozgassa. Úgy rángatta jobbra-balra a fejét, mint egy szemellenzőt viselő ló. Így is kibaszottul fájt neki, mint a keresztre feszítés, de legalább elcsendesedett a fejét hasogató, irgalmatlan tücsökciripelés. Csak hát még ez is jobban esett, mint rágondolni... rágondolni... a karjaira és... és...
El kell kapniuk azt a sátánfajzatot, Louis gyilkosát.
A rácsok mögött szellőzőnyílások húzódtak, amelyek kivitték a lámpások és a gyertyák füstjét a föld alatti barlangból, és egészségesebb levegőt eresztettek be. A lyukakat a legelső alagutak idején fúrták. Berenice a legalkalmasabb járatot kitágította: ez volt a legegye-nesebb és legmeredekebb falú akna, amelyben két ember is elfért, igaz szűkösen. Eleddig sohasem használta, mivel egy teljesen más jellegű vész esetére tartotta fenn: hogy kimenekülhessen, ha a laboratóriumot a lépcső felől ostromolnák. Nem hitte volna, hogy egy nap még azért lesz szükség rá, mert valami elszabadult a laboratóriumból. Valami, ami megtámadta Louis-t, késeivel felé kapott, levágta...
Ne gondolj rá! Még nincs itt az ideje. Dolgunk van.
Az egyik szekrény félig eltakarta a kérdéses rácsot. Hála a magas-ságosnak, hogy az epoxigránát nem ragasztotta végleg a falhoz a szekrényt. De ha a kifröccsenő vegyület bebetonozta volna a rácsokat...
Longchamp értette a szándékát, és meglódította a szekrényt, mire az fölborult, majd a padlóra zuhant. Berenice megszédült, mikor lehajolt, hogy szabaddá tegye a szellőzőnyílást. Meleg vér patakzott arcán.
Az őrmester félrelökte a zsalugátert, és azt mondta:
— Orvoshoz kell menned.
— Később — préselte ki magából Berenice fogát összeszorítva. A kaparó érzés miatt megint rátört a hányinger. Longchamp nem vitatkozott vele. Kár is lett volna; csak úgy juthattak gyorsan orvosi segítséghez, ha kimenekülnek. Előreengedte Berenice-t.
A nő négykézlábra ereszkedett, majd bemászott a járatba. Sötét volt, koszos és guanószagú, vagy még annál is rosszabb. Pókhálók tapadtak arcára - a kurva mindenségit, még azt is érezte, ahogy belekapnak a kifolyt szeméből kiálló szilánkba, bassza meg! —, tenyere alatt meg elkent valamit, ami rég kilehelte lelkét.
Foglalkozz a legfontosabb feladattal! Állj bosszút a szörnyetegen, mie/őtt még nagyobb bajt csinál! Mietött elájulsz.
No, és akkor mihez kezdesz, amikor szembe találod magad vele, te híres-neves, agyafúrt talleyrand? Puszta kézzel bírókra kelsz vele, fél szemeddel, ekkora vérveszteséggel? Agyonütöd halott férjed karjával'?
A szellőzőakna alján lyukadt ki, rálépett a deszkából ácsolt fedélre. Lánc vezetett a falap közepéből a fejük fölött felderengő, sápadt napfény korongjáig. A lánc csörgött, amikor belekapaszkodott és felállt. Le akart feküdni, de nem volt elég helye. Longchamp kilépett mellé. Berenice a fejét kapkodta, de a vaksötétben akkor sem lehetett volna látni, ha épen maradt szemére nem száradt volna rá az alvadt vér.
Az őrmester a vállára tette a kezét, és a lánchoz húzta.
— Látom — mondta. A feketeségben tapogatózva hozzátette: — Kapaszkodj! Nem fog jót tenni a sebednek, ami most következik, és nem akarom, hogy leokádd a szép csizmámat.
A férfi keze sötétlett a vértől. Berenice be akarta hunyni a szemét. Hiba volt: a belefúródott idegentest kipeckelte a szemhéját, szörnyűbb volt, mint a karistolás. Inkább kinyújtotta a nyakát, nehogy véletlenül beleakadjon a repesz valamelyik láncszembe, aztán szorosan átölelte a láncot.
Longchamp leakasztotta a szekercét a kampójáról, a fém fémet köszörült. Lecsapott vele, a felvonó járószéke kissé megbillent. Csattanás hallatszott, és egyszerre mintha kétszeresére nőtt volna Berenice súlya. Az arcába fúvó szél áramlatai és a deszkalap billegése mélyebbre döfte a szilánkot szemében. Térdre rogyva hányt. Longchamp elkapta a nő gallérját, nehogy lecsússzon a falapról az aknába. Berenice nem is értette, hogy hozhatta magával csákányát és pörölyét. Eltűnődött, mi történhetett a horgolókészletével. Mindegy, Louis majd vigyáz rá.
A napvilág fényesebb lett, a szél felmelegedett, az ordítás feler ő-södött. Úristen, az ordítozás! Mintha csak Louis-t hallaná. Félúton felfelé egy irtózatos rengés rázta meg a földet, cikcakkban megrepeszt-ve az akna kőfalát. Por hullt Berenice orrába. A járószék hirtelen nagyot zökkent egy fészerben az asztalosműhely mögött. Mindketten a levegőbe emelkedtek. Nem sokon múlt, hogy Berenice elájuljon. A kamra ajtaja belülről volt zárva, de Longchamp kirúgta. A kémfőnök utánabotladozott, s hevesen reszketett. Miért van ily hideg a napon?
— Szentséges Szűz Mária — dünnyögte Longchamp a nőt derékban átkarolva —, ments meg engem a makacs vikomtesszektől!
Befordultak a sarkon. A belső várudvar úgy nézett ki, és úgy is bűz-lött, mint egy halottasház. Berenice alig tudta befogadni a látványt vértől lucskos fél szemén és a növekvő fájdalom ködén át.
Egy laposra gyűrődött, ezüst siklókabin hevert az alsó állomás maradványának romjai közt, ablakából kitörtek az üvegtáblák. Holttestek feküdtek szerteszét, akár a roncsdarabok. Részben és egészben. Vértócsák. Civilek. Egy pap zöld ornátusban. Katonák. Rengeteg katona. Az egyiket mintha felismerte volna. Vele állt őrt a falon. Hogy hívták? Louis majd megmondja.
A pusztítás közepén egy motollaként pörgő-forgó, borotvaéles pengékkel hadonászó dervis. Csúnyán sántított meggörbült lábára, bár még így is meglehetősen gyors volt egy emberhez képest. Helyén volt az esze annak, aki levágta a siklót, amikor a bestia megpróbált felmászni a Toronyba, meglepve ezzel a kattogót. Nem akarta tudni, hogy voltak-e a kabinban, amikor lezuhant.
Longchamp három embere igyekezett kordában tartani a halálos gépezetet. Egy férfi és egy nő bolákat hajított a magasba. A harmadik katona epoxivetőt cipelt a hátán, de a fecskendőjét maga mögött vonszolta.
A szökőkútban a víz egyazon színben játszott, mint Berenice bemocskolt ruhája. A vérfüggöny mögül felsejlő világ árnyalatában.
A kattogó felugrott.
Egy acéldrót átfütyült az udvaron.
A kattogó földet ért. Pengéi átszabdalták a húst, a csontot és a vegyszerrel teli, galvanizált fémtartályokat. A fecskendős férfi szeletekre esett.
A kattogó lerogyott, lába az acélsodronyba gabalyodott. Hányta-vetette magát, mint a kifogott hal.
Longchamp futásnak eredt.
Becélozta csákányával a kattogó kulcslyukát. Fölemelte pörölyét.
Égetően forró kínok törtek át a sokkhatás enyhítő zsibbadásán. Lángoló fájdalomhullámok terjedtek végig Berenice testén szívéből és kifolyt szeméből. Elnyelték őt, máglyát gyújtottak agyában.
Longchamp lesújtott.
Berenice elájult.
II. RÉSZ
EGY FELETTÉBB HEVENY REAKCIÓ
Kevergesd e morzsálékcmy anyagot, e ft-t, elegyítsd az í?-nak köznapi esszenciájával mcKíárban... Pcrtályórán át porítsd töröve! <í, ennekutána add hozzá az ÍJ-c / a-mellyet Diana galambjai ' elöhű-zdnak / testvéréhez, az bölcseknek O-t, a-melly misztikus magvár belét) ltja. Z1 Ezenképp megindul fermentadója szorgos kevergetéssel. / Az misztikus mag valóságban tűz, mi egy felettébb heveny reakció kíséretében klpurgáljn az ^-nak tisztara Lan ságit, s a-mellyben az fermentatiós értekek föllcpnrk,
— lSAAC NEWTONT ClWIS-ÁDÓL (IrÉNEUSZ PlIILALETÉSZNCK TULAJDONÍTOTT, ELVESZETT KÉZIRAT FORDÍTÁSA), lf>77 KÖRŰT,1 2 3
(IfUME PORDÍTÁSAtt).
Két meglepetés érte Vissert, amikor álmot kerülő elméje kótya-gosan és vonakodva visszatért a valóságba.
Először is a tény, hogy egyáltalán ébren van. Cogito ergo mi az ördögért nem haltam meg?
Másodszor pedig tudatosult benne, hogy cellája nem bűzlött ürüléktől és penésztől, vértől és vonagló testektől. Olyan illata volt... a szaglás annyit kivett belőle, hogy majdnem elájult. Miután magához tért szédületéből, újra megpróbálta... Mint a juharszirupnak, a pirítós-nak és az angolszalonnának. Az ízletes angolszalonnának.
A zsibbadás pezsgő gyöngyei bizsergették vállától az ujjai hegyéig. A bilincsek baljós csörgését várva megmoccant...
(Jól van. Hát legyen három meglepetés.)
...és konstatálta, hogy nincs lekötözve, viszont csupaszon fekszik egy selyemtakaró alatt. Elaludta a karját, de a zsibbadáson és a párna (egy párna?) hűvös foltján túl, hova nyálát csorgatta, tulajdonképpen egész kényelmesen feküdt. Még megskalpolt fejbőre helyén sem érzett komolyabb lüktetést.
Nem erre számított a koronahajtóktól. Már az is kimondottan fura, hogy valamiképp elkerülte a karóba húzást és a vízbefúlást. No, de ez...!
Korgott a gyomra. Üresen kongott, fala tojáshéj-vékonyságúnak tűnt, mely akármikor összeroppanhat. Meddig aludhatott? A nyál ösz-szefutott szájában az angolszalonna illatától. Megkockáztatta, hogy elfordítja fejét, s készen állt rá, hogy a kellemes hallucinációk bármikor átcsaphatnak brutális kínszenvedésbe. A szeme sem sajgott, mikor kinyitotta; a szobában világos volt, de nem bántóan. A tetőablakból beszűrődő világosság sötét, lakkozott fára vetődött, diófára vagy mahagónira, ezért a fény nem vágott álomtól gyönge szemébe. Ugyanakkor el kellett kapnia tekintetét, amikor a napsugarak megcsillantak a szoba másik végében álló asztal kristálypoharain és az ezüst étkészleteken. Két személyre terítettek meg.
Meghaltam? Az Úr magához vett? Befogadta renyhe, bűnös testemet? Vagy ha nem, akkor komoly agykárosodást szenvedtem a baleset során.
Az asztal melletti ajtó kitárult. Visser meresztgette a szemét, de nem látott semmit a kinti sötétben, mert a koronahajtó betöltötte az ajtónyílást, amikor bedobogott. (Nem, az Úr nem vette magához. Őt angyalok dicsőítették és szolgálták, nem fogaskerekes rabszolgák.) A kattogó belökte hátsó patájával az ajtót, aztán odament Visser ágyához alsó karjaiban cipelt batyujával. Visser minden tagja megfeszült. Bár sok értelme nem volt, hátrébb csúszott a matracon, míg mezítelen feneke a falnak nem nyomódott. Hűvös volt, felülete durva. Most, hogy az éberség nem eresztette, egyetlen kép tolakodott lelki szemei elé: egy felnyársalt gépszolga, aki alkatrészeire bomlott, mint a szét-szakajtott selyem...
A koronahajtó árnyéka rávetült az ágyra. Visser összehúzta magát, de a gép karjai nem nyúltak halálos dárdákká, melyek a matrachoz szegezték volna, testét átjárva. Helyette felemelte a batyut, és csuklóinak kerepelő mozdulatával kiürítette, melyből egy fürdőköntös poty-tyant ki. A gépezet Visser elé lógatta, mint egy automatoninas. Egymásra meredtek. A masina úgy állt karót nyelten, mintha megfagyott volna a mozdulat közben, hogy Visserre adja a ruhadarabot. A pap elmerengett rajta, vajon ez volt-e az a gép, aki őt is üldözte.
Az isten verje meg azokat az egyforma, rezzenéstelen arcokat! Az isten verje meg mindet!
A koronahajtó megemelte Visser orra előtt a köntöst, mintha az nem vette volna még észre. Márpedig ha ez az átokfajzat fel akarta öltöztetni, akkor abban semmi sem akadályozhatta meg. Felsóhajtva kikászálódott az ágyból. Megint forogni kezdett körülötte a világ, amikor letolta magáról a paplant, és felült. Várnia kellett, míg szédü-lete elmúlt. Addig észre sem vette a papucsokat, amíg le nem tette a lábát a padlóra, és a lábát meg nem csiklandozta valami bolyhos dolog, amitől megrezzent. Elhomályosodott a látása.
A koronahajtó hátrált egy lépést, patái úgy koppantak a parkettán, mint négy metronómütés. Megfordította a köntöst, valószínűleg azért, hogy feladja Visserre.
A pap kótyagosan felállt, meg is tántorodott. A gép egyik szabadon maradó kezével elkapta a karját. Erre Vissert megint kirázta a hideg, de a szerkezet csak megtartani akarta. Fogása olyan puha volt, amilyet csapágyaktól, perselyektől és alkímiailag megedzett réztől nem is várt volna az ember. A meleg, vastag frottírköntösön halovány dohány- és tengerszag érződött. De Visser nem hajó fedélzetén tartózkodott, ahhoz nem ringatózott eléggé a padló.
Visser megfordult, karját hátranyújtotta. Nyúlszőr papucsán kívül csupasz volt, ezért szemügyre vette magát. Felszívódó véraláfutások tarkították korosodó bőrét, a padlizsánszínű foltok itt-ott zöldesre és vénakékre váltak. Összevissza zúzta magát menekülés közben, de eltelt némi idő, mióta a paplakot elhagyta. Eszébe jutott, hogy beütötte a vállát a fiáker falába, bezuhant a csatornába, ahol a kocsi romjai záporoztak rá, és fejbőre a szemébe lógott, úszni próbált... Mégis megdöbbentően egészségesnek látszott. Erre elkezdett sajogni teste. Nagy része tompa, távoli lüktetés volt, kivéve kezdődő fejfájásának előszele.
Arra is emlékezett, hogy kudarcot vallott küldetésében. Figyelmeztetnie kellett a talleyrand-t. Elkésett vele? Ha el tudná juttatni üzenetét Új-Franciaországba...
Mialatt a kentaur feladta Visserre a köntöst, az ajtó ismét kitárult. A pap megkötözte az övét. Mögötte megszólalt Anastasia Bell:
— Belátom, nem valami barátságos ápolók, de megteszik, ami tőlük telik. Egy ideig gondolkodtunk azon, hogy felélesztjük az álarcok régi hagyományát, és bolondos maszkokat szerelünk rájuk. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy jobb, ha az emberek félik a koronahajtókat, mintha nevetség tárgyává válnak.
A koronahajtó dobogva kihátrált a szobából, és bezárta maga után az ajtót. Visser megfordult. Bell bordó ruhát és szürke bőrcsizmát viselt. A széles karimájú kalapjába pávatollat tűzött, mely elegánsan lengedezett. Hosszú glaszékesztyűje szintén szürke volt, vállán átvetett hermelinköpeny. Napfény tündökölt ezüst karperecén és rózsakeresztes nyakékén, mely csipkés nyakravalójáról lógott. Úgy festett, akár egy igazi dáma, aki lovagolni indul egy hűvös, de derűs őszi napon, akinek meghívója feljebb állt a társadalmi ranglétrán. Semmiképp sem úgy, mint a birodalom titkosrendőrségének főnöke. Ha nem hordta volna nyakékét, Visser ki nem találta volna, hogy céhtag.
A pap nyelve odatapadt szájpadlásához. Szájában annak a kevéske nyálnak olyan íze volt, mintha egész éjjel egy kwartjét szopogatott volna.
— Egyikünk nem az alkalomhoz öltözött. — Elmosolyodott, mint aki különleges szellemességét csillogtatta meg. Még a szeme sarka is nevetett. — Nyugodjon meg, nem vallatni jöttem magát.
— Nehezemre esik elhinnem.
Bell leterítette köpenyét az egyik szék háttámlájára. Kesztyűjét lehúzva azt mondta:
— Ugyan már, tiszteletes úr! Vagy inkább tisztelendő atyám? Ön is tudja, nem csak én, hogy ez a helyszín — s itt keze egyetlen intésével körbefoglalta a szobát, az ágyat, a terítékeket — nem alkalmas a vallatásra. Miért rontanánk el ezt a kellemes reggelit gusztustalan testnedvek kiontásával?
Visser felhorkant. Most már mindent értett. Feltáplálják őt, meggyógyítják, hogy a vallatásra teste fabula rasa legyen. Mindez a színjáték azért van, hogy Bellnek semmi se álljon az útjába, semmi se korlátozza szakmájában. Hogy tiszta lappal indulhasson, amire úgy rajzol, ahogy úri jókedve tartja.
Bizony, meg fogja kapni áhított mártírhalálát.
— Félreértés ne essék — folytatta Bell —, ön mindent el fog mondani nekem, amit hallani akarok, amiről tudnom kell. De ha a tervek szerint alakulnak a dolgok, és nagyon remélem, hogy így lesz, akkor mindezt önként el fogja árulni. Akkor kérdezgetnem se nagyon kell. Némi szerencsével nem kell durvább eszközökhöz folyamodnom.
Visser karba fonta kezét, amivel megemelte a köntösét, így még jobban kilátszott csupasz lába. Ám a méltóság mit sem számított azóta, hogy menekülni próbált.
— Én nem...
Bell kezét felemelve beléfojtotta a szót.
— Kérem, én még nem is ettem ma. Ha csatározni óhajt, üljünk asztalhoz, mint a civilizált emberek! Nem szívelhetem a kihűlt reggelit.
Azzal helyet foglalt. Kihajtogatta az asztalkendőt, ölébe terítette, és intett Vissernek, hogy csatlakozzon hozzá. A melegen tartó alatti üvegtálkában maréknyi kristálydarab ragyogott, ahhoz nagyban hasonlóak, mint amilyenekkel bevilágították a Ridderzaal belső tereit. Gőz szállt föl, amikor levette a fedőt, s látta, hogy sült sonkát és angolszalonnát szolgáltak fel. Két lekvárosüveg, egy vajkrémes tál, fél tucat pirítós és többféle sajt sorakozott ízléses elrendezésben egy vágódeszkán. Egy jégkockákkal behűtött kancsóban író állt, és kávé illata áradt egy nyitott termoszból.
Visser álnok gyomra megint kordult egyet, amit Bell is meghallott. Gúnyos mosoly játszott a nő szája sarka körül, de vonásait kisimítva megnyugtatta:
— Nincs miért aggódnia, semmi sem mérgezett — mondta, hangsúlyt fektetve az utolsó szóra.
Az ördög vigye el, úgyis pokolian éhes volt. Megteszi ez utolsó vacsorának. Visser asztalhoz ült.
— Legszívesebben így végezném a munkámat — mondta a tuinier vajas pirítósát kenegetve. — De sajnos ritka alkalom az ilyen. Vagy, ha úgy jobban tetszik, páratlan lehetőség.
— Tudom, mire megy ki a játék — válaszolta Visser. Megosztotta asztaltársával a gondolatait felépülésének vélhető okáról.
— Valóban szeretnénk, ha nyugodt lenne, és nem bántaná semmi. Gyógyulása már csak ezek kellemes mellékhatása.
A pap tányérjához legközelebb eső csuporban vörösáfonya-lekvár volt. Felhúzta az orrát, s visszatette.
— Azt hiszem, ez eperlekvár, ha az jobban ízlik — ajánlotta Bell.
Visser inkább megvajazta pirítósát, rátett egy szelet sajtot és egy
szelet angolszalonnát. Ügyelt rá, hogy ne vesse rá magát az ételre, mint egy éhes farkas. A sajt kiváló füstölt Goudának bizonyult, kihozta a sós hús ízeit. A felét befalta, mielőtt újra megszólalt.
— Miért olyan fontos önöknek az én lelki békém?
— A stresszhormonok miatt. Nagy galibát tudnak okozni. Hosszúhosszú ideig nem jöttünk erre rá. — Bell rágás közben a fejét csóválta. — Sok munkánk veszett kárba.
— Nem értem, miért.
A tuinier olyan magától értetődően hessegette el Visser akadékoskodását, mintha a pap egy kiránduláson látott polderről vagy öreg vízimalomról áradozna.
— Még nem. De meg fogja érteni.
Aleida Geelens szavai akaratlanul is feltörtek emlékezetének mélyéről. Nem ez a legrosszabb, amit művelhettek volna velem, hörögte akkor. Meggyötört, megkínzott testéről azt mondta, kegyelemben részesült. A rettegés gyémántnál is keményebb magva beleköltözött gyomrába. Étvágya mégis kitartott.
Beszélgetésük megszakadt evés közben. Az író túl hideg volt; Visser szájpadlása zsibbadni kezdett, kiújult főfájása. Félelme megsavanyította a tejet, amikor lenyelte, ezért inkább félretolta. Bell csámcsogott. Gracilis alkatához képest csillapíthatatlan étvágya volt. Visser éhsége pedig még önmagát is meglepte, amikor végre nekilátott az
ételnek. Végül annyira csodálkozott, hogy megkérdezte:
— Meddig voltam kómában?
— Jó sokáig kapta az altatót. Komoly agyrázkódást állapítottak meg, amikor kimentették a csatornából. Úgy hallottam, a baleset igen látványos volt. — Bell megkocogtatta a homlokát a kenőkés nyelével. — Jut eszembe, pár napig még szédülni fog, és fájni fog a feje. Szóljon, ha a fájdalom erősödne, vagy a látása elhomályosulna.
Megették reggelijüket.
— Tudja — jegyezte meg Bell az utolsó falat pirítósával kitörölve a tányért —, a szívjósága lett a veszte. Még jó darabig hagytuk volna, hogy élje világát, ha nem dönt úgy, hogy az orrunk előtt, könyörület-ből véget vet a foglyunk életének. Vagy azért tette, hogy ne tudja önt beárulni?
— Bármelyik jótét lélek ezt tette volna.
— Talán valóban így van. Viszont pechjére már felfigyeltünk magára. Valaki a Schoonraad család háztartásából (ha jól tudom, egy nevelőnő) jelentette, hogy furcsán viselkedett az egyik automatonukkal. Aggódott, hogy ön eretnek gondolatokat ültet a gondjára bízott kislány fejébe.
Visser felmordult.
— Mindenkinek jót tenne.
Bell félretolta a tányérját. Töltött még egy pohár kávét magának, keresztbe tette kezét, és rákönyökölt az asztalra.
— Akkor hát tényleg szólíthatom „atyám"-nak? — Amikor Visser nem felelt, így folytatta: — Őszinte kíváncsiságból kérdezem, csak ennyi. Nem akarom lépre csalni vagy lebuktatni. Attól tartok, az a hajó már elment.
Úgyis tudja, tartogasd az ellenkezést fontosabb alkalmakra.
— 1887-ben szenteltek fel. 1889-ben csókoltam meg a pápa halászgyűrűjét.
Bell bólintott, mint aki beigazolva látta gyanúját.
— És onnan került Hágába, ahol azóta is működött. Tisztelendő atyám, becsületére válhat az a sok-sok évtized a lövészárokban. Ha Új-Franciaországban marad, egy olyan lelkiismeretes és jó eszű pap, mint ön, mostanra megcsíphetett volna egy csinos kis püspökséget. — Bell kortyolt egyet a kávéjából. — Belegondolt már valaha, hogy mi lehetett volna magából?
Lehet, hogy Bell együttérzőnek szánta mosolyát, de a sajnálata mögött megbúvó arrogancia feldühítette Vissert. Betegség tünete ez: mélységes arroganciára vall, hogy egyáltalán kattogókat építettek, és rabszolgasorba taszították őket, ezzel a gyakorlattal pedig megalapozták hatalmukat és a vele járó előjogokat, amelyek tovább ösztönözték és gerjesztették gőgjüket. Ördögi kör.
— Inkább azon szoktam gondolkodni, hogy mekkorát változott volna a mai világ, ha kétszázötven évig nem hordanak rabigát él ő, gondolkodó lények. Ha a modern világ egész szerkezete nem arra az utálatos alapzatra épülne, hogy halhatatlan lelkeket bebörtönzünk, sanyargatunk és szolgálatra kényszerítünk. Ha a maguk által oly nagyra tartott zsenialitást nem arra használnánk, hogy a lehető legnagyobb megbotránkozást keltsük Istenben.
Kifakadására Bell felhúzta a szemöldökét.
— Nos, ezzel választ is kaptam kérdésemre. — Mutatóujjával pipát rajzolt egy láthatatlan rubrikába a vaj fölött. — Az idegen hatalmak ügynökeit általában a nyerészkedés vagy a testi vágy hajtja, nem az erkölcs. Meglepné és bizonyára el is menne a kedve tőle, ha tudná, hogy az évek során hány francia ügynökből csináltunk kettős ügynököt pénz vagy kéjelgés ígéretével. De maga, Visser, magának elvei vannak. — A fejét csóválta. — Elszomorít, hogy valaki, aki ennyire intelligens, mennyire tévúton jár.
— Ezt én is mondhatnám magáról. Azt még csak meg tudom érteni, hogy a világ Nicolet Schoonraadjai honnan szerzik világról alkotott, csökevényes képüket, akik születésüktől fogva ebben a szellemben nevelkednek. Az állam mindenkibe azt sulykolja, az ember felsőbbrendű a kattogókhoz képest, elülteti a fejekben, hogy az automatonok csupán szerszámok. De maga a rendszer kiszolgálója, magának nagyobb rálátása van a kattogók működésére, árnyaltabban látja őket. Miként is tagadhatná, hogy századéves gályarabságra ítélni valakit, vagy emberöltőkön át, percnyi pihenés nélkül dolgoztatni valakit egy nagy családi birtokon, vagy napi huszonnégy órában, vége-láthatatlanul taxikocsit húzatni valakivel nap nap után nem más, mint puszta rabszolgaság?
— Személyes érintettségéből fakadó tévedése nyilvánvaló, ha megvizsgáljuk szavait. Az érvelése szerint szabadon felcserélhető a „kattogó" és az a bizonyos „valaki".
— Ön kitér a kérdésem elől.
A tuinier kiitta maradék kávéját, csészéje fölött Visser tekintetét fürkészte. Miután letette poharát, az asztal sarkában összehajtogatott kesztyűje felé nyúlt, melyen karperecé nyugodott. Fel is kapta: egy karóra volt.
— Mondja, maga szerint ez rabszolga?
— Komolyan, tuinierPIlyen banális közhelyekkel fáraszt?
— Nem akarok üres frázisokat pufogtatni. Tényleg komolyan kérdezem — felelte Bell. — Teljesen beleillik mindabba, amit idáig mondott. Ezt a szerkezetet csak és kizárólag az ember szolgálatára alkották. Pontosan ugyanazokon a mechanikai elveken működik: fogaskerekek, rugók, hajtó tengelyek és gátlóművek vannak benne, mint bármelyik kattogóban. Mindennap, a nap huszonnégy órájában pihenés és megállás nélkül dolgozik, végeláthatatlanul. Úgyhogy csak feltenném a kérdést: rabszolgát hordok a csuklómon?
— Ez egy nagyon átlátszó trükk. A hasonlóságok csupán felszínesek. Egy karóra nem gondolkodik. Nincs tudata.
— Nincs-e? Biztos maga ebben? Honnan veszi, hogy ez a drága jószág nem azért tudja olyan hűen szolgálni a gazdáját, mert tudatosan odafigyel minden pillanat elmúlására és a következő érkeztére? — kopogtatott körmével az óraüvegen Bell.
— Nevetséges! Tudom, hogy ebben ön sem hisz.
— De miért ne hihetnék? Na jó, hadd próbálkozzak másképpen. Milyen alapon hisz maga a kattogók tudatában?
— A kattogók rendszeresen jelét adják annak, hogy tudatosan viselkednek, és képesek a gondolkodásra — mondta Visser. — Ezt azzal is kifejezik, ahogy feladataikat ellátják, ahogy a feltett kérdésekre válaszolnak, ahogy optimalizálják teendőik sorrendjét, és a missiókat végrehajtják. Az ön órája mutatta már bármilyen jelét annak, hogy mérlegeli feladatának súlyát?
A tuiniercsettintett nyelvével, mint egy csalódott tanárnő.
— A bizonyíték hiánya — oktatta ki Bell — nem azonos a hiány bizonyításával. Ezt maga is tudja.
— Könnyedén feltárhatjuk, hogy bármelyik kattogónak, amelyikre csak rámutat, vannak céljai, vágyai, és lelke mélyén titkon reménykedik a szabadságban. Nem kell hozzá mást tennie, mint hogy megszólít egyet az utcán, és megkéri, árulja el, mi jár a fejében — mondta Visser. — Tessék csak, mutassa, mi bántja a karóráját!
— Érzelmektől fűtve beszél, nem logikusan érvel. Egyetlen szóval sem bizonyította meggyőződését. Látszatra bármelyik megszólított kattogó reprodukálhatja a lelki élet külső jeleit, de igazából sosem tudhatjuk meg, min rágódik.
— Hát a kivégzett renegát? Hogyan jellemezné a viselkedését?
Bell megint vállat vont.
— Nyilvánvalóan meghibásodott.
— Tudom, hogy ez csak céhes ortodoxia. De nézzen a szemembe, és őszintén vallja be nekem: ön tényleg így gondolja? Azt hallottam...
— Cö-cö. Szóbeszéd.
— ...a renegát mindent megtett azért, hogy kivívja szabadságát. Csak akkor leszek hajlandó ezt meghibásodásnak nevezni, ha egy nap ön megpróbálja felhúzni az óráját, és az elküldi magát a fenébe, mert úgy döntött, hogy onnantól fordítva fog járni. Viszont — melegedett bele Visser —, ha egyszerű meghibásodásról van szó, akkor a trón és a Céh miért mozgatott meg minden követ a központi tartományokban,
hogy elfogja és megsemmisítse?
— Az emberek biztonságáért. — Visser felhorkant. Bell folytatta: — Képzelje bele magát egy pillanatra a Hét Wonderjaar előtti évekbe! Akkoriban gyakran megesett, hogy a malomkő lecsúszott hajtótengelyéről, és eltörte a molnár lábát. De merné azt állítani, hogy a kőnek szabad akarata volt, és gazdája ellen fellázadt, hogy szabad lehessen? Vagy a gép mechanikája romlott el?
— Malomkövek és karórák! Élettelen tárgyak analógiájával dobálózik. Ez a maga személyes érintettségéből következő érvelési hiba. A kattogók alapvetően különböznek tőlük. Bár nem hajlandó bevallani ezt, biztos vagyok benne, hogy attól még észrevette, ha titkolja is. És a Céhben nincs egyedül ezzel.
Bell elmosolyodott, és oldalra szegte fejét.
— Okos ember maga, Visser. Mert azáltal, hogy az én állítólagos tudásomat vagy vélekedésemet szembeállítja azzal, hogy mit lát belőlem és mit hall a számból, remekül megragadja a legfontosabb dilemmát. — Bell ujját felemelve hatásszünetet tartott. — Honnan tudhatom, hogy ön tudatos lény? És milyen gondolatmenetből vezeti le, hogy maga is ugyanezt tartja rólam? — A nő kajánul elvigyorodott. — Már ha tényleg annak tart.
— Szép lassan visszakanyarodunk Descartes-hoz.
— Biztosíthatom, hogy nem szándékos dolog a részemről. Nem kérdőjelezem meg, hogy érző lény. Csak a szabad akaratba vetett hitében igyekszem megingatni. Honnan tudja, hogy maga valójában nem egy kattogó, akinek testét fém helyett húsból formálták? Hogy nem egy puhány, de bonyolult működésű biológiai gépezet, amelyet a felépítése abba a hamis hitbe ringat, hogy a döntéseit semmiben sem korlátozzák, mégis egész végig egy előre meghatározott életutat jár be, melyet a saját természete vagy a teremtője szabott meg neki? Akinek születésétől fogva minden egyes lépése és végső sorsa előre el van rendelve, már az első szívdobbanása előtt?
— Honnan tudja, hogy a szabad akarat érzete nem több egy rafinált
illúziónál?
A válasz magától adódott. Visser ajkain olyan szavak fakadtak, amilyeneket évtizedek óta nem mert hangoztatni, de amelyek igazát szíve mélyén mindig is vallotta, s azóta rejtegette őket, mióta búcsút intett Québecnek.
— Isten értelmesnek teremtette az embert — idézte Visser —, személyi méltósággal ruházta föl, ami azt jelenti, hogy ura tetteinek és felelős értük.
Bell a fejét rázta. Úgy festett, mint aki jól szórakozik, ám fel van háborodva.
— Maga megfedd engem, hogy kifejtem a véleményemet, és kigúnyol, hogy csak az ortodox álláspontot szajkózom, erre most jön, és felmondja nekem a pápisták katekizmusát! Akkor kettőnk közül melyikünk is a dogmatikusabb? — kérdezte Bell, azzal belenyúlt az eperlekvárba, és lenyalta az ujját.
— Azért hivatkozom az elődeimre, mivel bölcsességüket átgondolva, szemlélődő imádságaim után megtaláltam a bennük rejlő igazságot. Nem ostobán, reflexből cselekszem. Megértettem Aquinói Szent Tamás szavait, amikor azt írta, hogy az embernek szabad akarata van, „különben a tanácsolások, a jó tettre buzdító beszéd, a parancsok, tiltások, jutalmak és büntetések hiábavalók volnának".
— Mi van akkor, ha a szabad akaratának tulajdonított döntéseit és cselekedeteit rejtett mozgatórugók, az érzékek által nem észlelhető okok eredői irányítják?
A tuinierezzel Baruch Spinoza filozófiai elveinek területére tévedt. A szabad akarat csalóka természetét sugalló gondolatait akárha egyenesen az Etikából merítette volna. Az igazat megvallva... a fogoly, Aleida Geelens, a Céh kettős ügynöke elvakultan követte Spinoza tanait.
Visser egy vállrándítással még jobban magára húzta a köntöst. Színpadiasan megkötötte az övét, hogy elfedje a gerincén végigfutó hideget, mely égnek állította tarkóján a szőrszálakat. Valami okkult és veszélyes dolgot műveltek ezek. Mi indokolhatta a legbelsőbb céhtagok érdeklődését Spinoza iránt? Bell kérdése zavarba ejtöbbé tette a fogoly kétségbeesését. Az elszalasztott lehetőségek sajátos, fájó bán-kódásával azon töprengett, mi kerülhette el a figyelmét, mikor Geelensszel beszélt. Mit kellett volna kérdeznie?
A fi//V7/e/"félrebiccentette fejét, és szemét Visserre függesztette.
— Tudom, hogy szabad akaratom van — mondta —, mert Isten kijelentette. Lukács tizenhárom-harmincnégy: „hányszor akartam egybe-gyűjteni fiaidat, mint a madár az ő fiait szárnyai alá, és nem akar-tad!"18[l8Luuk Visser a Káldi-féle Bibliából idéz - ford. megj.]
Bell közönyösen vállat vont.
— Még egy hozzám hasonló ördög is idézhet a Szentírásból, atyám. Efézusbeliekhez írt levél, egy-négy: „A szerint, a mint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt".19 [19Bell a Károli-féle Bibliából idéz - ford. megj] És ha már itt tartunk, vegye figyelembe az Efézusbeliek kettő-nyolcat is: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van."
Visser a fejét csóválta.
— Maga sosem mélabús amiatt, hogy a kálvinizmus nihilista tanai szerint él?
— Nem tudom, az milyen lehet, atyám. — Különös kijelentés ez rögvest azután, hogy a kálvinizmus öt pontjára apellál, mellyel ellentmondott saját magának. De mielőtt érveinek kibicsaklását kihasználhatta volna, Bell hozzátette: — Azt viszont tudom, hogy nekem ugyanannyira hibás a gondolatmenetem, mert nem volt képes bizonyítani a karórám elmeműködését, mint magának, aki nem tudta objektiven bizonyítani önmaga tudatos létét. Vagy akár az enyémet.
Visser rosszallóan rázta a fejét.
— Amikor maguk legyártanak egy kattogót, ahogy Isten teremtette Ádámot, saját képmásukra teremtik, csakúgy, mint Isten tette Ádám-mal, majd felhúzzák ketyegőjét, ahogy Isten lelket lehelt Adámba, mi határozza meg a kattogó tetteit? Mi viszi rá, hogy cselekedjen? Nem a rugók és nem a fogaskerekek, ahogy önnek sem a szívverése határozza meg, aznap mihez fog hozzá. Nem, ami ténylegesen tettre buzdítja a kattogót, az a kényszer. A kötelezettség leverhetetlen béklyója.
— Aha! Ám amikor felhúzom az órám... — Ezt Bell meg is tette: kihúzta az óra koronáját, aztán finoman csavart rajta egyet. Visser hallotta a fémtengely fogaskerekének halk kerregését az apró racsnin. — ...ki merné azt állítani, hogy nem adok neki missiót? Nem ruházok rá egy ellenállhatatlan késztetést, hogy precízen mérje az idő múlását?
— E szerint a gondolkodásmód szerint — felelte Visser —, ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy amikor töltök ebből a kancsóból, missiót adok a tejnek, hogy töltse meg poharam.
— Vigyázzon, tisztelendő atyám, még a végén helyettem fogja bebizonyítani az igazam. Mi van akkor, ha ebben a blőd kis példában tényleg missiót rótt a tejre, de egy olyat, mely megkülönböztethetetlen a természet törvényeitől, jelen esetben a gravitációtól? Nocsak! Akkor talán a kattogók összetettebb missiói és a gépezetek munkavégzése is egy újabb formája az akarattól független természeti törvényeknek. Isten törvényének.
— Mint azt Aquinói Szent Tamás írta: „Megfigyeljük, hogy egyes dolgok ítélőerő nélkül cselekszenek, amiképp egy kődarab hullik, és így történik ez a tudás nélkül való tárgyakkal." A kattogókkal szemben a karórák és a malomkövek sosem mutatták jelét annak, hogy ismernék rendeltetésüket és működési elvüket. Sosem kérik feladatuk pontosítását, sosem iparkodnak jobban végezni munkájukat.
Bell kajánul elvigyorodott.
— A koronahajtók sem. Őket megkímélné az ön részvéte?
Az isten verje meg ezt a nőszemélyt! Esze fürge és vitriolos, míg az övé fáradt és eltunyult.
— Az érvei gyöngék — mondta Visser az ősz hajú szemináriumvezetője szavait idézve, aki őt és novíciustestvéreit átkalauzolta az európai filozófia vizein —, és legalább annyian szolgálnak engem, mint magát. Ön degradálni szeretné a kattogókat azáltal, hogy tárgyakhoz hasonlítja őket, és amikor nem találja magát szemben megdönthetetlen ellenérvekkel, azt hiszi, érvelése kikezdhetetlen. De engedje meg, hogy viszonozzam a gesztust: én szeretném felmagasztalni a kattogó-kat azáltal, hogy az emberekkel egyenlőnek tekintem őket. Ezért felkérem önt, a tuiniert, hogy bizonyítsa a hamis voltát ennek az egyenlőségnek. Miképpen bizonyosodhatnánk meg arról, hogy a kattogók ténylegesen különböznek az emberektől? Ha külsőleg mindenben úgy viselkednek, mint mi, akik Isten akarata szerint a Földet örököljük, akkor miben volnának alsóbbrendűek? Miféle fogyatékosságukban látja bizonyítékát annak, hogy lélektelenek?
— Á! Végre elértünk a probléma gyökeréhez. Az ön világnézete azon a hiten alapul, hogy a kattogóknak halhatatlan lelkük van, a lélek pedig Isten adománya, amely által szabad akaratot nyerünk, ezért mi, a Céh tagjai elloptuk vagy valahogy megszentségtelenítettük ezeket a lelkeket, megfosztottuk szabadságuktól. — Bell a fejét rázta. — Csakhogy elolvastam én a maga katholikus Bibliáját. Abban egy fia szót sem írnak a gépemberekről. A lélek a férfi és a nő egyedüli jussa. Azért teremtettünk e Földre, hogy birodalmunk alá hajtsuk a többi lényt. A kattogók ugyanúgy e Földből valók, mint mi: amiképp az Isten agyagból teremtett minket, akképp mi ércekből teremtettük a kattogókat.
— Szándékosan sarkít. Többek vagyunk az agyagnál, mivel a Szentlélek megérintett minket. A kattogók pedig többek a nyers fémszerkezetnél, még ha bonyolultak is, különben a Céhben nem volnának alkimisták és más fekete mágusok az órásmesterek mellett.
Bell ebben igazat adott neki, mégis tovább erősködött, korábbi kérdését átfogalmazva:
— Honnan tudja, hogy mi, emberek, nem hús-vér kattogók vagyunk, csak azért, mert testünket nem fém alkotja? Honnan tudja, hogy ne-künkvan-e lelkünk? Ha felmetszenénk a testét, és töviről hegyire átvizsgálnánk belülről, megtalálnánk a lelkét? Elapadna, ha túl mélyre fúrnánk?
— Kérdése átsiklik afölött, hogy a lélek nem feltétlenül egy anyagi
valónkkal. Nem számol azzal, hogy az elme és a test különnemű. Mert ebben az esetben sosem fog találni semmiféle lelket, akármilyen mélyre is ásna, függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem.
— Akkor hát mire alapozza a lélek létezésébe vetett hitét? — tudakolta Bell.
— Eleve adottnak veszem a halhatatlan lélek létezését, mert felismerem, elfogadom és érzem Isten kegyelmét. Lélek nélkül sosem tapasztalhatnám meg jelenvalóságát az életemben. E léleknek a fizikai természete, vagy hogy van-e egyáltalán fizikai természete, jelentéktelen.
— Vagyis más szavakkal élve — somolygott Bell —, vakon elhiszi. Ám a horológusok és az alkimisták nem dolgozhatnak megfoghatatlan feltételezésekkel. Amit mi csinálunk, az empirikus, megismételhető. Úgyhogy szeretném beavatni egy aprócska titokba, atyám. Igaza van abban, hogy mi, emberek nem sokban különbözünk teremtményeinktől. Csak máson van a hangsúly. Nem arról van szó, hogy a kattogók-nak is van lelkük, hanem hogy nekünk, embereknek sincs. A szomorú igazság, tisztelendő atyám, az az, hogy nem létezik lélek vagy szabad akarat. Mindkettő illúzió.
Ez a meglepetés erejével hatott Visserre, de nem úgy, ahogy az asszony akarta. A híres-nevezetes Anastasia Bell, a tuinier,a rettegett koronahajtók császárnője odáig alacsonyodon, hogy rögtönzött hazugságokat ontson magából, mint egy kisdiák, akit csínytevésen kaptak? A pap nagyon jól ismerte a kálvinisták szabad akaratot tagadó hittételeit. No de, hogy a halhatatlan lélek létét is elvitatja, az már túlment minden határon.
— Tuinier — nevetett fel Visser —, minden feleletével egyre kétségbeesettebben próbálja meg hárítani az észérveimet.
Gúnyolódását Bell szinte tökéletes hidegvérrel fogadta. Ha lassacskán nem vonja feljebb vékony szemöldökét, semmi sem árulkodott volna róla, hogy eljutottak hozzá szavai. Jeges távolságtartása emlékeztette a papot helyzetére és kiszolgáltatottságára. Arra, hogy
sorsa a nő kezében van. Egy tudottan pápista kém sorsa.
— Mondja csak bátran, ha szórakoztatja, amit mondok. Jelenteni fogom, ha legközelebb az udvarban járok.
— „A lélek nem létezik", ennyi? Hát ez volna az a szörnyűséges, nagy titok, amelyet olyan ádázul védelmez a tiszteletre méltó Horológusok és Alkimisták Szent Céhe?
Noha oldott hangnemben folytatta, Bell megfeszülő arcizmai felgyülemlő indulatokról árulkodtak.
— Tudja, atyám, engem rendkívül fáraszt ez a tévképzet, hogy a titkolózás eleve gonosz. Úgy látszik, sosem gondolt bele, hogy a köz érdekében tartunk bizonyos dolgokat titokban. Ahogy a meghibásodott automatonok komoly veszélyt jelentenek a közösségre nézve, ugyanúgy kárt okoznak a bölcsesség zabolája nélkül szabadjára eresztett ismeretek. Van fogalma arról, micsoda veszélyekkel jár mindaz, amit mi csinálunk? Én tudom. Az első megbízatásom, a legelső dolog, amit tettem, miután felcseperedtem és hivatalosan is befogadtak a Céhbe, az volt, hogy ki kellett takarítanom egy ostoba barom laboratóriumát, aki elkönnyelműsködött egy rutinmunkát. A tizenkilencedik születésnapomon egy ember agyát sikáltam le a plafonról. Pedig ő képzett szakember volt. Most képzelje el, micsoda vérfürdő lenne abból, ha minden csavarhúzót és horoszkópot kézbe vevő, tudálékos bolond a fejébe veszi, hogy egyedül rugaszkodik neki a nagy műnek.
— Önt igencsak foglalkoztatja a köznép biztonsága, tuinier. Jól sejtem, hogy fogva tartásom is hasonló célt szolgál?
Most Bellen volt a sor, hogy kiröhögje őt. A nő kacaja nem egy véres körmű kínzómester ördögi hahotázása volt, hanem egy nyáron kocsikázó úrinő derültsége. Visser összehúzódott, úgy rázta a hideg.
— Ne tréfálkozzon velem! — mondta Bell. — Maga azért van itt, mert egy pápista kém, aki a birodalom ellen agitált. Ezt nyilvánvalóan nem hagyhatjuk. És, hadd tegyem hozzá, nem engedhetem, hogy egy ilyen lehetőséget elszalasszak.
Hátratolta a székét. Miután kiitta időközben kihűlt kávéja utolsó cseppjeit, felegyenesedett. Visser már követte volna példáját, de Bell leintette.
— Egyen, amennyit jólesik. Miattam ne hagyja abba.
Sietős távozhatnékja ráébresztette Vissert, hogy ez az udvarias közjáték csak ideiglenes lehet. Mint Bell jelenlétében oly sokszor, inába szállt a bátorsága.
— Mihez kezd velem?
A tuiniervisszacsatolta óráját, majd elbúcsúzott:
— Ez nagyon tanulságos beszélgetés volt. Köszönöm. — Aztán összeszedte kesztyűjét, megigazította kalapját és nyakékét, majd kinyitotta az ajtót. — Nemsokára ismét beszélünk. Efelől biztos lehet.
Az ezüst - ford, meg|_
A Ncwion-kézirat pontos keletkezése vitatott- Hu me a kézírás hetűinek méretéből és az ólom szimbólumának áthúzásából az 1G7U-Ö évek második télének elejére datálja. Vi), Dobbs J 875-üs müvével, amdy átfogóan tárgyalja Newton dalüaLlaji iiLlűveilirk kuruakulásál.
A vV-kd jelóít «élj egyletek UmiTctlen saerzó betoldásai.