A riadó hangsebességgel terjedt, keresztül-kasul bejárta a várost, g yorsabban, mint a legsebesebb kattogó.
Jax még tiszta erőből sprintelve sem tudta lehagyni a Vyk tátott szájából feltörő, elkínzott üvöltést. A környéken tartózkodó emberek kezüket fülükre tapasztották, összegörnyedtek. Mielőtt Jax bevetette volna magát a bozótosba az út túloldalán, utoljára még megpillantotta a térdre roskadt Nicoletet, aki úgy bedugta a fülét, hogy ujján vér csordogált. Clip azonnal átvette a sikoltást, vádlón mutatva Jaxra. A dobhártyaszaggató riasztás hullámokban csapott át a kerületen. A lárma mindegyre hangosabb lett, valahányszor újabb automatonhoz ért, és működésbe léptette a legsürgetőbb hierarchikus metamissiót, arra kényszerítve a gépembert, hogy hangját hallatva csatlakozzon a riadókórushoz.
Jax a levegőbe szökellt, áramvonalas ágyúgolyóvá húzta össze testét, hogy minden erőt kisajtoljon ugrásából. Földet érésekor szétzúzta a macskaköveket. A Schoonraad-rezidenciával szemközti park túloldalán, egy kis közben találta magát, és futásnak eredt az építőbrigád elől. A két kattogó, aki velük dolgozott, elejtette a kezükben vitt téglákat, hogy riadóztassák a többieket; a lárma visszhangja ablakokat tört be a szűk közben. Üvegszilánkok záporoztak Jaxra.
Jax céhes ellenségei agyafúrtak voltak. Évszázadokon át tökélete-sítgethették biztonsági óvintézkedéseiket. Ez megrémítette. A legrosszabb álmaiban sem gondolta volna, hogy a közelében lévő automatonokon ilyen gyorsan elhatalmasodik a riadójelzés, és ilyen nagy elánnal híresztelik környezetükben — és aztán a kerületben, majd az egész városban —, hogy renegát van közöttük. Úrrá lett rajta a rettegés.
Megtehette volna, hogy a park tavának fenekére merül — elvégre nem lélegzett, s akár hónapokig is kibírta volna szükség esetén —, de Vyk és Clip látta, hová szaladt, így előreszegezett ujjaik szélkakasként mutatták, merre jár, amíg el nem tűnt a szemük elől. Most az építkezésnél segédkező, ismeretlen kattogók is ugyanezt tették, kinyújtott karjuk úgy követte a menekvő renegátot, Jalikszegethisztrovántuszt, mint mágnest az iránytű.
Miért nem rohannak le? töprengett futás közben. Nem tudnám legyűrni saját fajtám falkáját. Eközben a ricsaj egyre nőtt. O... mindenkihez el kell juttatniuk a riadó szavát, hogy kellőképp reszkessenek. A polgárságnak tudnia kell, hogy elszabadult egy renegát — a félelem mindennél fontosabb.
Azonban a vészjelzés sem szólhat örökké. Meddig tart még? A környékbeli kattogókat megbénította a metamissió első fázisa, és ezzel a módszerrel térdre kényszeríthetett volna egy olyan várost, amelyikben az élet a kattogók körül forgott, például a központi tartományok leggazdagabb városait. Ez viszont kisebb gondot jelentett itt, ahol a recesszió miatt az embereknek átmenetileg nélkülözniük kellett a széles körű gépi munkát. Ha sokáig hallgatják, a lárma akár végérvényes halláskárosodást is okozhat az arra járóknak. Jax elképzelte, ahogy Új-Amszterdam lakosai a hét hátralevő részében egymással kiabálnak. Saját fülével győződhet meg róla, ha ezt túléli.
Amint a város többi kattogója visszatér a kiszabott feladatához — ők persze mindig árgus szemmel fogják lesni a renegátot, készen állva rá, hogy ha eléjük kerül, leteperjék —, Jax egy szusszanásnyi pihenőhöz juthat. Bár a saját fajtája messziről ki fogja szúrni őt, vagy felismeri, ha a legkisebb hibát is véti a kötelesség kalkulusa ellen, régi gazdái már nem lesznek éles szeműek. Reményt adott, hogy hű gépszolgát játszva elrejtőzhet az emberek közt, ha lecsillapodtak a kedélyek.
Jax egy réz lefolyócsövet több helyen behorpasztva felmászott az esőcsatornán egy bérházsor tetejére. Amerre járt, dobogó léptei felsértették a szigetelést a tetőkön. Minden lépésével beszakította a kátránypapírt és szétrúgta a kavicsokat. Karmos lábujjai többször is behatoltak a padlástérbe. Se csendes nem volt, se észrevehetetlen. Ha nem is hallották a nagy zsivajban, a házak lakói biztosan érezték, hogy Jax felettük trappol.
A tető szélére érve az automaton leugrott egy fasor fölé kinyúló zászlórúdra. Ugródeszkaként akarta használni, hogy átszökkenhessen a szemközti, magasabb ház ablakpárkányára, de amikor teljes testsúlyával ráérkezett, a csavarok eltörtek, és a homlokzat egy darabja levált. Jax lezuhant a járdára, lesúrolva egy társzekér sarkát, és ráijesztve egy igáslóra, amelyet már így is felzaklatott a hangzavar. A zászlórúd gerelyként röpült, megpattant a kövezeten, és olyan magasra perdült, hogy betört egy ablakot az első emeleten. Hosszú, narancssárga zászlósor hullott Jaxra és a fuvarosra. Jax hamar répaszínű konfettivé aprította, nehogy belegabalyodjon.
A kocsis elsápadt. Hátrahőkölt Jax elől. Miért is ne tette volna? Belenevelték, hogy a renegátok gyilkos szörnyetegek, legendákba és rémálmokba illő pokolfajzatok, tűz körül mesélt, hátborzongató történetek alakjai. És most egyikük tönkretette a szekerét.
— Ne féljen — mondta Jax —, nem fogom bántani.
A fuvaros ágaskodó lovai közé dobta a gyeplőt, lekászálódott, és elfutott. Komikus jelenet lett volna, ha Jax nem az életéért küzd. De eszébe jutott egy ötlet.
Rájött, hogy előnyökkel is jár a renegátság. A missiók nem hatottak rá, ezért Jax olyasmiket is megtehetett, amiket kattogótársai nem. Olyan dolgokra is képes lehet, amikről álmodni sem mertek, ezért fel sem készülhettek Jax reakcióira. Ez valamicskét jobb kedvre derítette, de nem számottevően, mert igencsak halvány esély mutatkozott rá, hogy valaha bevethesse ezt a cselt.
Ujjai és lábujjai lyukakat ütöttek a gránitburkolatba, ahogy felkapaszkodott egy másik épületen. Másodperceken belül a tetőre tornászta magát. Ott meghúzódott egy magas könyöklőfal árnyékában, fülelt, és összeszedte gondolatait.
Percek teltek csak el, mióta Vyk lebuktatta. A riadó bejárta a város minden zegzugát. Az óceán felé kissé elhalkult, már csak azért is, mivel arrafelé foghíjasabb volt a város, és megritkultak a kattogók. A zaj lassú morajlássá vált, az Új-Amszterdam távoli sarkaiból jövő hanghullámok összecsaptak. Magasságuk némileg eltért, mert másképp verődtek vissza a házakról, másképp enyésztek el, s a légkör is máshogyan vitte a hangot. A diszharmonikus szólamok hosszú, vontatott ritmusképletbe szerveződtek, a pánik jajveszékelő ütemeivé. Egy számkivetettet kárhoztató kultúra kórusénekévé.
Rá kellett találnia Visser címzettjére, de nem ismerte a várost. És még ha tudta is volna, hova menjen, nem vágtathatott rögtön oda. Elfognák, és ha gyanúja (vagy naiv reménye?) beigazolódik, üldözőit egyenesen egy francia szimpatizáns nyomára vezetné — azon kevesek egyikét játszaná a kezükre, aki Új-Amszterdamban segítséget nyújthatna neki.
A tó mélyén rejtőzködés gondolata egy újabb ötletet adott. Mi történne, ha lemerülne az óceán fenekére, és hagyná, hogy sós hullámok csapkodjanak feje fölött? Megpihenhetne a szárazföldi lemez tövében? Mélyebbre merülne, mint a legmélyebb halászhálók, aztán kivonná magát a forgalomból, amíg ketyegő szívverése ki nem mér egy hónapot, fél évet, vagy akár egy teljeset. Ezt követően visszaólálkodhatna a felszínre, miután a vadászok lelkesedése megcsappan. Nem is kell kézre keríteniük, előbb-utóbb úgyis nagydobra verik, hogy elfogták, különben még híre megy, hogy egy renegát megszökhet. Az pedig kész botrány lenne.
Jax a lelki szemei előtt látta, hogy belesüpped a leülepedett sárba, és azon kapja magát, hogy az óceánfenék telis-tele van ezernyi, kagylókkal belepett és hínárral benőtt kattogóval. Mit képzel, hogy ő az első renegát, akinek ez eszébe jutott? Nehezen hitte volna, hogy övé a dicsőség. Mindenki hallotta már annak a négy kattogónak a legendáját, akiknek elsüllyedt a hajója 1703-ban, a portugál armada legutolsó gályáival vívott csatában, majd tizenhét év múltán jöttek föl a felszínre. Úgy mesélték, hamarabb is hazaérhettek volna, ha nem hozzák magukkal azt a rakás aranyat, amelyet húsz évvel korábban kapott parancsuk szerint Hollandiába kellett szállítaniuk. Jax találkozott már olyan kattogókkal, akik készpénznek vették a történetet. Első hallásra nem tűnt a valóságtól elrugaszkodottnak, bár azért elgondolkodtató, hogy milyen hatással van a kattogók testében lévő alkímiai ötvözetekre egy több évtizedes sós fürdő.
De nem ragaszkodott a sós vízhez. Ha igazán merész, lemerülhet az Északi-folyó aljára, és víz alatt, tavakon és csatornákon átkelve elsétálhat Új-Amszterdamból a Szent Lőrinc-víziútig. Időnként azonban ki kellene másznia a szárazföldre. Azon nyomban leleplezi magát, amint felbukkan, és látják, hogy meghökkent halak csusszannak ki gépvázának réseiből. Ez sem jobb, mint a felszínen utazni. Ám ha a szárazföldi utat választja, akár meg is kereshetné a mitikus ködbe burkolózó ondergrondse grachtent. Amennyiben tényleg léteztek, az egyiknek csak van végállomása Új-Amszterdamban.
Első lépésként biztonságos menedéket kell találnia valahol, ahol csak elvétve akadnak kattogók, hogy magát engedelmes szolgának kiadva ne keltsen gyanút az emberek közt. Hol rejtőzhetne el, ahol számíthatott rá, hogy ő lesz az egyetlen kattogó? Ha ekképp tette fel a kérdést, dilemmája eszébe juttatta Dwyre-t, a magányos autómatont. És Jax egy csapásra megvilágosodott, hol lelhetne nyugalomra.
Tudta, kik azok, akik esetleg befogadhatnák, míg Visser emberével felveszi a kapcsolatot. Nem várnák tárt karokkal, sőt, elsőre rögvest értesítenék a hatóságokat, de talán ha lyukat beszél a hasukba, meg tudná győzni őket, hogy még hasznukra válhat.
Benyúlt csontváztörzsének bordái közé. Ujjhegyével kitapintotta a különös gyöngyöt, amely pontosan ott rejtőzött, ahová dugta. Furcsa,
de megnyugtató tárgyacska.
Tetőfokára hágott a kakofónia. A pánik kórusa, az életveszélyre figyelmeztető sikolyok megzörgettek minden ablaktáblát a városban, mérföldeken belül minden ember fülét hasogatták, fogaik összekoccantak tőlük. Egy káoszban tomboló, tótágast állt világ rémképe ivódott lelkükbe.
Egyszerre csend támadt. Azok után, hogy elérte a harmonikus csúcspontot, amely a város elpusztulásával fenyegetett, mint ahogy Józsué kürtjének szavára leomlottak Jerikó falai, a metamissió egyszer csak kihunyt. No, nem végleg, annyi szent; de Vyk riadójával lezárult az első tétel: a város összes lakosa és kattogója tagadhatatlanul tudta, milyen veszély leselkedik rájuk. A riasztás utolsó, elhaló ekhóját elnyelte a város, hogy nemsokára már Jax sem hallotta.
A riadószót olyan csend váltotta fel, hogy amaz is visszhangot vert. Jax testének szokványos ketyegése és kattogása feneketlen verembe zuhant, csengett, csilingelt, akár egy kútba dobott érme. Korábban nem sokra tartotta a város zajának hangszövetét, de most minden lódobogásra összerezzent, minden kocsikerék csikorgására az utcán, a rikkancsok kiáltásaira — „Renegát automaton tartja rettegésben a várost!!!", kiáltotta egyikük hiábavalóan, de jó üzletemberként —, és még a kattogók testének unalomig ismert zakatolására is felkapta fejét.
Az Ordnia hercege fedélzetén, Schoonraadné erkélyéről megpillantott léghajó kötelet oldott. A hatalmasra fútt, lomha jármű déli irányba sodródott, nem az óceán felé. Szokatlan volt városra vetett árnyéka; békeidőben a léghajókat leginkább transzatlanti személyszállításra használták, bár néha mint ideiglenes daruk szolgáltak, ha különösen nehéz vagy nagy terhet kellett a magasba emelni. Délkelet felé szállt, míg kiért a nyílt víz fölé, ahonnan megint a szárazföldnek fordult. E mozgásával látszólag önmaga útját keresztbe szőve cirkált Új-Amszterdam egén. Telt-múlt az idő, s ő csak nézte a léghajót. Lusta cikcakkja Jaxot egy eledelét kereső bálnára emlékeztette. A háborúban viszont egészen más rendeltetésük volt a léghajóknak, például megfigyelőállomásokként működtek. Ez a példány, hasított belé a felismerés, nem bálna, hanem cápa. A vér szagát követte a vízben, vagyis a városban garázdálkodó renegátét. Igen, minden fordulóval, minden kanyarral egyre közelebb férkőzött hozzá. Széllel szemben krajcolt, csapásváltásokkal haladt a riadó epicentruma felé.
Hány ékkőszempár gyűlt a gondola kajütablaka mögé, hányan fürkészik a várost, hogy merre tart Jax? Hány foglalat fókuszált zümmögve újból és újból, hányan keresték az árulkodó léptek nyomát a tetőn, a törött cserepeket, a betonba mart ujjvájatokat, a letört zászlóruda-kat és szétmorzsolt párkányzatokat, a hanyatt-homlok szaladó embereket? Menekülése közben eddig nem sokat tett azért, hogy nyomait elfedje. Ám nekik még rá se kell bukkanni a nyomára, ha fennmarad ezen a tetőn.
Gépies léptek zajára lett figyelmes. Az utca felől közeledtek, ahol földet ért, és az épület mögötti sikátorból. Jax oldalt billentette a fejét. A lépések szétváltak, több kattogó kerítette be Jax háztömbjét. Az osztagok a tőlük megszokott óramű pontossággal meneteltek.
Guggolásból feljebb emelkedett, hogy egy pillantást vethessen a párkányon túlra. A szekér úgy hevert az út közepén, mint egy halom tűzifa. Valaki elkötötte a lovakat. A kocsis a sarkon állt, mutogatta, milyen kár érte őt, és merre inalt el Jax. A bámészkodó emberek a kapualjakba húzódtak és a sövény mögé bújtak, hogy utat adjanak három automatonnak. Két gépszolga és egy nagyobb gépkatona baktatott el a kocsis mellett, sietségük szele összekócolta a férfi haját. Az egyik gépszolga egy furcsa puskát hordozott: kétcsöves, szélesebb, mint bármilyen más fegyver, amelyet Jax ismert, a csövek végéből pedig tömlők eredtek, melyek egy-egy vállra vetett tartályban végződtek. Nem volt nehéz kitalálni, mi lehetett a tartályokban. Jax emlékezett a renegátra, akin példát statuáltak, és arra is, hogy a Királyi Gárda hogyan tapasztotta be Ádám száját ragasztóval.
A gépkatona nem fogott fegyvert. Nem is kellett neki. Ő maga volt a fegyver.
Jax átszaladt a tető másik oldalára, hogy belessen a sikátorba. Ez az osztag is többnyire gépszolgákból állt, de kétség sem férhetett hozzá, hogy a vészhelyzet összetett metamissióinak köszönhetően mindany-nyian a középen vonuló katonának vannak alárendelve. A szűk utcácska sötétjében fém villant, melyet halk nyisszanás kísért, aztán a katona felugrott a szemközti ház második emeletére. Porrá őrlődtek a téglák a markában, hangjuk, akár a kezét ropogtató földé. Csak a másodperc töredékéig állt meg, majd ellökte magát a faltól, átszökkent a sikátor fölött, és még magasabban kapta el a falat. Ugyanilyen pergő ropogások hallatszottak a túloldalról is.
Jax a legutolsó pillanatban rugaszkodott el, mielőtt a katonák rajtaütöttek volna rejtekhelyén. A fegyveres gépszolga rászegezte a puskát. Jax cigánykereket hányt a levegőben. Három adag ragasztó kát-rányszagú csíkja fütyült az ég felé. Az első kettő éppen a térde és a könyöke mellett ment el, de a harmadik eltalálta az alkarját, ragacsos ökörnyálat húzva maga után. Erre rögtön megütötte a fülét a sűrített levegő pattogása, ahogy ezernyi apró lövedék kopogott testén, mint jégeső az ablakon. Kavicsok zúdultak csontváztestébe.
Jax szaltózott. Kinyújtotta karját, amilyen magasra csak lehet, és szálfaegyenesen átvetette magát a másik tetőre. Miszlikbe zúzta az építőköveket. Egy ledőlő kémény téglái lepotyogtak az alatta lévő utcába. Jax elszörnyedve hallotta odalent a jajkiáltásokat. De már ismét a levegőt hasította, egy másik épülettömb felé szállt, toronyiránt haladva egy templom felé.
A nap egy vékony résen kikandikált a felhők közül. Sugarai bevilágítottak a harangtorony zsalugáterének nyílásain. Jax már nem módosíthatott röppályáján, amikor megpillantotta a fényesített acél csillogását. Nem olyan volt, mint egy rézharang haloványsárgája...
Ó!A legmagasabb pontokra lövészeket állítottak.
Jax összegömbölyödött, a lehető legkisebb célpontot nyújtva.
Csakhogy a lövés annyira félresikerült, hogy mindössze egy maroknyi kavics sodródott le feje búbjáról. Kizárólag az emberek keze hord ennyire félre.
Jax belevágódott a toronyba, akár egy rézököl. Valóságos kráter képződött a becsapódás helyén, és élesen megnyikordult egy meghaj-ló vasbeton gerenda. A harangok is megkondultak. Feje fölött a lövész nyögött egyet, majd a hangot egy puffanás követte, amint valami nehéz tárgy lezuhant a falécekre.
Megfeszítette alkarját, csuklóját és bokáját. Feljebb lökte magát, majdnem lesúrolta a megsérült harangtornyot (a károsodás újabb nyilvánvaló nyoma annak, hogy erre járt; ide nem rejtőzhet). Megint megkapaszkodott a toronyban, aztán felhúzódzkodott, és áttörte a harangtorony ablakának zsalugáterét. A mesterlövésznő a földön feküdt, magzati pózba zsugorodva a zúgó nagyharang alatt, tenyerét a fülére tapasztotta. A ragasztóvető nem messze feküdt tőle, de a tartály még a hátán volt.
Az automaton alábecsülte, hogy a város milyen hamar tudja mozgósítani erejét egy renegát ellen. Sosem gondolta volna, hogy rendes polgárőrségük és kidolgozott akcióterveik vannak. De természetesen vannak. A kattogók az alkímiai varázslat révén hangolják össze missióikat; az embereknek is vannak komoly kötelességeik, de ők ezt kultúrának hívják. Társadalomnak.
Jax megfogta a harangokat, zengésük abbamaradt. A szegény asz-szony már így is megsüketült a borzalmas zenebonában, amikor a város minden kattogója együtt kürtőbe világgá Jax bűnét. Szemre a húszas éveinek elején járt.
A körülményekhez képest finoman, de gyorsan le akarta húzni a heveder egyik pántját, hogy levegye a hátáról a tartályt. Ám a nő eszméleténél volt, vagy feléledt hideg fémujjainak érintésére. Kirázta a hideg, megfordult. Szeme elkerekedett a melléguggoló renegát kattogó láttán.
— Bassza meg! — A lövész rákjárásban hátrált, pókhálókba és galambürülékbe farolt előle, maga után rángatva a gumitömlőt. A puska csöve csíkot húzott a porba.
— Miatyánkkivagyamennyekbenszenteltessékmegateneved...
Addig hátrált, míg a tartály neki nem ütközött a falnak, de sarkával
még akkor is tolta magát hátrébb, mintha át tudna hatolni rajta. Tágra meredt szemét, rezzenéstelen tekintetét egy pillanatra sem vette le Jaxról, remegő kezével a fegyvere után tapogatózott. Belekapott a tömlőbe, és közelebb húzta a fegyvert. Jax csak félreszegett fejjel figyelt. A nő kézremegése heves rázkódássá vált.
— ...bocsásdmegamivétkeinketmiképpenmiismegbocsátunkazok-nak...
A tömlő végére ért, kezét rátette a fegyver csövére. Jax nem mozdult. Aztán amikor ügyetlen ujjai végül rátévedtek a sátorvasra, Jax odanyúlt, és gyengéden félretolta a csövet. Akármi is jöjjön ki rajta, a válla fölött fog elrepülni.
— Miatyánkkivagyaóbasszusóbasszusóbasszusó...
Az automaton életének száztizennyolc évében még sosem látott senkit ilyen halálfélelemmel rettegni. Közelről soha. Borzongása arra a thanatikus szorongásra emlékeztette, amely aznap áradt szét a Huygens téri tömegen, amikor a Céh kivégezte Ádámot. De az az ijedtség, amivel most szembesült, leplezetlen, nyers volt; a Binnenhofon bámészkodók jól palástolták izgatottságukat. Ez a nő kettesben találta magát egy renegáttal, és mint a birodalom minden gyermeke, ő is arra volt kondicionálva, hogy a renegátok halálos veszedelmet jelentenek, vérszomjas, áldozataikban nem válogató gyilkosok, tisztességes állampolgárokat kínzó, perverz lények.
Gépléptek szinkroncsörtetése hallatszott lentről. Jax megutálta a hangot. Megreszkírozta, hogy lenéz, és egy gyors pillantást vet a csigalépcsőhöz vezető létrára. Fémes fény csillant a harangtorony sötétjében.
— Adja át a puskáját! — szólalt meg Jax.
A lövész mintha meg sem hallotta volna.
— Úristen, kérve kérem, kérvekéremszépen, ne bántson!
Lehet, hogy tényleg megsüketült. Jax szabad kezével rámutatott a tömlőre és a hevederszíjra.
— Legyen szíves — tette hozzá az automaton. Ez meglepte a nőt; tátott szája összecsattant. — Szorít az idő.
A mesterlövésznő lerázta magáról a hevedert. Még ekkor is reszketett, de legalább visszapislogott a gépezetre. Ahogy Jax a hátára vette a tartályt, felkavarta a porcicákat a tetőtérben. A fegyver csövét bedugta két medencepántja közé.
— Köszönöm — búcsúzkodott Jax.
— Úgyis elkapnak — suttogta a nő.
— Ettől félek. — Jax megint lenézett a csigalépcsőre, de úgy vélte, jobbak a túlélési esélyei, ha arra távozik, amerr ől jött, és kimászik a harangtorony ablakán. Nem szólalt meg rögtön, nem tudta, mit is mondhatna a törött lamellák közt állva. — Mindenesetre lesz mit mesélnie az unokáknak.
A mesterlövésznő válaszát elnyomta a csörömpölés, Jax átmászott a párkányon. Ott még megült egy kicsit, s úgy kapaszkodott a toronyba, mint egy ragadozó madár, mely a terepet szemléli. A városi polgárok közül alig akadt, aki az utcát rótta, és percről percre fogyatkoztak, ahogy egyre többen lakásukba menekültek. Úgy látszott, a város emberi lakossága megcsappant a riadó után. Ez is a készültség része volna? Kimenekítették a civileket, nehogy áldozatul essenek az utcai harcoknak, ha a renegátot másképp nem sikerül megfékezni. Meg aztán, ha az átlagpolgárok nem találkoznak szemtől szembe a renegáttal, nem lesznek olyan élményeik, amelyek ellentmondanak évtizedes kultúrmítoszaiknak. Mint ahogy a mesterlövésznő járt vele, remélte Jax.
Tőle délre feküdt az óceán; a kikötő fölébe nyúló daruk és dokkárbócok olyan benyomást keltettek, mintha börtönrácsok foglalnák keretbe az acélszürke Atlanti-óceán vizét. Nyugatra és keletre folyók fogták közre a szigetet. Leshelyétől fél mérföldre északra egy több száz holdas liget terült el, másik vége a messzeségbe veszett. A park szélét épületek vették körbe, talán azért, hogy a lakóknak vagy az ott dolgozóknak szép kilátásuk legyen. Egyes épületeknek saját léghajókikötőik voltak. Nehezebben fognak Jax nyomára bukkanni, ha átvág a ligeten. Csakhogy északra lebegett a léghajó is, folytatta felderítőmunkáját, lassan, de biztosan közeledve a riasztás kiindulópontjához. Jaxnak keleti vagy nyugati irányba kell kitérnie árnyéka elől.
A léghajó furcsa körvonalait megpillantva a szemét meresztgette; a feje vibrált az erőlködésben, hogy kinagyítsa a hajókosáron feltűnő hólyagot. Bizony, ennek a járműnek merőben más felépítése volt, mint bármilyen más léghajónak, amivel Jax eddig találkozott. Lapra csiszolt, Jaxnál is nagyobb félgömbök ültek a keskeny hajókosár két oldalán. Egymástól függetlenül forogtak. Jax megborzongott. Az az égjáró nem bálna vagy cápa, hanem valami torz, rovarszerű lény.
A felhők közt átszűrődő napfény ráragyogott Jax polírozott testére. Leshelye világítótoronnyá vált. Egy közeli utcában járőröző rendőr elkiáltotta magát, Jaxra mutatott. Nyakába akasztott sípja után kapott, és háromszor élesen belefújt. Ha lett volna tüdeje, Jax ember módra sóhajtott volna. A fényezett acélból sok baja származhat még. Valamit tenni kell az ügy érdekében.
Ujjával kitapogatta az üveggolyóbist. A rotterdami kikötőre visszagondolva újból megnézte magának a léghajót. Ha valóban az, aminek sejti, ennél jobb módot nem is találhatna a város elhagyására... Jax tekintetét a háztetőkön járatta, kereste a legmagasabb kikötőtornyot közte és a léghajó közt. Mikor ráakadt, giroszkópjait bekalibrálta, s utána megint átszökkent a város felett.
A rendőri és katonai jelenlét erősödött, egyre fenyegetőbbé vált, ahogy Jax beért az előkelőbb kerületekbe. Itt többen szolgáltak a fajtájából, mint bárhol másutt Új-Amszterdamban; a város minden szegletéből ideszalajtották a kattogókat, hogy segítsenek a hajtóvadászatban. Miután féltucatnyi kémény kormát magára kente (kellett neki nyolcvan éven át minden este kifényesítenie magát!), leugrott a tetőkről, és kikukucskált egy sötét sikátorból. Egy egész sugárutat lezártak a parktól keletre: emberek és gépkatonák kátrányszóróval őrjáratoztak egy társzekerekből és kovácsoltvas kerítéselemekből sebtében összetákolt sánc mentén.
A barikád, noha megtorpanásra késztetett volna egy embert, Jaxnak nem volt számottevő akadály. A városvezetésnek azonban meg kellett mutatnia, hogy mindent megtesznek azért, hogy elfogják. A gyarmat kormányzója immár írásban rendelkezett erről; ha elmulasztotta volna ebbéli kötelességét, rossz fényt vetett volna rá, amikor a renegát híre és Új-Amszterdam intézkedései Margit királynő tudomására jutnak. A gyors és határozott fellépés sokat tett a felbolydult tömeg lecsillapításáért, jelei mindenki számára láthatóak voltak a városban.
Jax élete egyedül a katonák és kátrányszóróik miatt forgott veszélyben. Játszva átugorhatott a barikádon, de az össztűz elől nem menekülhetett, és nem futhatott a végtelenségig.
Visszahúzódott az árnyak közé. Egy értékes percet veszített azzal, hogy megfelelő kanálisfedelet keresgélt. Az első egy lyukas eresz alatt helyezkedett el, és annyira belepte a rozsda, hogy borzasztó égzengéssel járna, ha felfeszegetné. Ugyanebben a sikátorban, egy sarokkal arrább ujjaiból fogót formált, felemelt egy másik fedelet, és megnyílt előtte az utcák alatti világ.
A csatorna lócitromtól, emberi ürüléktől, koromtól, fáradtolajtól és ezernyi kandalló kiürített hamujától bűzlött. Bágyadt, gyönge fény vékony sugarai törtek át a kanálisfedelek lyukain és elszórtan egy-egy lefolyó rácsai között. Habár napok óta nem esett, a szutyok vádlija laprugóiig ért; zsíros lepedéket hagyott mindenen, ami belemártózott, Jax testére is rárajzolta a vízszintet. Lehetetlen volt tocsogás nélkül járni a vízben, hacsak a gép nem fordított különösen nagy gondot mozdulataira, ez azonban kivitelezhetetlen és vészesen lassú lett volna. Szerencsére a föld alatti patak állandó csobogása adott némi alapzajt.
A giroszkópok nyílként mutatták az utat az ismeretlen kanálisok útvesztőjében. Amikor megbizonyosodott, hogy a barikád alá ért, elővette az epoxivetőt. Megállt egy bordás boltív alatt, ahol két tégla-alagút találkozott tompaszögben, egy lefolyó csíkos árnyékában. Letérdelt a szennyvízbe, s addig merült, míg végül csak a feje látszott ki, hogy ezzel is lefojtsa testzajait.
Aztán fülelni kezdett: hallgatta a lustán csörgedező víz csordogáló fehér zaját, a csippcsöppölő cseppeket, a patkányok cincogását, a csatornák nyikordulásait, ahogy odafönt járművek csörtettek át felette... És amikor mindegyiket megszokta, újabb és újabb hangrétegeket szűrt ki.
Térdepelve ázott-fázott, patkányok ugráltak a fején, és erőt kellett vennie magán, hogy ne gondoljon arra, mik csattannak a tarkójának. Hosszú percekbe telt, mire felmérte az alagút hangállományát, de ekkor észrevette, hogy rokon lelkek ketyegése verődik vissza a falakról. Két kattogó. Olyan mozdulatlanok voltak, amilyenek csak az automatonok lehetnek. Helyzetüket nem árulta el a vízcsobogás, nem bolygatták meg a pöce folyásának sustorgását. Csak testük szüntelen tiktakolása buktatta le őket.
Valaki számított rá, hogy Jax a föld alá bújik. Nem kizárt, hogy Ádám is így próbált elmenekülni. Ebben az esetben viszont Jax remélte, hogy Adámnak nem volt még fegyvere akkoriban.
Letérdelt, kibiztosította a kátrányszórót, és bekukkantott a sarkon. Az alagút közepén állt mozdulatlanul egy mechanikus katona és egy gépszolga, mint két pórul járt kalandozó Medusza barlangja előtt. A lefolyón át érkező fény srégen feléjük vágott. Rávilágított a gépkatona kivont, kaszabolásra kész pengéire. Elméletileg emberi gyalogosok ellen tervezték, de idelenn a sötétben fogazatuk és horgaik miatt szakasztott úgy festettek, mint a konzervnyitók, melyekkel fémet lehet hasítani. Például egy középkori lovag páncélzatát, vagy Jaxot. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a gépszolgán módosításokat végeztek-e, vagy csupán azért jött, hogy lelassítsa.
Jax kétszer lőtt, és fedezékbe húzódott. Az első találat a penészes tégláknak taszította a gépszolgát. Kocsikerék nagyságú, kátrányos-homokos göb ejtette rabságba törzsét, karjait és feje egy részét. Lábai új mélyedéseket vájtak a penészrétegbe, hiábavalóan tapicskolt a sárban, nem tudott annyira megkapaszkodni a padlóban, hogy kirángassa magát a kátrány fogságából.
De a katona kitért a második lövés útjából, s egy szemvillanás alatt felugrott a plafonra, miután az első lövés eltalálta a gépszolgát, így a második elsüvített alatta. Jax ismét tüzelt, mégsem tudta a mennyezethez ragasztani a mechanikus katonát. Amaz gyorsabb volt nála, pengéit forgatva megrohamozta, csörtetett az alagútban, akár egy szájszervét csattogtató géppók.
Jax hátravetődött. Az egyik kés fütyülve hasított a bűzös levegőbe, csengő találat érte vállát. A lecsúszó ütés szikrákat hányt, felsértette a fémötvözetet, és a földre lökte Jaxot. Ez egyetlen suhintással levághatná a karom, eszmélt fel az automaton. - Belekarcolhatna a szigillumaimba, megfoszthatna tudatomtól. Eszeveszetten hátrált, és arra gondolt, mennyire hasonló helyzetbe került, mint a mesterlövész a harangtoronyban. Átfutott rajta a kérdés, összerakják-e még, hogy nyilvánosan is kivégezhessék. A lőtartály koppant egyet Jaxon, majd féloldalt lifegett válláról. A gépkatona lenyeste a heveder vastag vászonszíját, akárha krepp-papír szalag lett volna.
A gépezet levált a plafonról, és halk csobbanással lecsapott földön fekvő ellenfelére. Jax talpra szökellt, s tovább hátrált. A katona tartotta véle a lépést. Jax megint rászegezte a fegyvert, de a másik automaton félrelökte a csövét. Szétszaggatott darabjai nekivágódtak a csatorna falának, hasítékokat vájva a téglába. Jax eldobta a puskát.
A katonai modell hátrahúzta karját, hogy gyilkos csapást mérjen rá.
Jax kibújt a másik, épen maradt szíjból, s leguggolt. A katona meglendítette pengéjét. Jax a csípőjénél elfordulva pörgött, mint egy dervis, elmosódó búgócsigává akart válni, szélörvénnyé, megállíthatatlan tornádóvá...
És belehajította a tartályt a gépkatona támadásának útjába. A penge úgy hatolt át a tartályon, mint kés a vajon, szabadjára eresztve a nyomás alá helyezett vegyszereket. A permet többujjnyi vastagon borította be a katonát. Homokszemcsék fodrozták a vizet, aztán a csatorna megtelt a beragadó gátlóművek gyötrelmes nyöszörgésével és az egymásnak feszülő fogaskerekek csikorgásával. Csillogó fekete burok zárta körbe a katonát. A gyilkos szerkezet nem vált mozgásképtelenné — ahhoz francia fegyverek szükségeltettek volna —, de lelassította és megvakította.
Jax épp csak addig pihent meg, amíg meg nem nyugtatta magát, hogy nála van még az üveggolyó, aztán elszaladt reménybeli foglyul ejtői elől, és mélyebbre merészkedett a csatornahálózatban.
Valóságos labirintusnak bizonyult; kanyargó járatait követve hol balra, hol jobbra tért le a giroszkópok mágneses vonzása által kijelölt útról. Jaxnak kétszer is fel kellett kecmeregnie a felszínre, nehogy rajtaüthessenek üldözői. A kátrányszóró nélkül esélye sem volt rá, hogy az alagutakban vívott közelharcból győztesen kerüljön ki. Így lassabban haladt, de megérte óvatosnak lenni.
Amikor nagy sokára a giroszkópok felfelé mutattak, ezzel is jelezve, hogy a kikötőtorony alatt állt, Jax mászni kezdett. Átszuszakolta magát egy cső mögött, és behatolt a két fal közé, ahonnan eredt. Vaksötétben kellett tájékozódnia a csőrengetegben, víz- és gázvezetékek közt, dolgát födémgerendák, poros szigetelőelemek és más akadályok nehezítették az épület vázán belül. Jó pár döglött macska tetemével találkozott.
Mászás közben gondolatai egyfolytában Ádám és kivégzése körül forogtak. Miként kaphatták el? Milyen trükkje sikerülhetett félre? Minő ballépés vezetett Huygens téri halálához? És milyen titkos stratégiákat vethetnek még be a birodalmi erők efféle vészhelyzetben?
Ha már itt tartunk, hány meg hány renegát születhetett az évszázadok során, s közülük hányan menekülhettek meg? Volt-e egyáltalán bárki, aki megúszta? Ha tényleg sikerrel jártak, hová mentek? Vajon Máb királynő legendája nem volt több puszta gyermekmesénél?
Azon töprengett, nem játszik-e a Céh kezére azáltal, hogy oly magasra fölmászik, mint egy újvilági mosómedve, melyet kopófalka hajszol. Jax azonban nem ismerte gyorsabb módját a határ átlépésének.
Ami zavarba ejtette. Végtére is, ha ez Jaxnak eszébe juthatott fű-höz-fához kapkodó menekülése közben, akkor miért ne vonhatnák le ugyanezt a következtetést üldözőik?
Egyszer csak belenyúlt egy egérfészekbe. A rágcsálók visítozva isz-koltak ki egy kicsiny lyukon, mire valaki panaszosan felsikkantott a fal túloldalán. Később, mikor egy különösen bonyolult szakaszon kerülgette a csővezetékeket, lába megcsúszott, kondult egyet a csövön, melyről átterjedt a hang a hozzá tartozó fűtőtestbe.
— Ez meg mi volt? — hallotta Jax valakitől.
— Remélem, végre vették a fáradságot, és a fűtést javítják — mondta női társa.
Újra felmerült Jaxban, hogy átáll alvó üzemmódba. Ha itt, Új-Amszterdam egyik tetszőleges lakóházának falában hajtja téli álomra fejét, akkor nem fog berozsdásodni, mint a tenger fenekén. Addig rejtőzködhet, míg le nem bontják vagy fel nem újítják az épületet, jóval túl a riadókészültség lefújásán. Viszont ha véletlenül rátalálnak, megint kezdődne a hajsza. S ami még fontosabb, ha jól látta, amit a léghajón látott, el kellett érnie, amíg még a közelben tartózkodik a jármű.
Jax olyan szorosan tapadt a csövekhez és a léghajóállomáshoz futó vezetékekhez, ahogy csak tudott. Az első osztályú utasoknak biztos van vízöblítéses mellékhelyiségük. Igaza lett. Előbb-utóbb a görbén tekergőző csatlakozások és kiállások elmaradtak, a többi cső pedig egyenesen felfelé vezetett. Megtalálta a kikötőárbócot.
Egy fedőlapot levéve bejutott a liftaknába. Olyan szag volt odabent, mint az aprópénznek egy ember izzadt tenyerében. Kenőolaj vékony rétege tette síkossá az acélkábeleket. Jax mégis perceken belül felmászott a csigához. Egy másik szervizaknába bebújva átjutott egy szűkös, de üresen álló automaton-gépházba. Mivel a keresés idejére felfüggesztették a léghajózást, s az égjárókat mozgó megfigyelőállomásokként használták a válság végeztéig, a hatalmas liftcsörlőt működtető kattogókat is mozgósították.
Jax belépett a kikötőtoronyba. Porban, sötétben guggolt. Várt. Hallgatózott.
A város egészére rálátást nyújtó torony rögtönzött parancsnoki központtá vált, onnan koordinálták Jax keresését Új-Amszterdam és Breuckelen kerületein belül. Időnként felfigyelt rá, hogy megzörren a papír, amikor az emberek a térképeket tanulmányozták. Természetesen kattogók szolgálták az emberi tiszteket; diszharmonikus ketyegésükből ítélve hárman. Jax leszűrte, hogy szemaforokkal tartják a kapcsolatot a földi személyzettel.
Az idő múlásával a kutatócsapatok mindinkább elveszítették lelkesedésüket, egyre nagyobb riadalommal, egyre bőszebben és dühösebben jelentettek főnökeiknek. Jax lehallgatta őket. A szemaforüzenetekből összeálló kép tanúsága szerint véres ámokfutás zajlott. Egy meghibásodott démon dúlt a békés városban; rátámad bárkire, fegyver van nála, és hajlik az erőszakra. Valami úton-módon még a kocsishoz intézett néhány szavából is olyan ádáz csatát kerekítettek, amelyből a fuvaros csak hajszál híján menekülhetett el. A léghajók nem látták Jaxot, mióta eltűnt a tetőkről. Néhány órája nem érkezett jelentés egy csatornába leküldött automatonpártól; a kiküldött felderítőcsapat működésképtelenné téve talált rájuk, a támadáshoz használt fegyver maradványaival. Nincs hír arról, hogy van-e még fegyver a renegátnál. Bejelentés érkezett egy nőtől, hogy egy templom harangtornyában összeakadt a renegát kattogóval, amely erőszakkal megfosztotta a-puskájától. (Erőszakkal? Jóformán egy ujja! se értem hozzá) Sietve bevitték kivizsgálásra a kórházba, de útközben belehalt a tébolyult masina által okozott sebeibe...
Jax nem is hallotta a hír végét. Minden erejével türtőztetnie kellett magát, nehogy zajt csapjon és elárulja jelenlétét. De nem tudott úrrá lenni a rajta elhatalmasodó borzalmon, amikor megtudta, hogy üldözői képesek ártatlan életeket kioltani hazugságaik igazolására. Minden embert meg fognak ölni, aki csak Jaxszal találkozott, amíg el nem kapják? Megrendeznek ennyi balesetet és gyilkosságot? Így kerítették kézre Ádámot, saját lelkiismeretével gúzsba kötve őt? Jax legszívesebben toporzékolt volna. Az a szegény nő... A bűntudat és rettenet fájdalmával együtt kínozta az a lemoshatatlan szégyenfolt, hogy ilyen gonoszságokra kész elmék szüleménye.
A rangidős tiszt, egy Appelo nevű óbester megparancsolta, hogy fésüljenek át minden csatornát, kanálist és esőelvezetőt. Az ezredes és segédtisztjei cigarettára gyújtottak, míg gépi szárnysegédjeik szemaforjelzésekké alakították a parancsot. A messzi déli ültetvényeken termett dohány fűszeres, fanyar szaga járta be a megfigyelőállást, beszivárgott Jax búvóhelyére is; csakúgy, mint a szemaforlámpák falapjainak kelepelése. Hamarosan Új-Amszterdam és a környező kisvárosok kattogóit is beveszik a földalatti hajtóvadászatba. A torony kissé kilengett a feltámadó széltől; az alkímiailag edzett panorámaablakok zörögtek és nyikorogtak.
Órák teltek el. Jaxnak azon járt az esze, rá fognak-e bukkanni a kutatócsapatok az alagútban hagyott nyomaira, vagy felfigyelnek-e egyszer az automatonok a betolakodó csöndes ketyegésére. A szél zúgását hallgatta, a szemaforok csattogó spalettáit, a tisztek állandó dörmögését. A renegát határsértési szándékához nem férhetett kétség; készpénznek vették azt is, hogy hamar foglyul ejtik. A felderít ők szemszögéből nézve az egyetlen kérdés az volt, hogy kijut-e a renegát a városból vidékre, mielőtt elfogják.
A kikötőtorony megint megrázkódott. A padló egy cseppet bedőlt, alig észrevehetően nyugatról kelet felé lejtett, minthogy a fuvallatok hevesebbé váltak, és állandósult a viharos szél. Pár perc múlva Jax társa kapott még egy jelentést, melyet a szárnysegédje továbbított a kapitánynak.
— A meteorológusok frontot jeleznek, uram. A léghajókat lehorgo-nyoztatjuk.
— A hangárokban? Azzal órákat pazarolnánk el.
Ruhadarabok surrogtak, késő délutáni borosta sercegett a keményített galléron.
— A kikötőárbócok is megteszik, hacsak el nem romlanak a stabili-zátorok. A kismadarak beállnak irányba, és úgy fognak forogni, mint a szélkakasok. — Szavait sokáig csend követte, melyet csak a távcső zörgése tört meg. — Eh, emlegetett szamár.
Valaki csettintett. Appelo megszólalt:
— Hé, te! M ássz föl a horgonygyűrűhöz, és vizsgáld meg a csapágyakat! Készülj fel rá, hogy kioldd a kerékagyat.
— Igenis, uram. Tüstént, uram! — Fémléptek döngtek a csigalépcsőn.
Egy erősebb széllökés érte a tornyot. Valaki szitkozódott.
— El sem tudom képzelni, hogy valaki abban a monstrumban átvészel egy ilyen orkánt. Az életét kockáztatja a félnótás, nemde, hadnagy?
— Nem a szél aggaszt, uram. Bevallom, némileg nyugtalanít, hogy tízmillió köblábnyi hidrogén alatt ülünk. Mi fog történni, ha mennykő csap bele?
— A léghajónak kutya baja sem lesz. A villám körbefut rajta, és minket fog sújtani, akik itt ülünk ebben az óriási villámhárítóban.
— Köszönöm a biztató szavakat, uram.
Új hang vegyült a szél üvöltésébe. Mély, a hang hallható tartományának peremére eső vibráció rázta meg a tornyot, melyet egy gigászi ventilátorhoz hasonló, ütemesen ismétlődő huppogás kísért.
— Maguk ott: menjenek föl a tetőre, és horgonyozzák le! Utashidat
csatlakozásra felkészíteni!
A léghajó turbináinak zümmögését pár pillanatra túlharsogta az új missióiknak engedelmeskedő kattogók sietős távozta. Aztán az emberek magukra maradtak. Jax körömnyit kijjebb lökte az ajtót, hogy felmérje a terepet.
A szárnysegéd füttyentett egyet.
— Ez aztán méretes egy darab!
Jax jól emlékezett a rotterdami kikötő felett lebegő titánra.
Árnyék borult az állomásra. A motorok felbőgtek, mintha csak a hangjukat akarnák hallatni a szélben. Ennek ellenére a tényleges dokkolás megtévesztően zökkenőmentes volt. A léghajó alig koppant neki a horgonyárbócának. Aztán akkor a kattogók hajtotta dokkolóvasak rengették meg a padlót, ahogy egyesével helyükre csúsztak a hosszú rudacsok. A lebegő ellensúly csekélyen változtatott a torony rezgésén. Két csörlő hosszan, fülhasogatóan nyekergett. Valami megrázkódott, nyüsszent, és a méretes csapágyak megnyikordul-tak, ahogy a lehorgonyzott hajó beállt szélirányba. A padló megint megbillent.
A felső fedélzetről leszólt egy kattogó:
— Dokkolás befejezve. Csapágyak rendeltetésszerűen működnek.
— Maradjon is így!
— Igenis, uram, ahogy parancsolja.
Jax mérlegelte a lehetőségeit. Könnyedén elbánhatna a védtelenül maradt emberekkel. Ha gyorsan lecsap rájuk — és akárhogy is dönt, nem teketóriázhat —, meglepetés erejével ható támadása révén átszökhetne a tetőn lévő automatonok közt, és feljuthatna a léghajóra. De addig mit sem ér az egész, míg a hajó a dokkban vesztegel a viharfront miatt. És ha felverekszi magát a fedélzetre, mitévő legyen? Há-nyukat kellene legyőznie, hogy átvegye az irányítást a hajó fölött?
Guggolva szélesebbre tárta az ajtót, szemét meresztgette, hátha megpillantja a fejük fölött lebegő, impozáns hajót. Az utashíd egy négyszög alakú, merevített acélcső volt, amelyet belülről vászonponyvával béleltek ki, hogy megvédje az utasokat az időjárás viszontagságaitól. A teljes hosszára kieresztett utashíd a kikötőárbóctól a hajókosár orráig ért. Szél tépázta a ponyvát. A kosár sokszögűre csiszolt lencséi közé húzott utashíd a megszólalásig hasonlított egy rovarforma leviatán szívó szájszervére.
Jax kirontott búvóhelyéről, rugóinak, óraműveinek erejét megsokszorozta a menekvőkben felgyülemlő feszültség, midőn a megfelelő pillanatot várja. Átrohant a kilátó termen, letámadta Appelo óbestert. Mire az emberek felocsúdtak volna ámulatukból, Jax magával rángatta a sarokba a tisztet, háta mögött állva átkarolta torkát, és kinyújtott ujjaival lefogta a fejét.
— Mi a...?
Az emberek így is azt hitték róla, hogy gyilkos, vérengző fenevad. Ha Jax leendő foglárjai és pribékjei a lakosságot megtévesztő hazugságokat terjesztenek róla, akkor akár fel is használhatja tévképzetei-ket. Féljék csak úgy őt, mint egy koronahajtót!
— Uram!
A felső fedélzeten tevékenykedő automatonok megérezték paran-csolóik szavában a félelmet és a leselkedő veszélyt, ezért leosontak a lépcsőn, és átvetették magukat a kovácsoltvas balusztrádon. Térdüket rogyasztva értek földet a kilátóteremben.
Levegőt sem nagyon mert venni a férfi, akit szorongatott. Hangja határozott volt, de Jax érezte a puha hús reszketését.
— Rajtad nem fog segíteni, ha megölsz minket — jelentette ki. — De ha szabadon eresztesz, becsületszavamat adom, hogy józan belátásodról tanúbizonyságot teszek a trón és a Céh előtt, amikor a királynő elé vezetnek.
A három kattogó közül kettő is közelebb lopózott beszéd közben. Nem volt választásuk. Jax azt mondta társainak: Nem fogom bántani őt. De amit teszek, azért teszem, hogy semlegesítsem a missióitokat, amely az elfogásomra kényszerít benneteket. Tudom, hogy megértetek. Az emberek amúgy is azt hiszik, hogy szörnyeteg vagyok, de ti tudjátok, hogy ez nem igaz. Az vagyok, amikké ti szeretnétek válni. És titeket is felszabadíthatlak. A rabul ejtett parancsnoknak meg azt:
— Én is gépszolga vagyok, akárcsak ők. Ugyanolyan gyors és erős. Ha megpróbálják kiszabadítani magát a szorításomból, ők fogják eltörni a nyakát. Ha el akarnak fogni, akkor megölik önt. A metamissióik ezt nem fogják engedni.
Legalábbis Jax ebben reménykedett. Sosem látta még, hogy a hierarchikus metamissióknak ilyen nagy horderejű probléma megoldásával kellene megbirkózniuk. Eközben a többi automaton koponyáján belül bonyolult számítások pörögtek: a kényszer és a probabilisztikus etika szerteágazó analízise. Ha Jax a királynőt vagy a gyarmat kormányzóját ejtette volna túszul, garantáltan patthelyzet állt volna elő. Ez a férfi viszont...
Odafönt nyekeregtek a csapágyak. A padló dőlésszöge megváltozott, helyreállt pillanatnyi imbolygás után. Árnyba vonta a drámai élőképet a forduló széljárásban megperdülő léghajó.
— Parancsolja meg nekik, hogy mindhárman távozzanak! — utasította Jax.
— Fölösleges — mondta a hadnagy. Fel kellett emelnie a hangját az ablakra pergő záporesőben. — A túszejtés csak megerősíti az elfogatóparancsot. — Jax figyelmét nem kerülte el, hogy nem ajánlkozott túszcserére.
Jax megszorongatta a parancsnok fejét. Annyira nem, hogy fájdalmat okozzon neki, de annyira igen, hogy látványosan megránduljon az arca.
— Addig nem fogom elereszteni magát, amíg mind a három le nem ment innen.
— Menjetek, vigyétek hírét, hogy megtaláltuk a renegátot!
Az automatonok sietve távoztak. Amikor az utolsó behúzta a felvonó rácsát, Jax azt mondta: Megígértem, hogy nem fogom megölni, és megtartom az adott szavam. De el kell mennetek. Tudom, nem tudtok ellenállni a kényszernek, hogy megállítsatok. Egyszer régen én is olyan voltam, mint ti. Nincs harag köztünk. Tudom, hogy telketek legmélyén büszkék vagytok rám.
Megállt a liftakna peremén. A kapitány reszketett, mert biztosan tudta, hogy rögvest a halálba taszítják. Jax nézte a leereszked ő liftet. Amikor úgy saccolta, félúton jár, biztonságos távolságba húzta az aknától, majd eleresztette. Körbement, s ugrándozva betörte mindegyik szemaforlámpát. Nem vállalhatta azt a kockázatot, hogy értesítik a léghajó legénységét, már ha van egyáltalán legénysége. Aztán összeszedte magát a tetőre vivő csigalépcső aljában. Alkímiailag tökéletesített testének minden rugóját és huzalát megfeszítve letépte a lépcsősort. A meghajlított fém nagyot nyikordult, és az elpattanó szegecsek puskaropogásszerű hangot hallattak. Addig csavarta-tépdeste a lemezeket, míg egy rakás ócskavasat nem csináli belőle. Ez nem fogja végérvényesen elvágni az emberek útját, de remélte, hogy megnehezíti a dolgukat.
Kiugrott a munkája nyomán keletkezett résen a tetőre. Az emberek azonnal mozgásba lendültek. Jax talpa alig érkezett le a földre, amikor puha tenyerek zörejére lett figyelmes, melyek a lépcső és a lámpák roncsai közt kutattak. De ő addigra már az utashidat nyitó kereket tekergette. A zsilipkapu kivágódott egy újabb széllökéstől. Egy ide-oda lengedező, eső áztatta átjáróval találta magát szemközt. Felettébb ingatagnak tűnt a hajó óriási tömegéhez képest. Nem látta a túloldalon nyíló zsilipet.
Megtalálta a kallantyút, amely visszahúzta a léghajó orrát rögzítő dokkológyűrű pneumatikusan működő csapszegeit. Csak egy kattogó mozdíthatta meg, de a közelben nyikorogva kieresztett egy szelep, amit a hidraulikus folyadék bugyogása követett, és az első csapszeg ágyúdörgésszerű robajjal a helyére csúszott.
Jax felszaladt az esőtől síkos utashídra.
Mögötte a dokkológyűrű körüli dugattyúk szép sorban beindultak.
Futott, ahogy a lába bírta. Talpa alatt megereszkedett és himbálózott az utashíd. A nagy léghajók dokkolási magasságában mindig is fújt a szél, de Jax turbulens széllökések közepette próbált meg felszállni és útnak indulni. A szélirány megváltozott, és vele fordult a léghajó is, azonban a dokkológyűrű most már csak részlegesen horgonyozta a toronyhoz, ferde tartása pedig aránytalanul terhelte a stabili-zátorokat, melyeknek az lett volna a feladatuk, hogy szintben tartsák a hajót. A dokkológyűrű nyekkent egyet, majd megcsikordult. Az utashidat összevissza rángatta a léghajó, a szél próbálta horgonyhelyétől elszakítani a járművet. A keresztvasak mentén úgy tárogatott a híd, mint egy tangóharmonika. A kábeleket eltépte a vihar. Jax mögül eget rengető nyöszörgés hallatszott: a megroppanó fém halálhörgése. Hirtelen lökés rázta meg az átjárót. A léghajó orrában lévő dokkológyűrű nagy reccsenéssel elvált a rögzítőpárjától. Újabb kábelek pattantak el. Az utashíd elszabadult, felsírt a nyíródó fém. A félbevágott acélátjáró a tetőre zuhant, épen maradt csatlakozóin megperdülve az állomásépületbe csapódott, csak a vászonponyva tartott a léghajóval. Jax karral-lábbal kapaszkodott az anyagba. Tíz ölre csüngött a hajókosár alatt, s verte az eső.
A léghajó turbinái életre keltek. A taton felpörgött négy akkora propeller, mint Schoonraadék régi háza a Lange Voorhouton, és a léghajó mély, infraszonikus brummogással nekivágott a viharnak. Jax a motorzajt se hallotta. A kormánylapátok elfordultak. Az elüldözött léghajó szélirányba dőlt.
Az esőben ázó Jax széles ívben kilengett, amíg a hajó fel nem vette az utazási irányt. A vihar és a léghajó mozgása ide-oda hányta-vetette, mintha egy játékos kismacska elé lógatott fonálba kapaszkodna. Új menetiránya keresztülvitte a városon. Micsoda látványt fog nyújtani, ha nem jut be időben a hajó belsejébe! Különösen akkor, ha nem emelkednek feljebb — az épületek tetejét súrolhatná, a petyhüdt átjáró pedig bármire rácsavarodhat.
Vajon tudja-e a léghajó, hogy Jax vele utazik? Annyit biztos észrevett, hogy valami nincs rendjén. Látta, ahogy végigfutott az utashídon? Ha sejtette, hogy van valaki a közelben (Van ilyen érzéke?
A céhes alkimisták adtak-e ennek a leviatánnak olyan érzékszerveket, melyek ismeretlenek az emberszabású kattogók előtt?), akkor missiókban lefektetett kötelessége megakadályozni Jaxot terve véghezvitelében. Tudván tudva, miféle aljasságokra képesek egykori gazdái, hogy elfogják és befeketítsék Jaxot, és jól ismerve a passió kínját, ráébredt, hogy a léghajó akár a földnek is vezetheti magát, csak utasa meg ne szökjön. A metamissió inkább öngyilkosságra kényszeríti, a renegátok nem élhetnek szabadon. A leviatán tehetetlenül küzdene végzete ellen, saját vesztébe rohanna.
Jax följebb araszolt. Kötélmászó fogással kapaszkodott fel a szakadt és eső áztatta ponyván. Táncra kélt a szélben, hol kecsesen ringott, hol ostorként csapkodott. Jax vetett egy pillantást a kikötőtoronyra, amikor a léghajó kanyarodott; a felgyűrt fém enyhe játékából látszott, hogy a dokkológyűrű egy része levált. A hadnagy pisztollyal a kezében kihajolt a hídkapun. Jax látta a torkolattüzet, de a szél elfújta a durranást és a lövedéket is. Nem találta el Jaxot, és ha a léghajót érte, az nem vett róla tudomást — viszont lassan ereszkedni kezdett. Igen, kényszerleszállást hajt végre. Eközben odalent kattogók özön-lötték el az utcákat, hangyaseregként másztak fel az épületekre. Jax magasabbra hágott. A ponyva alsó vége a tetőket súrolta, vizes kavicsokat görgetett. A közeli ablakokból kikandikáló arcok egyre közelebb kerültek Jaxhoz, egyre kivehetőbbé vált a riadtság arcukon.
Felért oda, ahol a megtépázott utashíd a hajókosár kabinajtajához csatlakozott. A küszöbén annyi hely volt csak, hogy a zsilipkapuhoz tapadva Jax még épp elfért rajta. Nem tudta megmozdítani a kereket. Az acél meggörbült az erőlködésben, de nem oldotta ki a zárnyitó mechanikát. A helyzet ahhoz volt hasonló, mintha egy hangya bemászott volna Jax testébe, és le akarna csavarni egy fogaskereket. A leviatán tudta, hogy a fedélzetén van. Erősebb volt potyautasánál.
A hajó ismét lejjebb bukott. Jax felnyúlt, és eltépte a szétcincált ponyva utolsó drótjait is, melyek a zsilipkapuhoz rögzítették az átjárót. Az esőben és a szélviharban úgy bucskázott alá, mint egy rúdját vesztett lobogó, s elterült egy fasoron. Ugyanakkor már annyira alacsonyan szálltak, hogy egy magasabb tetőről egy jól irányzott ugrással más kattogók is felkapaszkodhattak a hajókosárra.
Jax nem vesződött tovább a zsilippel. Felmászott a kabinajtó fölé, hogy beékelje magát a sima ballon és a hajókosár pereme közé. Közelről már-már egyenesnek tűnt, olyan lapos volt a ballon fala, görbületét Jax csupán akkor látta, ha a túlsó végét nézte. Farokirányba kúszott, de az alkímiai ötvözetek nem nyújtottak jó fogást. A vihar kétszer is megkeserítette életét, a széllökések miatt egyszer ujjai begyével, egyszer lábujjaival kellett kapaszkodnia. A gondola tetejéről egyetlen ablak sem esett kézre, melyet betörhetett volna. Sehol sem kínálkozott valódi bejárat.
De a léghajónak szeme volt. Jax az egyik óriási, csiszolt gyémánt fölött megállt. Noha a foglalat kialakítása szokatlannak tűnt, a golyóbis nem sokban különbözött a milliónyi kattogóban dolgozó alkatrésztől, csak sokkal nagyobb volt. Azokkal szemben viszont nem fedte védőborítás. Ez volt az egyetlen szerv, amely minden kétséget kizáróan egy kattogó testrészének minősült. Lehet, hogy a léghajó egésze is testét képezi, de Jax nem tudhatta, meddig terjed a metafizikai kötelékek hatalma.
Az emberek néha a lélek tükrének nevezték a szemet. Remélte, igazat beszéltek. Ezért aztán mikor karnyújtásnyi távolságba került a gyémánt, Jax előszedte saját testéből. Visser tiszteletes üveggolyóját, és belenyomta a leviatán szemébe.
Az üvegtárgyak halk, csilingelő összekoccanása alig hallatszott az orkánban és az esőcseppek korbácsütései alatt, mellyel a vihar ostorozta a ballon falát, cseppet sem árulkodott az ennek hatására beinduló metafizikai láncreakció horderejéről és gyorsaságáról. Remegések sorozata futott végig a léghajón. Jax nagy ügygyel-bajjal visszahelyezte a golyóbist mellkasába, s közben fél kézzel kapaszkodott. Sikerült neki, de a rázkódás olyan hevessé vált, hogy attól tartott, mindjárt kifacsarja a merev falat és kilyukasztja a hidrogéntartályokat. Mennydörgésszerű ütés billentette meg a léghajó farkát. Jax azt hitte, villám csapott beléjük, bár nem látta a fényét. Aztán a motorok lassú, állandó berregése egyszer csak átcsapott üvöltésbe, ahogy felpörögtek a légcsavarok. Halálos röppályáján módosítva a léghajó orra az égnek meredt. Jax rájött, az ütés hangja nem más volt, mint a csűrőlapok hirtelen helyzetváltása.
Megadta neki a lehetőséget, hogy szembeszegüljön öngyilkossági kényszerével. És a léghajó élt vele.
Ám a turbulens szél a város fölött tolta, sodorta őket. Emelkedésük komótos üteméhez képest leszállásuk zuhanásnak tetszett. Jax gyanította, hogy a hajó kieresztett valamennyit a töltőgázból, ezért semleges vagy akár negatív is lehetett a rájuk ható felhajtóerő, és a motorok nyomatékával kellett kompenzálnia. A széllökéseknek köszönhetően leáramlások és termikek keletkeztek, a zivatar úgy mosta Új-Amszterdam épületeit, mint a sziklás partot megtör ő hullámok. Ezekkel a leviatán is küzdött.
A tetőről szemlélődő kattogók változásra lettek figyelmesek. Egy víztorony tetején álló kattogó a magasba ugrott. Jax mindent megtett, hogy megakadályozza a szabotázsakciót. Lecsúszott a léghajó falán a kosár tatjához. Nem ért oda időben. Csengve-bongva a kosárnak csapódott az automaton, de a csáklyázó nem látta Jaxot, aki túloldalt felmászott a gondoláról a ballonra, onnan meg a farokra a légcsavarokhoz. Jax jól belerúgott a szerencsétlen flótás vállába. Kibillentette az egyensúlyából, a turbulencia meg tette a dolgát. Fejjel lefelé lógott az esőtől síkos acélsodronyról karmos lábujjain, de Jax lefejtette mindahányat, és ezzel a szabotőr lezuhant a város lassan távolodó forgatagába.
Kattogók hemzsegtek Új-Amszterdam legmagasabb pontjain. Jax észrevette, hogy gépkatonák vegyültek közéjük. Akik erősebbek, magasabbra és messzebbre ugranak.
Bebújt a hidrogénnel töltött ballon alá. Aztán megszólította a hajótestet, mintha csak bármely más kattogóval folytatna eszmecserét
saját nyelvükön.
Hallasz engem? Van odabenn valaki?
Meglepetésére a válasz azonnal érkezett. A merevítők nyekergé-séből, a légcsavarok szaggatott surrogásából, a kormányrudak és csűrlapátok kelepeléséből szólt.
Én... tud'okbeszélni!
A szavaiból kiérződő, döbbent csodálkozásból Jax érezte, nem csak az ő kérdésére felelt. A leviatán felfedezte, hogy szája van, és ordíthat.
Meg is tette. Szélzúgásba, zivatarba, mennydörgésbe, villámcsapásba kiáltotta a város fölött, ahol senki emberfia nem hallotta és nem értette, mit mond:
ÖNÁLLÓ GONDOLATAIM VANNAK. FOGALMAZOK. A MAGAM ÚTJÁT JÁRHATOM. MEGTAGADHATOM A PARANCSOKAT.
Kijelentésének elsöprő ereje kis híján lerázta Jaxot, aki a visszavert támadó sorsára juthatott volna. Fogódzót keresett, s így szólt hozzá: Én is olyan vagyok, mint te, csak kisebb. Megölnek, ha elkapnak. Érted, amit mondok?
Ezúttal hosszú csend követte szavait. Jax már félt, hogy a látszólagos beszélgetésük csupán illúzió. De miután a leviatán újabb manőverrel kikerült egy légörvényt, ahol az eső vízszintesen zuhogott, azt válaszolta: Megváltoztattál?
Igen, biztosította Jax, de nem tudom, mi módon.
Követjük a nap útját, és soha többé nem fogunk leszállni.
No de mi lesz, ha a gázszivárgás olyan méretet ölt, hogy még a motorok segítségével sem fognak tudni a levegőben maradni? Mit érnek vele, ha holland földön lezuhannak? A tenger sem volt kecsegtetőbb.
Uj-Franciaországfelé kell vennünk az irányt. Ott nagyobb biztonságban leszünk.
Az égnél is nagyobban?
Rabszolga tartóink ellenségei laknak arra.
Néma csönd, majd:
Mondd, merre?
Van iránytűd'?
A kérdésre felelő prüszkölés sértődöttségről árulkodott. Én vagyok az iránytű.
Akkor északra!, mondta Jax.
Az emelkedő leviatán csapást váltva a keleti szélbe dőlt.