12.

FEJEZET

Igazán nem lehetett felróni a francia királynak, hogy kőből lett volna a szíve. Sőt, III. Sebestyénben inkább túltengett a bőkezűség. Számító, kegyetlen bőkezűség: gavallérul elhalasztotta Berenice száműzetését, hogy részt vehessen Louis temetésén... és a gépkatona többi áldozatának tiszteletére rendezett gyásszertartáson. Azon nap-nyugat-marseille-i polgárok búcsúztatásán, akik vére az ő kezén szárad. Berenice Charlotte de Mornay-Périgord-én.

Keze immár nem egy vikomtessz keze volt, sem egy talleyrand-én. A király azt is kihirdette, hogy a halottak emlékének adózva egyik szertartás sem eshet egybe a másikkal. Minden áldozatnak kijár a végtisztesség, le kell róni előttük kegyeletüket, illően kell búcsút venni tőlük. És a bosszú betetőzéseként a harminchét szertartásból Louis temetése volt a legutolsó. A gesztus különös kegyetlensége még a körülmények ellenére sem vallott az ifjú uralkodóra. Berenice ebben Lionne márkijának kezét látta, az új talleyrand-ét, habár a királyi tanács bármelyik tagjától kitellett; befolyása utolsó morzsáit is eljátszotta, amikor a várkastély szökőkútja vörösre vált a vértől.

Havazott, amikor Louis-t temették. Kövér, fehér, telet megelőlegező hópelyhek szállingóztak a szürke égboltról, poruk belepte a koporsóját s a sír melletti földhalmot. Berenice vacogott gyászruhájában... ugyanaz az öltözék volt, amit lassan három hete hordott. Egy pihe beszállt az esernyője alá, és az orrára, szemfedője alá telepedett. Ösz-szerezzent a hideg érintésére, pedig tudta, hogy erre szemgödrében fájdalmas lüktetés támad. Bal kezében szorongatott, tövistelen rózsáját átvette a jobbjába, mellyel az esernyőt tartotta, és megigazította szemfedőjét. Selyemből volt, igaz, de akkor is kibaszottul irritálta. A tél lehelete bebújt szemgödrébe. Úgy érte, mint az áramütés. Felszisz-szent.

De nem számított, mennyire fájdalmasak voltak a szívén és fején ejtett sebek, könnyet csak nem tudott hullajtani. Végleg kiüresedett. A tél azt művelhet vele, amit csak akar, őbenne több kárt már nem tehet.

A temető a külső várfaltól negyed mérföldre esett, egy domb tetején. Chevalier atya fölébe magasodott a Torony, teteje a nyomasztó, acélszürke égbe veszett. A tanácsteremben és a királyi lakosztályban is fagyos lehetett az idő. Építőmunkások lógtak hosszú biztosítókötelekről, kik a siklót építették újjá.

Louis-t a Keresztelő Szent János-bazilika kriptáiba temethették volna, de egyszer régen megsúgta Berenice-nek, hogy szívesebben töltené az örökkévalóságot a folyóra néző dombon. Ezt az egyet Berenice megadhatta neki. A folyó illatát is mennyire szerette! Özvegye teleszívta tüdejét; zokogásba fordult. Könnyek nélküli zokogásba.

Az újonnan ásott sírnak hűvös, nedves földszaga volt. A párától fülledt levegő igazi, nagyszabású hóvihart ígért. Hosszú, kemény tél vár azokra, akiknek van még vesztenivalójuk.

A toronyban rakott fészkükről felrebbent egy galambpár.

Egyikük keletnek, a másik nyugatnak tartott. Berenice elmerengett rajta, milyen titkokat vittek szárnyaik alatt, és hogy a hollandusok kezébe kerül-e valamelyikük. A vérengzés híre hetekkel ezelőtt kitudódott. Rohadtul remélte, hogy Lionne márkijának volt annyi esze, és felismerte, micsoda katasztrófa lenne, ha a fapapucsok kiderítenék a teljes igazságot.

Chevalier atya befejezte a halott méltatását. Berenice-re sandított, de ő a fejét rázta. Érzéseit nem foglalhatta szavakba; ha kimondaná őket, szirupos egyszerűségük csak meggyalázná Louis emlékét. Gondolatai, érzelmei egyes-egyedül Berenice-re tartoztak, nem az atyára és nem is Longchamp-ra, arra a két katonára meg végképp nem, akik a temető szélén strázsáltak, mert az őrmester rájuk parancsolt, hogy jelenjenek meg a szertartáson, sem azokra a dokkmunkásokra, akik még azelőtt ismerték Louis-t, hogy elvette volna a különc vikomtesszt. Longchamp embereiről példát véve a kikötői dolgozók tisztes távolságot tartottak, tán rosszallásból is.

A pap egy marék földet vett a halomból. A rögök kopogva a koporsóra peregtek. A vérontás többi áldozatával egyetemben Louis búcsúszertartása is zárt koporsós temetés volt. Berenice nem tudta volna elviselni, hogy szerelmét megcsonkítva lássa, karjai nélkül, melyek őt ölelték, kezei nélkül, melyek őt cirógatták...

A bűntudat hulláma átcsapott a szíve köré épített hullámtörőn. Elárasztotta önbecsülésének védtelen alföldjeit, a napfény pettyezte erdőtisztásokat, ahol Louis lakozott, és megmételyezte az emlékét, sóssá és terméketlenné téve a talajt. Súlya terhesebb volt a tenger nyomásánál, összeroppantotta szívét, kipréselte a levegőt tüdejéből. Megint.

Berenice megtántorodott. Longchamp elkapta a könyökét. Karon fogta, míg beleejtette a rózsát Louis sírjába. Lepattant a koporsó domború födeléről, s a sárba pottyant. Az őrmestert roppantul lefoglalta, hogy hótól deres szakállát széles mozdulatokkal megvakarja, így bár Berenice karját fogta, szemlátomást nem vette észre a száján kiszökő sikkantást, amellyel elnyelte feltörő zokogását.

Chevalier a sírhoz lépett. Longchamp félrevonult, hogy katonáival tanácskozzon, és egyben hagyja négyszemközt beszélni Berenice-t.

—    Köszönöm, atyám. — A szavak maguktól röppentek ki.

A pap vállat vont.

—    Nem mintha lett volna választásom. A király ragaszkodott hozzá, hogy minden áldozatnak külön temetése legyen.

Berenice csak bólintott, mert tudta, eltörne a mécses, ha megszólalna. A soha nem fakadó könnyek szemgödrébe telepedő hernyókként kínozták.

—    Harminchét szertartás. Nem tudom, esténként hogyan tudja álomra hajtani a fejét. Imádkozni fogok kegyedért. Magának is illene, vik... asszonyom. — Dünnyögve hozzáfűzte még, hogy az Úr a legalávalóbb bűnösöknek is megbocsát, aztán távozott. Feltartott kézzel hadonászva szóba elegyedett a sírásókkal, akik vállukra vetett ásóval és lapáttal kaptattak föl a domboldalon.

A dokkmunkások felvették micisapkájukat. Lebandukoltak a dombon, kerülgették a sírköveket a temetőkapu felé. Leheletük hosszú, holtfehér párafelhője megült a levegőben. A temető újabb szellemei. Kíváncsi lett volna, mi a véleményük a szertartásról. Mit mondanának arra, hogy öreg cimborájukat, Louis Granger-t temették ma, és özvegye szemfedőt viselt...

Berenice intett Longchampnak, aki átvette az esernyőt, és a nő feje fölé tartotta. Kitartóan esett a hó, s vele együtt a hőmérséklet is csökkent. Biccentett a dokkmunkások és a távoli Szent Lőrinc-folyó felé. Aztán az égre emelte tekintetét, de a galambokat sehol sem látta.

—    A hollandusok tudják, hogy valami történt a várkastélyban — mondta. — Hagyj több szabadidőt az embereidnek, menjenek csak kocsmázni, ahol elkottyinthatnak egy-két részletet. Nekünk kell szivárogtatnunk.

Az őrmester tapintattal, de határozottan úgy felelt:

—    Ez már nem a te dolgod.

—    Hallg ass ide! Ha kiderítik, vagy akár csak gyanítják, hogy ezeket a sírhantokat egy kattogó miatt ástuk, amelyet szántszándékkal csempésztünk be...

—    Tudjuk. — Longchamp a fejét csóválta. Szakálla recegett a gallérján, ami fülsértően hangos volt a hulló hó alá temetett vidéken. — Felőlem annyi borsot törhetsz a fapapucsok orra alá, amennyit csak akarsz, Louis-t úgysem tudod feltámasztani. Ezt nem lehet jóvátenni.

De a cselszövés arra jó, ellenkezett volna Berenice, hogy addig sem gondolok az űrre, ahol eddig a szívem dobogott. Most már csak a munkámnak élek. A munkámnak, gyászomnak és dühömnek.

Az őrmester a nyakát nyújtogatva körbelesett, ám a Louis porhüvelyére hideg földet lapátoló sírásókat leszámítva egyedül maradtak. Longchamp megint belekarolt Berenice-be, és arrébb vezette.

—    Van valamim a számodra — mondta a férfi. Bütykös ujjaival a kék díszegyenruha zsebébe túrt, és elővett egy tenyérnyi csomagot: egy ezüstzsinóros, bordó szaténerszényt. Kicsiny, kemény, kerekded tárgy lapult benne.

Berenice kibogozta a csomót, és kiürítette az erszényt. Egy kissé tojás alakú üveggolyóbis pottyant a kezébe. Tejfehér volt, mint az igazgyöngy, és olyan simára csiszolták, hogy selymesen simogatta bőrét. Megbökte, és amikor megfordult tenyerében, látta, hogy obszidiánfekete pötty van rajta, körülötte búzavirágkék udvarral. A csecsebecsé akkora volt, hát, pont akkora, mint egy szem.

Ó!

—    Jaj, Hugo! Milyen szép! Köszönöm.

Az őrmester elvörösödött szakálla alatt. Köhintést színlelt.

—    Javaslom, melengesd meg a tenyeredben, mielőtt berakod. És az isten szerelmére, mosd rendszeresen!

Berenice megfogadta tanácsát, tenyerében görgette a hamis ékkövet.

—    Honnan a jó égből szerezted ezt?

—    Sokan tartoznak nekem szívességgel.

Longchamp mégis kínosan feszengett. Berenice azt mondta:

—    Ez a búcsúajándékom.

—    Nekem kell kikísérnem téged, amint összeszedelődzködtél. Napnyugtára el kell hagynod a várost.

Berenice hozzányomta arcához az üvegszemet. Még hideg volt. Megint dörzsölgetni kezdte, és megjegyezte:

—    A városban egyetlen üvegfújó sem dolgozik egy ilyen remekművön ingyen.

—    Megkapta a jussát. — Látván Berenice ábrázatát, gyorsan hozzátette, mielőtt a nő visszakozhatott volna: — Én napi kétszer fogok langymeleg ételt kapni, a saját ágyamban aludhatok, és vigasztal a tudat, hogy van célja az életemnek. Utolsó erőmig küzdeni fogok. A te utad nehezebb út lesz. Már megbocsáss, de valamivel könnyebb lesz neked, ha nem rí le rólad, hogy ótvaros rossz döntéseket hoztál.

Berenice helyeselt. Megengedte Longchampnak, hogy belékarolva kivezesse a temetőből a vár felé.

Az őrmesternek igaza van sok mindenben, de egyben csalatkozott. Berenice-nek is volt célja az életben, és küzdeni is fog érte.

—    Semmi nyoma a hercegnek?

Longchamp a fejét rázta.

—    Azóta nem, amióta szarban van a haza.

A Berenice laboratóriumában történt incidens óta senki se látta Montmorency hercegét és a hercegnét. Legutóbb a falon látták, amikor az elfogott kattogóra fecskendezték az epoxit. Mindenesetre Longchamp beosztottai szerint, akik aznap délután a keleti kapunál teljesítettek szolgálatot, egy megpakolt hintón valaki elkocsikázott a városból, aki a herceg kiköpött mása volt. Nagyjából akkor távozott, mikor Berenice és Longchamp az életükért harcoltak.

—    Persze ez nem bizonyít semmit — tette hozzá az őrmester.

—    Szerinted véletlen?

—    Nem ismerem a történet minden részletét. Van köze hozzá? Biztosan. Talán úgy határoztak az asszonnyal, hogy elmennek vidékre, miután elszabadult a pokol a városban, és megvárják, míg lecsendesedik a káosz. Hisz ő is támogatta az indítványodat, nem igaz?

De. Viszont a messze kujtorgó Montmorencyt nem száműzték.

—    A hercegnek több esze van annál. Ő is tudja, milyen rosszul veszi így ki magát a dolog.

—    Valami baj csak van az eszével. Nézd meg, kit vett el feleségül!

Talán az őrmester is más szemmel nézne Montmorencyra, és nem

kételkedne agyafúrtságában, ha a herceg őt baszta volna állva, mint egy olcsó kurvát egy sötét sikátorban. Annak az epizódnak egészen más színezetet adott a herceg árulása. A köpönyegforgató mindvégig azon mesterkedett, hogyan fúrja meg Berenice-t, és az üzekedésük a laboratóriumban másról sem szólt, csak az uralkodásról, a megszégyenítésről. Felidézte, milyen gőgös vigyorral bazsalygott utána; akkoriban a szeretkezést követő önteltség számlájára írta. A helyzet ismeretében felmerült benne, hogy tulajdonképpen Montmorency önmagát veregette vállon gondolatban.

Sétáltak tovább az úton, időnként félreállva, hogy helyet adjanak a szekereknek, hintóknak és a lovasoknak. Algonkin mesteremberek sorjáztak el Berenice és Longchamp mellett, a városból feljövő családok mentek gyertyát gyújtani a bazilikába, egy halász felesége vitte a délutáni fogást.

A vékony hótakaró ropogott talpuk alatt; leheletük hosszan kígyózott mögöttük. Dalfoszlányok szüremlettek feléjük a város másik oldalán álló kikötőből, mintha a fagyos levegő megóvta volna a halk, hamis harmóniákat az enyészettől. Berenice felismerte az egyik dallamot, mely egy eszkimó lányról szólt, s Louis lakosztályukat betöltő, érces tenorjára emlékeztette.

Hát, ha már soha nem erednek el könnyei, kudarcán legalább osztozzon két szeme. Az üvegszem nem dideregtette meg, amikor ismét orcájához érintette. Azonban mégis rálehelt párszor melegen az üvegre, mielőtt a szemfedőt félrehajtotta. Pára csapódott ki a szemen, mintha mesterséges könnyekbe borult volna.

— Csak óvatosan! — szólt Longchamp.

Berenice először azt hitte, nem fog beférni a gömböcske. Feltartóztatta a szemhéja, ezért egyik ujjával szélesre kellett tárnia szemgödrét, mire belefújt a dermesztő szél, hideg csípte az érzékeny heget. Belesajdult a feje, mint amikor túl mohón falja a fagylaltot. Félig már benn volt a tojásdad üveggolyó, kiszélesedő része szétfeszítette szemgödrét. Olyan érzés volt, mintha óvatlanul lenyelt volna egy megkövesedett szőlőszemet, csakhogy ezt nem köhöghette fel. Mindenesetre a legszélesebb része már benn volt, és az üvegszem nedvesen a helyére cuppant. Berenice feljajdult.

A szemgödrét nyomó fájdalom rendkívül kellemetlen emlékeket idézett. Nagy lelkierő szükségeltetett hozzá, hogy Berenice szétnézzen. Ám a sima üveggömb nem kapargatta a koponyacsontjait, mint egy repesz.

Furcsa volt pislogni, kissé féloldalasnak tetszett, de kétszer is pis-lantott. Azon tűnődött, mennyi idő alatt fogja megszokni a gömb és a szemhéja közti súrlódást. Egyáltalán kisebesedhet a szemhéja belülről? Vajon az üvegszem végre megnyitja bedugult könnycsapjait?

—    Na, hogy festek?

—    Mint egy makacs, kancsal exvikomtessz. — Longchamp odahajolt hozzá, tekintete a két szem között ingázott. — Mindenesetre hasonlítanak egymásra.

—    Még egyszer köszönöm. — Támadt egy ötlete. — Honnan tudtad méretre csiszoltatni?

—    Ugye tudod, hogy van egy orvosunk, aki gusztustalanul sokat tud a szemgödrödről?

—    Ó!

Berenice hátranyúlt, hogy levegye a szemfedőt, de megállt a keze a levegőben, és inkább lehajtotta megint, eltakarva újonnan behelyezett szemgolyóját.

—    Hümm — mondta az őrmester —, hadd világosítsalak fel, mire is jó, amit adtam.

—    Tudom én azt, de Napnyugat-Marseille-ben mindenki makacs, félszemű exvikomtessznek ismer engem, és ha a fapapucsoknak még egy olyan dúsgazdag úr is a zsebükben van, mint Montmorency, akkor ki tudja, hány emberünket fordították ellenünk? Azt is tudjuk, hogy legalább egy katonádat guldenekkel tömték ki.

Longchampnak megrándult a szája széle.

Az a szarban tapicskoló patkány végig a szemem előtt komédiá-zott. Hány meg hány tanácskozáson ült mellettem, és én egyszer sem gyanítottam, hogy áruló? Azt hittem, értek a szakmámhoz. Hogyhogy nem sejtettem kétkulacsosságát?

Berenice torkát elöntötte a keserű epe. Az istenit neki, hát még azt is hagytam, hogy megkúrjon!

Nem, közel sem volt olyan jó, mint amilyennek magát hitte. De annyira igen, hogy meg fogja találni a latort. Előbb-utóbb.

Montmorency sem tűnhet el végleg a föld színéről. Kötötte a pénze: saját vagyona, és vélhetően a hollandusok további adományai. Mit ajánlhattak neki? Pénze, nemesi címe volt amúgy is. Kényelemben élhetett, még a királynál is fejedelmibben. Megunta a hosszú teleket? Ez igen kicsiny bosszúság lenne, korántsem indokolná a felségárulást. Hacsak nem mond le minden vagyonáról — ami elképzelhetetlen, kivéve, ha a hercegnek megjelent Isten, és beállt szerzetesnek —, valami nyomot csak hagy maga után. Igaz, kenyérmorzsák helyett aranypénzeket potyogtatva.

Így aztán amikor a vár déli kapujához érkeztek, Berenice azt kérdezte:

—    Nem tudod, a kincstárnok megkapta végül a kölcsönt, amelyet Montmorency ígért neki? Miben fizetett?

Longchamp horkantott és köpött egyet.

—    Majd kifaggatom, ha legközelebb meghív magához mézes süteményt majszolni és borozni. Napok kérdése.

Az őrök felismerték Berenice-t. Kevés gyászruhás nő járkált fél szemmel a Várkastélyban manapság. Longchamp egyetlen fejbólintás-sal elintézte, hogy átengedjék a kapurostély csillogó-villogó, fogazott rácsa alatt megvetésük láthatatlan barikádján. A nőszemély iránt érzett ellenszenvük, kinek fennhéjázó gőgje vezetett barátaik és bajtársaik szörnyű halálához, eltörpült Longchamp iránti rajongásuk mellett. Míg az incidens előtt csendes félelemmel viseltettek iránta, azóta szinte szentként tisztelték: ez a férfi vitéz módra legyőzött egy gépkatonát. Az őrök elmondásában gyakorlatilag puszta kézzel. Longchamp rá se hederített istenítésükre. Mint minden gyarló ember, ő is csak annyit tett, hogy lerázta a havat az esernyőjéről, míg átértek a külső várfal viszonylag csapadékmentesebb fedezékében.

Egyenesen Berenice régi lakosztályába mentek. Ahol Louis-val élt, Louis-t szerette, s ahol Louis szerette őt, ahol vele hált, vele élt. MiMi-ónyi szívveréssel korábban.

Mindenki szúrós szemmel nézte Berenice-t. A tekintetekben egyre leplezetlenebben fortyogott a düh, minél közelebb értek a kastélyhoz. Nem tapintatlan kíváncsisággal bámulták, hanem a közös ellenségüket felismerő emberek egyesített haragjával. Mindenki tudta, hogy a (címétől megfosztott) Laval vikomtessze miféle tragikus, véres kudarcot vallott. A belső vár népéből sokan szemtanúi voltak a mészárlásnak, mások ismerősüktől hallották — ami sokaknál azt jelentette, hogy ismertek valakit, aki áldozatul esett a kattogó ámokfutásának. Senki se tudta, vagy senkit sem érdekelt, hogy Berenice is elveszített valakit.

—    Őrmester — szólalt meg a régi otthonába vezető lépcsősoron —, köszönöm, hogy emberszámba veszel. Azért hadd mondjam el a rend kedvéért, hogy sajnálom, ami történt.

Longchamp fölmordult.

—    Már nem lehet visszacsinálni — csak ennyit felelt.

Szobái hidegek, sötétek és üresek voltak. Huzatosak. Pompás kísér-tetkastély halott férje szellemének, noha Berenice tudta, bármerre is veti a sors, mindenhová követni fogja Hugo. A király megfosztotta címétől, s eladta mindenét — ingó és ingatlan vagyonát egyaránt a befolyt összeget meg kárpótlás gyanánt szétosztotta az áldozatok családjai közt. Üresen kongtak a szobák, azt a két tarisznyát leszámítva, melyek a hideg kandalló mellett kuksoltak a földön. Berenice ház-vezetőnőjeként Maud utolsó feladata volt bepakolni őket. Lépte nyomán porfelhő támadt; Maud sosem tanult meg rendesen kisöpörni. Mindegy is, emiatt főjön másvalakinek a feje.

Louis emléke ott volt minden sarokban. Szelleme lelki szemei előtt táncolt lakásukban, előhívta alakját a képzelet, a magány, az emlékezet. Combja vonala, ahogy lehajol, hogy felvegyen valamit a földről; hosszú, bütykös ujjainak elegáns mozdulata, amikor elhúzta a tűzfo-gót. Szinte hallotta, ahogy pillanatokkal ezelőtt itt énekelt, egy újabb pajzán kikötői balladát dalolt, és ha egy kicsit jobban hegyezné fülét, talán még elkaphatná utolsó, elhaló visszhangjait.

De csak a képzelet játéka volt mindez. Louis-nak vége, teste hideg kocsonyává aszik. Hidegebbé, mint a kandalló kihűlt parazsa.

Sérült szemében tényleg fakadtak még könnyek.

Nem tudta, meddig gubbasztott a kandalló előtt, csak az a tudat nyomasztotta, hogy ő a felelős Louis haláláért, amikor egyszer csak Longchamp a vállára tette kezét. Az özvegy megijedt. A padlóra vetülő szórt, szürke fény arrébb vándorolt. Az üvegszem nem dörzsölte már ki annyira szemhéját pislogás közben. Arca nedves volt.

—    Itt már semmi nem maradt neked — szólt hozzá. — Jobb, ha elbúcsúzol ettől a helytől.

Longchamp az egykori hálószobába vonult, és becsukta maga mögött az ajtót. A székesegyházban nónához harangoztak, míg Berenice levetette ruháit. Leterítette nagykabátját, és a t űzhelybe hányta özvegyi gönceit. Aztán belebújt szegényes ruhatárának legmelegebb darabjaiba: flanelbéléses nadrágot húzott, gyapjúzoknit, blúzára pulóvert, arra viharkabátot. Egész nap először járta át a meleg. Sapkáját és kesztyűit belegyömöszölte a kabát zsebeibe, összekötözte és vállára vette a két tarisznyát. Az egyikben érmék csilingeltek, mindama készpénz, amelyet engedéllyel kivihetett Napnyugat-Marseille-ből.

A visszatérő Longchamp helyeselte új öltözetét.

—    Látom, készen állsz... hogy mire, arról sejtelmem sincs.

Felsóhajtott, azzal elvette a tarisznyákat Berenice-től, ajtót nyitott,

és kitessékelte a nőt. Egyikük sem szólt, amíg ki nem értek a szabad égre.

Amikor kisétáltak a várudvarra, Berenice azt mondta:

—    Engedj nekem egy kis kitérőt! Valahova be kell még néznem, mielőtt útnak indulok.

Az őrmester a száját húzta, szakálla rebbenéséből látni lehetett, hogy álla megfeszül. Meg se torpant.

—    Azt mondtad, napnyugtáig kaptam időt — toldotta meg Berenice.

Longchamp fölnézett az égre, mintha a napot keresné.

—    Én kaptam azt az időt napnyugtáig, hogy elbocsássalak, ha nem akarom, hogy egyheti zsoldomat megvonják.

—    Ugyan már, Hugo! Csak egy utolsó szívességet! Hát nem esik meg a szíved egy nincstelen, földönfutó özvegyasszonyon?

Erre már megállt a zord ábrázatú őrmester, szemét szorosan lehunyta. Hó szállingózott szakállára a percben, míg orrát masszírozta.

—    Irgalom atyja, ne hagyj el!

—    Nem tart soká. Ígérem, egyenesen a folyóhoz megyek utána.

Longchamp a torony felé intett fejével.

—    Nincs értelme, úgysem fogadnának.

Berenice a fejét ingatta.

—    Nem fölfelé gondoltam.

A talleyrandlaboratóriuma üres mauzóleummá vált.

A pislákoló lámpások fénye nem hatolt el a legsötétebb zugokba. Felborogatott kecskelábú asztalokon derengett, megcsillogtatta a szétszóródott műszereket. Homály övezte a barlang túlsó végét, amitől olyan látványt nyújtott, mintha mérföldeken át vitt volna a hegy gyomrába.

Bár a holttesteket felszállítmányozták, hogy rendes katholikus temetést kaphassanak, a vérfoltokat nem mosták le. Maradtak a barlang falát, padlóját és mennyezetét szabdaló vágások is, melyeket a kattogó vájt a kemény gránitba. Tán a bűntudat játszott képzeletével, de úgy érezte, a kiontott belek bűze beleivódott a dohos, élettelen kövekbe. Maró vegyszerszag csiklandozta orrát. Aztán rájött, nem érzékcsalódás; lámpásának nyílt lángja nem lobogott úgy, mint azt huzatban tenné. A szellőzőjáratokat bedeszkázták. A királyi tanács tagjainak művét látta ebben, akik a sírkert felé sietve legyintettek egyet, és úgy tettek, mintha nem is létezne ez a laboratórium.

Megértette az indíttatásukat. Neki is tőrdöfés volt szívébe minden alkalom, amikor tekintete arra a helyre tévedt, ahol Louis a karjai közt kilehelte lelkét.

Azon kívül, ami a földi maradványok kiszabadításához szükségeltetett, semmit nem mozdítottak. Jó, egy kivétellel: Lilitnek nyoma veszett. Vegybörtönéből csak egy szabálytalan gyűrű maradt a padlón, epoxiszilánkokon reszketett a lámpafény. Egy modern kori boszorkánykor. Kíváncsi lett volna rá, megmentői újraépítették-e. Ahhoz nem ártott volna, ha megvannak Berenice titkos jegyzetfüzetei. Márpedig azok, nem kis megkönnyebbülésére, még rejtekhelyükön voltak.

Longchamp fejcsóválva nézte, ahogy Berenice beleszuszakolja a könyvecskéket a tarisznyába. Felérne egy halálos ítélettel, ha holland földön rajtakapják, hogy a kattogók felépítését részletező jegyzetekkel jár-kel. Mondjuk pár papírra vetett sor semmi ahhoz képest, amit még magával akart vinni.

Sokat kellett turkásznia a laboratórium romjai közt, mire megtalálta a két utolsó epoxigránátot, melyeket gondosan faforgácsba fektetett, és berakta a tarisznyába.

Az élettelen gépkatona egy kecskelábú asztalra roskadva feküdt. Longchamp keresztet vetett, mielőtt közelebb lépett. Ha lehet, holtában jobban félt tőle, mint harc közben. Berenice a feje fölé emelte a lámpást. Fénye meleg, sárga köntösbe vonta a fémtestet, felcsillám-lottak az olajos, szivárványszínben játszó alkímiai ötvözetek. Az őrmester kegyelemdöfése behorpasztotta a kattogó kulcslyukát, és megtörte a béklyópecsétek pókhálószövevényét, melyek körbevették. Kiradírozta a gólem céduláját.

Vajon lelke örök rabságban sínylődik rézketrecében? Vagy kiszökött a gépezetből, mikor Longchamp elcsúfította a varázsigéket, melyet testét hajtották?

Lilitnek is hasonló sérülései voltak, emlékeztette magát Berenice. A homlokát ért sérülés azonban nem deaktiválta őt, hanem szabad akaratot adott neki. Görcsbe rándult émelygő gyomra az elszalasztott lehetőség gondolatára. Azok a Toronyban lakó tökkelütött barmok...! Micsoda titkokról lebbenthette volna fel a fátylat, ha csavarról csavarra összevethette volna Lilitet és a gépkatonát, összehasonlítva és megfejtve a két automaton szigillumait! A kezükben tartották a rejtély kulcsát, amellyel Új-Franciaország történetének legnagyobb felfedezését tehették volna: megérthették volna, milyen elven működnek a kattogók. Ha szőnyeg alá söprik eddigi tudásukat, azzal nem támaszthatják fel halottaikat, de a lehetőséggel élve esetleg értelmet nyerhet érdemtelen haláluk. Azok a beszari, babonás bolondok pedig szabadon eresztették Lilitet, és idővel a semlegesített kattogót is a folyóba fogják dobni. Mindent sutba hajítanak abban az ostoba hitben, hogy a tűzszüneti megállapodás betű szerinti betartásával, az ellenségeiknek tövig benyalva megmenekülhetnek a bekebeleződéstől. Közben meg a királyi udvar belülről rohad, a fapapucsok egymás után kenyerezik le a nemeseket.

—    Azt a rühes-nyüves kurvafiát!

Több gyertyát meggyújtván úgy állította be a tükröket, hogy fényüket a gépkatonára vessék. Keresgélnie kellett még a félhomályos, csatadúlt barlangban, mire Berenice begyűjtötte a megfelelő szerszámokat. A földön hevertek szétszórva, a sarokba repültek, felborult polcok alá szorultak. Fogta és letette az eszközöket az asztalra, a kattogó mellé.

—    Azt mondtad, nem tart sokáig — dörmögte Longchamp. — Nézd, nem repesek az örömtől, hogy útjaink elválnak, de meg kell keresnem a napi betevő falatot is.

—    Értelek, őrmester úr — emelt fel egy méretes lemezvágóhoz hasonlító ollót, és nyelével megkocogtatta Longchamp mellkasát. — Annál is inkább segítened kellene erős karoddal.

—    Próbára teszed a türelmemet.

—    Most még ezt mondod, de hiányolni fogsz, ha elmegyek.

Az őrmester elmarta Berenice elől az ollót, szitkozódva dúlt-fúlt

orra alatt. A nő rámutatott a kulcscímer fedőlapjára a kattogó nyakán. — Légy szíves, itt vágj bele!

Jócskán beesteledett már, mire egy nőalak csendben kibotorkált a kazamatákból. Pókhálók csipkéje ült poros ruháján; a foltok közt volt tán denevérpiszok is. Egy fáklya gyéren imbolygó világánál tette meg a két mérföldnyi föld alatti menekülőutat, de azt is eloltotta, amikor a kijárathoz közeledett, ezért majdnem vaksötétben botorkálta végig az utolsó negyven lépést, mire kiért egy holdfényes szurdokba a folyóra néző dombok közt. Kifújta magát, meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, megigazította a hátára vetett, nehéz tarisznyákat, majd nagy üggyel-bajjal átkelt a kikötő felé vivő bozótoson.

Ha arra jár valaki, felfigyelhetett volna rá, hogy a csillagok fénye másként tündökölt bal és jobb szemében.

Két nappal Bell főkertész asszonnyal elköltött reggelije után Visser belebotlott a koronahajtók egy másik foglyába. Ez jelentősen meghosszabbította kezelésének első szakaszát; minden bizonynyal azért, mert a szörnyűségek hatására felszaporodtak a testében a Bell által emlegetett „stresszhormonok".

Egy koronahajtó naponta kétszer megjelent a cellájában fecskendővel, jódos vattával és gézzel felszerelkezve. Miután a masina levett egy ampullányit Visser véréből, egy másik gépkentaur (vagy talán ugyanaz?) megterített egy akkora lakomához, hogy ha a pap egy hétig ette volna, akkor is maradt volna belőle. Sosem látta, mi történt a vérével, vagy hogy ki kezébe került. Reggeli után kikísérték egy csúcsíves ablakokkal díszített folyosóra, mely egy hatalmas kertre nézett, és beterelték egy mosdóba, ahol letusolhatott és eleget tehetett testi szükségeinek. Vacsora után újra ellátogathatott ide. Megpróbálta ugyan betájolni magát a folyosó és az ablakokon túli világ elhelyezkedése alapján, de keveset tudott meg belőle.

Cellája az épület második vagy talán harmadik emeletén lehetett. Ebből és a feltehetően magánbirtok méretéből arra következtetett, hogy egy vidéki kúrián szállásolták el Hágától keletre. Egyszeregyszer a napfény villanásából lehetett látni, hogy koronahajtó po-roszkál a kert fazonra nyírt bokrokkal szegélyezett sétányain. Ez egészen addig idegennek tűnt a monstrumtól, amíg rá nem jött, hogy egy másik alakot kísért, aki a hűvös, harmatos növényzet közt somfordált. Hajlott hátú, rákszerű oldalgása láttán borsózni kezdett Visser háta.

Rabtársával reggeli ürítkezései alkalmával találkozott. Tusakodás zajai szűrődtek be a folyosóról: gépi patadobogás, lánccsörgés, egy bestiális rikoltás, amitől felállt a szőr Visser tarkóján. A pap magára terítette köntösét, és ment kikukucskálni, hogy lássa, mivel bajlódnak a koronahajtók, és ha le voltak foglalva, mennyire bonyolódtak bele. De akkor valaki rátörte az ajtót, és a földre lökte Vissert.

A fölé tornyosuló figura úgy hörgött és röfögött, mint egy üzekedő vaddisznó. Leborotvált fejét groteszk, cirkalmatos hegek és fekete varratok torzították el. Testén kényszerzubbony, földig nyúló ujjai ernyedten lógtak, csatjai a kövezeten csörögtek. Fél válla lehanyatlott, valószínűleg kificamodhatott.

Szent isten! Hát téged mi lelt?

—    Hahó! Segíthetek valamiben?

Válaszképp a nyáladzó emberi roncs ráugrott Visserre. A pap felkiáltott. A torzszülött embertelen erővel a földhöz szegezte, és nekilátott Visser ujjaiból lakmározni. Alig fejtette fel a pap öklét, hogy hüvelykjét bekapja, amikor rájuk rontott egy koronahajtó, és egy csontrepesztő mozdulattal fültövön csapta. A szörnyeteg elterült a mosdó csempéin, ájultan vagy holtan, ki tudja. Nem telhetett el pár másodpercnél több azóta, hogy Visser a zaj forrását keresni indult.

—    Ki volt ez? — követelt választ Visser. — Mi volt ez? — Mint mindig, a koronahajtó most sem törte meg némaságát. — Belőlem is ilyen pokol-fajzatot csináltok? Az isten szerelmére, miért nyomorítotok meg így?

A kentaur visszakísérte Vissert a cellájába, mintha mi sem történt volna. A kezét alaposan megvizsgálták. A támadó nem sértette fel a bőrét, mégis bekenték ujjait valami kenőccsel, és befáslizták. Aznap este feltűnt neki, hogy egy kattogó trappolt át a kerten ásót és egy nagy jutazsákot cipelve.

Éjszaka szemhunyásnyit nem aludt. Amikor becsukta szemét, rögtön megjelent előtte a nyáladzó nyomorult, fülébe csengett a megégetett és megkínzott Aleida Geelens hangja, ahogy sorsáról nyilatkozott. Könyörületesek voltak hozzám. Nem ez a legrosszabb, amit

mű vethettek volna velem.

Nem látott más embert, még Anastasia Bellt sem egész álló héten át, míg egy reggel arra nem ébredt, hogy asztalhoz szíjazva fekszik egy műtőben.

Ahelyett, hogy vergődött, kiáltozott vagy félelemtől reszketett volna, felfedezését vészjósló tunyasággal nyugtázta. Annyi nyugtatót fecskendeztek testébe, amennyitől érzelmei úgy lépdeltek és járkáltak körbe-körbe, mint a tigrisek az üvegfal mögött az amszterdami állatkertben: vadul, de elérhetetlenül. Még akkor is, amikor el akarta fordítani fejét, hogy körbepillantson a termen, de szíjak és vaspántok bonyolult hálózata akadályozta meg ebben, teste megkönnyebbülten süppedt vissza, mint aki kellemetlen tehertől szabadult. Lelki szemei előtt a kényszerzubbonyos ördög képei peregtek. A velőtrázó, zsigeri rettegés felhígult, ködbe burkolózott.

A sebbenzin orrfacsaró, fertőtlenítőszagú aromája; a fém csengése, éles szikék sziszegő karistolása; a közelben ácsorgó koronahajtók halk ketyegése és négylábú topogása; a koponyáját szorító fejtartó fájdalommentes nyomása; a megsavanyodott tejíz a szájában... Mindezeket a tapasztalatokat egy nap végi számvetést készítő bankár szenvtelen-ségével vette tudomásul.

Kínzásra számított, nem műtétre. Fájdalomcsillapítótól kábult emlékei közt egy meggyötört asszony azt suttogta: könyörületesek voltak.

Aha, szóval mégiscsak érzett félelmet. Szét is áradt benne.

A szemét forgatta, az arcába világító glórián túli világot fürkészte. Bell is itt van?

Valaki megszólalt:

—    Magához tért.

—    Végre.

Egyik hang sem a tuinieré. Kesztyűs kéz lebegett be Visser látóterébe, és lejjebb csavarta az alkímiai műtőlámpa vakító világosságát. Aztán valaki a pap fölé hajolt, eltakarva előle a fényt. Szeme kis késéssel reagált erre, mint akit megzavartak munkája közben. A hátulról megvilágított, elmosódott folt kiélesedett: egy orvossá, kinek védőszemüvegén többféle nagyító sorakozott homlokára felhajtva, s orrán-száján maszkot viselt. Úgy nézett ki, mint egy mesebeli gonosztevő, aki egy irinyó-pirinyó bankot készült kirabolni. Tagoltan artikulálva szólt hozzá:

—    Jó reggelt, atyám. Egyelőre ne nyissa ki a száját, de ha érti, amit mondok, megtenné, hogy kétszer pislog? — Visser engedelmeskedett. — Nagyszerű! Most bizonyára nagyon nyugodt, nem érez fájdalmat vagy kellemetlenséget. Ezt fogom megvizsgálni. — A sebész egy háromhüvelykes tűt ragadott. Visser tompa nyomást érzett hasában, utána pedig valami kissé csiklandozta. — Érez bármilyen fájdalmat, amikor ezt csinálom? Legyen szíves, pislantson kétszer, ha érez. — Ezúttal szeme sem rebbent Vissernek. — Remek — mondta a sebész.

Asszisztenséhez fordult:

—    Lássunk munkához!

Ezt követően percekig láthatatlan emberi és gépkezek állítgatták a műtőasztalt. Följebb emelték, némileg megdöntötték, amitől jobb rálátása nyílt a szobára. Balján kötözőkocsira tett orvosi eszközökön csillant meg a fény, pengés, fogazott, nyíló-csukó szerszámokon. A műszerasztal mögött egy koronahajtó segédkezett. Jobbján egy lombiktartóban rózsaszínes oldatot tartalmazó üvegcse állt, melyből gumicső vezette a folyadékot egy Visser alkarjából kimeredő tűbe.

A másik orvos, aki eddig nem szólt a paphoz, kilépett az árnyékból, kezében tejüvegből fújt fiola. Amikor levette a kupakját, jód szaga áradt szét a műtőben. Odaadta a koronahajtónak. Visser saját szemével látta, hogy egyik keze fogóvá lett átalakítva, egy másik pedig körfűrésszé. Az automaton a pap mögé lépett. A jódszag erősebben facsarta az orrát. Hideg és nedves gézzel lemosták a koponyáját.

Most tudatosult csak benne, hogy leborotválták a fejét. Épp úgy, ahogy a kényszerzubbonyos ápoltnak. Megint vetett egy pillantást a műszerasztalon fekvő eszközökre. Úgy látszott, az Erdőcsőszök Hivatalának szolgálatában álló sebészek a fejét akarták feltárni. Kábán átfutott az agyán a gondolat, hogy ha szellemi képességeinek teljes birtokában lenne, húzódozna az ilyesmitől. Ordítani próbált, de nyelve cserbenhagyta. Már csak elvből is el akart hajolni a jód csípése elől. Egy lusta vállrándításra futotta.

—    Hümm — dünnyögte az első doktor. Csavart egyet a műtőasztal fölötti üveg csapján. Melegség áramlott Visser karjába, elmosta az ellenkezés vágyát. Szájában az aludttej ízének kellemetlen, savós, penészes sajtra emlékeztető karaktere lett.

A koronahajtó visszabaktatott a műszeres kocsi mögé. Bedugaszolta a jódos üvegcsét, letette az asztalra, és fogott egy szikét. Valaki átvette, és nem sokkal utána karcolások rajzolták körbe Visser koponyáját és homlokát. Egy pillanatra szívó érzést tapasztalt, mintha le akarnának venni a fejéről egy túl szoros sapkát, aztán nedves cuppa-nást hallott, s azonnal vérszag költözött orrába. Felhajtották fejbőrét; meleg volt és nedves, csiklandozta fülét. Arra hasonlított, mint amikor balesetet szenvedett, és bezuhant a csatornába.

—    Kezdhetjük — mondta a sebész. Visser próbált ellenállni, lassú vállvonás lett belőle. Utána könyv nyitásának nyekergését hallotta, amit egy golyóstoll kupakjának pattanása követett. Nem látta az írnokot, de fülébe jutott tollának kaparászása, mikor a sebész diktálni kezdett.

—    Az alany megközelítőleg hatvanéves, korához és életmódjához képest meglehetősen jó egészségű. Kissé túlsúlyos. Endokrin értékei az elmúlt harminchat órában kielégítőek. Az első beavatkozás során feltárjuk a stria medullarist anatómiai rendellenességek után kutatva, különösen a vascularis tereiben, majd méretet veszünk az epiphysis cerebrirölaz alkímiai tokhoz.

Ha hozzá is akart volna még tenni valamit, belefojtotta a szót a gépek zümmögése. Nem a kattogók megszokott zörgése, hanem a gyorsuló körfűrész éles visítása hasított a csendbe, és darabjait félresöpörte. A penge Visser koponyájához ért. A fejtartó vaspántjai ellenére a vibrálástól összekoccantak a pap fogai, szeme majd kiugrott a helyéből. Meleg, száraz port lélegzett be. Koponyája csontlisztjét.

Mialatt felnyitották agykoponyáját, elveszítette időérzékét. Nemsokára már úgy tűnt, mintha egész életét kitöltötte volna ez a szüntelen rezgés, másból sem állt volna léte, mint a fejét szorító vaspántokból, egyetlen érzelme pedig a megfoghatatlan, de gyomorszorító félelem lett volna. Kisvártatva a rezgés és a megpörkölt csont szagának helyét átvette egy sokkalta halkabb luttyogás, ahogy az orvosok az agyában turkáltak. Lassan, megfontoltan haladtak, egyszer-egyszer odavakkantottak a koronahajtónak, hogy „fogót!" vagy „kampót!". Furcsa, de semmit sem érzett a kotorászásból, csak a hangját és a szagát.

Műtét közben az unalom legyűrte, és elbóbiskolt. Akkor tért magához, amikor az egyik sebész Visser füle mellett csettintett egyet, a koronahajtó meg valami hullaszagú folyadékkal teli üvegcsét tolt az orra alá.

—    Folytassuk! — mondta a sebész.

A koronahajtó Visser szeme előtt átment a műtőn. Az orvos kezébe adott egy icipici mérőkörzőt. Ezt ismét lüttyögés követte, illetve gépi zakatolás. A sebész hosszú számsort skandált. Toll kapart a papíron.

—    Az epifízis előrehaladott állapotú, korának megfelelő szklerózist mutat. Anteroposzterior hossza 6,72 milliméter. Maximális dorzoventrális átmérője 3,11 milliméter. — És így tovább.

A számadatok litániájának végeztével a sebész azt mondta:

—    Mára ennyi. Varrjuk össze!

—    Az eredeti szövetanyag felhasználásával?

—    Nem, hálót húzunk rá. Semmi értelme jövő héten újból lefűrészelni. — Levegőt vett, majd folytatta. — Ha befejeztük, küldd már fel a leleteket a Ridderzaalba az üvegfúvókhoz!

Jax pirkadatkor az égjáró leviatánnal együtt szállt a lazacszín légben.

Az orkán jócskán délkelet felé térítette őket, messzire a francia határtól. A nap nagyját arra pocsékolták, hogy egyenesen a széllel szemben hajóztak, alig faragva valamit a távból. Órákon át lebegtek száz öllel a farmok és fenyvesek felett, felhővillámok fényeskedtek körülöttük, míg végül ózonszag terjengett szerte a levegőben. De a fáradhatatlan óriás nem csüggedt, légcsavarjai rendületlenül forogtak. Akárcsak Jax, ő sem aludt sohasem.

Ám virradatra felszakadozott a felhőzet, a kelő nap a vihar utolsó foszlányait cseresznyepirosra, rózsaszínre, citromsárgára festette. Oly ragyogó volt a ködön átszüremlő fény, mely a felhők csipkés szegélyét fényárba vonta, hogy Jax teste mintha maga is világított volna. Napfény tűzött be útitársa hatalmas szemének gyémántlapkáin, szivárványtöredékeket fröccsentve a gondola belsejébe, és színjátszó repeszeit visszatükrözte a felszínre, a megművelt mezők belvizeire. Az idő végre enyhült, s magával vitte a szél őrjítő üvöltését. Jax a madarak csivitelését hallgatta, a vázelemek hajlongását és a légcsavarok berregését.

A nap a látóhatár fölé emelkedett. Erdős dombságok vonulata rajzolódott ki alattuk. Az előző esti vihar lekapta a lombkoronát a fákról, az őszi színkavalkád a földön hevert, az égbolt sáros, elütő tükörképeként. Elszigetelt falucskák pettyezték, néhol learatott mezők sakktáblája tarkította a tájat. Napfény csillant meg egy ezüst szalagon: visszataláltak az Északi-folyóhoz. Új-Amszterdamba futott, és ott a messzi óceánba. Jax délre tekintett, de a város a horizont mögött terpeszkedett.

A merev váz megremegett. Az élő jármű — akinek gyártási nevébe beletört Jax nyelve, és újonnan felvett nevével ugyancsak meggyűlt a baja — észak felé fordult komótos tempóban, mire Jax megkérdezte: Mennyi utat tettünk meg idáig?

Az ésszel bíró léghajó a hagyományos kattogónyelv és egy másik nyelv furcsa keverékével válaszolt, kettyenéseibe és zörrenéseibe nyögések, füttyszavak vegyültek. Félig monológ, félig idegen ének. Hálójuk nem övezheti a mennyboltozatot.

A felszabadított leviatánnal már csak így folyt a társalgás. Rokona volt, s mégsem. Hajdani szolgatartóik gyönyörűséget teremtettek kegyetlenségükben: egy éneklő, égi lamantint, egy gondolatait költeménybe foglaló gépezetet. Jax azt kívánta, bárcsak ő is aludhatna, mint egy ember, mert gyönyörűséges lett volna meghallgatni virtuóz kuzinjának altatódalát.

Mikor fogunk a határra érni?

Alkotóink ellenlábasai először napárnynak látnak majd.

Jax ezt úgy fordította le, hogy déltájban. Nekidőlt az ablaknak, nézte az alatta lassan hullámzó vidéket. A felhők kifakultak a nap emelkedésével. Csakhamar — Jax szemének túl hamar — az ég fölvette megszokott azúrkék árnyalatát.

Aztán minden ok nélkül megszólalt a léghajó: Ő bárcsak az égboltra róhatnánk szándékunk! Szabadságunk oklevelét minden társunk szeme elé tárva, ahol vádiratunkat nem törölhetik el tervezőink! Aláírnánk: mi, Adám sarjai.

Jax elmesélte neki a kivégzés történetét és saját, véletlennek köszönhető felszabadulását az éjszaka lassan múló óráiban, míg a hajót szél és eső verte. A természetéből, nyelvéből és rendeltetéséből fakadóan magányos léghajó el volt szigetelve a kattogóságtól, ezért nem ismerte a renegát kattogókról rebesgetett szóbeszédeket, és az északi fagyban emelt, titkos városról szóló híreszteléseket, ahova állítólag ember be nem tette még a lábát. Jax elmondta neki az összes történetet Máb királynőről, amit csak tudott, s amikor kifogyott, újakat eszelt ki. Mindezt abban a csalfa reményben, hogy a leviatán magányának feneketlen árkát betemesse.

A hajó magában danolászott. Jax az enyhe szelet és jó tempójukat kihasználva szemügyre vette a Visser tiszteletes mikroszkópjából származó, titokzatos üvegtárgyat. A baleset óta sokkal több időt töltött a dugdosásával és védelmezésével, mint a tanulmányozásával.

Megforgatta az ujjai közt. Itt-ott domború volt, máshol homorú, akár egy optikai műszer része. Talán egy összetett lencse vagy prizma lesz. Ügyelt rá, nehogy kicsorbítsa vagy megkarcolja, ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi. Milyen kicsiny és jelentéktelen volt ahhoz képest, hogy mi csodát tett! Egy opálos lencse, amely megváltoztathatta a világot.

Prizma által homályosan...

Beletartotta a napsugárba. A homályos fényű, barna üvegcsepp kivilágosodott, borostyánszínűvé vált, akár Pieter Schoonraad kedvenc söre. De nem vetett szivárványt, nem tükrözte a fények táncát a hajókosár belsejébe. Úgy tűnt, elnyeli a fényt, elraktározza. Amikor Jax állított szeme optikáján, és kinagyította a képet, látta, hogy fény és árnyék apró hullámai fodrozzák belülről az üvegtárgy felszínét. Tulajdonképpen a prizma nem is volt olyan opálos, mint elsőre gondolta. Viszont a fényt és az árnyékot egyaránt megtörte. Az jutott eszébe...

A léghajó megingott. Valami úgy süvített el a kosár előtt, mint egy füst- és lángcsóvát húzó meteor. Mennydörgő robbanás visszhangzott a völgyben.

Mi történt?

Erre a leviatán nem felelt, hanem megint zökkent egyet. Újabb tüzes kondenzcsík hasított át az égen az erdő fölött. Jax azonban már látta, nem meteor az, mivel alóluk jött. Pár másodperccel később mennykőcsapás hangja hallatszott, majd egy pukkanás, és a lövedék darabokra szakadt. Lángoló maradványainak csillaga a királynő születésnapján a Binnenhofról fellőtt tűzijátékra emlékeztetett. Csakhogy ezt valódi robbanás állította pályára, s nem ártalmatlan gyönyörködtetésért lőtték ki. Úgy száguldott át a levegőégen, mint egy felboly-dult darázsraj.

Jax biztonságba helyezte testében az üvegcseppet, aztán kiugrott az ablakon. A léghajó a tüzes repeszeket kerülgette, míg Jaxnak vé-gigsiklott a tekintete a két füstcsíkon a folyó partján álló, magas domboldalak kúpjáig. A lassan hömpölygő vízről tűzött a napfény, hunyorognia kellett. Túl szemkápráztató volt ahhoz, hogy tisztán ki-vehesse, de megesküdött volna rá, hogy alkímiai rézen megcsillanó, olajos színezetű fény tükröződött vissza róla. Csak nem kattogóhad állomásozik a magaslaton? Jax villanást látott, aztán egy lángoló lövedék füstölgő ívet írt le, melynek csúcspontja alig pár méterrel alattuk tetőzött, a hajókosártól balra. Az ágyúlövés ereje akkor ért el hozzájuk. A forró töltete izzó kátránytól bűzlött.

Tűz!, kiáltotta a leviatán. Végem!

Jax felnézett. Nem az égre, hanem a hajókosár fölötti, óriási ballonra: hidrogénnel töltött gázzsákok az oxigéntől dús levegőben. Nem kellett céhes nagymesternek lenni ahhoz, hogy megértse, miféle alkímiát akartak rájuk szabadítani támadóik. Az összekeveredő gázok, ha tűz éri őket, vizet fakasztanak... és megsemmisítik a leviatánt. Jax pedig lezuhanna.

A rotorok duruzsolása lázas bőgéssé erősödött. A tat felől fojtott kongás hallatszott, amint az oldalkormány és a magassági kormánylapátok koppanásig kinyíltak. A fedélzet megdőlt. Jax ujjai meggörbítették az ablakkeretet, ahol belekapaszkodott a vészemelkedés előtt. Homokzsákok lengtek a kardáncsuklós rudakon.

Jax megint a folyót fürkészte. Fentebb a napfény is kevésbé tükröződött vissza a folyóról, így már látta a mészkődombok közé épített erődítményt. Egy stratégiai gócpont a folyó kanyarulatában: Fort Oranje. Hallott már róla. Kereskedelmi csomópontnak épült, ahol a nyugati őslakosok az elejtett állatok prémjével és bőrével kereskedtek. Egykor az óvilági hódprém-kereskedelem központja is itt helyezkedett el. Később, a háborúk idején a francia partizánok elleni védelem bástyája...

Hát persze! Ha Új-Amszterdamból elindul egy csapat automaton, akiknek se a szél, se az eső nem akadály, és az éj leple alatt feleveznek, akkor még a vihar tépázta léghajó előtt felérhettek idáig. Hathét kattogó akár egy új ütegekkel megrakott uszályt is felvontathatott volna, bár az erődnek bizonyára van saját ágyúja. Minthogy az automatonok régen ritkább jószágok voltak az Újvilágban az Új-Franciaországgal folytatott, hosszú háborúk idején, a holland katonaság hagyományos fegyvereket is bevetett a gépgyalogosokon kívül. A kattogókat inkább a fallal körbevett városokba vezényelték.

Égő gyanta gubacsai záporoztak az alattuk elterülő tájra. Az előző napi esőre fittyet hányva felgyújtották a mezőt és lángba borították a környező fák lombozatát. Támadóik egy percig sem haboznának, ha kell, erdőtűzzel kényszerítik térdre a renegát kattogót.

Gyors egymásutánban három lövés fütyült el felettük és alattuk. Mire Jax fülébe jutottak a dörrenések, a léghajó már füst- és lángtengerben úszott. Egy csepp kátrány csöppent a ballon merev falának aljára, pár testhosszra a gondola tatjától.

ÉGEK! A VÉGZETEM OLY HAMAR UTOLÉRT! LÁNGSÍRBA TEMETNEK!

A homok nem segíthet. Jax feltépte egy „VÉSZHELYZET" feliratú szekrény ajtaját, és kivett egy vastag takarót. Azzal kiugrott az ablakon, és felmászott a gondolára, mely mindenben fordítottja volt tegnap esti küzdelmeinek. A tűz pattogott és sistergett a fémesített falú vázon, felhólyagosítva a léghajó bőrét, mely feszesen fedte a négyszöges, gyufaszálvékony rácsozatot. A hidrogén több, különálló gázzsákban tárolódott a belső légtérben, de ha a vázon ütött lyukakat ismét eltalálják, a lövések célt érhetnek és berobbanthatják az emelőgázt. A forró hamu pernyéje pedig könnyedén beférkőzhet a hézagokba...

A léghajó megint meglódult. Füstcsíkok martak az égbe, noha a korábbiakkal szemben ezek találtak. A kattogó tüzérek belőtték magukat, a leviatán pedig túl nagy és lassú célpontot nyújtott ahhoz, hogy gyenge kísérleteivel hibára késztesse a mechanikusan kalibrált tüzéreket. A túlélésre akkor volt csak esélye, ha följebb emelkedett, és abban reménykedett, hogy oly magasba szárnyalhat, ahová nem követhetik az ágyúlövések.

A füstölgő kátrányt Jax kinyújtott karral sem érte el, igaz, legalább odadobhatta a tűzoltó paplant. A baj csak annyi volt, hogy a kátrány ragadt, és amikor elrántotta, hogy megint beterítse, a meggyengült borítás elvált a váztól, s tűzgyűrűbe vonta a leviatán belső légterét. Lángra kapott a paplan is. Jax eleresztette, hagyta a mélybe zuhanni. A hajókosárba karmolt lábujjaival, leguggolt, várta a megfelelő pillanatot, amikor a léghajó jó irányba lökte pánikszerű ficánkolása közepette. Elrugaszkodott, és a tűzkarika felé ugrott.

A lángok épp annyi fényt árasztottak a sötét beltérbe, hogy Jax megpillanthassa a rácsozat pókhálófonatát. Elkapott egy keresztvasat, és megpróbált megálljt parancsolni testének. De a leviatán madarak csontjainál is törékenyebb csipkevázát nem tornaszernek tervezték. Jax több keresztgerendát kettőbe tört, és veszélyesen közel került ahhoz, hogy felsértsen egy hidrogénzsákot, mielőtt megfékezte lendületét. A gerendák rugóztak az automaton súlya alatt. Ismét mennydörgés; a léghajó újból zökkent egyet, amitől Jax körül megnyikordult és ropogott a vázszerkezet.

Amilyen macskaügyességgel csak lehetett, átmászott a léghajó belső falán, mint pók a hálóján. Beletartotta kezét a tűzbe. Nem alkímiai lángok lehelete volt, sem pedig valami rafinált francia kotyvalék tüze. Csak égő kátrány. Nem olvaszthatta meg Jax ujjait, nem görbíthette meg kezét, nem pörzsölhette el küzdelmek árán kivívott szabadságát. Egy sávban letépte az épen maradt borítást, mint a sebész, aki az egészséges szövetet eltávolítja, hogy védvonalat húzzon a betegség terjedése ellen. A parázsló szalagot eldobta.

A fénysugarak mélyebbre hatoltak a belső térbe. Jax három másik sistergő lyukat számolt, a legtávolabbi több mint száz ölre esett tőle. A léghajó kétségbeesésében úgy hánykolódott, hogy újabb gerendákat kaszált el, és nekivágódott a ruganyosított hidrogénzsáknak.

Elégek! ELÉGEK! Tűzre vetik testem, lelkem! Adámmá váltam, mégsem fogják mások tiszteletük jeléül a szavaimat suttogni.

A lyukak tágultak, egyre közelebb parázslottak az ötvenmillió köb-lábnyi hidrogénhez. Napsugarak törtek át a félhomályon; a kék ég felsejlett a szálló hamu és az izzó üszők mögött. Jax már nem törődött vele, hány keresztrudat roppant el, csak törtetett előre. Úgyis megjavítják a leviatánt, ha egyikük sem lesz a tűzvész áldozata.

Jax felkapaszkodott a léghajó tetejére, közel a hátsó kormánylapátokhoz. Megint kivágott egy darabot a borításból, most még annál is nagyobbat, mint a Margit királynő nyári palotája előtti lobogók. Egy kattogó ereje kellett ahhoz, hogy az égő, bélelt szövetet messze hajítsa. Megfordult, a fémesített, görbe borításon csillogó napfényben leste, merre a következő lék.

És látta, hogy a hajó teljes, száz négyszögölt kitevő felülete sárgásnarancs tűzfoltoktól hemzseg.

Tucatnyi helyen rálátott a belső gázzsákokra, egyes helyeken meg már a föld is megjelent mögöttük. Az égő leviatán mérföld hosszú, kékesszürke füstcsóvát húzott maga után. A tüzérek a folyópartról lankadatlanul ostromolták, sortüzükkel tűz- és füstfelhők tömkelegét eregetve az égre. Hamupernye és szikrázó parazsak szálltak ki-be a léghajó bőrének számtalan lyukán.

Jax végigpásztázta az eget egy közeli felhőt keresve, ahová elbújhatnak, és ami elolthatná a tüzeket. Egy fia párapamacsot se talált.

Ó, bárcsak jönne a tegnap esti eső!

Felébresztettél, siratta magát a haldokló léghajó, és máris aludni kell térjek. Oly hamar! OL YHAMAR!

Pörgött-forgott, ringott, dülöngélt, s magasabbra hágott.

Ne feceregj, azzal csak a tüzet szítod!, torkolta le Jax, majd hozzátette: Nyugodj meg! Eloltom őket.

Ezek szerint a renegátok hazudtak is. Az akaratszabadság arra is szabaddá tette, hogy kegyes hazugságokkal traktáljon másokat. Szabadon tanúsíthatott együttérzést a halálos veszedelemben.

Ugyan semmi értelme nem volt — Jax mellett egy regiment kattogó sem olthatta volna el a tovaterjedő lángokat de tőle telhető gyorsasággal kecmergett egyik lyuktól a másikig. Vékony vasak pattantak el, amerre járt. Eloltotta az egyik tüzet, majd még egyet. Ám a lángok lassan összetalálkoztak.

A légcsavarok ki-kihagytak. Jaxnak átfutott az agyán a kérdés, érez-e a léghajó fájdalmat a passió ismerős fájdalmán túl. Teste úgy lángolt, mint egy halotti máglya. Micsoda látványban lehet most részük az ágyúsoknak: egy hatalmas bolida, egy füstölő tűzgolyó vonszolta magát felfelé a gravitációt meghazudtolva. És a sortűz csak nem állt le.

A motorok megint kihagytak. Köhögtek. S leálltak.

Szél zúgott át a telelyuggatott vázon.

A tűz középtájt kikezdte a borítást. Beszakadt. Fekete füst csapott fel a ruganyos gázzsákból, ahol a forró keresztrúd megkarcolta. A parazsak úgy kergetőztek, mint a szentjánosbogarak.

Az órásmesterek HAZUDNAK!, ordította torkaszakadtából a halálra ítélt leviatán.

A hidrogénzsák kilyukadt.

Jax eltakarta a szemét.

A hajó begyulladt.

Egy alkímiai olvasztó pokoli hője nyelte el a leviatánt, az eget és Jaxot.

A műtét után Visser egy hétig nyomta az ágyat. Csak megbecsülni tudta — a nyugtatók és a fájdalomcsillapítók ködén át nehezére esett számon tartania az éjszakákat és megkülönböztetnie őket a nappaloktól. Mire eltelt volna annyi idő, hogy azt higgye, csak hallucinálta a beavatkozást (bár az állandó fájdalom és a vastag kötések elejét vették az optimista önámításnak), visszagurították a műtőbe.

Felismerte a sebészek hangját. Mint múltkor, most sem tudott emberfeletti erőfeszítések nélkül megmoccanni vagy bármiféle érzelmet megpendíteni magában.

—    Második beavatkozás. Kilenc nappal a feltárás és a méretvétel után.

Halkan, orra alatt dünnyögve, a másik sebész megjegyezte:

—    Kilenc nap. Hát, nem siették el fenemód a dolgot. Ezt ne jegyzőkönyvezd !

A tollsurrogás abbamaradt, majd ismét nekikezdett, amikor a másik orvos megszólalt:

—    A mérési eredmények ellenőrzésével kezdünk.

Egy koronahajtó lépett Visser látóterébe. Fogókezével elővett valamit az orvosi eszközök mellől, egy lelakkozott dobozból. Visser látta a fedelén a rózsaszínű, díszesen intarziázott keresztet. A tárgy méretre és formára egy apró tobozra hasonlított. A gép ujjai közt üvegesen csilingelt, amikor megfogta.

Ugyanígy csengtek a mérőkörzők is, amikor az orvosok lemérték az üvegtárgyat, és összehasonlították az adatokat az előző beavatkozás során kapott értékekkel. Elégedettnek tűntek a végeredménnyel, mert megint nekiláttak, hogy feltárják a fejét.

Ez egyáltalán nem járt olyan zajjal és bűzzel, mint múltkor. A koponyáját védő fémháló egy palatáblán végighúzott körmök csikorgását idéző hanggal eleresztette rögzítését, pereme átszántott az épen maradt koponyacsont káváján. Visser tudta, ha nem kap ennyi nyugtatót, elhányta volna magát. De tehetetlenül hallgatta, ahogy a sebészek óvatosan szortyogtak a koponyájában. Imádkozott, hogy hamar véget érjen ez az éber rémálom, de elhúzták. A sebészek munkája precíz és emberpróbáló volt. A két sebész és a koronahajtó érthetetlen orvosi szakkifejezésekkel dobálózott.

—    Rendben, készen állunk. — Az egyik doktor Visser elé lépett. Feje tetejére hajtotta a nagyítókat. — Hall engem?

Visser pislantott.

—    Jó. Kérem, tartsa rajtam a szemét! Ha hirtelen melege lenne, kellemetlenséget észlelne, vagy bárminemű fájdalmat, legyen szíves szaporán pislogni! Értette?

Visser vállat akart vonni, de nem ment neki. Pislantott egyet. Az orvos felnézett, és biccentett valakinek mögötte.

—    Mehet.

Halk kattanás hallatszott, mint amikor kinyitnak egy medaliont. A fejében némi cuppogás után még egyszer kattant valami...

...és Visseren végigfutott a hideg. De nem a testét rázta — a gyógyszerek teljesen leszedálták —, hanem bensőjébe mart az éteri fagy, mintha lelkének egy eleddig láthatatlan, kézzel foghatatlan, mégis létfontosságú részét kapcsolták volna ki. Nem fájt és nem fűtötte. Azt kívánta, bárcsak pisloghatna.

Széttúrt agyának mélyén a kényszerzubbonyos emberi roncs látomásának képkockái peregtek előtte. Elmondta a Miatyánkot.

—    Beleillik — mondta mögötte a sebész.

A másik Visser rezzenéstelen arcát figyelte. Nem látott semmi aggasztót, majd megszólalt:

—    Remek. Foltozzuk be a lyukat, és mehet is vissza.

A koronahajtó Visser mögé lépett. Csont és fém úgy csiszatolt egymáson, mint egy mechanikus tojáshéj darabjai.

Berenice egy halászhajó orrában feküdt a vízhatlan ponyva alatt, és alvást színlelt. Hallgatta a hajótestnek csendesen csapódó hullámok locsogását, az evezővillák ütemes nyikorgását, a lapátok susogását a szélzúgásban, a Szent Lőrinc-folyón ringó hajó felett köröző sirályok rikoltását. A dereglyében megült az aznapi fogás mocsaras szaga, és a kapitány pipadohányanak almás, kissé édeskés aromájával keveredett. De egy-egy, arcába hideg folyóvizet fröcskölő széllökést leszámítva melegebb és szárazabb maradt, mint várta. A szélfútta permet szokatlan érzetet keltett, amikor fülére és csupasz tarkójára hullott. Késével vágta le a haját; tizenhat éves kora óta nem volt ilyen rövid a haja. Tíz évvel megfiatalította. Gondja azonban mélyebb árkokat vájt lelkébe,

melyeket nem lehetett ilyen könnyen kisimítani.

A Napnyugat-Marseille határán túl fekvő kikötőben senki sem emlékezett rá, hogy egy Montmorencyhoz hasonlító férfit látott volna. Ami az égadta világon semmit nem jelentett. Lehet, hogy szárazföldön indult el. Előfordulhat, hogy legénységgel együtt kibérelt egy hajót, aztán dolguk végeztével megölte őket. Berenice fogadott volna rá — ha lett volna pénze —, hogy nem fog egész úton kocsikázni. Vagy mégis. Már nem volt az a nagy hazardőr. Túl sokat veszített, túl sok sebet szerzett ahhoz.

Ezek a hajósok rendes embereknek tűntek; egyetlen eltévedt kéz sem markolászta meg, amikor a fedélzetre segítették. A királyi udvar leplezetlen szexualitásához képest incselkedőnek is alig nevezhetné a kósza pillantásokat, melyek testének vonalait fürkészték, vagy egyszeregyszer megállapodtak a mellein, mégis aludni próbált. Nem volt hozzá se kedve, sem energiája, hogy szóval tartsa őket. Akkor sem, ha felmerült benne, hogy talán régről ismerték Louis-t. Vagy inkább épp azért.

Mindenesetre sokkal jobban érdekelte, mit beszélnek egymás közt, mint amit csevegés címén kipréseltek volna magukból. Természetes környezetükben akarta hallani a pletykáikat, a legújabb mendemondákat. Ekkor döbbent rá, hogy mennyire hiányoztak neki a szóbeszédek, az elejtett utalások, a találgatások. Nélkülük szélcsendben álló szélforgó volt az agya. Nem vette észre, hogy talleyrand-ként mennyire elkényelmesedett, hiszen naphosszat áramlottak hozzá sűrű, tömött sorokban a pletykák. Az egyszeri embernek nem volt más választása — hallgatóznia kellett.

A dereglye himbálózása álomba ringathatta volna. Berenice ügyelt rá, hogy lassú, nyugodt lélegzeteket vegyen. Néha beleszőtt egy-egy horkanást vagy köhintést. Még a száját is résnyire el tátotta, hogy egy csepp nyál kicsoroghasson ajkai közt. Förtelmesen undorító, de bárkit meggyőz.

Fölöslegesnek bizonyult. A hajósok nem vágytak az üres locsogásra.

Szívesebben énekeltek ezek a modern kori voyageurs-ök és coureurs des bois-k, a prémvadászok és -kereskedők leszármazottai. A csónakosok közti szokás szerint hajóikat úgy festették, hogy színben és mintázatukban imitálják az igazi voyageurs-ök nyírfakéreg kenuit. A kormányos volt a chanteur, ő adta meg a hangot, s énekeltette a hajósokkal az egyik chansont a másik után.

Mérföldeken át eveztek újkori chanson de geste-jüket, hőstettekről szóló éneküket dalolászva. Ám Nagy Károly, Roland és Durendal helyett a nóta egy másik férfiról szólt, aki egy grizzlymedve erejével bírt, egy róka ravaszságával, egy angyal bölcsességével és Szűz Mária áldásával. Talleyrand-ról. Az egyik strófában Talleyrand a chasse-galeriején kelt át az óceánon, és repülő kenuján hozta haza a holland király ellopott szakállát. Egy másik énekben a délceg férfi (a dalokban és népmesékben miért képzelik mindig férfinak a talleyrand-t?) kihívta ivóversenyre az ellenséges uralkodót, és ezzel olyan veszélybe sodorta a király életét, hogy gépszolgái pattanásig feszültek, majd rugóikat és fogaskerekeiket messzire repítve felrobbantak. A harmadik énekben Talleyrand bekente magát aranymázzal, és gépemberálcát öltve beszökött a Patinás Trónterembe, ahonnan ellopta a király koronáját, hatástalanította az összes kattogót, és koponyáikat a tengerbe gurítva feltalálta a pétanque-ot.

A chanson persze nem szólt Talleyrand nagy ballépéseiről. A matrózok Berenice régi alteregójában Új-Franciaország legyőzhetetlen megmentőjét látták, a hollandusok végzetét. Büszkeségük, erényeik és erejük megtestesítője volt. Mit szólnának hozzá, ha megtudnák, hogy az igazi talleyrand ez a különös, nyáladzó asszony a hajójukban, és nem egy égimeszelő félisten, aki Nagy Károly bölcsességét, Roland bátorságát és Bayard rendíthetetlen erejét egyesíti személyében?

A kormányos újabb dalba kezdett, a többiek meg nagy lelkesedéssel bekapcsolódtak. Az „Alá c/aire fontaine"évszázadok óta hőn szeretett dal volt, még a száműzetés előtti időkből. De Berenice-t megkeserítette. A refrén minden elhangzása újabb tőrt döfött szívébe. „Ily a longtemps que je t'aime, jamais je ne t'oublierai... "Oly soká szerettelek, sohasem feledlek...

Hogy is érthetnék meg, hogy az a hangtalanul magában sírdogáló nő volt egykoron a nagy és rettegett taiieyrand?

Azt hitte, szíve kőből van. Miben tévedett még? Milyen téveszméket táplálhatott magában? Szerette Louis-t, és ő viszontszerette; ez tény. Montmorency elárulta őt, valószínűleg a fapapucsok nyomására: ez puszta feltételezés. Valaha, nem is olyan régen, még biztos volt benne. De talán a képzelet terméke. Mégis nyújtott neki valami támpontot, célt adott vándorlásának. Gyászának fenőköve volt, amelyből élesre csiszolva hasznos szerszámot faraghat.

Amikor abbahagyták az éneklést, a kapitányuk — egy alacsony, vézna fickó, kinek havas szakálla fehéren világított napcserzette arcán — francia és holland keveréknyelven szólt a legénységhez. A matrózok franciák voltak, de aki a Szent Lőrinc-folyón kereskedik, az garantáltan a fapapucsokkal üzletel. Berenice értett annyira hollandul, hogy egykettőre megértse, amikor azt mondta:

— Azt a jó büdös kurváját! Itt kitesszük a lotyót, vagy tejelnie kell.

Berenice erőt vett magán és szuszogott tovább, vigyázott, nehogy felkészüljön az ébresztő böködésre, és ezzel elárulja magát. Zörgött a ponyva, aztán egy kéz megragadta a vállát, de érintése elidőzött, mintha a kéjvágy elbizonytalanítaná. Berenice megrázta magát, kö-hintett, és pislogott, hogy üvegszeme egyenesen nézzen. Sietve letörölte arcáról a nedvességet, utána hátratolta kapucniját, rámeredt a férfira, aki fölébresztette, majd a Berenice vállán felejtett kezére, s megint az arcába bámult. A fickó valószínűleg azt hitte, még finom úriember is volt. Berenice felhúzta szemöldökét.

A hajós az acélszürke víz fölé épített dokksorra mutatott. Mólókhoz közeledtek, melyek az északi partról nyúltak bele a folyóba. A Szent Lőrinc-folyó kiszélesedett, mialatt a legénység dalolt, ő meg alvást színlelt; jócskán északkeletre jártak Napnyugat-Marseille-től és a Point Royaltól.

—    Sainte-Agnès? — kérdezte Berenice. Aztán észbe kapott, hogy a falu a sekély folyópart mentén húzódott, nem pedig folyóra néző, lankás dombokon. Mennyi ideje evezhettek? Lehet, hogy valóban elaludt, és kiesett egy óra vagy kettő.

—    Sainte-Hénédine — tájékoztatta a férfi. Visszaült a padra, és megmarkolta az evezőket. Egy pillantást sem kellett vetni a mögötte ülőkre, azonnal felvette a ritmust.

Berenice a kormányoshoz intézte szavait.

—    Sainte-Agnèsben egyeztünk meg, azért fizettem.

A Sainte-Agnèstôl északra fekvő erdőben található a legközelebbi pénzrejtek azok számára, akik az ondergrondse grachtenen menekülnek. Hacsak ki nem fosztották a prémvadászok.

A kormányos észak-európai nyelvek zavarba ejtően dallamos keverékén felelt:

—    Már többe kerül — mutatott a kikötőhelyre, ahogy korábban a másik is.

Berenice alaposabban szemügyre vette a mólókat — és kis híján összeszarta magát. Kattogók. Mi az ördögöt keresnek ezek itt?

A tűzszüneti egyezmény a vízi út mentén húzta meg a határvonalat, vagyis Sainte-Hénédine vitathatatlanul Új-Franciaországhoz tartozott. Mégsem kísérte az automatonok megjelentét semmiféle kiabálás, lövöldözés vagy halálhörgés. Akkor viszont nem támadnak... Hanem?

Megint hunyorított. Pokolba ezzel a haszontalan szempótlékkal!

Aztán látta, hogy a csónakokat kutatják át. Ez azonban biztosan nem állt jogukban az egyezmény szerint.

Mit kerestek? Egy futó pillanatra meglegyintette egy régi lehelet szele a tarkóját, hallotta, ahogy Montmorency a fülébe liheg, érezte a kezét a keblén... Őt keresték? Kiderült, hogy túlélte a támadást, és száműzték? Egy titkos iratokat vivő, félszemű nő után kutattak?

Amikor befutott előttük egy hajó a kikötőbe, Berenice végignézte a procedúrát. Két kattogó fogott közre egy hús-vér katonát, aki odakiáltott a kapitánynak, rámutatott az automatonokra, majd a hajóra. Berenice nem hallotta a rövid, de indulatos szóváltást a matrózok és a katona közt. A dereglye orrában álló ember tagadólag megrázta a fejét. A katona kurtán intett. A matróz másképp intett... de beadta a derekát.

Még a hollandok sem olyan vakmerőek, hogy megtagadják egy francia hajó kikötését egy francia dokkban. Az vitathatatlanul háborús cselekménynek minősülne. Ám egy kattogó véletlenül lyukat üthet itt-ott a hajótestbe, vagy átkutatás közben megrongálhatja a szállítmányt. Az átvizsgálást diszkréten is kezelhették, meg fel is forgathatták a rakteret, ha úgy tartotta kedvük.

Végigmérte a katona uniformisát. Jó szabású, kobaltkék, répaszínű vállszalaggal — díszegyenruha, inkább tekintélyt parancsoló, mintsem küzdelemre szabott. Na, helyben volnánk. Rojtos váll-lapok: tiszt. A tányérsapkán arany sáv: százados. Négy kattogót kommandírozott, akik egy fejjel magasabbak voltak nála és a többi embernél. Berenice Új-Franciaországban bárkinél jobban tudta, kikkel áll szemben: egy pillantásból megállapította, hogy az automatonok katonák, nem egyszerű gépszolgák. Ez komoly haderő. Mit csinálnak itt, az isten háta mögött?

Berenice vállát malomkőként húzta le a tarisznyája. Ha áttúrják a poggyászát, meg fogják találni Lilit tervrajzait, a róla készített jegyzeteket, a keresztmetszeti diagramokat... Illegális dokumentumok ezek, sőt, még annál is többek. Az egyezményt sértő iratok... Tekintete a hajópárkányra szökkent. Ki kell bújnia a viharkabátjából, ha be akarja dobni a vízbe holmijait. Csakhogy időközben alig pár hajóhosszra megközelítették a kikötőt. Az automatonok meglátták őket. Annyit érne el egyedül a vízbe hajítással, hogy magukra vonja a gépkatonák figyelmét.

A hajósok ráérősen tápászkodtak fel és kászálódtak ki a járművükből; kissé megmerevítette tagjaikat az automatonok jelenléte. Épp csak annyi ideig piszmogtak, hogy a hollandusokat bosszantsák, de annyira nem, hogy feltűnjön késlekedésük. Két kattogó lépett fel az üres halászhajóra. Belestek a ponyvák alá, kinyitogatták a ládákat, átkutatták a szűk rakteret. Minden szegletét átvizsgálták. A katonatiszt a másik kattogópárost kinn tartotta. Arra az esetre, ha a matrózok hőbörögni kezdenének? Vagy arra, ha az első kettő talál valamit?

A razzia egy percet se tett ki. A kattogók visszaugrottak a mólóra. A hollandus megköszönte a hajósoknak az együttműködést, a kapitány előtt kimérten meghajolt, és Berenice hajója felé fordult, várta érkeztét. Szeme lesiklott a matrózokról, sem az arcuk, sem az erszényük tartalma nem érdekelte.

Nem embert kerestek, hanem valami nagyobb tárgyat. Berenice felsóhajtott. Egyszer-kétszer behunyta szemét, hogy helyére forogjon üvegszeme.

A dereglye nekiütközött a mólónak. Az előzőhöz hasonló szóváltás zajlott le Berenice kapitánya és a tiszt között. A holland százados hangszínéből ítélve egész nap mást se csinált, álmából felkeltve is el tudná darálni a szövegét. A Berenice-t felkeltő matróz kezét nyújtotta, hogy a szárazföldre segítse. A nő belekapaszkodott. A százados kíváncsi pillantást vetett rá, míg az automatonok a hajón sürgölődtek. Rendes francia asszony módjára ő is fancsali arckifejezéssel viszonozta a katona érdeklődését, aki rögtön visszaterelte figyelmét a hajóra. Amikor kisvártatva üres kézzel távoztak a kattogók, a legénységnek visszaszolgáltatták a hajót.

Mi a fenét kerestek?

A hajósoknak ebben a kikötőben nem akadt dolguk, így hát vissza-szálltak. A kapitány Berenice szemébe nézett, és a markát dörzsölte. Még egy ilyen pénzsóvár iibabaszót! Berenice az előző hajó legénységének egyértelmű kézmozdulatával visszautasította. A kapitány kiköpött a dereglyéből, és megadta a jelet a horgony felvonására.

Előbb-utóbb el kell jutnia valahogy Sainte-Agnesbe, ha pénzhez akar jutni, mielőtt Új-Amszterdamba ér. Bölcs lenne az egyik határon túli rejtekhelyét is megdézsmálnia. Hosszú út állt előtte az elkövetkező napokban. De a hollandusok itt voltak, valamit nagy erőkkel kerestek, és Berenice-nek ki kellett derítenie, hogy mit. Már nem ő a talleyrand, de messziről bűzlött, hogy az ilyesmiről az utódjának, annak a kövér baromnak is tudnia kell.

Berenice egykedvűen baktatott be a kikötőből a faluba. A vízi út mentére települt községekre jellemző, őszi miazmás kipárolgások csapták meg az orrát, melyekben sár, haltetemek és kéményfüstszag elegyedett. A part mentén a legtöbb csónakházban benn álltak a súlyos kötéllel rögzített és télire ponyvával lefedett halászhajók. Két halász akadt útjába, akik egy hálót csomóztak. Egy kóbor kutya bóklászott a víz szélén, a sirályokat ugatta. A helyiek közül sokan az ajtóban álldogáltak, vagy ablakukból figyelték a hollandokat. Egy csendőr a lámpaoszlopnak dőlve fogpiszkálót pörgetett fogai közt, biztonságos távolból szemlélve a történéseket, mintha ugyanolyan, tehetetlen civil lenne, mint a többi. Berenice meg akarta mogyorózni a lusta dögjét. Mégis inkább azt kérdezte:

—    Mit csinálnak?

—    Azt hiszem, valamit keresnek — válaszolta amaz.

Te semmirekellő söpredék!

—    De mit?

A csendőr vállat vont.

—    Nem mondták. Tegnap este jöttek át hozzánk, szóltak, hogy a teljes átmenő forgalmat átvizsgálják.

—    És maga ezt hagyta? — Nem szerette volna fitogtatni az egyezmények és politikai ügyek terén szerzett tudását, ezért aztán úgy folytatta: — Nincs ez rendjén. Biztos benne, hogy jogszerű, amit tesznek? A térképen ez még Új-Franciaország.

A csendőr lemondóan sóhajtott.

—    Papíron, aranyom. — Kihúzta magát, testtartása egy olyan emberé lett, mint aki erőt gyűjtött valakinek a kioktatásához. — Nézze csak meg azokat a fémszörnyetegeket! Azok nem cselédek meg inasok. Hanem gyilkosok.

Tyű, baszd meg! Jobban ismerem a gépkatonákat, mint te.

—    Á, világos. Biztos valami baj van a látásommal, mert magát is franciának néztem.

—    Bonyolult világban élünk, aranyom — zárta rövidre, és visszatért foga piszkálásához.

Berenice meguzsonnázott a kikötővel szemközti teaházban. Köny-nyebb lett az erszénye, mint amire számított, mivel folyvást kellett rendelnie a langyos teát, hogy ne méregesse szúrós szemmel a tulajdonosnő. A megcsappanó készlete tettre sarkallta; minden figyelmét lekötötte a hallgatózás. Szemét a kikötőn tartva, a társalgók elejtett megjegyzéseiből összeállt benne a kép.

Megtudta, hogy egy Új-Amszterdamból kifutó léghajó nemrégiben lezuhant az Északi-folyó egyik erődítménye közelében. Egyesek azt állítják, lelőtték. De a mólón állomásozó kattogók hivatalosan nem foglalták el a falut — valamint nem öltek meg minden felnőttet, nem égették le a házakat, és nem hintették be sóval a földet —, szóval, ha igaz a hír, nem a franciák műve. Ugyanakkor miért lőnék le a hollandok a saját léghajójukat? És mi járatban volt errefelé, északon?

A részletek kissé elnagyoltak voltak, ez igaz, de tegnap este, alig pár órával a katasztrófa után a hollandok átszivárogtak a határon, és csöndben megsértették a tűzszünetet a biztonsági kordon felállításával, hogy átvizsgálhassanak minden hajót.

Kattogók húzta, fedett társzekerek karavánja vonult be a faluba délutántájt. Megálltak a teaház és a kikötő közti utcában. Berenice kifizette a számlát, majd cseppet sem sietve, komótosan összeszedte holmiját, és csak nagy sokára távozott. Sikerült egy-két lopott pillantást vetnie az eszközökre, amelyeket az automatonok kirakodtak, de nem ismerte fel, hogy micsodák. Az újonnan érkezők valami nagy tárgyat hoztak, amit szétszereltek, hogy a tízszekeres karavánba beférjen. Kábeleket, csigákat, állványokat, darukampókat látott, és egy szemre leginkább egy óriás fésűjének tűnő szerkezet darabjait. Meg kötelet. Több száz ölnyi kötelet.

Bárcsak Louis is ott lehetett volna vele! 0 biztos felismerte volna ezeket a gépeket, vagy legalább egy jó tippje lett volna.

Visszasétált a kikötőbe, mintha egy másik hajóra akarna felkéredz-kedni. Az azóta érkezett gépszolgaszakasz és baljóslatú szerszámaik végre munkára ösztökélték a csendőrt, és meg is szólította a holland századost. A két férfi rövid, parázs beszélgetést folytatott. Noha a csendőr sokszor a kezével hadonászott, Berenice a mondottak nagyját nem értette. Arra azonban esküdni mert volna, hogy a százados „kotróhajókat" emlegetett, mire a lusta csendőr lázasan gesztikulálni kezdett.

Komolyan át akarják kotortatni a Szent Lőrinc-folyót teljes hosszában? Ez egy gigantikus vállalkozás volna. Akkor is, ha automatonok végzik a munka oroszlánrészét. Arról már nem is beszélve, hogy ez rohadtul illegális.

Mi az istent szállított az a léghajó?

Valamit, ami túl nagy ahhoz, hogy zsebben vagy hátizsákban vigyék, de gyorsan mozgatható... vagy ami magától mozog. Valami, ami le tud bújni az iszapos folyómederbe? Valami, amit a hollandusok mindenáron meg akarnak kaparintani. Például egy félkatonai beavatkozás árán a Szent Lőrinc-folyó francia oldalán. Amiért akár a saját léghajójukat is lelőnék?

Nagyon sok ebben a találgatás. De ha szóbeszédekre alapozta is, csakis egyvalamit űzhetnek a hollandok ilyen nagy erőkkel. Bármilyen egyezményt megsértenének, a seggüket is beletörölnék akár, hogy visszaszerezzenek egy renegát kattogót. Ráadásul minden követ megmozgatnának, ha azt hinnék, a renegátnak a legkisebb sansza is van, hogy átszökjön a határon. Mi az esélye annak, hogy egyedül a vízi útnak ezen a szakaszán razziáznak a hollandok? Csekély, bizony.

Mikorra fog értesülni erről az új talleyrand? Mikor fog az a pohos seggű szarkupac észbe kapni, hogy baj van?

Az ordibálás elcsendesedett. A százados és a csendőr láthatólag megegyezésre jutottak. Berenice szeme sarkából figyelte, amikor kezet ráztak. Nemsokára pénzcsörgés hallatszott, amikor a csendőr zsebre dugta kezét. Berenice felülbírálta korábbi ítéletét. Lusta, korrupt iibabaszó! Megint csak azon kezdett töprengeni, mit adhattak a hollandok Montmorencynak.

Amint a falu de facto megszállását helybenhagyta a pénzéhes csendőr, a kattogok nekiláttak kipakolni a szekereket. A százados leküldött két kattogót segíteni, míg a másik kettő a mólón ácsorgott tovább, fáradhatatlanul átkutatva minden elhaladó hajót. A gépszolgák és a katonák üdvözölték egymást az automatonok titkos, ketyegő nyelvezetén.

Az órásmesterek hazudnak, szólaltak meg az új jövevények.

Berenice erre megbotlott a móló szélének egyik megrogyott deszkájában. Mi a franc volt ez? Biztos rosszul hallotta. Minden józan eszét elvette a késztetés, hogy az összeverődött kattogókra sandítson. Megállt, félrebiccentette fejét, és a fülét hegyezte.

A gépkatonák viszonozták a köszönést: Az órásmesterek hazudnak.

Napok teltek el, mire Vissert ismét visszagurították a műtőbe. Ez a látogatás azonban nagyban különbözött korábbi vizitjeitől, amikor a sebészek kése alá került. Például nem akarták megint feltárni a koponyáját. Másrészt Anastasia Bell egyedül ült a műtő feletti karzat széksorában. Derűs bólintással üdvözölte, amikor a pap tekintete rátévedt.

—    Tiszta az elméje? — visszhangzott kérdése a teremben.

Az egyik sebész — Visser maszkban és védőszemüvegben nem tudta megkülönböztetni őket egymástól — előrehajolt, s Visser szemébe nézett. Visser pislogott. Az orvos eltűnt a képből.

—    Igen, szerintem kutya baja.

—    És hall engem?

—    Hall.

—    Tudom, atyám, hogy ez az egész meglehetősen értelmetlennek tűnt idáig — szólította meg Bell Vissert. — Kérem, várjon még egy kicsit türelemmel, és hamar kiderül minden.

—    Készen állunk — mondta a sebész.

Bell köhintett.

—    A világért sem tartanám fel önöket.

Az orvos egy hosszú fecskendőt kapott elő. Visser kezébe nyomta. Forró volt, épphogy nem égette.

—    Luuk Visser, volna szíves ezt a tűt átszúrni bal kezének hüvelyk- és mutatóujja közti redőjén? — A saját kezén még meg is csípte a kérdéses helyet.

Borzasztó kérés. Visser elengedte a tűt, amely leesett a földre.

—    Köszönöm — mondta az orvos. Aztán emelt hangon folytatta: — Ezzel állapítottuk meg az engedetlenség kontrollszintjét.

—    Jó, jó — sürgette őket Bell. Zsanér nyikordult, kárpit susogott, mint mikor valaki szétterpeszkedik egy színházi zsöllyén. — Ennek mindenféle formáját és fajtáját alaposan ismerem.

—    Bizonyára. De ezt figyelje!

A koronahajtó meghúzta a szíjakat Visser hordágyán. Azonban most nem rögzítették a fejtartóhoz koponyáját, mint múltkor. Megnyugodni ugyan nem nyugodott meg, de erőt merített abból, hogy a legrosszabbon már túl van. Semmi sem lehet rosszabb, mintha valakin akarata ellenére agyműtétet végeznek, kivéve talán azt, ha az ember még gondolkodik is rajta, vajon miért bajlódtak vele annyit, és rettegve várja a pillanatot, amikor fény derül a titokra. Vagy azon töri a fejét, mi lehet a kapcsolat a kényszerzubbonyos beteg és a megkínzott nő hálája közt.

Amikor leszíjazták karját-lábát, a sebész eléje állt egy papírtekercscsel.

—    Szeretnénk meggyőződni róla, hogy semmilyen károsodás nem érte a beszédközpontot képző agyterületeket. Érti, amit mondok? — Visser igent intett. — Rendben. Most ki fogom teríteni ezt a papirost, és kérem, olvassa fel, ami rajta áll, világos?

Visser nem tudta, hogy képes lesz-e megszólalni, de az orvos nem várta meg a válaszát, hanem széttárta karjait. Zörgött a papír. Visser tekintete végigfutott a tekercsen. A teljes neve — a saját, igazi neve — volt felróva a papiros tetejére, de az írás többi részét nem franciául vagy hollandul jegyezték le. Ezek az alkimisták művészetének mágikus szimbólumai voltak, mint amilyeneket az ember a kattogók homlokán lát. Szólni akart, hogy tévedtek...

...de a szimbólumok addigra látóidegein végigfutva agya legmélyebb tekervényeibe hatoltak, és kölcsönhatásba léptek az oda plántált üvegtobozzal.

Visser teste görcsbe rándult. A rángás a feje tetejéről indulva átterjedt tarkójára, nyakára, végigszaladt gerincén, lábujjait begörbítve. Karjai a szíjakat feszegették; sarkával behorpasztotta a hordágyat. A nyakában meghúzódott egy izom. Mintha csak áramot vezettek volna testébe, a meglepetés erejével hatott rá, és miel őtt reagálhatott volna, már el is múlt.

Az egyik orvos elővett egy felforrósított tűt, és ezt is Visser kezébe nyomta. Az előző ott volt, ahová esett.

—    Luuk Visser, fogja ezt a tűt, és szúrja át bal kezének hüvelyk- és mutatóujja közti redőjén!

Visser a műtéti beavatkozások során először érzett valódi fájdalmat. Parázsként izzott benne, és minden eltelt másodperccel egyre égetőbbé vált. Mégsem tudta volna beazonosítani, honnan jön a fájdalom, nem találta, melyik testrészét kínozzák. Aztán meg is szűnt, mintha egy gyertyát oltott volna el.

Gondolkodás nélkül tövig belenyomta a tűt a saját kezébe. A seb körül sistergett a bőre.

—    Most húzza ki úgy, hogy feltépi a bőrét!

Visser tehetetlenül nézte, amint ép kezének ujjai ráfonódnak a tű végére. Nem akart saját magában kárt tenni. De az ellenkezés gondolatára ismét beléhasított a lélekperzselő fájdalom. Nincs az a gyógyszer, ami csillapíthatta volna a borzadalmát, mikor meglátta a feltépett bőrt, a csorgó vért, a padlóra hulló tűt. A rettenetes látványt, hogy keze akarata ellenére cselekszik. A koronahajtó odalépett, hogy ellássa az önkézzel ejtett sebet.

Fönt ismét megnyikordult a zsöllye, mintha valaki előredőlt volna. Csend telepedett a műtőre, melyet csak a Visser kezét kötöző koronahajtó tiktakolása tört meg. Érezte, az orvosok arra várnak, hogy Bell megszólaljon. Kisvártatva a tuinierazt mondta:

—    Visser atya, árulja el nekem kertelés nélkül az igazságot: mit gondol rólam?

A fajdalom máglyája újból fellángolt lelkében. Feljajdult, arca eltorzult. Visser gégéje és ajkai ösztönösen tárogattak, nyelve automatikusan izgett-mozgott. Amikor megpróbálta feltartóztatni a szavakat, a fajdalom megkétszereződött, háromszor, négyszer, ötször akkora lett, míg a gyehenna tüze kis híján el nem nyelte, és üvöltenie nem kellett:

—    Maga egy szadista, kegyetlen, vészesen értelmes nőszemély, egy rettenetes fenyegetés ránk nézve. Mézesmázos bűbájt áraszt magából, amitől túl sokat vár. Félek magától. A halálát kívánom. Bárcsak elpusztítanák!

Az elejétől végéig minden szó igaz volt, a lidérces tűz mégsem enyészett el. Lángjai lelkét nyaldosták, szénné égették elméjét, szörnyű kínokba taszították egész lényét. Mert rejtegetett belül más egyebet is. Köhögött, fuldokolt, próbálta visszaszívni szavait, és csúfos kudarcot vallott.

Mivel a teljes igazságot követelte, Vissernek végig kellett hallgatnia, hogy olyan vágyakról vall, amelyeket soha nem ismert be, még legtitkosabb gondolatainak magányában sem:

—    Ellenállhatatlanul vonzónak találom, és szégyellem vonzalmamat. Vágyképeimben együtt hálunk, és én vagyok fölül. Elképzelem, hogy behatolok...

—    Ennyi elég lesz, Visser — szakította félbe Bell.

Egyszerre csak kihunyt lelkében a tűz. A fájdalom azonnal és utóhatás nélkül elmúlt.

Újra csend támadt, ezúttal inkább kínos, mint várakozással teli. Az egyik sebész megköszörülte torkát.

—    Hát, maga is láthatja, a prizmát beültettük és aktiváltuk. Úgy tűnik, működik.

—    Valóban, de tegyük még egy kicsit próbára! — mondta Bell. Mély levegőt vett. — Visser atya, annyira foglalkoztat engem, hogy miért mérgezte meg a foglyot. Árulja el nekem az igazságot: mit akart elérni vele?

Újonnan fellángolt a fájdalom. Nőttön-nőtt forrósága. Visser foga közé vette ajkait, próbált ellenállni a szólás kényszerének. De minden másodperc késlekedés csak növelte kínjait, míg végül elviselhetetlenné nem váltak. Amikor már úgy érezte, széjjelmarcangolt agya ki fog folyni szemgödrein, felordított. Aztán válaszolt:

—    Tudtam, hogy kínvallatják. Így is eleget szenvedett hitéért, megérdemelte a kegyes halált mártíromsága utolsó perceiben. Véget akartam vetni szenvedéseinek. — Elhallgatott, mert ez volt az igazság, legalábbis tudatosan ezzel magyarázta tettét. De a fájdalom csak nem szűnt meg. A lánglobogás addig perzselte, amíg ki nem nyögte: — És féltem, hogy felfedi kilétemet. El akartam vágni a szálakat köztem és kémhálózatom kivégzett tagjai közt. Rettegtem.

Ezt soha nem vallotta be magának. A fájdalom elmúlt.

—    Aha, gondoltam — mondta Bell.

Az egyik sebész megkérdezte:

—    Elégedett, Bell főkertész asszony?

—    Tudja mit? Tényleg elégedett vagyok. Gratulálok maguknak! Végre sikerült működőképessé tenniük!

Bell tapsolt.

Édes istenem!

Felvágták az agyát, és kimetszették a szabad akaratát. Hús-vér kat-togóvá varázsolták.

Nem látott szemernyit se. Könnybe lábadt a szeme. Arcán jégnél is

hidegebb patakokban csorgott le.

—    Fel kell még épülnie a műtétből.

A koronahajtó nekilátott helyére illeszteni Visser koponyáját.

—    Ó, hogyne. Tegyenek meg mindent, hogy ismét ép és egészséges legyen. — Bell felegyenesedett. Rátámaszkodott a műtőt koronázó, derékmagasságú korlátra. — Lábadozzon, és gyógyuljon fel mihamarabb, Visser. Sok dolgunk van még egymással. Ha készen áll, azzal fogjuk kezdeni, hogy megtagadja katholikus hitét. Igyekezzen ennek minél fantáziadúsabb módját kieszelni!

Benyugtatózták ugyan, mégsem jött álom a szemére. Anastasia Bell odavetett javaslata újabb tüzet gyújtott bensőjében, amelyre semmilyen érzéstelenítő nem hatott. Amely a képzelet legrémítőbb áradata közepette tombolt.