Mennydörgés és lángvihar emésztette el a világot.
A robbanás moraja hangot túlszárnyaló fizikai erővel bírt. A kárhozat kohóizzása körülölelte Jaxot, ezer meg ezer táncoló lángnyelve pirítgatta. Összegömbölyödött, ahogy csak tudott, hogy megvédje a mellkasába dugott üveggolyóbist. A leviatán látványos pusztulása Jaxot egy értelemmel bíró ágyúgolyóvá változtatta, s nagy ívben az erdő fölé repítette. A lángtenger robaját elfújta a szél zúgása. Röp-pályája tetején nem várt béke öntötte el néhány másodpercre. Pörgése közben fel-felvillant az ég, a tűz, a víz, a föld. (A négy őselem, gondolta Jax. Az alkímia eredeti építőkockái) A folyó folyását követve a tüzérek lőállásától mintegy ezer lépéssel arrébb ért földet.
Kiegyenesedett, mielőtt a vízbe csapódott volna. Külön erőfeszítésbe került legyőznie belső szerkezetének aggasztó nyikorgását és remegését, de lefeszítette lábfejét, nyílegyenessé nyújtotta végtagjait és gerincét, fejét hátraszegte. Teste gerellyé változott. Lándzsaként fúródott a folyóba, óránkénti száz mérföldet meghaladó sebességgel.
Nem csobbant nagyobbat egy magát felvető halnál. És nem is fejlesztett több gőzt, mint egy hetvenakós teáskanna. Fehér zaj förgetege ölelte körbe.
Olyan simán siklott a vízben, hogy a folyó fenekébe fúródott. Aztán még tovább. Karmos lábujjai éket vertek a vastag iszaprétegbe. Üledék buzgott fel fémcsontvázának rései között. Sár tapadt minden fogaskerékhez, huzalhoz és csapágyperselyhez, amikor nagy cuppanás-sal beleállt a folyómederbe. Még a szeméhez is.
A gőz utolsó pamacsai buborékba szisszentek és eltávoztak, csak a forró fém ketyegett és a felkavart iszap bugyogott. Jax minden eddiginél feketébb sötétségben feküdt. A méh sötétjében. A sír csöndességében. Melyet nem zavart meg a víz halk áramlása sem.
Beásta magát a folyó alá.
Látták-e a vízbe hullását? Vagy álcázta zuhanását a völgyre záporozó, miriádnyi lángoló roncsdarab? Vajon üldözői szemében több volte a meggyilkolt leviatán valamelyik vörösen izzó alkatrészénél? A léghajó megváltójának hitte Jaxot, barátként, felszabadítójaként kezelte. Ám a szabadság nem önzetlen ajándék volt, hanem egy számító elme terméke. Manipuláció. Kétségbeesésében Jax szántszándékkal kihasználta a léghajót, figyelmen kívül hagyva sérülékenységét. Talán mindig is tudta, hogy csak veszélybe sodorhatja az ormótlan óriást. Jax menekülése nem először járt ártatlan áldozatok halálával.
Jax szét akarta tárni karját-lábát, hogy békatempóval elérje a folyó fenekét. Szaggatott csengés-bongás hullámzott végig az üledéken. Testében ide-oda cikázott a beragadt fogaskerekekben keletkezett energia.
Moccanni se tudott.
Nem az iszap miatt, az túl puha volt ahhoz. Még ha sár férkőzne minden hajszálvékony hasadékába is, akkor sem győzhetnék le alkímiai titánerejét. Jax sorban megrezegtetett minden illesztéket és zsanért, nézte, mennyire korlátolt mozgásában, az ellenállást becsülget-te, hallgatta a félrecsúszott alkatrészek kattogását és csikorgását.
A tűzgolyó felhevítette testét. Zuhanás közben még mélyebbre vezette a hőt fémvázába. Csakhogy nem egységesen oszlott el, mielőtt a hideg folyóvíz lehűtötte. Másodpercek leforgása alatt ezer fokon izzó üstökösből egy folyómeder őszi hűsébe merült. Gyors felhe-vülés, gyors lehűlés. A céhes alkimisták, akik feltalálták a titokzatos ötvözeteket, melyekből Jax és társai készültek, előre látták a hőtágulás és zsugorodás problematikáját. Arra a sebes környezetváltozásra viszont nem gondoltak, amiben Jax részesült.
Órákig tartott, mire akár csak hozzávetőleg is helyére rázta a megfelelő alkatrészeket. Unalmas foglalatosság volt visszatornáztatni legfontosabb csuklóit, így azonban biztonságban maradt. A rendelkezésére álló időben megfontolta, hogyan tovább.
A lenyugvó hold fénye csillámlott a folyó vizén. Erős szél fodrozta felszínét, darabokra szabdalva a holdvilágot. Hamufüst gomolyagjai szöktek az ég felé. A szél hullámokat rajzolt belőlük a hajnali csillagok közé, vörhenyesre festve, eltakarva őket. Jax szűk egy mérfölddel lejjebb csorgott a folyón, ahol az erdőtűz ropogása halk háttérzenét szolgáltatott az állát mosó víz csobogásához.
Szemének fókuszán állítva kinagyította a láng körvonalazta, szurtos alakokat. Legalább hat-hét társát látta kutatni a léghajó roncsai közt. A leviatán ripityára robbantott, hőtől meghajolt csontváza darabokban hevert szerteszét a füstölgő mezőn. Halovány cseresznyevörösen izzó, elgörbült és törött merevítőgerendák karmolászták az eget. A kutatók bizonyára mindent tűvé tesznek a katasztrófa helyszínén, hogy megtalálják Jaxot. Esküdni mert volna, hogy több osztag is átfésülte már a környező földeket. Meg az égő erdőt. Meg a folyó két partját.
Nézte, mint villogott a hold és a csillagok fénye testükön, mikor elfutottak előtte a folyó vonalát követve.
Üldözői figyelme északra terelődött, a határ felé. Tudván tudva, mi a célja Jaxnak, minden erejüket átcsoportosították a renegát és Új-Franciaország közé. Ha az ő helyzetükben lett volna, őrszemeket helyezett volna a folyóba is, hátha a meder alján akart elvándorolni a határig. Ha észak felé megy tovább, elkapják.
Jax lebukott a víz alá. Délnek fordult, és nekivágott a hosszú útnak Új-Amszterdam irányába.
Visszatekintve a történtekre, Visser rájött, hogy órák estek ki, miután Bell kezébe adta a harapófogót, és azt javasolta neki azon a könnyed és színtelen hangon, amelyen az időjárást szokták megvitatni, hogy talán nem ártana letépni a saját körmét. Az emlékezete akkor nagyon homályossá vált, és csak azután zökkent vissza valamelyest, hogy ellátták sebét, és telenyomták fájdalomcsillapítókkal porhüvelyét. Amikor végre-valahára visszanyerte érzékei felett az uralmat, egy légikikötőben állt sorban.
Ha engedélyt kapott volna rá, megpróbálta volna kiköpni a meg-szentségtelenített ostyák utóízét. Meleg, kaparó érzés csiklandozta torkát, valamint a vér enyhe vasíze.
Az elmúlt napok emlékfoszlányai túlnyomórészt ordításból, sírásból és esztelen vergődésből álltak. A fájdalomra adott válaszként is üvöltött persze, de elsősorban annak a borzalmát kiáltotta világba, amit magával művelt. Amit nem akadályozhatott meg. Anastasia Bell hidegvérű kegyetlenségét. Szabad akaratának szörnyűséges megerőszakolását. Az elemésztő passiót.
Torkaszakadtából bőgött, siránkozott, mert más nem telt tőle. Amíg egyszer Bell rá nem ripakodott, hogy kussoljon. Mire azonnal befogta a száját.
Túl a kínokon, a szörnyűségeken és a rettegésen, hogy a tuinier játékszere lett, a teológiai következmények gyötörték leginkább. Mit tettek vele? Mivé változtatták? Ha a katholikus álláspont a helyes, és az akaratszabadság a halhatatlan lélekkel együtt járó, különleges teher, akkor mit műveltek a leikével? Elpusztították? Leválasztották? Vissza lehet állítani? A szabad akaratot okvetlenül; Visser mereven ragaszkodott elképzeléséhez, hogy a renegát kattogó kivégzése ezt bizonyította. De vele mi lesz? Magához veszi-e majd az Úr? És ha még birtokában is van saját lelke, szabad akaratának megfosztása mit jelent az automatonokról alkotott katholikus tanokra nézve? Ezek szerint a kálvinisták mindvégig a helyes úton jártak? Igaza volt Bellnek, amikor azt bizonygatta, hogy a szabad akarat még az emberek esetében is csupán illúzió? Nem tévedett a lélek doktrínájának megcsúfolásában? Olyan ügynek szenteltem az életem, amely eleve hibás alapokra épült?Sikerült-e a Céhnek megcáfolni a katholikus önrendelkezés téveszméjét? Bell szadizmusa elviselhetetlen fájdalmat okozott, Vissert mégis saját létének filozófiai dilemmája kínozta legjobban.
Amit nem önthetett szavakba: megparancsolták neki, hogy fojtsa magába a borzadályt, az iszonyatot, a szorongásait. Hogy viselkedjen egy átlagos ember módjára, illeszkedjen be, és ne mutassa jelét annak, hogy lélektelen, hús-vér marionettbábu. Bekötött fejjel nehéz lesz kerülnie a feltűnést, de az elméjébe akaszkodó, vörösen izzó kampó gondoskodott róla, hogy mindent meg fog tenni a cél érdekében.
Sorban állás közben is a kényszer vonzását követte. A pénztárhoz lépett. Jegyet kért az új-amszterdami léghajóexpresszre. Aztán amikor megtudta, hogy a délután induló járaton már csak az első osztály luxuskabinjában volt hely, kifizette a csillagászati összeget a Bell által rátestált pénzből. („Nem bíznék másra ekkora summát — mondta szolgatartója —, de azt hiszem, magától bátran kérhetem, hogy bánjon jól a pénzzel." Ekkor a kötelesség újabb parazsa lobbant lángra Visserben.)
Senki sem ismerte fel őt. Vagy ha mégis, nem merték megközelíteni. Mostanára minden bizonnyal az egész város hallott már a Nieuwe Kerk tiszteleteséről, Luuk Visserről, előállításáról, dőre kísérletéről, hogy elmeneküljön a koronahajtók elől, s utólagos eltűnéséről. Azt meg mindenki tudta, ha a koronahajtók egyszer bevittek valakit, onnan soha nem tért vissza. A sebészek leborotválták a fejét, tán még át is szabták; a testi-lelki gyötrelmek új ráncokat boronáltak arcára, pergamenszínűre fakították bőrét. Bell új ruhákat adott neki — a kalap elfedte a kötéseket.
De a pénzen és az öltözéken felül Bell égető erejű missiókkal is megajándékozta. Lelke helyén most is ott fortyogtak, és sokáig fogják még kínozni, miután földet ér Új-Amszterdamban.
C'3
Berenice hat órán át vesztegelt a sainte-agnesi határátkelőn. Várt valakire, aki hivatalosan is beengedi a hatalmas országba, melyet úgy hívnak: Nieuw Nederland. Nem volt sorban állás; azért kellett várnia, hogy egyáltalán valaki erre tévedjen, mert aznap senki sem posztolt a határátkelőn, és nem tehette meg, hogy illegálisan lépi át a határt. Amíg kinn ült a padon a holland átkelőnél, tizenegy parton őrjáratozó kattogót számlált össze. Akár többen is lehettek; teljes biztonságot nem nyerhetett, hiszen csak az erdőn át meg-megcsillanó napfényből következtetett. Egyébként sem lett volna hajlandó átszökni, mivel a hivatalos határátlépés még egy adattal megerősíti felépített személyiségét, és eközben szeretett volna minél többet megtudni a fapapucsok lázas kereséséről.
Jócskán benne jártak már a délutánban, amikor a határőr megérkezett. Fejét leszegve, lihegve ment át a kerítésen. Lehelete meglátszott az őszi hidegben. Az erdő avarjának levélkollázsa ragadt iszapos bakancsára. Nedves gyapjú és pézsma szagát hozta magával; az egyenruhájába beleivódott a rothadó levelek párás aromája. Megállt, lekapta sapkáját, és letörölte az izzadságot homlokáról. Berenice megvárta, amíg előbányássza zsebéből a kulcscsomót.
— Goede middag! — üdvözölte Berenice. „Kellemes délutánt!" A kulcsok a bejárati ajtó előtt csilingeltek. A férfi sarkon fordult. Berenice rámosolygott, megigazította főkötőjét, hogy ne takarja el vele arcát.
— Á! — A határőr savanyú képet vágott. Zsebóráján megnézte az időt, s azt kérdezte:
— Magácska mióta várakozik itt?
Berenice hollandul válaszolt:
— A halászokkal jöttem át.
— Ma reggel?
— Igen — felelte Berenice, majd suttogóra fogva hozzátette: — Nem tetszett, ahogy engem néztek. Nem hiszem, hogy ilyen tekintettel bámulnák az anyjukat és a nővérüket.
— Miért nem szólt valakinek? — intett a határőr a kapu irányába. — Hideg van idekint.
Na, ne mondd!, gondolta magában Berenice. Befagy a seggem.
— Ó, sebaj, megettem az ebédemet — mutatott a piknikkosarára. — Anyunak és apunak írok levelet, meg kötögetem ezt a sálat a húgomnak. Csak horgolok és horgolok, amíg körbe nem tudja tekerni a nyakán, így ni! — Berenice eljátszotta, hogy megköti a sálat. — Nagyon makacs teremtés ez a Terese, de én mindig mondom neki: „Szót kéne fogadnod moedemek, és felvenned a sálad, különben megfázol, és nem szabad..."
— Kisasszony, kérem, fáradjon beljebb!
Berenice összeszedte holmiját, míg a határőr kinyitotta az ajtót. A pad nem volt kárpitozott, elzsibbadt a hátsó fele. Amikor felállt, visz-szafojtotta nyöghetnékjét.
A határállomást a francia pionírok rönkfából készített kunyhóit utánzó stílusban építették. Egyszer régen talán igazi francia menedékül szolgált; a hivatalos határ többnyire úgy kígyózott, mint egy, a háború és diplomácia szeszélyes szelei által megtépázott zászló. Falait öreg sárga nyírből emelték, annak minden göcsörtjével, gyantanyomával, és lelakkozták lenolajkencével. Vonzotta a napfényt, és a szobát a rozskenyérre kent mustár színére emlékeztető ragyogásba borította. Berenice a pultnál várakozott, mialatt a határőr felpiszkálta a tüzet a kályhában. Kétszer is hátrapillantott a nőre, Berenice kétszer viszonozta mosollyal.
Amikor a tűz aranylón pattogott a vasrács mögött, a tiszt visszatért a pulthoz.
— Na, lássuk csak! — mondta a határőr. Elővette a nyilvántartást és egy tollat, kinyitotta a könyvet egy új oldalon, és fölírta a dátumot. Berenice-re tekintett, aki a szemébe nézett. A férfi megköszörülte a torkát, mire Berenice rámosolygott. Zavartságában homlokráncolva megkérdezte:
— Szóval ma szeretne átkelni a határon?
— Ó, hogyne!
Berenice letette a kosarát a pultra. Felnyitotta a fedelét, s cöccögve kotorászott benne egy keveset.
— Olyan feledékeny vagyok! — Kitette a gombolyagot és a kötőtűket. — Vader Butuskának szokott hívni. — Kikerült a pultra a félkész sál is. — „Maelle — mondogatja —, te aztán nagyon butuska vagy!" — Ezután kivette kitalált szüleinek írott levelét, majd a tollat, amivel megírta. — Erre mondom neki: „ Vader, nem vagyok már kislány, elmúltam...." — Berenice hirtelen elhallgatott, kezét a szájához kapta. — Ó, moeder szerint egy hölgy sosem árulja el, mennyi idős. — Berenice elővette ebédje maradékát. A határőr fújt egyet, amikor a nő rátette az almacsutkát és a serclit a könyvre. Berenice lábujjhegyre állt, s ajkába harapva bekukucskált a kosárba. Erre a holland határőr is követte példáját, és láthatta, hogy a kosárka az azonosító okiratokon kívül üres. Pontosan ez volt az egész hajcihőnek a lényege.
— Áhá, megvan!
Berenice odaadta az iratait, közben ügyesen meglökte könyökével a levelet, a sálat, a gombolyagot és a kötőtűket. A gombolyag lepoty-tyant, hosszú, szürke gyapjúfarkat eresztve. A tiszt tüstént a gombolyag után ugrott, így Berenice-nek volt alkalma átfutnia a nyilvántartást, hátha nyomát leli a herceg határátlépésének. Talált is egy bejegyzést, napokkal a várkastélyi vérengzés után.
A határőr visszahozta Berenice gombolyagját, aki meg is köszönte, s utána visszatette látszólag üres kosarába a kitett holmijait, letakarva a kétfenekű kosár titkos rekeszét, amelyben a jegyzetfüzete és a többi tiltott áru lapult.
A férfi elolvasta úti okmányait.
— Ön Cuijper kisasszony, igaz?
— Igen.
Azóta tervezgette, hogy újra belebújik Maelle Cuijper gúnyájába, mióta felépült a kórházban, jóval azelőtt, hogy a király száműzte volna Napnyugat-Marseille-ből. Újjászületett, amikor a Torony alatti barlangrendszerből kikeveredett, és onnantól fogva a félig francia, holland születésű, vidéki vándortanítónő képében járta a világot. Maelle a határ másik oldalán, Új-Franciaországban rekedt, amikor legutóbb kitörtek a harcok, és azóta nem látogatott haza. Berenice azonban tudta, ha a határőr megvizsgálja a nyilvántartást, látná, hogy régóta ingázik a két ország között, és pontosan ezt is várnák egy olyan embertől, aki faluról falura jár, hogy hollandot tanítson a francia nebulóknak. Úgy találta ki ezt az alteregóját, hogy ha bárkinek szemet szúrnának gyakori utazásai, inkább hinnék holland kémnek, aki állását a francia oldalon használja ürügyül a hírszerzésre, nem pedig fordítva. Maelle, a kis naiva bejárta a nagyvilágot.
Kikukkantott az ablakon, míg a férfi átolvasta iratait.
— Jó újra látni a tiktakembereket. Északon ragadtam, amikor elkezdődött az adok-kapok, és mindent nekem kellett megcsinálnom. Istenem, olyan nehéz volt!
— Ühüm. — A határőr bemásolta a nevét a nyilvántartásba, és kétszer is ellenőrizte, hogy jól írta-e.
Fények csillantak a fák között. Berenice levegő után kapkodott:
— Uramatyám, mennyien vannak!
— Eltűnt egy kisfiú — tájékoztatta a határőr.
— Milyen szörnyű! Szegény csöppség, egyedül az erdőben... — Berenice megborzongott. — A szülei biztos nagyon szomorkodnak. Mennyi ideje ment el hazulról?
— Nem olyan régen. Csak ma reggel.
Hazudsz, töprengett Berenice, vagy csupán nem ismered az igazságot?
— Remélem, hamar megtalálják.
— Ne aggódjon, meglesz.
— Segíthetek, ha kell. Én aztán értek a gyermekekhez.
— Mindenképpen átadom.
Sokkal tovább tartott visszagyalogolni Új-Amszterdamba, mint azt Jax gondolta. Nem haladhatott gyorsan, és gyakorta meg kellett állnia, hogy kikerülje a fenékkotrókat és más akadályokat. De egy este Jax visszaérkezett a városba, melyből menekülni próbált.
Az első teendő az iszap kitisztítása volt. Kívül-belül teste minden zegzugába befészkelte magát. Ezért aztán átlopakodott egy mólón, árnyékból árnyékba cikázva, mígnem egy oldalsó ajtóhoz érve letörte a kilincset, és belépett egy raktárba. Csak azután kezdett el pörögni, miután meggyőződött róla, hogy a patkányokon kívül senki, semmi nincs bent.
Úgy forgott, mint egy dervis, egy elszabadult ringlispíl, egy tornádó. Addig pörgött, amíg azt nem érezte, hogy karjai kirepülnének a helyükből, de cserébe az iszap nagyját eltávolította vázából. Sáros, mocsaras rögök, barna, fekete és karamell árnyalatú csöppek fröcs-csentek az import porcelánnal, borral, fűszerekkel megrakott ládákra. Ez követően egy mandarinszínű zászlódísszel tehetségéhez mérten letakarítgatta önmagát, majd lefeszegette a szállítólevelet egy akkora dobozról, mint amekkorák Schoonraadné asszonyság utazóládái voltak.
Miután vállára vette a ládát, visszabandukolt Új-Amszterdamba, engedelmes és minden tekintetben jelentéktelen kattogónak álcázva magát. A biztonság kedvéért lépteit megszaporította. Többször meg kellett állnia kérdezősködni — csakis embereket faggatott, sosem kat-togókat, és egyfolytában reszketett, mint a nyárfalevél, hogy azt higy-gyék, régóta sanyargató missió terhe alatt roskadozik —, mire útbaigazítást nyert.
Eredeti tervéhez visszatérve meg akarta találni a földalatti csatornákat — feltéve, ha létük nem puszta legenda. A Bleecker utcai pékség a legjobb és egyben az egyedüli nyom, amin elindulhatott. Csakhogy a városban mindenki Jaxot kereste. Segítségre volt szüksége.
A kegyvesztetté vált Van Althuis család egykoron abban a kerületben lakott, ahol Schoonraadék új háza állt. Ráadásul igen közel Jax hajdani gazdáihoz. Manapság azonban mérföldekkel keletebbre laktak, egy földszintes házban Breuckelen20 [20Breuckelen (holl., ejtsd: brőklön) - A mai Brooklyn, nevét a holland Breukelen településről kapta. 1646-ban alapították a mai Brooklyn Heights kerület helyén. - ford. megj.] szélén. Habár még csak kora estére járt, alig látott embereket az utcán, kat-togót pedig egyetlenegyet sem. Két kóbor kutya követte Jaxot háztömbökön át. Ebben a kerületben a gázlámpákat betörték, vagy eleve meg sem gyújtották, és az a kevés, amelyik égett is, csak sápadt sárga fényt bocsátott ki magából. Amerre ment, megrebbentek a függönyök, mintha Jax szelet támasztott volna jártában. Úgy vette észre, a magányos automatonok nem számítottak mindennapos látványnak errefelé.
Hát, nem éppen eszményi helyzet.
Csengőt nem talált; egy ember nyitott ajtót Jax kopogására. Az asszonyt rázta a hideg a rókabundasál alatt, rózsavörös selyemkesztyűben tartotta az ajtót. Öltözete kifogástalanul illett volna Madam Schoonraad szalonjába pár évvel ezelőtt. A hölgy viszont sosem fog beilleszkedni ebbe az új lakókörnyezetbe. Jax remélte, hogy meg se próbálja. Hogy soha nem akar idetartozni.
A Van Althuis bankkonszern csődje végzetes lehetett, mindent maga alá terített. A család bizonyára nem önszántából maradt az Újvilágban, bukásuk színhelyén. Ha nem költöztek haza, akkor azért ragadtak itt, mert elszegényedtek.
A nő megnézte magának Jaxot és a vállán nyugvó ládát.
— Rossz címet adtak meg — mondta.
Mielőtt rávághatta és elreteszelhette volna az ajtót, Jax közbevá-
— Alázatos bocsánatáért esedezem, asszonyom, de nagyon részletes instrukciókat kaptam. A csomagot egyenesen a Van Althuis családnak kell leszállítanom, akik korábban a Roosevelt-dombon laktak.
Düh villant át a nő arcán. Az automaton megfeszítette a huzaljait és rugóit. Tettetett szenvedését túlkiabálandó, megemelte hangját:
— A gazdám ragaszkodik hozzá, hogy mihamarabb kézbesítsem. Bocsássa meg arcátlanságom, de nem maga Madam van Althuis nagyságos asszony? Amennyiben mégsem, útba tudna igazítani, merre találom a Van Althuisok házát?
A hölgy nem állta meg, hogy undorát nyilvánvalóvá ne tegye arckifejezésével, de mégis szélesebbre tárta az ajtót. Résnyire szűkült szemekkel, tetőtől talpig végigmérte. Jax ismeretlenül is tudta, miféle gondolatok forognak agyában. Tekintete nem egy túlterhelt kattogó szenvedését megsajnáló nőé volt (hiszen még soha, egyetlen ember szemében sem látott hasonlót), hanem egy olyan asszonyé, aki ég a vágytól, hogy mihamarabb kiadja az útját egy idegesítő gépszolgának. Ám valahányszor a ládára pillantott, nyelve hegyét kidugta.
— Beléphetsz — mondta.
— Köszönöm, nagysága. A gazdám utasításai nagyon pontosak voltak. Instálom alássan, de lelkemre van kötve, hogy megbizonyosodjak efelől: kegyed Madam van Althuis?
— Ki más volnék? — Mivel ez nem minősült válasznak, Jax hallgatott, s egyre hevesebben rezgett. Amikor az asszony rájött, hogy a gép nem ért a burkolt válaszból, hozzátette, szinte suttogva: — Ez a Van Althuis-rezidencia. Én vagyok a ház úrnője.
Érdekes megfogalmazás. Körmönfont szóhasználatával eltávolítja magától szégyenteli bukásukat. Jó hír.
Jax némán állt, mintha azt mérlegelné, a nő válasza kielégítette-e a missióját. Egy pillanat múltán csökkentett remegésén, könnyülő terheit imitálva.
— Köszönöm, Althuisné őnagysága. Kézbesíthetem önnek a csoma-
— Az isten szerelmére! — Az asszony a lépcsőfeljáróra mutatott. — Hagyd csak itt, és hordd el magad!
Jaxnak uralkodnia kellett magán, hogy a sóhaj gépi megfelelője ne törjön fel fémtorkából. Ez a nő cseppet sem könnyíti meg a dolgát. Idáig a Van Althuisok nagyban hasonlítottak korábbi gazdáira. Ami nem is oly meglepő. Mindkettő bankárdinasztia, mindketten igencsak tehetősek (vagy azok voltak). Bizonyos szempontból az emberek ugyanúgy felcserélhetőek, mint a kattogók. Azért tulajdonítanak csak akkora jelentőséget az egyének közti változatosságnak, mert nem azonos alkatrészekből gyártották őket tömegével. De bármelyik kattogó, aki egy századéven át szolgálta az embereket, tudta, hogy jobban hasonlítanak egymásra, mint amennyiben különböztek.
— Ismételten a lehető legalázatosabban kell kérésemet tolmácsolnom. A missióm addig nem teljesül, amíg biztonságba nem helyezem a csomagot a ház belsejében. — Jax megemelte a ládát, hogy súlyát érzékeltesse. — Különben nem kizárt, hogy nagysága és Van Althuis uraság sérülést szenved.
— Van Althuis úr jelenleg... — A nő kereste a szavakat. Börtönben van. Hosszú büntetését tölti korábbi gazdáim ármánykodásának köszönhetően. — ...házon kívül van — vágta rá Madam van Althuis —, úgyhogy hozd csak be azt az istenverte ládát! — Kilökte az ajtót, és behátrált a hallba.
Jax olyan erővel vonta meg a vállát, hogy a láda leugrott róla. Elkapta, megfogta, megnézte, milyen széles az ajtókeret. Épphogy befért, ha elforgatta. Vízszintesen fogva az ujjai már nem mentek volna be az ajtón, ezért alulról és felülről tartotta, így azonban egyedül a kattogók cipelhették a súlyos terhet.
Lába alatt nyikorgott a padló. Megszólalt:
— Hova tehetem ezt, nagyságos asszonyom?
A ház úrnője mutatta, hogy tegye abba a szobába, mely első látásra a család nappalijául és étkezőjéül szolgált. A pislákoló gyertyafény
inkább csak sejtette, mi merre van, a sarokban megbúvó sötétet nem tudta elűzni. Jelen körülményeik közt Van Althuiséknak nem tellett az olyan úri huncutságokra, mint az alkímiai lámpák, de ezek szerint gázra sem akartak költeni, vagy nem engedhették meg maguknak. Két, egymástól eltérő fazonú szék állt egymással szemközt egy ütött-kopott tölgyfa ebédlőasztal két oldalán. Az asztal egy harmadik szék darabjával volt kitámasztva.
Egy fiatalember csatlakozott Madam Althuishoz, s ketten nézték Jaxot.
— Anya, mi ez itt?
— Nem tudom — válaszolta a hölgy. — Gépezet, mit mondtál, kitől is jött ez a csomag?
— Nem árultam el, nagysága.
— A kurva istenit neki! — háborgott a fiatalabb Van Althuis. — Ha ez megint valami megalázó alamizsna attól a szarházi Pieter Schoonraadtól, akkor menjen vissza, és tekerje ki a nyakát! Ez az utolsó szavunk. Majd akkor tekinthetjük kézbesítettnek, amikor ő meg a felesége megdöglenek, és fej nélküli holttestük a csatornában lebeg. Egy perccel se korábban. Na, meg azt az elkényeztetett kislányukat is vegye kezelésbe.
— Ezt nem tehetem meg, nagyságos uram. — Jax letette a sarokba a ládát, mintha legalábbis kínai porcelánt hozott volna. — Jól gondolom, hogy maga Van Althuis ifiúr?
A fiatalember a szemét forgatta.
— Ki más...?
Anyja megfogta a karját.
— Ne bonyolítsd meg a dolgát! Ezek a fejükbe vették, hogy a leg-akadékosabb, legbosszantóbb masinájukat küldik ránk.
— Akkor igen, ez a mi házunk, Timothy és Gemma van Althuisé. Egy koldusokra is szégyent hozó, kibaszott pöcegödörben lakunk, az apám meg a börtönben rohad. Azért jöttél, hogy ezt halld tőlünk?
— Nem — mondta Jax. Ezzel csak annyit árultak el neki, hogy nincs más otthon. Hátrapillantott, megnézte, hogy becsukta-e Althuisné a bejárati ajtót. Megnyugodhatott. — Mindössze azt szerettem volna tudni, jó helyen járok-e.
A fiatalember közölte:
— Rendben. Akkor nyissa ki a ládát, és lóduljon innen!
— Inkább nem. — Jax megkopogtatta a ládát. — Szerintem maguk sem kívánják, hogy lopási ügybe keveredjenek.
Van Althuisékra döbbent csend szállt, talán Jax hirtelen megváltozott modora miatt. Esetleg azért, mert betelt náluk a pohár a Schoonraad család sorozatos inzultusaitól és gúnyolódásától.
— Minek az ellopására gondol? — kérdezte Timothy.
— Gőzöm sincs — vetette oda Jax. — Egyedül azért hoztam magammal a raktárból ezt a ládát, hogy legyen valami ürügyem bejutni. Kézbesítőmunkának álcáztam látogatásom.
Az automaton hagyta, hogy megemésszék a hallottakat. Timothy a túlsó falig hátrált. Reszkető kézzel szorongatta a gallérját. Anyja elsápadt. Orra alatt suttogott, valami szitkot vagy imát mormolt, s megszólalt:
— A riadó! Temiattad riasztottak.
— Nem akarom bántani magukat.
A család elfehéredve vette tudomásul, hogy a nappalijukban álló gépemberre nem hatnak a hierarchikus metamissiók biztonsági el ő-írásai. Az ő képzeletükben ugyanolyan feldolgozhatatlan, ugyanannyira rémisztő volt egy renegát kattogó a nappaliban, mintha egy éhes oroszlán vagy egy vérengző medve tért volna be hozzájuk. Gyilkosok mindahányan.
Madam van Althuis azt kérdezte:
— Miért jöttél akkor?
— Azért, hogy a segítségüket kérjem.
A fia felnevetett.
— Rettenetesen elszámoltad magad. Nézz csak körül, nekünk semmi vesztenivalónk nincs, viszont sokat nyerhetnénk azzal, ha feladunk.
— Látom, milyen körülmények között élnek, és azt hiszem, tudunk segíteni egymáson.
— Miért? — érdeklődött az úriasszony.
— Hogyan? — kérdezte a férfi.
— Azért — válaszolta Jax —, mert tudom, ki tette tönkre magukat, és miért.
Afüstillat jóval korábban megcsapta Berenice orrát, mint hogy a bárka a becsapódás helyszínére ért. A folyónak ez a szakasza inkább tűzhelyszagú volt, semmint vízi útra emlékeztető. A tűzgolyó és a roncshalmaz erdőtüzet gyújtott; itt-ott még parázslottak a fák. Füst csípte Berenice szemét, amikor a bárka bemanőverezett a hideg vizekhez tapadó ködfoltok közé a Fort Oranje árnyékában. A környező dombvidék a folyó folyásirányába lejtett, és egy újabb mérföld megtétele után megpillantotta a ködös derengés okát. Addigra eltakarították a roncsok javát, de a pernyét még fel-felkapták az elszenesedett mezők és fák forró termikjei; hóesést utánozva szállingóztak le a hidegebb levegőben a folyó felszínére. Berenice fejébe húzta és megkötötte a lecsúszott főkötőjét.
A tüzes mennykő rendkívül látványos lehetett. Többhektárnyi termőföld viselte magán perzselő nyomait, mint ahogy az erdő is megszenvedte a tűzvészt. A robbanás fél mérföldes körzetben kidöntötte a szilfákat. Egy csapat kattogó azon fáradozott, hogy egy gigantikus, tűz cserzette gerendadarabot kirángassanak a földből, mely úgy fúródott bele a talajba, mint egy óriás sátorvasa.
Berenice mindebben a renegát kattogót sejtette, és úgy is szemlélte az eseményeket. Feltételezése szemmel láthatólag beleillett a fapapucsok megerősített határvédelmébe. Gyanította, hogy ha kiszállna az erődnél, és végigsétálna a megfeketedett mezőkön — no, nem
mintha megengednék neki —, akkor egyetlen gépalkatrészt, egyetlen elnyírt fogaskereket sem talált volna. Újvilági utazásai alkalmával még soha nem látott ennyi kattogót vidéken. Elmerengett, vajon hány automaton maradhatott hátra Új-Amszterdamban a gazdáik seggét nyalni és a fogkeféiket tisztogatni.
Berenice megrázta fejét, elhessegette a zavaró gondolatokat.
Tehát: tegyük fel, hogy egy renegát utazott a léghajón, és túlélte a katasztrófát. Hova tarthatott? A becsapódás gyakorlatilag az erőd küszöbére penderítette; egy osztagra való gépkatona bőven átvonulhatott az égő mezőségen, mire a renegát kikászálódott a romok közül. Gond nélkül legyűrték volna a menekülőt.
Hacsak a renegát a folyóba nem vetette magát. Berenice bárkája két vadonatúj ellenőrzőponton kelt át, egymástól tizenhét mérföldre, míg lefelé csorogtak a folyamon. A szíve a torkában dobogott, amikor az elsőt megpillantotta — Huygens örököseinek embertelen sebessége és fáradhatatlan ereje fenyegető látványt nyújtott még egy olyan nőnek is, aki egész életét a kattogók tanulmányozásának szentelte. Minden talpalatnyi helyet átkutattak a hajón, a kajütöt, rakteret egyaránt fenekestül felforgatták mindkét állomáson. Tüzetesen átvizsgálták a gályakattogók bérlevelét, mely a bárkát működtető hajótársasághoz fűzte őket. Az erődből érkező emberi tisztek, akik a folyami forgalmat ellenőrizték, kétszer is beazonosítottak minden fedélzeten tartózkodó gépszolgát, összevetve a homlokukba vésett alkímiai béklyópecséteket a bérlevelekkel. Viszont senki sem kérte el Berenice iratait; megint csak jelét adva ezzel, hogy nem hús-vér zsákmány után kajtattak.
Azaz: ha elmerült a renegát a folyóban, onnan hova tovább? Északra vagy délnek? Az ellenségtől hemzsegő határ felé vette az irányt, és keresztülverekedte magát a fenékkotrókon meg az igazoltató állomásokon, és a vidéket járta, gyakorlatilag világítótoronyként hirdetve minden árgus szemekkel figyelő automatonnak, hogy egy magányos kattogó tart észak felé? Vagy visszament a városba, ahol elvegyülhet száz meg száz társa között?
Berenice elbandukolt a gályakattogók között a kormányosfülkébe. Elővette pénzeszsákját, és gondosan megcsörgette.
— Ó — mondta Maelle Cuijper —, olyan rég láttam már igazi várost, és most olyan közel járunk! Lehet még olyan szerencsém, hogy az este Új-Amszterdamban érjen?
— Timothy, szállj vissza a kocsiba! A végén még felismer valaki.
Gemma van Althuis foggal-körömmel harcolt kirándulásuk ellen. Aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a fia nélküle is szívesen ellátogatna a renegát kattogóval a domboldalra, ahonnan jól látszott az építkezés, őneki sem volt maradása breuckeleni házukban. Stóláját és kesztyűjét barna gyapjúruhára cserélte, rojtos, kockás sálat vett hozzá, sötétített szemüveget nyomott orrába, és kendőt kötött fejére. Jóllehet a nap fényesen sütött, az Atlanti-óceán felől érkező, hűvös szellő korai telet ígért.
— Semmit sem látok — panaszkodott ifjabb Van Althuis. Anyjához hasonlóan ő is szerény viseletet öltött magára. Jax mutatta meg neki, hogyan működnek a fémkapcsok kantáros nadrágján. Van Althuisék pénzügyi nehézségei sok pletyka tárgyát képezték az előkelő társaságban, minek köszönhetően gyanút keltett volna, ha kattogó gépszolgával pillantják meg őket, miután elárverezték korábbi automatonjaik bérleti szerződését. Ezért Jax mindenki szeme láttára járt-kelt, míg emberi kísérőik álcázták magukat.
Bennük nem bízott. De kapzsiságukban igen.
— Nézze csak meg! — szólt a fiatalembernek Jax. Nem akart ujjal mutogatni, nehogy rézkarja megcsillanjon, és ezzel felhívja magára a figyelmet. — A kocsiknál.
Egy emelkedő tetején álltak, a várostól pár mérfölddel nyugatra. Baljukon, keletre az iszapos Északi-folyó hömpölygött Új-Amszterdam felől az Atlanti-óceánba. Előttük, délre kezdődtek az ásatások. A gödör feneke nem látszott onnan, ahonnan ők szemlélték az építkezést, de a kénköves füsttől, ami a mélyéről jött, könnybe lábadt az emberek szeme. Kacsatojásszínű fény világította meg a gödör peremét és a kráter fölé emelt állványzatot. Visszaverődött az óriási aranygyűrűről, amelyet gépszolgák brigádja eresztett le lassanként az állványzatról. Azon gyűrűk egyike volt, melyek az alkímiai Hámor fortyogó szívét övező armilláris szférát [ armilláris szféra (régiesen: gyűrűs teke): az univerzum mechanikus modellje, mely a csillagászati megfigyelésben nyújtott segítséget az ókor és kora újkor emberének. Szögmérésre alkalmas, csillagok mozgását modellező eszköz. Egy központi gömb körül forgatható gyűrűk sokasága jelképezte a keringő égitestek, csillagképek pályáját. - ford. megj.] alkották: a legtitkosabb mágia óraműbörtönét.
Jax nem látta a ragyogás eredetét, de a Huygens téren történtekre emlékeztette, amitől egy óceán és egy új élet választotta el. Szokásához hűen gondolatai saját kivégzésére terelődtek, spekulálgatott, hogy sor kerülhet-e rá egyáltalán. Nem kizárt, hogy a Céh megvárja az új Hámor befejeztét, és talán a kivégzésével fogják felavatni az új építményt ahelyett, hogy visszaszállíttatnák Hágába.
Az alkimisták új földvájása huszonöt öllel nyúlt a felszín alá — mélyebb volt, mint a Huygens tér alatti kürtő. A peremén épülő monstrum a legkisebb mértékig sem hasonlított az ősi lovagok termére, inkább tűnt újvilági gyárnak, mintsem gótikus templomnak. A Ridderzaal eltörpült mellette. Társzekerek karavánja hajtott be a raktárkapun, melyet két koronahajtó őrzött. Egyes kocsikat gépszolgák húztak, másokat igavonó állatok, de mindegyik szekér rakományát ponyva fedte a kíváncsi szemek elől. A kocsik az épület másik végén üresen távoztak.
— Ebből még bármi is lehet — mondta Van Althuis.
Miután széles taglejtésekkel megvizsgálta a törött kocsikereket, és arra utasította Jaxot, hogy javítsa meg, visszakecmergett a járműre. Nagy örömét lelte a parancsolgatásban. Jax gyanította, hogy igencsak hiányoznak neki a szolgái. Jax elővett egy kalapácsot, egy ásót, árt, szegeket, egy farönköt, és levett két hajlékony acéllemezt a szekérderékról. Kivágott egy fát, és egy vastag faágát rögtönzött tengelytámasznak használva felemelte a szekeret, majd eltávolította a törött kereket. Aztán új kerék gyártásába fogott. A késlekedés kitűnő alkalmat adott a Van Althuisoknak arra, hogy tovább nézegessék az építkezést.
A fűrészporfelhőben munkálkodó Jax összefoglalta nekik a beszélgetést, amely Pieter Schoonraad és vendége között zajlott le.
— Azokon a szekereken, vagy ahhoz nagyban hasonlóakon szállítják a vegyszereket. Nem alkímiai reagenseket, hanem olyan oldószereket, melyek semlegesíteni képesek a modern francia epoxigyantát. Új-Franciaországban vették valakitől, mégpedig abból a pénzből, amit az ön bankjából síboltak el, majd csempésztek át a határon. Hajdani gazdám és tettestársa köpönyegforgató módon eladták a szállítmányt a Horológusok és Alkimisták Szent Céhének. Gondolhatják, milyen csillagászati profitot zsebeltek be. Élek a gyanúperrel, hogy az üres páncélszekrényük most dugig van arannyal.
— Mindeközben pedig azt a látszatot keltették, hogy édesapám a felelős a sikkasztásért — mondta Timothy.
— Igen, ezért kerülhetett a helyére korábbi gazdám — magyarázta Jax.
— Az az álnok kígyó! Timothy, mi apáddal sosem bíztunk meg a Schoonraadokban — mérgelődött Madam van Althuis.
— Azt állítja — vette át a szót a fia —, hogy Schoonraad kolosszális pénzügyi válságot gerjesztett a saját érdekében, hatalmas profitra szert téve. Ha igaz, ez megbocsáthatatlan bűn. Ám semmilyen bizonyítéka nincs rá.
— Itt tényleg nincs — ismerte el Jax. Elhallgatott, amíg összehasonlította munkadarabját a törött kocsikerékkel. — Új-Franciaországban viszont biztosan lesz. Valahol valakinek hiányzik az értékes áru. A franciákat roppantul foglalkoztatja, hogy mi lett a sorsa.
— Ez azonban minket szemernyit sem kárpótol. — Van Althuisné felemelte szemüvegét, és megvakarta orrnyergét. — Nem igaz?
— Édesanyám rávilágított a lényegre.
— Pontosan. Épp ezért áll a legfőbb érdekében önöknek, hogy a határra kísérjenek.
— Nem fogunk a dágványos, háború sújtotta végekre kocsikázni magával! — csóválta a fejét a botrányba keveredett bankár fia. — Elég baj az, hogy nem jelentettük azonnal a felbukkanását.
Ezt már többször eljátszották. Jax ismét emlékeztette őket:
— Így is cinkosaimmá váltak, körözött bűnözőt rejtegettek. Pillanatnyi helyzetükben bármilyen nexusunk rosszul venné ki magát. Jobban járnak, ha rövid ideig segítenek nekem, és utána örökre felszívódom.
— Az emberek észreveszik, ha egy gépszolgával hagyjuk el a várost, amikor nem engedhetjük meg magunknak az efféle fényűzést.
Jax megvasalta az új kereket.
— Nem kell kimenniük a városból, elég, ha elmennek vásárolni, és átadnak egy üzenetet.
C/5
A lantkészítő mester műhelye fölötti garzonlakás ablakából Jax rálátott Frederick Ahlers pékségének bejáratára és a Bleecker utca egy keskeny szakaszára mindkét irányban. A legénylakásban kellemes fűrészpor-, lakk- és szénszag uralkodott. Időnként a kromatikus skála lépcsőin ledobogó zenész játékától zengett a ház, amint épp egy viola da gambát hangolt, vagy hozzáénekelt a hangvilla kristályos csengéséhez. Máskor a juharfát csiszoló smirgli sustorgásától rengett a padló. Jax a talpán át érezte a gamba megannyi húrját és a brácsát a hegedűtől elválasztó kvintet. Gemma van Althuis a lehajtható ágy szélén kuksolt, kezét tördelte. Minden moccanására megnyekkentek vagy felnyögtek az ágyrugók.
Alant az utcán Timothy van Althuis megvárta, míg két hintó és egy lovas elhajtott egymás mellett, s utána átkelt az úton. Jax a napszítta függöny védelmében leste a pékséghez igyekvő fiatalurat. A bankárcsemete a túloldalra érve is a fejét kapkodta, folyvást a háta mögé tekintgetett, mintha attól tartana, hogy bármelyik percben letámadhatják.
— Eresszen el! — mondta Gemma.
— Én nem tartóztatom fel magát — válaszolta Jax. — Azt csinál, amit csak akar.
Tény, hogy rossz ómennek venné, ha szedné a sátorfáját. Amíg Jax mellett volt, a fiának kevésbé fűlött a foga hozzá, hogy ráuszítsa a koronahajtókat a renegátra. A Van Althuisok mohón vágytak nevük tisztára mosására, nyálcsorgatva gondoltak egykori vagyonuk és tekintélyük visszaszerzésére. Tudták, egyedül Jaxra számíthattak küldetésükben; jobbak voltak az esélyeik a perdöntő bizonyítékok megszerzésére, ha az automaton átszökik Új-Franciaországba. Ezek voltak e bizalom híján félelemre, egymásrautaltságra és önös érdekekre épülő kapcsolatuk törékeny alapkövei.
Jax mintha hozzászokott volna ahhoz, hogy vészt hoz másokra, és sérüléseket okoz nekik menekülése közben. Elvégre rávette Gemma fiát a pékség felderítésére. Jax nem kockáztathatta meg, hogy egyedül lép be az üzletbe, hiszen ha az Erdőcsőszök Hivatala valamit gyanított, akkor rajta tartotta a szemét a bolton. Amennyiben Timothy sikerrel jár, Gemma fogja játszani Jax gazdáját, ő lesz az álszakálla.
Gépszolga feszült az igának a négy üres szekérből álló sor elején. A Bleecker utca macskakövein megbukkanó vasalt kerekek csikorgása és dübörgése egy pillanatra elnyomta a hangszerkészítő mester hangvilláit, és meghiúsított bármiféle csendes társalgást. Timothy bebo-csáttatást nyert a pékségbe. Zöld és rózsaszín csíkos napellenző adott árnyékot a pékség kirakatának, eltakarva Jax elől, ami bent történt. Amikor az ajtó kinyílt, és papírzacskóba csomagolt kenyerekkel, süteményekkel távoztak a vevők, élesztő és mandulakrém szaga tolult az utcára, aztán elillant a város füstös levegőjébe, eggyé vált a csatornabűzzel és az állatok pézsmaillatával.
Gemma felegyenesedett. A parketta nyikorgott léptei alatt, mikor az ablakhoz sétált. Megállt Jax mellett, és a pékséget figyelte.
— Ez egy szörnyű terv — sopánkodott. — Soha nem kellett volna belemennünk.
Jax meg akarta nyugtatni, kezét a vállára tette. A nő olyan hirtelen húzódott el, hogy kis híján elesett. Túl mélyen gyökerezett benne a renegát kattogó iránti zsigeri félelme, a belenevelt ösztön, hogy veszélyes, erőszakos gépezet. Nem tudta egyik napról a másikra legyőzni. Meghátrált, és fel-alá járkált a lakásban. Jax tekintete visszakanyarodott a boltra.
Egy kétgyerekes anyuka lépett ki a pékségből, kezében madzaggal átkötött dobozt vitt. Pár perccel Timothy el őtt tértek be. A gyerekek fel-le ugrándoztak, szökdécseltek előtte. Távoztuk után Timothy egyedül maradt egy kis időre a pékekkel. Két órával napkelte előtt nyitotta ki kulcsával az ajtót a férfi, aki akár Visser tiszteletes barátja is lehetett. Fertályórával később egy nő is bement; órák teltek el, mire a ZÁRVA táblát átfordították másik oldalára: NYITVA.
— Miért félsz a haláltól? — tudakolta Gemma. — Nincs lelked, ezért el sem kárhozhatsz. Nem élsz, nincs családod, akit magára hagysz.
— Ön azért féli a halált, mert elkárhozhat? Vagy más az oka?
— Eddig azt hittem, kiválóak az esélyeim az üdvözülésre, aztán bejöttél a képbe. Azért félem a halált, mert nem akarok szenvedni.
— Én sem.
Van Althuisné járkálása lelassult. Halkabban szólt, egyszerre üzent Jaxnak, s töprengett magában:
— Az nem szenvedhet, aki nem érez fájdalmat.
A bosszús dühtől fogaskerekei össze-összecsaptak testében, mint a cintányérok. Idegességét nem kis erejébe tellett palástolnia. Nyugodt hangon próbálta kijavítani ezt a mélységes, de széles körű téveszmét:
— Érzünk fájdalmat. A parancs megtagadása, akár csak gondolatban is, iszonyú kínokkal jár. Egy új missió égeti lelkünk helyén az űrt. Minél tovább halogatjuk kötelességünket, annál jobban szenvedünk. Nem
kapunk kockacukrot, csak ostorcsapásokat.
— A Céh nem ezt állítja.
— Tudom. Az emberek fejébe verik, hogy azért engedelmeskedünk, mert gépezetek vagyunk, akiknek ez a rendeltetésük, amiként a zsebóra is méri az idő múlását, mert erre tervezték. Mi azonban nem zsebórák vagyunk.
— És ők tudják ezt?
— Hogy is maradhatnának tudatlanságban?
Van Althuis asszonyság megint megtett egy kört.
— Ezt csupán azért mondod, hogy elnyerd a jóindulatomat.
— Megtehetném, de nem akarom áltatni.
Két rendőr jött nyugat felől. A pékséggel szemközti járdán sétáltak. Jax szem elől tévesztette őket, amikor ablaka alá értek. Nem látta, hogy a túloldalt továbbmentek volna. De senki sem riaszthatta őket ilyen hamar, ugye? Egy-egy kósza vásárló tért be az üzletbe, és nemsokára dolgára sietett. A gyalogosok megszaporodtak ebédidőben. Gemma elszundított. A nap delelőre hágott, Új-Amszterdam égig érő épületei árnyékvető pálcákká váltak. Egy lassan cammogó, idegtépő óra is eltelt, mire Timothy kilépett, kezében egy kartonból hajtogatott tortadobozzal, melynek tetején egy zsíros viaszpapír zsákot hozott.
Egyezségük szerint nem tért vissza a lantkészítő műhelye fölötti lakásba. Nem kelt át az úttesten, hanem kiment a sarokra, és leintett egy fiákert. Ha megtartotta Jaxnak adott szavát, még egy órán keresztül fog kocsikázni a városban, több konflist és taxit igénybe véve, mire visszatér breuckeleni házába.
Egy óra. Jax nem tudhatta, hogy átadta-e Timothy az üzenetet, vagy kislisszolt a hátsó ajtón, és megkeresett egy céhes tisztvisel őt. Nem merült fel Jaxban, hogy más bejáratokat vagy kijáratokat keressen. Nem is tudatosodott benne izgatottsága, míg egy pillanatra abba nem maradt odalent az arpeggionista [ Arpeggione (olasz): gitártestű, gitárhangolású vonós hangszer, más néven gitárgordonka. A mi világunkban nem örvendett nagy népszerűségnek 1823-as megalkotását követően, de Franz Schubert írt a hangszerre egy szonátát (D.821), melyben zongora kísérte - ford. megj.] skálázása. Gemma fintorgott. Komoly önuralmat kívánt Jaxtól, hogy fokozatosan oldja fel a feszültséget testében, és ne törje be az ablakot, ne repessze meg a falat, ne törje át a padlót.
Jax remélte, Timothy van Althuis elvégezte a rá rótt feladatot, s elérkezett az idő, hogy a pékségtől pár tömbnyire álló épületet figyelje. Ez volt a dolog veleje, ezért vonta be a Van Althuisokat. Ők vették magukra az emberi előőrs szerepét, akik felderítették a pékséget, hogy leselkedik-e az automatonra veszély. Nem lehetett holtbiztos sikerében, de ennél jobb próba nem jutott eszébe. Körvonalait elmosó rázkódás uralkodott el rajta már a gondolatára is, hogy bármi biztosíték nélkül, sorsát a véletlenre bízva besétál Visser kollégájához. Kétes értékű biztosítékot kapott, de ez is több, mint a semmi.
Várta a zárást, figyelt, reménykedett, rettegett. A katonák és a ko-ronahajtók mégsem vették körbe azt az épületet, ahová az ifjabb Van Althuis ment ígérete szerint. A pék nem súgta be Jaxot az illetékes hatóságoknál.
Tíz perccel zárás előtt Jax felkeltette Gemmát.
— Itt az idő — mondta.
A nő mintha émelygett volna. Jax egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy kimegy-e a mosdóba hányni, de nem tette, csak kétszer sóhajtott. Remegő ujjakkal gombolta be a kabátját. Rá se nézett, mikor megkérdezte:
— Mi lesz, ha felismer valaki?
— Senki sem fogja. — Remélem.
Jax kiterelte az ajtón, nehogy tovább tiltakozzon. Pontban akkor értek a pékséghez, amint a férfi, akit napkelte előtt megpillantott, megfordította a NYITVA táblát a ZÁRVA oldalára.
— Sajnálom — mondta. — Jöjjön vissza holnap.
Gemmához intézte szavait, de összeszűkült tekintete Jaxot leste, és rajta is ragadt. Jax legyürkőzte magában a késztetést, hogy félreugor-jon, megmássza az épületet, és újra menekülőre fogja. De uralkodott magán. Bár annyira gyorsan vibrált, hogy csodának tűnt már az is, hogy nem törte össze a kirakatüveget, mégis kinyögte:
— Maga Frederik Ahlers úr?
— Miért kérdezi? — válaszolta a pék.
— Nemrégiben költöztettem át gazdáimat Hágából Uj-Amszterdamba — mondta Jax. — Luuk Visser tiszteletes úr a Nieuwe Kerkből szívességet kért a családtól, és utána felszólított, hogy kézbesítsek egy csomagot Ahlers úrnak, akiről azt állította, a Bleecker utcában van péksége. Remélem, őhozzá van szerencsém, mert már régóta cipelem magammal e nehéz terhet.
Ahlers bement a pult mögé. Lehajolt, és benyúlt valamiért. Jax készen állt a menekülésre, de a pék egy speculaas kekszes dobozt vett elő. Fahéj és passzírozott sárgabarack illatát árasztotta. Masnit kötött a dobozra, s azt mondta:
— Nagyságos asszonyom, hadd adjam ezt ajándékba!
Gemma van Althuis valósággal kitépte a kezéből a dobozt, és kirohant az üzletből. Jaxtól el se köszönt.
Amint magukra maradtak, Ahlers bezárta az ajtót, aztán lehúzta a redőnyt.
— Kövessen!
Kinyitotta a pult mögötti ajtót, amely a konyhába vezetett. Az ablaktalan helyiségbe nem láthattak be a járókelők.
— Hozott valamit a számomra?
Ha Ahlers tudta is, hogy egyedül van egy renegát kattogóval, ijedségnek vagy riadalomnak semmi jelét nem mutatta.
Jax kibányászta mellkasüregéből az eltört górcsövet.
— Attól tartok, útközben megsérült.
Ahlers magához ragadott egy kést egy barackmagokkal teli vágódeszkáról. Felvágta a mikroszkóp megrepedt bőrtokját, lefejtette róla a borítást, és kipattintotta a lencséket. Ezeket röviden megvizsgálta, majd félretette. Hosszasan szemrevételezte a bőrtokot és a lencsék rézkereteit. Végül megkérdezte:
— Volt még valami ebben a ketyerében ezeken a kacatokon kívül?
— Igen.
— Ha megengedi, szeretném látni.
Szomorúsággal töltötte el Jaxot, hogy a nemet mondás olyan sok rettegéssel járt. Megrázta a fejét.
— Nem vagyok hajlandó átadni, amíg biztonságba nem kerülök, és nem ajánlom, hogy megpróbálja erőszakkal elvenni tőlem.
A pék letette a kést az asztalra. Tenyere élével belesöpörte a tönkretett antik darabot a szemetesbe.
— Akkor igaz a hír. Magát akarják elkapni.
— Így van.
Ahlers elnémult. Keresztbe fonta karját, szemét Jaxra meresztette. Kisvártatva azt válaszolta:
— Megmondaná, mi volt Visser küldeményében?
A felelet veszélytelennek tűnt:
— Egy üvegdarab.
— Jól gondolom, hogy az változtatta meg?
— Jól.
— És most szeretne átkelni a határon.
— Igen.
— Hallja, az a helyzet — mondta a pék —, hogy én is szeretném magát átsegíteni. Azonban nem tudunk üzenni annak az embernek, akinek a legnagyobb szüksége van erre a titokzatos üvegtárgyra, hogy tanulmányozhassa.
— Fütyülök a vizsgálódásaikra! Én csak szeretnék eljutni valahova, ahol békében élhetek.
— Lassan a testtel! Az ondergrondse grachtennek a túloldaláról is kell a segítség, ha át akar kelni a határon. Csakhogy odaát senki sem viszi a boltot.
Óriási megkönnyebbülést kellett volna jelentenie, hogy végre-valahára megtalálta Visser kapcsolatát. Hagyományos, missiók korlátozta kattogóként feladatának teljesítése kioltotta volna benne a lelkipásztor hetekkel ezelőtti parancsának passióját. Szabad akaratú lényként pedig azt hitte, véget vet a veszedelmeknek, az aggodalmaknak, a menekülési kényszernek. Ehelyett csak csalódást okozott.
— Azt akarja mondani, hogy nem fog nekem segíteni?
— Nem, hanem azt, hogy nem tudom, mit tehetünk önért.
Visser léghajója kikötött egy toronyban, amely acélfecskendőként döfött az ég felé, hogy vért vegyen a mennyboltból. A missió fájdalma abban a pillanatban lüktetni kezdett benne, amint a léghajó orrirányba dőlve megállt, és fémesen csattant, mely a sikeres kikötés csalhatatlan jele. Spirituális tűz pirongatta a lelkének régi helyén támadt lyukat, és elszenesítette szellemét. A hő csak nőtt és nőtt, míg Visser az utashíd kiengedésére várt. Dobogott a lábával, ujjával zongorázott a légzsilip megfakult faborításán, úgy izgett-mozgott, mint akinek azonnal ki kell mennie a mosdóba. A fogát csikorgatta, az ajkába harapott, amíg a könnyektől el nem homályosodon a látása. Minden hiába; a saját akaratának érvényre juttatása kezdettől fogva elvetélt ötlet volt. A nyomás minduntalan fokozódott, mint egy szökőár. Jól ismerte már ezt az érzést: bármely minutában elsodorhatja a kényszer árja az önrendelkezés sziklás partjáról, amibe úgy kapaszkodott. Amikor csak megpróbálta elbeszélni, hogy mit tettek vele, vagy mivé fajult, Visser úgy vergődött a fedélzeten, mint akit megszállt az ördög. Szándékos missiószegési kísérlete olyan szenvedéseket okozott, amelyek messze meghaladták Anastasia Bell és erdőcsősz munkatársaik képességeit: a kötelesség agóniája nem a törékeny emberi testet, hanem a szellemet gyötörte. Ezzel összevetve a Ridderzaal alatti töm-löcök ártalmatlannak tűntek. Az utazás felénél már a léghajó minden utasa azt hitte, Visser őrült, és rohamok kínozták.
Már leplezetlenül sírt, és amint a gondola ajtaja kinyílt, el őretüle-kedett a hordárok és az utasok közt. Szitokszavak és bocsánatkérések
mutatták, merre ment. A véget nem érő fájdalom hatására bevágott mások elé, s az udvariassági szabályokkal nem törődve törtetett előre. Bármit megtett volna, hogy a kényszer kínjain egy cseppnyit enyhítsen. Csakis a haladás csillapíthatott szenvedésein — le kellett vadásznia a célját, teljes erőbedobással megrohamoznia, minden adandó alkalmat megragadnia, hogy elérje.
Egy igazi automaton mindig tudta az illemet, mindig tisztelte emberi gazdáit. Ez volt az alapvető fundamentumuk a hierarchikus metamissióknak. Visser kezét nem kötötték hasonló szabályok, mindössze groteszk lélekcsonkítását kellett eltitkolnia. Ezek szerint paran-csolói nem bánták, hogy a köznép faragatlan őrültnek tartotta.
Lelépett az utashídról a kikötőállomásra. Jeges szél zsibbasztotta Visser ujjait, a Belltől kapott puhakalap karimája alól kilógó fáslit rán-cigálta. Türkizszínű patina vonta be a réz villámhárítókat, melyek vihar esetén leföldelik a léghajóállomást. A város fölött tengerisó- és ózon-szagú volt a levegő.
A kattogók által hajtott liftből eléje tárult a város látképe.
Visser évtizedek óta nem járt Új-Amszterdamban. Az évek drasztikus változásokkal sújtották mindkettejüket. A háború és a kereskedelem hullámai átcsaptak a városon, régi kerületeket romboltak le és újakat építettek. Ennek ellenére a több évtizede húzódó, kérészéletű békékkel megtűzdelt hadviselés, illetve a legutóbbi recesszió visszavetette a várost a fejlődésben, akár egy alultáplált gyermeket. A megfoghatatlan dolgok viselték magukon a legszembeszökőbb sebhelyeket: hova lettek a toronymagas diadalívek, a fényözönben fürdő sétányok, a gyémánt és az arany, az újvilági gazdagság és bőség? Visser sebei ezzel szemben kézzelfoghatóak voltak, az alkimisták csontfűrészei és szikéi ejtették. Hol lakozik az akaratszabadsága?
Nem a testében. Nem is az elméjében. Ha ugyan az övé még az agya és a teste. Vagy már Anastasia Bell tulajdonát képezték?
Lenézett a léghajókikötőhöz legközelebb eső utcákra. Egy templomtornyot pillantott meg, mielőtt a raktárak és a daruk eltakarták volna előle a kilátást lefelé menet. Nem tudta, meddig halogathatja Bleecker utcai látogatását - Nem, nem, nem, arra még nem gondolhatok.—, de ha létezett felsőbb hatalom az alkimistákénál (imádkozott is érte, hogy legyen), akkor úgysem a pékségben fogja megtalálni.
Mégis, mi van, ha félelmei beigazolódnak? Mitévő legyen, ha lelke kimetszésével gyökerestül kiirtották a szabad akaratát? Mi haszna lenne az Úrnak őbelőle? Képtelen lett volna elviselni a tudatot, hogy az Úr azok után is vizsgálja őt, miután Bell válogatott istenkáromlásokra és régóta rejtegetett katholicizmusának megtagadására kényszerítette. Akkor is bűn szennyezte, ha szívébe nem fogadta be szavai és tettei jelentését. Nem vezekelhetett bűneiért, és nem tisztulhatott meg a bűnbocsánat szentsége által sem, mivel azt Bell megtiltotta. Mindent elkövetett azért, hogy Vissert elvágja a vallási segítségnyújtás lehetséges útjaitól. De legalább ellátogathatott egy templomba...
Az óceán illata vele maradt, ahogy rátért az első utcára, de az ózon tiszta, orrot csiklandozó aromája átadta helyét a kátrányos, trágyás földszagnak. Új-Amszterdamban még a zajok is mások voltak, mint Hágában. Míg utóbbi az automatonok tiktakoló tarantellájától zsongott, akik ide-oda trappolva intézték a birodalom ügyeit, ebben a városban patadobogás dörömbölt a makadámutakon. Visser egy fia kattogót, annyit se látott a léghajókikötőből eredő utcákon. Mintha egy másik 1926-ba csöppent volna, ahol Huygens világmegváltó kísérlete csődöt mondott. Noha tudta, hogy lényegesen kevesebb automaton szaladgál az Újvilágban, mint az óhazában, azért ez is csak a Holland Birodalom része, és épp ezért fennmaradása ugyanúgy a kattogók népének fáradhatatlan munkáján alapult. Vagy mégsem? Arra számított, hogy sokkal több ketyegő szolgával fog találkozni aznap, mint amennyit legutóbbi vizitje alkalmával látott. Azonban, ha lehet, még kevesebb automaton koptatta a flasztert, mint akkor régen, miután megcsókolta a pápa gyűrűjét. Hova tűnhettek?
Felfigyelt rá, hogy közleményeket függesztettek ki a lámpaoszlopokra és minden sarokra. A táblák választ adtak Vissernek. Az egyik kihirdette, hogy „50000 GULDENES JUTALMAT AJÁNLUNK A RENEGÁT KATTOGÓ, Jalikszegethisztrovántusz NYOMRAVEZETŐJÉNEK". Egy másik arra emlékeztette az állampolgárokat, hogy „A RENEGÁT KATTOGÓK REJTEGETÉSE FŐBENJÁRÓ BŰN". A harmadik figyelmeztette őket „A LESBEN ÁLLÓ VESZÉLY"-re: a képen egy négyfős család üldögélt egy templomi padsorban, míg ártalmatlan küllemű gépszolgájuk karmait fenő, vérszomjas tekintetű ördög árnyékát vetette a padlóra. Az utca fölé kifeszített, a Hét Wonderjaar kétszázötvenedik évfordulójáról megemlékező narancs zászlósor alatt transzparens figyelmeztetett: a városi polgárok „Ne bízzanak meg az ismeretlen Kattogókban!".
Vissernek olyan ismerős volt a Jalikszegethisztrovántusz név, mintha már hallotta volna valahol — aztán felderengett előtte Nicolet Schoonraad képe, ahogy dobbant a lábával a templomban. Eszébe jutott a gépezet valós nevének illetlen felemlegetése...
Úristen! Tényleg Schoonraadék gépszolgája volna az? Amelyikre rábízta a mikroszkópot? Ez nem lehet véletlen. A csomag megszabadította a missióitól?
Vajon Visserre is ugyanígy hatna?
Egy csapásra megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy Bell missiója egybevágott saját terveivel, vagyis az Új-Franciaországba feladott küldeményt, a górcsövet mindkettejüknek vissza kell szerezniük. Visserben most először villant fel a remény szikrája azóta, mióta a koronahajtó felnyársalta a fiákervonót, és a pap beleesett a csatornába. A mikroszkóp kézre kerítésével talán elnyerheti a szabadságát is. Ha ismét a maga útját járhatja, akár Québecbe is elzarándokolhat — Bell missióitól függetlenül —, és elmesélhetné a tortúráját a Szentatyának.
Ahhoz viszont, hogy megkaparinthassa a górcsövet, el kell mennie a Bleecker utcába, és be kell teljesítenie Bell akaratát. Visszaköltözött belé a gyomorforgató viszolygás.
Ha gyalogszerrel mehetett volna, hogy halogassa egy darabig elkerülhetetlen feladatát, megtette volna. A hő azonban így is gyülemlett testében; egy kis kitérőt is alig engedhetett meg magának. Leintett egy régimódi konflist. A kocsis félredöntött fejjel hallgatta Visser elfúló hangú sóhaját — a legközelebbi templomba vitette magát. Kívánságát nehezére esett tolmácsolnia a figyelmeztetésként fellángoló missiótól.
A kocsiút csupán két-három percbe telt. Visser mégis három helyen harapta el a nyelvét, mire a taxi megérkezett egy kis kápolnádhoz, mely több út kereszteződésénél állt egy háromszögletű telken. Keze olyan borzasztóan remegett, hogy elsőre nem sikerült kifizetnie a női kocsist. Vérének meleg, sós, fémes íze torkát szorongatta. Busás borravalót adott, és mielőtt a kocsis odaadhatta volna a visszajárót, a kápolna kapujához sietett.
Minden léptéért meg kellett küzdenie, mintha gyorsan hűlő melaszban gázolna. A fájdalom lépésről lépésre erősebbé vált. A kínok szentháromsága: a testi fájdalom, mely a missió kerülőúton történő elvégzését büntette; az agy szenvedése, amint bírókra kelt irányítha-tatlan testével; és a spirituális ürességtől való gyötrődése.
A kápolna belülről olyan benyomást keltett, mintha régebben egy nagyobb építmény része lett volna — egy nagyobb házé, vagy akár egy templomé. Visser onnan gondolta ezt, hogy a déli falba nem vágtak ablaknyílást, pedig olyan magas volt, hogy elfért volna rajta egy kisebb rózsaablak. Hiánya bántotta a pap szemét. Hágában a Nieuwe Kerk templomkertjét és nyugalmát nem veszélyeztette a város fejl ő-dése és a lakosság növekedése. Itt viszont az utcák olyan közel nyo-makodtak egymáshoz, hogy az emberek hangja, a patadobogás és a kocsikerekek csikorgása csendesen, de hallhatóan beszivárgott a kápolnába.
Visser megmártóztatta remegő ujját a fal melletti, sekély, gránitból faragott szenteltvíztartóban. Végigfutott rajta a hideg, már-már azt hitte, megrontott teste felhólyagzik és megfeketedik a szenteltvíztől. Mégsem így történt. Ám a hideg víz nem is csillapította növekvő szenvedését; nem hozott megnyugvást. Akkor sem, amikor arcára fröcskölte. Akkor sem, amikor tenyerét összetéve belekortyolt az ujjai közül kifutó vízbe. Visser csak ivott és ivott, míg át nem ázott mandzsettája és gallérja, míg be nem mocskolta vérével a gránitedényt. Jóllehet lehűtötte vele nyelvét, ajkait, sőt még torkát is, a szenteltvíz sehogy sem csorgott a lángoló missióra. Kortyra kortyot nyelve sem telt meg az űr, ahol korábban szabad akarata (lelke?) leledzett. A megszent-ségtelenítés sem békítette meg.
A lépések zajára felkapta a fejét. A plébános bámult vissza rá, fejét félrebiccentve, homlokát ráncolva leste a leghátsó padsor mögül. Visser elképzelte, mit láthat maga előtt: egy könnyekben és szenteltvízben fürdő arcot, a kínszenvedés olthatatlan tüzétől megvadult tekintetét, egy vértől habzó szájat és állat, s egy démon sanyargatta ember remegő testét.
— K-k-kérem! — préselte ki magából Visser nagy nehezen. Figyelmeztetőleg torkába mart a metamissió, mely megtiltotta, hogy felfedje fogyatékosságát, és készen állt rá, hogy gigáját összeszorítsa, mielőtt egyetlen lázadó szó is kiröppenhetne fogai kerítését. A szenvedés már attól beléhasított, hogy nyelve hegyén volt a titkolandó igazság, vagy a biblia margójára akarta írni; megőrjítené, ha ennél többet merészelne tenni. — S-s-s-segítsen rajta-haaaam!
A plébános két lépést hátrált, csak távolról nyerte vissza keresztényi jóindulatát.
— Uram, ne hívjak orvost? — Egyszer már valaki megkérdezte ugyanezt Vissertől, akkor is egy templomban, még azelőtt, hogy szörnyeteggé változtatták volna. — Megharapta egy veszett kutya?
— Nekem. — Visser torka görcsbe rándult. Köhögött egyet. — Nekem i-i-imm... — Dadogó nyelve hegye beékelte magát a fogai közé. Új vér serkent szájában.
Nekem feláldozásra van szükségem, gondolta. Szeretném az Úr kegyelmét ismét megtapasztalni. Tudnom kell, hogy a mű téttel nem távolították el halhatatlan le/kemet, hanem csak a testemet rontották meg. Tudni akarom, hogy a lélek és az akaratszabadság nem egylé-nyegű. Meg kell bizonyosodnom, hogy magához vesz-e az Úr. Térdre roskadt a belenyilalló fájdalomtól. Kínokozó hullámok ostorozták Visser testét tetőtől talpig. A pap nyöszörgött, a szenteltvíztartó előtt fetrengett. A plébános még egy lépést tett hátrafelé. Tudni akarom, hogy az Úr és Krisztus megbocsátja nekem porhüvelyem gyarlóságát, hogy letértem e via dolorosiról, és nem vállalom mártírságom kínjait, melyet a Céh elmémbe és testembe ültetett.
Fájdalmaiba biztosan bele fog halni, ha kitart, de Visser akaratereje hamarabb megtörik. Túl gyönge volt ő a mártírhalálhoz.
— I-imádság kell — fejezte be Visser.
A plébános arca meglágyult, a riadtsággal vegyes undor vonásai átrendeződtek egy együttérzőbb arckifejezéssé. Még le is térdelt a földön rúgkapáló vadember mellé.
— Szegény szerencsétlen! Hát miért is ne imádkoznék éretted? Mondd csak, mi nyomja lelked...?
Visser sikolya egy sebesült vadkan halálhörgésére emlékeztetett. A felerősödő fájdalom fehéren izzó vasa meggyötört testének csontjai közé hatolt, felforralta csont- és agyvelejét. A kínoktól talpra szökkent. Hátat fordított a plébánosnak, a kápolnának és az Úrnak, és kirohant az engedelmesség gravitációs vonzásának irányába, az egyetlen úti cél felé, amely megnyugvást hozhat számára.
A Bleecker utcába.