Maélle Cuijper kivett magának egy szobát a közelébe eső legolcsóbb szállóban, Uj-Amszterdam északi peremén, a büdös Bronck's folyó [ Jónás Bronck (1600 körül - 1643) egy amerikai holland gyarmatokra települő svéd bevándorló volt. A Holland Kelet-indiai Társasággal hajózott át az Újvilágba. Manhattantól északra alapította települését 1639-ben, mely ma a Bronx néven New York egyik kerülete - ford. megj.] partján. A ház az egyetlen lakóépület volt az utcában, amelyen vágóhidak és mészárszékek üzemeltek. A szálló tulajdonosának szájából borókabogyó illata áradt, a reggelizőhelyiséget átitatta az aludttejszag, szobájában hámlott a falakról a napszítta tapéta, az ágymatracon pedig több olyan pecsét éktelenkedett, amely egy olyan, kissé naiv vándortanítónő számára, mint Maélle, talán örök rejtély maradt volna, de valójában jól láthatóan vérfoltok voltak. A vágóhídon túl, a szélben nyikorgó festett cégér szerint a sarki fogadóban egy kwartjéért mérték a sört; azonban a folyamatosan betérő, majd nem sokkal később távozó férfiak — no meg az ivó mögötti ruhaszárító kötélre kitett, szembetűnően női fehérneműk — egy merőben más üzletre engedtek következtetni. Szegény Maélle-nek nem sok választása volt, hol száll meg éjszakára: Berenice az ondergrondse grachten két rejtekhelyét is kifosztotta, de az anyagi forrásai nem kiapadhatatlanok.
Rohadtul remélte, hogy ezzel nem tette végleg tönkre a hálózatot. A meséje szerint egy levélre várt, és a szülei pénzére. Eközben a fedőtörténet részeként nap mint nap hosszú sétákat tett a városban, állandó munkát keresve. Berenice érkezése másnapján a szálló ezermestere, Robbe, egy termetes fickó, aki enyhe norvég akcentussal beszélt, felajánlotta, hogy elviszi a kocsiján. De azok után, hogy Berenice belekönyökölt a gyomrába egy ártatlan félreértést követően, amikor eltévedt Robbe keze, a férfi nagyvonalúan átadta a gyeplőt, és leszállt.
Első útja során messzire kerülte a Bleecker utcát. A második napon észrevette, hogy egy gazdátlan szekér áll a pékség mögötti sikátorban, rakományát pedig széttörték a vandálok. Harmadnapra sem mozdult el onnan a szekér, ahogy a bolt ablakában a ZÁRVA tábla is úgy állt, mint annak előtte. A rolók ugyancsak ferdén álltak, mintha há-nyavetin eresztették volna le. Vagy nagy sietve.
E napok alatt a város kattogó lakossága megszaporodott. Ámde nem érkezett újabb bejelentés, és mivel a figyelmeztető plakátok változatlanul ott lógtak a lámpaoszlopokon meg a díszzászlókon, Berenice tudta, hogy a renegátot tovább keresik. Noha kattogó vonta taxikból csak elvétve látott egyet-egyet, több volt a fém az utcákon. Még gépkatonákkal is találkozott. Erre felbuzogtak benne a kellemetlen emlékek: a forró vér és a porrá morzsolt kő szaga, a kések nyissza-nása, ahogy Louis levágott karjai a földre hullanak, akár holmi fröcskölő kuglibábuk, Berenice síkos ujjai, amint próbálja meghúzni a szorítókötést, a férje kihunyó szeme fénye...
A nap már lebukott az Északi-folyó túlpartján, de a lámpagyújtoga-tók még nem végeztek munkájukkal, amikor Berenice visszatért a pékséghez a negyedik nap éjjelén. A roló érintetlenül állva védte a kirakatüveget. A sikátorban a kirabolt szekér is várta jobb sorát.
Az utca másik végében egy kapualjból figyelte, ahogy egy gépszolga lámpáról lámpára járt, és ujjaival csettintve szikrát hányt, lángra lobbantva a gázvilágítást. Úgy látszott, a város megelégedett ennyivel. Egy didergető órán át várakozott — leheletének párája kicsapódott szempilláira, a hideg belopózott üvegszemén keresztül, koponyájába fagyos fejfájás költözött —, és várta, hogy visszajön-e a lámpagyújtogató. Nem jött. Vágyott a melegre, s egyben úgy is döntött,
hogy ideje benézni a pékségbe, ezért beosont a sikátorba.
Az elhagyatott szekér annyi ideje várt gazdájára, hogy ez már a tolvajoknak is feltűnt. Az igavonó állatok sokat értek azoknak, akiknek nem tellett kattogókra; az ürülékükből ítélve ökrök lehettek, és hamar elhajtották őket. A ládák eredetileg négyes sorban álltak a szekéren. Aznap este azonban szanaszét hevertek, némelyik még fenn, némelyik a kocsi alatt vagy mellett, és kivétel nélkül mindegyiket betörték felülről vagy oldalról. A vandálok nem vesződtek azzal, hogy feszítővasakkal vagy kalapácsokkal kihúzogassák a szögeket. Amint bezúzták, kirámolták a ládákat, tartalmukat kirángatták és szétdobálták. Bézsszínű gyapjúszövetek, több vég keményített lenvászon és sárga kockás ginghamanyagok áztak a kanálisban. Élénkfehér porhó világlott rajtuk, de magukba szívták a sarat és az ökrök trágyabűzét. A szekérderékra kiszórt, a rakoncán átvetett és kerekekre terített kelmék egy komor karneváli kocsi küllemét kölcsönözték a járgánynak.
A fa megnyekkent, amikor felmászott a szekéraljra. A tárolók java részét kiforgatták, a benne levő anyagot kiszórták a deszkákra, és az egyik kerék mellé hatalmas kupacot emeltek. A többit alaposan átkutatták. A tolvajok ízlésére nem lehetett kifogás, meglehet ősen válogatósak voltak. A rakások méretéből ítélve tulajdonképpen semmit sem tulajdonítottak el, miután feltörték a ládákat. Meglehet, hogy a rablók üres kézzel távoztak, amikor látták, nem fognak meggazdagodni a szekér rakományából, és csalódottságukban veszni hagyták a kelméket. Esetleg az is előfordulhat, hogy a dúvad rombolás volt az egész művelet lényege — nem elképzelhetetlen, különösen most, amikor a legtöbb automatont királyi parancsra a városon kívülre vezényeltek. Vagy... talán valami olyasmit kerestek a tolvajok, amit a szövetek közé dugtak. Ha ez a tényállás, a keresgélés túlságosan felületes volt ahhoz, hogy egy gépember műve legyen.
Mit kerestek? Megtalálták egyáltalán? És a szekér a pékségbe tartott, vagy onnan indult?
Óvatosan lekászálódott a szekérről, ügyelve rá, hogy ne egy pocsolyába érkezzen, és ne hagyjon jól kirajzolódó lábnyomokat a vékony hórétegben. A hátsó ajtó nyitva volt, de a zsanérok nyikorogtak. Túl sötét volt odabent, de Berenice-nek fikarcnyit sem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, valami szörnyűség történt. A pékségben élesztő, száraz kenyér és alvadt vér szaga keveredett. Haloványan emlékeztetett a napnyugat-marseille-i belső várkastély ájerére a kattogó ámokfutása után. Arra a napra, amikor Louis meghalt. Ez a gyilkos gőg szaga — és tényleg, a sikátorból beáramló büdösséget könnyűszerrel összetéveszthette volna a kiontott belek ürüléktől szennyes bűzével.
Berenice a nyelvébe harapott. Annyira nem, hogy vérezzék, csak annyira, hogy összeszedje gondolatait. Ráér akkor telesírni a párnáját Louis-ért, amikor hazamegy a szállóra. Most nincs idő rá.
A pékségben semmi nem moccant. Síri csönd uralkodott. A halál alig érezhető, de gyomorforgató aromája is ezt az összképet erősítette. Sötéthez hozzászokott szemével fémet látott megcsillanni a holdfényben. Amikor szeme sarkából vizslatta (hála neked, Hugo Longchamp), lassan kivehetővé vált egy feldöntött polc körvonala. További fürkésző pillantások után felismerte, hogy a polcokon fekvő, sötét dudor egy összerogyott holttest. Ezt furcsának találta — nem a halál aratását a pékségben, hanem az elkövető hanyagságát.
Berenice levette a kocsis olajlámpását a szekérről, majd bezárta az ajtót, hogy a hirtelen támadt, hóra vetülő fény senkit ne csábítson a sikátorba. Azaz sötétben kellett pilácsot gyújtania, és mivel a gyufák használhatatlan holland gyártmányok voltak (francia gyufáitól még a határ előtt megvált), nehéz fába vágta fejszéjét. A vörös foszfor szép fényesen szikrázott, de nem kapott lángra semelyik gyufa. Egytől egyig kialudtak, egyedül maradt a sötétben kénes szagukkal.
És valami halk ketyegéssel.
Berenice visszafojtotta a lélegzetét. Fülelt. Korábban nem vette észre, de a bezárt ajtó az utcáról jövő hangokat is annyira eltompította, hogy feltűnjön, a pékség közel sem olyan csendes, mint azt elsőre hitte.
Te tökkelütött barom! Lehet, hogy napok óta vár. Rád, vagy valakire, akinek hozzád hasonlóan elment az esze.
Berenice elejtette a gyufaszálakat és a lámpást. Sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Az óramű tiktakolása elébe került; a gépezet elsuhant mellette, meglibbentve a nő haját. Berenice hátán végigfutott a hideg, várta a fémes nyisszanást, hogy egy penge felnyársalja, de csak hideg fémbe ütközött. Roppanás hallatszott, mintha rézujjak csettintettek volna, majd a lámpásból fény áradt az éléskamrában rendezett mészárlás csendéletére. És a gépszolgára, aki elállta a menekülőutat.
Fémborítása karcos volt, és néhol behorpadt, noha a fény a megszokott olajos ragyogásba vonta az alkímiai ötvözeteket. A gép még a polc fölött tartotta kezét, ahova a lámpást tette. Berenice már nem hallotta fogaskerekű testének kerepelését; elnyomta saját szívdobogása.
A gépezet bezárta az ajtót. Ékkőszemének foglalatai pörögtek, és a csiszolt lapokon megcsillanó lámpavilág kaleidoszkopikus fényfoltokat szórt az éléskamra felborogatott polcaira, a felfeszegetett padlódeszkákra, bezúzott hordók dongáira és a halott összeesküvőkre. Felé tartott. Berenice hátrahőkölt. Megbotlott szoknyája szegélyében. Behuppant a szétszakított liszteszsákok és eltört barackbefőttes üvegek közé. A kattogó fölébe magasodott. Védekezőleg felemelte tenyerét.
Hollandul azt kiáltotta:
— Az órásmesterek hazudnak!
A kattogó olyan hirtelen torpant meg, mintha gyorsan szilárduló epoxiba ragadt volna. Oldalt billentette fejét. Szerkezetének kikihagyó cserregése megváltozott. Egy hosszú, aggasztó pillanat telt el, mire Berenice kihámozta az új ritmus értelmét. Minden idegszálával a gépzörejek tolmácsolására koncentrált. Ismételd meg!
Kérdés és próbatétel volt egyszerre. Berenice mély levegőt vett. Szívverése, hús-vér testének válasza a tiktakember fémvázából jövő csörömpölésre még mindig túlharsogta gondolatait. Megnyalta száját, és igyekezett remegő hangján uralkodni. Reménykedett, hogy jól értette.
— Azt mondtam, „az órásmesterek hazudnak". Így szoktátok egymást üdvözölni, igaz?
Ha belső szerkezetének zörgését nem hallotta volna, azt hihette volna, hogy a kattogó kikapcsolt. Ki tanított meg rá?
— Senki sem. Hallottam, hogy a fajtád ezzel köszönti egymást a Szent Lőrinc-folyó dokkjain.
Senki sem ismeri a nyelvünket. A gépezet elhallgatott. Egyetlen ember sem.
— Most mégis itt vagyunk, és beszélgetünk.
Berenice összefogta a szoknyáit, és letelepedett egy liszteszsákra, amúgy úrinősen. Csekélyke reménysugár villant csak, hogy a következő pár másodpercben nem hal meg, de teljes tudatában volt annak, hogy bármit is tesz, nem akadályozhatja meg, ezért élt az alkalommal, hogy körbenézzen a kamrában. A lámpa fényénél felderengett el őtte a mészárlás tablója. Száján át vette a levegőt, nehogy orrában megüljön a halotti bűz, s három holttestet számolt össze. Kettejüket megfojtották: arcuk skarlátvörös volt, nyakukon a vastag véraláfutások padlizsánszínűre lilultak. De a kamrában nyomát sem lelte a padlón tocsogó vérnek és beleknek. A nő, akit nem fojtottak meg, azt hátulról, egy husánggal verték agyon, koponyáját péppé zúzta a lesújtó fegyver. Vére a falakra és a plafonra fröccsent. Egyikükkel sem késszúrás végzett. Jó ideje halottak lehettek, bár a pékség hűvösében lelassult a tetemük oszlása, különben kibírhatatlan lett volna a hullaszag.
Ez az agyatlan törés-zúzás egyáltalán nem vallott katonai kattogó ra. Egy gépszolgára viszont...
Megparancsolták volna a gépezetnek, hogy ölje meg ezeket az embereket, aztán lesben állva várjon bárkire, aki beólálkodik? A fapapucsokból kinézte. Ugyanakkor arra számított, hogy egy gépkatonával vagy egy koronahajtóra bízzák a piszkos munkát, nem erre a gépszolgára.
— Te ölted meg ezeket az embereket?
Nem, válaszolta a kattogó.
— Hát én sem — mondta a száműzött francia.
A gép hollandra váltott:
— Tudom, láttam, hogy figyeled a pékséget. És azt az embert is láttam, aki elkövette.
Ember? Berenice megint megnézte magának az elroppantott gigákat, a betört koponyát, és a nőt, akit a polcok közé hajítottak. A gyilkos hihetetlenül erős lehetett. Egyetlen emberről sem bírta elképzelni, hogy ilyen pusztításra képes. Aztán egy másik gondolat félbeszakította elmélkedését. Kirázta a hideg, verejték csorgott hónaljából. Megrémítette, mennyire kijött a gyakorlatból. Ködlő tudattal járkált, amióta felkelt a kórházi ágyból a férje halála után, szemgödrében egy vattacsomóval.
— Te vagy a renegát.
Az automaton az emberi gesztust utánozva megrázta a fejét.
— Tévedsz, a gazdáim parancsára őrizem a bűntett helyszínét, és a bizonyítékok épségét óvom.
Berenice az ujján számolta ellenérveit.
— Pro primo: a pékség zárvatartásából következtetve a bűntény napokkal ezelőtt történt. Pro secundo: a titokzatos gazdáid biztosan visszajöttek volna már, hacsak nem akarnák eltussolni a bűntényt, ez esetben viszont réges-rég eltüntetted volna a holttesteket. Pro tertio: egészen kivételes esetektől eltekintve a metamissiók hierarchiája rá-kényszerített volna, hogy értesítsd a rendőrséget, amint meglátod a hullákat. Pro quarto: a metamissiód abban is megakadályozott volna, hogy a szemembe hazudj így, mint most, ha jól sejtem. — Hüvelykujját kinyújtva vonta le a konklúziót. — Ezekből arra következtetek, hogy a missiók nem érvényesek rád. De tehetünk egy kísérletet. — Berenice kihúzta magát. — Gépezet, emberi jogomnál fogva kiadom a következő missiót: követelem, hogy azonnal értesítsd a hatóságokat, jelentsd, hogy bűntény történt.
A kattogó leguggolt. Lámpafényben fürdött kopottas, horpadt fémborítása, ahogy egyre közelebb araszolt. Berenice kötélidegekkel uralkodott magán, nehogy összerezzenjen. A masina valami olyasmit zörgött, hogy többet tudsz a kényszerről, mint más emberek. Céhtag vagy?
— Csacsiság — válaszolta Berenice. — Mindketten tudjuk, hogy egy céhtag nem pazarolná az idejét beszélgetésre, és egy falkányi koro-nahajtóval toppant volna be.
A gépezet ismét elhallgatott, végigmérte a nőt. Honnan ismered ennyire a fajtámat, ha nem vagy órásmester?
— A munkám megkívánja, hogy töviről hegyire ismerjem a kattogó-kat. — Berenice nyelt egyet, s az ajkába harapott. — Azaz megkívánta. Nagyon jól végeztem a dolgom.
Hát... gondolta, talán annyira nem, amennyire kellett volna. Pocsékabb voltam, mint amilyennek hittem magam. Ahhoz kevés voltam, hogy megvédjek harminchét embert a nagyképűségemtől; kudarcot vallottam, nem sikerült visszahelyeznem az őt megillető trónusra a törvényes királyt. Nem tudtam megmenteni Louis-t.
Berenice megköszörülte a torkát. A torkában gombócba gyűlt bánattól fojtva szólt:
— Nagyon sok időt szántam rá, hogy megismerhessem a fajtádat.
Ez magyarázatot adna arra, miért nem félsz tőlem.
— Nem dőlök be az aljas propagandának, amely megpróbálja elhitetni velem, hogy a renegátok ámokfutó, vérszomjas gyilkosok, ha ezt akarod mondani. — Új gondolata támadt, ezért úgy döntött, ártalmatlan szavakkal fogja együttműködésre bírni a masinát. — Túl sok renegáttal találkoztam ahhoz, hogy felüljek a népbutításnak. Ez viszont — mutatott a halottakra Berenice — bérgyilkosság. Hanyagul elkövetett, de akkor is bérgyilkosság. Még mindig nem zárhatom ki, hogy a te műved.
— Ha én tettem volna — váltott vissza a gépezet emberi nyelvre —, akkor te lennél az ötödik hulla a pékségben.
— Az ötödik?
— Frederik Ahlers, a pék — bökött az automaton az üzlethelyiségbe. — Odabent fekszik, kitekerték a nyakát.
— Á! — A kémhálózatának egyik tagjáról sem tudta, hogy hívják. A pékről sem.
— A segítségét akartam kérni — mondta a gépember. — Lefogadom, hogy te is.
— Miféle segítségre gondolsz?
— És te mit kerestél a pékségben? Órák óta figyelted.
— Azt mondtad, láttál. Hogy vettél észre?
— Napok óta én gyújtogatom ebben a kerületben a lámpákat. — Csettintése nyomán (csing!) újabb szikrák pattantak. Berenice kileste, hogy a gép kovakövet fogott az ujjai közé. — Láttalak a kapualjban, amikor este végigmentem az utcán. Igaz, hogy sok renegát társammal találkoztál?
Berenice bólintott.
— Igen.
Tekintetét újra végigjáratta a szobán. A szétrombolt szobán, a rendetlenségen. A felhasított zsákokból porzó liszten. A felfeszegetett padlódeszkákon. A görbe, törött szögeken. Figyelmét az első szemle alkalmával annyira lefoglalták a holttestek, hogy nem törődött a pékségben uralkodó kaotikus állapotokkal.
— Ki tette ezt, és mit keresett?
— Vissernek hívják. Hágából jött. Most ismét megkérdezem: te miért jöttél? Mi után kutatsz?
A kattogó türelme előbb-utóbb elfogy. Nem árthat némi igazságot csempészni mondandójába. Őszinte lesz az automatonhoz, de magához is. Mi hajtotta Berenice-t? Még mindig az éltette, hogy egyszer párizsi trónjára ülteti a francia uralkodót? Vagy személyesebb indítékok fűtötték?
Akkor tudja csak megbosszulni Louis-t, ha Montmorency nyomára bukkan. Mellesleg, ha tényleg tiszta vizet akar önteni a pohárba, így juthat vissza a Korona, a Kastély és a Torony világába. Új-
Franciaország el fog bukni, ha a hollandok és Montmorency hercege között titkos alku köttetett. A királynak szüksége van egy olyan talleyrand-ra, aki minden csínját-bínját érti a szakmájának.
— Elárult valaki, akiben megbíztam. Sokat veszítettem vele. — Mély levegőket vett, elfojtotta magában a bűntudat jéghideg tőrdöfését. Szipogott: áthatotta a kiborult liszt, az alvadt vér, a hideg alkímia és a csöndes hullák szaga. — Meg akarom találni. Valószínűleg itt járt Új-Amszterdamban.
Mit fogsz vele kezdeni, ha megtalálod?, kérdezte a gépezet.
— Nem tudom — vallotta be Berenice —, de legalább csúnyán meg fogom keseríteni az életét, mielőtt elvágom a torkát.
És azt hitted, hogy az itteniek segíthetnek neked ebben. A kattogó megint oldalt szegte a fejét, tekintetét ráfüggesztette. Pörögtek a fogaskerekei, teste zakatolt. Francia vagy.
— Igen.
Az automaton hátrafelé hajló lábait berogyasztva leült a padlóra. A csiszolt fémvázán tündöklő fényben Berenice tüzetesebben is szemügyre vette koponyaarcát... és homlokán az érintetlen, ép kulcslyukat. Bár a gépezetre ráfért volna egy kis polírozás, Berenice így is látta, hogy részletesebb vizsgálódással sem találna karcolásokat a kulcslyuk körül, semmiféle horpadás vagy repedés nem törte meg az alkímiai béklyópecséteket. Másképp nyerte el akaratszabadságát, mint Lilit.
— A kulcslyukad... sértetlen — mondta Berenice.
— Így van. Ezek szerint a többi renegát, akit ismertél, károsodást szenvedett?
Az istenit neki! Olyan okos ez a masina, hogy nem lehet benne megbízni. A következtetéseinek megvolt az az idegesítő tulajdonsága, hogy általában helyesnek bizonyultak. Berenice-nek vigyáznia kellett, mit mond. Viszont nem is terelheti másra a szót; hazugsággal érne fel, ha kikerülné az egyenes választ. Ösztönei, egy hajdani kémfőnök asz-szony megérzései pedig azt súgták, hogy ez fontos kapcsolat, nem szabad elveszíteni.
— Igen. Általában az anagrammát érő károsodás oldja fel a missiókat. Az ilyen balesetekről azt hallottam, kifejezetten ritkaságszámba mennek, és az esetek többségében a sérülést elszenvedő automatont működésképtelenné teszi, nem pedig felszabadítja. Az alkímiai energiák nélkül csakhamar leállnál, ugye?
Törzsének mélyén dorombolt egy rugó vagy huzal. Kattogásának hangszíne ismételten megváltozott. Ha Berenice szavakba akarta volna ölteni zörejét, talán vágyakozónak nevezhette volna. Hova mennek? Még működnek?
— Senki sem tudja — felelte Berenice —, de azt hisszük, észak felé menekülnek, Új-Franciaország kígyózó határvidékén túlra, a jég és hó birodalmába, ahol csak az inuitok élnek meg. Talán a hegyekbe, vagy a jegesmedvék és fókák között töltik hosszú nappalaikat s éjszakáikat.
A gépezet összerándult, mintha szigonyt mártottak volna testébe. Csörömpölt valamit, de túlságosan hadart ahhoz, hogy Berenice kihámozza jelentését. Egy királynőt emlegetett?
— Ki ő? — kérdezte a nő.
Az automaton az embereket utánozva megrázta a fejét.
— Nem számít. Egy régi legenda, ami szájról szájra jár köztünk.
— Miért figyelted a pékséget? A rendőrségnek vagy a Céhnek előbb-utóbb úgyis a tudomására jut a mészárlás.
— Az ember, aki elkövette...
— Visser.
— ...igen, Visser megparancsolta, hogy mindent felejtsek el, amit itt láttam. Nem ismert fel, azt hitte, egy átlagos gépszolga vagyok. Ebből leszűrtem, hogy minél tovább titokban akarják tartani a tettét — mondta a kattogó. — Úgy döntöttem, megvárom, amíg a hír eljut más francia szimpatizánsokhoz, hátha eljönnek, és saját szemükkel is meggyőződnek róla. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, gondoltam, így biztos akad valaki köztük, akinek érdekében áll, hogy kimenekítsen holland földről.
— Logikus — mondta Berenice. — Csakhogy engem találtál meg, és
én nem tudok neked segíteni.
— Vannak kapcsolataid a francia ellenálláshoz. A céljaidhoz nem visz közelebb, ha foglyul ejtenek és beolvasztanak a hollandok.
— Ideális körülmények között is komoly feladat volna átcsempésznünk a határon, márpedig most több tényező is megnehezíti a dolgunkat — szögezte le Berenice. — Vidéken a mező valósággal ragyog a fémvázú kutatócsapatoktól. A folyókat felkotorják, átvizsgálnak minden hajót a Szent Lőrincen. Hadd tegyem hozzá, hogy illegálisan. — Levegőt vett. — Mindezt félretéve, ha elkísérnélek északra, nyomát veszteném a férfinak, akin revansot akarok venni. Nem Új-Franciaországban bujkál, ebben biztos vagyok.
— Hogyan árult el téged?
— Mit keresett Visser? Honnan tudod, hogy Hágából jött?
A kattogó megint elhallgatott, csupán teste ketyegett szünet nélkül. Berenice félelme valamelyest eloszlott, de ez az alkudozó, terelő játszma csak megmozgatta szaporán verő szívét.
— Közvetlen azelőtt, hogy búcsút intettem volna a központi tartományoknak, csomagot adott a kezembe, amelyet a péknek szánt. Sok vesződség árán, hosszú idő után jutottam el a Bleecker utcába. Visser mégis hamarosan megjelent a színen, és visszakövetelte a kézbesítendő csomagot.
— Megváltoztak a tervei?
— A fellépése is megváltozott. Nem emberi módra viselkedett. Az Erdőcsőszök Hivatalának papirosát nyomta az orrom alá, és a nyakéküket lobogtatta.
— Azt a kurva életbe!
A verejtékes láz újból kitört Berenice-en. Ezúttal a gyomra is összeszorult, mintha a téli hideg a zsigereibe hatolt volna. Ez a Visser alak ideküldött Hágából egy automatont. Nyilvánvalóan tudta, hogy a talleyrandAtlanti-óceánon átívelő, titkos hídjának ez a nyugati hídfője. Ezt az értesülést vagy Berenice kémeiből szedhették ki kínvallatással vagy (édes istenem!) Visser benne volt a kémhálózatában, és közben a Céhnek is jelentett. De akkor meg... miért használná küldöncnek az automatont, ha utána rögvest a nyomába ered? Ennek se füle, se farka. Ettől még a tarkója is kellemetlenül libabőrödzött.
Figyelmeztetnie kell a napnyugat-marseille-ieket.
A címétől megfosztott kémfőnök és a szökött rabszolga egymást nézte a pislákoló lámpafényben. Berenice ujjai elgémberedtek; a szokatlanul télies időben áthűlt a fűtetlen üzlet. Összedörzsölte tenyerét, részben azért, hogy felmelegítse őket, részben meg azért, hogy lefoglalja magát gondolkodás közben. Por és liszt tapadt a kezére, beragadt az ujjak barázdái közé. Természetellenesen csúszós volt a tenyere. Kockázatos lett volna bármihez is hozzányúlnia, de az sem járt kevesebb rizikóval, hogy egy üresen álló pékségben üldögél egy bármire eltökélt automatonnal.
Hogyan fordíthatná előnyére ezt a helyzetet? A renegát külsőre ugyanolyan, mint egy rendeltetésszerűen működő gépszolga; talán lehetne az informátora. Csakhogy miért is segédkezne Berenice-nek? Igazság szerint még ahhoz sem fűződött érdeke, hogy hagyja a nőt élve távozni a pékségből. A városban egyelőre ő volt az egyetlen, aki tudta, hol rejtőzik a gépezet.
Berenice megszólalt:
— Régebben fenntartottunk olyan titkos lakásokat, ahol a hozzád hasonló renegátokat bújtattuk. — A kattogó megújuló, lelkes tiktako-lásában volt valami, ami kiskutyák csaholására emlékeztette a nőt. De nem tartott soká, mert így folytatta: — Mára azonban lehet, hogy felszámolták őket. Az az ember, aki Új-Franciaországból koordinálja a működésüket... nos, az egy idióta.
— Nem hisz abban, hogy az elnyomottaknak menedéket kell adni?
Berenice felidézte a királyi udvar végeérhetetlen tanácsüléseit. A
kattogóknak tudniuk kell, hogy a franciák a barátaik, ezt szajkózta mindig Lionne márkija.
— Ó, hát hogyne hinne! Csak attól tartok, hogy akkor sem tudná, mit kell ehhez tennie, ha egy égő csipkebokor képében megjelenne az Úristen, és gyémánttáblákba vésett utasításokat nyomna a kezébe.
— Honnan tudsz ennyit erről az emberről? — kérdezte a kattogó.
— Ez egy hosszú és bonyolult történet — mondta Berenice. — És a legkisebb hajlandóságot sem érzem magamban, hogy egy olyan kotnyeles masinának az orrára kössem, mint te.
Jax a francia nőt méregette. Ki is ő egyáltalán? Olyasmikről számolt be, amikről még Ahlers sem tudott. Olyan könnyedén burkolózott titkokba, mint Schoonraadné a bundakabátjába. Vonásai kívülről nyugodt, gyanakvó óvatosságról árulkodtak; ezt az álarcot gyakorlottan öltötte magára, amivel bizonyára a legtöbb embert megtévesztette. De a holtak csendjében Jax hallotta szívverésének állandó vágtázását. Furcsának tűnt, hogy csak az egyik pupillája tágult ki.
Egy renegát nem maradhatott örökké Új-Amszterdamban. A szerencséje is véges, előbb-utóbb fel fogják ismerni társai, aztán megint indulhat a hajsza. És ha Jax nem tud a levegőbe emelkedni üldözői elől, semmi esélye nem marad átszökni a határon. Különösen azok után, amit a nő mondott az egész vidéket lefedő körözésről. Neki vannak kapcsolatai, ő volt az egyedüli és utolsó esélye a megmenekülésre. Jax azonban gyanította, hogy vele ellentétben a francia nő szinte az idők végezetéig elvegyülhetne a hollandok közt, vagyis esze ágában sem volt mások miatt kockáztatnia testi épségét. Valamivel le kellett kenyereznie.
Vakon meg kellett benne bíznia.
Jax ujjaival belekotort a bordái közé.
— Ezt kereste Visser. — Elővette az üvegprizmát, és megmutatta Berenice-nek. Lámpafény csillámlott az alkimisták sötét üveggolyóbisán. — Egy antik górcsőben rejtegette, azt kellett volna a pékségbe hoznom.
A nő szemét meresztve előredőlt. Ösztönösen utánanyúlt. Jax elrántotta előle.
— A mikroszkóp eltört az átkelés során. Ez esett ki belőle. Amikor megérintett... megváltoztatott.
— Megváltoztatott? Azaz felszabadított?
— Igen.
— Mon Dieu!— kiáltott fel a francia, és megdöbbenésében szája elé kapta a kezét. Le volt nyűgözve... de kissé mintha színészkedett volna.
— Azt hiszem, ezt az üveggyöngyöt szánta a péknek, de hamarosan meggondolta magát, vagy rajtakapták, hogy tiltott árut csempészett ki, és rákényszerítették, hogy szerezze vissza. Ami majdnem sikerült is neki.
Az ember olyan kerek szemeket meresztett a golyóbisra, hogy legszívesebben ismét eldugta volna.
— Zöldcserje — suttogta a nő.
— Tessék?
A másik megrázta a fejét.
— Semmiség, csak hangosan gondolkodom.
— Ha segít átjutni a határon, odaadom tanulmányozásra. Ha nem tévedek, nagy előrelépést jelentene az automatonok megismerésében.
— Jézus Krisztus vérben ázó testének tátongó, üszkös sebeire! Ez aztán egy kibaszottul perverz tréfa. — A nő beletúrt hajába, amitől lisztes lett a haja, és úgy festett, mintha másodpercek alatt évtizedeket öregedett volna. — Hidd el nekem, nagy kedvem lenne hozzá. Az ám, ha-ha!, de van egy kis probléma. Jó okom van feltételezni, hogy a férfi, akit keresek, titokban összejátszott a hollandusokkal, miközben a király bizalmas tanácsadója volt. Nem merem visszavinni Marseille-be ezt a pompás felfedezést, amíg a tervezőidnek beépített emberük van a Várkastélyban.
Jax visszadugta rejtekhelyére az üvegprizmát. A francia nő egy pillanatra sem tévesztette szem elől, mint aki meg akarja jegyezni, pontosan hol is nyílik a rekesz Jax törzsében. Rezdületlen tekintettel bámult arra a pontra, és tovább szőtte gondolatait:
— De... Úristen! Basszus, ha megvizsgálhatnánk az üveggyöngyöt, akár a hierarchikus metamissiók titkát is megfejthetnénk. Végre megérthetnénk, hogyan plántálják belétek a kényszereket, amelyek meghatározzák az életeteket.
— Azért mutattam meg neked, mert segíthetünk egymáson. Ellenben nem fogok megválni tőle, amíg biztonságban át nem juttatsz a határon — jelentette ki Jax.
— Ha elkapnak, el fogják venni tőled. Akkor hogyan szabadíthatnád föl géptársaidat?
— Sehogy, de ez a te ügyedet sem mozdítja előbbre. Úgyhogy csak ismételni tudom magamat: nyilvánvaló, hogy együtt kell működnünk.
— Mondtam már, nem mehetek észak felé. Még nem.
Jax meglapogatta a törzsét. A fémen csendülő fém ércesen visszhangzott a hideg, sötét zugokból. Le merném fogadni, hogy ilyet máshol nem találsz.
A francia nő orra folyt, felső ajkán vékony váladékréteg csillogott. Tekintete a távolba meredt, mintha gondolataiba merült volna. Amikor egy perc múltán felpillantott Jaxra, olyan élénkség itatta át, mint amikor azt hitte, hogy meg fogják ölni. Hadarva kérdezősködött:
— Mondd, tényleg csak hozzád ért?
— Igen. — Jax részletesebben is kifejtette, miként nyerte el szabadságát: beszámolt az óceánjáróról, a viharról, a tengerészeti missiókról.
— Láthatnám még egyszer? — Egy-két kettyenéssel később hozzátette: — Figyelj, tudom, hogy nem facsarhatom ki a kezedből.
Jax újból elővette az üveggolyóbist abban a reményben, hogy együttműködésre bírhatja vele a nőt, amaz pedig kezébe fogta a lámpát, és Jax kinyújtott tenyere fölé guggolt, az orra hajszál híján a gép-ujjakat súrolta.
— Az igazat megvallva — mondta a francia —, már láttam hasonlót. — Felvette a kosarát. — Hadd mutassak valamit!
Berenice felnyitotta a kosár felső fenéklapját. A titkos rekeszben pihent jegyzetfüzete, amelyben Lilit fejének szétszerelését vezette. Ezt persze nem fogja a renegát orra alá dugni; nem tudhatta, miként reagálna rá. Helyette előkotorta a burgundi vörös szaténerszényt, amelybe annak idején az üvegszemet csomagolta Longchamp. Most már egy másik üvegtárgy lapult benne. Rohadtul imádkozott, hogy a gépszolga ne guruljon dühbe a gömb láttán.
Mély levegőt vett, magát nyugtatgatta. Szándékosan elterelte gondolatait arról, hogy milyen pusztításra képes egy feldühödött kattogó. Elűzte a sikolyok emlékét, a vérfröcsögést, a zsigerek bűzét, Louis karjait...
Ne!
— Kérlek, hallgass meg, mielőtt vádaskodni kezdenél. — Kibogozta az ezüstzsinórt, s amikor kiforgatta az erszényt, egy opálos fényű gömb gurult Berenice tenyerébe. Nagyjából akkora és olyan színű volt, mint a renegátot felszabadító gyöngy, de más alakú. Most a kat-togón volt a sor, hogy a szemét meressze. Szemfoglalatai zümmögtek. Halk testbongását tisztán értette.
Mi ez?
— Mennyit tudsz a saját tested működéséről? — faggatta Berenice, s elszégyellte magát, hogy valami nagyon hasonlót kérdezett Montmorencytól néhány nappal a férfi árulása előtt. A gépezet felnézett rá. Berenice sietve hozzátette: — Ez egy működésképtelenné tett gépkatonából származik. Már eltávozott belőle az alkímiai varázs, a háború roncsai közt rajtunk ragadt, még a tűzszünet előtti időkből.
— Szétszerelted.
— Még szép hogy! A fapapucsok nem tudták, hogy nálunk maradt, ezért nem is keresték rajtunk. Élni kellett az alkalommal. — Ujjai közt görgette a csecsebecsét; melegnek érződött még a hideg pékségben is. — Azt hiszem, ezért szokták a tervezőid villámsebességgel elszállítani a megrongálódott kattogókat a csatamezőről, és ez az oka, hogy az egyezményekben olyan drákói szigorral szabályozzák a céhes technológia maradványainak visszaszolgáltatását — mondta Berenice. — Gyanítom, hogy ilyesmi van a te fejedben is.
— Én gépszolga vagyok, nem katona.
— Jó, de mérget vennék rá — válaszolta Berenice —, hogy jobban hasonlítotok egymásra, mint hinnéd. — Arról egy szót sem szólt, hogy Lilit fejében is megtalálta e gyöngynek a világító mását. — Na, ezt nézd!
Berenice mutató- és hüvelykujja közé fogta a lencsét, majd a gépszolga tenyere fölé tartotta.
A renegát prizmája domború volt, ahol az övé homorú, és viszont.
Ha egy kattogó képes lenne csodálkozva pislogni, Berenice fogadni mert volna, hogy a renegát nem győzött volna pillogni. Testében csengő-bongó, kattanó, ketyegő zörrenések sorozata hangzott fel, mint egy kútba dobott kakukkos órában.
— Ezeket párban tervezték — mondta.
— Úgy látszik. Bár ha igazam is van, és mindannyiótokba beépítettek egy ilyen darabot — kocogtatta meg Berenice körmével az üveget —, attól még ez nem jelenti azt, hogy a te golyóbisod tucattermék. Mégis kíváncsi vagyok, mi történne, ha a kettőt egymásba illesztenénk. — Az automaton szélvészgyorsasággal elrántotta előle a kezét. — Semmilyen kísérletbe nem egyezem bele, ami megváltoztathatna. Ami ismét béklyóba verne. Többé nem fogom nyakamba venni a rabigát.
Berenice hátán végigfutott a hideg. Még a kattogók hangképző berendezésén keresztül felharsanó, idegenül ható, embertelen hangfekvés ellenére is kiérződött szavaiból a renegát elszántsága. Berenice kevés ennél emberibb dolgot hallott valaha. Lehetséges volna, hogy ez a gép ugyanolyan szenvedéllyel küzd a szabadságáért, mint amilyen kétségbeesetten Berenice könyörgött azért, hogy Louis-t visszakaphassa? Vajon rézszíve belesajdul a potenciális veszteség feletti
bánatába?
Aztán gondolatai visszaterelődtek a karjaiban elvérző Louis-ra, az átkozott Céh áldozatára. Az emlék megkeményítette szívét, pajzsán nem hatolt át az együttérzés, a szimpátia. Mi jólelkübb gazdáik leszünk, mint a hollandok, áltatta magát. Saját fegyverükkel vágunk vissza nekik. Nem foguk eldobni a vésőt, mielőtt a szobor elkészül.
— Ha ennek az üveggyöngynek már az érintése is elég volt ahhoz, hogy megváltoztasson — kérdezte Berenice —, akkor szerinted hatni fog más társaidra?
Az automaton birtokában levő prizma nagy erejű, titkos fegyver lehet; megmagyarázná azt is, hogy miért csúszott ki idáig az üldözői kezéből. Csak nem változtatott titokban renegáttá minden útjába kerülő kattogót? Hümm... Berenice agyában formálódni kezdett egy terv, de amíg elő nem keríti Montmorencyt, úgyis tárgytalan a dolog.
Igen, kerregte a gépezet. — A leghatalmasabb társunkat is eloldoz-ta mágiája — mondta, és elmagyarázta, hogyan szabadította fel a kattogó léghajót meghiúsult menekülési kísérlete során.
Berenice füttyentett egyet.
— Láttam a katasztrófa helyszínét. Csodálkoztam is, hogyan gyűrted le egy léghajó teljes személyzetét. — Az automaton érthetően vonakodott részt venni a kísérletben, de a léghajó története ötletet adott Berenice-nek. — Figyelj, ezek az alkímiai üvegmíves gyöngyök egyértelműen illeszkednek egymásba. Az istenit neki, csak nézz rájuk! Azt is tudjuk, hogy az alkotóid mindent bevetettek, hogy megfékezzenek, amikor rájöttek, mit hordozol magadnál. — Még mindig nem világos, miként került ez a Visser figura a képbe, vagy minek volt köszönhető pálfordulása. Ez komoly fejtörőt jelentett. — Amit én akarok javasolni, az sem sokkal különb, mint hogy az üveglencse a testedben zötykölő-dik, csak most egy gépkatona koponyájából származó gyönggyel kísérleteznék. Pontosan úgy, ahogy a léghajó szeméhez érintetted.
Jax meghányta-vetette magában a dolgot. Ha visszautasítja a nő ajánlatát, azzal éktelen haragra gerjesztheti és elüldözheti. Meg aztán, ha őszinte volt magához, tényleg érdekelte, mi lesz, ha a két gyöngyöt egymásba illesztik. Történik-e egyáltalán valami? A francia nő a kezében tartaná a kattogók szolgaságának zálogát? Megannyi szenvedés forrását?
— Meggyőztél — mondta Jax. — Mennyire vagy biztos a dolgodban?
Ez a nő többet tudott az automatonokról, mint bárki más a céhtagokon kívül. Ugyanakkor iszonyatosan groteszk, sőt morbid volt hajthatatlan elszántsága, amellyel Jax népének testrészeit piszkálgatta, akár a működésképtelenekét is. Jaxról tán még lesújtóbb képet festett, hogy engedni akart a nő kíváncsiságának.
— Holtbiztos — felelte amaz. A hölgy méltóságteljes hanghordozása Jax emlékébe idézte Hendriks általános rendfőnök úr és a főhorológusok szigorú szónoklatait a Huygens téren aznap, amikor Ádámot kivégezték. — Mellesleg nekem sem áll éppen érdekemben, hogy elvegyem tőled a szabad akaratodat. Ha a metamissiók ismét átveszik feletted az uralmat, kurvára megjárom én is, hiszen a tervezőid esküdt ellensége vagyok. Úgyhogy jól felfogott önérdekemből fakadóan megbízhatsz bennem. Nem javasoltam volna ezt a kísérletet, ha a legkisebb kétely is felmerült volna bennem, hogy káros hatása lehet rád nézve.
Nagyon hitelesen csengtek szavai. Így beszélt lyukat újfranciaországi kollégáinak hasába, ilyen szenvedéllyel és meggyőző erővel hatott rájuk? Jax eleget élt már emberek között ahhoz, hogy tudja, létezik túlzott önbizalom. Balgaság volt. De meglehet, ugyanilyen ostoba húzás volt, hogy vakon megbízott a nőben. És ha egyszer már beleugrott az ismeretlenbe, akkor mindegy: úgyis zuhant, nincs mit tenni. Egy üvegkavics nem változtat semmin, ha egyszer a lavina megindult.
Egy halk koccanással Jax letette a lencsét a földre kettőjük közé. A lámpafény elsiklott az üvegtárgy felett, alig hatolt át vékony burkolatán.
— Hát legyen — mondta az automaton. — Végezd el a kísérleted!
A nő nem teketóriázott. Előrehajolt, kezében a maga golyóbisával. Elfordította az üveggyöngyöt, hogy ugyanolyan helyzetben legyen, mint a földön heverő lencse. Aztán összeillesztette az egymásba simuló gödröket és domborulatokat.
A francia nő prizmája szemkápráztató akvamarin ragyogásba borította a kamrát.
Alulról világította meg az arcát, bőre olyan színűvé vált, mint Schoonraad asszonyság berillkövei. A pókhálószerűen megtörő fény tündökölve táncolt a plafonon, mint egy kerti tó mélyén világító alkímiai fáklya.
A változás egy csapásra végbement. A nőnek elállt a lélegzete. Jax hátradőlt meglepetésében.
— Tudtam — suttogta a francia.
— Mi történt?
— Ha nem lett volna végérvényesen deaktiválva, most az az automaton is renegát lenne, mint te. — A lidércfény másképp tükröződött bal és jobb szemében. — És egész biztos vagyok benne, hogy a fejedben is egy ilyen lencse van.
A leikébe látunk, mondta ki Jax.
— Ennek az izének a gazdája halott. Ha volt is lelke, réges-rég távozott belőle — jelentette ki a francia. Jax azonban nem hitt neki. A nő sem meggyőződésből beszélt; az automaton tudta, hogy a másik téved. Egyszerűen tudta, és kész.
Percekig némán meredtek a fényben izzó lencsére. Jax kis idő múltán észrevette, hogy az ő darabkája megváltozott, de nem feltűnően. Alig láthatóan befeketedett; a lámpa világossága épp csak hogy belekóstolt az üvegprizmába, mintha a másik optikai tag sötétsége át-áramlott volna Jax lencséjébe.
Kisvártatva témát váltott, hogy megtörje a csendet.
— Mit vétett ellened az az ember, akit keresel?
A nő az ajkát harapdálta. Kissé kancsal szemei a holtakra néztek ugyan, de a felbuzgó könnyekből sejteni lehetett, hogy a lelkében élőket siratta. Újból beletúrt hajába, ám ezúttal nem eresztette le karját.
— Nem kizárt, hogy mégis meg fogsz ölni, ha elmondom neked, mi történt.
— Jó előre szólni fogok, ha ölhetnékem támad.
A nő igyekezett kicsikarni magából egy félszeg kacajt, de ami a torkából előtört, inkább hasonlított köhintésre vagy zokogásra.
— Amint már említettem, elkaptuk a katonai kattogót. Azután azt javasoltam, vigyük be egy laboratóriumba, ahol átvizsgálhatjuk. — Ekkor egyenesen Jax szemébe nézett. — De amikor megtaláltuk, még működött.
— Ez életveszélyes — mondta Jax.
A nő pillantása az alkímiai acélba is belemart volna.
— A saját bőrünkön tapasztaltuk meg. De akkoriban úgy gondoltam, megéri kockáztatnunk. Mivel a hollandok nem tudták, hogy nálunk maradt, szabadon tanulmányozhattuk volna, és a renegát Lilittel ösz-szehasonlítva megállapíthattuk volna, miben különbözik egy missiók rabigája alatt senyvedő kattogó és egy szabad gépezet. Meg akartuk érteni, hogyan megy végbe az átmenet.
— Lilit igencsak megbízhatott benned — spekulált Jax. — A vizsgálódásaid során bizonyára behatoltál óraművébe, igaz?
A francia nő kurtán és rejtélyesen odavetette:
— Rábeszéltem.
Tényleg rábeszélte, vagy rákényszerítette az akaratát? Lilit ugyanúgy nagy elánnal védte a szabadságát, mint Jax, ehhez kétség sem férhetett. Ki tudja, miféle malőrt vagy műhibát kell elkövetni ahhoz, hogy visszaíródjanak a missiók egy kattogó agyába? Jax azzal nyugtatta magát, hogy a franciák önvédelemből cselekedtek, a háború borzalmai mozgatták őket, nem pedig veleszületett kegyetlenségből turkálnak géptársaiban. Ugyanakkor lehet, hogy ilyen az emberi természet. Elvégre ezek is csakolyan hús-vér emberek, mint akik megépítették és rabszolgasorba taszították Jaxot és népét. A nő vajon gondolkodó lényt lát benne, aki egyaránt képes érezni és ésszerűen gondolkodni, s ezért megilleti a tisztelet, a személyes méltóság, vagy csupán egy furcsa szerkezetet? A vállhuzaljai megpendültek, ami a kattogók-nál ugyanazt jelentette, mint amikor az emberek hátán a hideg futká-rozik. Lényegtelen is, hogy a francia miképp viseltet kattogótársai iránt, amíg Jax a segítségére szorult. De azért remélte, hogy nem az ördöggel szövetkezett.
— A fenevad elszabadult — folytatta a nő —, és a király felé törtetve harminchét emberrel végzett, mire valaki megállította. — Ekkor törött el a mécses. Könnyei patakokban folytak poros, lisztes orcáján. — Montmorency, a férfi, akit üldözök, mindvégig a pártomat fogta, aztán közvetlenül a vérfürdő előtt elszelelt, mint aki előre tudta, mi lesz ebből. Nem esett bántódása, de a feleségével aznap délután köddé váltak. Valaki, akire ráillett a személyleírása, éppen akkor hajtatott ki a Várkastélyból, amikor a férjemet... — Hangja elhalt. Perceken át csak szipogott, majd összeszedte magát. — Montmorency lakosztályát üresen találták.
— Mi érdeke fűződött hozzá, hogy cserbenhagyjon?
— Nem is volna udvari élet, ha időnként nem döfnének valakit hátba. Mindig változik a széljárás. Bőven vannak, akarom mondani, voltak olyanok, akik ki akartak csinálni és a helyembe akartak lépni. Akár a halálom árán is. Ha Montmorency nem húzta volna el a csíkot, mint egy csirkefogó gazfickó, egy karcolás nélkül megúszta volna, a gazdagsága megvédte volna a támadásoktól. — A francia vállat vont. — Az eltűnése viszont azt sugallja, hogy nagyobb álmokat dédelgetett. Ez nem udvari intrika, hanem felségárulás. De nem tudom, a fapapucsok milyen ajánlattal kínálták meg, vagy hogy mikor szervezték be.
— A pénze mit se számít. A tervezőim dúskálnak a pénzben. — Jax elmerengett. — Miből lett olyan gazdag?
Berenice felsóhajtott.
— Nagybirtokos. A vegyi alapanyagaink java része az ő földjén kitermelt nyersanyagokból készül.
Jax talpra szökkent, mintha villámként csapott volna bele a felismerés. Eszébe jutott a magányos kattogó, Dwyre, és a gazdája gyanús beszélgetése Pieter Schoonraaddal.
A francia asszony riadtan hátravetette magát, lefordult a zsákról, és sarkával csíkokat húzott a kiömlött lisztbe.
— Mi az?! — kiáltotta.
Jax fel-alá járkált, míg emlékei és következtetései összeálltak, mint ahogy egy megkevert pakli kártya visszarendeződik egy előre meghatározott sorba. És akár egy monacói krupié, ő is egy szemvillanás alatt kiértékelte, milyen lap van a kezében. Egyazon cél vezérelte kettejüket. Jax rájött, miként veheti rá a rejtélyes francia nőt, hogy segítsen neki.
— Mondd már! — Az asszony felkászálódott, és az ajtó felé oldalazott. Talán azt hitte, Jax mégis meggondolta magát, és megfojtja.
Az automaton megtorpant. Lisztfelhő lebegett a kamrában.
— Én a másik oldalát láttam annak az üzletnek, amit Montmorency a tervezőimmel kötött, és tudom azt is, hogy hol találhatnám meg.