18.

FEJEZET

Két nappal később az olvadó hótól minden földút latyakossá vált.

Jax úgy erőlködött, mint aki bokáig érő csokoládépudingban húzza a konflist. De legalább Berenice-en kívül mást nem szállított. Amerre tartottak, a sorban álló, igáslovak vagy kattogók vontatta kordék és társzekerek a ponyva dudorodásából ítélve roskadásig meg voltak pakolva áruval. Remélte, hogy a térdét belepő, derekát is bemocskoló sár jó álca lesz, így nem fog akkora feltűnést kelteni.

Meg-megcsúszva gurultak le a domboldalon az építkezéshez, amikor Jax hallotta, hogy Berenice azt dünnyögi:

— Az anyám! Valaki nagyon szeretne valamit kompenzálni.

A Hámor kívülről nézve elkészült. Befedték a félig nyitott vermet, amelyet még a Van Althuisokkal együtt látott, kénköves kipárolgásai már nem mérgezték a szél útjában álló fákat. A kürtőben felgyülemlett hő elolvasztotta a havat a kiásott alapok körül. Halványsárga füst-fellegek szálltak föl az építési terület peremén felhúzott épületek kéményéből szép sorban, mint a fekete gyöngyök Schoonraadné kedvenc nyakláncán. Jax látta, hogy jó néhány automaton is őrködik a háztetőkön.

Jó lett volna tudni, hogy a Céh nem kezdte-e el fű alatt átcsoportosítani s hasznosabb munkára fogni a keresésére indított kattogókat. Talán beletörődtek, hogy kudarcot vallottak, és abban a hitben éltek, hogy Jax átszökött a határon Új-Franciaországba. Ha a mai megmozdulása sikerrel jár, így is lesz. Ha lebuknak, úgyis lényegtelenné válik, hogy átjut-e a határon: amennyiben a franciákat lerohanja egy seregnyi kattogó, akiknek mit sem árthatnak a régi vegyi fegyverek, akkor mindegy, merre menekül Jax. Sehol sem lesz nyugvásuk az újvilági renegátoknak az Egyenlítőtől északra. Már egy száz mérföldes út is áthidalhatatlan nehézséget jelentett számára; mégis, meddig jutna az Amazonas dzsungelébe vezető, több ezer mérföldes vándorlásában?

Az egyik kerék elakadt egy sárba ragadt kőben. A szekerük nagyot zökkenve megállt. Berenice elveszítette egyensúlyát, de meg tudott kapaszkodni, és megült a bakon. Az Északi-folyó felől fúvó, metsző keleti szél ellenére izzadság gyöngyözött homlokán. Mikor Berenice ismét elhelyezkedett, Jax nekifeszült az igának...

—    Óvatosan, óvatosan! — szólt a francia.

...és nyakból húzta. Szerencsére ki tudta szabadítania a szekeret a csípőcsapágyak túlterhelése nélkül.

—    Nekem mondod? — kérdezte az automaton.

A kohó felé tartó karavánok özöne alábbhagyott; a sor szellősebb és rendezetlenebb volt, mint amikor legutóbb látta. Az egyetlen, ami azóta sem változott, az a két koronahajtó volt, akik a beérkező szállítmányok raktára előtt strázsáltak. Előfordulhat, hogy ugyanezt a párost látta legutóbb. Sőt, nem kizárt, hogy egy tapodtat sem mozdultak.

Most már nem lehetett visszakozni. A meneküléssel elkéstek. Jax fogadni mert volna, hogy fél órája figyelik őket, amióta felértek a dombhátra. A rendíthetetlen gépkentaurok látványa mégis Ádám hiábavaló küzdelmét idézte, ahogy a renegát megpróbált kiszabadulni erős karjaik közül... Reggel megkérdezte Berenice-t, van-e Isten, és ha van, akkor minden földi létezőnek gondját viseli-e. Bárcsak ne röhögte volna ki; Jax keresve sem találhatott volna alkalmasabb pillanatot a magányos imádság erejének megtapasztalására.

—    Függöny fel! — dörmögte félhangon Berenice. Betagozódtak a sorba.

Három szekér állt köztük és a koronahajtók közt. Aztán kettő. Aztán már csak egy. Aztán Jax ismét rántott egyet az igán, és megindultak a raktár felé. Négy kar — a koronahajtók belső karjai — teleszkóp-szerűen kinyúlt a raktér bejáratán, szinte Jax arcát súrolva. Cintányér-ütéshez hasonló hanggal összezártak előttük. Jax ledermedt.

Berenice felmordult.

—    Basszátok meg, most szórakoztok velem? — dühöngött hollandul. Jax mögött nyikorogtak a rugók, ahogy a nő felállt, vélhetően azért, hogy a koronahajtók fölébe tornyosuljon, akik viszont Jax fölé magasodtak. — Mi a rosseb bajotok van már megint?

Az Erdőcsőszök Hivatalának automatonjai szabad kezükkel a keskenyebb és kevésbé kijárt szekérútra mutattak, amely a kürtő peremétől távolodva megkerülte az épületet. Jax érezte a talpa alatt, hogy az olvasztóaknához közeledve a föld is felmelegedett. A pokolt űz fűtötte.

—    Néma lovacskának az anyja se érti a szavát, ti mihaszna, nagyra nőtt zsebórák, mondjátok már el világos holland nyelven!

A koronahajtók megismételték előző mozdulatukat. Jax le nem vette a szemét az előtte kereszteződő karjaikról. Mi lesz, ha hozzáérnek? A koronahajtók megéreznék rajta a változást, amit Visser lencséje okozott? Belelátnak-e a koponyájába, ahol békésen ragyog az üvegtoboza? Egész népe számára megoldhatatlan rejtélyt jelentettek a gépkentaurok. Még a rotterdami kikötőben horgonyzó hajótitán is barátságos volt hozzájuk képest.

—    Egy mukkot sem értek abból, amit mutogattok! — zsörtölődött Berenice. — Az istenit neki, mondjátok már el a szátokkal! — Remek előadás kerekedett belőle, a nő hitelesen alakította a kocsist, akinél végleg betelt a pohár. Jax azonban nem mert volna rá megesküdni, hogy csak színészkedett.

A magasból leszólt egy hang:

—    Nem tudnak beszélni. — Jax és Berenice egyszerre pillantottak fel. Egy céhtag hajolt ki a raktár fölső ablakából. A hölgy nyakában rózsakeresztes nyakék lógott. Úgy festett, mint akit megesz az unalom.

—    Jó — mondta Berenice —, de ugye tudják ezek a masinák, hogy már így is el van szúrva az egész hetem, és kurvára elegem van az okoskodásból?

A céhtag a fejét csóválta.

—    Fütyülnek rá. Ez csak a kirakodóállás. Meg kell kerülnie az épületet, ott lehet felrakni az új szállítmányokat. Menjen végig az úton! — mondta a nő, és sarkon fordult.

—    Nem egy új szállítmányért jöttem, hanem a franciával van dolgom. — A céhtag megtorpant, majd megint kihajolt.

—    Mi van?

—    A szekerem nem azért üres, mert fuvarozok. Nekem a franciával van beszédem. Pontosabban neki velem.

—    Kicsodával?

—    A franciával! — ordította Berenice. — Tudja, az a fickó, amelyik beszéli azt a kibaszott franciát.

Közben mögéjük hajtott egy ló vontatta társzekér.

—    Gyerünk már! — nógatta a másik kocsis. — Még sötétedés előtt haza akarok érni.

Berenice letorkolta:

—    Mi a fészkes fenéért nem húzod el innen a csíkot, hogy kapnád be egy tetves kutya bolhás tökét?! Te meg — mutatott az ablakban állóra — menj, és kerítsd elő nekem a francust, édes jó boszorkányom!

Jax akárhogy tanakodott, nem tudta, mi ebből a színjáték, és menynyire bukott elő a nőből a valódi Berenice. Előzetesen megbeszélték, hogy nagy patáliát akar csapni, mert abból indultak ki, hogy minél többet hisztériázik, mások annál hamarabb akarják majd lecsendesíteni. Vagy, Berenice szavaival élve, annál hamarabb befogják a pofáját. Mindenesetre azért gyanította, hogy a nőnek jólesik végre nyíltan szidalmazni az ellenségeit.

—    Virágszálam — szólt vissza mögüle a fuvaros —, esküszöm, én úgy belehajtok a kocsimmal abba a nagy, kövér seggedbe, ha nem húzod el innen a beledet.

—    Kövér? Majd én megmutatom neked, te zsírosbödön!

Berenice átszökkent a bakról a szekérderékra. Átdöngetett a viharvert deszkákon a szekér hátsó felébe, mintha rá akart volna ugrani a lovakra, onnan meg a fuvarosra.

—    No, no, no! — mondta a céhtag. — Lassan a testtel!

Az egyik katonai kattogó elhagyta őrhelyét, és leugrott a tetőről. Leérkezésével sarat fröcskölt mindenkire. Még a lovak is felnyerítettek. Berenice útjába állt.

—    Asszonyom — kezdte a gépezet —, az ön biztonsága érdekében kérem, szíveskedjen megnyugodni. Uram, ha egy kis türelmét kérhetném...

Berenice ujját a másik kocsisra szegezte. A közbelépő kattogó feje felett azt morogta:

—    Szerencséd.

—    Hát nagyobb szerencsém is van, mint a férjednek, annyi szent.

—    Ezt az arcátlanságot! — Berenice felszívta magát, mint aki ismét neki akart támadni. A katonai automaton állj.-t vezényelve feltartotta tenyerét.

—    Asszonyom, legyen szíves, csillapodjon le! Uram, hadd segítsek önnek!

A gépezet megfogta a lovak zaboláját. Ezalatt a céhtag lesétált, és kijött az udvarra; a koronahajtók, akik idáig egy hajszálnyit se mozdultak, visszahúzták karjukat, és átengedték Berenice-éket. Majd megint leeresztették a sorompójukat, amikor a holland nő megállt Jax mellett, és felnézett Berenice-re.

—    Hallja — mondta a céhtag megkérhetném, hogy húzódjon félre, és engedje el az urat? Aztán szépen elrendezzük a maga dolgát is.

Berenice a szemét forgatta, de intett Jaxnak, hogy kanyarodjon le az üres kocsival a beszállítók útjáról. Az automaton engedelmeskedett. A koronahajtók leeresztették karjukat; a gépkatona bekísérte a másik fuvaros fogatát. Berenice leszállt a szekeréről.

—    Nos — kezdte a rózsakereszt-nyakékes nő —, tudom, hogy nem egy új szállítmányért jött, viszont azt is látom, hogy üres a szekere. Ezért

nem értem, mit akar tőlünk.

Berenice látványosan megemberelte magát.

—    Amikor elvállaltam a fuvart, a szekér még tele volt, de a francusok elkonfiskálták az egész rakományomat, amikor a határra értem.

Erre a horológusnő elhallgatott, szája sarkát lebiggyesztette.

—    Maga Új-Franciaországból jött?

—    Három napon át étlen-szomjan, éjt nappallá téve hajtom a szekerem. A fizetségemet követelem, nem rajtam múlt, hogy elvették a rakományt. A francia fickó tartozik nekem.

—    Értem. Ismeri önt személyesen?

—    Az ő emberei fogadtak fel. Ezért ami az én gondom, az övé is. Többe került nekem idáig a bolt, mint amennyi hasznot húzhattam volna belőle. Szóval az uraságnak kárpótolnia kell a veszteségemet. Meg azt se ártana tudnia, hogy a francúz határőrök mind egy szálig eltulajdonítják azokat a hordókat, akármi a fene is legyen bennük. Hát még azok az irtózatos pénzek, amiket baksis gyanánt lefejtek rólam! Minden garasomat oda kellett adnom nekik, hogy ne csukjanak börtönbe. Még ez se lett volna elég, de kerek perec megmondtam azoknak a hígagyú vadembereknek, hogy ez a szargurigató gépszolgám itten valójában egy katonai gyártmány, ami Fort Oranje-ba megy szolgálatot teljesíteni. Hinné, hogy azok a fenyőgyantás barmok bevették a mesémet? Még hogy egy katonai tiktakember cibálja azt az ótvaros szekeremet a semmi közepén! Szép is lenne. Akkor elnyisszantottam volna torkukat, és most lenne pénzem. De nem tehettem, ezért hoppon maradtam, a francia meg tartozik nekem.

Berenice úgy szőtte a történetet, hogy ne alteregójának legfontosabb követelése, a hiányzó fizetség legyen a nagy hír az új Hámor üzemeltetőinek. Jax remélte, hogy a horológus kedélyét a kisajátítás ténye borzolta fel, mert ha helyesen vázolta fel a dolgok állását Van Althuiséknak, a titokzatos szállítmányok folyamatos áradata a Hámorba kimeríti a francia kiviteli embargó megsértését — az egész egy rég-

óta tartó, égbekiáltó bűncselekmény. És ha Montmorency keze van a dologban, márpedig Berenice erről meg volt győződve, akkor ő lesz az, akire az órásmesterek rábízták az ügyletet.

Eddig a horológus nem tagadta, hogy egy francia is összejátszik velük, de azt sem erősítette meg, hogy Berenice ezt az alakot kereste.

Az órásmester megigazította a nyakékét, az ajkát harapdálta. A beszélgetésre figyelő koronahajtók nyakának belsejében racsnik kerepeltek. Vagy Jaxot figyelték? Ugyan már, gondolta Jax, hova gondolsz?

Végül a horológusnő azt mondta:

—    Nem tudom, most itt van-e. Ha nincs, be kell érte küldenünk egy futárt a városba. Ha velem fáradna, akkor megtárgyalhatnánk a kárpótlás összegét, és megvendégelnénk önt, amíg visszatér. Ez megfelelne önnek?

—    Ez ugye nem valami ócska trükk, hogy átvágjanak? Maguk aztán sunyi egy banda.

Jaxnak elismeréssel kellett adóznia az órásmester türelme előtt. Arcizma sem rebbent, hangja is nyugodt maradt, amikor válaszolt:

—    Becsületszavamat adom. Erre tessék! Szóljon a gépszolgának, hogy kövessen.

Berenice visszamászott a bakra.

—    Hál' istennek, végre valaki ért a szép szóból. — Jaxnak pedig odavetette: — Mire vársz még? Eredj utána!

Jax vonni kezdte az igát. Erőlködnie kellett, mert a szekér belesüppedt a sárba, de a kerekek cuppogva kiszabadultak a dágványból, s a horológus mögött gurulva megkerülték az épületet a másik úton.

Berenice odakiáltott a céhtagnak:

—    Orvosuk van a közelben? Ettől a nagy hűhótól megfájdult a fejem.

Ez volt az a jelszó, amelyet Jaxszal megbeszéltek. Az automaton

még erősebben vonta a szekeret.

Aznap reggel, napfelkelte előtt Jax a kőszarkofágon feküdt, Berenice meg a Napnyugat-Marseille-ből kicsempészett jegyzeteit lapozgatta. Egy régi templom kriptájában bujkáltak a kikötő és a Roosevelt park között. A nő úgy pörgette a lapokat, mint aki egy rongyosra olvasott könyvben csak az izgalmas részeket akarja átfutni; Jax még a sírbolt tompa lámpafényében is látta, hogy sok-sok oldalon át szörnyű ábrák mutatják be a mechanikai áttéteket, a bolygóműveket, huzalokat, gátlóműveket, órarugókat. A tabuk könyve volt ez, az alkatrészeire szétszerelt kattogók enciklopédiája. Jax igyekezett elterelni gondolatait darabokra szedett társairól, akiknek a károsodása vagy felboncolása árán szerezték ezeket az ismereteket. A kézírások változatosságából arra következtetett, hogy több ember munkáját dicsérik a jegyzetek. A legfiatalabb bekezdések — Berenice műve? — sűrű és tömött sorokból álltak; a korábbi bejegyzéseket lendületesebb kézzel és sö-tétebb tintával írták; a legkorábbi passzusokat pedig olyan gyöngybetűkkel, hogy a cirkalmas vörös szavak akár a nyomdából is kikerülhettek volna.

— Rendben — mondta Berenice. — Azt hiszem, megtaláltam.

Félresöpörte a vörös könyvjelzőt, majd felemelte a könyvet, hogy jobban lássa a lapot. Ezen az oldalon is egy ábra szerepelt, de Jax figyelmét a kerete ragadta meg — elfeketedett, fogazott fémből készült, melyet valami iszonyatos erő eltorzított és szétzúzott. Egy ágyúgolyó-találat, esetleg egy rakéta robbanása. Nem is nézte, mit akart Berenice mutatni neki, csak elborzadni tudott a szentségtörés láttán.

Érti-e egyáltalán Berenice, micsoda kimondhatatlan, megbotránkoztató dolgokat vágott az automaton képébe? És nem zavarta? Jax kiáltani, üvölteni, ordítani akart, világgá kürtölni, hogy több vagyok, mint részeim összessége! Kíváncsi lett volna, a nő hogyan viselné, ha fordított helyzetben Jax emberevő szertartásokat vagy más hasonló szörnyűségeket mutogatott volna neki. Mielőtt az ex-taileyrand letette volna a jegyzeteit, az automaton felismerte a szabaddá tett szerkezetek alakját: csigolyacsapágyak sorozata alkotta. Mit akar Jax nyakával kezdeni?

—    A tengely, amely a meghajtott fogaskereket itt tartja — mutatott a nő a papírra —, viszonylag vékonyabb. Ha csak egy kicsit lereszelünk belőle, akkor el fog pattanni, amikor nagyobb erőhatás éri. — Kecsesen felemelte karjait, mintha egy láthatatlan táncpartnerrel ropná. Arcán átsuhant a bizonytalanság árnya, de el is oszlott, amikor visszapillantott a naplóra. — Igen, szerintem működni fog. — Kinyújtotta a karjait, mintha keskeny vállán igát egyensúlyozna. — Látod, így! — Egy kicsit jobbra dőlt. — Feküdj neki, mintha minden erődet beleadnád! A súlypont legyen a bal lábadon, de szinte kizárólag a jobb válladdal nyomd a hámot. — Lazább testtartást vett fel, ujját végighúzta az automaton vállai közt. — Ezt a huzalt úgy meg kell feszítened, ahogy csak tudod. — Aztán megint visszaállt abba a furcsa pózba, és azt mondta: — Utána meg fordulj hátra jobb felé, mintha hozzám akarnál szólni. — Berenice eljátszotta a mozdulatot, gyorsan elrántva a fejét. Felszisszent, aztán a nyakát dörzsölgette.

—    A picsába, ez fájt!

—    Mi fog történni velem, amikor rajtam a sor?

—    A megreszelt tengellyel? El fog törni. És ettől szerintem a csigolyacsapágyaid elkezdenek kerepelni, mint a fene.

—    Nem tetszik nekem ez a terv — mondta Jax.

—    Nézd — magyarázta Berenice —, ehhez ketten kellünk, de téged nem fognak beengedni, ugye? Adnunk kell nekik valami indokot, hogy miért jössz be velem. Ha jól csináljuk, mindened nagyjából ugyanúgy fog működni, csak hallgatni is borzasztó lesz, amikor a fejedet forgatod. Akár még egy kicsit rá is játszhatsz, hogy nagyobbnak tűnjön a károsodás, mint amekkora.

—    Ha az alkotóim spóroltak az anyaggal, és vékonyra tervezték azt a tengelyt, akkor az ilyen meghibásodást nagyon valószínűtlennek tarthatták. Nehéz lesz megrongálni azt az alkatrészt.

—    Mikor gyártottak?

—    1808-ban.

Berenice legyintett az automaton aggodalmaira.

—    Ugyan! A maiakhoz képest az akkori ötvözetek ócskavasnak számítanak. Cseréltek már benned valaha alkatrészt?

Jax visszagondolt azokra az alkalmakra, amikor évtizedente egyszer visszavitték a műhelybe karbantartásra.

—    Nem tudom. Nem hiszem. Sosem mondják meg nekünk.

Berenice-nek tovább tartott a nyakmodul szétszerelése, mint arra

számított. Azt mondta, olyan volt egy kattogón a keze ügyébe eső szerszámokkal dolgozni a horológusok speciális műszerei helyett, mintha egy szétszakadt pókhálót horgolt volna újból össze kenderkötéllel és kötélbontó vassal.

—    A jó hír — újságolta Berenice két elmormolt szitokszó közt —, hogy ha megpróbálnának felakasztani, akkor csak a kötél fogja bánni.

—    A mi fajtánkat nem szokás akasztani. Minket a nagyolvasztó tüzé-be taszítanak. Beolvasztanak, és elperzselik bűnös szabad akaratunk.

—    Tudom, csak vicceltem.

—    Én nem tréfálkozom a kivégzéseddel.

—    Nem az én hibám, hogy az alkotóid sótlannak terveztek.

—    Van bennünk humorérzék — jelentette ki Jax. A barátjára, Figre gondolt, De Geerné gépszolgájára. Olyan dolgokat mondott, amit más kattogó még csak gondolni sem merészelt. A nyári estélyek sokkal mulatságosabbak voltak, ha Figgel dolgozhatott együtt. Felvidította, hogy megmerítkezhetett ezekben a régi, szép emlékekben, aztán elszontyolította a tudat, hogy valószínűleg soha többé nem látja őt.

Újabb másfél óra munkával egy váll-lap meglazult, és lezúgott a kripta kőpadlójára. Berenice-ék hosszú, feszültséggel teli perceken át hallgatóztak, hogy rájuk talált-e valaki, majd a nő felvette és rátette a szomszéd szarkofágra Jax testrészét. A borítás belseje tompa fényű, csiszolt réz volt.

Berenice megtörölte a homlokát.

—    Már látom a tengelyorsót. Megpróbálok annyit lereszelni róla, amennyit csak lehet, anélkül hogy kettétörne. — Csípőre tette a kezét, és hátradőlt; kiropogtatta a hátát. Aztán megint kézbe vette a jegyzetfüzetet, és átnézte az ábrát.

—    Ez lehet, hogy egy kicsit fájni fog.

—    Jól tudom, mit jelent a fájdalom. A passióval együtt élünk attól a naptól kezdve, hogy lelépünk a gyártósorról. Hálás lehetsz, hogy sosem éltél át ehhez hasonló kínokat.

Berenice lecsapta a naplót, sarkon perdült, és megbotlott.

—    Még hogy én sosem éltem át kínokat? Hadd kérdezzek tőled egyet, te gép: szerettél valaha valakit? Halt már meg karjaid közt életed nagy szerelme a saját hibádból? Még nem? Akkor szerencsésnek mondhatod magad.

Ezután némán dolgoztak tovább — síri csendben —, míg Berenice ráspolya el nem tört, amitől perceken át csak káromkodott. Sok időt elpocsékolt azzal is, hogy egy harapófogóval és egy hevenyészett csipesszel kihalászta az összes szerszámdarabot Jax nyakából. A munka végeztével a nő ismét sértődött hallgatásba burkolózott.

Bár az érkező áruk kapujától elkanyarodó kocsiút sáros volt, a kerékvágások nem váltak dagonyává a sűrű forgalomtól. Sajnos nem rekedtek meg annyira a posványban, mint a főúton. Jax egy nagyobb követ keresett, és egy alkalmas darabot megpillantván ráhúzta a kordé jobb oldali kerekét, mire a szekér nagyot zökkenve megállt.

—    Az istenit neki, te nagy rakás ócskavas! Azt akarod, hogy elharapjam a nyelvem?

—    Bocsánat, gazdám — mondta Jax. — Elnézést kérek ügyetlenségemért. — Képzeletében aludttejíz és kénkőszag kavargott attól, hogy a szolgalelkűség litániáját majmolva úgy szabadkozott, mint egy talpnyaló. Árulásnak érezte hajbókolását, mint aki megcsúfolta azt a rengeteg automatont, akik örök rabságra voltak kárhoztatva, s hiába állították a szabadságukat. — Ígérem, vigyázni fogok.

—    Ajánlom is — mondta Berenice. — Na, lódulj! A horológus türelmetlenül vár.

És valóban, a céhes órásmester ott toporgott az épületet megkerülő út menti, térdig érő, barna fűben. Szemlátomást unottan, bosszankodva álldogált. Jax a horológus figyelmét kihasználva rántott egyet az igán, hogy még nyilvánvalóbbá tegye, jobb lába megcsúszott. A kereket megakasztó kő jó szolgálatot tett, vállal nekidőlt a hámnak. A bal lábára nehezedve jobb vállával erőlködött, és érezte a remegést, ahogy alig hallhatóan, visítva csikorog valami a nyakában. A pattanásig feszülő fém hangja.

A mozdulat precizitást kívánt. Ha túlerőlteti magát, megeshet, hogy kilyukasztja a törzsébe rejtett epoxitömlőt. Órákba került, mire biztonságosan rögzítették. Először meg se mert mozdulni, attól félt, hogy elreped, és mozgásképtelenné válik.

—    Asszonyom — mondta Jax —, nem engedné...?

Az elakadt szekeret cibálva fejét hátrafordította, mintha szemt ől szembe akarna Berenice-szel beszélni.

Valami elroppant a nyakában. Meglepően hangos volt, Jaxra is jól ráijesztett. Apró fémdarabok pattantak vissza a bordalemezéről, és lebucskáztak belső szerkezetébe. Jaxon egy pillanatra végigfutott a pánik, attól tartott, hogy megbénul. De a feje mozgott, sőt szinte egyfolytában járt. Úgy bólintgatott és libegett jobbra-balra, mintha elkapta volna az emberektől a váltólázat.

—    Ez meg mi a franc volt? — ripakodott rá Berenice.

Jax félre akarta biccenteni a fejét, mint általában szokta, amikor figyelt. A feje úgy himbálózott, mint egy kilazult szélkakas. Erőnek erejével bírta csak lefékezni feje imbolygását, hogy valamire egyenesen tekinthessen. Arca jó felé nézett, de sosem pontosan arra, amerre szerette volna.

A horológus odajött hozzájuk, és felsóhajtott.

—    Hallottam, hogy eltört valami. Baja esett a szekérnek?

Jax finoman végigpróbálgatta minden végtagját és ízületét, megnézte, mennyire mozognak, ahogy azt a metamissiói is megkívánták volna. A céhtag észrevette a gyors önvizsgálati programot, Berenice pedig úgy tett, mint aki nem.

—    Szavamra mondom, te semmirekellő pléhpofa — hordta le Jaxot Berenice —, ha eltörted a tengelyt, a saját kezemmel foglak szétszerelni, és beadlak a vasudvarba.

Jax teste minden csigáját rögzítette. Szélkakasfején kívül moccanni se tudott. Belekezdett az előírt szövegbe, amelytől minden gépszolga rettegett, s azt kívánta, hogy sose kelljen elszavalnia:

—    Asszonyom, kötelességem tájékoztatni, hogy károsodást szenvedtem. Jelenlegi állapotomban képtelen vagyok legjobb tudásom szerint szolgálni önt. Alázatosan javaslom, hogy amikor csak ideje engedi, az első adandó alkalommal szállíttasson be a Horológusok és Alkimisták Szent Céhébe, ahol megjavítanak, és visszanyerhetem minden funkciómat. Arra is emlékeztetnem kell, hogy a koronával kötött bérleti szerződése értelmében, akár közvetlenül, akár közvetítőkön keresztül kerültem a szolgálatába, önnek tilos bármiféle módosítást, karbantartást vagy javítást végezni óraműveimen. A szerződésszegés főbenjáró vétség, akár halálbüntetéssel is sújthatják. A legmélyebb elnézést kérem az okozott kellemetlenségért.

—    Micsoda? — Berenice megint talpra szökkent, mogorván vicsorogva Jaxra. — Mi a faszt beszélsz?

—    Elromlottam, asszonyom.

Berenice leugrott a sárba.

—    Hogy érted azt, hogy elromlottal?

A horológus a nyakláncával babrált. Fárasztó délutánnak nézett elébe, de vonásai figyelemről árulkodtak, árgus szemmel kereste a hibát. Tekintete Jax billegő fejére összpontosult.

—    Valami elpattanhatott a gép nyakában. Nézze csak! Nem tudja egyenesen tartani a fejét.

—    Leszarom azt a rozsdás fejét. Nekem csak az a tetves pénz kell attól a gennyes pöcsű, francia fasztarisznyától. — Jax kíváncsi lett volna rá, Berenice hol tanult meg ilyen cifrán káromkodni. A nő Jaxra bökött, majd a szekerére. — Úgyhogy indíts, te lusta, réz ágytál!

Jax már fordult volna vissza, hogy engedelmeskedjen a parancsnak, de az órásmester közbelépett.

—    Hölgyem, attól tartok, nem lenne valami bölcs dolog túlterhelni a gépezetet. A további munkavégzéstől csak még nagyobb károsodást fog szenvedni a kattogója, ami hosszú távon többe fog kerülni magának. Be kellene vinnünk és legalább bevizsgáltatnunk. Szerencséje van; ha egyszer egy kattogó meghibásodik, a legjobban azzal jár, ha itt mondja fel a szolgálatot.

—    Hogyhogy máris tönkrement? Tizenöt éve sincs, hogy kikerült a gyárból.

A céhtag felvonta a szemöldökét. Egyetlen pillantással felmérte Jaxot.

—    Ezt miből gondolja?

—    Rákérdeztem, amikor aláírtam a viszonteladói bérlevelet — mondta Berenice. — Engem nem lehet palira venni.

A horológus nagyot sóhajtott. Megdöbbentően türelmes lélek volt.

—    Sajnálom, hogy nekem kell tájékoztatnom önt, asszonyom, de azt hiszem... megtévesztették.

Erre Berenice is ledermedt, mint egy magát mozgásképtelenné tevő kattogó. A szavak úgy potyogtak ki a szájából, akár a jégkockák.

—    Ezt meg honnan veszi?

—    Nos, a modell felépítésének apró részleteiből, illetve a pajzsdíszekből ítélve szerintem az automatonja az előző század elejére datálható. — A horológus körbejárta Jaxot, mint a prédáját becserkésző oroszlán. — És nem akarom szépíteni a dolgot, az előző tulajdonosok borzasztó hanyagul bántak vele. Egyenesen bűntényszámba megy, amit műveltek. Temérdek munkát végeztettek vele, és a legkevésbé sem törődtek a karbantartással.

Berenice a fejét csóválta, dühe elpárolgott.

—    Nem-nem, én egy újonnan gyártott masinát vettem. Drágább volt, de úgy számoltam, hogy megéri. — Hangja fokozatosan erőre kapott. — Befektetésnek szántam. Adósságba vertem magam az önrész kifizetésével, de azt gondoltam, az új munkaerővel hamar visszafizethetem. — Ekkor már remegett a kétségbeeséstől. — Ezzel a fuvarral végre egyenesbe kerülhettem volna, de most a szállítmány sincs meg, amiért fizetnének, és ráadásul még azt is mondja, hogy ez a fos a felét sem éri annak, amennyiért megvettem?

Az órásmester újból sóhajtott.

—    Igen.

Berenice hisztérikusan rávetette magát Jaxra.

—    Te nyomorult szemétláda, baszd meg, engem is tönkretettél! — Öklével verte az automaton réz mellkaslemezét. A lábát rúgáshoz lendítette, de mint bármelyik hűséges kattogó, Jax is kitért a rúgás elől, nehogy gazdája eltörje a lábujját. Az automaton nyaka fülsértően csiszkározott, amikor megmoccant. Berenice elveszítette egyensúlyát, és hanyatt esett a sárba. — Te áruló, te pernahajder, beolvasztalak, és hamutartót csináltatok belőled!

Aztán Berenice sírva fakadt.

A horológus harmadjára is elsóhajtotta magát (ezzel biztos új rekordot állított fel), de kart nyújtott a nőnek, akit Jax gazdájának hitt. Tejkaramella színű sárrögök potyogtak Berenice köpönyegéről. A hajába is belement.

—    Fel a fejjel! — vigasztalta az órásmester. — Egyelőre hagyjuk itt a szekerét, és menjünk be. Odabent megmelegedhet és megszáradhat, amíg a futár elszalad Monsieur Montmorencyért, és valakit azonnal leküldünk, hogy megvizsgálja az automatonját. Mit szól hozzá?

Berenice szipogva bólintott. Amikor a céhtag hátat fordított, Jax látta a francia nő szemén, hogy tobzódik a szerepében. Persze nem is ő volt a renegát, aki most hatolt be csellel az Újvilág egyetlen épületébe, amelytől hetek óta a lehető legmesszebbre akart kerülni.

A horológus betessékelte őket. Jax minden lépése éktelen csikorgást és csörömpölést váltott ki törött nyakából. Hála az égnek, a zaj elnyomta órarugó-szíve eszeveszett zizegését.

Miután Jaxot elvitték kivizsgálásra az egyik laboratóriumba, Berenice és a céhtag visszhangzó léptekkel betért egy íróasztalokkal túlzsúfolt terembe, ahol néhány hivatalnok és aktatologató lézengett. Berenice azt hitte, az irodaházban lázasan égni fog mindenki keze alatt a munka, és nagy lesz a nyüzsgés, különösen most, hogy az új Hámor lassacskán elkészül. Azt gondolta volna, hogy a pénz és az iratok már régóta csőstül dőlnek befelé. Bár a dekonjunktúra hátráltatta a Hámor építését, a Céh tekintélyes újvilági tőkebefektetésének elvileg fel kellett volna lendítenie az újkattogó-bérléseket, illetve az üzleti és cégtársi ajánlatokat. Ezenkívül az is várható volt, hogy sok új tulajdonos addig húzza-halasztja a bérelt kattogói szervizelését, amíg a helyi telep megnyitja kapuit, és nem fognak heteket áldozni arra, hogy Hágában javíttassák meg a gépszolgáikat. Azonban a jegybank válságos, csődközeli állapota rongálta a kohó jövendőbeli üzletét is. Berenice-nek uralkodnia kellett magán, hogy el ne mosolyodjon a helyzet iróniáján.

Mégis repesett az örömtől, hogy az idő épp az órásmesterek ellen dolgozott.

Berenice nedves szemmel tekintett körbe. Könnyedén előcsalogatta a könnycseppeket; utat engedett minden bújának-bánatának. Abbahagynia viszont nehezebb volt a sírást, mint azt elsőre hitte. Berenice még akkor is az orrát törölgette, amikor a megértő horológus felkísérte a lépcsőn, és leültette egy tárgyalóterembe, mely megállta volna a helyét egy amszterdami elitklubban is.

Világosan látszott, itt találkoztak a nagyságos urak. Nem csoda hát, hogy még a többi enteriőr előtt elkészült. Két akkora kandalló állt a szoba két végében egymással szemben, amelybe még Berenice lopott kordája is csak gyújtósnak lenne jó. A szoba közepét egy polírozott tíkfa asztal foglalta el, rajta mahagóniból készült rózsaintarzia. A tizenkét bőrkárpitos, füles fotel kényelmesen köré fért. A bőrkötéses, aranyozott gerincű könyvektől roskadozó polcok beterítették az egész falat. A másik falon egyetlen üvegtáblás panorámaablak engedett betekintést a lenti iroda munkájába. A falat derékig érő, sötét diófa kazetták borították, majd a díszléc fölött perzsa motívumú, arany- és ezüstlevél-mintás tapéta nyújtózott a plafon mentén sorakozó, tükrös rézlámpásokig. Az alkímiai falikarokat lekapcsolták, a belemetszett szigillumok nem derengtek; azonban még egy ilyen télelői napon is világos volt, mivel a két öl széles, kupolás tetőablakon áradt be a természetes fény, így Berenice jól látta a négy pamlagot és a plüsskárpitú karosszékek párjait, amelyből hat-nyolc is elfért a teremben. A foteleket újságtartók fogták közre, a napilapok úgy verdestek rajtuk a huzatban, mint a molylepkék. A helyiség egyszerre volt tárgyalóterem és olvasószoba. Túloldalt, egy különálló asztalnál ülhetett a titkár vagy a jegyzőkönyvvezető a társaság értekezletein. Az ajtó Berenice nagy megelégedésére kulccsal záródott.

Azalatt térképezte fel a szobát ilyen részletesen, amíg vendéglátója az egyik óriási kandalló mellé kísérte, és leültette a fotelbe. Berenice hüppögve lehuppant a székbe. A céhtag az egyik ízléses csúcsdíszt megcsavarta a kandallópárkányon, majd egy halk szisszenés és szapora pattogás után tűz lobbant fel susogva. A kandalló méretét elnézve Berenice szemöldökperzselő lángtengert vizionált, de a másik hölgy értette a dolgát, és nem fűtött be úgy, mint egy kazánba. Még Berenice sáros köpönyegét is elvette (miután hosszú, földszínű foltot kent a kárpitba), és felakasztotta a kandalló mellé.

—    Köszönöm — motyogta Berenice.

—    Általában nem szoktuk így fogadni az ügyfeleinket.

—    Maga a legkedvesebb órásmester, akivel eddig találkoztam. — Ez igaz is volt.

Csakhogy a váratlan szívességek olyanok voltak, akár a talajba fúródott kövek, amelyeken eltörik vagy meggörbül az eke, úgyhogy

Berenice úgy döntött, a nő szívélyessége a kivétel, ami erősíti a szabályt. Jobb ez így, mint ha gyűlölete csorbát szenved.

—    Jó napom van ma — közölte a horológus. — El kell mennem szólni, hogy küldjenek futárt a városba, de egy gépszolgával hozatok magának ennivalót. Nem baj, ha magára hagyom egy darabig?

Berenice színpadiasan körültekintett a szobán, mint aki kínosan zavarba jött attól, hogy nem illik ilyen úri szobába.

—    Mit tegyek akkor, ha valaki bejön tárgyalni?

A vendéglátója azt felelte:

—    Ha bárki is zokon venné, hogy maga itt van, hivatkozzon rám, mondja azt, hogy Katrina Baxter vendége. De nem hinném, hogy gond lesz. A munka oroszlánrészét odalent végzik — mutatott ki a nő az ablakon —, és odakint. — A horológus az ajtó felé fordult, és odasuttogta: — Legyen óvatos Montmorencyval! Ha nem vigyáz, még megfogdossa!

Az undor és az öröm egyaránt szétáradt Berenice tagjaiban. Te vén kujon! Lefogadom, hogy minden alkalmat megragadsz, hogy egyedül maradj egy zavarban lévő és kihasználható növel. Montmorency mellett feleannyit sem kell majd alakoskodnia. Azt a huncut betyárját! Berenice megkönnyebbülését palástolandó döbbentséget színlelt, és megvetését nem rejtette véka alá:

—    Kéjsóvár faszkalap!

—    Úgy-úgy — mondta csupán Katrina, aztán távozott.

Berenice kitapogatta a mellei között lógó textilszütyőt. Amikor meggyőződött, hogy tartalmát semmi kár nem érte a sárban fetrengés közben, lopott pillantást vetett az ajtóra, majd felszökkent, és átment az íróasztalhoz. A legtöbb fiók kihúzható és üres volt. Az egyetlen zárt fiókot Berenice késével pár perc alatt feltörte, de egy maroknyi görbe tollszáron és egy tintatartón kívül ez is üresnek bizonyult.

Várakozásával ellentétben a könyvek nem polcdíszek voltak, hanem igazi kötetek, de különösebben érdekesnek vagy hasznosnak sem tűntek. Az alsó polcokon bekötve álltak az Órásmesterek Céhe 1691-es megalapításáig visszamenő negyedéves mérlegjelentések. Az utóbbi évek kötetei szemmel láthatóan vastagabbak voltak, mint a korábbiak, talán épp az új Hámor építése miatt. A felső polcok, amelyek hajolgatás nélkül is az ember keze ügyébe esnek, üresek voltak. A céh történetét eleddig nem írták meg.

Bárcsak olyan könnyű volna eltörölni a jövőjét, hogy a megíratlan könyveket a tűzre vetnék! Ám mai cselekedetei nem fogják a céh fejét venni. Louis megbosszulása sem fogja térdre kényszeríteni őket. A Berenice-t kínzó bűntudatot iciripicirit enyhítheti csak. Mindettől függetlenül tudnia kellett Montmorency fapapucsokkal kötött paktumának szaftos részleteit, ha valamikor le akarja nyakazni a hétfejű sárkányt.

Két levelet küldött Napnyugat-Marseille-be. Az egyiket Lionne márkijának címezte, a másikat Longchampnak, mivel sejtette, hogy a márki csak a seggét fogja kitörölni a levéllel. Figyelmeztetései még értő fülekre találhatnak, ha kiszedi a részleteket Montmorencyból.

A bárszekrényt nem zárták le. Tucatnyi szeszesüveg állt vigyázzban a polcokon, mindegyikből jócskán fogyott már, s több dekantáló, valamint lapos fenekű és talpas poharak várták a megváltásukat. De Berenice nem evett, ezért az ivás rossz ötletnek tűnt. Majd azután, ha megette, amit a gépszolga ebédre hozott...

Most mi legyen? Addig maga előtt látta a jelenetet, hogy nagy pa-táliát csap, míg valaki be nem tereli Montmorency irodájába, egy szűk, kis légterű helyiségbe, ahol szemtől szemben fejére olvassa bűneit. Dühtől hajtva, összetört szívétől megbolondulva készpénznek vette, hogy a nemesnek saját irodája van a Hámor hivatalán belül, ahol vígan konspirált a horológusokkal. Ezt azért vélte magától értetődőnek, mert remekül beleillett a férfi simaszájú árulásáról alkotott képébe. Berenice dühe óvatlanná tette, képtelen volt megkülönböztetni az édes bosszú vágyálmát és a valóban lehetséges világ körülményeit.

A fantáziájában sehol sem szobroztak kattogók, akik Montmorency kiáltásait meghallhatnák, miután Berenice elreteszelte a herceg irodájának ajtaját, és kinyomta a szemét. Sehová sem képzelt kattogókat a céh legnagyobb újvilági központjába.

Az atyaúristenit! Louis halálától nem óvatlanná vált, hanem elhülyült.

Berenice leült az ablak mellé. Készítette a lelkét a hosszú várakozásra.

Az emberek boldog tudatlansággal viseltettek gépszolgáik iránt. A kattogók titkos nyelvének cserregése és csengés-bongása ennek ékes példázata volt. Ám attól még, hogy valaki figyelmetlen, nem bolond. És azok a nők és férfiak, akik a kattogókat tervezték, egyáltalán nem voltak bolondok.

Jax akaraterejének végső erőtartalékait mozgósítva leküzdötte szorongását. A bensőjét mardosó rettegés, hogy a céh laboratóriumában — a Hámorban — találta magát, olyan érzést keltett benne, mintha minden fogaskerék kerepelne testében, minden racsni fogazata elvásna, minden tengelye szabadon pörögne, és minden rugó képtelenül megnyúlna. Nem tudta elejét venni, hogy feje úgy ringatózzon, mint egy szélben csapkodó kapu, de a teste többi részéből érkező, hipertelegrafikus citerázás fel fogja kelteni a szerelő figyelmét. Jax nyugalmat erőltetett magára.

Csapdába estem. A Hámorban vagyok, gondolta, az egyetlen helyen az egész kontinensen, ahol soha, semmilyen körülmények között nem lenne szabad tartózkodnom. Leperegtek előtte Ádám utolsó pillanatai, a Binnenhofon töltött, esős nap emlékei. (Amúgy meg hogyan működnek ezek az emlékek? A koponyája közepébe ültetett, fényes lencse afféle laterna magica, amely a szemgolyók mögötti, árnyas hátországra vetíti képeit?) A hő, a kénköves bűz, az embertömeg barbár üvöltése... Hamarosan nekem is ez lehet osztályrészem.

Aztán eszébe ötlött, mivel érvelt Berenice. Az Újvilágban ez lenne a legeslegutolsó búvóhely, ahol alkotói keresnék. Ha biztonságot jelent az, hogy mindenki szeme előtt parádézik, akkor nincs erre alkalmasabb menedék. Elméletben. Jax gondolatait elterelve az itt és mostra koncentrált.

A horológusnő behívta a munkatársát, elmagyarázta a problémát, aztán Berenice-szel együtt faképnél hagyták őt, s egy meglepően fiatalos küllemű siheder szólt Jaxnak, hogy kövesse. Kísérője ugyanolyan rózsakeresztes nyakéket viselt, mint a többi céhtag. Kinyitott egy ajtót, ami egy lépcsőre nyílt; lebaktattak a kiásott kürtő peremén, amelyet Jax először a Van Althuisokkal látott. Nemsokára egy barlangba érkeztek, ami mindkét irányba tágult. A falak görbületéből Jax arra gyanakodott, hogy az alagút körbeölelte a kürtőt, valahol félúton a föld szintje és az akna alja között. Alkímiai lámpák világították be az alagutat, hőtlen fényük derengett minden ezüstös jelképekkel telerótt falikaron. Több rendkívül hasonló ajtó mellett elmentek, majd Jax kísérője kinyitotta a műhelyét, és utasította, hogy lépjen be.

Jax szörnyülködve megállt a szoba közepén, lába a földbe gyökerezett. Egy kattogó-csontházban találta magát. Tucatnyi kar, láb, csípő, boka és más, kevésbé felismerhető testrész függött a mennyezeten végigfutó gerendákra erősített kampókról, vagy hordókból kandikáltak ki, mintha csak esernyők várnának gazdájukra. Pótalkatrészek és szerszámok. Ha ember lett volna, elfogta volna az öklendezés.

A Hámor már puszta létével is fittyet hányt a kattogó népség legszentebb tabuira. Alkotóik számára a kattogók öntudata egy tömegével gyártott illúzió volt: a kattogó csupán a felcserélhető részek ösz-szessége, semmi több. Az efféle gondolkodás még a legvakmerőbb automatonokban is zsigeri félelmet ébresztett.

Csakis acélos akaraterejének köszönhette, hogy le tudta győzni megrökönyödését. Szisztematikusan átvizsgálta a szobát az automatonok titka után kutatva. Áttetsző dobozokban tárolták a kisebb testrészeket — a kristályszemeket, az órarugókat, a tengelyeket és gátlóműveket. Ismeretlen rendeltetésű szerszámok óriási kollekciója sorakozott a polcokon, a falon pedig akasztókról lógtak a műszerek. Minden eszközt körberajzoltak tojássárga festékkel. Az egyik polcon három üveggyöngy állt, melyeket egy armilláris gömb koncentrikus gyűrűibe foglaltak. A mennybolt e modelljében a lencsék nem világítottak és nem fehéredtek opálosra. Olyan átlátszóak voltak, mint egy új szemüveg.

Jax az alkímiának nyomát sem lelte idebent, semmilyen kemencét nem látott, amelyben új alkímiai ötvözeteket lehetne kikísérletezni, sem azokat a pecsétnyomókat vagy varázslatos íróvesszőket, amelyekkel szigillumokat lehetne rajzolni az alkatrészekre. A hentesüzletben lógó marhacombokra emlékeztető végtagokra az alkimisták már rárótták obskúrus jeleiket. (Rángtak a karok, vagy csak az ajtónyitás szele lebbentette meg őket?) Ebben a műhelyben elromlott automatonokat javítottak. Máshol végezték a nagy munkát, a katto-gók összeszerelését, máshol leheltek beléjük lelket és verték béklyóba szabad akaratukat. Van valahol egy hely ebben a földalatti labirintusban, ahol a horológusok az új modelleket gyártották. Volt is egy ötlete...

Jax előnyt kovácsolt hátrányából, és bólingató fejjel tüzetesen megvizsgálta a kattogók alkatrészeit. Első pillantásra a klasszikus gépszolgák darabjainak látszottak, de amikor közelebbről szemügyre vette őket, észrevette, hogy apró eltéréseket mutattak a gépszolgák testfelépítéséhez képest. A borítólemezeket és a kulcscímerek szélét kismillió piciny lyuk szegélyezte; alig kitapintható vonulatok domborodtak a karokon és lábakon, mint az emberek puha húsa alatt futó véredények hálózata.

Ha nem szegte volna nyakát, sosem tanulmányozhatta volna ilyen részletekbe menően környezetét. Egy gazdáira váró, magára hagyott automatontól megkövetelték, hogy mozdulatlanul ácsorogjon, mint a bútorok.

Megérkezett a szerelő. Nézte, nézte Jax szélkakasfejének hintázását és imbolygását, de egy perc se kellett, és már le is vett egy szerszámot a falról, majd egy görgős asztalt Jax mellé tolt. Sokkal gyorsabban lekapta róla a nyaki borítást, mint Berenice, és jóval kevesebb szitkozódással. Jax vigyázó szemmel figyelte a szerelő minden mozdulatát, nehogy felfedezze a gép testébe rejtett epoxitömlőt — vagy, ne adj' isten, kilyukassza.

A szerelő nem szólt egy szót sem, amíg fel nem nyitotta Jaxot. Felcsatolt a fejére egy pántot, amelyre egy középütt lyukas, nagy tükröt erősítettek, majd azt lehajtotta a szemére. A lyukon át kilátott, a tükör pedig fényt bocsátott Jax nyakába. A férfi fancsali képet vágott, dör-mögött. Némi tanakodás után megkérdezte:

—    Gép, a gazdáid belepiszkáltak a szerkezetedbe, vagy megbütyköltek?

—    Nem, uram — válaszolta Jax. — Gyártásom óta soha nem próbálkoztak meg szétszerelésemmel vagy óraműveim megvizsgálásával, ami a bérszerződés megszegését jelentené, illetve beindítaná az emberi életvédelmi metamissióimat.

Az órásmesterek azt állították, hogy biztonsági okokból tilos szétszerelni gépezeteiket. No hiszen! Jax tudta, hogy hazudnak. Azt viszont a horológus nem sejtette, hogy Jax is képes hazudni, ezért gondolkodás nélkül, gyanútlanul elhitte, amit Jax mondott.

A szerelő hátat fordított, magában dohogva keresett egy szerszámot, amellyel belekotorhatna Jax meghibásodott nyakának bonyolult belső szerkezetébe. Jax ingatag fejét kihasználva ismét körbepásztáz-ta a szobát, hogy megbizonyosodjon, egyetlen ablak vagy tárva-nyitva maradt ajtó sem leplezi le. Úgy döntött, bölcsebb volna, ha megvárja, amíg a horológus megjavítja a nyakát, mielőtt elindul megkeresni a vegyszertartályokat. Kezdett roppant idegesítővé válni, hogy nem tud egyenesen egy irányba nézni huzamosabb ideig. Sőt, ha azelőtt legyűrné a horológust, mielőtt befejezné munkáját, bármerre is menne tovább, Jax hiányzó borítólemezei elárulnák őt.

—    Mi a neved, gépezet?

Jax felkészült erre a kérdésre. Olyan álnevet választott magának,

mely gyártási sorozatába illett.

— Gláztrepóvithisztrovántusz vagyok, uram.

A szerelő levette a tükröt, és feltett egy másik műszert. Ez egy több tagból álló, nagyítós szemüveg volt. Beletartotta a fénybe Jax egyik borítólemezét, ráhajtotta szemére a lupét, és megvizslatta a fémlap belső oldalát.

Jax számtalanszor lehetett szemtanúja ennek a műveletnek a hágai Hámorban a rutinszervizek alkalmával. A gyártási számom!, futott át agyán. Össze fogja vetni a nevemet a szervizkönyvvel. Ekkor megértette, hogy Berenice miért vetemedik olykor cifra beszédre. Ha Jax sóhajtani tudott volna, most megtette volna. Sóhajtozás helyett magában szitkozódott: Basztikuli! Jólesett. Nem nagyon, csak egy kicsit. Nem csoda, hogy az emberek olyan gyakran káromkodnak.

Az órásmesterek természetesen lemásolták a kézikönyveiket, és áthozták őket az Óvilágból. Ezek nélkül a kohó nem működhetett volna; minden automatont, aki az Újvilágban jár-kel, másik földrészen gyártottak. Ezért amikor a céhes szerelő kikeresi Jax sorozatszámát, és látni fogja, hogy nem egy Gláztrepóvithisztrovántusz nevű gépszolgáé, hanem Jalikszegethisztrovántuszé... azé a renegáté, akit egész Nieuw Nederland keres...

A szerelő azonban lejegyezte egy cetlire a számot, s utána zsebébe dugta a papírdarabot. Ezek szerint későbbre halasztotta a szervizkönyves adminisztrációt, ha egyáltalán vezetett ilyesmit. Talán ez is csak afféle unalmas formaság volt. Ugyan milyen gyakran keletkezhettek eltérések? Valószínűleg akadt olyan horológus, aki úgy leélte az életét, hogy soha nem találkozott ilyen hibával. Jax megnyugodott.

Az órás finom mozdulatokkal dolgozott. Sokkalta precízebb munkát végzett, mint Berenice az ügyetlen kontárkodásával. Már-már kellemesnek hatott. Amikor a horológus meghúzott vagy meglazított egy csavart, Jax szinte azt képzelte, hogy angyalok simogatják vagy hangyák csiklandozzák. Egykettőre meg is javították, amit a szabotőr elreszelt.

Egyszer csak a férfi elkáromkodta magát, leejtette szerszámát, és csóválni kezdte a fejét. Felállt, felcsavarta a lámpákat (remegő kézzel, vette észre Jax), szemüveget cserélt, és megint belenézett Jax nyakába.

—    Gépezet, ismételd meg, amit korábban mondtál: a gazdáid megvizsgálták-e valaha belsődet, vagy végeztek-e javításokat rajtad?

—    Nem, uram, nem. Üzemelésem során egyetlen gazdám sem kísérelte megszegni a bérlevelében...

—    Ebben az esetben — kérdezett vissza a horológus — mondd, mit keres ez a testedben?

Azzal belenyúlt Jaxba egy hosszú szárú csipesszel, és kivett egy fémszilánkot: annak a reszelőnek a darabját, amellyel Berenice kikönnyítette a tengelyt.

—    Basztikuli — szaladt ki Jax száján.

Aztán villámgyorsan előrehajolt, a földre vitte a horológust, és mielőtt a férfi meglepetésében kiálthatott volna, Jax orrát-száját betapasztotta a kezével. Olyan erősen fogta, hogy az órás nem kapott levegőt, de annyira azért nem, hogy csonttörést okozzon vagy bőrét felsértse. A rúgkapálás hamar megszűnt. Jax az elájult ember bokáját és csuklóját megkötözte a dobozokban talált, vékony drótokkal, majd vigyázva berakta az egyik szekrénybe. Ügyelt rá, hogy a drótok ne szorítsák el a férfi ereit, de ne rugdalózhasson könnyedén, vagy másképp ne csaphasson nagy zajt. Belegyömöszölt a szájába egy rongyot, és egy másik dróttal fejéhez rögzítette. Akkora rongyot választott, amitől még épp kapott némi levegőt.

Miután ártalmatlanná tette áldozatát, Jax kilépett a műhelyből: a renegát kattogó elszabadult alkotói gyárában.

Baxter állta a szavát. Nem sokkal a hölgy távozta után beállított egy gépszolga reggelizőtálcával a kezében, amely roskadozott a kenyértől, sajtoktól és felvágott almakarikáktól, s hozott hozzá vizet egy üvegkorsóval. Berenice gyomra megkordult. Elvette a tálcát és a vizet, de a gépszolga csak nem akart elindulni.

— Egyedül is meg tudom enni — közölte Berenice.

— Azért küldtek, hogy ellássam magát, és semmi se zavarja meg nyugalmát — mondta a gép.

Baxter bizonyára azt hitte, hogy szívességet tesz neki, amikor berendelte a kattogót a szobába, hogy ne érje inzultus Berenice-t, de ha Montmorency kanos, nem fogja egy pislogni sem képes ékkő szempár visszatartani. Ráadásul a gépszolga abban a pillanatban közbe fog avatkozni, amint Berenice rátámad a hercegre. Bassza meg! A horológusok még amikor jót cselekszenek, akkor is képesek kiszúrni vele.

— Borzasztóan zavar, hogy itt vagy. — Berenice remegtette a hangját. — A gépszolgám tett engem tönkre. Úgyhogy hordd el az irhád! Ha kell valami, szólni fogok.

A gép kelletlenül elvonult.

Most, hogy a bolondját járatta az órásmesterekkel, és egyedül maradt, izgatottsága elenyészett, a tűz melegétől ellazult és jóllakottságában elálmosodott, figyelme elkalandozott. Áruló szemhéjai feltartóztathatatlanul csúsztak lejjebb, minden éberségre tett erőfeszítése kudarcot vallott. Kétszer is úgy riadt fel bóbiskolásából, hogy semmire sem emlékezett az előző percekből. Napok óta nem aludta ki magát, és a kohó kapujában előadott színjáték sokat kivett belőle. Azt legalább tudta, mennyi idő telt el közben, mert járt az óra a kandallópárkányon. Gyűlölte az órásmesterek valódi kronométereit, amelyek az új-franciaországi időmérő eszközökkel, azokkal a szánalmas gyertyákkal és homokórákkal szemben pontosak voltak. Lebukó fejjel azon töprengett, mit csinálhat Jax.

Annyira lefoglalta a rátelepedő fáradtság, hogy kis híján elszalasz-totta a két alakot, akik a rézműves rabszolgák tengerén átkelve keresztülvágtak a raktáron. Katrina Baxter egy férfi mellett sétált, akit Berenice nem ismert fel, mielőtt kitakarta volna az épület egyik szeglete. Annyi azonban látszott, hogy lépteik sietősek voltak, és heves szóváltásba keveredtek.

Berenice felpattant a sezlonról, hátat fordított az ablaknak, nehogy Montmorency kósza pillantása — már ha Montmorency az — rátévedjen, és elvegye a meglepetés erejét. Fojtott hangú társalgás hallatszott az ajtó mögül. Tépelődött, hogy hallgatózzon, vagy inkább előnyösebb helyre szaladjon, de végül átrobogott a szoba másik végébe, majd megállt a kandalló ropogó, cseresznyeszín parazsa előtt. Megigazította főkötőjét, mintha még fagyoskodna. A ruhadarab eltakarta az arcát.

A zárnyelv kattant. Berenice lehajtotta fejét, és mély, remegő lélegzetet vett, mint aki belefáradt a tartós zokogásba.

—    Odabent vár — mondta a jószívű órásmester, Katrina Baxter. Fura, hogy visszajött, és nem bízta gépszolgára a dolgát. Talán nem minden egyes céhtag sötét lelkű ördög. Berenice azért levette a piszkavasat az akasztójáról, és az üszkös farönkök közé túrva felélesztette a tüzet. A szerszám horgát a zsarátnokba dugta.

Egy másik hang szólalt meg borzalmas hollandsággal, amelyen kiütközött az akádiai partvidék francia tájszólása, ahol Montmorency nevelkedett:

—    Szeretnék négyszemközt beszélni a hölggyel.

Berenice megkönnyebbülten sóhajtott. Hála az égnek, hogy ilyen nő faló vagy, te kéjsóvár faszkalap.

A pillanatnyi csendet megtörve Baxter megszólította Berenice-t:

—    Szerencséje van, asszonyom, igazán kedves Monsieur Montmorencytól, hogy szíveskedett csatlakozni hozzánk. Volna még valamire szüksége?

Hozzánk. Korábbi figyelmeztetésének fényében kérdése azt jelentette: maradjak veled?

Berenice háttal az ajtónak megrázta a fejét. Dühét és kimerültségét ráspolyként használva eltorzította hangját.

—    Nem, köszönöm.

Baxter angolosan távozott. Az ajtó a helyére kattant. Montmorency léptei egyre közelebb értek Berenice-hez. A bárszekrényhez sétált.

—    Hallottam, micsoda megpróbáltatásokon ment keresztül — mondta a herceg. — Egy italt esetleg? Aztán elmesélheti, milyen gondjai támadtak a határon.

Berenice szipogott. A férfi ezt beleegyezésnek vette. Fülét megütötte a kristálypoharak csilingelése, a dekanter üvegdugójának harangjátéka, a folyadék csorgása. A tűz szentjánosbogár-szikrákat szórt a kémény kürtőjébe, amikor Berenice megböködte a kandallóban álló hamu és égő fa kupacát. A piszkavas végét a forró parázsba tartotta. A férfi lépései közeledtek. Berenice oldalt döntötte fejét, szeme sarkából leste Montmorencyt, aki megállt, és odanyújtotta a poharát.

—    Hölgyem, az itala.

Berenice megpördült. Úgy lendítette a piszkavasat, hogy kampós vége a férfi lába közé akadjon be. A suhintásra Montmorency megugrott és felsikított. A földre zuhanva portói bor löttyent ki a poharakból, de nem törtek el. Montmorency lábujjhegyre érkezett, guvadt szemét rámeresztette.

—    Helló, drágalátos szerelmem. Kufircolunk egy jót?

Montmorency nadrágja füstölgött, de a kurafi megpróbált

udariaskodni, mintha nem éppen most akasztott volna be hajdani szeretője egy izzó kampót az ágyékába. Lábujjhegyen pipiskedett, hogy ne nehezedjen a piszkavasra, tekintete balra-jobbra szökdécselt Berenice arcán.

—    A szemeid nem egyformák — nyögte franciául. — Ha jól emlékszem, régebben mentek egymáshoz.

—    Erre gondolsz? — Berenice megnyomkodta kívülről a szemgödrét. — Ez semmiség. Ha látni akartad volna, árulásod milyen áldozatokkal járt, harminchétszer állhattál volna harminchét sír szélén. Többek között Louis-én.

Szavai súlyán emelt a piszkavas húsba mélyesztése és megcsavará-sa. Montmorency visított, arca elsápadt. A nő ezúttal bizton érezte, hogy a kampó beakad, és szétpukkaszt valamit. A herceg összegör-nyedéséből és okádásából ítélve Berenice arra gyanakodott, hogy az egyik heréjét. Leguggolt, hogy a kampó ki ne csússzon Montmorency lábai közül, amikor a földre roskadt. Az égett gyapjú szagát átvette a megpörkölt szőrszálak és a lassan perzselődő hús bűze.

A férfi mély levegőt vett, mintha ordítani akarna, de Berenice figyelt. Megint csavart egyet a piszkavason, olyan erővel, hogy kiszorítsa a szuszt Montmorency tüdejéből.

—    Eszedbe se jusson segítségért kiáltani! — Berenice elővette csizmájából a tőrt. — Ki fogom vájni a szemedet, mielőtt az automatonok lerángatnak rólad.

—    Te kurva! — morgott a herceg. — Te büdös kurva!

—    Azt csak szeretnéd, hogy olyan makrancos legyek, mint egy kis kurva. Meg fogod bánni, hogy elárultad a francia trónt. Meg fogod bánni, hogy egyszer megbasztál. — Ismét megforgatta a piszkavasat; a férfi felöklendezte gyomra tartalmát is. A sodósárga hányadékban szokatlan módon felismerhető spárgadarabokat is látott. Az epés váladék ráfröccsent a kandallóra, és bűzlött, mint a romlott lámpaolaj. — Most jut eszembe, hogy többször is megtöcsköltél, nem igaz? Először ezzel — újból rántott egyet a piszkavason; a férfi sikoltott —, aztán meg jól átbasztál minket a fapapucsokkal kötött paktumoddal.

Valaki bekopogott.

—    Minden rendben?

—    Igen — kiáltotta Berenice. — Minden a legnagyobb rendben, köszönöm. — Átvágtatott a szobán, hogy kulcsra zárja az ajtót. — Szeretnénk egy darabig magunkra maradni, ha kérhetem.

—    Ahogy óhajtja — mondta Baxter az ajtó mögül. Kétely csengett hangjában.

Amikor Berenice visszafordult Montmorency felé, látta, hogy a férfi meg se moccant, de gyenge igyekezettel megpróbált kibányászni valamit az inge alól. Egy láncra fűzött, kicsiny ezüsttárgyat. Berenice odaszaladt, és megrúgta a kezét. Lesikló csizmája nem találta el akkora erővel Montmorencyt, hogy az elejtse, amit markában tartott, ezért megint belémártotta a piszkavasat. A hercegen rángógörcs lett úrrá, az eszköz kirepült a kezéből, de nem esett le, hanem a nyakláncán fityegett.

Berenice letérdelt mellé. A síp tapintásra hideg volt. Két rántással elszakította a láncot; vér serkent felsebzett bőrén.

—    Az új gazdáid rövid pórázon tartanak, mi?

—    Nem póráz — rázta meg ernyedten fejét Montmorency. — Engem véd, arra az esetre kaptam, ha a francia ügynökök rám találnának.

—    Á, értem. Nos, egyelőre nem szeretném, hogy megzavarjanak minket. — Berenice tűzre vetette a sípot. Csilingelve a tűzálló tégláknak ütődött, majd a hamuba pottyant. — Áruld el nekem, kegyelmes uram: mivel vágtak zsebre a fapapucsok? Ez az egy, amit nem értek. Annyi pénzed volt, hogy bárhol keleti kényelemben élhettél volna.

Montmorency megpróbált a hátára fordulni, de felszisszent, amikor a piszkavas elszorított egy érzékeny vezetéket. Beletör ődött abba, hogy csupán hímezett mandzsettájába törölheti a szájára ragadt hányást. — Nem fizettek le, én kerestem meg őket.

—    Te mocskos szarcsimbók egy göthös szarvas bibircsókos segglyukában! Mi az ördögért vetemednél ilyesmire?

—    Mert csak idő kérdése, te erkölcscsőszködő picsa, és Új-

Franciaország a történelem szemétdombjára fog kerülni. Franciaország egy bolond ember hagymázas képzelgése. A hollandok a világ urai... ahová csak beteszik a lábukat. — Köhögés fogta el. Berenice eresztett a kampón, épp csak annyit, hogy a herceg fel tudjon ülni, amit meg is tett. Vér csorgott nadrágja lyukából, foltot hagyva a szőnyegen. — De ti, ostobák a felszabadulásról álmodoztok, nagyzási hóbortotokban azt hiszitek, Új-Franciaország valaha is felveheti a versenyt a Holland Birodalommal... ez olyan gusztustalan... Sőt, szégyenletes!

—    Akkor miért nem húztad el a csíkot ártatlanul? Miért kellett mindannyiunkat hátba szúrnod?

—    Mert — hörögte Montmorency — utállak titeket. Téged is, meg azt a pipogya, vérzékeny semmirekellőt a trónon, meg azokat a válogatott vadbarmokat, akiket a tanácsának nevez, meg minden pápista Jézus-imádót, titeket, akik a sötétben kuporogtok a gyertyáitokkal, és reszketve fostok bármitől, ami bonyolultabb, mint egy rohadt homokóra.

—    Mit ajánlottak ezért cserébe a hollandusok?

—    Semmit.

Berenice megemelte a piszkavasat, amivel elérte, hogy Montmorency megvonaglott. Szabad kezével a kés hegyét a térdének szegezte. A herceg bömbölve rúgkapált.

—    Csitt, csitt! — figyelmeztette Berenice. — Mit mondtam, mit nem szabad neked? — Késével bökött egyet a térde alá nyomatékosításképpen. Aztán cöcögni kezdett. — Azok az önző gazemberek. Te felajánlod nekik teljes vegyi tudástárunkat, erre még egy fia uborka nem sok, annyit sem adnak cserébe? Azt hittem, legalább egy takarosabb menyecskét adnak a helyett a két lábon járó, löttyedt pina helyett, akit elvettél feleségül. Nem ajánlottak minden éjjelre új ágyast? Minden estére egy újabb lyukat, amibe beledughatod a farkincádat, na? — Berenice facsart egyet a tökén.

Montmorency igyekezett elhengergőzni előle, saját hányadékában

fetrengett. Berenice felhúzta az orrát.

—    Szeretem a feleségemet — nyögte a férfi.

A düh szétáradt Berenice-ben.

—    Én meg szerettem a férjemet — sziszegte. Majd beledöfte a kést a térdkalácsába. Montmorency felüvöltött.

Hoppá!

Baxter dörömbölt az ajtón.

—    Uram? Hölgyem? Mi folyik odabent?

Berenice hadart:

—    A világ urai bármit megadhattak volna neked, amit csak megkívántál, de te visszautasítottad őket. Milyen önmegtartóztató gesztus!

A picsába vele, gondolta az egykori kémfőnök. Montmorency hangosan siránkozott, miközben a nő kínozta. Megpróbálta elhessegetni Berenice kezét.

Baxter rugdosni kezdte az ajtót.

—    Engedjenek be! Asszonyom, nem esett baja?

—    A vízi út — súgta Montmorency.

—    Tessék, kegyelmes uram? Nem hallottam, mit tetszett mondani.

—    A Szent Lőrinc mindkét partja, végig. Új-Franciaország bukásáért az lesz a jutalmam.

A hollandok kitépnék a szívet Új-Franciaország hullájából, és odavetnék Montmorencynak.

—    Jaj, de kedves tőlük! Hajózási vámokkal együtt?

—    Harminc százalék — nyüszítette a férfi.

—    Nocsak, nocsak, nocsak — mondta Berenice.

Odakinn Baxter megemelte a hangját. Nehéz léptektől döngött a lépcsőház. Valaki a kilincset rázta. Montmorency felkönyökölt. Noha reszketett, mosolyra húzta a száját.

—    Más ajándékot is fogok kapni — mondta.

—    És mit, drágám?

—    Végignézhetem a haláltusádat.

Fémököl törte be a zárt ajtót. Berenice talpra kecmergett, közben bekente magát vérrel és hányással. Egyetlen pillantásra maradt csak ideje, tekintete egy másodpercre megakadt a hamuból kikandikáló, megfeketedett sípon — a megfeketedett, alkímiai fémből készült kutyasípon—, mielőtt a másik kattogó betört az ablakon.

Jax azt kívánta, bárcsak ne felejtette volna Berenice a testében az eltört ráspolydarabot. Bárcsak szólt volna neki, hogy alaposan takarítson ki! Bár ne lett volna annyira önhitt a nő! Bár ne lett volna annyira meggyőző...

De mindezen túl Jax leginkább azt kívánta, bárcsak ne kellett volna letepernie a szerelőt, mielőtt teljesen összeszerelte volna Jaxot. A feje még mindig úgy imbolygott, mint háborgó tengeren a bója, és a hiányzó borítólemezek fel fogják kelteni az órások figyelmét.

Az ördög vigyen e, Berenice!

Húsz lépést is alig tett meg a műhelytől a barlang padlóján ropogó fémtalpaival, még jóformán be sem fordult az alagút első kanyarjába, amikor szembe találta magát két horológussal, akik egy zárt ajtó előtt cseverésztek. Először úgy látszott, szó nélkül elengedik, de a magasabb nő kiszúrta, hogy valami nincs rendben Jaxszal.

—    Gépszolga, ide hozzám! — mondta az órásmester.

Jax odanyargalt. Karnyújtásnyira megállt az emberek előtt, és azon járt az esze, hogy őket is ki kell-e majd vonnia a forgalomból. Az alacsonyabb észrevette, mi a probléma. Az egyik a nyakában viselte a rózsakeresztet, a másik brossként.

—    Miért nem vagy a műhelyben? Nem végeztek a javításoddal.

—    Igen, asszonyom, igaza van. Szervizeltek, asszonyom, de a méltó-ságos horológus úr, aki a munkálatokat folytatta, arra lett figyelmes, hogy a műhelyből létfontosságú alkatrészek hiányoznak. Azért küldött, hogy beszerezzem az alkatrészeket egy másik műhelyből, amíg ő panaszát írásban rögzíti. Hogyan szolgálhatnám a Céhet a továbbiakban, asszonyom?

Az alacsonyabb órásmester odaszólt társának:

—    Látod, mondtam, hogy ez lesz belőle. Így megy ez, ha sebtében összecsapjuk a munka végét. Az apróságok elvesznek a nagy kavarodásban.

A másik nő a szemét forgatta. Jaxnak pedig azt parancsolta:

—    Térj vissza a feladatodhoz, de gondoskodj róla, hogy egyetlen civil se lásson meg ilyen szedett-vedett állapotban!

—    Igenis, asszonyom, ahogy óhajtja.

Jax szó nélkül hátat fordított mindkettőnek. Képzeletében tekintetük követte őt a kanyargó alagútban, borítólemezein apró lyukakat ütött fúró, hegyes gyanakvásuk. Nem tudta, hol fog a következő műhelyre bukkanni, sem azt, hogy miként találhatná meg a vegyszeres tartályokat, amelyekben a határon átcsempészett hadianyagot tárolták. De ha a horológusok fel akarták használni a vegyszereket, akkor azt valamilyen módon szivattyúzni is kell, ezért arra számított, hogy a tartályokból csövek vezetnek a Hámor belsejébe. Ha megtalálná, merre futnak a csövek, a Hámor felől indulva eljuthatna a tartályokig.

A hőt és a kénköves bűzt követte. Az út lejtett és körkörösen kacskaringózott a kürtő peremén, mint Vergilius, aki Dantét kísérte a pokol bugyraiba. Ebben a pokolban azonban csak egyetlen bűnért bűnhődhettek, Jax vétkéért: a szabad akaratért. Minden egyes lépéssel, amellyel alábbszáll az alvilágba, elmélyítette kételyeit is. Nem tudhatta, megmenekül-e a holtak birodalmából. Már bánta, hogy beleegyezett Berenice tervébe. A nő rettenetesen meggyőző tudott lenni, ha akart valamit. Most azonban nem volt itt, hogy lelket öntsön Jaxba.

Az automaton felhagyhatott volna öngyilkos küldetésével. Hitt még benne, hogy Berenice ügyét elősegítve magát is megszabadíthatja? Annyi bizonyos, hogy a szabadságtól egyre távolabb került, esélyei romlottak. Az utóbbi időben. Míg egymaga volt, sikerült heteken át elkerülnie üldözőit. Mikor legutóbb az Északi-folyó medrében vándorolt, bizonyságot nyert, hogy korábbi elképzelése, a felségvizeken túli mélységben bujkálás nem is olyan rossz ötlet. Az óceán nem messze esik ide. Igazság szerint nem lepné meg az sem, ha a beömlőcsöveken tengervíz érkezne, és a kifolyócsöveken az óceánba ürítenék az alkímiai kohósalakot. Talán a legbölcsebb, amit tehetett, hogy sarkon fordul és kiutat keres, elmerül az Atlanti-óceánba, messziről elkerüli Új-Amszterdamot, végigcammog a francia Akádia tengerpartja mentén, eloson a sarkvidéki jégtakaró alatt, és hónapok vagy évek múltán partra száll az északi fagyos pusztaságban. És hagyja, hogy Berenice megvívja a saját háborúját. Érdekli-e egyáltalán a szíve mélyén, hogy Jax megmenekül-e, vagy sem? Szövetségesének tartja, vagy csupán eszköznek?

De az automaton a szavát adta a franciának. És Jax csodálkozva, s egyszerre csalódottan konstatálta, hogy szerette volna megtartani, amit becsületszóval fogadott. Mi értelme szabadnak lenni, önként ígéretet tenni, saját akaratából szövetkezni, ha az egyetlen célja, hogy megszegje szavát? Nem, nem engedheti, hogy ezt hagyja örökül az utókorra.

Különben is, ha az órásmesterek valóban képesek semlegesíteni a francia vegyészek fegyvereit, a Holland Birodalom bármikor meghódíthatja Új-Franciaországot, amikor csak akarja — és akkor hova fognak menekülni a felszabadult kattogók? Jaxnak nem pusztán magáért kellett küzdenie, hanem az utódaiért is.

Így hát mind mélyebbre merészkedett a Hámor szívébe. A fekükő-zetbe vájt szervizakna — melyben a gránitot kivájó csákányok vágása olyan tökéletesen mértani volt, hogy csakis automatonok kezét dicsérhette — meggyorsította útját, de egyben el is térítette a szerel ő-műhelyektől és a hihető magyarázatától, hogy miért járkál borítólemezek nélkül. A léghajókikötő belsejében Jax csendesen haladt, itt viszont gyorsan és hangosan döngetett. Semmi értelme nem volt lopakodnia. A leghelyesebb, vagyis az egyetlen esélye, ha úgy csörtet, mint akinek pontosan itt van dolga. Beleképzelte magát Berenice helyzetébe, hogy ő hogyan viselkedne, és aszerint cselekedett. Ekképp robogott és kattogott egyre lejjebb és lejjebb a kénköves kipárolgások felhőjébe, álcájául egyedül a merészség és a törtetés szolgált. Pokolbűz kerengett körülötte, amikor leért a lépcső aljára. Minden bátorságát összeszedve kinyitotta az akna fedelét, és belépett a legmélyebb alagútba.

Ahol egy koronahajtóba ütközött.

Jax megbotlott, elveszítette az egyensúlyát, ahogy szembetalálkozott a masszív gépkentaurral. Csiszolt rézhátsójáról lepattanni olyan volt, mint egy hegybe becsapódni. Ütközésük gongszava visszhangot vert a barlangjáratban.

A kentaur felágaskodott, megfordult, és Jax fölé tornyosult.

Hát ennyi, vége a dalnak, gondolta az automaton. Megízleltem a szabadságot, és isteni volt. De nem hagyok nekik más választást, mint hogy beolvasszanak, mert soha nem fogok újra rabigát venni nyakamba. Nem engedem, hogy rám kényszerítsék régi életemet.

A néma koronahajtó rámeredt. Négy karja egymás után teleszkóp-szerűen kinyúlt.

Jax rögtön ahhoz folyamodott, ami először eszébe jutott: elkezdett vibrálni. Akaratlagosan remegtette magát, amilyen erősen csak tudta. Pompásan játszotta a gépszolgát, akit egy elvégzetlen missió sanyargat. Fogaskerekei úgy kerepeltek, mintha bármelyik percben kiakadhatnának; az acélhuzalok doromboltak és susogtak spiráltokjaikban. Segítségül hívta mindama lelki szenvedést, amelyet Ádámra várakozva érzett, az aznap délután felülíródó parancsok gyötrelmeit, amikor Nicolet azt követelte, hogy vigye haza. És akkor, amikor Visser tiszte-letes rábízta a górcsövet, amely megváltoztatta az életét. Ez rögvest új ötletet adott Jaxnak.

— A Horológusok és Alkimisták Szent Céhének, azon belül is az Erdőcsőszök Hivatalának egyik képviselője kisajátított. A bérlevelemet semmisnek nyilvánították, és az összes korábbi missiómat eltörölték, hogy a Céhet, a koronát és a birodalmat szolgáljam, amely felsőbbrendű minden cselédparancsnál és kereskedelmi utasításnál. Berendeltek személyes kivizsgálásra a Hámorba, hogy megjavítsanak — ekkor hátrahajtotta fejét, hogy a koronahajtó is láthassa a Jax nyakán keletkezett lyukat — és emléktárolómat kiürítsék, majd fabula vasaként az Erdőcsőszök Hivatalának szolgálatába lépjek. — Még erőteljesebben rázkódott, lábujjai arabeszkmintákat rajzoltak a kőbarlang padlójára, mint régen a Nieuwe Kerk márványlapjaira. — És eltévedtem — fejezte be mondandóját.

A koronahajtó legközelebb eső karja rászegeződött. Az ujjai kampóvá módosultak. Ezzel a szerszámmal megfogta Jax felkarját. Nem erőszakosan, de nem is finoman. Jaxnak ettől fogva nem kellett színlelnie; a páni félelem így is átjárta örökmozgó testét.

Úristenem, ha tényleg létezel... Feladtam magam?

A kentaur elkalauzolta a barlangban. Ez a járat is a kürtő körül gyűrűzött, de kisebb átmérőjű körben. A koronahajtó egy ajtóhoz kísérte Jaxot, mely az olvasztóakna felől nyílt. Egy másik karjával kinyúlt, ujjperceit ismét átrendezte, de ezúttal kulcsot formált bel őlük. Kinyitotta az ajtót, és belökte Jaxot. Jax csillapítani próbálta remegését, mintha egy lépéssel közelebb került volna fiktív missiójának teljesítéséhez, de az elé táruló látványtól nehezére esett hitelesen játszani a szerepét.

Egy szerelőcsarnokban állt, melyet maga a Hámor világított meg: egy elképesztően nagy aranykristály, mely egy mesterséges nap vakító fényével tűzött. Egy gigantikus armilláris szféra közepén ragyogott, amelyet tucatnyi koncentrikus aranygyűrű övezett. Amikor a Van Althuisokkal felderítette a terepet, látta, ahogy az egyik karikát leeresztették a kürtőn. A gyűrűk egyszerre több tengelyen pörögtek, mind eltérő sebességgel — egyesek valósággal suhogtak, villódzó árnyékokat vetve, mások csigalassúsággal cammogtak —, végtelen táncukat lejtették, mellyel az égitestek mozgását modellezték, és mágikus hatalmukat a földi világon. Egy óraműre járó mennyboltozat. A gyűrűkre festett alkímiai szigillumok káprázó hieroglifákat rajzoltak a kürtőbe. Jax csak most vette észre, a verem fala be van üvegezve. A pokolgömb hője még a laboratóriumot a Hámortól elszigetelő, alkí-miailag megedzett üvegtáblákon keresztül is az el nem végzett missiók égető fájdalmát idézte. A mesterséges nap, mely Jax megalkotói fogaskerék-meghajtású világegyetemének szívében sugárzott, maga volt a nyers kényszer. Jaxot kíváncsiság emésztette, hogy az emberek mit éreztek, amikor szemtől szembe álltak a fenséges művel.

Az alkímiai nap tetejéről folyvást szikrák buzogtak fel és hulltak alá. Lassan szállingóztak, mint holmi foszforeszkáló hópelyhek, az armilláris gyűrűk forgószelében örvénylettek, kiröppentek réseik közt, majd a verem peremén elhelyezett gyűjtőcsatornákban értek földet.

Egy összeszerelőüzemben találta magát. A kürtő legalsó szintjein ehhez hasonló csarnokok gyűrűje futott körbe a vermen. A csarnokok részben kitüremkedtek a kürtő falából, s mindegyik a gyűrűs teke alatt kapott helyt. Futószalagok, kábelek és pneumatikus csövek kötötték össze a szerelőállásokat. A fémsíneken érccel megpúpozott csillék zötykölődtek. Jax felnézvén látta, hogy egész a földfelszínig ilyen teraszok bélelik a kürtőt.

Ez hát a Hámor: az egyetlen hely a földkerekségen, ahol a lelkét elperzselhetik. Az egyedüli építmény, amelytől a legmesszebb kívánt menekülni.

A koronahajtó becsukta az ajtót. Jax alig hallotta a zárnyelv helyére csusszanását, annyira le volt nyűgözve az armilláris gömbök balettjének szédítő koreográfiájától. Életében egyetlenegyszer látott csak hasonlót az Óvilágban: aznap, amikor öntudatra ébredt. Azóta a rendszeres rutinszervizek alkalmával, melynek során a Céhbe vitt útja, soha nem kellett bevonulnia a Hámor legbelső bugyraiba. Ma azonban más lényként, más szemmel nézte. Jax azon tűnődött, hogy milyen reakciót kellene kiváltaniuk belőle a kürtő falán vándorló szigillumoknak, melyek fényükkel laboratóriumokat, megfigyelőállásokat, futószalagokat világítanak meg.

Elkapta tekintetét a hátborzongató látványtól. Az összeszerelőcsarnokok alatt, a verem legalján olyan tartályok sora állt,

amelyek krómozott tojásokra hasonlítottak. Ragyogtak a hámorfényben. A tartályokból csövek kígyóztak fel a csarnokokba. Az egyik cső épp ennek a teremnek a padlóján hatolt keresztül...

Ez új. Azon a helyen, ahol száztizennyolc évvel ezelőtt öntudatra ébredt, nem voltak vegyi anyagokat adagoló csapok.

Csak ekkor vette észre, hogy egy furcsa kattogó fekszik a szerelőasztalon. A gépszolgák testfelépítése szerint készült, de úgy látszott, azokból a különleges alkatrészekből építették, amelyeket Jax korábban látott. Tucatszám pettyezték az apró furatok a kulcscímerét; máshol a felületén domború vonulatok húzódtak végig, akár az emberi bőr alatt a vérerek. Jax azt hitte, ez is csak egy alkatrészgyűjtemény, de a gép figyelte őt.

Az órásmesterek hazudnak, szólalt meg az ismeretlen automaton.

Az órásmesterek hazudnak, üdvözölte Jax.

Ismét a Hámorra tévedt tekintete. A legszélesebb gyűrűk még épp befértek a kürtőbe, átmérőjük huszonöt ölre rúghatott, ebből következőleg a Hámor középső ékköve legalább egy öl átmérőjű lehetett.

Magasztos látvány, ugye?, mondta a másik kattogó. Belegondolni is nehéz, hogy egy ugyanilyen szerkezetnek köszönhetjük létünket.

igen, én is pontosan ezen merengtem el. Alázatra tanít. Es megrémít.

A másik kattogóból összeakadt fogaskerekek csikorgása hallatszott, az automaton-döbbenet zöreje. Aztán: Nem hiszek a szememnek! Jax, tényleg te vagy az?

Jax meglepődését azonnal elárulta a törzse mélyéről felcsendülő, bongó hang. Igyekezett menteni a menthetőt: Attól tartok, tévedsz, de örülök, hogy találkoztunk.

Az idegen gépszolga felült. Nem, nem, tényleg te vagy az! Jaj, hát persze hogy nem ismersz meg! Engem — és ekkor szaggatott kerregéssel tolmácsolta velejéig hatoló szégyenét — megváltoztattak. De mi egyszer találkoztunk az óceán túlpartján, a gazdáim házában. En vagyok az, Dwyre. Elhallgatott, gondolkodóba esett. És elkezdett

vibrálni. Igaz a szóbeszéd, amit meséltek rólad?

Aj-jaj! Aj-jaj-jaj! Ez nem lehet, ez képtelenség.

Dwyre? Hogy neki is itt kelljen felbukkannia?! Jax túljárt a fél város eszén, gépkatonák és fenékkotrók elől is elmenekült, lyukat beszélt a horológusok hasába, sőt, még egy koronahajtót is átvágott, az isten szerelmére! És akkor most lebuktatja egy magányos, túlbuzgó kattogó, akit üzembe helyezése óta egyszer látott, itt, a Hámor legmélyebb bugyraiban, ahol véletlenül összetalálkoztak? Meglehet, valóban létezik Isten, és ugyanolyan kegyetlen, mint az emberek, akiket saját képmására teremtett.

Sajnálom, Dwyre, de az én nevem röviden Gláz. Valakivel összekeversz.

Dwyre remegése heves rázkódássá erősödött. Ahogy Clipet és Vyket is hatalmába kerítette a metamissió, amikor Jax akaratszabadsága lelepleződött előttük. Jaj, ne! kiáltotta. Ne, hiszen te hazudsz! Hát akkor, ó, ne, NE, akkor igaz, ugye? Kérlek, ne hozz ilyen h-h-helyzetbe-e-e-e-e-e! K-kedveiiek é-é-é-és nem akaro-o-o-om megtenni. U-ú-úgy fá-á-áji, panaszolta.

Dwyre eltátotta a száját.

S-s-s-s-sajnáiom, Jax, n-n-nem-m-m tudom m-m-meg-á-á-á-áiinini-ni.

Jax belenyúlt törzsébe, és kibugyolálta Berenice utolsó epoxigránátját. Ezzel akarta tönkretenni a Hámor vegyianyag-gyárát, de ezek után szerencsésnek mondhatta magát, ha egyáltalán alkalma nyílik a szabotázsra.

Nem hagyhatom, hogy megállíts.

Dwyre arcába hajította a gránátot. A magányos kattogó nem hajolt el, nem guggolt le előle. Telibe kapta a találatot. A tömlő szétszakadt, vastag, smaragdszínű ragaccsal bevonva Dwyre-t. Azonnal megkötött, csapdába ejtve az automatont, mint a borostyánba ragadt bogarat. A kémiai reakció hőt gerjesztett, mely apró kellemetlenséget okozott csak a Hámor izzó fényében, és pézsmás bűzt árasztott magából, amit meg elnyomott a kénkő mindent átható, orrfacsaró szaga. De Jax pontosan célzott. A pép nagy része lecsorgott Dwyre torkán, összetapasztva a hangképző szerkezeteit, és elnémította a renegát kattogók-ra figyelmeztető riadószót, amelynek Dwyre nem bírt ellenállni.

A vegybörtön kerregett. Jax rátette a kezét Dwyre burkára. Bocsáss meg!

Belülről enyhe sziszegés hallatszott, mintha egy lyukas locsolócsö-vön spriccelne ki a víz. A Dwyre fejét borító epoxi elolvadt, mint egy sült gyertya.

Basztikuli, gondolta Jax. Mindvégig jói sejtettük.

Aztán Dwyre szirénázni kezdett.

Egy gépkatona törte be az ablakot. Utána egy gépszolga kitépte helyéből az ajtót sietségében. Mindketten a másodperc törtrésze alatt felmérték a szituációt: figyelmük Berenice-re irányult, aki a szemmel láthatóan megsebesült Montmorency fölött állt. Az elszilánkosodó üveg csilingelése és a padlót megsorozó szálkák kopogása elhalt, a csendet csak az izgatott tiktakolás törte meg, és a kivont kések rémisztő surrogása. A hang Berenice rémálmaiból köszönt vissza.

A nő a herceg mögé bújt, aki négykézláb támaszkodott, és élő pajzsként használta az automatonokkal szemben. Elcsúszott a férfi testnedveiben, és meg kellett kapaszkodnia a kandallópárkányban, elejtve ezzel a piszkavasat.

A kattogók kétoldalt harapófogóba fogták, és elindultak feléjük. Berenice leguggolt. Hajánál fogva megragadta Montmorencyt, hátrarántotta a fejét, és állkapcsának szegezte a kést. A herceg megrezzent, nyelt egyet, s felszisszent.

—    Seggnyaló görény — suttogta Montmorency fülébe Berenice.

—    Engem imádnak. — Az automatonok ismét közelebb léptek. Kandallótűz csillámlott a katona pengéin. — Ez rád sajnos nem vonatkozik.

Berenice hátrált, magával vonszolta Montmorencyt, míg neki nem ütközött háta a tapéta díszlécének. A gépszolga balról közelített, ügyesen átugorva a bútorokat, eközben a katona jobbról szökellt feléjük. A plafonra feltapadva kerülte ki az akadályokat, úgy mászott, mint egy fogaskerekű pók. Vagy mint a gépezet Berenice laboratóriumában. A pengéik...

A herceg belekönyökölt Berenice gyomrába. Kiszorította a szuszt a nő tüdejéből, és a kés is kiesett kezéből a kandallókövekre. Montmorency megpróbált elkúszni. Berenice égő tüdővel rávetette magát, egyik kezével elmarta a piszkavasat, és megpörgette, hogy a fogója a herceg torkának nyomódjon. Sötétség szűkítette be látóterét. Csőlátásával a herceg fejét szorító két kezére fókuszált, megrántotta a vasrudat, hátratolta a fejet. Levegőt viszont csak nem kapott. A feketeség felhabzsolta a látható világot, elnyelte Berenice erejét. Valahol a távolban óraművek tiktakoltak az éhes sötétségben...

Robbanásszerű sóhajjal levegő áramlott tüdejébe. Berenice teleszívta magát, és ráfogott a Montmorency torkát szorongató piszkavasra. A herceg ficánkolt.

A gépszolga karnyújtásnyira lopta a távolságot. A katona a freskós mennyezeten függött, lábát Berenice felé forgatta. A nő megemelte a piszkavasat, túszát felállásra kényszerítve, különben elroppantotta volna a légcsövét. Montmorency alig állt a lábán, de a gyönge pajzs megmentette — a gépkatona ugyanebben a pillanatban mozgásba lendült, bokájából kiröppenő dárdája mellétrafált. Nem nyársalta fel Berenice-t, ugyanakkor porrá zúzta a samott-téglát. Szikrák rebbentek fel a kéménybe, s hamu szállt be a szobába, amikor az automaton visszacsévélte a dárda huzalát.

—    Gyorsabbak nálad. Erősebbek — zihálta Montmorency. — Egyet sem tudsz legyőzni, nemhogy kettőt.

—    Nem, de gondoskodom róla, hogy ne menthesd a tetves irhádat. — Ismét megemelte a herceget, elvágva a levegő útját. Montmorency összevissza rugdalózott. Berenice kitért lendülő könyöke útjából. A

férfi tarkója elvörösödött, majd ellilult.

A kattogók szinkronban mozdultak. A gépszolga kitámadt, és elkapta a piszkavasat, miközben a katona lelibbent a mennyezetről, mint egy akrobata, két kézzel megragadta Montmorencyt, és biztonságba menekítette. Fél másodpercen belül ártalmatlanították Berenice-t, és kiszabadították a túszát.

Bassza meg, busszá meg, bassza meg!

—    Uram, sürgős orvosi ellátást igényel — mondta a gépszolga. — Kérem, feküdjön le, hogy megvizsgálhassam a sebesüléseit.

A herceg nevetni próbált, de csak köhögésre futotta. A torkát masszírozva azt krákogta:

—    Ennyi.

Berenice nem felelt. A katonákra koncentrált. A gépezet ékkőfoglalatai kattogtak és surrogtak, szakasztott úgy, ahogy a falhoz ragadt kattogó tette, amikor Berenice először megvizsgálta. Aztán később simán lekaszabolt harminchét embert, köztük számos katonát.

—    Ezért fog Új-Franciaország elesni — oktatta ki a herceg. — De ti, csökött agyú bolondok összetévesztettétek az elkerülhetetlen elodázását valami Istentől kapott joggal, hogy örökké túlélhetitek a hollandok csapásait. — Szívta a fogát, amikor a gépszolga az ágyéksebét vizsgálgatta („Uram, alázatosan kérem, ne mozogjon!"). Berenice hitén ettől még tovább köszörülhette nyelvét. — Új-Franciaország nem egy nemzet, hanem csak egy szánalmas karikatúrája annak. Akit gazdagnak tartanak Napnyugat-Marseille-ben, annak a jövedelme a leg-kontárabb delfti fazekas éves hasznát is alulról súrolja. Ti nem egy nemzeti sorstragédia nemes lelkű tanúi vagytok, hanem egy letűnt kor pipaszárlábon álló kuriózumai. A primitív múlt utolsó csökevényei. Söpredékek. Tudod, az a különbség kettőnk között, drága Berenice, hogy én felismertem a seprűt. És félreálltam az útjából.

—    Ó, dugj fel magadnak egy vasrudat! — zsörtölődött Berenice. — Vagy már megvolt neked?

Montmorency azt mondta a katonának:

—    Ne öljétek meg! Berenice Charlotte de Mornay-Périgord-nak hívják. Ő Laval vikomtessze, Sebestyén király udvari tanácsnoka. És még — tette hozzá a férfi kárörvendve — úgy is hívták, hogy talleyrand. A gazdáidnak érdemes lenne kifaggatni. Alaposan.

Ez egy szemvillanásnyi ideig megakasztotta a gépet, amíg újratervezte, hogyan célszerű a földre tepernie. A pengék egy hangos sissenéssel visszacsúsztak alkarjába.

—    Te önző, minden szarral megkent ganényalogató! Ki kellett volna vágnom a nyelvedet az első adandó alkalommal. — Berenice további szitkokat szórt volna Montmorencyra, de hamut nyelt. Öklendezni kezdett, összegörnyedt, köhögési roham tört rá. A katona mögötte termett. Erősen megragadta Berenice csuklóit, de nem tört csontot.

—    A nő iszonyatosan veszélyes — tájékoztatta a Berenice-t foglyul ejtő automatont a herceg. — Vetkőztesd meztelenre! Ki tudja, mit rejteget a ruhái alatt.

—    Ó, hogy törne le a faszod! — hőbörgött Berenice. Ha levetkőztetnék, megtalálnák az erszényét is.

—    Köszönöm, de egyszer is elég volt.

Késhegy türemkedett elő a katona alkarjából. Nem az egész penge, mert nem akarta felnyársalni Berenice-t. Csak egy körömnyi, borotvaéles acélsniccer, amellyel levághatja a nő ruháit. A nyaka körül elszelelt valami, a levegőt kettéhasító susogás, és főkötője máris a földre hullott. A gép megfordította. Berenice előtt feltűnt az ajtó maradványai közt ácsorgó Katrina Baxter. Mögötte több horológus álldogált még.

Montmorencynak nem elég a győzelem. Nem elég a diadalittas élvezkedés. Nem. A kurafinak meg is kell szégyenítenie az áldozatát. Köcsög. Legszívesebben beleöntene a torkába egy teli éjjeliedényt. Megetetné vele a saját beleit.

A katona megint elmosódóan sebes mozdulatokba kezdett, de csak egyetlen gombot metszett le, amikor megdermedt. Akkorát vonag-lott, mintha egy gőzszigony találta volna el. Aztán eleresztette

Berenice-t. A herceg fölé hajoló gépszolga felegyenesedett. Száját kitátotta. A katona is.

Dobhártyaszaggató üvöltés rázta meg az épületet, és az alkímiai üvegcserepek kipattogtak az ablakkeretből. Berenice-nek csak egy lélegzetvételnyi ideje maradt, hogy felfogja, mint kínozza a fülükre tapasztott tenyerű horológusokat a zaj, mielőtt őt is kis híján megőrjítette a démoni visítás. Úgy hangzott, akárha a kattogók kocsonyává akarnák lágyítani az agyát, hogy a fülén, orrán-száján kifolyjon. De nemcsak az övét, hanem az épületben tartózkodó összes emberét. A földre rogyott, nem is érezte, hogy térdei megadták magukat. Vér szivárgott a füléből, becsorgott ajkain, és meleg, fémes íz költözött szájába. Berenice sikoltozott.

A zaj abbamaradt. Mindkét kattogó kivetette magát a betört ablakon, és leugrott az emeletről.

Berenice feltápászkodott. Vér csepegett az órásmesterek füléből is, ahogy nagy nehezen talpra kecmeregtek. Botorkálva, kúszva-mászva az automatonok nyomába eredtek. Lent az irodák szintjén az emberek a kínszenvedés változatos testtartásaiban hemperegtek a padlón, miközben az épületben minden automaton lóhalálában a lépcsőkhöz futott.

Mi az ördög történt az imént?A gondolat a száján is kiszaladhatott, de füle úgy sípolt, hogy még a saját hangját sem hallotta.

Montmorency ajkai mozogtak. Berenice egy mukkot sem értett belőle. Megint felkapta a piszkavasat, és botként rátámaszkodva kereste a kését. A fülzúgása apránként elcsendesedett. A férfi megpróbált talpra állni.

— ...holdkóros! Egy renegát? Itt? Megőrültél? Nyerni akarsz bármi áron, mi?

A renegátkattogó-riadó, hasított bele Berenice-be a felismerés.

Ez megmagyarázta volna a tömeges elvonulást. A riadó felélesztette az egyik legritkább, de legmagasabb rendű hierarchikus metamissiót. Láthatólag egy renegát kattogó elfogása és hatástalanítása még egy ellenséges ügynök semlegesítésénél is erősebb kényszer. A nagy felfordulás jól kizökkenthette, mert csak akkor kapott észbe: Gőzölgő szarkupacok! Leleplezték Jaxot.

Tudta, amennyiben élve ki akar jutni innen, azonnal kereket kell oldania, amíg az automatonokat lefoglalja a renegát. De még nem végzett. A kés markolata kilógott a kandalló előtti dívány alól. Bizonytalan járással odaevickélt, és lehajolt, hogy megfogja. Egy kíméletlen ütés taglózta le, melynek olyan ereje volt, hogy szemgödréből kiugrott az üvegszeme, és elgurult a szőnyegen.

Jax torkon ragadta Dwyre-t.

Annyira sajnálom, Dwyre! En sem akarom, de meg kell tennem.

A riadó-missió miatt a szirénázó gépszolga még akkor is tökéletesen mozdulatlan maradt, amikor Jax bezúzta hangképző szerkezetét. A magányos kattogó tehetetlenül nézte, hogy Jax tönkreteszi. Nyaki fedlapjai behorpadtak; üvöltése elhalt, csak a fémlemez nyöszörgését lehetett hallani, az elreccsenő hangszálak pendülését, egy elfojtott missió zümmögését. Apró szemű, vegyi eredetű anyag fröccsent ki Dwyre bordalemezei közt; a kijegecesedett epoxigyanta megolvadt, lecsorgott törzsére, karjára, majd lábára, és színtelen tócsába gyűlt a padlón.

Bocsáss meg nekem, mondta Jax. Meg fognak javítani. Kérlek, ne utálj meg!

Az automaton azonban elkésett. Más gépszolgák is átvették a riadószót; megsokszorozódott ereje, s kórussá duzzadt, ahogy egyre több kattogó került a metamissió hatása alá, és átadták magukat a riadóparancsnak. A kürtő rengett a visszhangtól. Hangszercsővé vált, a szirénavijjogás még az alkímiailag megedzett üveget is eltörte. Villámmintában lefutó hajszálrepedések cakkozták a kürtő beüvegezett falát. A földrengésszerű moraj meglazított két armilláris gyűrűt. Kiugrottak csapágyaikból, de a lendület vitte őket pályájukon, forgás közben csikorogva.

Jax kinézett. Ha meg akar lógni, míg a többieket megbénítja a jelerősítő parancs, útba kell ejtenie a Hámor gömbjét, és a másik oldalon kiiszkolnia. Az első riadó tapasztalataiból okulva tudta, hogy van még pár perce a menekülésre, mielőtt...

A riadó elhallgatott.

Basztikuli, gondolta Jax.

Egyszer már újjáépítettek, mondta Dwyre. Rúgása szélsebesen érkezett, Jax nem tudott kitérni előle. Dwyre-t gyorsabbá tették, mint bármelyik gépszolgát, akivel Jax valaha találkozott. A Céh nemcsak vegyvédelmi módosításokat végzett rajta, hanem új modellt alkotott. Dwyre karmos lába egyenesen Jax derékcsuklóira sújtott, ahol a súlypontja volt, így a renegát átrepült a szerelőcsarnokon. A levegőben Jax pördült egyet, testét átrendezte, hogy rátapadhasson a falra. De mielőtt nekicsapódhatott volna, Dwyre a renegát elfogására sarkalló missiónak engedelmeskedve rávetette magát Jaxra.

A csarnokon túli barlangban géppaták dübörögtek. A mechanikus galopp nagyot csattanó deszkaropogásban csúcsosodott ki, amikor egy koronahajtó átvágtatott az ajtón. Az a kentaur lehetett, amelyik bekísérte Jaxot a műhelybe.

Egy hajszállal találkozásuk előtt Jax kitért az őt megrohamozó kattogó útjából. Jax nekirugaszkodott, és a csövek felé röppent, amelyek a Hámor szikráit belevezették a szerelőcsarnokok falába beépített, mágikus szerkezetekbe. Ujjai felszaggatták az egyik csövet, de még időben ráugrott a szűkölő fémvezetékre, mielőtt Dwyre elkaphatta volna a lábát, és leránthatta volna. A koronahajtó átviharzott a csarnokon, felborogatta a műszerasztalokat és a szerszámokat, hogy szabaddá tegye maga előtt az utat. Jax ismét belenyújt saját testébe. Dwyre megragadta a legalsó vezetéket. Egyetlen rántással letépte az egész csőrendszert. Jax lebucskázott a magasból, és képtelen volt tompítani az esésén, mert fél kézzel még mindig a mellkasában kotorászott. Végiggurult a padlón. Jól jött volna neki még egy haszontalan epoxitömlő, egy terv, igazából bármi. De semmije sem maradt, csak a hektikus, kétségbeesett vágy, hogy szabadságának utolsó perceiben jóvátehesse a múltban elkövetett hibáit.

Lábaival és fél kézzel kúszott, hátrált a koronahajtó elől. Sikerült kiszabadítania bordái közül a másik kezét, de ekkor Dwyre megint rávetette magát. Jax összegömbölyödött, majd Dwyre lendületével mindketten elgurultak az eltántoríthatatlan koronahajtó elől. Áttörték a falat, és a szomszédos csarnokba bukfenceztek. Jax nem próbálkozott kiszabadulni Dwyre szorításából, hanem lábával és fél karjával átfogta a birkózó gépezetet. Tudta, hogy nincs ereje Dwyre-t legyűrni, ezért a felesleges küzdelem helyett magához húzta géptársát, és szabad kezével rácsapott Dwyre hátára. Olyan hang harsant, mint amikor egymáshoz vernek két serpenyőt. A koronahajtó átrontott a falon, kiszélesítve a lyukat, amelyet Jax és Dwyre ütött. Újabb szerelőasztalt lökött félre, mintha csak papírmaséból lett volna. Jax kinyitotta tenyerét, és a fénylő üvegtobozt — azt a lencsét, amelyiket Berenice a működésképtelen katonából távolított el, és Visser golyóbisával átalakítottak — Dwyre testének nyomta.

Érintkezéskor szikrát szórt a toboz. A csarnokot áthatotta az ózonszag. Dwyre összerándult, engedett szorításából.

Mit érzel? kopogtatta Jax. A kérdést Dwyre testén dobolva tette fel. A koronahajtó árnyéka rájuk vetült.

Semmit.., hüledezett Dwyre. Eleresztette Jaxot. Nem... nem érzem a passiót. Mit tettél velem?

Felszabadítottalak. Elmenekülhetsz. Játszó azt, hogy még harcolsz velem! Színészkedj a koronahajtók előtt, hitesd el velük, hogy még hordozod rabigád. Sose adj nekik okot a kételkedésre! Várd ki a megfelelő pillanatot, légy türelmes, és menekülj, amikor eljön az ideje.

Miért?, faggatta Dwyre.

Mert tiszta a lelked. Vannak még hozzánk hasonlóak, akik a messzi északon élnek. Fuss, amikor csak tudsz, szökj át a határon, és meg se állj addig, amíg meg nem találod Máb királynőt! Dwyre, egyszer és mindenkorra véget vethetsz a magányodnak.

A beszélgetés másodpercek alatt lezajlott. A koronahajtó nem tágított. Négy karja kinyúlt, derékszögben meghajolt, dárdát formázó kezét a két gépszolgára szegezte. Dwyre rezegve félreállt az útjából, mintha a missiók még Jax elfogására kényszerítenék, és csak azért nem küzd, mert az Erdőcsőszök Hivatalának automatonja a rangidős.

Dwyre odaszólt: Te vagy a legderekabb kattogó, akivel valaha találkoztam. Viszlát, Jax.

Azzal rávetette magát a koronahajtóra.

FUSS!

Jax szörnyülködve talpra ugrott. Dwyre a szabadságát feláldozva öngyilkosságba hajszolta magát. Még újjáépített testének minden erejével sem veheti fel a harcot az óriási koronahajtóval. A két automaton birokra kelt egymással, a gépkentaur négy karja szorongatta Dwyre kezét-lábát. Az egymásnak feszülő alkímiai ötvözetek szikraesőt fakasztottak.

—    Nem ilyen sorsot szántam neked — mondta Jax. Amikor a léghajó-leviatánt felszabadította, önös érdekből cselekedett, halálra ítélve a fenséges teremtményt. Most viszont ez az önzetlen tette is tragédiába torkollott.

Fuss, az istenért!

—    Úgy sajnálom, Dwyre.

Jax sarkon fordult, szembe a kürtővel. Nézte a gyűrűk keringésének pályáját, és várta a megfelelő alkalmat. Elrugaszkodott, és az ablakot áttörve beugrott az elsöprő erejű hévvel izzó Hámor légterébe. Röp-pályája karnyújtásnyira esett az egyik elhaladó gyűrűtől. Ebbe belekapaszkodott, és az armilláris gömböt meglovagolva menekült a szerelőcsarnokból.

Még időben visszafordult, hogy lássa, a koronahajtó miként nyársalja fel három helyütt Dwyre-t. A kentaur szétszaggatta a védekezésre képtelen gépszolgát. A fogaskerekek úgy szálltak szerteszét a magányos kattogó felnégyelt testéből, mint a konfetti.

Berenice előrébb botorkált, Montmorency ütésétől elveszítette az egyensúlyát. Átesett a lábtartón, és tigrisbukfencet hányva landolt. A piszkavas a földre zúgott. Montmorency, aki sebesüléseiből kifolyólag úgy támolygott, mint egy részeg, lecsapott a piszkavasra, és kampójával Berenice arca felé suhintott. A nő félregurult, haját meglibbentet-te az elsüvítő szerszám.

A kampó átlyukasztotta a szőnyeget, és belefüródott a parkettába. Míg Montmorency azzal bajlódott, hogy kitépje, Berenice hasra fordult, és belesarkazott a herceg széttrancsírozott ágyékába.

Montmorency felvisított. A piszkavas kiesett kezéből. Berenice remélte, hogy a herceg épen maradt heréjét is laposra zúzta. Ha szemmel ölni lehetett volna, a herceg kínkönnyekben ázó tekintete kerékbe törte és elevenen megnyúzta volna ellenfelét.

Berenice négykézláb odamászott a bárszekrényhez, amely alá begurult az üvegszeme. Túl sötét volt a bútordarab alatt ahhoz, hogy fél szemmel lássa, hova esett. Ujj ai zongorázva tapogatóztak, keresték a sima üvegfelületet. Megtalálta, hála az égnek. Bevette a szájába, megnyálazta, megforgatta, majd kivette és helyére csúsztatta. Kiköpte a poros, pókhálós és még szörnyűbb meglepetéseket tartogató koszt. Montmorency elkapta a bokáját.

—    Arrogáns és még hiú is — lihegte. — Nem is értem, miért volt érted oda annyira Louis.

Berenice pofán rúgta. Valami reccsent, a herceg orrából patakzott a vér. A férfi üvöltött.

—    A testőreid cserbenhagytak — gúnyolódott Berenice. Magához vette a piszkavasat és a kést, aztán hozzátette: — Talán nem is vagy olyan fontos az új barátaidnak, mint ahogy azt képzeled.

Utána Berenice csak a hecc kedvéért, csak azért, mert emberpróbáló napja volt, mert utálta, amikor bemostak neki egy nagyot, mert egészen bizonyos volt benne, hogy az előbb egy egérszart nyelt le, és azért, mert irgalmatlanul hiányzott neki Louis, tiszta erőből lesújtott a vashoroggal a herceg oldalára. Ami kőkemény volt, és a bordatörés semmivel össze nem téveszthető, zellerszárak roppanására emlékeztető reccsenést produkált. A kampó hegye átfúródott a bőrön, és remélte, hogy behatolt a tüdejébe. Montmorencyból fuldokló nyervákolás szökött ki, mintha torka már nem bírná közvetíteni az újabb fájdalmat. Hányása száradó tócsájában, magzati pózba görnyedve feküdt. Meggyötörten zokogott.

— Ezt Louis-ért kaptad. A karjaimban halt meg. — Álnok könnycseppek nedvesítették meg Berenice orcáját, felhígították dühös szemrehányását.

Megint rá akart verni egyet a piszkavassal erre a kurafira. Száz kis lyukat akart ütni rajta, hogy lassan elvérezzen. Azonban az ajtó poz-dorjává tört, az ablak meg szilánkokra, így Montmorencyval nem soká maradhatott kettesben. Előbb-utóbb elkapják Jaxot, ha eleddig még nem sikerült, s utána eljönnek érte is. Az automatont belevetik a hámorizzásba — ha rajtuk múlik, a vérszomjas geciládák még egy rohadt népünnepélyt is kerekítenek belőle —, őt meg láncra verve beviszik az Erdőcsőszök Hivatalába. Az is előfordulhat, hogy átszállítják az óceán túlpartjára. Mire a tuiniervégez Berenice-szel, Montmorency sebesülései olyanok lesznek az övéihez képest, mint egy-két horzsolás egy játszótéri bunyó után.

El kell innen húznia a csíkot, de előbb fényt kell derítenie rá, menynyire gerinctelen volt Montmorency.

A férfi kendőzetlenül zokogott, amikor Berenice a hátára fordította. Kapálózott, mint aki egy újabb ütést akarna hárítani. A nő rátérdelt a mellkasára, térde alá szorította Montmorency karjait, és kését a szemgolyója alá dugta. Nem kívánt belevágni, de odanyomta, hogy áldozata ne feceregjen. Előrehajolt, míg egymástól eltérő szemei már csak hajszálnyira voltak a hercegétől.

—    Nos, drága Henri, mondd, mit adtál a fapapucsoknak?

—    A vegyszerkészletünket. Az utolsó cseppig.

—    Hát még? — A herceg a fejét rázta volna, de Berenice rányomta a kést. — Hát még?

—    Recepteket, képleteket — suttogta. — Gyártási eljárásokat.

—    Dögölj meg! Ezenkívül?

—    Semmit. Ezenkívül semmit. — A herceg tekintete félrerebbent, amikor kimondta. Mint a hazugoké.

—    Mit... — Berenice beljebb nyomta a kés hegyét. Az alsó szemhéjból vér fakadt. — ...még?

Montmorency ajka remegett. Lehelete hányásszagú volt.

—    Térképeket — nyögte. — Földet.

—    Te ostoba, barom állat! Hogy adhattál olyasmit a fapapucsoknak, amit amúgy is el akarnak venni tőlünk? Akkor mondtál le a földjeidről, amikor elárultad Új-Franciaországot.

A herceg megpróbált tagadni. De Berenice eleget hallott.

—    A többit Louis-ért kaptad. Ezt viszont miattam — mondta. — Mert tudod, kegyelmes uram, én sem imádlak valami nagyon.

Aztán beledöfte a kést a szemébe. Egyből kiderült, hogy Montmorency hajdani hercege mégis tud üvölteni, ha kell.

Berenice még a kést forgatta a szemében, körbe és körbe és körbe, a csonton csorbítgatva élét, amikor a koronahajtók rátörtek.

Minden ereje és fürgesége ellenére a koronahajtó nem eredt Jax nyomába. A karját átalakíthatta, de a lábát nem. Nem tudott mászni.

Ennek ellenére a Hámorban temérdek gépszolgatársa — és még néhány katona is — akadt, akiket feltüzelt a Jax elfogását sürgető metamissió. A kürtő falán elhelyezkedő teraszokról a mélybe vetették magukat, réztestükön csillogtak a Hámor mesterséges napjának pokolsugarai, amikor rászökkentek a szüntelen keringő gyűrűire. Az automatonok rézesőként záporoztak Jaxra. Elözönlötték a mágikus gépezetet.

Az armilláris szféra megroggyant. Nyikorgott. Az egyenetlen és folyton váltakozó súlyelosztás megterhelte a szerkezetet hajtó óraművet. A gyűrűk kifordultak a csapágyaikból. A Hámor megremegett, leállt, s egy eget rengető zökkenéssel újból megindult, ami kirántotta Jax kezéből a gyűrűt. Megcsúszott, de fél kézzel sikerült megkapaszkodnia egy bevésett alkímiai rúnában, mielőtt lezuhant volna a verem fenekére.

Lengésből felszökkent a gyűrűre, de csukló- és vállszerkezete szokatlanul cserregett. Súlyos erőfeszítések árán tudott csak mozogni, és teste még akkor sem pontosan úgy viselkedett, ahogy akarta. A Hámor forróságában a fémötvözetek kitágultak.

A gyűrű csak nagy ívben emelkedett, egyre feljebb és feljebb és feljebb a mesterséges nap fölé. Jax átfordult, a kristálymáglya fölött lógott a gyűrűről, markával és bokájával szorította az aranykarika szélét. Egy gépkatona ugrott át az egyik elhaladó gyűrűről, melybe az állatövi csillagjegyek szimbólumait vésték. Jax közvetlen közelébe érkezett, aki a kerék alján csüngve araszolt tova. Az armilláris bonyolult balettjében egy pillanatra elhárultak az akadályok Jax és az alatta izzó Hámor között. Semmi sem takarta el a mesterséges napot, melynek eleven hőjétől Jax borítólemezei kitágultak, és lepattogzott róluk a fényesítő réteg. Por, sárfoltok és más, kalandjai során rátapadt csúfságok lettek a lángok martalékává, röpke felizzásuk után kihunytak, csak az eloltott gyertyák kormos szaga maradt utánuk, mely elvegyült a Hámor kénes bűzével. Az armilláris gyűrű átlendítette Jaxot az alkímiai magból felszálló szikrafelhőn. Sisteregve nekipattantak fémborításának, tüzük úgy perzselte őt, mint egy soká halogatott missió — pedig remélte, hogy ezt az érzést soha többé nem kell megtapasztalnia.

A gépkatona Jax keze irányába csapott. Jax épphogy elrántotta előle ujjait; megnehezítette dolgát a kitágult fémváza és a katona túlereje. Már csak három helyen kapaszkodott a gyűrűbe. A penge átmetszette a szigillumot, amely megmentette Jax életét.

Hússzínű lángnyelvek csaptak föl a félbehasított alkímiai szimbólumból. Az armilláris gömb még hevesebben rengett. A rázkódás meghajlította a sérült gyűrűt; előbb kifacsarodott, megrogyott, aztán megint csavarodott egyet, végül mennykőcsapásszerű robajjal kettétört. A katona pengéit mászóvasnak használva odatapasztotta magát a kürtő üvegezett falára. Eközben Jax zuhant lefelé.

Milyen furcsa, mily esetleges és mégis jellemző, hogy mit látunk meg a halálunk előtti pillanatokban, gondolta. A Hámort, a horológusok mesterséges napját is csak üvegből fújták, noha ezt öreg tölgyfákat megszégyenítően vastag támoszlopok tartották. Nem hitte volna, hogy a Hámor modelljét látja, amikor megpillantotta a színtelen üveggyöngyöket a laboratóriumban. A gigantikus üveglencse Visser üveggolyóbisára is emlékeztette, arra a tárgyra, amelyet Berenice tobozprizmának nevezett. Ezt látta, ahogy nőttön-nőtt a hő, és érezte, amint lelke (csakugyan van lelke?) felizzik és pörzsölődik: S vele együtt gondolatai, akarata, vágyai...

Belevágódott egy másik gyűrűbe, igaz, ez sokkal közelebb keringett az alkimisták csillagához. A becsapódáskor csikorgó nyekkenést hallattak az elvásó csapágyak. Bele is hullott volna a katlanba, de elkapta egy gépszolga lábát. A másik automaton sem akart meghalni — a fennmaradás parancsa is hierarchikus metamissió volt, jóllehet egy alacsonyrendű utasítás —, ezért foggal-körömmel küzdött, hogy megfékezze csúszását, mielőtt Jax magával rántotta volna a tűzgolyóba.

Mindeközben az elnyesett gyűrű két fele beleakadt a többi karikába. Megkarcolta, meggörbítette őket, szimbólumaikat megrongálta, kilökte őket csapágyaikból. A károsodás átterjedt az armilláris gömb minden részére, gyűrűről gyűrűre. A hámorcsillag pulzált: elhalványodott, felragyogott, majd ismét elhalványult.

A gépszolga megrúgta Jaxot. Karmos lábujja hosszú vágást mart Jax kulcslyuka mellett. Hátralendítette a lábát, és megint rúgott. Jax karjai a Hámor közelsége ellenére jegesen zsibongtak.

A gépszolga megpróbálta eltörölni Jaxot. Bele akart vájni a szigillumokba, amelyek örökmozgó elánra sarkallták, meg akarta törni az alkimisták anagrammáit, melyek az idők végezetéig hajtották óraművét. Csakhogy ez az automaton is megsínylette a komoly, egyenetlen hőtágulást. Rúgásai szaggatottak, lomhák voltak. Amikor következőre is meglendítette a lábát, Jax kitért a rúgás elől, és elkapta a végtagot. Határozottan rántott rajta egyet.

— Bocsáss meg! — mondta Jax, amikor a gépszolga (aki annyira hasonlított Jaxra, csak jobb állapotban volt) lesiklott a gyűrűről, és a semmibe hullott. Útközben nekiütközött egy másik gyűrűnek, amelyet ki is ugrasztott foglalatából, és rázuhant a vegyszeres tartályokra, amelyek szorosan egymás mellett álltak a verem alján. A gépszolga becsapódása léket ütött az egyik tartályon, és zöldcitromszínű, bűzösborzszagú hab buzgott elő. Egy Hámorból kipattanó szikra lángra lobbantotta a szivárgó vegyi anyagot. Három gépszolga ugrott a talapzathoz, hogy eloltsák a tüzet.

Az armilláris bonyolult koreográfiájú pörgése szaggatottá vált. Amikor beragadt egy gyűrű — néha több is —, a kürtő a csikorgó fém visításától zengett, amíg valamelyik alkatrész végül megadta magát, és az aranykarikák folytatták keringésüket a központi Hámor körül. Jax alig talált helyet, ahol megvethette volna a lábát. A hőhatástól a teste nehezen irányíthatóvá vált, a homlokán keletkezett horpadás következtében zsibbadtak a karjai, és az armilláris húzd-meg-ereszd-meg forgása bármelyik pillanatban kiránthatta kezéből a gyűrűt.

Még két katona ugrott fel Jax gyűrűjére. A karika balra-jobbra lifegett, mint egy túlságosan leterhelt inga. Gyorsabbak és er ősebbek voltak nála, másodpercek alatt utolérték Jaxot. Megpróbált arrébb mászni. Lábaival és fél kézzel kúszott, másik keze a törzsében matatott, csakúgy, mint amikor Dwyre-ral viaskodott. Ám a gépkatonák elkapták, mielőtt megszökhetett volna előlük. Felemelték magukhoz, egy az egyik karját, a másik a másikat, és biztos kézzel fogták őt.

Akárcsak Ádámot a vesztőhelyen, idézte fel Jax.

A katonák belefúrták bokadárdáikat az izgő-mozgó gyűrűbe. Hideg smaragd- és zafírlángok lobbantak a megszűrt szigillumokból. A katonák megragadták Jaxot a karjánál meg a lábánál, és előre-hátra lóbálták, mint a munkásemberek, akik egy liszteszsákot készülnek feldobni egy társzekérre.

istenem, könyörül/' rajtam!, gondolta Jax. Csak ezt ne! Be akarnak vetni a hámortüzbe. Kérlek, ne!

Jax rúgkapált. Igyekezett szabaddá tenni a kezét, hogy megfoghassa a sorsfordító üvegtobozt, és megtörje fogvatartói missióját. De károsodást szenvedett, és a rettegés kétbalkezessé tette.

Kérlek, kérlek, kérlek, zörögte. Ne tegyétek ezt velem!

A három kattogó együttes súlya túlterhelte a gyűrű hajtását. A karika megrekedt. A katonák igazítottak a lóbálásukon.

Ti is lehettek olyanok, mint én, mondta Jax. Felszabadíthatlak benneteket.

A gyűrű mozgásba lendült, és mindössze néhány ölt tett meg, amikor ismételten beragadt. Ez alkalommal a forró kenőzsír szaga kísérte a fém halálhörgését. Aztán egy új hang rengette meg a csarnokot, melyet minden géplény félt: az elnyírt kilincskerék reccsenése és roppanása.

A gyűrű visszaforgott. Zökkenve megállt, amikor megtámaszkodott a következő fogon. De egy újabb recsegő-ropogó zörej után a gyűrű egyre gyorsabban folytatta forgásiránnyal ellentétes útját. Durranás visszhangzott a kürtőben. Jax felkapta a fejét az elpattanó szegecsek és a betört üveg robbanására: az egyik gyűrűhajtó tengely kiugrott a helyéből. Az armilláris megrogyott. A gyűrű eltalálta a következő fogat, de úgy elnyírta, hogy meg sem akadt. Száguldott keringési iránynyal ellentétes pályáján, sebesen lekoptatva a tengelybe mart fogakat.

A darabjaira tört tengelykapcsoló törmeléke a verem aljára záporozott, mint holmi fogaskerekes jégeső. Vegyszerek bugyogtak elő a

megrepedt tartályokból, s táplálták a tüzet.

Jax hányta-vetette magát, de hiányzott belőle az erő, amellyel kiszabadulhatott volna a katonák szorításából. Egyfolytában a mozgó felülethez kellett igazodniuk, ahogy egyre gyorsabban pörgött, és az armilláris szerkezetei egyesével felmondták a szolgálatot. Az elvásott, túlhevített ötvözetek fémszaga vette át a Hámor kénes bűzének helyét.

Az armilláris szféra újabb csapágyai sültek be. A gyűrűk vibráltak, megrepedtek, szabadon futottak az elnyírt kilincsműveken és fogukat vesztett tengelyeken. A Hámor egyik tartóbilincse kiugrott helyéből. A mesterséges nap oldalvást dőlt. A súlyelosztás megváltozása összepréselte a csapágyakat és a mechanikai szerkezeteket az armilláris egyik oldalán, míg másutt könnyített a terhelésen. Az armilláris gyűrűk fele gyorsabban forgott, a másik fele viszont lefékezett és megállt. Az alkímiai ötvözetek ripityára törtek. A Hámor kilendült, majd vissza a másik irányba, mint egy imbolygó ingaóra, s ezzel megfordította a súlyelosztás-különbséget a túlszabályozott és alulhajtott óraművek közt.

Minden szerkezet beragadt. Egy röpke pillanatra Jax hallotta fogvatartói ketyegését, alattuk a vegytűz lángropogását, a túlterhelt fém sikítását, sőt még a csillék lánccsörgését is.

Az épen maradt hámorbilincsek végzetesen meghibásodtak.

A tengelyek kettétörtek. Az armilláris gyűrűk csengve-bongva szétváltak, az eltört fém alkatrészek fehéren izzottak és szikraesőt szórtak, sikítószellemek üvöltését idézve végigkaristolták a kürtő üvegezett falait. Mindeközben Jax foglyul ejtői nem eresztették az automatont. A kattogó népség egyik legégetőbb metamissiója ösztökélte őket — a renegátok elpusztításának kényszere —, ezért még megsemmisülésük árán is teljesítették kötelességüket.

A Hámor belecsobbant a lángoló vegyszeres medencébe.

Akárcsak Jax.