Szerda reggel 8 óra van, és azon vitatkozom a párommal, ki maradjon itthon a 3 éves ikreinkkel, akik túl betegek ahhoz, hogy óvodába menjenek. A nejem közgazdász egy fejlesztésisegély-ügynökségnél, és épp egy jelentés készítésével foglalkozik a gazdasági növekedés alternatíváiról; igyekszik szakértői munkáját heti 3 napba belezsúfolni. Én azzal küszködöm, hogy a négynapos munkahetem keretein belül határidőre be tudjam fejezni a nekünk való állás megtalálásáról szóló könyvemet. Szeretjük a gyerekeinket, de a karrierünket is komolyan vesszük. Egyikünk sem akar vállalkozni az ad hoc gyermekfelügyeletre, mindketten úgy érezzük, ez óriási áldozat lenne részünkről.
Ez a dilemma mindenki számára ismerős, aki szeretne „mindent megkapni”, vagyis a kiteljesedést nyújtó munkája mellett odaadó szülő is akar lenni. Hacsak nem vagyunk olyan szerencsések, hogy mozgósíthatjuk a nagyszülőket, vagy meg tudjuk fizetni a drága bébiszittert, rengeteg mindent kell belezsúfolnunk az időnkbe, főleg, amíg a gyerekek nem járnak iskolába. Ennek nem csupán az az eredménye, hogy nem marad időnk az alvásra és önmagunkra; ilyen nagy teher alatt összeroppanhat a kapcsolatunk, bizonyos ambícióink lekerülhetnek a napirendről, a választás szabadsága pedig szertefoszlik.
A kihívásokkal teli valóság dacára a „mindent megkapni” széles körben elterjedt törekvés a nyugati társadalmakban, főleg az 1980-as évek óta; akkoriban vált ugyanis népszerűvé a szupernő eszménye, akinek jól nevelt gyermekéi vannak, remek házassága és irigyelt munkája. De tényleg lehetséges - akár nők, akár férfiak esetében - a csodás karriert a tartalmas családi élettel ötvözni? A legjobb megközelítés, ha erre a kérdésre nem adunk direkt választ, hanem megpróbáljuk demisztifikálni, és néhány új szempont alapján átgondoljuk a „mindent megkapni” problémáit.
Nem egyéni, hanem társadalmi dilemma
Ha nehéznek találjuk, hogy a gyermeknevelés mellett élvezetes és sikeres munkát végezzünk, jusson eszünkbe: ez nem a mi hibánk. Az időzavar és az érzelmi teher, amivel az emberek szembesülnek, javarészt társadalmi és kulturális tényezők következménye, amelyek - különösen a nőknek -megnehezítik, hogy mindent megkapjanak. Ez nem a karrierünk válsága, hanem társadalmi válság.
A probléma egyik oka, hogy a férfiak hozzáállása a családi élethez nem változott olyan mértékben, hogy lépést tartson a nők emancipációjával. Simone de Beauvoir francia filozófus és feminista ezt már az 1940-es években felismerte. Amikor a 20. század elején a munkaerőpiacra belépő nők számának jelentős növekedéséről értekezett, megállapította, hogy egy nő „egyedül a munka segítségével tudja nagy részben áthidalni azt a távolságot, amely őt a férfitól elválasztja, egyedül a munka biztosítja számára a konkrét függetlenséget”. Viszont úgy látta, „a dolgozó nők nagy többsége [...] nem tud kitömi a hagyományos női világból”, vagyis nem mentesül a gyermeknevelés és a háztartási munka kötelességei alól, akkor sem, ha van állása.16
Beauvoir a „második műszakként” közismertté vált problémával is foglalkozott: a fizetésért dolgozó nőkre otthon is munka vár, a háztartással kapcsolatos feladatokból sokkal nagyobb rész jut rájuk, mint a férfiakra, a vacsora-főzéstől az éjszaka felsíró gyermek vigasztalásáig. Nem csoda, hogy Erica Jong az emancipált nőkkel kapcsolatban így fogalmazott: „Elnyerték a jogot arra, hogy folyamatosan kimerültek legyenek.”17 Paula Nicholson pszichológus legújabb tanulmányában kimutatta: az elsőgyermekes anyák, akik azt hitték, az apák egyenlő partnerek lesznek majd a gyermeknevelésben, szinte mindig csalatkoztak az elvárásaikban.18 Nem sokkal a baba érkezése után a férfiak általában visszatértek a hagyományos kenyérkeresői szerepkörbe, és nem akarták feladni társasági életüket sem, hogy besegítsenek a házimunkában. Ne hagyjuk, hogy a magazinok szuperapukákról szóló cikkei megtévesszenek bennünket: lehet, hogy egyre több apa marad otthon, de az olyan országokban, mint Nagy-Britannia, csupán minden 20. édesapa az elsődleges gyermekgondozó.19 Továbbra is olyan kultúrában élünk, amely a nőktől várja el, hogy gondoskodjanak a gyerekekről, és a közvélekedés szerint inkább az anyának, semmint az apának kell a karrierjét a családhoz igazítania.
További probléma, hogy a munka struktúrája nincs összhangban a gyermeknevelés realitásaival. Még ha az apák ki is akarnák venni részüket az újszülött gondozásából, sok országban a munkajog csak néhány hét apasági szabadságot engedélyez számukra. Bárcsak mindenhol olyan rendszer működne, mint Norvégiában, ahol a párok eldönthetik, hogyan osztják meg egymás között a 46 hét fizetett szülői szabadságot, aminek eredményeképpen az apák 90%-a legalább 3 hónap apasági szabadságra mehet! Néhány ország már igyekszik a norvégok nyomába érni: Nagy-Britanniában az új törvény 6 hónap szabadságot engedélyez az apáknak. Újabb akadályt jelent, hogy a legtöbb országban a dolgozók nagyjából 4 hét szabadságot kapnak évente, az iskolások szünideje viszont körülbelül 12 hét. Hogyan hidalhatnák át a szülők ezt a problémát anélkül, hogy legalább az egyikük háttérbe ne szorítaná a munkáját? Hasonló gondot jelent, hogy a tanítás általában 2 órával a munkaidő vége előtt befejeződik, a dolgozóknak viszont csak csekély része élvezi a rugalmas munkaidő előnyeit, ami lehetővé teszi, hogy előbb távozzanak a munkahelyükről, és elmenjenek a gyermekeikért. Egy ilyen őrült rendszerben, amely ennyire kétségbeejtően rászorul a változtatásra, aligha hibáztathatjuk magunkat, ha frusztrációt érzünk a karrierünk és a családi kötelezettségeink között egyensúlyozva.
Nem csupán a nők problémája
A legtöbb könyv és újságcikk, amely ezt a témát taglalja, kimondva vagy kimondatlanul főként a nőknek és a nőkről szól. Általában több anyát is megszólaltatnak; néhányan megbirkóznak az emberfeletti feladattal, és képesek rá, hogy egyszerre legyenek vállalati vezetők és házitündérek, míg mások küszködnek ugyanezzel a kihívással. Mi a titkuk azoknak, akik mindent megkaptak? Az egyikük valóságos emberi dinamó, mindennap 5-kor kel, és az időbeosztás géniusza; a másik a multitasking művésze, és képes lezavarni egy tárgyalást, mielőtt ínyenc ebédet varázsolna az asztalra. Ezek az írások gyakran azt a mögöttes üzenetet hordozzák, hogy azok a nők, akik nem képesek a munkájukban és anyaként egyformán tündökölni, selejtesek, hiányzik belőlük valami. Shirley Conran már két évtizeddel ezelőtt megfogalmazta, hogy ez az üzenet jelentős hatást gyakorol a társadalomra:
Megfigyeltem, hogy egyre nagyobb szorongást és depressziót vált ki a hétköznapi nőkből, ha a média olyan asszonyokról számol be, akiknek nem okoz nehézséget, hogy kiválóan teljesítsenek a munkájukban, remekeljenek a háztartásban, foglalkozzanak a férjükkel, a gyerekeikkel, és élénk társasági életet éljenek, miközben a frizurájuk a nap 24 órájában tökéletes, és valami különleges hobbit űznek, például szabadidejükben japánul tanulnak.20
De mi a helyzet a férfiakkal? Míg a nők reflektorfénybe kerültek, a férfiak csendesen meghúzódtak a háttérben. Pedig nem tudhatjuk, milyen lehetőségeik vannak a dolgozó anyáknak, ha nem tudjuk, mivel foglalkoznak a velük élő férfiak. A hagyományos kétszülős háztartásokban az tenné lehetővé a nők számára, hogy fontos munkájuk legyen, és közben minőségi időt tölthessenek a gyermekeikkel, ha a férj segítene, vállalná a házimunka felét, és részmunka-időben, otthonról dolgozna. Ha a nő nem képes az előbb felsoroltakra, az nem az ő személyes kudarca, hanem annak bizonyítéka, hogy férje a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen a háztartásban.
Az, hogy csakis a nőkre fókuszálunk, és figyelmen kívül hagyjuk a férfiak szerepét, megint csak azt a kulturális normát erősíti, amely szerint inkább az anyáknak, semmint az apáknak kell az életüket a karrier és a család bonyolult összefüggéseihez igazítaniuk, és ha szükséges, kompromisszumokat kötniük. Ha nagyobb egyenlőséget nyújtó társadalomban akarunk élni, ahol mind a férfiak, mind a nők élvezhetik a kiteljesedést jelentő munka örömét, a „mindent megkapni” dilemmájával mindkét nemnek szembe kell néznie, és együtt kell megoldást találniuk rá. Iain King például tudta, hogy a felesége szeretett volna valami szellemi kihívást is a pelenkacserén és az étkezések megtervezésén túl, ezért úgy döntöttek, a férfi feladja afganisztáni békefenntartói munkáját, és főállású apaként gondoskodik a fiukról, hogy a felesége visszatérhessen diplomáciai karrierjéhez. A férfiaknak nem lenne szabad tényként kezelniük, hogy a gyerek születése után automatikusan folytathatják a munkájukat, mintha mi sem történt volna, ahogy a nőknek sem azt, hogy sutba kell dobniuk a karrierjüket a háztartás miatt. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, megkaphatnak-e a nők mindent, a valódi kérdés az: hogyan támogathatják egymást a szülők, hogy mindkettejüknek jusson mindenből?
Mindent megkapni, vagy mindent egyszerre megkapni?
Európában és Észak-Amerikában a legáltalánosabb stratégia a család és a munka összebékítésére, hogy az egyik szülő - jellemzően az anya - részmunkaidős állásra vált, amíg a gyerekek kicsik. Ez azonban a fantázia világába száműzi a munkában való kiteljesedés gondolatát. Vajon tényleg elmélyülhetünk választott hivatásunkban, ha csupán heti 3 napot dolgozunk? A kollégáinkkal ellentétben például nem maradhatunk bent későig, mert menni kell a gyerekekért. Sok részmunkaidőst aggodalommal tölt el, hogy a munkájukat sem tudják rendesen elvégezni, és a gyermekeikkel sem töltenek elég időt. „Úgy érzem, nem vagyok jó semmire” -mondta egy gyermekpszichológus, aki egyszerre próbálta ellátni tanácsadói munkáját és nevelni 3 éves fiát.
Egyfajta alternatív megközelítést jelent, ha elfogadjuk, hogy a „mindent megkapni” nem jelenti azt, hogy mindent egyszerre kell megkapnunk. Ehhez hátrébb kell lépnünk, hogy ne csak a részleteket, hanem a nagyobb képet is lássuk. Képzeljük el az életünket időszakok sorozataként, amelyek mindegyike egy-egy részletét tükrözi a teljes személyiségünknek. Legyen egy olyan időszakunk, amelyben átadjuk magunkat a munkának, majd jöhet a szülői odaadás időszaka, és később talán megint visszatérhetünk a munkához. Ezáltal időben elnyújthatjuk „mindent megkapni” törekvésünket. E stratégiával többnyire azok a diplomás nők élnek, akik az anyaságot a 30-as éveik végére halasztják, hogy a munkájukban is legyen idejük megtapasztalni a sikert.21
Mint minden stratégiának, ennek is megvannak a veszélyei. Helena Fosh feladta állását a reklámszakmában, ahol több millió dollárt fizető ügyfelekért felelt, hogy családot alapítson. „Később, két gyerekkel, titokban irigyeltem a dolgozó nőket - mesélte. - Úgy tűnt, nekik van céljuk, nekem viszont nincs. Nem éreztem, hogy bárki is értékelte volna, mennyit teszek a családomért és a férjemért.” Helena felismerte, milyen nehéz sikeres dolgozóból teljes munkaidős szülővé válni, ráadásul ezért a munkáért nem jár fizetés, és nincs előrelépési lehetőség sem. Megpróbált visszatérni a munkahelyére, de kiderült; önéletrajza és tudása elavult, a hosszú kiesés pedig az önbecsülését is kikezdte. „Nagy kihívás volt, hogy felülemelkedjek azon az érzésen, nem vagyok elég jó. A magabiztosságom is odalett.” Ma már úgy gondolja:, „A pálya elhagyása a legnagyobb hiba, amit egy nő elkövethet. A nőknek arra kellene törekedniük, hogy mindenáron a munka világában maradjanak, miközben gyerekeket nevelnek.”
Ezzel nem mindenki ért egyet. Sokan jól érzik magukat főállású szülőként, és úgy vélik, ez a legnagyobb kiteljesedést nyújtó karrier, amit el lehet képzelni. Hivatásként tekintenek a gyereknevelésre, ez ad értelmet és célt az életüknek. Korábbi fizetett munkájukkal ellentétben, ahol feláldozhatónak tartották magukat, úgy érzik, szülőként pótolhatatlanok. A gyermeknevelés önálló hivatásként való elismerését feminista közgazdászok is támogatták, például Nancy Folbre, aki rámutatott: az olyan fizetéssel nem járó munkák, mint a gyermeknevelés és a háztartási munka, hatalmas társadalmi és gazdasági hasznot jelentenek. Nagy-Britanniában egy anya fizetetten munkájának átlagos értékét évi 30 ezer fontra becsülik, mégis láthatatlan marad az országos kimutatásokban.22
A kanadai Brian Campbell a kínai költészet kutatója volt, és ígéretes karrierjét keltett feladnia, hogy egyedülálló szülőként felnevelhesse négy fiát, miután szakított a partnerével. Idővel magáévá tette a gondolatot, hogy a gyereknevelés is a munka értékes formája, ha nem is fizetnek érte. „Az egyedülálló szülő feladataira munkaként tekintettem” - mondta, és azt is elmesélte, hogyan tanította néhány évig otthon a gyermekeit. Bár sajnálta, hogy az egyetemi karrier tehetősége elveszett, így vélekedett: „Rájöttem, hogy érdemes volt meghoznom ezt az áldozatot, hiszen így átadhattam nekik az értékrendemet, a tanulás és a problémamegoldás iránti szenvedélyemet, és minden tehetséges módon támogathattam őket.” A szülői munka jutalma, nem a pénzben vagy a státuszban mérhető, hanem az emberi kapcsolatokban.
A gyermeknevelés esély a karrierváltásra
Brian Campbell történetének folytatása is van. Amikor a gyermekei kicsik voltak, fel akarta kelteni természettudományos érdeklődésüket, ezért sokat mesélt nekik a kertjükben dongó méhekről. Hamarosan azon kapta magát, hogy méhészkedik, amiből egy kis mellékjövedelemre is szert tett. 15 évvel később, amikor a gyermekei felnőttek, Brian egy kis farmot bérelt, méheket kezdett tartani, ma pedig tanfolyamokat vezet a városi méhészkedésről. „Szeretem a méheket, és szeretem másokkal is megosztani ezt a szenvedélyemet - mondja. - Időbe telt, mire felismertem, hogy ez lesz a munkám a főállású apaság mellett. Egyáltalán nem terveztem, fokozatosan alakult így. Az a szükséglet ösztönzött, hogy el kell tartanom magamat és a családomat. Azt hiszem, egy munkából akkor lesz karrier, amikor önálló életre kel.”
A munka és a család kapcsolatának újragondolása szempontjából az utolsó fázis az, ha felismerjük, hogy a gyermeknevelés váratlan lehetőségeket is tartogathat, és más irányba terelheti a karrierünket. Brianhez hasonlóan sok szülő a családi életének köszönhetően talál új érdeklődési körre, és fedez fel magában új képességeket. Tom Burrough például a reklámszakmában betöltött állásának elvesztése után lett főállású apa. Mivel elborzasztották a gyatra minőségű bébiételek, vállalkozást alapított, amely olyan ínyencségeket kínál a kicsiknek, mint a marokkói báránypörkölt és a besameles-borsós tőkehal. Keira O'Marát marketinges állásából rúgták ki, mialatt szülesi szabadságon volt. Elege lett a rosszalló pillantásokból, amiért nyilvános helyen próbálta szoptatni a csecsemőjét, és feltalált egy újfajta szoptatóskendőt, a Mamascarfot, amely ma már Nagy-Britannia-szerte kapható az üzletekben.
Ahelyett, hogy a szülővé válás a karrierünk végét jelentené, egy új pálya kezdete is lehet. Lehet, hogy a gyermek-nevelés új tapasztalata a nap végére kimerít bennünket, de kitisztítja az elménket, serkenti a kreativitásunkat, és kísérletezgetésre buzdítja a lelkünkben dongó dolgos méhet.
Michelangelo befejezetlennek tűnő szobra, az Ébredő rabszolga olyan alakot ábrázol, amely egy kőtömbből igyekszik kiszabadítani magát. Néhány művészettörténész úgy értelmezi az alkotást, mint a lélek jelképét, amely az anyagból akar szabadulni. Mások azt látják benne, hogy fel kell fedeznünk igazi énjeinket, amelyek úgy rejtőznek bennünk, mint az alak a kőtömbben. Számomra ez a mű arról a küzdelemről szól, amit a mindennapi életben vívunk a szabadságért.
Mennyire fontos számunkra a szabadság? Nem hiszem, hogy mindenkinek utcai tűzzsonglőrré kellene válnia, hiszen vannak olyan időszakok az életben, amikor a biztos állás létfontosságú. Az sem valószínű, hogy minden embernek csatlakoznia kellene a lustaság forradalmához, hiszen vannak olyanok is, akik boldogok, ha teljes lényüket a munkájuknak szentelhetik. A kompromisszum néha szükséges része az életnek, főleg, amikor a karrierambícióink és a gyermekeinkkel való törődés között egyensúlyozunk.
Mégis érdemes arra törekednünk, hogy kitörjünk a kőtömbből, megszabaduljunk a személyes félelmeinktől, a társadalmi konvencióktól és a mítoszoktól, amelyek megakadályozzák, hogy szabadjára engedjük kalandvágyó szellemünket. Pedig számos módja volna ennek, a személyre szabott foglalkozásunk kitalálásától egészen addig, hogy nemet mondunk a túlzásba vitt munkára, és egyszerűbb életet élünk, amely több teret biztosít a szenvedélyünknek. A modern világ gazdagabb országaiban a legtöbb ember nem akar ébredő rabszolga, vagy ahogy E. F. Schumacher fogalmazott: „a gépek, a bürokrácia, az unalom, az ízléstelenség rabja” lenni. Képesek vagyunk rá, ezért aztán kötelességünk is, hogy kiszabaduljunk a kőből, vagyis új lehetőségeket teremtsünk magunknak az életben.
• Milyen jellegű szabadságra vágyunk leginkább a munkánkban?
6. Fedezzük fel magunkban az elhivatottságot!
Korunk egyik fontos törekvésévé vált, hogy olyan munkát találjunk, ami nem lélekölő. A „tűrjünk mosolyogva” iskolának vannak még ugyan követői, de egyre inkább növekszik azoknak a tábora, akik olyan munkát keresnek, amelytől emberibbnek érzik magukat, és amely kifejezi valódi személyiségüket Azoknak, akik csatlakozni szeretnének ehhez a mozgalomhoz, és sikerrel felkutatnák az életüket kiteljesítő karriert, két utolsó kérdést kell még átgondolniuk.
A könyvben megpróbáltam megfogalmazni a kiteljesedést jelentő munka lényegét, és arra jutottam, hogy három elengedhetetlen összetevő kell hozzá: értelem, flow-élmény és szabadság. Azok, akik átélik a kiteljesedést, megtapasztalják ezek valamilyen kombinációját, ugyanakkor arra is ügyelnek, hogy ne váljanak túlságosan a pénz és a státusz rabjaivá. Hiába adott számunkra mindhárom tényező, ha mégis úgy érezzük, a jutalomnak létezik értékesebb formája is, vár ránk valahol a lélekkel végzett munka Szent Grálja: az a foglalkozás, amely nem csupán kiteljesedést nyújt, de az elhivatottság érzését is átélhetjük általa. Ezzel függ össze az első kérdés: hogyan fedezhetjük fel az igazi élethivatásunkat? (Az pedig továbbra is tisztázásra szorul, hogyan valósíthatjuk meg a gyakorlatban a kiteljesedés eszményét.)
Most már ismerjük a folyamat alapjait. Amint leszűkítettük lehetőségeinket azoknak a munkáknak a körére, amelyek kifejezik énünk különböző aspektusait, tesztelnünk kell ezeket az alkotószabadság, a szétágazó projektek és a párbeszéden alapuló kutatás keretei között. El kell fogadnunk az „előbb cselekedjünk, utána gondolkodjunk” forradalmi filozófiáját, és azzá kell válnunk, aminek Leonardo da Vinci is tartotta magát: a tapasztalat tanítványává.1
Lehet, hogy követtük a kísérletezésre épülő utat, azonosítottuk a kiteljesedést nyújtó lehetséges karriert is, mégis bénultnak érezzük magunkat a bizonytalanságtól, mert félünk megtenni az utolsó - elkerülhetetlen - lépést az ismeretlenbe, amely lehetővé tenné, hogy szakítsunk a múltunkkal, és újra felfedezzük önmagunkat. Mindebből következik a második kérdés: hogyan ugorhatjuk át a változás útjában álló akadályt?
E két kérdés megválaszolásához először egy párizsi tudományos laboratóriumba, majd egy kis görög szigetre látogatunk el.
A csoportokban, ahol tanítok, rendszeresen hallom, ahogy egyesek arról panaszkodnak, hogy még mindig keresik a hivatásukat, vagy irigykednek azokra, akik „elhivatottak”. Úgy tűnik, olyan munkát akarnak, amely eltölti őket küldetéstudattal, ugyanakkor elérendő célt is jelent. Kutatásuk azonban szinte egészen biztosan sikertelen lesz. Nem mintha nem létezne elhivatottság; ezt azonban nem megtaláljuk, hanem kifejlesztjük magunkban, vagyis beletanulunk. Mielőtt felfedném a titkot, hogyan juthatunk a birtokába, először tisztázzuk, mit is jelent valójában a hivatás, és miért olyan fontos.
A hivatásra gyakran gondolunk olyan karrierként, amelyre születni kell. Én azonban egy másik definíciót javasolnék, amely közelebb áll a fogalom történelmi gyökereihez: a hivatás olyan pálya, amely nem csupán irányt mutat és kiteljesedést nyújt - értelmet, flow-élményt, szabadságot hanem határozott rendeltetése is van; célja, amelyért küzdeni kell; és arra inspirál bennünket, hogy reggelente felkeljünk. A cél egy kutatóorvos számára lehet a motoneuron betegségek gyógymódjának megtalálása, egy környezetvédőnek az alacsony szén-dioxid-kibocsátással járó életmód eszméjének népszerűsítése, egy festőnek a hagyományok megtörése, és helyettesítésük a művészet új víziójával. Egyáltalán nem kell aggódnunk, ha nem érezzük magunkat elhivatottnak. Bár ez elég ritka, de megfelelő hozzáállás mellett idővel a mi életünkben is megjelenhet az elhivatottság.
A nyugati világnézet legfontosabb gondolatai között tartjuk számon azt a feltételezést, hogy ha tiszta céllal vagy küldetéssel rendelkezünk, annak követése az egyik legbiztosabb út az elégedett élethez. Ha egyáltalán létezik válasz arra, mi az élet értelme, ez a magyarázat komoly esélyekkel indul Arisztotelész volt az első gondolkodó, aki ezt tisztán felismerte. Azt írta: „Minden ember, aki képes a saját elhatározása szerint élni, valamiféle célt tűz maga elé [...] és minden tettét ezt szem előtt tartva végzi. (Mert igen nagy oktalanságra vall, ha valaki az életét nem egy bizonyos célnak megfelelően rendezi be.)”2
Az értelmes cél gondolata a 16. században bukkant fel újra a protestánsok „elhívás”-koncepciójában. A protestáns hit szerint mindnyájunknak az eleve elrendelt ösvényen kell haladnunk, és azt az „elhívást” követnünk, amelyet Isten jelölt ki számunkra. Egy földművesnek legjobb képessége szerint kell megtermelnie a gabonát, az elöljárónak pedig teljesen a foglalkozásának kell szentelnie magát. Ha így teszünk, írta Kálvin János teológus 1536-ban, az kigyógyít minket a „nagy nyugtalanságból”, amelyet olyan gyakran érzünk, és azt is megakadályozza, hogy az életünk a feje tetejére álljon.3 Kálvin nézetei az időszak merev társadalmi hierarchiájában is tükröződtek, amelynek alapja az a gondolat volt: elégedettnek kell lennünk azzal a munkával, amely számunkra adatott, és ha történetesen jobbágynak születtünk, egyszerűen nem volt szerencsénk. Ha így járunk el, Isten rendelkezéseit hajtjuk végre a földön.
Friedrich Nietzsche német filozófus szintén nagy hangsúlyt fektetett a küldetés kedvező hatásaira: „Ha az életünknek megvan a miértje, akkor majdnem minden hogyannal összeférünk.”4 Ez a gondolat aztán utat talált a filozófiától a 20. századi pszichológiához. Az 1940-es években Viktor Franki osztrák pszichoterapeuta a következőt javasolta: „Az embernek tulajdonképpen nem feszültségmentes állapotra van szüksége, hanem inkább a méltó célért, a szabadon választott feladatért való törekvésre és küzdelemre.” Majd így folytatta: „Mindenkinek megvan a saját meghatározott hivatása vagy küldetése az életben, hogy egy konkrét, betöltést igénylő feladatot végezzen el.”5 Ez a gondolati hagyomány ma Csíkszentmihályi Mihály pszichológus írásaiban tükröződik, aki azt vallja: „Bárhonnan is jön, az egységes cél ad értelmet az életnek.” Az embereknek arra van szükségük, hogy „egy cél mágnesként vonzza a pszichikai energiájukat, egy cél, amelytől a kisebb célok függnek”.6 Arisztotelész tökéletesen egyetértene vele.
De tegyük most félre az elméletet, és lássunk egy valódi karriert, amelyet a küldetés irányított: méghozzá Marie Curie pályáját, akinek legfontosabb célkitűzései között szerepelt, hogy megfejtse a radioaktivitás titkát.
Marie Curie 1867-ben született, Manya Sklodowska néven, szülei iskolázott, de elszegényedett lengyel értelmiségiek voltak. Tehetséges diákként arról álmodott, hogy orvostudományt tanul Párizsban, ám ezt a család anyagi helyzete nem tette lehetővé. Ezért 5 évig nevelőnőként dolgozott Lengyelországban, élére rakva minden garast, éjszakai magányában pedig matematikai és anatómiai könyveket olvasott. Végül 1891-ben, 24 évesen eljutott Párizsba, ahol megkezdte orvosi tanulmányait, de fokozatosan rájött, hogy egyre jobban vonzzák a kémiai és fizikai kutatások; ez irányú érdeklődését részben apjától örökölte.
Így kezdődött e több mint 40 évnyi tudományos kísérletezésnek szentelt, kivételesen tevékeny élet. Curie naponta 12-14 órát dolgozott, majd a laboratóriumból hazatérve otthon hajnali 2-ig folytatta a munkát. 1897-ben férjével, Pierre-rel megkezdték a radioaktivitás tanulmányozását, ami egy évvel később a rádium felfedezéséhez vezetett. Ezt 4 év munka követte egy huzatos, öreg csűrben; Marie a rádium további tulajdonságait akarta feltárni, és eközben felfedezett egy új elemet, a polóniumot. Zsenialitását és elhivatottságát 1903-ban fizikai Nobel-díjjal jutalmazták, 1911-ben pedig kémiai Nobel-díjat kapott. Franciaországban ő volt az első nő, aki egyetemi professzor lett - és a világ leghíresebb tudósainak egyike.
Curie teljesen elköteleződött a munkája iránt. Első párizsi éveiben szinte szerzetesi életet élt, hetekig nem fogyasztott mást, csak vajas kenyeret és teát, amitől vérszegény lett, az éhségtől pedig gyakran elájult. Növekvő hírneve elől elbújdokolt, az anyagi javak sem érdekelték, olyan házban lakott, amelyben alig voltak bútorok: a státusz és a pénz keveset jelentettek számára. Amikor az egyik rokona felajánlotta, hogy megveszi neki esküvői ruháját, azt felelte: „Ha olyan jó, és ajándékoz nekem egyet, szeretném, ha az sötét és praktikus lenne, hogy abban járhatnék később a laboratóriumba.”7 1934-ben bekövetkezett halála előtt, 67 évesen így foglalta össze munkafilozófiáját: „Az élet egyikünk számára sem könnyű. De nincs semmi baj, ha az embernek van kitartása, s főleg önbizalma. Hinnünk kell, hogy tehetségesek vagyunk valamiben, és hogy azt a valamit bármi áron is el kell érnünk.”8
Milyen következtetést vonhatunk le Marie Curie munkásságából? Azt biztosan, hogy az elhivatottságát nem kérdőjelezhetjük meg. Értelmes munkát végzett: kihasználta intellektuális képességeit, követte a tudomány iránti óriási szenvedélyét, és úgy érezte, változtatni tud a világon - főleg a sugárterápia potenciális felhasználásával a rákgyógyítás terén. Birtokában volt az arisztotelészi értelemben vett célnak is, amely abban a konkrét küldetésében és célkitűzésében nyilvánult meg, hogy feltárja a sugárzás természetét.
A munkakeresés során mindenki azt akarja tudni, hogyan fedezhetné fel magában az elhivatottságot. A válasz Marie Curie példájából is leszűrhető: az elhivatottság inkább kifejlődik, a hivatásunkba pedig beletanulunk, nem pedig rátalálunk.
Van egy széles körben elterjedt - bár téves - feltételezés, amely szerint a hivatásunkra általában egy megvilágosodott pillanatunkban találunk rá. Fekszünk az ágyban, és hirtelen rádöbbenünk, mihez kezdjünk az életünkkel. Olyan, mintha Isten szólna hozzánk: „Gyerünk, írj egy könyvet a kínai konyháról!” Esetleg az alapos önvizsgálat egyik fázisában sejlik fel előttünk a jövő: „Az életfeladatom az, hogy vidramenedéket létesítsek!” Kecsegtető elképzelés ez, gyakorlatilag le is veszi rólunk a felelősség terhét: valaki vagy valami majdcsak megmondja, mihez kezdjünk az életünkkel.
De Marie Curie-nek sosem volt ilyen csodálatos pillanata, amikor kiderült volna, hogy életét a radioaktív elemek felkutatásának és tanulmányozásának kell szentelnie. Célja csendesen öltött formát a folyamatos kutatás évei alatt.
Mivel eredetileg - a nővéréhez hasonlóan - orvos szeretett volna lenni, az edzett acél mágnesezését kutatta. Csak 30 évesen kezdte tanulmányozni az uránium sugárzását az orvosi diplomamunkájához, Henri Becquerel friss kutatásait véve alapul. Miután felfedezte a rádiumot, további néhány évnyi kísérletezésébe került, mire a létezését bebizonyította a kétkedőknek. Curie megszállottsága fokozatosan alakult ki, bármiféle isteni kinyilatkoztatás nélkül, amelynek során megtapasztalta volna az elhívást. Példája épp ezért tipikusnak is mondható: bár esetenként előfordul a megvilágosodás, sokkal gyakoribb, hogy a valódi elhivatottság fokozatosan kristályosodik ki, úgy, hogy szinte észre sem vesszük.9
Nincs tehát szó valami nagy rejtélyről. Ha olyan munkát akarunk, amely egyben a hivatásunk is, nem szabad passzívan arra várnunk, hogy egyszer csak elénk kerül. Cselekedjünk inkább, és kísérletezzünk, mint Marie Curie! Szenteljük magunkat annak a munkának, amely kiteljesedést jelent számunkra, mert értelmesnek találjuk, flow-élményt és szabadságot nyújt (bár a 14 órás munkanap kicsit talán túlzás). Idővel a konkrét és inspiráló cél csendesen kicsírázik, egyre nagyobbra nő, és végül szárba szökken.
Ha pályamódosításról van szó, sok ember visszariad az utolsó akadálytól. Hónapokon keresztül gondolkodik a lehetőségekről, talán néhány szétágazó projektre is vállalkozik, kipróbálja a párbeszéden alapuló kutatást, és végül ráébred, mi lenne a neki való munka. Akkor viszont megtorpan, mert megbénítja a félelem. Szörnyű kétségek kezdik mardosni. Mi van, ha szörnyű hibát követ el, és a váltás kiteljesedés helyett katasztrófához vezet? Nem lenne biztonságosabb halasztgatni még egy kicsit a felmondást, és megvárni, amíg egészen biztos nem lesz benne, hogy tényleg ez a tökéletes munka?
Ez a szorongás teljesen normális. A pályamódosítás bizony kockázattal jár, és rengeteg bizonytalansággal, mindegy, milyen alaposan készülünk fel rá.
Hogyan tehetjük meg az utolsó lépést?
Miközben ehhez a könyvhöz végeztem kutatásokat, sok embert megkérdeztem erről, és mind hasonlóan válaszoltak. Sameera Khan, aki teljes munkaidős ügyvédi állását hagyta ott, és most a szociális szférában, valamint szabadúszó jogászként dolgozik, elmesélte, mit tanult a saját tapasztalataiból:
Elmentem egy fantasztikus karrier-tanácsadóhoz. Nem hittem volna, hogy egyszer itt kötök ki; kínos volt bevallani a barátaimnak, még magam előtt is szégyelltem. Néhány találkozás után a tanácsadó azt mondta: „Nézze, maga is jól tudja, hogy ott kell hagynia az állását, különben örökre megragad ebben a helyzetben. Amint felmond, a köd egy része eloszlik. Tehát ki kell tűznünk egy határidőt." Július 1-jében állapodtunk meg. Ez május közepén történt.
Azt mondtam, túl közeli az időpont, mire a karriertanácsadó így válaszolt: „Nos, másképp nem fogja megtenni.” És tényleg nem tettem volna meg. Úgyhogy július 1-jén kiléptem. Végül is, ha fel akarunk mondani, meg kell tennünk.
A kellemetlen igazság az, hogy van egy pont, amikor abba kell hagynunk a gondolkodást, és lépnünk kell. Ez az egyik legkorábbi bölcsesség az élet művészetében. Akárcsak a küldetéstudattal járó életcélt, ezt is sokféleképpen fogalmazták meg az elmúlt évszázadokban. A nyugati kultúrában a leghíresebb összefoglalása a római költőtől, Horatiustól származik: „Éld e napot, / és a ködös holnapban ne bízz.”10 Carpe diem. A rabbinikus hagyomány a bölcs Hillélnek tulajdonítja azt a mondást, amely így szól: „Ha nem most, mikor?” A dán filozófusnak, Soren Kierkegaardnak pedig a „hitbeli ugrás” gondolatát köszönhetjük. Ha irodalmi változatát keressük, megtaláljuk George Eliot Middlemarchában: „Hajóm part mentében nem oldaloz, / Ár hátán siklik csillagfény iránt.”11 Ennek az eszménynek a gyakori felbukkanása felfedi a kalandos emberi természetet, amelyet az élet rövidsége és abbéli vágyunk tüzel, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki belőle - ahogy Thoreau írta: „kiszívjuk csontja velejét”.12 Nincs más választásunk tehát, mint vállalni a kockázatot, ami egy mélyebb jelentőségű és élettelibb lét ígéretével kecsegtet.
Kétségtelenül léteznek módszerek a változás felé vezető utolsó lépések megkönnyítésére. Ha megbizonyosodunk arról, hogy van némi anyagi tartalékunk - mondjuk néhány hónapra elegendő csillapíthatjuk a nyomortól való félelmünket. A nyilvánosság erejében is bízhatunk: ha nyíltan beszélünk a családunknak és a barátainknak a pályamódosításról, talán nagyobb reményekkel és bátrabban fogunk cselekedni. És ne feledkezzünk meg az írott szó hatalmáról se: próbáljuk megfogalmazni a saját nekrológunkat! Írjuk le a jövőből visszatekintve, mi mindent csináltunk életünkben, és milyen dolgokban reménykedtünk. Ebben a feladatban rajtunk múlik, mit fogalmazunk meg: leírhatjuk, hogy 36 évesen otthagytuk a pénzügyi szektorban betöltött állásunkat azért, hogy egy közösségi színházban dolgozzunk vagy szabadúszó polihisztorok legyünk. A saját nekrológunk megírása azonnali és hatékony módszer arra, hogy leszámoljunk a megbánás romboló érzésével, amiért nem tereltük új irányba az életünket, amikor lehetőségünk nyílt rá.
Van még egy módja a múlttal való szakításnak, és annak, hogy új fejezetet nyissunk a karrierünkben, mégpedig az, ha megfogadunk néhány tanácsot, amelyek az 1964-es Zorba, a görög (Alexis Zorbas) című film végén hangzanak el.
Zorba, az élet szerelmese, a tengerparton ül a visszafogott és tudálékos Basil társaságában, aki azért érkezett Angliából a kis görög szigetre, hogy vállalkozásba fogjon. A kidolgozott kábelrendszer, amelyet Zorba tervezett és épített Basil számára, hogy lejuttathassa a farönköket a hegyoldalon, épp most ment tönkre, az első próbálkozásnál. A teljes vállalkozás romokban hever, kudarcba fulladt, még mielőtt kibontakozhatott volna. És ez az a pillanat, amikor Zorba megosztja az életfilozófiáját Basillel:
zorba: Az ördögbe, főnök, túlságosan szeretem, hát elmondom. Mindene megvan, egy dolgot kivéve: egy kis őrültséget. Szükség van egy kis őrültségre, különben... basil: Különben?
zorba: Különben sosem lesz képes szabadon szárnyalni.13
Basil ekkor feláll, és természetétől teljesen idegen módon arra kéri Zorbát, tanítsa meg őt táncolni. Az angol végre ráébred, hogy az élet arra való, hogy szenvedéllyel éljük, vállaljuk a kockázatokat, „éljük e napot”. Ha másként cselekszünk, azzal nem szolgáljuk az életet.
Zorba szavai nagyszerű üzenetet hordoznak, amelynek hasznát vehetjük a kielégítő élet utáni kutatásunk során. A legtöbb embert gúzsba kötik a félelmek és a gátlások. Ha azonban megpróbálunk túllépni rajtuk, elvágjuk a biztonsági kötelet, és szabadokká válunk. Attól fogva kísérletként tekinthetünk az életre, és felfedezhetjük azt a kis őrültséget, amely mindnyájunkban ott rejlik.