Volt valaha művészet, melyből oly szenvedéllyel csináltak tudományt, mint a gyereknevelés művészete?
Az elmúlt évtizedekben a gyereknevelési szakértők hatalmas és sokszínű raja kapott szárnyra. Ha valaki akár félszívvel is követni próbálja útmutatásaikat, könnyen falba ütközhet, ugyanis a gyerekneveléssel kapcsolatos köztézisek mintha óráról órára változnának. Olykor a szakértők véleménye tér el egymástól. Máskor a legnagyobb hangú szakértők egyszer csak egy emberként bejelentik, hogy a régi bölcselet megdőlt, de van egy új, cáfolhatatlanul helyes bölcselet - egy darabig legalábbis. Például a szoptatás az egyetlen táplálási mód, ami garantálja, hogy gyermekünk egészséges és értelmes lesz - kivéve, amikor a cumisüveg az üdvözítő. A kisbabát mindig a hátán altassuk - amíg ki nem derül, hogy kizárólag a hasán szabad. A máj fogyasztása vagy a) mérgező vagy b) elengedhetetlen az agy fejlődéséhez. Ha pihen a pálca, kanász a kölyök; ha eljár a kezed, mehetsz a dutyiba.
Ann Hulbert az Amerikai nevelés: Szakértése, szülők és egy évszázadnyi gyereknevelési tipp című könyvében leírja, hogyan mondanak ellent egymásnak, sőt még önmaguknak is, a gyereknevelési tanácsadók. A hadoválásukon még akár jót is nevethetnénk, ha nem lenne az egész olyan zavaros, és gyakran ijesztő. Gary Ezzo, aki a Babatudor sorozatban a „gyereknevelésben tökéletességre törekvő" anyukák és apukák számára ajánlott „gyerekkezelési stratégiához” adja a nevét, azt hangsúlyozza, milyen fontos már idejekorán rászoktatni a babát arra, hogy egyedül aludja át az éjszakát. Ezzo arra figyelmeztet bennünket, hogy máskülönben az alváshiány „negatív kihatással lesz a gyermek központi idegrendszerének fejlődésére”, ami később tanulási nehézségekhez vezet. Az „együtt alvás” szószólói ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy az egyedül alvás káros a gyerek pszichéjére, meg kell vele osztani a „családi ágyat”. És mi a helyzet az ingerekkel? 1983-ban T. Berry Brazelton azt írta. egy baba „csodálatosan felkészülve érkezik arra a szerepre, hogy tanuljon önmagáról és az őt körülvevő világról”. Brazelton arra buzdított, hogy gyerekünket minél korábban tegyük ki ingereknek - alakuljon ki a „párbeszéd” a gyerekkel. Ám száz évvel korábban L. Emmett Holt óva intett minket, mondván, a baba nem „játékszer”. Holt úgy vélte, nem szabad „erőltetve, nyomást gyakorolva, szükségtelen ingereknek kitenni” egy gyereket élete első két évében. Az agy olyan sokat nő ebben az időszakban, hogy a túlingerlés „rengeteget árthat”. Továbbá azon a véleményen volt, hogy a síró kisbabát csak akkor szabad felvenni, ha fájdalma van. Mint mondta, egy kisbabát napi tizenötharminc percig kell sírni hagyni: „A kisbaba így tornázik”.
A gyereknevelési tanácsadó, az egyéb területeken dolgozó szakértőkhöz hasonlóan, jellemzően hajlamos módfelett magabiztosnak tűnni. A szakértők nem világítják meg egy adott probléma számos oldalát, inkább határozottan leteszik a voksukat az egyik oldalra. Ennek az az oka, hogy egy olyan szakértő, akinek az érvelése fenntartásoktól bűzlik, vagy árnyaknak hat, általában kevés figyelemben részesül. Egy szakértő legyen vakmerő, ha abban reménykedik, hogy házilag kotyvasztott elméletét a bölcsek köve segítségével köztézissé tudja alakítani. Erre akkor van a legjobb esélye, ha a hallgatóság érzelmeit szólítja meg, mert az érzelem a racionális érvelés ellensége. És az érzelmek közül is az egyiknek - a félelemnek - jóval nagyobb a hatalma a többinél. A csúcsragadozó, iraki tömegpusztító fegyverek, kergemarhakór, bölcsőhalál: hogy is mernénk nem megfogadni a szakértő tanácsát ezen iszonyatokat illetően, miután a gonosz bácsihoz hasonlóan, aki túl ijesztő történeteket mesél túl kicsi gyerekeknek, elérte, hogy már csak reszketni bírunk?
Senki nincs úgy kitéve a szakértők félelemgyárának, mint a szülők. A félelem valójában a gyereknevelés fontos összetevője. Elvégre a szülőre egy másik élőlény élete van rábízva, egy olyan élőlényé, aki eleinte magatehetetlenebb szinte bármely más faj újszülöttjénél. Emiatt aztán sok szülő a gyereknevelésre szánt energia nagy részét egész egyszerűen arra fordítja, hogy fél.
A gond ott kezdődik, hogy gyakran nem attól félnek, amitől kéne. Tulajdonképpen nem is tehetnek erről. A tény és a szóbeszéd megkülönböztetése nem könnyű feladat, egy elfoglalt szülő számára különösen nem az És a szakértők keltette fehér zaj - hogy a szülőtársak által gyakorolt nyomást ne is említsük - olyannyira letaglózó, hogy aligha tudnak saját maguk következtetést levonni. A sikeresen begyűjtött tényeket általában valaki már kipolírozta, eltúlozta, vagy idegen célok szolgálatában kiragadta a környezetükből.
Vegyük például egy nyolcéves, mondjuk, Molly nevű kislány szüleit. Mollynak két legjobb barátnője van, Amy és Imani, és mindketten a közelben laknak. Molly szülei tudják, hogy Amy szülei pisztolyt tartanak otthonukban, így megtiltották Mollynak, hogy ott játsszon. Molly ehelyett Imaniéknál tölt sok időt, ahol viszont úszómedence van az udvaron. Molly szüleit jó érzéssel tölti el, hogy ilyen bölcs döntést hoztak lányuk védelmezése érdekében.
Ám az adatok tükrében a döntésük korántsem bölcs. Egy adott évben minden 11 000 otthoni úszómedencére jut egy vízbe fúlt gyerek. (A 6 millió medence országában ez durván 550, tíz év alatti vízbe fúlt gyereket jelent évente.) Ugyanakkor minden bő egymillió pisztolyra jut egy gyerek, akivel pisztoly végez. (A 200 millió pisztoly országában ez durván évi 175, tíz év alatti gyereket jelent, akinek lőfegyver okozza a vesztét.) A medencébe fúlás valószínűsége (1 a 11 000-hez) és a pisztoly általi halál esélye (1 a bő millióhoz) meg sem közelíti egymást. Molly messze nagyobb eséllyel halhat meg úszóbalesetben Imaniéknál, mint pisztollyal játszva Amyéknél.
Csakhogy legtöbben, Molly szüleihez hasonlóan, borzasztó rosszul mérjük fel a kockázatokat. A New Jersey-i Princetonban élő Peter Sandman, aki önmagát „kockázattájékoztató tanácsadónak” nevezi, 2004 elején felhívta erre a figyelmet, amikor a kergemarhakór egyetlen esete az Egyesült Államokban marhahúsellenes őrületet váltott ki. „Egyszerűen arról van szó - nyilatkozta a New York Times-nak hogy azok a kockázatok, amelyektől az emberek félnek, és azok, amelyek a halálukat okozzák, köszönő viszonyban sincsenek egymással.”
Sandman összevetette a kergemarhakórt (ami borzasztóan ijesztő, de rendkívül ritka) és az élelmiszerből származó kórokozók terjedését egy átlagos otthoni konyhában (ami rendkívül gyakori, de valahogy nem túl ijesztő). "Az uralmunk alatt álló kockázatok sokkal kevésbé okoznak felzúdulást, mint azok, amelyek fölött nincs hatalmunk - mondta Sandman. - A kergemarhakór esetében úgy érezzük, nincs fölötte hatalmunk. Nem tudom megállapítani, hogy a húsban vannak-e prionok vagy sem. Nem látom őket, szaguk nincs. Ugyanakkor a piszok fölött a saját konyhámban nagyon is van hatalmam. Ki tudom mosni a szivacsokat. Fel tudom mosni a földet.”
Sandman „hatalom” elve talán arra is magyarázatot ad, hogy miért félnek sokan jobban a repüléstől, mint az autózástól. Így gondolkodnak: mivel az autó az én irányításom alatt áll. én felelek a saját biztonságomért; mivel a repülőgép felett nincs hatalmam, rengeteg külső tényező kényének vagyok kitéve.
És melyiktől kéne jobban félnünk, a repüléstől vagy az autózástól?
Talán segít, ha előbb egy lényegi kérdést teszünk fel: mitől is félünk pontosan? Feltehetően a haláltól. De a halálfélelmet még pontosítanunk kell. Természetesen mind tisztában vagyunk vele, hogy előbb-utóbb meghalunk, és néhanapján aggódhatunk is emiatt. Ám ha közlik velünk, hogy 10 százalék eséllyel egy éven belül meghalunk, akkor sokkal nagyobb lesz az aggodalmunk, talán még az életmódunkon is változtatunk. És ha azt közlik velünk, hogy 10 százalék eséllyel egy percen belül meghalunk, alighanem pánikba esünk. Azaz az azonnali halál lehetősége tölt el minket félelemmel - ami azt jelenti, hogy a halálfélelem kalkulálásának legésszerűbb módja, ha időegységre vetítjük.
Ha utazni készülünk, és módunk van választani az autó és a repülőgép között, talán érdemes figyelembe vennünk az óránkénti elhalálozást vezetés és repülés közben. Igaz, hogy minden évben sokkal több ember hal meg az Egyesült Államokban közúti balesetekben (kb. negyvenezer), mint repülőgép-szerencsétlenségben (ezernél is kevesebb). Ugyanakkor az is igaz, hogy többségünk sokkal több időt tölt autóban, mint repülőn. (Még hajóbalesetben is többen halnak meg, mint repülőgép-szerencsétlenségben; mint azt már láttuk a medencék és a pisztolyok kapcsán, a víz sokkal veszélyesebb, mint azt az emberek zöme hiszi.) A repülés és az autózás óránkénti elhalálozási aránya azonban nagyjából ugyanannyi. A két ördögi masina ugyanakkora (igazság szerint ugyanolyan kicsi) eséllyel okozhatja halálunkat.
Ám a félelem leginkább a jelen időben virul. Ezért támaszkodnak rá a szakértők; a hosszú távú folyamatokat egyre türelmetlenebbül viselő világunkban a félelem hathatós rövid távú eszköz. Képzeljük magunkat egy kormányzati tisztviselő helyébe, akit azzal bíznak meg, hogy szerezzen anyagi támogatást két hétpróbás gyilkos valamelyike elleni harchoz: terrorista támadások és szívbetegségek. Vajon melyik ügy érdekében fogják a képviselők kinyitni a trezort? Annak a valószínűsége, hogy egy adott személy terrorista támadás áldozata lesz, lényegesen kisebb annak a valószínűségénél, hogy ugyanaz a személy zsíros ételekkel beszűkíti az artériáit, és szívbetegség végez vele. De a tenorista támadás most van; a szívinfarktus az valami távoli, csendes tragédia. A tenoristák tevékenysége fölött nincs hatalmunk; a rósejbni fölött van. A „hatalom” tényezőhöz hasonló fontosságú az, amit Peter Sandman a „rettenet” tényezőnek hív. Terrorista támadásban (vagy kergemarhakórban) meghalni egészen rettenetesnek számít; szívbetegségben meghalni valamiért nem.
Sandman kétkulacsos szakértő. Egyik nap, mondjuk, segítségére van környezetvédők egy csoportjának, és együtt (elfednek valami közegészségre leselkedő veszélyt. Másnap az ügyfele már egy gyorsétterem-lánc vezérigazgatója, akinek E. coli járvánnyal kell megküzdenie. Sandman a szakértelmét egy takaros kis egyenletre redukálta: Kockázat = veszély + botrány. A romlott hamburgert áruló vezérigazgató oldalán Sandman feladata a botrány csökkentése; a környezetvédők oldalán a botrány gerjesztése.
Vegyük észre, hogy Sandman a botránnyal foglalkozik, a veszéllyel magával nem. Elismeri, hogy egyenletében a botrány és a veszély nem azonos súllyal képviseltetnek. „Amikor a veszély nagy, de a botrány kicsi, az emberek alulreagálják a dolgokat - mondja. - És amikor a veszély kicsi, és a botrány nagy, akkor túlreagálják őket.”
Miért kevésbé félelmetes hát az úszómedence a pisztolynál? A szomszéd pisztolya által mellkasi lövést elszenvedő gyerek gondolata hátborzongató, tragikus, ijesztő - egyszóval, botrányos. Az úszómedencében semmi botrányos nincs. Ez részben a megszokásnak is köszönhető. Mint ahogy az emberek zöme több időt tölt autóban, mint repülőn, legtöbben sokkal gyakrabban úszunk, mint lövöldözünk. De egy gyerek mindössze harminc másodperc alatt képes vízbe fulladni, és általában zajtalanul teszi. Egy csecsemő pár centis sekély vízbe is belefulladhat. Ugyanakkor a vízbe fúlás megelőzéséhez szükséges intézkedések eléggé maguktól értetődnek: körültekintő felnőtt, kerítés a medence körül, zárva tartott hátsó ajtó, hogy a tipegő ne tudjon észrevétlenül kiosonni.
Ha minden szülő betartaná ezen óvintézkedéseket, évente talán négyszáz kisgyermek életét lehetne megmenteni. Ez meghaladná azon életek számát, amelyeket a közelmúlt két legszélesebb körben elterjesztett találmánya, a biztonságos kiságyak és a gyermek autóülések mentenek meg. Az adatok tanúsága szerint az autóülések a legjobb esetben is csupán áttételesen számítanak. Kétségtelenül biztonságosabb a hátsó ülésen utaztatni a gyereket, mint az elsőn ölben, ahonnan balesetkor gyakorlatilag katapultálódik. De a megnövekedett biztonság abból adódik, hogy a gyerek nem az anyósülésen utazik, nem pedig abból, hogy bekötik őt egy 200 dolláros székbe. Ennek ellenére sok szülő olyannyira felfújja az autóülések jelentőségét, hogy képesek a hibátlan beüzemelés érdekében elzarándokolni a helyi rendőrőrsre vagy tűzoltóállomásra. Ez nyilvánvalóan a szeretet gesztusa, de a megszállott gondoskodás gesztusának is nevezhetjük. (A megszállott szülők tudják magukról, hogy megszállottak, és többnyire büszkék is rá; a nem megszállottak is felismerik a megszállottakat, és általában jól szórakoznak rajtuk.)
A gyermekbiztonság területén a legtöbb újítás - minő meglepetés - kapcsolatban áll egy újonnan piacra dobott termékkel. (Közel ötmillió autóülés kel el évente.) Ezek a termékek sokszor válaszok valami növekvő félelemre, amelyekben - Peter Sandman szavaival élve - a botrány nagyobb szerepet játszik a veszélynél. Vessük össze a négyszáz életet, amelyek egy-egy medence körüli óvintézkedéssel megmenthetőek lennének, azon életek számával, amelyeket pár sokkal ricsajosabb keresztes hadjárat ment meg: gyerekbiztos zárak (kb. ötven élet évente), lángálló pizsamák (tíz élet), gyerekek távol tartása a légzsákoktól (évente kevesebb mint öt gyerek halálát okozzák a légzsákok, amióta megjelentek az autókban), biztonsági rajzocskák a gyerekruhákon (két élet).
Na. álljunk meg egy pillanatra, mondhatják. Mit számít az, ha a szülőket manipulálják a szakértők és a hirdetések? Nem kéne minden erőfeszítést üdvözölnünk, amely akár egyetlen gyermek biztonságát is megnöveli, legyen az bármily csekély vagy mesterkélt? Nincs elég bajuk így is a szülőknek? Elvégre a szülők az általunk ismert legmegrettentőbben fontos feladatok egyikét látják el: nem kevesebbért, mint a gyerek jellemének fejlődéséért felelnek. Vagy nem?
A gyerekneveléssel kapcsolatos köztézisek legnagyobb közelmúltbeli változását egy egyszerű kérdés idézte elő: mekkora részük van a szülőknek a gyerek sorsában?
Az világos, hogy a rossz szülőknek igen nagy. Mint ahogy azt az abortusz és a bűnözés közötti összefüggés is mutatja, a nem kívánt gyerekek - akik közül aránytalanul sokat elhanyagolnak és bántalmaznak - rosszabbul boldogulnak, mint azok, akiket tárt karokkal vártak a szüleik. De ezen lelkes szülők vajon mennyit tehetnek ténylegesen gyermekükért?
A kérdés mögött egy évtizedek óta duzzadó tanulmányhullám áll. Kutatások hosszú sora, mint például a születéskor elválasztott ikerpárok tanulmányozása, már bizonyította, hogy a gének önmagukban a gyerek személyiségének és képességeinek 50 százalékáért felelnek.
És ha a természet félig meghatározza a gyerek sorsát, mi határozza meg a másik felét? Nyilván a nevelés - a baba Mozart-kazetták, a templomi prédikációk, a múzeumlátogatások, a franciaórák, az alkudozások, és ölelések, és veszekedések, és büntetések, ami mind-mind része a gyereknevelésnek. De akkor mivel magyarázzuk egy másik híres tanulmány, a Coloradói Örökbefogadási Projekt eredményét, amely 245 örökbefogadott baba életét követte nyomon, és gyakorlatilag semmilyen közös személyiségjegyet nem talált a gyerekek és a nevelőszülők között? És aztán ott a többi tanulmány, ami kimutatta, hogy a gyerek jellemét nem igazán befolyásolja, hogy jár-e napközibe, hogy egy szülő neveli vagy kettő, hogy az anyja dolgozik vagy otthon van, és hogy két anya vagy két apa neveli, vagy van neki az egyikből is meg a másikból is.
Ezekről a természet és a nevelés körüli ellentmondásokról írt 1998-ban könyvet egy kevéssé ismert tankönyvíró, Judith Rich Harris. A Neveléshipotézis című munka lényegében támadást intézett a megszállott gondoskodás ellen, és annyira provokatív hangot ütött meg, hogy két alcímre is szükség volt: Miért lesznek a gyerekek olyanok, amilyenek avagy A szülőknek kisebb, az egykorú gyerekeknek nagyobb szerep jut, mint hinnénk. Harris amellett érvelt, még ha nagyon kíméletesen is, hogy a szülők tévednek, amikor azt hiszik, hihetetlen mértékben hozzájárulnak gyerekük személyiségfejlődéséhez. Ez a hit, írta, nem más, mint „kutúrlegenda”: Harris avval érvelt, hogy a magasból érkező szülői befolyás eltörpül a barátok és iskolatársak által nap mint nap gyakorolt csoportnyomás formáló nyers ereje mellett.
A könyv valószínűtlen szenzációt keltett - Harris ekkor már nagymamaéveit taposta, és nem rendelkezett se PhD-vel, se kutatói háttérrel -, így egyszerre váltott ki csodálatot és bosszúságot. „Nézzük el az olvasóknak, ha azt mondják: »Na tessék, már megint« - írta az egyik recenzens. - Egyik évben még arról van szó, hogy a korai kötődés mindennek a kulcsa, a következő évben már az számít, hogy valaki hányadik gyerek. Várjunk csak, a legfontosabb szerep mégis a stimulációé. Az élet első öt éve a leglényegesebb; nem is, az első három; nem, nem, az első év végére minden eldől. Mindez a múlté: csak a gének számítanak!”
Ám Harris elméletének egyre-másra hitelt adott a tudós nehézsúlyúak válogatottja, közöttük Steven Pinkerrel, a kognitív pszichológussal és több sikerkönyv szerzőjével, aki Tiszta lap művében Harris nézeteit észbontónak nevezte (jó értelemben). A következőt írta: „A hagyományos pszichoterápia során a páciens avval üti el a rendelkezésre álló ötven percét, hogy újraéli gyerekkori konfliktusait, és megtanulja, hogyan okolja szülei bánásmódját saját boldogtalanságáért. Sok életrajz az alany gyerekkorában vájkál, keresve a felnőtt tragédiáinak és sikereinek mélyen gyökerező okait. A »gyereknevelési tanácsadók« elérték, hogy egy nő mumusnak érezze magát, ha visszamegy dolgozni, vagy egy este kihagyja a Jó éjt, Holdfény felolvasását. Ezeket a mély meggyőződéseket kénytelenek leszünk újra átgondolni.”
Biztos? Csak számítanak valamit a szülők, mondjuk magunknak. Ráadásul még ha a gyerekkel egyidős barátok olyan nagy befolyást gyakorolnak is a gyerekre, nem a szülők választják meg végső soron, kivel barátkozik a gyerekük? Nem ezért szenvednek annyit a szülők, hogy megtalálják a megfelelő lakónegyedet, a megfelelő iskolát és a megfelelő baráti kört?
Mindettől még a „mekkora szerep jut a szülőknek” jó kérdés marad. És borzalmasan bonyolult. A gyerek mely jellemzőit mérjük, ha meg akarjuk határozni a szülői befolyás mértékét? A személyiségét? Az osztályzatait? Az erkölcsi tartását? A kreativitását? A fizetését felnőtt korában? És milyen súlyokat rendeljünk hozzá az egyes tényezőkhöz, amelyek mind hatással vannak a gyerek életére: gének, családi környezet, társadalmi és gazdasági pozíció, iskolázottság, diszkrimináció, szerencse, betegség stb.?
Csak a példa kedvéért vegyük egy fehér és egy fekete kisfiú történetét.
A fehér kisfiú egy chicagói kertvárosban nő fel, szülei falják a könyveket, és elmélyednek a reformoktatás világában. Az apja, akinek tisztességes állása van egy gyárban, gyakran viszi őt kirándulni a természetbe. Az anyja háztartásbeli, aki majd később visszamegy tanulni, és főiskolai pedagógusi végzettséget szerez. A fiú vidám, és nagyon jól megy neki az iskola. Tanárai nem tartják kizártnak, hogy vérbeli matekzseni. A szülei buzdítgatják, és borzasztóan büszkék, amikor osztályt ugorhat. Van egy szintén nagyon okos, őt bálványozó kisöccse. A család olykor irodalmi estéket is tart az otthonában.
A fekete kisfiú Floridában születik, Daytona Beach-ben, és az anyja kétéves korában elhagyja. Az apjának jó állása van a kiskereskedelemben, de sokat iszik. Gyakran megveri a kisfiút a kerti slaug fémvégével. A kisfiú tizenegy éves, és egy este kis, asztalra állítható karácsonyfát díszít - élete első karácsonyfáját —, amikor az apja ütlegelni kezdi barátnőjét a konyhában. Olyan erősen megüti, hogy néhány foga kirepül a szájából, és pont a kisfiú karácsonyfájának a tövében landol, de a fiú tudja, nem szabad szólnia. Az iskolában kicsit sem igyekszik. Nem telik el sok idő, és drogot árul, kertvárosi lakókat rabol ki, és fegyvert visel. Tesz róla, hogy már aludjon, amikor apja hazajön az ivászatból, és igyekszik elhagyni a házat, mire az apja felébred. Az apa végül szexuális támadásért börtönbe kerül. Tizenkét éves korára a fiú lényegében ellátja önmagát.
Nem kell a megszállott gondoskodás hívének lenni ahhoz, hogy úgy véljük, a második fiúnak esélye sincs, az első fiúnak pedig ki van kövezve az útja. Milyen eséllyel fog a második fiú, akit még ráadásul a faji diszkrimináció terhe is nyom, alkotó életet élő felnőtté válni? Mi annak az esélye, hogy az első fiú, akinek ilyen ügyesen megalapozták a szerencséjét, valahogy mégis csődöt mond? És sorsuknak mekkora hányadáért felelnek a szüleik?
Az ember egy életet átfilozofálgathat arról, milyen a tökéletes szülő. E könyv szerzői ezt két okból nem teszik. Először is, egyikünk se állítja magáról, hogy gyereknevelési szakértő (jóllehet kettőnknek összesen 6, öt év alatti gyereke van). A másik ok az, hogy minket az adatok sokkal jobban meggyőznek, mint a gyereknevelési elméletek.
A gyerek eredményeinek bizonyos szempontjai - például a személyisége vagy a kreativitása - nem egykönnyen mérhetőek. Az iskolai szereplés azonban igen. És mivel a szülők zöme egyetértene abban, hogy az oktatás a gyerek fejlődésének alapja, talán ésszerű a vizsgálódást beszédes iskolai adatokkal kezdenünk.
Ezek az adatok a szabad iskolaválasztásról szólnak, ami heves érzelmeket vált ki az emberek többségéből, vagy az egyik, vagy a másik irányba. A szabad iskolaválasztás igaz hívei úgy tartják, az adóban befizetett dollárjaikkal megvásárolják maguknak a jogot, hogy gyermeküket a lehető legjobb iskolába írassák. Az ellenzők attól tartanak, hogy a szabad iskolaválasztás eredményeképpen a legrosszabb iskolákban a legrosszabb tanulók ragadnak. Viszont szinte minden szülő meg van győződve arról, hogy gyermeke csak akkor virulhat ki, ha a megfelelő iskolába járhat, ahol a tanulmányok, a szakkörök, a baráti légkör és a biztonság összetétele a legkedvezőbb.
A szabad iskolaválasztás hamar elérte a Chicagói Állami Oktatási Rendszert. Hiszen más nagyvárosi oktatási körzetekhez hasonlóan Chicagóban is aránytalanul nagy a kisebbségi tanulók száma. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 1954-es döntése ellenére a Brown kontra Topeka város Oktatási Hivatala ügyben, mely kimondta, hogy az iskolákban meg kell szüntetni a szegregációt, sok fekete chicagói tanuló továbbra is csaknem teljesen fekete iskolába járt. Így aztán 1980-ban az USA Igazságügy-minisztériuma és a Chicagói Oktatási Hivatal összedugták a fejüket, és megpróbálták jobban egységesíteni a város iskoláit. Rendelet született, miszerint egy felvételiző gyakorlatilag a körzet bármely középiskolájába beadhatja a jelentkezését.
Amellett, hogy régóta működik, még számos ok van, amiért érdemes tanulmányozni a chicagói szabad iskolaválasztási programot. Hatalmas adathalmazzal - Chicagóban van az ország harmadik legnagyobb iskoláztatási rendszere, csak New York és Los Angeles előzi meg -, rendkívül bő választékkal (több mint hatvan középiskola) és rugalmassággal kecsegtet.
A felvételek száma is ennek megfelelően nagyon magas, és a tanulóknak durván a fele fordít hátat a lakóhelye szerinti iskolának. De a szabad iskolaválasztási program legszerencsésebb vonása - a tanulmány szempontjából legalábbis - a játékszabály volt.
Miként az várható, ha az összes iskola szélesre tárja kapuit minden felvételiző előtt, a felfordulás elkerülhetetlen. A jó vizsgaeredményekkel és sok érettségizővel büszkélkedő iskolákba iszonyatos túljelentkezés lenne, és képtelenség lenne minden tanuló kívánságának eleget tenni.
Az igazságosság jegyében az oktatási rendszer a sorshúzáshoz folyamodott. Egy kutató számára ez rendkívül üdvös gondolat. Egy viselkedéskutató sem tudna laboratóriumi körülmények között jobb kísérletet kiötleni. Ahogy egy tudós is véletlenszerűen rakja az egyik egeret a kísérleti csoportba, a másik egeret meg a kontrollcsoportba, a chicagói oktatási hivatal is gyakorlatilag ezt tette. Képzeljünk el két azonos statisztikai mutatókkal rendelkező tanulót, akik mindketten egy új, jobb iskolába szeretnének járni. Attól függően, hogyan áll meg a szerencsekerék, az egyik mehet az új suliba, a másik meg marad a helyén. És most képzeljük el, hogy nem két, hanem több ezer ilyen tanulónk van. Az eredmény: óriási léptékű természetes kísérlet. Aligha evvel a céllal találták ki az Oktatási Hivatal tisztviselői a sorshúzást. De ha így tekintünk az ötletre, a sorshúzás csodás alkalmat biztosít annak megvizsgálására, hogy mennyit számít a szabad iskolaválasztás - pontosabban egy jobb iskola.
Mit fednek hát fel az adatok?
A válasz nem fogja megmelengetni a megszállott szülők szívét: jelen esetben a szabad iskolaválasztás alig nyomott valamit a latban. Az igaz, hogy azok a chicagói tanulók, akik beszálltak az iskolaválasztós sorshúzásba, nagyobb eséllyel érettségiztek le, mint azok, akik nem -ami arra látszik utalni, hogy a szabad iskolaválasztás igenis számít. Ez azonban puszta illúzió. A bizonyítékot a következő összehasonlítás szolgáltatja: azok a tanulók, akik beszálltak a sorshúzásba és „jobb” iskolába kerültek, nem szerepeltek jobban, mint egyenrangú társaik, akik elvesztették a húzást, és mehettek a sarki iskolába. Azaz, az olyan tanulók, akik szívesen otthagyták volna lakónegyedük iskoláját, nagyobb eséllyel érettségiztek le, függetlenül attól, hogy sikerült-e jobb iskolába kerülniük vagy sem. Az előny, ami látszólag abból származik, hogy az ember új iskolába megy, valójában egyáltalán nem kötődik magához az áj iskolához. Ez annyit jelent, hogy azok a tanulók - és szüleik akik a váltás mellett döntenek, már eleve okosabbak és a tanulásban is motiváltabbak. De a statisztika szerint semmilyen tanulmányi előnyre nem tettek szert azáltal, hogy iskolát váltottak.
És az vajon igaz, hogy a helyi iskolában ragadt tanulók hátrányt szenvedtek? Nem: nagyjából ugyanolyan szinten írták meg a felmérőket, mint azelőtt, hogy az okosakat úgymond elszippantották volna.
Volt azonban a tanulóknak egy olyan csoportja, akik jelentős változást tapasztalhattak: akik szakmunkásképzőbe vagy szakközépiskolába mentek. Ezek a diákok lényegesen jobban teljesítettek, mint a régi iskolai környezetben, és sokkal több végezte el az iskolát, mint amennyitől ezt a múltbéli szereplése alapján várni lehetett volna. Így aztán a chicagói szabad iskolaválasztási program csakugyan segített máskülönben gyötrődő tanulók egy kis csoportjának megalapozni a stabil szakmai jövőjét azáltal, hogy hasznos képzésben részesítette őket. De nem valószínű, hogy bárki sokkal okosabbá vált volna tőle.
Igaz lehet, hogy az iskolaválasztásnak nincs is jelentősége? Egyetlen csöppnyi önbecsüléssel rendelkező szülő - megszállott avagy sem - nem kész ezt elhinni. De várjunk csak: talán azért van ez mert a chicagói tanulmány csak a középiskolásokkal végezte a méréseit; a kocka addigra talán már elvettetett. „Túl sok tanuló érkezik úgy a középiskolába, hogy felkészületlen a középiskolai tanulásra - mondta nemrégiben Richard P. Mills, New York állam oktatásügyi megbízottja -, túl sok tanuló érkezik úgy a középiskolákba, hogy elemi szinten ír, olvas és számol. A problémát az alsóbb osztályokban kell orvosolni.”
És csakugyan, tudományos tanulmányok alátámasztották Mills aggodalmát. A fekete és fehér felnőttek jövedelemkülönbségének vizsgálata során - sokszor megállapításra került, hogy a feketék lényegesen rosszabbul keresnek - a kutatók arra jöttek rá, hogy ez a különbség gyakorlatilag megszűnik, ha figyelembe vesszük a feketék rosszabb eredményeit az első nyolc osztályban. Más szóval, a fekete-fehér jövedelemkülönbség nagyrészt a gyerekkorban észlelhető fekete-fehér tanulmányi különbségnek köszönhető. „Ha csökkentenénk a fekete és a fehér gyerekek iskolai eredményei közti különbséget - írták az egyik tanulmány szerzői -, avval többet tennénk a faji egyenlőségért, mint bármely más stratégia, amely széles politikai támogatottságot élvez."
Honnan hát a feketék és fehérek iskolai eredményei közötti különbség? Számos elmélet született az évek során: szegénység, genetika, a „nyári visszaesés” jelensége (a feketékről azt tartják, hogy jobban elengedik magukat a fehéreknél, amikor éppen nincs iskola), faji részrehajlás a felmérés során vagy a tanár hozzáállásában, a feketék ellenséges magatartása „fehérkedő” társaikkal szemben.
Az ifjú, fekete harvardi közgazdász, ifj. Roland G. Fryer „A fehérkedés gazdaságtana” című dolgozatában azt állítja, hogy egyes fekete tanulóknak „óriási ellenérdekeltsége van, hogy bizonyos viselkedésmintákat kövessen (pl. tanulás, balett stb.), ugyanis akkor azt tarthatják róluk, hogy igyekeznek fehér ember módjára viselkedni (más szóval árulók). Vannak környékek, ahol az effajta megbélyegzettség különböző büntetésekkel járhat, kezdve a társadalmi kirekesztettségtől a verésen át a halálbüntetésig.” Fryer idézi a fiatal, akkoriban Lew Alcindor néven ismert Kareem Abdul-Jabbar visszaemlékezéseit, aki épp elkezdte a negyediket egy új iskolában, és azt tapasztalta, hogy még a hetedikeseknél is jobban olvas. „Amikor a többiek rájöttek erre, állandó célponttá váltam. Életemben először voltam távol az otthonomtól, először tapasztaltam meg a tisztán fekete környezetet, és azt vettem észre, hogy megbüntetnek mindenért, amiről valaha azt tanultam, hogy helyénvaló. Tiszta ötös tanuló voltam, és gyűlöltek érte; helyesen beszéltem, és leköcsögöztek. Új nyelvet kellett megtanulnom, csak hogy a fenyegetésekre felelni tudjak. Jól nevelt jó kisfiú voltam, és a bőrömmel fizettem érte.”
Fryer ugyancsak társszerzője a „Miért szerepelnek jobban a fehér gyerekek a fekete gyerekeknél az első két iskolaévben?” című dolgozatnak. Ez a tanulmány a kormányzati adatok újabb kincsesbányáját aknázza ki, amelyek megbízható segítséget nyújtanak a feketék és fehérek iskolai eredményei közti különbség megértésében. Ami talán még ennél is érdekesebb, az adatok szépen megválaszolják azt a kérdést, amit minden szülő - legyen fekete, fehér, vagy bármi egyéb - szívesen feltenne: mely tényezők vannak és mely tényezők nincsenek hatással a kisiskolások teljesítményére?
Az 1990-es évek végen az Egyesült Államok Oktatásügyi Minisztériuma gigászi feladatot vállalva elindította a Korai Gyermekkor Longitudinális Tanulmányozását. A KGyLT azt tűzte ki célul, hogy figyelemmel követi több mint húszezer gyerek tanulmányi eredményét, az iskolakezdéstől egészen az ötödik osztályig. A kísérleti alanyokat az ország különböző pontjairól válogatták össze, így biztosítva, hogy az amerikai iskolások reprezentatív keresztmetszetét adják.
A KGyLT mérte a tanulók iskolai eredményeit és minden gyerekről begyűjtötte a szokásos alapadatokat: etnikum, nem, családi háttér, társadalmi és gazdasági státus, a szülők iskolázottsága, és így tovább. De a tanulmány nem állt meg az alapoknál. Interjúkat is készítettek a gyerekek szüleivel (és tanáraival, és az iskola egyéb alkalmazottaival), olyan kérdések hosszú sorát téve fel, amelyek bizalmasabbak voltak egy átlagos kormányzati elbeszélgetés kérdéseinél: elfenekelik-e a szülők a gyereket, és ha igen, milyen gyakran; hordják-e őket könyvtárba, múzeumba; mennyit néznek a gyerekek tévét.
Az eredmény az adatok hihetetlenül gazdag forrása lett, amely a megfelelő kérdésekre meglepő válaszokkal szolgál.
Hogyan vehető rá az ilyen adathalmaz, hogy megbízható történetekkel rukkoljon elő? Ha alávetjük a közgazdászok kedvenc trükkjének: a regresszióanalízisnek. Nem, a regresszióanalízis nem a pszichiátriai kezelés valami elfeledett módja, hanem hatásos, noha korlátozott eszköz, ami statisztikai módszerekkel mutat rá olyan korrelációkra, amelyek amúgy elkerülik az ember figyelmét.
A korreláció nem több, mint egy statisztikai kifejezés arra, hogy két változó együtt mozog-e vagy sem. Általában hideg van odakint, ha esik a hó; ezen két tényező között pozitív korreláció áll fenn. A napsütés és az eső között ugyanakkor negatív korreláció van. Pofonegyszerű az egész - mindaddig, amíg csak néhány változóval van dolgunk. De néhány száz változóval kezd bonyolultabbá válni a helyzet. A regresszióanalízis az az eszköz, amely lehetővé teszi a közgazdász számára, hogy rendet teremtsen ebben az adatrengetegben. Ezt úgy éri el, hogy mesterségesen beállít minden változót valami fix értékre, kivéve azt a kettőt, amivel foglalkozni akar, majd megmutatja, ezek miként mozognak együtt.
Egy ideális világban a közgazdász is végezhetne olyan kontrollált kísérleteket, mint egy fizikus vagy egy biológus: az ember vesz két mintát, az egyiket véletlenszerűen manipulálja, majd megméri a hatást. Ám a közgazdásznak ritkán adódik lehetősége ilyen laboratóriumi körülmények között kísérletezni. (Ezért volt a chicagói iskolaválasztásos sorshúzás olyan szerencsés véletlen.) Egy közgazdásznak tipikusan egy adathalmaz áll rendelkezésére, rengeteg változóval, melyek közül egyiket sem véletlenszerűen generálták, néhány összefügg egymással, néhány meg nem. Ebből az összevisszaságból kell rájönnie, mely tényezők korrelálnak, és melyek nem.
A KGyLT-adatok esetében talán segít, ha a regresszióanalízist a következő feladatként képzeljük el: feleljen meg a húszezer iskolás mindegyike valamilyen nyomtatott áramkörnek, melyek mindegyikén pontosan ugyanannyi kapcsoló található. Minden kapcsoló megfelel egy adattípusnak a gyerekről szóló információk közül: az elsős matekjegye, a harmadikos matekjegye, az elsős olvasásra kapott jegye, a harmadikos olvasásra kapott jegye, az anyja végzettsége, az apja jövedelme, az otthonában található könyvek száma, a viszonylagos jólét a lakónegyedében, és így tovább.
Egy kutató képes arra, hogy kihámozzon pár meglátást ebből az igen bonyolult adathalmazból. Sorba állíthatja azokat a gyerekeket, akikben sok a közös vonás - ezek azok az áramkörök, amelyeknek a kapcsolói azonos irányban állnak -, majd kiválasztja azt az egy vonást, amelyben eltérnek. Így tudja megállapítani annak az egy kapcsolónak a tényleges szerepét a terebélyes áramkörön. Így válik kézzelfoghatóvá annak a kapcsolónak - majd aztán minden kapcsolónak - a hatása.
Mondjuk, fel akarunk tenni a KGyLT-adatoknak egy gyerekneveléssel és oktatással kapcsolatos kérdést: jobban tanul-e a gyerek, ha sok könyv van az otthonunkban? A regresszióanalízis pont erre a kérdésre nem tud választ adni, de egy másik, árnyalatnyival eltérő kérdésre igen: jobban tanul-e az a gyerek, akinek az otthonában sok könyv van, annál a gyereknél, akinek nincsenek könyvei? A két kérdés közti különbség abban rejlik, hogy míg az első az okozatiságra kérdez rá, a második a korrelációra. A regresszióanalízis ki tudja mutatni a korrelációt, de nem tudja bizonyítani az okozatiságot. Elvégre számos módon korrelálhat két változó. Az X lehet az Y oka; vagy az Y lehet az X oka; vagy lehetséges, hogy valami más tényező okozza X-et is, Y-t is. Maga a regresszió önmagában nem árulja el, hogy azért havazik-e, mert hideg van, vagy azért van-e hideg, mert havazik, vagy a két dolog történetesen egyszerre következik be.
A KGyLT-adatok azt mutatják például, hogy az a gyerek, akinek sok könyv van az otthonában, jobb felmérőket ír, mint az, akinél nincsenek könyvek otthon. Ezek a tényezők tehát korrelálnak, ezt jó tudni. De a jó felmérőeredmények sok más tényezővel is korrelálnak. Ha az ember összeveti a sok könyves gyereket a könyv nélküli gyerekekkel, az eredmény nem árul el sokat. Talán a gyerek otthonában található könyvek száma csupán arra utal, mennyit keresnek a szülei. Feladatunk valójában az, hogy két olyan gyereket hasonlítsunk össze, akik minden tekintetben egyformák, egyet kivéve - amely jelen esetben az otthonában lévő könyvek száma —, majd nézzük meg, hogy ez az egy tényező önmagában változtat-e bármit az iskolai teljesítményen.
Illene elmondanunk, hogy a regresszióanalízis inkább művészet, mintsem tudomány. (Ebben a tekintetben sok közös vonást mutat magával a gyerekneveléssel.) De egy képzett mester kezei között elárulhatja, mekkora jelentőséggel bír egy korreláció - és talán azt is meg tudja állapítani, hogy a korreláció ok-okozati összefüggésre utal-e.
Mit árul el tehát a KGyLT adatainak analízise az iskolások teljesítményéről? Több dolgot is. Az első a feketék és fehérek eredményei közti különbségről szól.
Azt már rég megfigyelték, hogy a fekete gyerekek rosszabbul teljesítenek fehér társaiknál, még mielőtt a lábukat betennék az osztályterembe. A fekete gyerekek továbbá akkor sem ütik meg a mércét, ha a változók közül sokat kontrollálnak. (Egy változót kontrollálni lényegében annyit jelent, hogy kiiktatjuk a hatását, nagyjából úgy, ahogy a golfban handicap verseny esetén az ütések számából levonják a versenyző handicapjét. Egy tudományos kutatás során, mint amilyen a KGyLT, a kutató kontrollálhat tetszőleges számú hátrányt, amit egy adott diák elszenved egy átlagos társával összemérve.)
Ám ezek az új adatok mást regélnek. Csupán néhány változó kontrollálása után - beleértve a gyerek szüleinek jövedelmét és iskolázottságát, valamint az anya életkorát az első szülésekor - a fekete és a fehér gyerekek közti különbség szinte megszűnik az iskolakezdés pillanatában.
Ez két szempontból is biztató eredmény. Azt jelenti, hogy a fekete kisgyerekek folytatták a felzárkózást fehér társaikhoz. Azt is jelenti, hogy a megmaradt különbség összefüggésbe hozható egy maroknyi könnyen beazonosítható tényezővel. Az adatok rávilágítanak, hogy az iskolában gyengén szereplő fekete gyerekek nem azért rossz tanulók, mert feketék, hanem mert egy fekete gyerek nagyobb eséllyel születik alacsony jövedelmű, alacsony iskolázottságú családba. Egy azonos társadalmi és gazdasági háttérrel rendelkező fekete és fehér gyerek azonban tipikusan ugyanolyan képességekkel rendelkezik matekból és olvasásból, amikor megkezdik az alsó tagozatot.
Ragyogó hír, nemde? Nos, ne siessük el az ujjongást. Ad egy, mivel az átlagos fekete gyerek nagy eséllyel alacsony jövedelmű, alacsony iskolázottságú családból jön, a különbség nagyon is valós: az átlagot tekintve a fekete gyerekek még mindig rosszabb felmérőket írnak. És ami ennél is rosszabb, még a szülők jövedelmének és iskolázottságának kontrollálása mellett is: a feketék és fehérek közti különbség mindössze két évvel az iskolakezdés után ismét felbukkan. Már az első év végén a fekete gyerekek lemaradnak a statisztikai értelemben velük egyenrangú fehér társaiktól. És a különbség stabilan nő a második és a harmadik év alatt.
Miért van ez így? Ez nehéz, összetett kérdés. De a válaszok egyike esetleg abban a tényben rejlik, hogy az átlag fekete gyerek nem ugyanabba az iskolába jár, mint az átlag fehér gyerek, és az az iskola, ahova az átlagos fekete gyerek jár, egyszerűen rossz. Ötven évvel a Brown kontra Topeka ügy után sok amerikai iskolában mintha még mindig élne a szegregáció. A KGyLT-projekt durván ezer iskolát vizsgált, mindegyikből húszgyerekes mintát véve. Az iskolák 35 százalékában egyetlen fekete gyerek sem került be a mintavételbe. Az átlag fehér gyerek a KGyLT-ben olyan iskolába jár, ahol a tanulók 6 százaléka fekete; ugyanakkor az átlag fekete gyerek olyan iskolába jár, ahol ez az arány nagyjából 60 százalék.
Milyen szempontból rosszak a fekete iskolák? Érdekes módon nem azokból, amik alapján az iskolákat általában értékelni szokták. Az osztálylétszám, a tanárok képzettsége és az egy számítógépre jutó tanulók száma hasonló a fekete és a fehér gyerekek által látogatott iskolákban. De az átlag fekete gyerek iskolájában több az aggasztó körülmény, mint például a bandázás, az iskola előtt ténfergő iskolakerülők és a szülői munkaközösség pénztelensége. Az a fajta környezet, amit egy ilyen iskola teremt, egész egyszerűen nem segíti elő a tanulást.
Aligha csak a fekete tanulók szenvednek a rossz iskolákban. Ezekben az iskolákban a fehér gyerekek is gyengén szerepelnek. Ami azt illeti, a rossz iskolán belül nincs érdemi különbség a fekete és a fehér felmérőeredmények közölt, miután az ember kontrollálta a tanuló hátterét. Ám minden rossz iskolába járó tanuló, legyen fekete vagy fehér, lemarad a jó iskolába járó tanulókhoz képest. Talán az oktatók és a kutatók rosszul teszik, amikor annyira belemélyednek a fekete és a fehér gyerekek eredményei közti különbségbe; a jó iskolák és a rossz iskolák közti különbség az igazán szembeötlő probléma. Gondoljunk csak bele: a KGyLT-adatok rávilágítanak, hogy a jó iskolába járó fekete tanulók nem maradnak le fehér társaiktól, és a jó iskolába járó fekete tanulók lekörözik a rossz iskolába járó fehéreket.
Tehát ezen adatok szerint a gyerek iskolája fontos szerepet játszik a szellemi fejlődésében, az első pár évben legalábbis. Elmondható vajon ugyanez a gyereknevelésről is? Meglett az eredménye a sok baba Mozart-kazettának? És a Jó éjszakát, Holdfény maratoni felolvasásainak? Érdemes volt kiköltözni a kertvárosba? Jobban megy az iskola azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei tagjai a szülői munkaközösségnek, mint azoknak, akiknek a szülei nem is hallottak róla?
A KGyLT-adatok széles skálája számos meggyőző korrelációt kínál a gyerek személyes körülményei és az iskolai szereplése között. Például miután minden más tényezőt kontrollál az ember, világossá válik, hogy a vidéki tanulók általában rosszabbul teljesítenek az átlagnál. A kertvárosi gyerekek ugyanakkor a görbe közepe táján helyezkednek el, míg a városi gyerekek többnyire az átlagosnál jobban szerepelnek. (Talán azért, mert a városok vonzzák a képzett munkaerőt, és ezáltal az okosabb gyerekek szüleit is.)
Az átlagot tekintve a lányok jobb felmérőket írnak a fiúknál, és az ázsiaiak jobb eredményeket érnek el, mint a fehérek - bár a feketék, mint azt már megállapítottuk, hasonló eredményeket érnek el, mint a velük összehasonlítható hátterű és összehasonlítható iskolába járó fehérek.
Tudva, amit tudunk a regresszióanalízisről, a köztézisekről és a gyereknevelés művészetéről, nézzük át az alábbi listán szereplő tizenhat tényezőt. A KGyLT adatai szerint nyolc tényező erős korrelációt mutat - vagy pozitívat vagy negatívat - a felmérőkön elért pontszámokkal. A másik nyolc meg ügy tűnik, hogy nem számít. Szabad találgatni. Közben ne feledjük, hogy ezek az eredmények a gyereknek csak a kisiskolás kori teljesítményére vonatkoznak, ami beszédes, ám meglehetősen korlátozott információ; a kisgyerekkori rossz felmérők nem feltétlenül vetítik előre a jövőbeni keresetet, kreativitást vagy boldogságot.
A gyereknek iskolázott szülei vannak.
A gyerek ép családban nő fel.
A gyerek szülei magasan állnak a társadalmi és gazdasági ranglétrán.
A gyerek szülei nemrégiben költöztek jobb környékre.
A gyerek anyja harminc fölött volt, amikor megszülte első gyermekét.
A gyerek anyja nem dolgozott szülés után, amíg a gyerek nagycsoportos nem lett.
A gyerek alacsony testsúllyal született.
A gyerek járt az Egérút nevű felzárkóztató programra.
A gyerek szülei angolul beszélnek otthon.
A gyerekei gyakran viszik a szülei múzeumba.
A gyerekei örökbe fogadták.
A gyerekei gyakran el fenekelik.
A gyerek szülei járnak a szülői munkaközösségbe.
A gyerek gyakran tévézik.
A gyereknek sok könyv van az otthonában.
A gyerek szülei szinte mindennap olvasnak neki.
Íme a nyolc tényező, amely erősen korrelál a felmérőn elért pontszámokkal:
A gyereknek iskolázott szülei vannak.
A gyerek szülei magasan állnak a társadalmi és gazdasági ranglétrán.
A gyerek anyja harminc fölött volt, amikor megszülte első gyermekét.
A gyerek alacsony testsúllyal született.
A gyerek szülei angolul beszélnek otthon.
A gyereket örökbe fogadták.
A gyerek szülei járnak a szülői munkaközösségbe.
A gyereknek sok könyv van az otthonában.
És a nyolc, amelyik nem:
A gyerek ép családban nő fel.
A gyerek szülei nemrégiben költöztek jobb környékre.
A gyerek anyja nem dolgozott szülés után, amíg a gyerek nagycsoportos nem lett.
A gyerek járt az Egérút nevű felzárkóztató programra.
A gyereket gyakran viszik a szülei múzeumba.
A gyereket gyakran elfenekelik.
A gyerek gyakran tévézik.
A gyerek szülei szinte mindennap olvasnak neki.
Most vegyük végig kettesével:
Számít: A gyereknek iskolázott szülei vannak.
Nem számít: A gyerek ép családban nő fel.
Az iskolázott szülők gyerekei általában jól tanulnak; ez nem különösebben meglepő. A sok iskolát végzett szülők többnyire jobban értékelik az iskoláztatást. Ami talán még ennél is fontosabb, a magas intelligenciahányadosú szülők jellemzően több iskolát járnak ki, és az intelligenciahányados jórészt örökletes. De úgy látszik, az nem számít, hogy a gyerek családja ép-e vagy sem. Mint ahogy a korábban hivatkozott tanulmányok már kimutatták, hogy a család szerkezete nemigen befolyásolja a gyerek személyiségét, látszólag a tanulmányi képességeire sincs nagy hatással, az első pár évben legalábbis. Evvel nem azt akarjuk mondani, hogy csak menjenek szét a családok bele a vak világba. Viszont talán kínál némi biztatást annak a durván húszmillió amerikai iskolásnak, akit egyedülálló szülő nevel.
Számít: A gyerek szülei magasan állnak a társadalmi és gazdasági ranglétrán.
Nem számít: A gyerek szülei nemrégiben költöztek jobb környékre.
A magas társadalmi vagy gazdasági státus erősen korrelál a jobb eredményekkel, ami logikusnak hangzik. A státus általában véve jó ismérve a sikernek - magasabb IQ-ra és magasabb végzettségre utal és a sikeres szülőknek nagyobb eséllyel lesznek sikeres gyerekeik. De a jobb környékre költözés nem javítja a gyerek esélyeit az iskolában. Talán azért, mert a költözés maga összezavarja a gyereket; de ami valószínűbb: a szebb otthon ugyanúgy nem javít a matek- és olvasási képességen, mint ahogy a szebb surranótói sem tud magasabbra ugrani a viselője.
Számít: A gyerek anyja harminc fölött volt. amikor megszülte első gyermekét.
Nem számít: A gyerek anyja nem ment vissza dolgozni szülés után, amíg a gyerek nagycsoportos nem lett.
Egy nő, aki csak harmincadik életéve után szüli meg az első gyerekét, valószínűleg jó tanulót hoz a világra. Az ilyen anya általában olyan nő, aki valamilyen felsőfokú végzettséget akart szerezni, vagy be akarta indítani a karrierjét. Mindemellett alighanem jobban is vágyik egy gyerekre, mint egy leányanya. Ez nem jelenti azt, hogy aki idősebben szül, az szükségszerűen jobb anya, de előnyösebb helyzetet teremthetett önmaga és a gyerek számára. (Érdemes megjegyezni, hogy azok a tizenéves anyák, akik harmincéves korukig várnak a második gyerekkel, már nem élvezik ezt az előnyt. A KGyLT-adatok szerint a második gyereke semmivel sem lesz jobb tanuló, mint az első.) Ugyanakkor az az anya, aki csak akkor megy vissza dolgozni, amikor a gyereke már nagycsoportos, semmilyen előnyt nem kovácsol evvel. A megszállott szülőket bánthatja a korreláció ezen hiánya - akkor hát mire volt az a sok baba-mama foglalkozás? de az adatok erről árulkodnak.
Számít: A gyerek alacsony testsúllyal született.
Nem számít: A gyerek járt az Egérút nevű felzárkóztató programra.
Az alacsony testsúllyal születő gyerekek sokszor gyengén szerepelnek az iskolában. Lehet, hogy a koraszületés egyszerűen káros a gyerek általános jóllétére. Az is lehet, hogy az alacsony születési testsúly sok esetben hanyag gyereknevelést prognosztizál, hiszen egy anya, aki dohányzik vagy iszik, vagy más módon veszélyezteti a méhén belül a magzatot, nem valószínű, hogy egy csapásra megváltozna, csak mert a gyerek megszületik. Az alacsony születési testsúlyú gyerek következésképpen nagyobb eséllyel szegény gyerek is - így nagyobb eséllyel jár az Egérútra, a szövetségi iskola előkészítő programra. De a KGyLT-adatok tanúbizonysága szerint az Egérút egyáltalán nem bír befolyással a gyerek jövőbeni eredményeire. Az Egérút iránt érzett tengermély megbecsülésünk dacára (e könyv egyik szerzője is első diákjai között volt) el kell ismernünk, hogy több ízben bebizonyosodott a hatástalansága hosszú távon. És hogy mi lehet ennek az oka? Az igaz, hogy az átlag egérutas gyerek nem a tanulatlan, túlhajszolt anyjával tölti a napjait. Hanem valaki másnak a tanulatlan, túlhajszolt anyjával. (És egy teremnyi hozzá hasonlóan rászoruló gyerekkel.) Az a helyzet, hogy az egérutas tanárok több mint 70 százalékának még főiskolai végzettsége sincs. Ráadásul olyan rosszul fizet a munka - egy egérutas tanár körülbelül évi 21 000 dollárt kap, szemben az állami alsó tagozatos tanítók átlagosan évi 40 000-ével hogy aligha fog a közel jövőben jobb tanerőt vonzani.
Számít: A gyerek szülei angolul beszélnek otthon.
Nem számít: A gyereket gyakran viszik a szülei múzeumba.
Az a gyerek, akinek a szülei angolul beszélnek, jobban tanul, mint az, amelyiknek nem. Ez sem különösebben meglepő. Ezt a korrelációt még a latinó tanulók teljesítménye is alátámasztja a KGyLT-ben. A latinó tanulók halmaza rosszabb átlagokat ér el; és nekik az átlagosnál nagyobb valószínűséggel vannak angolul nem beszélő szüleik. (Ugyanakkor ők többnyire felzárkóznak a társaikhoz a felsőbb osztályokban.) És mi a helyzet az ellentétes esettel? Mi van akkor, ha az anya és az apa nemcsak angolul beszélnek folyékonyan, hanem hétvégéiket arra áldozzák, hogy a gyerek kulturális látókörét szélesítsék, és múzeumba hordják őt?
Rossz hírünk van. Lehet a megszállott gyereknevelés hittétele, hogy tömni kell a gyerekbe a kultúrát, de a KGyLT-adatok nem mutatnak korrelációt a múzeumlátogatások és az iskolai eredmények között.
Számít: A gyereket örökbe fogadták.
Nem számít: A gyereket gyakran elfenekelik.
Erős - negatív - korrelációt találunk az örökbefogadás ténye és a tanulmányi eredmények között. Miért? Kutatások kimutatták, hogy a gyerek tanulási képességeit sokkal inkább a biológiai szüleinek az intelligencia hányadosa határozza meg, és nem az örökbe fogadó szülőké, és azok az anyák, akik lemondanak a gyerekükről, általában jelentősen alacsonyabb IQ-val rendelkeznek, mint az örökbe fogadó szülők. Adódik egy másik magyarázat is a gyengécske örökbefogadottakra, amely, bár ízléstelennek hat, összhangban áll az önérdek gazdaságtanával: az a nő, aki tudja, hogy le fog mondani a gyerekéről, talán nem olyan körültekintő a terhessége alatt, mint az a nő, aki megtartja a gyerekét. (Jusson eszünkbe — megkockáztatva, hogy fokozzuk a gondolatmenet ízléstelenségét -, miként bánik az ember a saját autójával, és miként bánik egy olyan autóval, amit a hétvégére bérel.)
Míg egy örökbe fogadott gyerek hajlamos rosszabb felmérőket írni, az elfenekelt gyerekekről nem mondható el ugyanez. Ez talán sokakat meglep - nem mintha az elfenekelés szükségszerűen ártalmas lenne, csak a közvélemény szemében az elfenekelés felvilágosulatlan gyakorlatnak van elkönyvelve, így aztán azt feltételezhetnénk, hogy a gyereküket elfenekelő szülők egyéb módokon is felvilágosulatlanok. Lehet, hogy ez egyáltalán nincs így. Vagy esetleg más megvilágításba kell helyeznünk ezt az elfenekelés históriát. Ne feledjük, hogy a KGyLT-felmérés során személyes interjúkat készítettek a szülőkkel. Azaz egy szülő ott ült szemtől szembe egy kormányzati kutatóval, és be kellett vallania, hogy veri a gyerekét. Ebből arra következtethetünk, hogy az a szülő, aki megtette, vagy felvilágosulatlan, vagy - ami érdekesebb - megrögzött igazmondó. Lehet, hogy az őszinteség fontosabb ismérve a jó gyereknevelésnek, mint az elfenekelés a rossznak.
Számít: A gyerek szülei járnak a szülői munkaközösségbe. Nem számít: A gyerek gyakran tévézik.
Az a gyerek, akinek a szülei aktívak a szülői munkaközösségben, általában jó tanuló - ami alighanem arra utal, hogy azok a szülők lépnek be a munkaközösségbe, akiknek erős a kötődésük az oktatáshoz, és nem arra, hogy az ő aktivitásuk valahogy okosabbá teszi a gyereket. A KGyLT-adatok ugyanakkor semmilyen korrelációt nem mutatnak a gyerek eredményei és a tévé előtt eltöltött idő között. A köztézissel ellentétben a tévézés, úgy tűnik, mégsem okoz agylágyulást a gyerekeknél. (Finnország oktatási rendszerét a világelsők közé szokás sorolni, és bár a gyerekek csak hétévesen kezdenek iskolába járni, addigra gyakran maguktól megtanulnak olvasni a finn feliratos amerikai tévéműsorokat nézve.) És az otthoni számítógépezéstől sem lesz a gyerekből kis Einstein: a KGyLT-adatok nem mutatnak korrelációt a számítógép-használat és a felmérőkön elért pontszámok között.
És végül az utolsó két tényező:
Számít: A gyereknek sok könyv van az otthonában.
Nem számít: A gyerek szülei szinte mindennap olvasnak neki.
Mint már korábban is említettük, az a gyerek, akinek sok könyv van az otthonában, valóban jobban teljesít az iskolában. De a rendszeres felolvasásnak nincs hatása a kisiskolás eredményeire.
Ez így elég rejtélyes. Visszajutottunk az eredeti kérdéshez: mekkora és milyen szerepük van valójában a szülőknek?
Kezdjük a pozitív korrelációval: sok könyv otthon az annyi, mint jó eredmények az iskolában. Ezt a korrelációt elnézve, a legtöbben kézenfekvő ok-okozati összefüggést vonnának le. Tudniillik: egy Isaiah nevű kisfiúnak sok könyve van otthon; Isaiah ragyogó felmérőket ír olvasás utáni megértésből; ez nyilván azért van, mert az anyukája vagy az apukája rendszeresen olvas neki. Ám Isaiah kis osztálytársnőjének, Emilynek szintén sok könyve van otthon, de szinte hozzájuk sem nyúl. Inkább öltöztetgeti a Bratz babáit, vagy rajzfilmeket néz. És Emily éppolyan jó felmérőket ír, mint Isaiah. Ugyanakkor ott van Isaiah és Emily barátja, Ricky, akinek nincsenek könyvek az otthonában. Viszont mindennap könyvtárba jár az anyjával. És mégis rosszabb eredményeket ér el, mint Emily vagy Isaiah.
Mit szűrünk le mindebből? Ha az olvasás nincs hatással a felmérőn elért pontszámokra a korai gyerekkorban, akkor vajon az otthoni könyvek puszta fizikai jelenlétükkel okosítják a gyereket? Valami mágikus módon beszivárognak a gyerek agyába? Ha ez így van, akkor erős a kísértés, hogy egyszerűen leszállíttassunk egy rakat könyvet minden kisgyerekes háztartásba.
Ami azt illeti, Illinois állam kormányzója éppen ezt szerette volna elérni. 2004 elején Rod Blagojevich kormányzó bejelentett egy tervet, miszerint minden illinois-i gyereknek postáznának havi egy könyvet a születésétől egészen addig, míg el nem kezdi az alsó tagozatot. A terv évi 26 millió dollárba került volna, de Blagojevich úgy vélte, ez létfontosságú beavatkozás lenne egy olyan államban, ahol a harmadikosok 40 százaléka rosszabbul olvas a korukban elvárt szintnél. „Ha az embernek saját könyvei vannak - mondta -, amelyek egyszerűen az élet adottságai, akkor ez hozzájárul egy olyan érzés kialakulásához, hogy a könyveknek szerepet kell kapniuk mindennapjainkban.”
Azaz minden Illinois-ban született gyerek egy hatvankötetes könyvtárral kezdte volna az elsőt. Vajon ettől mindjobban teljesítettek volna az olvasásfelmérőkön?
Nem valószínű. (Bár biztosan soha nem fogjuk megtudni: végül az illinois-i törvényhozók elvetették a tervet.) Elvégre a KGyLT-adatok nem azt állítják, hogy az otthoni könyvek miatt ír jó felmérőket a gyerek; csupán annyit állítanak, hogy korreláció van a kettő között.
Hogyan értelmezzük hát ezt a korrelációt? Íme egy jó eséllyel helyes elmélet: a legtöbb olyan szülő, aki sok könyvet vesz a gyerekének, már eleve okos és iskolázott. (És eszüket, valamint munkamoráljukat továbbadják gyerekeiknek.) Vagy talán sok figyelmet szentelnek az oktatásnak és a gyereknek úgy általában. (Ami azt jeleni, hogy olyan környezetet teremtenek, amely biztat a tanulásra, és meg is jutalmazza azt.) Az ilyen szülők azt hihetik - oly buzgó hittel, mint Illinois kormányzója hogy minden egyes gyerekkönyv a szárnyaló intelligenciához vezető bűvös talizmán. De valószínűleg tévednek.
A könyv valójában inkább árulkodó jele, és nem okozója az intelligenciának.
Mit mond tehát mindez a szülők fontosságáról úgy általában? Vegyük sorra ismét a nyolc KGyLT-tényezőt, amelyek korrelálnak az iskolai eredményekkel:
A gyereknek iskolázott szülei vannak.
A gyerek szülei magasan állnak a társadalmi és gazdasági ranglétrán.
A gyerek anyja harminc fölött volt, amikor megszülte első gyermekét.
A gyerek alacsony testsúllyal született.
A gyerek szülei angolul beszélnek otthon.
A gyereket örökbe fogadták.
A gyerek szülei járnak a szülői munkaközösségbe.
A gyereknek sok könyv van az otthonában.
És a nyolcat, amelyik nem:
A gyerek ép családban nő fel.
A gyerek szülei nemrégiben költöztek jobb környékre.
A gyerek anyja nem dolgozott szülés után, amíg a gyerek nagycsoportos nem lett.
A gyerek járt az Egérút nevű felzárkóztató programra.
A gyereket gyakran viszik a szülei múzeumba.
A gyereket gyakran elfenekelik.
A gyerek gyakran tévézik.
A gyerek szülei szinte mindennap olvasnak neki.
Kicsit túláltalánosítva a dolgot, az első lista arról szól, milyenek a szülők; a második meg arról, hogy mit tesznek. Az iskolázott, sikeres, egészséges szülőknek többnyire jó tanuló gyerekeik vannak; de annak mintha nem lenne jelentősége, hogy elcipelik a gyereket múzeumokba, elfenekelik, elküldik az Egérútba, gyakran olvasnak neki, vagy lehuppantják a tévé elé.
A gyereknevelési technikákkal megszállott szülők - és nevelési tanácsadók - számára ez talán hideg zuhany. A helyzet az, hogy a technikák fontosságát alighanem túlbecsülik.
Evvel nem azt akarjuk mondani, hogy mindegy, mit tesznek a szülők. Nyilván egyáltalán nem mindegy. A hézag a következő: mire a legtöbb ember kezébe vesz egy gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet, már rég késő. A legtöbb dolog, ami számít, már réges-rég eldőlt - ki vagy, ki a házastársad, milyen életet élsz. Ha valaki okos, szorgos, művelt, jól fizetett, és a házastársa is hasonló szerencsékkel van megáldva, akkor a gyerekeik jó eséllyel boldogulni fognak. (És valószínűleg az sem baj, ha az ember őszinte, figyelmes, szerető és érdeklődő.) De nem annyira arról van szó, hogy mit teszünk szülőként, hanem hogy kik vagyunk. Ebben a tekintetben egy zsarnokoskodó szülő sokban hasonlít a politikai jelöltre, aki azt hiszi, hogy pénzzel választásokat lehet nyerni, holott valójában a világ minden pénze sem segíti pozícióhoz a jelöltet, ha a szavazók nem kedvelik már eleve.
Bruce Sacerdote közgazdász az „Öröklődés és nevelés a gazdasági sikerek tükrében” című dolgozatában az öröklődés kontra nevelés vitához szól hozzá, megvizsgálva a gyereknevelés hosszú távú mennyiségi hatásait. Három örökbefogadási tanulmányra alapozta kutatását, két amerikaira és egy angolra, melyek mindegyike részletes adatokat tartalmazott az örökbe fogadott gyerekekről, a nevelőszüleikről és a biológiai szüleikről. Sacerdote azt tapasztalta, hogy az örökbefogadó szülők rendszerint okosabbak, iskolázottabbak és jobban fizetettek, mint a gyerekek biológiai szülei. Ám a nevelőszülők előnyös helyzete nem sokat lendített a gyerekek iskolai szereplésén. Mint ahogy azt a KGyLT-adatokból is láttuk, az örökbe fogadott gyerekek viszonylag gyenge felmérőket írnak; a nevelőszülők minden esetleges befolyását látszólag elnyomja a gének hatalma. De Sacerdote azt is kimutatta, hogy a szülők tehetetlensége nem tart örökké. Mire az örökbe fogadott gyerekek elérték a felnőttkort, sorsuk élesen más irányt vett, mint amit az intelligenciahányadosuk önmagában prognosztizált volna. Hozzájuk hasonló társaikhoz képest, akikről viszont nem mondtak le a szüleik, az örökbefogadottak nagyobb eséllyel mentek egyetemre, kaptak jól fizető állást, és vártak legalább huszonéves korukig a házasodással. Sacerdote azt a következtetést vonta le, hogy a nevelőszülők befolyása hozta meg végül a gyümölcsét.