Bepillantás Steven Levitt, a fiatal és ünnepelt közgazdász sajátos elméjébe
Stephen J. Dubner, New York Times Magazine, 2003. augusztus 3.
(Az eredeti cikk rövidítve megjelent az Élet és Irodalom 47. évfolyamának 35. számában, Petőcz György szerkesztésében és fordításában. A szöveget a lehetőség szerint felhasználtuk.)
Amerika legzseniálisabb fiatal közgazdásza - az idősebb szakmabeli ítészek legalábbis így gondolják - Chicago déli részén fékez a pirosnál. Június közepe van, süt a nap. Egy korosodó, zöld Chevy Cavalierrel közlekedik, aminek poros a műszerfala, és az egyik ablaka nem záródik jól, így az autó a pályán száguldva visszafojtott morgást hallat.
De most csend honol a kocsiban, és így délidő tájban az utcákon is: benzinkutak, végeláthatatlan beton, furnérlemez ablakkeretes téglaházak.
Idősödő hajléktalan közelíti meg az autót. Egy felirat van nála, abból derül ki, hogy hajléktalan és pénzt kér. A meleg időhöz túl vastag, szakadozott dzsekit és egy koszos piros baseballsapkát visel.
A közgazdász nem zárja be az ajtókat, nem araszol kicsit előre, de nem is kezd aprót keresve kotorászni. Nézi a hajléktalant, mintha egyirányú tükör lenne közöttük. Egy idő múltán a hajléktalan odébbáll.
- Jó fejhallgatója volt - mondja a közgazdász még mindig a visszapillantóba meredve. - Az enyémnél mindenesetre jobb. Egyébként nem látszott tőkeerősnek.
Steve Levitt valahogy másképpen nézi a dolgokat, mint az átlagember. Az átlag közgazdászhoz képest is másként. Attól függően, hogyan vélekedik az ember a közgazdászokról, ez lehet csodálatos vagy aggasztó adottság. Az átlagközgazdász orákulumként nyilatkozik minden pénzzel kapcsolatos kérdésről. De ha Levitt véleményét kérjük ki valami általános gazdasági kérdésről, ő valószínűleg csak kifésüli a haját a kezével a szeméből, és tudatlanságát hangoztatja. „Régóta nem teszek úgy, mintha mindent tudnék - mondja. - A gazdaságtan nagy részét nem ismerem, nem vagyok jó matematikus vagy kiváló ökonometrikus, és elméleteket sem tudok gyártani. Ha a tőzsde várható mozgásáról vagy a gazdaság jövőbeni tendenciáiról kérdeznek, ha azt kérdezik, a defláció jó-e vagy rossz, ha az adókról kérdeznek... szóval kész szélhámosság lenne azt állítanom, hogy bármennyit is konyítok ezekhez a dolgokhoz.”
Levitt szerint a közgazdaságtannak kiváló eszközei vannak a válaszadáshoz, viszont hiányokat mutat az érdekes kérdések terén. Az ő tehetsége abban rejlik, hogy fel tud tenni ilyen kérdéseket. Például: ha a drogkereskedők olyan sokat keresnek, miért laknak még mindig az anyjuknál? Mi a veszélyesebb: a pisztoly vagy az úszómedence? Mi volt a bűnözési statisztika elmúlt évtizedben tapasztalható javulásának igazi oka? Szívükön viselik-e az ingatlan ügynökök ügyfeleik érdekeit? Miért adnak a fekete szülők olyan neveket a gyerekeiknek, ami árt az előmenetelüknek? Csalnak-e a tanárok azért, hogy a teszteknél jobb osztályátlagokat produkáljanak? Korrupt-e a szumó sport?
És miből telik egy hajléktalannak ötvendolláros fejhallgatóra?
Sokak szerint - és Levitt kollégái között is szép számmal akadnak ilyenek - mindennek nem sok köze van a közgazdaságtanhoz, pedig Levitt csak alapkérdésére vezeti vissza az unalmassá váló tudományt: hogyan szerzik meg az emberek azt, amit akarnak, vagy amire szükségük van. Eközben kollégái többségével ellentétben nem fél személyes megfigyeléseiből és érdeklődéséből kiindulni (bár az integrálszámítástól tart egy kicsit). Megérzésekre hagyatkozik. Adatrengetegeket rostál át, és olyan történetekre bukkan, amikre őelőtte senki. Módot talál olyan hatásokat megmérni, amelyekről nagy közgazdászok kijelentették, hogy mérhetetlenek. S mindehhez fő érdeklődési területe - bár azt állítja, ő maga soha nem utazott benne - a csalás, a korrupció és a bűnelkövetés.
Ugyanakkor a hajléktalan fejhallgatója nem kötötte le túl sokáig. Mint később megjegyezte: „Talán csak egyvalamit bizonyított: ahhoz is túl szétszórt vagyok, hogy vegyek magamnak egy olyan fejhallgatót, amilyenre vágyom.”
Levitt lenne az első, aki beismerné, hogy némelyik témája a banalitás határát súrolja. De találékonysága és éleslátása révén nemhogy a margóra szorult volna, hanem ő mutatta meg kollégáinak, milyen jól alkalmazhatók saját eszközeik a tényleges világ elemzésére. „Levittet félistenként, a közgazdaságtan, de talán minden társadalomtudomány legkreatívabb embereként tisztelik - mondja Colin Cramer, a Kaliforniai Műszaki Intézet közgazdásza. - Olyan valakit testesít meg, amilyenné minden közgázra járó hallgató hiszi, hogy válni fog, de a végeszakadatlan matek általában kiöli belőlük a kreativitás szikráját. Nevezetesen amolyan entellektüel nyomozót, aki igyekszik a dolgok végére járni.”
Levitt egy egyre populárisabb szakterület populistája. Minden évben diáktömegek rohamozzák meg az elitegyetemek gazdasági szakait. A közgazdaságtanra úgy tekintenek, mint az intellektuális presztízs (elvégre Nobelt is lehet érte kapni) és a jól fizető sikerpályákra való gyakorlatias felkészülés eszményi ötvözetére (kivéve, ha Levitthez hasonlóan az oktatás mellett dönt az ember). Ráadásul a tőzsde folyamatos fetisizálásának és az Alan Greenspanről való folyamatos cikkezéseknek köszönhetően a gazdaságtan mindinkább jelen van az életünkben.
De a legnagyobb változás a tudományág berkein belül zajlik. A mikroökonómia és az empíria népszerűsége emelkedőben van a makroökonómia és az elmélet rovására. Az emberi viselkedést vizsgáló kutatók megkérdőjelezik magának a „homo ökonomikusznak”, az elvileg mindannyiunkban működő racionális döntéshozónak a fogalmát. A fiatal közgazdászok minden válfaja egyre inkább hajlik arra, hogy a való világból merítsen témát, és belekóstolgatnak a határterületekbe is - a pszichológiába, a kriminológiába, a szociológiába, sőt a neurológiába -, így próbálva széttépni a rabláncokat, melyek szakterületüket a matematikai modellekhez kötik.
Levitt mindenhova passzol, de sehol sem klappol. Észkombájn pillangó, akit még senkinek sem sikerült a gyűjteményébe tűznie - egyszer kapott állásajánlatot Clinton gazdasági csapatába, a Bush-kampánystáb pedig bűnügyi tanácsadónak próbálta becserkészni -, de széles körben tisztelik. „Steve nem igazán behaviorista közgazdász, bár azok is szívesen tudnák maguk között”, mondja Austan Goolsbee, aki közgazdaságtant tanít a Chicagói Egyetem MBA-képzésén. „Nem is az a régi vágású árelméleti fickó, de a chicagói fiúk örömest magukénak vallják. Nem is az a cambridge-i típus - Levitt a Harvardra, majd az M. I. T.-re járt -, de nagyon visszavárják maguk közé.”
Vannak persze kritikusai is. Daniel Hamermesh, a Texasi Egyetem elismert munkaerő-piaci közgazdásza kötelező olvasmányként adta diákjainak Levitt egyik tanulmányát, amely a legalizált abortusz és a bűnözés kapcsolatáról szól. „Alaposan elolvastam az eredetit is, meg a nyomtatásban megjelent változatot is, és esküszöm, egyetlen hibát sem találtam benne - mondja Hamermesh. - Ugyanakkor egy szavát sem hiszem el. Na és az az anyag a szumó birkózókról! Nem éppen húsba vágó téma, ha történetesen nem vagy japán és 250 kiló.”
Levitt 36 évesen, mindössze két év után lett a Chicagói Egyetem kinevezett professzora az ország legnagyobb elismerésnek örvendő közgazdasági tanszékén. Szerkeszti a szakma egyik legjelentősebb szaklapját, a Journal of Political Economy-t. És az Amerikai Közgazdasági Társaság nemrégiben neki ítélte a John Bates Clark kitüntetést, amivel kétévente díjazzák az ország legjobb, 40 évnél fiatalabb közgazdászát.
Rengeteget publikál szerteágazó témákban. De a tanulmány, amelyet John Donohue stanfordi jogászprofesszorral közösen írtak, s amelyben a bűnözés 90-es évek elejétől tapasztalható csökkenésének vagy 50 százalékát az abortusz korábbi felszabadításával magyarázták, nagyobb indulatokat kavart, mint az összes többi együttvéve. A gondolatmenet így hangzott: legnagyobb gyakorisággal pont azok a szegény, egyedülálló, fekete vagy tinédzser nők éltek az abortusz lehetőségével, akiknek gyerekei, ha megszülettek volna, nagyobb eséllyel váltak volna bűnözőkké. De mivel nem születtek meg, a bűnözés csökkenni kezdett azokban az években, amikor ők bűnözői fénykorukba léptek volna. Levitt az elméletét szóban a következő takaros kis szillogizmusba sűríti: „A nemkívántság ténye bűnözéshez vezet; az abortusz csökkenti a nem kívánt gyerekek előfordulását; az abortusz csökkenti a bűnözést.”
Levittnek akkor már több, bűnről és bűnhődésről szóló tanulmány volt a háta mögött. Egy, még egyetemistaként írott dolgozatára mindmáig gyakran hivatkoznak. A feltett kérdés lebilincselően egyszerű volt: csökkenti-e a bűnözést a rendőrök számának növelése? A válasz egyértelműnek tűnhet - igen -, de azelőtt senkinek sem sikerült bizonyítania: a rendőrök száma többnyire együtt növekszik a bűnözéssel, miáltal az állomány növelésének hatékonyságáról nehéz bizonyosat mondani.
Levittnek olyan eszközre volt szüksége, amely függetleníteni tudja egymástól a bűnözési statisztikákat és a rendőrségi verbuválást. A politikában talált rá a megoldásra. Észrevette, hogy az újraválasztásukért futó polgármesterek és kormányzók gyakran bővítik a rendőrséget. Ezekre az esetekre koncentrált, és eme növekmény pozitív hatásából kiindulva már bizonyítani tudta, hogy a rendőrség létszámának megnövelése csakugyan az erőszakos bűncselekmények csökkenéséhez vezet.
A tanulmányt később bírálat érte - egy másik hallgató súlyos matematikai hibát fedezett fel benne -, de Levitt zsenialitásához nem fért kétség. Levittet kezdték az egyszerű, okos válaszok mesterének tekinteni. Ő az a hapsi a burleszk-jelenetben, aki elnézi, ahogy a sok mérnök bütyköli a nem működő masinát - aztán rájön, hogy senkinek sem jutott eszébe bedugni a konnektorba.
Amikor Levitt amellett érvelt, hogy a rendőrség segít a bűnözés megfékezésében, senki nem haragudott meg rá. Amikor az abortuszról állította ugyanezt, az már más tészta volt.
A 2001-ben írott tanulmányban Levitt társszerzőjével, Donohue-val figyelmeztetett, hogy eredményeiket senki ne tekintse „az abortusz vagy a nők termékenységét befolyásoló állami politika melletti állásfoglalásnak”. Még azt is felvetették, hogy a bűnözést éppoly egyszerű lenne visszaszorítani, „ha jobb körülményeket biztosítanának a bűnözés csábításainak legjobban kitett gyerekeknek”.
Mégis, már magának a felvetésnek sikerült szinte mindenkit megsértenie. A konzervatívokat az bántotta, hogy valaki az abortuszt a bűnüldözés eszközének tekinti. A liberálisok a szegény és fekete nők felemlegetése miatt tiltakoztak. A közgazdászok pedig a módszertan hézagai láttán mérgelődtek. Hiszen a szillogizmusokkal könnyű trükközni. Pl.: minden macska élete véges; Szókratész meghalt; Szókratész macska volt.
„Számos területen borzasztóan okosnak tartom, nagyon is ügyel a fordított okság problematikájára” - mondja Ted Joyce, a Baruch College közgazdásza, aki kritikus recenziót írt az abortuszdolgozatról. - De ebben az esetben mintha nem vette volna figyelembe, vagy nem törődött volna vele eléggé.”
Miközben a hírmédia az abortusz-bűnözés sztorin csámcsogott, Levittet közvetlen támadások érték. Kikiáltották ideológusnak (a konzervatívok és a liberálisok egyaránt;, az eugenetika hívének, és rasszistának bélyegezték. Ő lett az ördög.
A valóságban egyik sem illik rá igazán. A politika nemigen érdekli, a moralizálás még kevésbé. Szívélyes, visszafogott, a nyugalma rendíthetetlen, magabiztos, de nem beképzelt. Tisztelik mint tanárt és kollégát egyaránt; sokan keresik a vele való együttműködést, és a széles érdeklődési körének köszönhetően gyakran dolgozik más terület szaktudoraival - ez sem gyakori a közgazdászok körében.
„Vonakodom kimondani, de a legjobb értelemben vett szélhámos - mondja Sudhir Venkatesh, a Columbia Egyetem szociológusa. - Ő a shakespeare-i bolond. A saját ötletéről elhiteti veled, hogy te találtad ki.” Venkatesh Levitt társszerzője volt a „Drogárus bandák pénzügyeinek gazdasági elemzése” című dolgozat kapcsán, amelyben kimutatták, hogy az átlagos nepper azért lakik az anyjával, mert a nettó keresete egyszerűen siralmas. A tanulmány egy adott banda pénzügyeit úgy elemezte, mint bármely más üzleti vállalkozásét, amire korábban még soha nem volt példa. (Az adatokat Venkatesh szerezte be egy volt bandatagtól.) „A téma feltérképezetlensége - adta Levitt a pléhpofát a dolgozat egyik változatában - talán részben annak tudható be, hogy eddig kevés közgazdász vállalkozott a bandák tanulmányozására.”
Levitt kisfiúsan selypít. Megjelenése (csoda)bogaras: kockás, gombos galléros ing, leírhatatlan khaki nadrág, fonott öv, kényelmes cipő. Zsebnaptárán az Országos Gazdaságkutatási Iroda logója díszeleg. „Jó lenne, ha évente nem csak háromszor vágatna hajat - mondja a felesége, Jeannette -, és ha nem a tizenöt éve vásárolt szemüvegét hordaná, ami már akkor sem volt divatban.” Gimnáziumi évei alatt jól golfozott, de azóta annyira elsorvadt, hogy saját bevallása szerint ő „a ma élő leggyengébb ember”, és otthon Jeannette-t kéri meg, hogy nyitogassa ki a befőttesüvegeket.
Más szóval, se a külseje, se a viselkedése nem utal arra, hogy ő korunk éceszgébere. Azt állítja, hogy semmi mást nem csinál, mint éjjel-nappal az íróasztalánál ül, és ilyen vagy olyan furcsa adatrengeteggel birkózik. Állítása szerint ingyen is ezt tenné (állítólag több mint kétszázezer dollárt keres évente), amit el is hisz neki az ember. Lehet, hogy csak a véletlen tette provokátorrá, de attól még provokátor.
Külön élvezi, ha rajtakaphat valakiket valami disznóságon. Egyik írásában olyan algoritmusokat készített, amelyek segítségével lefülelhetők azok az állami tanerők, akik csalnak a tesztekkel, vagyis feljavítják diákjaik eredményeit. „Azok az osztályok, ahol csalás történik, néhány dimenzió mentén szisztematikusan eltérnek a többi osztálytól - írták a »Csaló tanárok tettenérése« című munkájukban Levitt és társszerzője, Brian Jacob, a Kennedy Közigazgatási Iskola munkatársa. - Például a csaló osztályokba járó diákok jó eséllyel szokatlanul nagy javulást érnek el a csalás évében, de aztán a következő évben, ahogy a csalásnak köszönhető tündöklés megszűnik, szokatlanul kicsi javulások, vagy akár visszaesések tapasztalhatók.”
Levitt a chicagói iskolák teszteredményeit használta, ami már régóta a kutatók rendelkezésére állt. Rájött, hogy a tanárok többféleképpen csalhatnak. Ha valaki elég pofátlan (és hülye), akkor előre megadhatja a gyerekeknek a jó válaszokat. Vagy a teszt után kiradírozhatja a hibás válaszokat, és beírhatja a jókat. Egy megfontolt csaló vigyáz, nehogy nagyon hasonlók legyenek a dolgozatok. Levitt azonban túljárt az eszükön. „A gyanús válaszsorok elemzésének első lépéseként meg kell becsülni, hogy a gyerekek milyen valószínűséggel adnak ilyen vagy olyan válaszokat az egyes kérdésekre - írta. - A becslést egy multinominális logitmodellel végeztük a korábbi teszteredmények adatai alapján, demográfiai és szocioökonómiai mutatókat használva magyarázó változóként.”
Így hát Levitt megmért néhány tényezőt - az adott kérdés nehézségi foka, a nehéz kérdésekre adott jó válaszok és a könnyű kérdésekre adott rossz válaszok gyakorisága, hogy milyen fokon korreláltak egyes válaszok egy osztályon belül és beazonosította a tanárokat, akik szerinte csalnak. (Talán éppoly értékes eredmény, hogy a jó tanárokat is meg tudta nevezni.) A Chicagói Oktatási Rendszer nemhogy nem vitatta Levitt eredményeit, de meg is hívták az iskolákba a tesztek újraírására. Mindennek eredményeképpen a csaló tanárokat kirúgták.
Aztán ott van a készülő tanulmánya: „Miért is szorult vissza a bűnözés a 90-es években: Négy tényező, amely magyarázatot ad a csökkenésre, és hét, amely nem.” Levitt szerint a bűncselekmények gyakoriságának csökkenése a több rendőrnek, a több rabnak, a crackjárvány elcsitulásának, valamint a legalizált abortusznak tudható be.
Az egyik tényező, amely nézete szerint valószínűleg nem nyomott semmit a latban, az az innovatív rendőrségi stratégia volt, amit New Yorkban Rudolph Giuliani és William Bratton vertek nagydobra.
- Szerintem - mondja Levitt nagyjából én lehetek az egyetlen, aki így vélekedik.
Levitt minneapolisi családja bővelkedik a kissé szokatlan vívmányokban. Apja orvosi kutató, és elismert szaktekintély a bélgáz területén. (Hogy őt magát idézzem, ő az, aki „tudja, honnan fúj a szél, és ismeri a dörgést”.) Robert May, Levitt egyik nagyonnagybátyja írta a „Rudolf, a vörös orrú rénszarvas”-t - mármint a könyvet; a dalt később egy másik nagyonnagybácsi, Johnny Marks szerezte.
A Harvardon Levitt a lótenyésztésről írta diplomamunkáját, és summa cum laude végzett. (Még ma is bolondja a lóversenynek. Szerinte csalnak, ezért kidolgozott egy fogadási szisztémát - részleteit nem árulja el amelynek segítségével hasznot tud húzni a korrupcióból.) Két év vezetési tanácsadói munka után jelentkezett doktorira az M. I. T.-n, ami főként a sok matematikáról volt híres. Egyetemista korában Levitt egy, azaz 1 matematikai tanegységet vett fel, és azt is elfelejtette. A doktoranduszként hallgatott első előadáson a táblán lévő képletre mutatva megkérdezte a mellette ülőt, hogy van-e különbség a függőleges egyenes és a kunkori integráljel között. „Te aztán nagy szarban vagy”, jött a válasz.
„Diáktársai legyintettek rá, azt gondolták, a fickó reménytelen”, mondja Austan Goolsbee chicagói közgazdász, aki szintén csoporttársa volt akkoriban. Levitt azonban a saját útját járta. Társai egész éjjel matekfeladatokat oldottak meg, igyekezve jó jegyeket szerezni. Ő kutatott és írt éjszaka. „Úgy gondoltam, hogy ebben a szakmában akkor lesz sikeres az ember, hajó cikkeket ír - mondja. -Nekifogtam.”
Néha egy kérdésből indult ki. Máskor egy adathalmazon akadt meg a szeme. Az egyik nyarat azzal töltötte, hogy több év kongresszusi választásainak eredményeit gépbe vitte. (Levitt mostanság azért panaszkodik, mert nem tudja rávenni hallgatóit az adatrögzítésre, hiszen olyan sok adat könnyedén elérhető az interneten.) Pusztán lanyha érdeklődés vezérelte, kíváncsi volt, miért választják olyan gyakran újra a már hivatalban lévőket.
Aztán rábukkant egy politológiai könyvre, amelyben a szerzők azt állították, hogy a választásokat a pénz dönti el, és kész. „A választási eredményeket a kampánykiadás függvényeként próbálták értelmezni - emlékszik vissza. - Teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy az adakozók eleve csak olyan kihívókat támogatnak, akik esélyesek a győzelemre, és a hivatalban lévők akkor költekeznek igazán, ha valószínű, hogy vesztenek. Önmagukat is meggyőzték az okozatiságról, pedig így visszagondolva teljesen kézenfekvő, hogy a hatás csak látszólagos.”
Levittnek legalábbis kézenfekvő volt. A cikk vázlata öt perc alatt megszületett az agyában. „Teljes pompájában ott virított a fejemben”, mondja.
A gond ott kezdődött, hogy az adatokból nem derült ki, melyik jelölt jó, és melyik jelölt rossz. Következésképpen képtelenség volt megmérni a pénz hatását. Akárcsak a rendőrök száma kontra bűnözési statisztika rejtvény esetén, itt is trükközni kellett az adatokkal.
Mivel az adatokat ő maga gépelte be, rájött valamire: ugyanaz a két jelölt gyakran többször is megmérkőzik egymással. Csak ezen választások adatait elemezve Levitt valóságos eredménnyel tudott szolgálni: a pénz hatása a választások kimenetelére mindössze tizedrésze annak, mint amit addig hittek.
Doktorandusz volt, soha senki nem hallott még róla, de elküldte a dolgozatot a Journal of Political Economy-nak - az egyik tanára azt mondta, már a próbálkozás is kész őrültség -, ahol aztán publikálták. Három év alatt szerezte meg a PhD-jét, de az értékrendje miatt „láthatatlan” volt a tanszéken, „egy nagy nulla”. Ekkor hozta a sors azt, amit ma már pályafutása fordulópontjának tekint.
Jelentkezett a Society of Fellowsba, a tekintélyes harvardi entellektüel-klubba, amely mindenféle konkrét elvárás nélkül három évig fizetést ad fiatal kutatóknak, hogy dolgozzanak, amin szeretnének. Levitt esélytelennek érezte magát. Hogy mást ne mondjunk, nem tartotta magát entellektüelnek. A felvételi beszélgetés idősebb kutatókkal, világhírű filozófusokkal, természettudósokkal és történészekkel zajlott vacsora közben. Levitt félt, hogy az első fogásra elegendő mondandója sem lesz.
Ehhez képest nagy formában volt. Bármilyen téma merült fel - az agy, a hangyák vagy a filozófia -, beugrott neki valami velős olvasmánya a dologról. Sziporkázott, ahogyan még soha. Amikor arról mesélt, hogyan lovizott két nyáron át otthon, Minnesotában, már falták minden szavát!
Végül az egyikük - zavarba ejtő módon - azt mondta: „Valahogy nem vagyok képes megragadni a munkája vezérfonalát. Meg tudná magyarázni?”
Levittnek elakadt a szava. Fogalma sem volt, mi lehetett munkájának a vezérfonala, ha egyáltalán volt neki.
Amartya Sen, a későbbi Nobel-díjas közgazdász közbeszólt, és szépen összefoglalta, ő miben látja Levitt munkájának vezérfonalát. Igen, mondta Levitt lelkesen, ez a vezérfonal. Egy másik kutató ekkor más ötlettel állt elő. Igaza van, mondta Levitt, ez a vezérfonal.
És ez így ment, közösen rágták a csontot, míg Robert Nozick filozófus közbe nem vágott. Ha Levittnek lett volna akkoriban szellemi eszményképe, Nozick lett volna az.
- Hány éves, Steve? - kérdezte.
- Huszonhat.
- Huszonhat éves - fordult Nozick a többi tudóshoz. - Minek neki vezérfonal? Lehet, hogy az a fajta hatalmas tehetség, akinek nincs is rá szüksége. Kérdéseket fog kitalálni és megválaszolni, és ez bőven elég lesz.
A Chicagói Egyetem Közgazdaságtan Tanszékén volt egy híres vezérfonal - A Szabadpiacok Evangéliuma, kissé konzervatív beütéssel és így Levitt akár idegenkedhetett is volna tőle. Meglátása szerint Chicagóban, a mélyenszántó gondolatok és nagyszabású felfedezések városában elméleteket gyártanak, míg az ő asztala az empíria, a szellemes gondolatmenet és a „helyes, de alapvetően súlytalan felfedezések”.
De Chicagóban ott volt Gary Becker. Levitt szemében Becker az elmúlt 50 év legjelentősebb közgazdásza. Becker már jóval azelőtt szokatlan területeken alkalmazta a mikroökonómiát, hogy ez divatossá vált volna, kiváltképpen a család és a bűnözés témakörében. Beckert éveken keresztül démonizálták - egy olyan kifejezése, hogy a „gyermekek ára”, riasztók százait aktiválta. „Pályám során sokat nyeltem olyanoktól, akik munkámat ostobának vagy semmitmondónak tartották, vagy egyszerűen csak nem érezték, hogy köze lenne a közgazdaságtanhoz”, mondja Becker. Chicago azonban támogatta; ő kitartott, és 1992-ben Nobel-díjat kapott. És ő lett Steve Levitt példaképe.
Becker azt mondta Levittnek, hogy Chicagóban remek környezetre találna. „Nem mindenki ért egyet valamennyi eredményével, de abban egyetértünk, hogy érdekes dolgokat művel, és ebben támogatni fogjuk”, mondta Levittnek.
Levitt megtapasztalta, hogy a Chicagói Egyetemen nem pusztán tudományos támogatásra számíthat az ember. Egy évvel azután, hogy munkába állt, a felesége megszülte első gyermeküket, Andrew-t. Egy nap, nem sokkal Andrew egyéves születésnapja után, a kisfiú enyhén belázasodott. Az orvosuk fülgyulladást diagnosztizált. Amikor másnap reggel hányni kezdett, a szülei bevitték a kórházba. Másnapra végzett vele a gennyes agyhártyagyulladás.
A megrázkódtatás és a gyász közepette Levittnek egy egyetemi kurzust kellett volna tartania. Gary Becker - a hetvenedik életévéhez közelítő Nobel-díjas - ugrott be helyette. Egy másik kolléga. D. Gale Johnson részvétlevele olyannyira meghatotta Levittet, hogy a mai napig fejből fel tudja mondani.
Levitt és Johnson, egy nyolcvanas éveit taposó agrárközgazdász, rendszeresen beszélgetni kezdtek. Levitt megtudta, hogy Johnson lánya volt az első amerikaiak egyike, aki kínai kislányt fogadott örökbe. Hamarosan Levitték is örökbe fogadtak egy kislányt, és az Amanda nevet adták neki. Amandán kívül azóta született egy lányuk, aki már hároméves, és egy fiuk. De Andrew halála különböző módokon jelen volt mindennapjaikban. Levitték szoros barátságot kötöttek annak a kislánynak a családjával, aki számára Andrew máját felajánlották. (A kisfiú szívét is felajánlották, de a baba, aki kapta, meghalt.) És, ami nem meglepő egy olyan tudóstól, aki életszagú témákat kutat, Andrew halála Levitt munkájára is kihatással volt.
Jeannette-tel együtt csatlakoztak a gyászoló szülők önsegítő csoportjához. Levittet szíven ütötte, milyen sok gyerek fullad meg úszómedencékben. Az effajta halál nem kerül be az újságokba - szemben mondjuk egy olyan gyerekkel, aki pisztollyal játszott, és úgy halt meg.
Levittet elfogta a kíváncsiság, és a beszédes számok nyomába eredt. Felfedezését egy cikkben írta össze a Chicago Sun-Times számára. Intuícióval ellentétes mélabús megállapításra jutott, hírnevét is az ilyeneknek köszönheti: „Ha valakinek van otthon egy fegyvere és egy úszómedencéje, körülbelül százszoros az esélye annak, hogy a gyerekével inkább a medence végez, mint a fegyver.” Hogy a tragédiáról elterelje a figyelmét, Levitt új hobbira tett szert: régi házakat pofozott ki és adott el lakóhelyén, Oak Parkban. Ebből a tapasztalatból új dolgozat született, ezúttal az ingatlanpiacról. Ez a legchicagóibb írása, kis kiruccanás az árelmélet világába, ami talán annak a jele, hogy az egyetem is van akkora hatással rá, mint ő az egyetemre. De Levitt nem lenne Levitt, ha nem vitt volna bele pár gondolatot a visszaélésekről is.
Az eladók ingatlanügynökeivel tárgyalva rájött, hogy azok sokszor burkoltan arra biztatták, ajánljon kevesebbet. Ezt furcsának találta: az ingatlanügynöknek nem az eladó érdekeit kéne szem előtt tartania? Aztán kicsit jobban elgondolkodott az ügynökök szerepén. Mint annyi más „szakértőről” (autószerelőkről és tőzsdeügynökökről, hogy ne menjek messzire), az ingatlanügynökről is azt tartják, hogy a laikusoknál jobban ismerik a piacot. A tulajdonos jobban teszi, ha elhiszi, amit az ügynökétől hall. Így ha az ügynök egy alacsony árajánlatot hoz, és azt állítja, hogy ennél sokkal többre nem is lehet számítani, a tulajdonos hajlik ezt elhinni. Ám Levitt kimutatta, az egész azon múlik, hogy „az ügynök csak csekély százalékot kap az ár felsrófolásából eredő értéknövekményből”. Akár a jutalékát lefölöző bróker vagy a sápot felmarkoló bukméker, az ügynök is egyszerűen csak üzletel akar kötni, mindegy, milyet. Ezért ösztökélik a tulajdonosokat a gyors és áron aluli eladásra.
Bárcsak kimutatható lenne ez az összefüggés. Levitt ismét szellemes módszerre bukkant. Összegyűjtötte bő ötvenezer házeladás adatait az illinois-i Cook megyéből, majd összehasonlította azokat az eseteket, amelyekben az ügynökök a saját házukat adták el, azokkal, amikor másoknak dolgoztak. Kiderült, hogy az ügynökök házai tíz nappal hosszabb ideig voltak a piacon, és két százalékkal többért keltek el.
Egy nyári nap késő délutánján Levitt az irodájában ül, az egyetem egyik neogótikus monstrumának a legmélyén. A plafonon foltok éktelenkednek, és pereg a vakolat az ablak körül. Levitt épp az imént tért vissza a Stanfordon töltött alkotói szabadságából, és az íróasztalán óriási zűrzavar uralkodik: könyvek és folyóiratok tornyai, egy zöld csőrös pohár, és egy pici, narancsszínű sípolós víziló.
Ilyenkor fogadja a hallgatókat. Levitt Mountain Dew-t iszik, és halkan beszél. Némely hallgató kutatási feladatért jelentkezik, mások tanácsért fordulnak hozzá. Egyikük épp most fejezte be a szakdolgozatát: „A gyenge gazdaság idején történő diplomázás munkaerő-piaci következményei”. Levitt úgy véli, szakdolgozatnak kiváló. De az ifjú hölgy publikálni szeretné.
- Az a gond, hogy úgy ír, mint egy egyetemi diák -mondja Levitt. - Valójában egy történetet akarunk elmondani. Be kell vetni a meseszövés trükkjeit, sejtetni kell, hogy mi következik. Azt akarjuk, hogy az olvasó egy adott úton induljon el, így amikor szembesül a végeredménnyel, megérti és elhiszi. Ugyanakkor őszintén fel kell vállalnunk a gyengeségeinket is. Az emberek sokkal megbocsátóbbak a világosan látszó gyengeségekkel szemben, mint azokkal szemben, melyeket takargatunk. És ez így is van rendjén.
Őszintén fel kell vállalnunk a gyengeségeinket. Vállalta már díjnyertes tudós annyira őszintén a gyengeségeit, mint Steven Levitt? Azt állítja, nem ért sem a közgazdaságtanhoz, sem a matekhoz. Ő a kis gondolkodó korunk nagy gondolkodói között. Még a bolognai szószt sem tudja kinyitni otthon, csórikám.
Barátai szerint Levitt önpocskondiázását egyszerre vezérli őszinteség és taktika. Tudós körökben a közgazdászok büszkén vállalják, hogy ők egy marcona fajta legmarconább egyedei. Ha valaki a „A leggyengébb láncszem”-ről és a szumóról ír tanulmányt (az előbbiben a játékosok diszkriminálják latinó és túlkoros társaikat, de a feketéket és a nőket nem, az utóbbiban pedig a birkózók gyakran megbundázzák a meccseket egymás között, így optimalizálva a tornán elért helyezésüket), akkor jobban teszi, ha nem pöffeszkedik.
Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem önpocskondiázásról van szó. Talán inkább önostorozásról. Lehet, hogy Steven Levitt másra sem vágyik, mint maga mögött hagyni „butuska”, „banális” és „sekélyes” témáit.
Most éppen fekete nevekről ír dolgozatot, és azt mondja, jó nyomon van. Arra volt kíváncsi, hogy a tipikus fekete neveket viselők elszenvednek-e valamiféle gazdasági hátrányt. A válasza nemleges, ami ellentétes más kutatók friss eredményeivel. De most itt van egy fogósabb kérdés: a fekete kultúra oka vagy következménye a faji egyenlőtlenségnek? Egy közgazdász számára, még Levitt számára is, ezek ismeretlen vizek - „a kultúra számszerűsítése”, ahogy ő maga fogalmaz. Kemény dió, zavaros, talán lehetetlen vállalkozás, de szerfelett bizsergető, mondja.
Este, amikor az Eisenhower gyorsforgalmin tartottunk az egyetemről Oak Parkban lévő otthona felé, készségesen beszélt jövőjéről Cavalierje bánatos berregése kíséretében. Ahhoz nem fűlik a foga, hogy tőzsdei spekuláció vagy kormányzati állás kedvéért otthagyja az egyetemi életet (bár lehet, hogy mellékesen alapít egy vállalatot csaló tanárok lefülelésére). Állítólag minden közgazdasági tanszék szívesen lecsapna rá. De a fa, amelyet Jeannette-lel ültettek, amikor Andrew meghall, már túl nagy ahhoz, hogy magukkal vigyék. Az embernek az az érzése támad, Levitt egy időre lecövekel Chicagóban.
Azt mondja, vannak fontos problémák, amelyeknek megvizsgálására felkészültnek érzi magát. Mint például? „Adócsalás, pénzmosás. Szeretnék felállítani egy eszközrendszert, amelynek segítségével elkaphatjuk a terroristákat. Ez a cél, mármint. Nem tudom még pontosan, hogyan fogok neki. De a megfelelő adatok birtokában biztosan megtalálom a megoldást.”
Talán csodálkozhatunk, ha egy közgazdász a terroristák elfogásáról sző álmokat. De nem jobban, mint az a chicagói tanár, akit behívattak, mert egy cingár, vastag szemüveges kutató algoritmusa alapján kiderült, hogy csalt az iskolai tesztnél, és emiatt kirúgják. Steven Levitt talán önmagában nem hisz maradéktalanul, de egyvalamiben igen: hazudhatnak a tanárok, a bűnözők, az ingatlanügynökök, a politikusok és még a CIA elemzői is. De a számok soha.