Füstbe ment szer. Mi történt a crack kokainnal?
2005. augusztus 7.
Aki csak a hírműsorok alapján tájékozódik, az alighanem úgy gondolja, hogy a crack kokain már a múlté. Aki azonban az adatokra hagyatkozik, másfajta következtetést vonhat le.
Egy crackhez hasonló drog használatának és hatásának a mérése nem könnyű feladat. Nincs kormányzati honlap a crackkel kapcsolatos adatokról, és a kereskedők kikérdezése aligha ad megbízható eredményt. Hogyan járhatunk hát utána az igazságnak a crackhasználatot illetően? Egyfelől vehetjük a tökéletlen, de hiteles közelítéseket, úgymint a kokainnal kapcsolatos letartóztatások, a sürgősségi osztály látogatottsága, illetve az elhalálozások. A témával foglalkozó hírekkel ellentétben ezeknek a száma még mindig megrázóan magas. A kokainnal kapcsolatos letartóztatások például mindössze 15 százalékkal csökkentek az 1980-as évek vége óta, amikor a crack virágkorát élte. A kokain okozta halálesetek és azok száma, akik a kokain miatt keresik fel a sürgősségi osztályt, még magasabb is, mint akkor volt. Ha ezeket a közelítéseket valami értelmes módon kombináljuk, használható crack-mutatót hozhatunk létre.
És mit fed fel ez a mutató? Hogy a 80-as évek elejéig senki nem élt crackkel, de 1985-ben őrült módon megugrott a fogyasztás, és 1989-re elérte a csúcsot. Hogy a nyugati parton bukkant fel először, de aztán az északkeleti államokban és New Yorkban, New Jerseyben, Pennsylvaniában terjedt el a leginkább. És hogy feltűnően megugrott tőle a fegyveres erőszak gyakorisága, különösképpen a fiatal fekete férfiak körében, akik közül a legtöbb utcai crack kereskedő kikerült. A crack piac virágzása idején a 13 és 17 év közötti feketék körében az emberölések száma több mint négyszeresére nőtt. De talán a crack-mutató által tartogatott meglepetések közül a legérdekesebb, hogy még 2000-ben is - ennél későbbről nem állnak rendelkezésre a mutatóhoz szükséges adatok - az amerikaiak körülbelül 70 százalékát szívták el annak, amit a crack fogyasztás csúcsán.
Ha még mindig ennyi crack cserél gazdát, miért van az, hogy alig hallunk róla? Mert a crackhez köthető erőszak jobbára eltűnt. És a crack leginkább az erőszak révén került a középosztály figyelmének középpontjába. Mitől szűnt meg az erőszak? Az egyszerű közgazdaságtan törvényeitől. Többnyire a városok utcai bandái terjesztették a crack kokaint. Eleinte a tennék iránti kereslet az eget verdeste, a várható haszon nemkülönben. A legtöbb, crackhez köthető gyilkosságot történetesen nem a nagymamikat drogravalóért kirabló narkósok követték el, hanem a terepharcban az egymást - és talán pár bámészkodót - lelövő kereskedők.
Ám a piac gyorsan megváltozott. A drog romboló hatása szembetűnővé vált, a fiatalok látták, milyen károkat okozott a crack az idősebb élvezőiben, és egyre inkább távol tartották magukat tőle. (Egy nemrégiben készült felmérés kimutatta, hogy manapság a crack használat háromszor olyan gyakori a harmincas éveik végét taposó emberek között, mint a húsz év körüli fiatalok körében.) A kereslet esésével megindult az árháború, ami lefaragott a haszonból. És ahogy egyre zsugorodott a bezsebelhető összeg, az erőszak is alábbhagyott. A fiatal bandatagok továbbra is árulják a cracket az utcasarkon, de ha egyszer egy sarok veszít az értékéből, akkor már nincs ami ösztönözze őket, hogy öljenek vagy meghaljanak érte.
Hogy lehet hát, hogy a crack fogyasztás még mindig ilyen magas? A válasz egy részét talán a földrajz szolgáltatja. A mutató szerint a partoktól távol eső államokban, mint Arizona, Minnesota, Colorado és Michigan, a fogyasztás még magasabb is az egykorinál. Ám az igazi választ ugyanaz az árváltozás szolgáltatja, ami a kereskedésből is kiölte az erőszak egy részét. Az ár körülbelül 75%-ot esett a csúcshoz képest, ami érdekes fogyasztási szokásokat eredményezett: kevesebben élnek a szerrel, de ezek több cracket szívnak. Gazdasági szempontból ez is tökéletesen racionális. Ha valaki szenvedélyes crack-élvező, és az ár az egynegyedére esik, akkor az illető négyszer annyi anyagot engedhet meg magának.
Ám miközben a crack társadalmilag kevésbé ártalmas narkotikummá nőtte ki magát, az árusítását büntető törvények nem változtak. Amikor a Nemzeti Kosárlabda Szövetség toborzása során az első körben kiválasztott Len Bias 1986-ban meghalt kokain-túladagolásban, az országos felháborodást követően a Kongresszus megszavazott egy törvényt, amely minimum öt év letöltendő börtönbüntetést szabott ki mindössze öt szemcsényi crack áruba bocsátásáért; por formában 500 gramm kokaint kéne eladni ugyanezért a büntetésért. Ezt a féloldalasságot gyakran illették már a „rasszista” jelzővel, hiszen aránytalanul sok feketét juttat börtönbe.
Szó mi szó, egy ilyen törvénynek alighanem értelme is volt akkoriban, amikor egy gramm crack csakugyan sokkal súlyosabb társadalmi pusztítást végzett, mint egy gramm por formájú kokain. De ma már nincs. Len Bias ma 40 éves lenne, és a Boston Celtics már rég elbúcsúzott volna tőle, megköszönve addigi munkáját. Talán időszerű lenne ugyanezt tenni a halála ihlette törvénnyel is.
Az igazság odabent van?
A professzor, aki egész életében önmagán kísérletezett
2005. szeptember 11.
Seth Roberts 52 éves pszichológiaprofesszor a Kaliforniai Berkeley Egyetemen. Ha valaki 25 évvel ezelőtt ismerte Robertset, alighanem gondokkal küszködő férfiként él emlékeiben. Ellepték a pattanások, és általában túl korán ébredt, amitől aztán folyton kimerült volt. Depresszióval ugyan nem küzdött, de nem is volt mindig rózsás hangulatban. És a legtöbb fejfájást a túlsúlya okozta számára: 178 centijével 100 kilót nyomott.
Akit manapság hoz össze a sors Seth Robertsszel, az egy tiszta bőrű, kipihent, módfelett rokonszenves, 80 kilós férfit lát, aki tíz évet letagadhatna a korából. Hogy történt mindez?
Roberts egyetemista korában kezdődött az egész. Először az a remek ötlete támadt, hogy a személyes problémáiból kutatási témákat farag. Aztán elhatározta, hogy a saját testét fogja laboratóriumnak használni. Így kezdte meg minden idők egyik leghosszabb tudományos önkísérleti szeánszát - amely során nem csupán többet bökdöste, piszkálta, és méricskélte magát a tanácsosnál, de időközben precízen feljegyzett minden egyes mért adatot is.
Jóllehet az önkísérlet aligha számít újdonságnak a tudományos életben, ritkán alkalmazzák. Sok mai tudós elveti, mint közel sem eléggé tudományos módszert: nem áll rendelkezésre kézenfekvő kontrollcsoport, és nem könnyű ún. kettősvak kísérletet kivitelezni, ha a kutató és az alany egy és ugyanaz a személy. De vajon elképzelhetetlen, hogy az önkísérletnek előnyére válhat nem teljesen tudományos mivolta? Kiváltképp orvosi területen számos laboratóriumi tudományos kísérletről utólag kiderül, hogy aláásta a rossz módszertan vagy a szemérmetlen önérdek. Roberts esetében az önérdek kiugróan magas, de legalább nyilvánvaló. A módszertana oly egyszerű - próbálkozzunk egymillió megoldással, amíg az egyik bejön hogy tökéletesen átláthatóvá teszi a kísérletet.
Bizonyos szempontból az önkísérletezés inkább a közgazdaságtanra hasonlít, mint az egzakt tudományokra. Mivel a közgazdászoknak sem adatik meg, hogy véletlenszerű kísérleteket folytassanak, gyakran kénytelenek az amúgy is rendelkezésre álló adatokra támaszkodni. Vegyünk egy közgazdászt, aki szeretné megmérni a bebörtönzés hatását a bűncselekmények gyakoriságára. Az lenne ideális számára, ha pár véletlenszerűen kiválasztott állam egyszer csak szabadon engedne 10 000 rabot, míg néhány másik, véletlenszerűen kiválasztott állam 10 000 embert hűvösre tenne. Az efféle tökéletes kísérlet hiányában közgazdászunk kénytelen ügyesen megválasztott közelítésekkel dolgozni - mint például a különböző államok ellen indított perek a börtönök túlzsúfoltsága miatt, amelyek végül nagyszámú, lényegében véletlenszerűen kiválasztott rab szabadlábra helyezéséhez vezetnek. (És igen, ezekben az államokban a rabok szabadon bocsátását követően megugrik a bűnözés.)
Keresve sem találnánk az adatgenerálásnak opportunistább módját saját testünk kihasználásánál. Roberts kicsiben kezdte, a pattanásainál, aztán a hajnali ébredése került terítékre. Több mint 10 év kísérletezésébe került, de végül rájött, hogy reggeli álmatlanságának elejéi tudja venni, ha előző délelőtt sok természetes fénynek teszi ki magát, kihagyja a reggelit, és legalább nyolc órát áll a lábán a nap folyamán.
Még ennél is különösebb megoldást talált hangulatának feldobására: legalább egy óra reggeli tévézés, különösen életnagyságú beszélő fejek nézése - de este soha. Miután rátalált a megoldásra, Roberts sok más tudóshoz hasonlóan a kőkorszakban kereste a magyarázatot. Az antropológiai kutatások arra következtetnek, hogy az ősemberek sokat látták egymás arcát a délelőtt folyamán, de sötétedés után szinte alig, és Roberts tévézése is ezt a mintát utánozta.
Szintén a kőkorszakból merített, amikor a súlyszabályozási rendszerét kidolgozta. Az évek folyamán próbálkozott szusi diétával, csőtészta diétával, napi öt liter vízdiétával, és sok mással. Mind vagy hatástalannak, vagy hosszú távon túl nehéznek, unalmasnak bizonyultak. Ekkorra már magáévá tette azt az elméletet, mely szerint testünket egy „szabályozó központ” vezérli, egy amolyan kőkorszaki termosztát, amely beállítja minden egyes ember optimális testsúlyát. Ám ez a termosztát pont fordítva működik, mint az, amelyik az otthonunkban található. Amikor a lakásunk kihűl, a termosztát bekapcsolja a kazánt. De a szabályozó központ elméletének Roberts-féle értelmezésében ha kevés az élelem, kisebb az éhség, és akkor éhezünk meg igazán, ha bőségesen akad ennivaló.
Fonákul hangozhat, mintha az otthoni kazánt úgy állítanánk be, hogy csak nyáron fűtsön. De van egy lényeges különbség a hő és a kalória között: míg arra nincs mód, hogy a lakásunkban lévő hőt tároljuk a következő télre, arra van, hogy a ma elfogyasztott kalóriát eltegyük későbbre. Úgy hívják, háj. E tekintetben a háj olyan, mint a pénz: megkereshetjük ma, betehetjük a bankba, aztán majd kivesszük, ha szükség van rá.
A szűkös időkben - amikor a következő étkezés a vadászat sikerén múlott, és nem egy sikeres telefonhíváson a Pizza Huthoz - ez a szabályozó rendszer létfontosságú volt. Lehetővé tette, hogy az ember a hájmegtakarításait akkor költse el, amikor fogytán volt az élelem, és a bőség idején kössön le betéteket. Roberts meggyőződése szerint ezt a rendszert egy hatásos jelrendszer egészítette ki: amikor olyan ételt eszünk, amely ízletes (ami a bőség idejével korrelál) és ismerős (ami azt jelenti, hogy ilyen ételt már korábban is ettünk, és hasznunkra vált), a testünk kiköveteli, hogy a lehető legtöbb kalóriát raktározzuk el belőle.
Roberts megértette, hogy ezek a jelek feltételes reflexeket váltottak ki - éppoly megbízhatóan, mint Pavlov csengője amelyek egykoron jó szolgálatot tettek az emberiségnek. Ma azonban, legalábbis azokon a helyeken, ahol folyamatos lehetőség kínálkozik az evésre, ezek a jelzések egy jó zsíros problémához vezetnek: a féktelen habzsoláshoz.
Így aztán Roberts megpróbálta kijátszani a kőkorszaki rendszert. Mi lenne, ha takarékon tartaná a termosztátot azáltal, hogy kevesebb íz-jelet küld neki? Kézenfekvő megoldás lett volna soványan étkezni, de ez nem keltette fel az érdeklődését. (Igazság szerint igazi haspókkal van dolgunk.) Rengeteg kísérletezés után felfedezett két szert, ami képesnek bizonyult átverni a szabályozó rendszert. Napi pár evőkanál ízesítetlen olaj (kanolát vagy extra kalóriaszegény olívaolajat használt) az étkezések között juttatott némi kalóriát a szervezetébe, de nem indította be a jelzést a tárolásra. Néhány deci cukros víz (gyümölcscukor granulátumot használt, aminek alacsonyabb a glikémiás indexe, mint a szukróznak) ugyanezt a hatást eredményezte. (Az édes. úgy tűnik, nem számít „íznek” testünk kalória-jelzésrendszerében.)
Roberts döbbenetes eredményeket tapasztalt. Leadott 20 kilót, és azóta se szedte vissza. Nagyjából akkor és azt ette, amikor és amit csak akart, de sokkal kevésbé gyötörte az éhség, mint azelőtt. Barátai és kollégái is kipróbálták a diétát, többnyire hasonló eredménnyel. Az étrendje kielégít pár követelményt, amit a közhasználatban lévő diéták többsége nem: könnyű betartani, tudományos elméleten nyugszik, és ami a legfontosabb, Roberts nem maradt közben éhes.
A tudományos társadalomban Roberts önkísérletének megvannak a maga kritikusai, de a komoly csodálói is. Az utóbbiak közé tartozik a nagyra becsült pszichológus, Robert Rosenthal, aki dicsérte Robertset, amiért a „megerősítés keresése helyett, vagy legalábbis mellett, felderítői szellemben vette szemügyre az adatokat”, és amiért úgy tekintett az adatelemzésre, mint „lehetőségre, hogy meglepetéssel szembesüljön”. Rosenthal egészen odáig ment. hogy elképzelte, amint „valamikor a jövőben az »önkísérletezés« új részidős (vagy akár teljes idős) munkakör lesz”.
De vajon Seth Roberts furcsa megoldása a testsúlyproblémára - ő a Kánaán diéta nevet adta neki - tényleg be fog válni a milliók számára, akiknek szükségük van rá? Talán nemsokára kiderül. Mivel az Atkins diétára épülő cég éppen csődeljárás alatt van, Amerika már alig várja az új fogyókúrahóbortot. És pár kanál cukor talán éppen az a fajta orvosság, amit az amerikaiak készek lesznek lenyelni.
Megzabolázott kutyák
Tisztán tarthatja-e a technológia New York utcáit?
2005. október 2.
Kétezer-ötszáz tonna. Ennyi trágyát termelt naponta az a 200 000 ló, amely embereket és árut szállított New York Cityben a XIX. század végén. A trágya nagy részét senki nem szedte össze, ami rettenetes gondokhoz vezetett. (És akkor nem szóltunk a lovak vizeletéről, a paták fülsüketítő csattogásáról és az utcán bomladozó tetemekről.) A trágya mindent ellepett, árasztotta a bűzt, és veszélyt jelentett az egészségre, így az új lakóházak bejárata egy emelettel magasabbra került, hogy a lakástulajdonosok felülemelkedhessenek a helyzeten.
Sok más, látszólag kezelhetetlen problémához hasonlóan ezt is egész fájdalommentesen megoldotta a technológia. A villamos, majd az automobil megjelenése a lovak eltűnéséhez vezetett, és a lovakkal együtt eltűnt a lócitrom is.
Manapság New Yorkban az állati ürülék tetemes részét a kutyáink produkálják. (A kutyák számára adott becslések széles skálán mozognak, de az egymillió jó tippnek tűnik.) Persze nem hever szerteszét az összes kaki. 1978-ban New Yorkban életbe lépett a híres (és számos helyen lekoppintott) „kaki-zacsi” törvény, és a város szemmel láthatóan tisztább kakiilag, mint azelőtt. Azonban az első szabályszegésért járó mindössze 50 dolláros bírság nem biztosít kellő gazdasági ösztönzést ahhoz, hogy feltakarítsunk a kutyánk után. És mintha nem is lenne túl szigorúan betartatva a törvény. Tegyük fel, hogy a gazdik 99 százaléka engedelmeskedik a törvénynek. Akkor még mindig marad 10 000 kutya, amelynek az ürüléke nap mint nap közterületen ragad. Az elmúlt évben a város csupán 471 bírságot szabott ki kutyapiszok ügyben, ami arra utal, hogy az átlagos törvényszegőt durván 1 a 8000-hez eséllyel bírságolják meg. Adódik egy fejtörő: miért takarít fel mégis ennyi ember a kutyája után? Talán olyan helyzettel van dolgunk, amikor a társadalmi ösztönzés - a járókelők szúrós tekintete és a törvényszegő bűntudata - legalább olyan erős, mint a gazdasági és a jogi ösztönzés.
Ha a közösség nyomása majdnem eléri a kívánt célt, mitévők legyünk a hébe-hóba felbukkanó gonosztevőkkel, akik nem zacsiznak? Elvégre egy szinte tetszőleges New York-i negyeden keresztülsétálva megbizonyosodhatunk róla, hogy a törvény messze nincs maradéktalanul betartva. A Park Felügyelet, amely rendszeresen ellenőrzi a parkok és játszóterek tisztaságát, ugyanakkor azt állítja, hogy a „tisztasági hiányosságok” 20 százalékáért a kutyakaki felel. Ez ugyan egyértelműen messze kevesebb fejfájást okoz, mint annak idején a lócitrom. De attól még fejfájás mondjuk egy szülő számára, aki mindennap két gyereket kísér az iskolába, mindhármukat igyekezve megóvni a lágy talajra lépés sokat sejtető élményétől.
A lovak esetében az lett a megoldás, hogy egyszerűen megszabadultunk tőlük. Találhatunk módot arra, hogy megszabaduljunk a kutyapiszoktól, de közben megtartsuk a kutyákat? Talán hasznos lehet, ha egy pillanatra a kutyák helyébe pisztolyokat képzelünk. A pisztolyok törvények általi eltüntetése rendkívül nehéznek bizonyult. Egy adott pisztoly nagyon hosszú ideig eláll, és akárcsak a kutyák, a pisztolyok is a gazdájuk szívéhez nőnek. De a fegyvertartás megrendszabályozásának eleve nem a pisztolyok eltüntetését kellett volna kitűznie célul, hanem a fegyverekkel való visszaélések, azaz a bűnelkövetéshez való használatuknak a megszüntetését. Következésképpen azok a rendelkezések a leghatásosabbak, amelyek közvetlenül a visszaélést büntetik, például kötelezően letöltendő börtönbüntetést szabnak ki minden, fegyverrel elkövetett bűncselekményért. Kaliforniában és egyéb helyeken az ehhez hasonló intézkedések jelentősen lefaragtak a fegyveres bűncselekmények számából.
Hasonlóképpen New Yorkban sem önmagukban a kutyákkal van igazán probléma. Tehát ha a valós problémára - a kakira - összpontosítunk, talán születik jó megoldás.
Mit szólnak a DNS-mintavételhez? A kutya bejelentése során minden ebnek kötelező lenne nyál- vagy vérmintát adnia, így létre lehetne hozni a kutyák DNS-kartonját. Aztán ha egy kupac ürülék hever a járdán, egy mintavétellel meg lehetne állapítani az elkövető DNS-ét. (Mivel a gyomor- és bélfalak rengeteg sejtet vedlenek, a kaki ténylegesen bő tárháza a DNS-nek; 2002-ben Indianában egy gyilkossági ügyben a vádlott elítéléséhez nagy részben hozzájárult, hogy a surranója talpán talált kutyakaki alapján megállapították, járt a tett színhelyén.) Ha a fekális DNS megegyezik egy adott kutya DNS-mintájával, a kutya gazdája postán kap egy fizetési felszólítást. Akár 20 millió dollárba is belekerülhet, hogy New York minden kutyájának DNS-mintáját összegyűjtsük. Ha ettől az emberek betartják a törvényt, akkor New Yorknak 30 millió dollárba kerüli az utcák kitakarítása; ha nem, akkor 30 millió dollár befektetésével létrehoztunk egy új bevételforrást.
Sajnos van a tervnek egy nagy hátulütője. Ahhoz, hogy a kakikupac tulajdonosát azonosítani lehessen, minden kutyáról rendelkeznünk kell DNS mintával - és 2003-ban, az utolsó évben, amiről rendelkezésre állnak az adatok, mindössze 102 004 New York-i kutya volt bejelentve. Jóllehet a bejelentést törvény írja elő, bár az engedély csupán évi 8,50 dollárba kerül, és postán is egyszerűen beszerezhető, a kutyatartók zöme fittyet hány a törvényre, és jó okuk van rá: tavaly mindössze 68 idézést küldtek ki New York Cityben engedély nélküli ebtartás miatt. Így még ha a mai naptól megvalósulna is a DNS-terv, a legtöbb szabályszegő büntetlenül megúszná.
Tulajdonképpen teljesen logikus, hogy egy átlagos bejelentett kutya kisebb valószínűséggel szegi meg a törvényt, mint egy átlagos be nem jelentett kutya, hiszen ha egy gazdának elég felelősségtudata van ahhoz, hogy kutyáját bejelentse, valószínűleg ahhoz is lesz, hogy felszedje a piszkot. Miképpen lehetne hát elérni, hogy New York minden kutyája be legyen jelentve? A jelképes díj helyett a város esetleg elkezdhetne fizetni azoknak, akik bejelentik a kutyájukat. Ezt követően ahelyett, hogy opcionálisnak kezelnék a bejelentési kötelezettséget, ténylegesen számon kell kérni. A kutyatartási engedély szúrópróbaszerű ellenőrzése az utcákon talán sértene pár New York-it, ugyanakkor gyönyörűen illeszkedne a Giuliani-korszak „betört ablak” szemléletébe az utcai bűn-cselekményekkel kapcsolatban.
Mielőtt elvetnék ezt az egész kutya-DNS ötletet, mint idiotizmust - amit őszintén szólva mi magunk is készültünk megtenni, amint megfogant a fejünkben -, vegyék figyelembe a következőt: kiderült, hogy bécsi és drezdai városatyák is meglebegtették ugyanezt az ötletet a közelmúltban. (Sőt, az egyik bécsi politikus Giuliani polgármester urat nevezte meg ihletadóként.) Mifelénk egy nyolcadikos kislány vetette fel a DNS-megoldást a New Jersey-i Hobokenben.
Tavaly a Hoboken Városi Tanács gyűlésén az egyik rendőrkapitány kislánya, Lauren Mecka szólalt fel kutyakaki ügyben: „Míg a felnőttek, mint önök, felháborodnak és undorodnak a parkjainkat és járdáinkat ékesítő, összeszedetlen kutyakaki láttán - mondta a hozzám hasonló és nálam fiatalabb gyerekek vannak inkább kitéve a fizikai kontaktus és a fertőzés kockázatának. Mi biciklizünk, labdázunk, és görkorizunk a város járdáin. És mi megyünk el piknikezni, kerekedünk fel kalandokra és hányjuk kardélre a képzeletbeli sárkányokat a parkjaink gyepén.”
Ma Mecka azt állítja, hogy a tanács mintha nem vette volna komolyan a felvetését. Hogy miért? „Elvetették, alapvetően azért, mert 12 éves gyerek vagyok.”
Szavazni? Minek?
Nem szól jó gazdasági érv amellett, hogy elsétáljunk az urnához.
Mi vezérli hát a demokratikus ösztönt?
2005. november 6.
Néhány egyetem közgazdasági tanszékén él egy híres, ám alighanem kitalált történet két világklasszis közgazdászról, akik összefutnak a szavazóurnánál.
- Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezi az egyik.
- A feleségem elrángatott - feleli a másik.
Az első egy biccentéssel nyugtázza. - Az enyém is.
Egy pillanatra mindkettő zavarba jön, majd egyikük előáll egy tervvel.
- Ha megígéred, hogy soha nem árulod el senkinek, hogy itt láttál, én sem mondom el senkinek, hogy itt láttalak.
Kezet ráznak, leadják a voksukat, majd elsietnek.
Miért kínos egy közgazdásznak, ha a szavazófülke közelében látják? Mert a szavazásnak költségvonzata van - idő, energia, kiesett termelékenység -, ami semmilyen megfogható módon nem térül meg, hacsak nem számítjuk az „állampolgári kötelesség teljesítésének” halovány érzését. Mint Patricia Funk közgazdász fogalmazott nemrégiben egy dolgozatában: „A racionális egyén tartózkodik a szavazástól.”
Annak az esélye, hogy pont az én szavazatom fog számítani egy adott választás során, nagyon, nagyon, nagyon csekély. Erről Casey Mulligan és Charles Hunter közgazdászok készítettek tanulmányt, kielemezve több mint 56 000 kongresszusi és állami törvényhozó testületi választást 1898 óta. Bár a szoros választási eredmények óriási médiafigyelemben részesülnek, kiderült, hogy rendkívül ritka jelenségről van szó. A kongresszusi választások során a győztesre és a másodikra leadott szavazatok medián különbsége 22 százalék volt, ugyanez az állami törvényhozás esetén 25 százalék. Még ha a legszorosabb eredményeket vesszük is, szinte soha nem egyetlen szavazaton fordul meg a végeredmény. A Mulligan és Hunter által kielemzett több mint 40 000 állami törvényhozó testületi választás közül, melyek során összesen közel egymilliárd voksot adtak le, mindössze 7 választás múlt egyetlen szavazaton, és 2 jött ki döntetlenre. A több mint 16 000 kongresszusi választás alatt, melyek során lényegesen többen mennek el szavazni, az elmúlt 100 évben csupán egyszer — egy 1910-es buffalói megmérettetésen - döntötte el az eredményt egyetlen szavazat.
De van egy még ennél is fontosabb szempont: minél szorosabb az eredmény, annál valószínűbb, hogy a végső döntés kikerül a szavazók kezéből - amit természetesen a 2000-es verseny az elnöki posztért illusztrál a legszemléletesebben. Az igaz, hogy annak a választásnak a végeredménye csak pár szavazón múlott; a nevüket is tudjuk: Kennedy, O’Connor, Rehnquist, Scalia és Thomas legfőbb bírák. És csak a talárban leadott szavazataik számítottak, azok nem, amelyeket a választókörzetükben adtak le.
És mégis, az emberek továbbra is milliószámra szavaznak. Miért? Íme három lehetséges válasz:
1. Talán egyszerűen csak nem nagyon vág az eszünk, és tévesen azt hisszük, hogy a szavazatunk befolyással lesz a végeredményre.
2. Talán ugyanolyan megfontolásból szavazunk, mint amilyenből lottózunk. Elvégre nagyjából ugyanolyan eséllyel nyerünk a lottón, mint amilyen eséllyel befolyásolni tudjuk a választás kimenetelét. Pénzügyi szempontból a lottószelvény rossz befektetés. De jó móka, és viszonylag olcsó: egy játék áráért megvásároljuk a jogot a fantáziálásra, hogy mire költenénk a nyereményt - mint ahogy arról is fantáziálhatunk, miképp fogja a szavazatunk befolyásolni a törvényhozást.
3. Talán úgy szocializálódtunk, hogy a szavazás állampolgári kötelesség, és elhisszük, hogy a társadalomnak jó, ha az emberek szavaznak, még ha az egyénnek nincs is különösebben hasznára. Így aztán bűntudat fog el, ha nem szavazunk.
Na de álljunk meg egy percre, mondhatják. Ha mindenki úgy vélekedne a szavazásról, mint a közgazdászok, akkor talán nem is lennének választások. Egyetlen választó sem úgy megy el szavazni, hogy ténylegesen azt hinné, az ő szavazatán fog múlni a végeredmény, vagy igen? És nem aljas már maga a felvetés is, miszerint annyit sem ér a voksa, hogy leadja?
Itt csakugyan síkos talajra érkeztünk - az egyének látszólag jelentőség nélküli cselekedetei, amelyek összeadódva jelentőségteljessé válnak. Lássunk egy hasonló példát, ami ennek a fordítottja. Képzeljék el, hogy a nyolcéves kislányukkal tesznek egy sétát a botanikus kertben, amikor egyszer csak a gyerek leszed egy virágot az egyik fáról.
- Ezt nem szabad - mondják neki erre.
- Miért nem? - kérdezi.
Avval az érvvel hozakodnak elő, hogy ha mindenki leszedne egy virágot, a végén egy sem maradna.
- Ez igaz, de nem szed le mindenki virágot - okoskodik a kislány. - Csak én.
Annak idején pragmatikusakban ösztönözték az embereket a szavazásra. A politikai pártok rendszeresen fizettek 5-10 dollárt a szavazóknak a megfelelő voksért; a fizetség olykor egy hordó whisky, egy véka liszt vagy, mint 1890-ben New Hampshire-ben a kongresszusi választások idején, egy élő disznó formájában érkezett.
Akárcsak akkoriban, most is sokan aggodalmaskodnak az alacsony részvétel miatt - a választópolgároknak csak kevéssel több mint a fele vett részt a legutóbbi elnökválasztáson de talán érdemesebb feje tetejére állítani a kérdést, és egy másik problémán eltűnődni: tekintve, hogy az egyes ember szavazata szinte soha nem számít, miért veszik mégis annyian a fáradságot, hogy elmenjenek?
A válasz talán Svájcban keresendő. Patricia Funk ebben az országban fedezett fel egy gyönyörű természetes kísérletet, amely lehetővé tette számára, hogy górcső alá vegye a választók viselkedését.
A svájciak imádnak szavazni - parlamenti választásokon, népszavazásokon, mindegy, csak voksolni lehessen. Ám a választási részvétel hanyatlásnak indult az évek során (talán ott is leálltak az élő disznók osztogatásával), így új lehetőséget kínáltak a szavazásra postai szavazólap formájában. Míg az Egyesült Államokban minden szavazónak igazolnia kell magát, ez Svájcban nincs így. Minden választásra jogosult svájci állampolgár automatikusan kapott egy szavazólapot postán, amelyet kitölthettek, majd postán visszaküldhettek.
A társadalomtudós szemszögéből nézve csodálatosan ment végbe ennek a postai szavazásnak a megvalósítása: ugyanis a különböző kantonokban (26 államszerű körzet Svájcban) más-más évben került bevezetésre, és így lehetőség nyílt precízen megmérni hatását az idő előrehaladtával.
Soha többé nem kell egyetlen svájcinak sem elcaplatni a szavazóhelyiségig ítéletidőben; a szavazat leadásának költsége jelentősen lecsökkent. Egy gazdasági modell ezek után azt prognosztizálná, hogy a részvétel lényegesen megugrik. Ez történt vajon?
Egyáltalán nem. Sőt a választási részvétel lecsökkent különösképpen a kisebb kantonokban, és a kantonokon belül a kisebb községekben. Ennek a felfedezésnek komoly következményei lehetnek az internetes szavazást pártolók számára - amelyről régóta azt állítják, hogy egyszerűbbé téve a szavazást, megnövelné a részvételt a választásokon. De a svájci modell arra enged következtetni, hogy pont az ellenkezője történhet.
Hogy lehet ez? Mi a ménkűért szavaz kevesebb ember, ha lecsökken a szavazat költsége?
Evvel visszakanyarodtunk a szavazásra ösztönző erőkhöz. Ha egy adott állampolgárnak esélye sincs, hogy szavazatával befolyásolja a végeredményt, minek töri magát? Svájcban és az Egyesült Államokban egyaránt „létezik egy igen erős társadalmi norma, miszerint a jóravaló állampolgár elmegy szavazni - írja Funk. - Mindaddig. amíg az urnás módszer volt az egyetlen lehetőség, az emberek ösztönözve (vagy nyomás alatt) voltak, hogy elmenjenek a szavazóhelyiségbe, és így lássák őket, amint leadják a szavazatukat. Motiválhatta őket a társadalmi megbecsülés reménye, az együttműködés látszatából származó előny, vagy egyszerűen az informális szankciók elkerülése. Mivel kisebb közösségekben az emberek jobban ismerik egymást, és pletykálnak arról, hogy ki teljesíti állampolgári kötelességeit és ki nem, az effajta közösségekben különösen sok előny származott a normáknak való megfelelésből.”
Más szóval, csakugyan önérdekből szavazunk - mely konklúzió örömére lesz a közgazdászoknak de nem feltétlenül ugyanabból az önérdekből, amiről a szavazatunk tanúskodik. Bár sokan azt állítják, hogy mindenki a saját zsebére szavaz, a svájci tanulmány azt sejteti, szavazatunkat inkább társadalmi, mint gazdasági ösztönzés vezérli. Talán a szavazás egyszerűen akkor térül meg a legértékesebben, ha az ember barátai és kollégái meglátják őt a szavazóhelyiségben.
Kivéve persze, ha közgazdász az illető.
A vágy gazdaságtana
Változtathat-e az AIDS-től való félelem a szexuális szokásokon?
2005. december 11.
Mit jelent az „ár” szó?
Ha valaki nem közgazdász, akkor áron alighanem azt az összeget érti, amit egy adott dologért fizet - mondjuk azon dollárok számát, amit az illető feláldoz egy vasárnapi ebédért a kedvenc sarki éttermében. Ám egy közgazdász számára az ár sokkal tágabb fogalom. A 20 perc, amit asztalra várva töltünk, szintén része az árnak. Magának az ételnek a dietetikai hátulütői szintúgy: mint azt Kevin Murphy közgazdász kiszámolta, egy sajtburger 2,50 dollárral kerül többe egy salátánál, ha a hosszú távú egészségügyi következményeket is figyelembe vesszük. Továbbá számításba kell vennünk az erkölcsi és társadalmi költségeket is - például a megvető tekintetet vegetáriánus asztaltársunk arcán, amikor megrendeljük a sajtburgert. Jóllehet az éttermi étlapon a sajtburger áraként 7.95 dollár van feltüntetve, ez nyilvánvalóan csak a kezdet.
A közgazdaságtan legalapvetőbb szabálya szerint az ár növekedése a kereslet csökkenésével jár. Ez ugyanúgy igaz az éttermi ebédre, az ingatlanra, a felsőoktatásra, illetve bármire, ami csak eszünkbe jut. Ha valami drágul, akkor kevesebbet veszünk belőle (ami természetesen nem jelenti azt, hogy kevesebbet is szeretnénk belőle).
De mi a helyzet a szex terén? A szex, a legirracionálisabb emberi tevékenység, csak nem viselkedik a racionális árelméletnek megfelelően, ugye?
Egypár kézenfekvő esettől eltekintve általában nem jut eszünkbe az ár, ha a szexről van szó. A prostitúció egy ilyen eset; az udvarlás szintén: vannak férfiak, akik egy drága vacsorát előrelátó befektetésnek tekintenek, mely nemi osztalékot hoz.
De hogyan hat az árváltozás a szexuális magatartásra? És elárulnak ezek a változások valamit magának a szexnek a természetéről?
Vegyünk egy kissé erős példát: egy börtönben ülő férfi azt veszi észre, hogy a nőkkel való szex ára az egekbe szökött - kínálatoldali hiány a javából -, ezért sokkal nagyobb eséllyel férfiakkal kezd nemi életet élni. Beszámolók szerint a tehetős amerikai tizenévesek körében igen elterjedt az orális szex, ami ismét csak az árelméletet látszik szemléltetni: a fertőzés és a terhesség veszélye miatt a közösülés sokba kerül - ráadásul az utóbbi időben néhány tini az elkötelezettség nem kívánt és költséges ígéretét kezdte látni benne. Mindennek fényében az orális szexet tekinthetjük az olcsóbb alternatívának.
Az elmúlt évtizedekben igazi uzsoraár jelent meg a szex piacán: a HIV vírus. Mivel az AIDS halálos kimenetelű lehet, és mivel viszonylag könnyen terjed egyik férfiról a másikra, az 1980-as évek elején az AIDS megjelenése jelentős árdrágulást hozott a meleg szex piacán. Andrew Francis, a Chicagói Egyetem közgazdaságtanhallgatója megpróbálta számszerűsíteni ezt a változást. Kétmillió dollárra taksálva egy amerikai életét kiszámolta, hogy az AIDS okozta halálesetek tükrében 1992-ben (az AIDS-krízis csúcsán) egy férfi számára az óvszer nélküli szex egy véletlenszerűen kiválasztott, meleg amerikai férfival 1923,75 dollárba került, míg egy véletlenszerűen kiválasztott nővel szűk egy dollárba. Bár az óvszer nagyban lecsökkenti a fertőzés veszélyét, természetesen az óvszer maga is egy szexszel kapcsolatos költségtényező. Paul Gertler, a Berkleyn tanító közgazdász két társszerzőjével a mexikói prostitúciót tanulmányozva kimutatta, hogy ha egy kuncsaft óvszer nélküli szexet akart, akkor a prostituált átlagosan 24 százalékos prémiumot kapott a szokásos tarifájára.
Francis írt egy rövid tanulmányt „A szexualitás gazdaságtana” címmel, amelyben megpróbált jóval mélyebbre ásni a dollárban kifejezett költségeknél. Olyan megfigyelésekkel állt elő, amelyek alapvetően megváltoztathatják az emberek szexről alkotott képét.
A társadalomtudósok által mérni próbált viselkedések többségéhez hasonlóan a szex is kemény dió. Ám Francis rábukkant egy adathalmazra, amely érdekfeszítő lehetőségekkel kecsegtetett. Az Országos Egészség és Társas Élet Felmérés, melyet az Egyesült Államok kormánya és egy maroknyi alapítvány szponzorált, csaknem 3500 embernek tett fel egy igencsak megdöbbentő kérdéssort a szexszel kapcsolatban: a különböző nemi aktusok, amelyeket nyújtottak vagy amelyekben részesültek, és kivel, és mikor; kérdések a nemi vonzalomról és nemi identitásról: ismernek-e AlDS-fertőzöttet. Mint minden bevallásos alapon működő felmérésnél, itt is fennállt annak az esélye. hogy az adatok nem megbízhatóak, de igyekeztek az anonimitás biztosításával őszinte válaszokat kicsikarni.
A felmérést 1992-ben végezték el, amikor a kórt sokkal kevésbé tudták kezelni, mint most. Francis először annak nézett utána, van-e pozitív korreláció aközött, hogy valakinek van AIDS-es barátja, és aközött, hogy a homoszexuális aktust részesíti-e előnyben. Mint az válható volt, a korreláció fennállt. „Elvégre az ember maga választja a barátait - mondja és a homoszexuálisok nagyobb eséllyel barátkoznak más homoszexuálisokkal.”
A rokonait azonban nem maga választja az ember. Így Francis a következő lépésben korrelációt keresett az AIDS-es családtag és a homoszexuális preferencia között. Ezúttal férfiak esetében negatív korreláció mutatkozott. Ennek se füle, se farka. Sok tudós úgy véli, hogy az emberek nemi orientációja már a születés előtt eldől, a génekbe írt sors rendelkezik róla. Ha van valamilyen összefüggés, azt várnánk, hogy egy adott család tagjai nagyobb eséllyel mutatnak hasonló szexuális érdeklődést. „És aztán beugrott: Uramatyám, ezek félnek az AIDS-től!” -mondja Francis.
Francis leszűkítette a kört annak a körülbelül 150 válaszadónak a részhalmazára, akiknek volt AIDS-es rokona. Mivel a felmérés betekintést nyújtott a válaszadók múltbeli nemi életébe és aktuális nézeteikbe a szexről, Francis fel tudta mérni, még ha durva közelítésekkel is, miként változott ezen emberek élete, miután közelről láthatták az AIDS költséges borzalmait.
A következőt tapasztalta: a felmérésben részt vevő férfiak közül, akiknek volt AIDS-es családtagja, egyetlenegy sem mondta azt, hogy az elmúlt öt évben lett volna férfival nemi kapcsolata; a csoportból egyetlenegy férfi sem állította, hogy vonzódna a férfiakhoz, vagy hogy homoszexuálisnak tartaná magát. A csoport hölgytagjai szintén ódzkodtak a férfiakkal való nemi élettől. Az ő körükben a közelmúltban nőkkel létesített nemi kapcsolatok száma és a bevallott homoszexuális identitás vagy vonzódás több mint kétszerese volt, mint azon nők esetében, akiknek nem volt AIDS-es a családjában.
A parányi mintavétel miatt - az egyszerű valószínűség szerint egy ekkora mintában a férfiaknak csak egy szűköcske csoportja vonzódna az azonos neműekhez - nehéz lenne végleges következtetéseket levonni a felmérés adataiból. (Nyilván nem fog minden egyes férfi változtatni a szexuális szokásán vagy identitásán, ha egy rokona AIDS-fertőzött lesz.) De egészében nézve a számok Francis tanulmányában azt sejtetik, hogy okozatiság áll fenn - hogy az AIDS-es családtag nemcsak a szexuális szokásokat, hanem a bevallott identitást és vonzódást is megváltoztathatja.
Más szóval, a nemi preferencia talán jórészt velünk született tulajdonság, de esetleg mégis ki van téve olyan erőknek, amiket tipikusan a közgazdasággal és nem a biológiával hozunk összefüggésbe. Ha ez igaznak bizonyul, akkor megváltoztathatja mindenki - tudósok, politikusok, teológusok - gondolkodását a szexualitásról. De a közgazdászok gondolkodásán aligha fog változtatni.
Számukra mindig is világos volt: akár tetszik, akár nem, mindennek ára van.
Csuklyában?
Számít, ha a Ku-Klux-Klan belső működését leleplező aktivista nem teljesen őszinte a titkok forrását illetően?
2006. január 8.
Lökonómia című könyvünk tartalmaz egy fejezetet, melynek a „Miben hasonlít a Ku Klux-Klan az ingatlanügynökökhöz?” címet adtuk. Ebben a fejezetben igyekeztünk megidézni az információs aszimmetria gazdaságtani fogalmát, ami arról szól, hogy egy tranzakció egyik résztvevője bővebb információval rendelkezik, mint a másik. Az talán kézenfekvő, hogy az ingatlanügynökök jellemzően tájékozottabbak ügyfeleiknél. A Klán története talán kevésbé volt kézenfekvő. Amellett érveltünk, hogy a Klán titkolózása - a rítusok, a kitalált nyelv, a jelszavak és így tovább - által létrejött információs aszimmetria segítségére volt a Klánnak a feketék és mások terrorizálásában.
De történetünk hőse nem a Klán volt. Történetünk hőse egy Stetson Kennedy nevű, fehér floridai férfi volt, egy nagy múltú család sarja, aki fiatalkorától szembe kívánt szállni a faji és társadalmi igazságtalanságokkal. Minden keresztes hadjárata közül - harcolt a szakszervezetekért, a szavazati jogért és számos más ügyért - az a legismertebb, amikor az 1940-es években a Klánt szemelte ki magának. Kennedy „A leleplezett Klán” című könyvében (eredetileg „Nyeregben a Ku-Klux-Klannal” címen jelent meg 1954-ben) arról számol be, hogyan épült be álnéven a Klán atlantai főtagozatába, miként választották be a Klovagrendbe (a Klán verőlegényei), és milyen elképesztő eseményeknek találta magát egyre-másra a kellős közepében, mindvégig komoly veszélynek téve ki önmagát.
Mit tett Kennedy avval a temérdek Klán-titokkal, amit összegyűjtött? Megszállott módjára kürtölte szét: állami ügyészeknek, emberjogi szervezeteknek, sőt a Drew Pearsonhoz hasonló műsorvezetőknek, valamint a „Superman” hangjáték producereinek, akik rádión sugározták a Klán mindaddig titkos működéséről szóló adásokat. Kennedy fogott egy információs aszimmetriát, és a feje tetejére állította. És evvel, mint írta, jelentős szerepet játszott abban, hogy meggátolják a Klán háború utáni újjáéledését Amerikában.
Kennedyt ennek megfelelően sokat ünnepelték munkásságáért: Woody Guthrie írt róla egy dalt valamikor, és a floridai St. John megyében, ahol a 89 éves Kennedy a mai napig él, nemrégiben bevezették a Stetson Kennedy Napot. Közel két éve ott, a lakhelyén készítettünk vele interjúkat; saját elbeszélésünket erről a lenyűgöző, igaz történetről azokra az interjúkra, „A leleplezett Klán”-ra. valamint egy halom történelemkönyvre és újságcikkre alapoztuk.
De vajon igaz-e annyira Kennedy története, mint amennyire lenyűgöző?
Ez a kellemetlen kérdés nem hagyta nyugodni Ben Greent, egy másik floridai írót, aki egy Harry T. Moore nevű, 1951-ben meggyilkolt fekete polgárjogi aktivistáról szóló könyv megírásába fogott bele 1992-ben. Egy ideig Stetson Kennedy is részt vett a munkában. Bár Greent csak érintőlegesen érdekelte Kennedy beépülése a Klánba - nem játszott központi szerepet Moore történetében -, végül belenézett Kennedy tekintélyes méretű archívumaiba, melyeket New York-i és atlantai könyvtárakban őriznek.
Ezek a dokumentumok egy férfi rendkívül színes életét rajzolták ki. aki többek között volt költő, néprajz-kutató, iszapot felkavaró újságíró és szakszervezeti aktivista. Ám Greennek csalódottan kellett szembesülnie azzal, hogy Kennedy saját dokumentumai teljesen más történetet mesélnek el, mint amit „A leleplezett Klán”-ban megírt.
Ebben a könyvben Kennedy egy John S. Perkins nevű lexikonügynöknek adta ki magát, aki egyik korai kémkedése során ellátogat Georgia Klán-szimpatizáns hírében álló exkormányzójához, és avval férkőzik a bizalmába, hogy felajánlja gyűlölködő irodalom terjesztését. Kennedy archívumaiban azonban található egy dokumentum, amely arra utal, hogy Kennedy csakugyan találkozott az exkormányzóval, de nem kémkedésből kifolyólag. Hanem interjút készített vele egy készülő könyvéhez - és ez a dokumentum gyűlölködő irodalomról sem tesz említést.
Kennedy archívumának figyelmes vizsgálata során egy visszatérő motívummal találkozunk: Klán-vezetőkkel és szimpatizánsokkal készített valódi interjúi „A leleplezett Klán”-ban más összefüggésekben és más tényekkel köszönnek vissza. Hasonló módon az is kiderül az archívumból. hogy Kennedy újságírói minőségben vett részt Klán-rendezvényeken, de a könyvben ezek az esetek is kémkedési bravúrokként vannak feltüntetve. Kennedy temérdek irodalmat halmozott fel a Klánról és egyéb kirekesztő csoportokról, ahova belépett, de az archívum arra enged következtetni, hogy a legtöbb csoportba postai úton nyert felvételt.
Beépült-e hát Kennedy személyesen az atlantai Klánba, mint ahogy azt „A leleplezett Klán”-ban megírta?
Az archívumban található jó pár levél a Rágalmazásellenes Ligának címezve, amely egyike azon számos polgárjogi szervezetnek, ahova Kennedy jelentéseket küldött. Néhány levelet ő maga írt, a többit pedig egy önmagát John Brownnak nevező férfi, szakszervezeti munkás és egykori Klán-tisztviselő, aki szakítva régi nézeteivel, felajánlotta, hogy beépül a Klánba. „Ez a munkás az én kedvemért lép be a Klánba - írta Kennedy egy 1946-os levelében. - Biztosra veszem, hogy megbízható.”
Kennedy ezt követő leveleiben - ami azt illeti, több száz oldalnyi levelezés áll rendelkezésre ebből a korszakból - a legértékesebb információkat a Klánról mintegy mellékesen John Brownnak tulajdonította: az egyik ilyen levél nem más, mint „jelentés az informátoromtól az 1-es számú atlantai Klán augusztus 12-i, és a 297-es számú atlantai Klán augusztus 15-i gyűléséről”. John Brown belső információkkal látta el Kennedyt, aki ezeket a Rágalmazásellenes Ligához hasonló csoportoknak, ügyészeknek, valamint újságíróknak továbbította. Kennedy csak évekkel később helyezte magát Zelig-szerűen az események középpontjába, amikor megírta „A leleplezett Klán”-t.
Ben Green hónapokra elmerült a Kennedy-archívumokba, de még így se sikerült beazonosítania az egykor John Brownként ismert férfit. Viszont sikerült elbeszélgetnie Dan Duke egykori államügyésszel, aki, mint arról „A leleplezett Klán” is beszámol, szorosan együtt dolgozott Kennedyvel. Duke elismerte, hogy Kennedy „bejutott pár [Klán] gyűlésre”, de nyíltan cáfolta Kennedy dramatizált elbeszélését kettejük kapcsolatáról.
„Ebből egy szó sem igaz”, árulta el Greennek. 1999-ben végül megjelent Green Harry T. Moore-ról szóló könyve, a „Befejezetlen életmű”, és benne az egyik lábjegyzet „A leleplezett Klán”-t „regényesítésnek” titulálta.
Green nem az egyetlen, aki arra jutott, hogy Kennedy elferdítette az igazságot. A Közép-Floridai Egyetem történelemtanára, Jim Clark azt állítja, hogy Kennedy „országos elismerést szerzett meg nem történt dolgokért”. Meredith Babb, aki annak a Floridai Egyetemi Kiadónak az igazgatója, amelyik Kennedy négy könyvét is gondozta, immár Kennedyt „vállalkozó szellemű folkloristának” tartja. De leszámítva Green lábjegyzetét, hallgattak, mint a sír, amíg a „Lökonómia” újra fel nem idézte Kennedy hőstetteit, ismét felkeltve a téma iránti érdeklődést. Hogy miért? „Az ember nem nyírja ki a Télapót - mondja Green. - Számomra az a legszomorúbb az egészben, hogy nem elégedett meg azzal, amit ténylegesen tett, úgy érezte, ki kell színeznie, hozzá kell költenie, és más valaki érdemét is a sajátjaként kell beállítania.”
Amikor pár hete Kennedy floridai otthonához közel egy ebéd során szembesítettük a saját archívumából származó dokumentumokkal, és kertelés nélkül megkérdeztük tőle, hogy „A leleplezett Klán” „tartalmaz-e kitalált elemeket vagy összevonásokat”, azt felelte: nem. „Elképzelhetően akadtak párbeszédek, amelyek nem úgy folytak le, ahogy az emlékeimben éltek, de máskülönben nem”, mondta. Mivel nem tágítottunk, beismerte, hogy „pár esetben egy másik fickó jelentéseit és cselekedeteit is beleszőttem az elbeszélésbe”. Mint kiderült, Kennedy azelőtt már legalább egyszer tett egy ilyen vallomást. Peggy Bulger, a Kongresszusi Könyvtár Amerikai Néprajzi Központjának igazgatója 1992-ben írt egy értekezést „Stetson Kennedy: Alkalmazott folklorisztika és kulturális párbeszéd” címmel, amelyet részben az alanyával folytatott hosszas interjúk alapján állított össze. Az utószóban Bulger megemlíti, hogy „Kennedy a saját kémkedési tevékenységét összegyúrta a John Brown szolgáltatta elbeszélésekkel, amikor 1954-ben megírta »A leleplezett Klán« című könyvét.”
Persze nem repestünk az örömtől, amikor megtudtuk, hogy a történet, amelyet beemeltünk a "Lökonómiába”, ilyen gyenge alapokon nyugszik - főleg, mivel a könyv célja a köztézisek megdöntése, nem pedig a megerősítése, és Stetson Kennedyt illetően a legelterjedtebb köztézis a híre, mely szerint beépült a Klánba.
Ráadásul a könyvünkben nem győzzük hangsúlyozni annak a fontosságát, hogy az ember inkább adatokra támaszkodjon, mintsem anekdotákra, tudniillik a számok sokkal kevésbé hazudnak, mint az emberek. De Stetson Kennedy története nem volt egyéb, mint egyetlen hosszú anekdotafüzér - és bár rengetegszer hivatkoztak mások is ezekre az anekdotákra az évtizedek során, majdnem mindig ugyanazt az önérdek ihlette forrást használták.
Talán csak az számít, hogy Kennedy hosszú élete folyamán a jó harcot megharcolta. Lehet, hogy Peggy Bulger frazeológiájával élve a „kultúrák párbeszéde” akkor ér célt, ha az „alkalmazott folklorisztikához” nyúlunk, és nem a történelem- vagy újságírásra inkább jellemző száraz tényközlésre hagyatkozunk. Egyvalami azonban igaz marad: Kennedy kétségtelenül az információs aszimmetria nagymestere volt. Mindaddig, amíg saját adatai napvilágra nem kerültek.
Az adóhiány megszüntetése
Miért tennék jobban az amerikaiak, ha több adóellenőrzésért lármáznának, és nem kevesebbért?
2006. április 2.
Eljött az évnek az a része, amikor az amerikai polgároknak óhatatlanul eszükbe jut az adóhivatal, és szintén óhatatlanul az is, hogy mennyire gyűlölik. Ám az adóhivatalt gyűlölő emberek többsége valószínűleg téves információk alapján érez így. Úgy vélik, kemény és kérlelhetetlen hatóságról van szó, pedig valójában messze nem olyan kemény és kérlelhetetlen, mint kellene.
Az első dolog, amit jó, ha megjegyzünk: nem az adóhivatal hozza az adótörvényeket. A hatóság maga sem késlekedik rábökni az igazi gonosztevőre. „Az Egyesült Államokban a Kongresszus fogadja el az adótörvényeket, és elvárja az adófizetőktől azok betartását - írják a küldetésnyilatkozatukban. - Az adóhivatal szerepe segítséget nyújtani a többséget alkotó törvénytisztelő adófizetőknek az adótörvényekkel kapcsolatban, és ezzel egyidejűleg biztosítani, hogy a törvényszegő kisebbség is befizesse a ráeső terheket.”
Az adóhivatal tehát olyan, mint egy utcai zsaru, vagy pontosabban, mint a világ legnagyobb zsaruhada, akiket felkértek, hogy tartassák be a törvényeket, melyeket pár száz ember hozott pár százmillió ember felhatalmazásával. akik közül sokan ezen törvényeket túl bonyolultnak, túl drágának vagy igazságtalannak tartják.
Ugyanakkor a legtöbb amerikai azt állítja, büszke rá. hogy adót fizet. Tavaly az adóhivatal Ellenőrző Bizottsága felkérésére készüli független felmérés során a válaszadók 96 százaléka értett egyet avval a kijelentéssel, hogy „minden amerikai állampolgári kötelessége befizetni a rá eső adót”, és 93 százalék értett egyet avval, hogy „minden adócsalót felelősségre kell vonni”. Ugyanakkor arra a kérdésre, vajon mi segíti az elhatározásukat, hogy tisztességes bevallást készítsenek, és befizessék az adójukat, 62 százalék azt válaszolta, „félnek az ellenőrzéstől”, míg 68 százalék arra a tényre hivatkozott, hogy a kifizető amúgy is jelenti a jövedelmüket az adóhatóságnak. Úgy tűnik, hogy bár lépni sem tudunk a sok kötelességtudó állampolgártól, mégiscsak a szép, hagyományos ösztönzések veszik rá az embereket a törvény betartására.
Mi ösztönzi hát az embereket, és mi nem? Ennek felderítésére indította el az adóhivatal az Országos Kutatási Programot, három éven át tartó tanulmányt, mely során 46 000 véletlenszerűen kiválasztott 2001-es adóbevallást ellenőriztek mélyrehatóan. (Nem árulták el, minek volt ez a 46 000 ember kitéve, de nem kizárt, hogy annak az inkvizíciónak, aminek a hivatal rémes hírét köszönheti.) Ebből a mintából kiindulva a tanulmány 345 milliárd dolláros adóhiányt - a befizetett adó és az adókövetelés közti különbség - állapított meg, ami az adóhivatal által begyűjtött összes adónak közel egyötöde. Ez az összeg történetesen épp csak pár milliárddal kevesebb, mint a 2007-re tervezett államháztartási hiány; másképp nézve minden férfira, nőre és gyerekre az Egyesült Államokban 1000 dollár elcsalt adó jut.
Csakhogy a legtöbben nem csalnak. És ha megnézzük, ki csal és ki nem, elég egyértelművé válik, miért fizetnek egyáltalán adót az emberek. Az adóhivatal tanulmányában szereplő legfontosabb mutató a Nettó Bevallási Hibaszázalék. Azt méri, mekkora eltérést találtak a valósághoz képest annak a 46 000 bevallásnak a fő soraiban. Például a „bér, fizetés, borravaló” kategóriában az amerikaiak mindössze 1 százalékkal vallanak be kevesebbet a tényleges jövedelmüknél. Ugyanakkor a „nem mezőgazdasági önálló tevékenység” kategóriában - gondoljunk az olyan vállalkozókra, mint az étteremtulajdonos, vagy egy kis építési cég vezetője - a jövedelem 57 százalékát nem vallják be. Itt nyakon is csíptünk 68 milliárd dollár befizetetlen adót.
Miért van ekkora különbség a bérből élő adózó és az éttermes között? Egyszerű: az éttermes jövedelmét egyetlen ember jelenti az adóhivatalnak, maga az éttermes; a bérből élő munkaadója viszont jelenti az adóhivatalnak, mennyit fizettek ki az illetőnek. Ráadásul a bérből élő adóját automatikusan vonják a fizetésből, míg az éttermes egész évben ráér eldönteni, befizet-e, és ha igen, mennyit.
Ez azt jelenti, hogy az átlagos vállalkozó kevésbé becsületes az átlagos alkalmazottnál? Nem feltétlenül. Csupáncsak jobban van ösztönözve a csalásra. Tudja, hogy az adóhivatal csak úgy szerezhet tudomást valós bevételeiről és kiadásairól, ha ellenőrzést tart nála. És elég egy pillantást vetnie az adóhivatal által indított ellenőrzések elhanyagolható számára - tavaly a hivatal az egyéni adófizetőknek mindössze 0,19 százalékát ellenőrizte személyesen -, hogy aggodalom nélkül elkövesse a csalást.
Valójában miért fizetik be tehát az emberek az adót: mert így tisztességes, vagy mert félnek a lebukástól, ha nem fizetnek? Minden jel az utóbbira utal. A rendszer a szellemes technológiára (munkaadói jelentés és adóelőleg) és a gyenge ítélőképességre (a legtöbb becsületes ember jócskán felülbecsüli az ellenőrzés esélyét) épül. És míg rosszulesik azt hallanunk, hogy az amerikaiak az adójuknak közel ötödét elcsalják, Joel Slemrod adószakértő úgy becsüli, hogy az Egyesült Államok még így is az élvonalban van a világon az adótörvények tiszteletben tartása tekintetében.
Ám ha valaki személy szerint nem csalja el az adójának legalább egyötödét, akkor joggal dühös az adóhivatalra - nem azért, mert túl éber, hanem azért, mert közel sem eléggé éber. Én miért fizessem be a rám jutó részt, ha a hatóság másoktól évi néhány száz milliárd adódollárt elmulaszt beszedni?
Maga az adóhivatal is szívesen változtatna ezen az állapoton. Az elmúlt években jelentősen megnőtt a behajtásból származó bevétel és az ellenőrzési arány, dacára a csupán marginálisan nagyobb költségvetésnek. Az adóhivatal elnökének (jelenleg Mark Everson tölti be a tisztséget) legfőbb feladata, hogy pénzt sírjon ki a Kongresszustól és a Fehér Háztól. Bár nyilvánvaló, hogy miért lenne kívánatos az adóhivatallal beszedetni minden adódollárt, amivel az emberek a kormánynak tartoznak, az is nyilvánvaló, miért nem kívánatos egy politikus számára egy lendületesebb adóhivatal mellett szót emelni. Michael Dukakis megpróbálta az 1988-as elnökválasztási kampány során, és - nos, nem jött be.
Az adóhivatalra hárul végrehajtani a senkinek nem tetsző adótörvényt olyan polgárokon, akik tudják, hogy gyakorlatilag csak az nem csal, aki nem akar. A hivatal, legjobb képességei szerint kapargatva a felszínt, időnként igazi aranybányára bukkan.
A 80-as évek elején egy John Szilagyi nevű kutatásvezető a Washington állami adóhivatalnál elég sok véletlenszerű ellenőrzést látott már ahhoz, hogy tudja, akadnak adófizetők, akik az adókedvezmény reményében tévesen tüntetik fel az eltartottak számát. Előfordult, hogy valóban tévedés történt (elvált házaspár mindkét tagja igényelte a kedvezményt a gyerekek után), és adódtak röhejes csalási kísérletek is (Szilagyi legalább egy Szőrmók néven felsorolt eltartottra emlékszik, aki teljesen nyilvánvalóan házi kedvenc volt, nem gyerek.)
Szilagyi úgy döntött, hogy a leghatásosabban úgy lehetne véget vetni ennek a kuplerájnak, ha egyszerűen előírnák az adófizetőknek, hogy a gyerekek társadalombiztosítási számát is tüntessék fel. „Eleinte nagy ellenállásba ütközött az ötlet - mondja a ma már 66 éves, Floridában élő Szilagyi. - Azt válaszolták, túlságosan hasonlít az 1984-re.” Az ötlet a hivatal berkein belül maradt. Azonban pár évvel később, amikor a Kongresszus több adóbevételért kiáltott, Szilagyi ötletét előásták, sebességbe kapcsolták, és az 1986-os adóévre törvénybe iktatták. Szilagyi emlékszik, hogy amikor a következő év áprilisában kezdtek beszállingózni a bevallások, ő és a főnökei szóhoz sem jutottak a döbbenettől: hétmillió eltartott tűnt el egyszeriben az adónyilvántartásból, valódi háziállatok és kitalált gyerekek roppant hada. Szilagyi szellemes trükkje egyetlen év alatt csaknem hárommilliárd dolláros bevételt hozott a konyhára.
Szilagyi közvetlen főnökei úgy érezték, hogy megérdemelne valami jutalmat az ötletért, de az ő feletteseiket nem sikerült meggyőzni. Így aztán Szilagyi felhívta a kongresszusi képviselőjét, aki újra sínre tette a jutalmazási procedúrát. Végül öt évvel azután, hogy Szilagyi sziporkájából törvény lett, az akkor évi 80 000 dollárt kereső szakértő kapott egy 25 000 dollárról szóló csekket. Addigra az ötlete közel 14 milliárd dollár bevételt termelt.
Ami legalább egy jogos indokot felvet, amiért lehet utálni az adóhivatalt: ha nem lettek volna annak idején ennyire szűkmarkúak Szilagyi jutalmát illetően, alighanem jóval több csaláselhárító mágust tudtak volna magukhoz édesgetni, amire ma igencsak szükségük van.