Az alábbi szemelvények óhatatlanul magukon hordják a (legfeljebb) félig átgondoltság bélyegét, mivel a blogolás természeténél fogva spontánabb, közvetlenebb és véletlenszerűbb, mint amikor az ember könyvet vagy újságcikket ír. De remélhetőleg az efféle keresetlen közléseknek is megvan a maguk értéke. Az alábbi szemelvények mérsékelt szerkesztésen estek át. leginkább annak ellensúlyozásaként, hogy egy weboldallal ellentétben a papírra nyomott könyv (ma még) nem teszi lehetővé, hogy ide kattintva bővebbet megtudhassunk. A szemelvényeket négy kategóriába osztottuk:
1. Mélázások a Lökonómiá-ról és annak visszhangjáról (319. o.)
2. A Lökonómiában ismertetett abortusz-bűnözés felvetés folytatása (331. o.)
3. Véletlenszerű gondolatok véletlenszerű témákról, melyek legtöbbje lazán kötődik a Lökonómia-hoz - talán nagyjából úgy, ahogy a „kóser jellegű” étel sem igazán kóser, de azért nem is garnéla (347. o.)
4. Személyes jellegű óhajok és sóhajok (361. o.)
Ezek az írások ha 3%-át képviselik annak, amit a blog indulása óta feltettünk, és nem csatoltuk az olvasói megjegyzéseket, melyek sok esetben messze alaposabbak (és szórakoztatóbbak), mint saját irományaink. A teljes blog a www.freakonomics.com/blog/ alatt található.
Még egy fontos különbség van a blog és a könyvünk között: az első két szemelvénytől eltekintve mindet csak egyikünk írta, nem pedig ketten együtt, ennek megfelelően elláttuk őket szignónkkal, ami vagy SLD (Levitt) vagy SJD (Dubner).
1. A Lökonómia-ról
Gondolatok zanzája a könyv megírásáról, kiadásáról és fogadtatásáról
„Kicsinyünk rászabadítása a világra"
Minden szülő úgy gondolja, hogy neki van a legszebb gyereke a világon. Mintha az evolúció úgy formálta volna az agyunkat, hogy ha nap mint nap gyermekünk arcát bámuljuk, egy idő után gyönyörűnek fogjuk látni. Ha más gyerekének van rászáradt ételmaradék az arcán, az gusztustalan; a sajátunkon valamiért elbűvölő.
Hát, mi is olyan sokáig bámultuk a Lökonómia kéziratát, hogy mára már gyönyörűnek látjuk - ragyás, maszatos, nem számít. Így aztán kezdtük azt gondolni, hogy esetleg mások is el akarják olvasni, és miután elolvasták, esetleg még a véleményüknek is hangot akarhatnak adni. Ezért született ez a honlap. Reméljük, boldog otthon lesz egy ideig, de legalábbis vidám civódások színhelye.
- SDL & SJD (2005. március 30.)
„Lehet, hogy a Lökonómia egy rakás sz*r?"
Kiadónk buzgón reklámozza és árulja a Lökonómiát - persze ez a dolga, és mi nem meglepő módon ezt csak üdvözölni tudjuk. Ha valami kellemes történik - például egy barátságos recenzió a Wall Street Journal-ban, vagy egy közelgő fellépés a Jon Stewart vezette Daily Show-ban -, a kiadó fáradhatatlanul terjeszti az igét. De szerintünk érdemes odafigyelni néhány eltérő véleményre is. Elvégre ez a Lökonómia szellemisége - válogatás nélkül vizsgáljunk meg minden adatot és eredjünk a nyomába, bárhová is vezessen. Lássuk hát azokat, akik szerint a Lökonómia, részben vagy egészben, tök béna.
Felix Salmon újság- és blogíró hosszasan és bosszúsan elemezte a Lökonómiát, ami szerinte „összefüggéstelen fejezetek láncolata”, amelyben „Levitt és Dubner kenetteljesen feltörlik utánunk a köztézisek tócsáját”; Steven Sailer lendületesen érvelt a Roe kontra Wade és a bűnözés csökkenése közötti összefüggés ellen (beírva a Google-ba a „Sailer” és "Freakonomics” szavakat írások széles választékát találhatjuk); Scott McLemee a Newsday-ben írt kritikát (2005. április 24.), amely felrója a könyv „közérthető kertelését”; a Time magazinban Amanda Ripley véleménye látott napvilágot (2005. május 2.), mely szerint „az esetlen Lökonómia címet viselő könyv híján van valami egységesítő elméletnek, pedig jót tenne neki”. Hogy ne legyünk igazságtalanok önmagunkkal szemben, illik hozzátennünk, hogy a Time és a Newsday kritikája jobbára pozitív volt. De azt sem hallgathatjuk el, hogy amikor amerikai ismeretterjesztő könyvek egy jól ismert szerzőjének kiadás előtt elküldtük a Lökonómia egy példányát, ajánlást kérve tőle a borítóra, nem akarta a nevét adni hozzá, mondván, „a bűnről szóló részből egyvalami hiányzik: az alázat”.
Elszomorítanak minket ezek az írások? Személyes szinten, persze. De a Lökonómia szintjén nem. Alan Dershowitz, a Harvard jogászprofesszora évekkel ezelőtt nyitott egy kóser vegyesboltot a Harvard Square-en, ami különböző okokból tiltakozást váltott ki egyesekből. Dershowitz legalább annyira ismert a szólásszabadság iránti szenvedélyéről, mint a jogi éleslátásáról, és azt mondta - legjobb esetben is csak nagyjából tudjuk őt idézni -, semmi sem becsesebb számára, mint az embereknek azon joga, hogy tiltakozzanak az ő vegyesboltja ellen.
Ne higgyék hát el nekünk, hogy a Lökonómia jó könyv. Ne higgyenek a jó kritikáknak se. Mindenki nyugodtan döntse el maga - ezen a weblapon is körbe lehet szimatolni. Talán arra jutnak, hogy a Lökonómia mégiscsak a kukába való. Nagy becsben tartjuk a jogukat, hogy így gondolhassák.
- SDL & SJD (2005. április 26.)
„Lökonómia kerekasztal"
Sok írás született a Lökonómiáról, de semmi nem fogható összeszedettség tekintetében a Crooked Timber című blogon összegyűjtött esszékhez. (http://crookedtimber.org/2005/05/23/steven-levitt-seminar-introduction/). Öt értekezés található a blogon a Lökonómiáról különböző szakterületek kutatóinak tollából, valamint az én válaszom ezekre az esszékre.
Ez utóbbit ide is beragasztottam; alapjában véve akkor is érthető, ha az ember nem olvasta az eredeti esszéket.
Kezdjük a címmel: Lökonómia. Rengeteget vitatkoztunk a címről. A címadás tekintetében nehézséget okozott, hogy a könyvnek nincs vezérfonala. Felmerült cím gyanánt kérdés („Mi a közös a tanárokban és a szumó birkózókban?”), pár semleges hangvételű könyveim („A dolgok mögött” vagy „Hacsak úgy nem”), és volt pár lüké ötletünk is („Ö-Akták”, ö mint ökonómia).
Végül aztán magától értetődően döntöttünk a Lökonómia mellett. Az ok a keresztnevekkel kapcsolatos kutatásaim és a téma többi kutatójának eredményei közti eltérésben keresendő. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy az eredményeim helyesek, és míg az önéletrajzon szereplő név kihat a személyes felkeresés esélyére, hosszú távon nincs jelentősége az ember életében. Ez valószínűleg arra utal, hogy a nevek számítanak egy cseppet az első benyomás kialakításakor, de a személyes megismerkedést követően gyorsan félresöprik őket a fontossági listán. Mondott magában valaha olyat, hogy Röhejes egy név ez az Oprah, semmiképpen nem nézem meg a műsorát? Vagy, A Beatles... ez aztán röhejes név egy együttes számára. Ilyen névvel egyetlen lemezt sem fognak eladni?
Amikor az ember címet keres a könyve számára, valami olyanra van szüksége, ami üvöltve hívja fel magára a figyelmet az ezer meg ezer konkurens könyv garmadája között, de bármily meghökkentőnek is hat a Lökonómia első hallásra, huszadjára már megszokottá válik, akár az Oprah. Lefogadom, hogy a Crooked Timber kritikusainak a cím iránt érzett ellenszenve már enyhülésnek is indult, mire az írásmű végére értek. És egy év múlva már talán emlékezni sem fognak, mennyire utálták a címet. A kiadónkkal legalábbis ez történt, ugyanis először visszakézből utasította el a címet, csak az utolsó percben bólintott rá, most meg már arról győzköd minket, hogy szerződést kéne kötnünk a következő könyvre, mert senki nem tudja úgy népszerűsíteni a könyveinket, mint ők. És ha csakugyan lesz második könyv, a fejünkben már meglévő címötlet olyannyira vérlázító lesz, hogy nem lehet majd nem szeretni.
Vannak, akik hiányolják a könyvből a vezérfonalat. Valami azt súgja nekem, és a könyv fogadtatása csak megerősít ebben, hogy valójában senkit sem érdekel, van-e egy könyvnek vezérfonala, és nem is várják el tőle, hogy legyen. Pusztán arról van szó, hogy senki nem mer vezérfonal nélküli könyvet írni, mert majdnem minden könyvben van. (Ebben a tekintetben szerintem a könyv vezérfonala nagyban hasonlít a kampányköltekezésre: minden jelölt kötelességének érzi, hogy szórja a pénzt, mert félnek a katasztrofális következményektől, ha esetleg megkockáztatnák a pazarlás beszüntetését.) De amikor Malcolm Gladwell lenyűgöző könyveit olvasom, nem keresek bennük vezérfonalat, egyszerűen élvezem a történeteket. Azért vannak a könyvei a sikerlisták élén, mert kitűnő az ízlése, és ő a legjobb ma élő mesemondó. Az én szememben, és beszéltem mással is, aki így érez, a vezérfonalak csak zavarják a történeteit, amelyek egyenként olyan bámulatosak és érdekesek. Ugyanígy, a novellásköteteknek sincs vezérfonaluk. Novellákat olvasva sem érzem magam becsapva. Ha Dubnerrel sikerül elérnünk, hogy a világ kegyesen bánjon a vezérfonal nélküli, de jó történetekkel büszkélkedő könyvekkel, az lesz talán minden eredményünk közül a legértékesebb.
Minden értekezés a Crooked Timberen elidőzött azon, hogy az én helyemet kereste a közgazdaságtanban, illetve általánosabban véve a társadalomtudományokban. Ha lehetne három kívánságom, talán az egyik az lenne, hogy igazi interdiszciplináris társadalomtudós válhassék belőlem, aki az adatok segítségével magyarázza az emberi viselkedést, miközben nemcsak a közgazdaságtan kútjából merít és a közgazdaságtan összefüggéseit világítja meg, hanem behozza a szociológiát, a politológiát és a pszichológiát is a képbe. De szálljunk le a földre! Még a saját szakterületem eszköztárát sem uralom könnyedén. Ha megkérdezik hallgatóimat, hogy megy-e nekem a függvényanalízis, azt fogják válaszolni, „nem nagyon”. Nem vagyok rá büszke, de ez a valóság. Ha megkérdeznek pár ragyogó közgazdaságtani elmét, mint Gary Becker vagy Kevin Murphy, milyen gyakorisággal sikerül helyesen alkalmaznom a Chicago-árelméletet, mindössze annyit mondanak, hogy sokat fejlődtem, de ezt is csak azért, mert jószívűek. Őszintén, igaziból, csak egy dologhoz értek: kérdéseket feltenni, amelyek mintha sokak kíváncsiságát felkeltenék, majd rávenni az adatokat, hogy válaszolják meg őket. Még csak tűrhető szociológus, politológus vagy pszichológus sem lesz belőlem soha. De evvel nincs semmi baj. Szerintem sok közgazdász ott rontja el, hogy tévesen azt hiszi, mindenben remekelhet.
Pár évvel ezelőtt alkotói szabadságon voltam a stanfordi Viselkedéstudományi Központban, és előadást tartottam a többi ösztöndíjasnak a kutatásomról. A közönség soraiban páran méltatlankodni kezdtek, és megkérdezték, miért mondom magamat közgazdásznak, ha avval foglalkozom, amivel. Azt mondták, valójában szociológus vagyok. Elég volt egy pillantást vetni a teremben helyet foglaló szociológusok arcára, és elképedt tekintetük elárulta, szociológus sem vagyok. De mivel arra az álláspontra helyezkedem, hogy „sok mindent nem tudok”, elég nyitott vagyok a közös publikálásra egy néprajzkutatóval (Sudhir Venkatesh), egy ökonometrikussal (Jack Porter), egy politológussal (Tini Groseclose), és most legutóbb egy újságíróval (Stephen Dubner). És talán amellett, hogy kikövezem az utat a vezérfonal nélküli könyvek számára, minden szakterületen megkönnyíteni a társadalomtudósok dolgát, hogy azt a fajta diszciplínamentes (azaz nem interdiszciplináris) ösvényt járják, amit jómagam.
Térjünk át az „ösztönzés” kérdésére. Az értekezések szerzői rámutattak: ugyanúgy, ahogy a „hasznosság maximalizálása” ráhúzható bármire, az „ösztönzés” szó a mi használatunkban gumifogalommá vált. Azáltal, hogy a Lökonómiá-ban az ösztönzés fogalmát kiterjesztettük a gazdasági ösztönzésről a társadalmi és erkölcsi ösztönzésre is, gyakorlatilag mindent lefedtünk. Nem hinném, hogy volt más választásunk. Nyilvánvalóan téves az a szemlélet, amelyik csak a gazdasági ösztönzésre összpontosít. Én a magam részéről - és azt hiszem, végeredményben ettől vagyok mégiscsak közgazdász - képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy az emberek aktív döntéshozók, akik meglehetősen kifinomult módszerekkel igyekeznek megszerezni, amire vágynak. Szerintem a kutatásaim vezérfonala leginkább abban a tekintetben maga az ösztönzés (még az olyan esetekben is, ahol nincs nyilvánvalóan jelen, mint például az abortusz-bűnözés témánál), hogy valahányszor egy kérdést próbálok megválaszolni, beleképzelem magam a cselekvő helyzetébe, és eltűnődöm: „Mit tennék én ugyanebben a szituációban?” Az a fajta ember vagyok, aki folyamatosan azon agyai, miként győzheti le a rendszert, vagy miként kerülheti el, hogy átrázzák, így azt feltételezem, kutatásaim alanyainak is ugyanígy jár az esze. Ha tehát a törvényes abortuszra gondolok, az jut eszembe, hogy ez a nem kívánt terhesség elleni védekezés igencsak beteges formája. Ha azt látom, hogy az egyik szumó birkózó többet nyerhet a győzelemmel, mint amennyivel a vesztes károsul, arra számítok, hogy meg fognak egyezni. Ha az ingatlanügynökök jutnak eszembe, állandó paranoiában élek, nehogy megmalmozzanak.
Egy percig nem tagadom, hogy ha minden közgazdász olyan lenne, mint én, a tan alighanem katasztrófa sújtotta szakterületté válna. De az, hogy ennek ellenére a legtöbb közgazdász úgy-ahogy kedvel, azt súgja, jut elég hely a kóbor közgazdászok számára is a szakmában.
- SDL (2005. május 23.) „Kaliforniai utazás"
Múlt héten Kaliforniában jártunk. Kiadónk, a William Morrow/HarperCoIlins megállapította, hogy a Lökonómia ott nem megy olyan jól, mint máshol. Lehet, hogy csak későn kaptak rá - Levitt Chicagóban él, én pedig New Yorkban, és ebben a két városban azonnal sikeres lett a könyv -, de a Harper nem akart kockáztatni. Addig megúsztunk mindenféle könyvbemutató turnét, de most három napra nyugatra pateroltak minket. Ez Levittet rosszabbul érintette, mint engem. Utál emberekkel társalogni (legalábbis ezt mondja). Első ott töltött napunkon, Los Angelesben, folyton azt mondogatta, szuicid gondolatok foglalkoztatják. De csak úgy odavetette, és közben picit elmosolyodott. Úgy éreztem magam, mint Mandy Patinkin A herceg menyasszonyában, amikor azt mondja Wally Shawnnak: „szerintem ez a szó nem azt jelenti, amit hiszed, hogy jelent”. De oda se neki: Levitt inkább a számok, mint a szavak embere. Talán igazában úgy értette: „homicid”.
Az utolsó napon ellátogattunk a Google főhadiszállására, Mountain View-ba. A guglisok megkértek, hogy írjuk össze a benyomásainkat, és ők felrakják a Google blogra. Ezt írtuk nekik:
Címzett: A guglisok
Feladó: A lökonómiás fiúk
Kelt: 2005. aug. 4.
Tárgy: Múlt heti látogatásunk
Nem tudtuk pontosan, mire számítsunk a Google-nák Pár hónappal korábban felkértek minket, hogy kaliforniai utunk során tartsunk ott valami kiselőadást. Benne vagyunk? Persze, mondtuk. Ha valami ennyire a távolba vész, az ember általában különösebb gondolkodás nélkül igent mond.
Mivel késve érkeztünk a Googleplexhez - néhány emberrel kellett tárgyalnunk, akik társasjátékot (!) akarnak csinálni a Lökonómiá-ból a tárlatvezetés kicsit rövidebbre sikeredett. De azért meg tudtuk nézni:
- a Google logó színeiben pompázó oszlopokat a hihetetlenül visszafogott „biztonsági” bejáratnál,
- a nagyon felhasználóbarát névtábla-generáló számítógépet, amin a látogatók bejelentkezhetnek,
- a tipp-topp vécéket,
- az őskori szervereket a vékony parafa bevonattal, amitől a tűzbiztonságiak a hajukat tépték annak idején,
- a bóklászó kutyákat, egyik barátságosabb volt, mint a másik,
- a csodás képernyőket, amiken tovagörögnek az éppen futó keresőkifejezések: Hillary Duff... pitbull kölykök... Jenifer Lopez... spanyol szótár... a konceptuális művészet mintadarabjai (éreztünk egy kis csalódást, amiért nem pillantottuk meg a Lökonómia szót, de talán csak fennakadt a szűrőn: az emberek olykor igen egyedi betűzést adnak neki),
- a kvarckristályból készült szőnyeget, a gigászi kaktuszokat, a cifra jurtákat, és a környezettel harmonizáló lépcsőt az Afrika-házban.
Aztán elérkezett az idő, hogy megtartsuk a „kiselőadást”. Vezetőnk, Hunter Walk kísért el minket a teremhez, ahol beszélnünk kellett. Uff! Nem valami kis tárgyalóba vitt, ahol egy hosszú asztal körül gyülekezett pár tucat hallgató. mint azt elképzeltük. Egy hatalmas előadóban találtuk magunkat, a székek végeláthatatlan sorait megtöltötték a Google dolgozói, és még sok kollégájuk ült a földön, állt a terem végében, és - na jó, a mennyezetről azért nem lógott senki, de az emberben mégis ez a benyomás támadt. A falak feketéllettek, a rivaldafény fehéren izzott, és a termet megtöltötte a közönség zsivaja. Ez nem kiselőadás, ez előadás. Úgy éreztük magunkat, mint Sally Field, amikor átvette második Oscarját. Tetszünk nekik! Tényleg tetszünk nekik! (Tudjuk, persze, hogy az átlagos Google-dolgozó túl fiatal ahhoz, hogy értse ezt az utalást. Sose bánják, annyira nem vicces.) Ahogy átlépdeltünk a földön ülő guglisok között, úgy éreztük, jól állna a kezünkben egy-egy Telecaster gitár; valószínűleg ennél közelebb egyikünk sem kerül már a rock-sztár életérzéshez. (Igazat megvallva, én voltam ifi rock-sztár, de a 80-as évek végén, úgyhogy az nem igazán számít.)
Mindez nem volt elég, Hunter még korábban rendelt pár száz példányt a Lökonómia-ból az Amazonon, és kiosztotta őket, így a székek hosszú során végignézve, guglis guglis után ült, ölükben a nyitott könyvvel, mintha Mao elnök beszédére vártak volna. (Azonnal eltűnődtünk, vajon Hunter megrendelése tömegesnek számít-e, s mint ilyen, kisebb súllyal esik-e latba a New York Times bestsellerlistáján.) Mit mondjak, lökött egy érzés volt. Kicsit olyan, mintha a saját temetésére toppanna be az ember.
Egyeztetnünk kellett, milyenre vegyük a figurát. Nincs ebben sok gyakorlatunk. Hunter türelmes volt, és sok bátorítást kaptunk tőle. Egy pódium és egy mikrofon állt rendelkezésre, így a staféta előadás mellett döntöttünk, megbeszéltük a könyvet (miért élnek még mindig az anyjukkal a drogkereskedők), és sztorizgattunk a megjelenése óta történt kutatásokról (pl.: majomprostitúció a Yale-en). Azt hisszük, jól sikerült, ha azt vesszük, milyen sokat nevettetek, bár simán elképzelhető, hogy csak kiröhögtetek minket. A legnagyobb nevetés akkor csendült fel, amikor Levitt megemlítette, hogy előző nap a Yahoo!-nál adtunk elő, és sokkal kevesebben gyűltek össze. Az a vicc, hogy ez tényleg így volt. Nálatok kb. kétszer annyian jelentek meg, mint a Yahoo!-nál. Másfelől ez azt jelenti, hogy a Google-nál kétszer akkora volt a kiesés a termelésből - hacsak nem gondoljátok úgy, hogy a lökonómiás előadás valami módon javította a termelékenységet, mely esetben sokkal jobbnak értékeltétek, mint mi magunk. A nap legjobb kérdése így hangzott: „Mihez kezdenétek a mi adatainkkal, ha át tudnánk ezeket nyújtani?” Higgyétek el, azóta sokat törtük rajta a fejünket. Majd jelentkezünk.
Az előadás után ráértünk még pár percre, és ott maradtunk elbeszélgetni mindenféle guglissal. Ez volt a nap legimpozánsabb része. Nemcsak mind okosak, érdeklődők és barátságosak voltatok, hanem olyan baromi boldogok is. Először is, biztosra vesszük, hogy nincs a világon még egy olyan cég, ahol ennyi alkalmazott hordaná a céges logóval ellátott pólót, amit mi az őszinte büszkeség jelének vettünk (vagy talán egyszerűen egy óriási dolgozói kedvezmény jelének). De számos más módon is sugároztátok a boldogságot. Alighanem ez a mellékterméke annak, ha az ember érdekes munkát végezhet okos kollégák társaságában, gyönyörű környezetben, és mindezt mély küldetéstudattal. Valószínűleg a 297 dolláros részvényárfolyam sem árt.
— SJD 12005. augusztus 19.)
2. Roe kontra Wade és a bűnözés - folytatás
Az ember azt hitte volna, hogy a Lökonómia-ban lefedett sok téma közül az abortusz legalizálása és a bűnözés csökkenése közötti kapcsolatról szóló elmélet fogja a legtöbb gyűlölködő levelet kiváltani. De korántsem ez történt. Úgy látszik, amikor az emberek elolvassák a negyedik fejezetben eléjük tárt érvelést, és látják, hogy távolról sem politikai vagy vallásos okfejtéssel van dolguk, mérlegelik, mit is gondoljanak az elméletről, de ritkán folyamodnak ahhoz, hogy túlfűtötten védelmezzék meggyőződésüket, bármi legyen is az.
A könyvben megjelent történetek egy részéről nem mondható el ugyanez. Az ingatlanügynökökről szóló tanulmány például mérges e-mailek százait gerjesztette, melyek többségét ingatlanközvetítő irodák írták, amelyek kikérték maguknak ismertetésünket arról, miként veszi rá az üzletág ösztönző rendszere az ügynököket saját ügyfeleik kihasználására. Sok e-mailt kaptunk tanároktól is, akik nem szívesen olvastak csaló tanárokról; szülőktől, akik képtelenek voltak elfogadni pár gyerekneveléssel kapcsolatosan levont következtetést; és olvasóktól, akik az egész keresztneves fejezetet kimondottan bugyutának tartották.
Ha az abortusz-bűnözés sztori nem is váltotta ki az olvasók felháborodását, a médiában és egyebütt annál inkább felbolydulást keltett. A legnagyobbat akkor, amikor William Bennett idézte a könyvet, miközben éppen óriási felzúdulást keltő kijelentést tett a fekete lakossággal kapcsolatban. Következzen most két blogbeírás, amely az abortusz-bűnözés vita más-más aspektusát járja körül. Az első Bennett állításait igyekszik kiértékelni. A második válasz egy tudományos értekezésre, mely az abortusz-bűnözés elméletet vitatta. Ez utóbbi meglehetősen szakmai (a gyenge idegzetűek csak az utolsó három bekezdést olvassák el), de ez a kulcs az eredeti kutatás megértéséhez.
„Bill Bennett és a Lökonómia"
Bill Bennett és én jó pár dologban hasonlítunk egymásra. Mindketten írtunk a bűnözésről (a „csúcsragadozó” elméletét érintjük a Lökonómia-ban), mindketten sokat tűnődtünk már az illegális drogokról és az oktatásról (ő volt a legelső „drogcár”, azaz a Fehér Ház drogügyi irodájának igazgatója, és ült már az oktatásügyi miniszteri székben is), és mindketten imádjuk a szerencsejátékot (bár úgy tűnik, én sokkal kisebb tétekkel és nagyobb sikerrel játszom).
Most már abban is osztozunk, hogy mindketten tettünk vihart kavaró állításokat az abortusz és a bűnözés közötti kapcsolatról.
Bennett a Salem Rádió Amerikai reggeli Bill Bennett-tel című műsorának szeptember 28-i adásában a következőket mondta:
BETELEFONÁLÓ: Feltűnt, hogy az országos média, ugye, sokat beszél a bevétel csökkenéséről, meg hogy a kormány nem képes ellátni a társadalombiztosítást, és elfogott a kíváncsiság, és olvastam az elmúlt pár hónapban néhány cikket, hogy a Roe kontra Wade óta történt abortuszok, az elmúlt harminc iksz évben elvetetett emberektől származó jövedelem elég lenne a társadalombiztosítás pénzelésére a mai formájában. És a média egyszerűen nem... soha nem is említi ezt.
BENNETT: Feltételezve, hogy mind dolgozó állampolgár lenne?
BETELEFONÁLÓ: Igen, feltételezve. De még ha csak egy részük dolgozna is, óriási bevételt jelentene az ország számára.
BENNETT: Lehet, lehet, de nem tudhatjuk, mekkora költséggel is járnának. Szerintem - aránytalanul nagy számban folyamodnak férjezetten nők abortuszhoz? Nem.
BETELEFONÁLÓ: Nem tudok pontos adatokat, de elég sok egyedülálló van közöttük, igen.
BENNETT: Rendben, hát, szóval, nem tudom. Ennek alapján önmagában nem érvelnék a magzatvédelem mellett, mert nem tudhatjuk. Szóval mindkét irányba... tudja, van ez a könyv, a Lökonómia, és abban az egyik téma, hogy a bűnözés csökkenése, tudja, szóval az az elméletük, hogy azért van kevesebb bűnözés, mert több az abortusz. Hát...
BETELEFONÁLÓ: Hát nem hiszem, hogy az adataik pontosak.
BENNETT: Nem, szerintem sem, szerintem sem, mert először is, szerintem túl sok minden van, amiről egész egyszerűen nem tudunk semmit. De azt tudom, az igaz, hogy ha a bűnözést akarnánk csökkenteni, akkor... ha ez lenne az egyedüli cél, akkor minden fekete babát el lehetne vetetni, és a bűnözés csökkenne. Képtelen, groteszk és erkölcsileg elítélendő dolog lenne, de a bűnözés csökkenne. Úgyhogy ezekkel a túlzó, messzemenő következtetéseket levonó, mindenre kiterjedő extrapolációkkal szerintem csínján kell bánni.
Cseppet sem meglepő módon Bennett kijelentései dühös reakciókat váltottak ki - nemcsak a médiában, hanem még a Fehér Házban is, ahol elítélték a megállapításait. Én a következőket gondolom a fenti beszélgetésről:
1. Jusson eszünkbe, hogy mindez nem egy előre megírt rádióműsorban hangzott el, hanem spontán válasz volt egy betelefonáló kérdésére. Nyilvánvalóan rögtönözte. Ez teljesen más helyzet, mintha mondjuk egy újságcikkben írja meg ugyanezt.
2. A faj nem játszik fontos szerepet az abortusz-bűnözés elméletben, amit John Donohue-val ismertettünk tudományos írásokban, és amit Dubnerrel tárgyalunk a Lökonómia-ban. Az igaz, hogy az átlagot tekintve a feketék nagyobb arányban követnek el bűncselekményeket a fehéreknél az Egyesült Államokban. Fontos azonban megjegyezni, hogy ha az ember kontrollálja az olyan tényezőket, mint a jövedelem, a női családfő, a tizenéves anya és a környezet városi jellege, a faji hovatartozás jelentősége megszűnik minden bűntípusra, az emberölést leszámítva. (Mint azt megírtuk, az emberölések száma közti különbségért részben a crackpiac felel.) Más szóval, ha egy fekete és egy fehér ember egymás szomszédságában nő fel, hasonló anyagi háttérrel és hasonló családszerkezettel, akkor a legtöbb bűntípust ugyanolyan eséllyel követik el. Az adatok tanúsága szerint csupán az számít, hogy az abortuszok túlnyomó többsége nem kívánt terhességet szakít meg, valamint hogy a tizenéves és egyedülálló nők túl vannak reprezentálva a beavatkozást elvégeztetők körében.
3. Egyesek azt hihetik, hogy a 2-es pont kijelentéseivel csak kitérek a faji kérdés elől, mert így tartom politikailag korrektnek. Aki olvasta a Lökonómia-t, az tudja, hogy nem köntörfalazok faji kérdésekben. Sok szó esik a könyvben a faji hovatartozás kemény kérdéseiről (pl.: a feketék és a fehérek iskolai szereplése közti különbség, a feketék névadási szokásai stb.). Komolyan gondolom, amikor tisztán tényekre alapozva, statisztikai nézőpontból azt mondom, hogy a faj egyáltalán nem játszik komoly szerepet az abortusz és a bűnözés közti kapcsolatról szóló elméletben.
4. Ha egy nő elvetet egy magzatot, az többnyire nem változtatja meg az adott nő által világra hozott gyerekek számát; csupán időben tolja el a szüléseket életének egy későbbi pillanatára. Ezt jól jegyezzük meg! Minden negyedik terhesség művi megszakítással végződik, és ez már 30 éve így van az Egyesült Államokban. De az abortusz hatása a születések számára egész csekély maradt.
5. A 4-es pont fényében nem könnyű értelmezni Bennett szavait, miszerint „minden fekete babát el lehetne vetetni, és a bűnözés csökkenne”. Megjegyzése kimondatlanul arra utal, hogy valami külső erő, például a kormány arra kényszerítené a fekete nőket, hogy vetessék el a gyerekeiket. Ez nyilvánvalóan teljesen más helyzetet teremtene, mint a mai gyakorlat, amelyben egy nő eldöntheti, hogy abortuszt akar, és idősebb korában, stabilabb és kedvezőbb életkörülmények között alapít családot. Lényegbevágó különbség van aközött, hogy egy nő dönt saját termékenységéről, vagy a kormány teszi meg ugyanezt helyette, és az emberek mintha hajlamosak lennének megfeledkezni erről.
6. Ha olyan világban élnénk, ahol a kormány döntheti el, ki szaporodhat és ki nem, akkor Bennettnek igaza lenne abban, hogy „minden fekete babát el lehetne vetetni, és a bűnözés csökkenne”. Persze az is igaz, hogy csökkenne a bűnözés, ha minden fehér, ázsiai, hímnemű, republikánus vagy demokrata babát vetetnénk el. Miután elhangzott a feketékről szóló kijelentése, azonnal hozzátette, hogy „képtelen, groteszk és erkölcsileg elítélendő dolog lenne, de a bűnözés csökkenne”. Tett egy tényszerű megállapítást (ha megtiltjuk egy tetszőleges csoport szaporodását, a bűnözési statisztikák javulásnak indulnak), majd megjegyezte, hogy csak mert egy állítás igaz, még nem jelenti, hogy üdvös és erkölcsös is. Ez természetesen hihetetlenül fontos különbség, és mi sem győzzük ezt hangoztatni a Lökonómia-ban.
7. Egy dologban én is szemrehányást teszek Bennettnek: először azt mondja, hogy nem hisz az abortuszt és a bűnözést összekapcsoló elméletünkben, majd a fekete babákról tett kijelentésével elárulja, hogy mégis. El kéne döntenie.
8. Csak mellékesen jegyzem meg, a betelefonáló alapelmélete teljesen téves. Az abortusz betiltása nem oldaná meg a társadalombiztosítás problémáit. Mint már említettem, a legtöbb abortusz csak időben tolja el egy gyerek születését ugyanattól az anyától, máról pár évvel későbbre.
- SDL (2005. szeptember 30.)
„Újdonsült kritikusaink jövő héten újra megpróbálhatják"
Pár, a Wall Street Journal-ban és az Economist-ban nemrégiben megjelent cikknek köszönhetően óriási figyelmet kapott egy dolgozat, melyben Chris Foote és Chris Goetz erősen bírálja John Donohue-t és szerénységemet.
A dolgozatban Foote és Goetz azt az elemzést kifogásolják, amely az eredeti, a bűnözés és az abortusz közötti kapcsolatot boncolgató tanulmányunk egyik táblázata mögött rejlik. (Érdemes megjegyezni, hogy a kifogásolt megközelítés csak egy volt a dolgozatban bemutatott négy eltérő érv közül, és a másik hármat nem illették kritikával.)
Foote és Goetz két alapvető változtatást eszközölt az analízisünkben. Először is, helyesen észrevették, hogy míg cikkünk szövege szerint regressziómodellünkben figyelembe vettük az állam-év változók kölcsönhatását, a mellékelt táblázat csakugyan nem tartalmazta ezeket. Másodszor, helyesen felvetik, hogy a kohorszméret változásának kontrollálása nélkül az eredeti analízis azt méri, vajon a nagyszámú törvényes abortusznak kitett kohorszok kevesebb bűntettet követnek-e el, de arra nem ad közvetlen bizonyítékot, hogy a „nemkívánatosság” volt az egyik csatorna, melyen keresztül a bűnözés csökkenése érvényesült. (Megjegyzés: nem állítottuk, hogy kimondottan ez az analízis közvetlen bizonyítékot szolgáltat a „nemkívánatosság” elméletre. A dolgozatnak ez az utolsó szakasza volt minden munkánk közül a legspekulatívabb, és őszintén szólva csodálkoztunk, hogy egyáltalán sikerült kimutatni valamit, tekintve, hogy mekkora elvárásokat támasztottunk az adatokkal szemben.) Foote és Goetz arra jött rá, hogy ha ezeket a változtatásokat átvezetjük, akkor az eredeti 7-es táblázatunk eredményei gyakorlatilag köddé válnak.
Van azonban egy alapvető probléma a Foote és Goetz-féle analízissel. A rendelkezésre álló adatok az abortuszokról jó eséllyel igen zajosak. Ahogy az ember vezeti be egymás után a konlrollváltozókat (pl.: közel 1000 egyedi állam-év kölcsönhatás), az abortusz számainak lényeges variációja elkopik. A mért abortuszok megmaradt variációjában a jel-zaj arány egyre rosszabb lesz. Ettől aztán az abortusznak a bűnözésre tett kimutatható hatása zsugorodik. Mivel a munkában az elemzés egysége egyetlen állam/egyetlen év/egyetlen életkor (pl.: 19 évesek Ohióban, 1994-ben), az elvégzett elemzéseket áthatja a sok kölcsönhatás: állam-életkor kölcsönhatás, életkor-év kölcsönhatás és állam-év kölcsönhatás. Ezen kölcsönhatások együtt a letartóztatások számában mutatkozó variancia 99%-áért és az abortuszközelítésekben mutatkozó variancia 96%-áért felelnek. Az elvégzendő gyakorlat borzasztó nagy elvárásokat támaszt az adatokkal szemben.
Ennek fényében aligha vitatható, hogy az ember minden tőle telhetőt megtesz a pontos abortuszmérések érdekében, ha ekkora fába akaija vágni a fejszéjét.
A Foote és Goetz által használt abortuszméréseket az Alan Gutmacher Intézet állítja elő. Az Alan Gutmacher Intézet az abortuszokat végző intézmények által készített felmérésekre alapozva ad becsléseket az egy szülésre jutó abortuszok számát illetően államonként, éves bontásban.
Amikor Foote és Goetz mondjuk arra kíváncsi, hogy egy, 1993-ban 19 éves kaliforniai milyen mértékben volt kitéve annak idején az abortusz veszélyének, akkor az 1973-as kaliforniai abortuszadatokat használják közelítésképpen. Ez nem ésszerűtlen első közelítés (mi tagadás, az eredeti dolgozatunkban a legtöbb helyen mi is ehhez folyamodtunk, mert egyszerű és átlátható), de attól még több okból is csak közelítés marad.
1. Nagy az emberek mobilitása az államok között. Azaz sok 19 éves, akit 1993-ban Kaliforniában tartóztattak le, nem Kaliforniában született, hanem más államban, esetlegesen más országban. Ami azt illeti, mintha a legújabb adatok arra utalnának, hogy az idősebb tizenévesek 30%-a nem abban az államban lakik, ahol született.
2. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy adott 19 éves mennyire volt kitéve az abortusz veszélyének, akkor a 20 évvel korábbi adatokkal számolni nagyon pontatlan eredményeket hoz. Ha 19 éves vagyok valamikor 1993 folyamán, akkor születhettem 1973. január 2-a (mely esetben 1993. január 1-jén még 19 éves vagyok) és 1974. december 31-e (mely esetben 1993. december 31-én töltöm be a 19-et) között bármikor. Az abortusz valamivel a kiírt születési dátum előtt történik, átlagosan a terhesség 13. hetében. Vagyis az 1993-ban 19 évesek a születésük előtt hat hónappal voltak kitéve a törvényes abortusznak, azaz a vizsgálandó ablak durván az 1972. július 2. és 1974. június 30. között időszak. Jóllehet ez az ablak magában foglalja az 1973-as évet (Foote és Goetz ezt tekintette az abortuszveszély időszakának), vegyük észre, hogy 1972 és 1974 felét is lefedi!
3. Különösképpen a legalizálás éveiben az Egyesült Államokban végrehajtott abortuszok nem elhanyagolható százalékában az történt, hogy egy nő másik államba utazott elvégeztetni az abortuszt. Következésképpen további mérési hibákat eredményez a közelítésben, ha mérésünket az abortusz helyszínére alapozzuk (mint teszik ezt a Foote/Goetz-adatok), és nem az abortuszért folyamodó nő lakhelyére.
4. Az Alan Gutmacher-féle abortuszadatok még az adatgyűjtést végzők saját bevallása szerint is messze vannak a tökéletestől. Igazság szerint az abortuszok számának ezen becslése és a Központi Járványügyi Hivatal által gyűjtött idősor között jócskán 1 alatt van a korreláció, ami arra enged következtetni, hogy még akkor is jelentős mérési hibával kellene számolnunk, ha a fent említett három probléma nem létezne. Az Alan Gutmacher-féle és a KJH-féle mérések közötti korreláció korántsem meglepő módon annál kisebb, minél több kontrollváltozót vezetünk be, Nem is várna az ember mást, ha a kontrollváltozók kivonják a jelet a mérési eredményekből, és jobbára csak a zajt hagyják maguk mögött.
John Donohue és jómagam (Ethen Liebertől kapott lenyűgöző kutatási támogatás segítségével) igyekeztünk legjobb tudásunk szerint orvosolni a Foote és Goetz által használt abortuszmérésekkel felmerülő problémákat. Az alábbiakat emelnénk ki:
1. Mint azt az eredeti abortuszról szóló dolgozatunkban bemutattuk, az államok közötti mobilitást lehet kezelni, ha az évtizedes népszámlálási adatokra támaszkodva megállapítjuk, melyik államban születtek egy adott állam lakosai. (A bűnözési regresszión végrehajtott korrekció eredményét az eredeti, 1999-es dolgozat 5-ös táblázatában ismertettük.) Ez azért lehetséges, mert a népszámlálás mikroadatai az Egyesült Államok lakosságának 5%-os mintájáról tartalmazzák mind a szülőállamot, mind a lakóhely szerinti államot. Ne feledjük, hogy az elvégezhető korrekció aligha lehet tökéletes, azaz talán nem oldja meg teljes mértékben a problémát, de kétségtelenül az adatok javára válik.
2. Tekintve, hogy az 1993-ban 19 éves emberek számára az abortusz veszélyének időtartama 1972-től 1974-ig nyúlik, a kézenfekvő megoldás erre a problémára az, ha az 1972-ben, 73-ban és 74-ben végzett abortuszok hatását vizsgáljuk az 1993-ban letartóztatott 19 évesekre. Az egyes évek abortuszainak számához használatos súlyok nagyjából adják magukat - vagy csinálhatjuk az egészet nem-parametrikus modellel, és rábízzuk a dolgot az adatokra; a válaszok gyakorlatilag ugyanazok.
3. Ha figyelembe akarjuk venni, hogy sok nő vándorolt át más államba abortuszért az 1970-es években, használjuk a Gutmacher Intézet becsléseit a helyi lakosú nőkön végzett abortuszok számáról az államban történő születésekre vetítve. (Az első dolgozatunk írásakor nem volt tudomásunk ezen pontosabb adatok létezéséről, különben felhasználtuk volna őket.) Ahhoz nem férhet kétség, hogy az abortuszok mérését célravezetőbb lakóhely szerint végezni, mint a beavatkozás helyszíne szerint.
4. A mérési hiba kezelésére a legelterjedtebb megoldás az instrumentális változó analízis, melynek során a pontatlanul mért jelenség egyik zajos közelítését használjuk instrumentumként egy másik zajos közelítésen. (Tisztában vagyok vele, hogy a blog olvasóinak zöme nem érti, mit értek ezen.) Jelen helyzetben a KJH-nak a törvényes abortuszról végrehajtott mérése alighanem kitűnő instrumentumként fog szolgálni. Mivel mindkét mérésben annyira erős a zaj, a standard hibák felerősödnek az IV eljárás során, de a szokásos feltételezések mellett az így nyert becslések megtisztulnak a mérési hibából adódó torzítástól.
Szerintem szinte minden gyakorlati közgazdász hajlana elfogadni, hogy az abortuszméréseken alkalmazott fenti négy korrekció bármelyike közelebb visz minket ahhoz, hogy megragadjuk az abortusz legalizálásnak valós hatását a bűnözésre. Tehát arra kell választ találnunk, hogy mi történik, ha megismételjük a Foote és Goetz-féle számításokat, de ebből a javított közelítésből indulunk ki az abortuszok számát illetően.
Az eredményeket az alábbi táblázat foglalja össze, mely két panelből áll. A felső panel az erőszakos bűncselekményről kapott eredményeket tartalmazza, az alsó pedig a tulajdon ellen elkövetett bűncselekményeknek felel meg.
az abortusz változóhoz tartozó koefficiens, ha a függő változó az erőszakos bűncselekmény az abortusz változóhoz tartozó koefficiens, ha a függő változó a tulajdon ellen elkövetett bűncselekmény
A táblázat felső paneljében a függő változó a Infletartóztatások száma erőszakos bűncselekmény miatt), kivéve a 4. oszlopban, ahol a függő változó ln(egy főre eső letartóztatások száma erőszakos bűncselekmény miatt). A táblázat alsó paneljében a függő változó a ln(letartózlatások száma tulajdon elleni bűncselekmény miatt), kivéve a 4. oszlopban, ahol a függő változó In(egy főre eső letartóztatások száma tulajdon elleni bűncselekmény miatt). A megfigyelés egysége egyetlen állam/egyetlen év/egyetlen életkor. A minta 15 és 24 év közötti embereket tartalmaz az 1985-1998 időszakban. Ha minden államra, életkorra és évre rendelkezésre állna adat, 7140 elemi megfigyelést kapnánk. Azonban hiányzó letartóztatási adatok és helyenkénti zérus értékek miatt az erőszakos bűncselekmények regressziójában a megfigyelések száma 6724, míg a tulajdon ellen elkövetett bűncselekmények regressziójában a megfigyelések száma 6730. Súlyozott legkisebb négyzetes becslést végeztünk, a súlyokat az állam összlakossága határozta meg. Adott állam adott születési koborszán belül a standard hiba korrekciója megtörtént. Mindkét panel első sora a Footc és Goetz elemzést ismétli (2005), akik az abortusz méréséhez a személy születése előtti évben végzett abortuszok számát vettek az átlőtt államban (év-életkor-t. A 2. sor annyiban javít az elsőn, hogy figyelembe veszi az államok közötti mozgásokat, az abortuszokat a lakóhely és nem a beavatkozás helyszíne alapján méri, és pontosabban határozza meg az adott életkorhoz tartozó egykori abortuszveszélyt. A 3. sor megegyezik a 2. sorral, de az abortuszméréshez instrumentumként használ fel egy másik, független abortuszmérést, melyet a Központi Járványügyi Hivatal hajtott végre.
Kezdjük a felső panellel. A legfelső sor értékei ugyanarra a modellre épülnek, mint a Foot-Goetz-elemzés. (Kihagytam azokat a becsléseiket, ahol figyelmen kívül hagyják az állam-életkor kölcsönhatásokat, mert értelmetlen ezeket figyelmen kívül hagyni, és ők maguk is azt a modellt preferálják, ahol ezek a kölcsönhatások érvényesülnek.) Sikerült ugyanarra az eredményre jutni, mint nekik. Látható, mint csökkennek a koefficiensek, ahogy bevezetjük az állam-év kölcsönhatásokat és a népességet kontrollváltozóként.
A táblázat második sora tartalmazza azokat a koefficienseket, amelyeket a mi jobban átgondolt abortuszméréseink eredményeznek (az első három korrekció végrehajtva). A várakozásnak megfelelően az abortusz pontosabb mérése mellett az abortusz becsült hatása minden esetben megnőtt. Az eredmények immár statisztikai jelentőséggel bírnak Foote és Goetz minden modelljében. Még az utolsó modellben is, amely igazán próbára teszi az adatokat, a koefficiens nagysága körülbelül ugyanakkora, mint az eredetileg publikált eredményünk, amely sem az állam-év kölcsönhatást, sem a népességet nem kontrollálta. Az egyetlen különbség Foote és Goetz eredménye és a mi második sorban látható eredményeink között annyi, hogy mi jobban odafigyeltünk az abortusz pontos mérésére. Minden más megegyezik.
A táblázat harmadik sora az instrumentális változók segítségével történő becslés eredményeit mutatja, ahol a KJH abortuszméréseit használtuk instrumentumként a Gutmacher Intézet-féle (jobban átgondolt) abortuszközelítésünkön. Minden eredmény picit megnövekszik, de becslésük pontatlanabbá válik.
Táblázatunk alsó panelje a tulajdon ellen elkövetett bűncselekményekről szól. Ha a Foote és Goetz-féle abortuszmérések helyett a mi megfontoltabb méréseinkre támaszkodunk (miközben minden mást változatlanul hagyunk), láthatjuk, hogy az első sorhoz képest a másodikban a négy modell közül háromban nő a negatív koefficiensek abszolút értéke. Az instrumentális változók segítségével végzett becslésnek a tulajdon ellen elkövetetett bűncselekmények esetén még nagyobb hatása van, mint az erőszakos bűncselekményeknél volt. A törvényes abortusz tulajdon ellen elkövetett bűncselekményekre gyakorolt hatásának mind a négy instrumentális változós becslése negatív (jóllehet megint pontatlanabb a becslés).
Ha pontosabban mérjük az abortuszok számát, akkor egész egyszerűen sokkal meggyőzőbbé válnak az eredmények. Helyes elmélettől nem is várnánk mást: az elméletet pontosabban követő empirikus munka jobb eredményeket szül, mint az elméletet csak nagyjából tükröző empirikus munka. Azok a becslések, amelyek figyelmen kívül hagyják a népességet, de kontrollálják az állam-év kölcsönhatásokat, akkorák, mint az eredeti dolgozatunkban, vagy akár még nagyobbak is. Mint az várható (hiszen az abortusz nem csupán a nemkívánatosság csatornáján keresztül csökkenti a bűnözést), a számított koefficiensek leapadnak, ha kontrolláljuk a népességet. De az abortusz hatása akkor is megmarad, ha az egy főre eső letartóztatásokat nézzük, különösen az erőszakos bűncselekmények esetén.
Az ebben a táblázatban bemutatott eredmények konzisztensek azokkal, amelyekre a variációk más-más forrására támaszkodva az eredeti dolgozatban bemutatott három másik típusú elemzéssel jutottunk az abortusznak a bűnözésre gyakorolt hatását illetően. Jelen eredmények a nemkívánatosság elmélettel is konzisztensek.
Minden bizonnyal lesz még a jövőben olyan kutatás, amely igyekszik majd rácáfolni a törvényes abortuszról szóló érveinkre. Talán lesz, amelyik sikerrel jár. Ez még nem az
- SDL (2005. december 5.)
3. Véletlenszerű gondolatok
A Lökonómia blogban (ami azt illeti, minden blogban) többek között az a jó, hogy véletlenszerű megállapításokat lehet tenni véletlenszerű témákban - beleértve, mint az kiderült, magát a véletlenszerűséget is.
„Miben hasonlít a Kansas City Royals baseballcsapat és az iPodom?"
Első ránézésre nem sokban. A KCR egymás után 19 meccset elveszítve törtet a mihasznaság világrekordjának megdöntése felé a Profi Baseball Ligában. Az iPodom ezzel szemben egykettőre egyik legkedvesebb anyagi javammá lépett elő.
Mi bennük tehát a közös? Mindkettőtől tanulhatunk valamit a véletlenszerűségről.
Az emberi agy nem jeleskedik a véletlenszerűségben. Ha megkérünk egy átlagembert, hogy írja fel a „fej” és „írás” szavak sorozatát egy papírra, mintha pénzfeldobások eredményét rögzítené, a sorozat egyáltalán nem úgy fog festeni, mint egy véletlenszerűen generált sor. Bárki kipróbálhatja. Először, mielőtt még továbbolvasna, írja le, ön szerint hogy néz ki 20 pénzfeldobás véletlenszerű sorozata! Majd 15-20 percen át dobálgasson érmét (vagy használja az Excel véletlenszám-generátorát). Ha ön is a többséghez tartozik, akkor az ön által leírt „véletlen” sorozat sokkal rövidebb „csupa fej” vagy „csupa írás" szakaszokat fog tartalmazni, mint amennyi a valóságban keletkezik.
Ez mindig eszembe jut, amikor az iPodom „véletlen” üzemmódját használom. Nem győzök meglepődni, milyen gyakran játszik két, három, sőt négy számot ugyanattól az előadótól, jóllehet több tucat előadó számait tárolom rajta. Pár alkalommal arra a téves következtetésre jutottam, hogy nem is a véletlen üzemmódot használom, hanem egy adott előadó számait játszatom egymás után. Ha valaki nagyon unatkozik, megteheti, hogy csak a véletlen üzemmódot használja, felírja, milyen számok jönnek egymás után, és így meggyőződhet róla, vajon tényleg véletlen-e az üzemmód. Az én tippem az, hogy igen, mert mi célja lenne az Apple-nek bármi mással? Van egy barátom, Tim Groseclose, aki a Los Angeles-i Egyetemen tanít politológiát, és meg volt róla győződve, hogy a CD-lejátszóján lévő „véletlen” gomb tudja, mely dalok a kedvencei, és azokat aránytalanul sokat játssza. Így hát egy nap fogadtam vele, előre megneveztetve a kedvenc számait, és nyertem egy ebédet.
És evvel eljutottunk a Kansas City Royalshoz. Azt gondolnánk, ha egy csapat 19 játékot elveszít, az már annyira rendkívüli, hogy semmiképpen nem lehet a véletlen eredménye. Az edzők, a sportújságírók és a rajongók zöme egyértelműen így vélekedik. Milyen gyakran hallunk edzőkről, akik zárt ajtók mögötti megbeszélés során próbálnak életet lehelni a csapatba? De ha a statisztikát nézzük, kiderül, hogy egyszerűen a véletlennek köszönhetően nagyjából olyan gyakorisággal számítunk 19 egymás után elvesztett meccsre, amilyennel ez bekövetkezik.
Az itt következő számítások kétségtelenül vázlatosak, de az alapgondolatra rávilágítanak. Minden évben úgy két csapatot találunk a profi ligában, amelynek kb. 35%-os nyerési esélye van. (Előfordul, hogy egyik csapat sem ennyire gyenge, de vannak évek, amikor igazi bénaságok bukkannak fel, mint például Detroit 2003-ban - ők a játékaiknak csupán 26,5%-át nyerték meg.) Ha egy csapat minden játékot 35%-os eséllyel nyer meg, akkor annak az esélye, hogy a következő 19-et elveszíti, úgy 1 a 4000-hez. Minden csapat 162 meccset játszik egy évben, így 162 lehetősége van egy ilyen szériát megkezdeni. (Azok a szériák is számítanak, amelyek az egyik évben kezdődnek és a másikban fejeződnek be, így helyénvaló mind a 162 meccset számításba venni.)
Azaz minden évben az a két csapat, amely a játékok 35%-át nyeri, összesen 324 lehetőséget kap, hogy megkezdjen egy 19-es vesztés-szériát. 12-13 évig is eltart, amíg a két csapatnak összesen összejön a 4000 lehetőség a 19 egymás utáni vereségre. Így hát arra számítunk, hogy ilyen hosszú kudarcszériából picit kevesebb mint egy jut egy évtizedre.
A gyakorlatban még annál is kevesebb egymás utáni vereséget látunk, mint amennyit ezek a számítások előrevetítenek. Legutóbb a Chicago Cubstól láttunk hasonlót 1996-1997-ben, ők 16 meccset vesztettek egymás után. (Jó oka van, hogy a hosszú ismétlődések ritkábban fordulnak elő, mint a fenti egyszerű modellben. Ugyanis egy csapatnak, amelyik 35% eséllyel nyer, nem ugyanolyanok az esélyei minden egyes játék esetén: van, hogy 50% esélye van a győzelemre, de van, hogy csak 20%; ez az ingadozás csökkenti a hosszú sorozatok valószínűségét.)
Nem kell tehát olyan magyarázatokhoz nyúlnunk, mint az „összpontosítás hiánya”, az „átok”, vagy a „demoralizáltság” ahhoz, hogy megértsük, miért veszít annyiszor a KCR egymás után. Vacak csapat, és most éppen pechesek is.
— SDL (2005. augusztus 20.)
„Wikipedia? Piha!"
Tudom, tudom, tudom: a Wikipedia az internetes világ egyik csodája. De ha valakinek valaha szüksége lesz egy okra, amiért erősen megkérdőjelezheti a Wikipedia megbízhatóságát, tudom javasolni a „Közgazdászok listáját”, amely imigyen kezdődik: „Ez itt a közismert közgazdászok listája abc-rendben. A közgazdászok olyan tudósok, akik a közgazdaság területén folytatnak kutatásokat.”
Igaz, hogy a listán olyan emberek szerepelnek, mint George Akerlof, Paul Samuelson, Jeffrey Sachs, sőt még Steve Levitt is. De aki arra kíváncsi, milyen szánalmas tud lenni olykor a Wikipedia, az nézze meg a „D” betű alatt felsorolt hatodik közgazdászt: így igaz, szerénységemet. Bár a legjobb barátaim között is akadnak közgazdászok, én magam cseppet sem vagyok az (Megjegyzés: nem sokkal azután, hogy ezt az írást feltettem, egy olvasó volt olyan szíves/csintalan, hogy gyorsan javította a Wikipedia cikkét.) Arra akarok kilyukadni, hogy a Wikipedia legnagyobb ereje egyúttal legnagyobb gyengesége is: szinte bárki bármikor bármit hozzátehet az „enciklopédiához”, amit az egyszeri felhasználók csakugyan enciklopédikusnak vélnek, pedig valójában a szerkesztői ténykedések függvényében folyamatos változás alatt áll. Például:
A Lökonómia-ban elejtünk egy megjegyzést a chicagói „Fekete Zoknikra”, mely név a chicagói „Fehér Zoknikra” ragadt, miután kiderült, hogy nyolc játékos a hazardőrökkel összejátszva megbundázta az 1919-es világbajnokságot.
Egy olvasónk nemrégiben a következőt írta: Az 1919-es „fehér zoknikat” nem azért hívták „fekete zokniknak”, mert bundáztak a világbajnokságon [sic]. Azért hívták őket így, mert a tulaj (akinek nem tudom a nevét) olyan smucig volt, hogy nem tisztíttatta rendszeresen a mezeket, így aztán gyakran léptek pályára koszos egyenruhában. Szívesen.
Igazából ez már a második olvasónk volt, aki ugyanezt a kiigazítást küldte. Az elsőt megkérdeztük, mi a forrása, és azt válaszolta, „mintha az egyik sportadón mondták volna valamikor”, de nem volt benne biztos. A második e-mail után úgy döntöttem, utánajárok. Íme a válaszom a kettes számú olvasónak, és mindenkinek, akit érdekel:
„Utánanéztem a »fekete zoknis« ügynek. Igaz, hogy a Wikipedia-bejegyzés a következőket állítja: Bár sokan azt hiszik, hogy a »Fekete Zoknik« név az összesküvés [sic] sötét és korrupt voltára utal, a „Fekete Zoknik” kifejezés már a bunda ügyében indított vizsgálat előtt is élt. A nevet azért kapták, mert a zsugori tulaj, Charles Comiskey megtagadta, hogy a mezek tisztításáért fizessen, és amellett kardoskodott, hogy a játékosok maguk állják a tisztíttatás költségeit. A játékosok ezt megtagadták, és az ezt követő meccseken a »Fehér Zoknik« egyre [sic] piszkosabb egyenruhában jelentek meg, ahogy a por, az izzadság és a mocsok csak gyűlt a fehér gyapjú [sic] egyenruhákon, mígnem sokkal sötétebb árnyalatot öltöttek magukra. (Van erre valakinek bizonyítéka? Nekem csak városi szóbeszédnek tűnik az egész.)”
Hadd tegyek hozzá ehhez két dolgot: 1. A végén álló zárójeles megjegyzés csak az imént került oda (általam). 2. Más szóval, tartsuk észben, hogy a Wikipedia szabadon hozzáférhető »enciklopédia«, amit mindenki tetszés szerint bővíthet (vagy rongálhat).
Íme egy megbízhatóbb forrás: Kiállítva: A Fekete Zoknik és az 1919-es világbajnokság, írta Eliot Asinof, kiadta a Holt, Rinehart and Winston 1963-ban. A 21. oldalon Asinof azt írja, hogy a Fehér Zoknik tulajdonosa, Charles Comiskey csakugyan szűkmarkú volt a játékosokkal: Ezúttal példátlan nagyvonalúságot mutatott [a riporterekkel]. Ám a híres klubja sokszor olyan mocskos mezben ment ki a pályára, amilyet a drukkerek még életükben nem láttak: Comiskey utasításba adta, hogy le kell faragni a patyolat-számlákból.
Lehetséges-e hát, hogy a Fehér Zoknikat már az 1919-es botrány előtt is, akár csak elszórtan vagy fesztelen társalgások során Fekete Zokniknak hívták?
Persze, lehetséges, de Asinof sehol a könyvben nem céloz ilyesmire. Ami azt illeti, ha az ember túljut az első oldalakon, a 197. oldal előtt fel sem bukkan a „Fekete Zoknik” kifejezés, ahol Asinof a botrány utóhatásairól ír: Amikor a vallomások súlya eljutott az emberek tudatáig, az amerikaiak először megdöbbentek, majd undor fogta el őket. Alig akadt olyan fontosabb újság, amelyik ne adott volna hangot kétségbeesésének, és ne kárhoztatta volna a csapatot. Ettől a naptól fogva az érintett játékosok a Fekete Zoknik néven váltak ismertté.
Vegyük észre a kulcsszavakat: Ettől a naptól fogva. Tévedhetett Asinof? Hogyne. De írt egy jó könyvet, amit általánosan az ügy hiteles beszámolójaként fogadnak el. Nem érzem kötelességemnek, hogy jobban utánajárjak a dolognak mindaddig, amíg valaki elő nem áll olyan, evvel ellentétes bizonyítékkal, amely megbízhatóbb a Wikipediánál. De ha ez megtörténik, örömmel folytatom a kutakodást, vagy javíttatom a Lökonómia későbbi kiadásait.
Kedves blogtársak, kérjük tudassátok, igazunk van-e vagy sem a Fekete Zoknikat illetően. Kicsit elkeseredünk, ha kiderül, hogy tévedtünk, de annál boldogabban orvosoljuk a hibát. Egy Lökonómia póló jár az első jelentkezőnek, aki megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltat a koszoszokni - elméletre.”
- SJD (2005. május 20. és 2005. augusztus 5.)
„»Olajcsúcs«, avagy mit talált ki a média a cápatámadások helyett"
Az augusztus 21 -i New York Times Magazine Peter Maass által írt vezércikke az „olajcsúcsról” szól. Az „olajcsúcs” mögött az a gondolat rejlik, hogy a világ éveken át a növekvő olajtermelés útját járta, hamarosan felérünk a csúcsra, és olyan helyzetbe kerülünk, amikor az apadó források miatt háromjegyű hordóárakkal kell szembenéznünk, példátlan világválság következik, és ahogy egy weboldal fogalmaz, „az általunk ismert civilizáció hamarosan a végéhez ér”.
Az ember azt hinné, hogy a világvége hírnökeit lehiggasztja céhtársaik tévedéseinek hosszú sora: Nostradamus, Malthus, Paul Ehrlich stb. Pedig nem.
A legtöbb ehhez hasonló apokaliptikus kép a közgazdaságtan alapgondolata felett siklik el: az emberek reagálnak az ösztönzésekre. Ha egy termék ára felmegy, az emberek kevesebbet vesznek belőle, a terméket előállító cégek kiötlik, hogyan lehet többet termelni, és mindenki azon töri a fejét, mivel lehetne helyettesíteni. Vegyük még ehhez hozzá a technológiai innovációk parádéját (pl.: a zöld forradalom, a születésszabályozás stb.). A végeredmény: a piacok maguktól megoldják a keresleti és kínálati problémákat.
Mi is most a pontos helyzet olajügyben? Nem tudok sokat a világ olajtartalékairól. Még azokkal az adatokkal sem akarok feltétlenül vitatkozni, hogy mennyivel csökken majd a meglévő olajmezők kibocsátása, vagy hogy az olaj iránti kereslet világszinten nő. Ám az ilyen változások a keresletben és kínálatban lassan mennek végbe -évente pár százalékkal. A piacnak megvan a maga módja az ilyen helyzetek kezelésére: az árak kicsit felkúsznak. Ez még nem tragédia; csak figyelmeztetés arra, hogy lesznek dolgok, amiket alacsony olajárak mellett még érdemes volt megtenni, de a jövőben már nem éri meg. Például egyesek lecserélik a terepjárójukat hibridre. Talán nyitottabbak leszünk az atomerőművekre, vagy kifizetődővé válik több házat napelemekkel felszerelni.
Viszont a New York Times-cikk újra és újra teljesen elvéti a mögöttes ökonómiát:
Egy tényleges kínálatoldali hiány következményei beláthatatlanok. Ha a fogyasztás kicsit is meghaladja a termelést, az olaj hordónkénti ára háromjegyűre szökhet. Ez viszont globális recesszióhoz vezethet az elszabadult üzemanyagáraknak és azon termékek megdrágulásának eredményeképpen, amelyek petrolkémiai alapanyagokra épülnek - azaz a piacon szinte minden fellelhető terméket érint a válság. Az amerikaiak életmódja alapvetői változáson menne keresztül: az autókat ugyanis nem lehet tetőre szerelt szélturbinákkal üzemeltetni. A kertvárosi és városon kívüli életvitel, ami a kétautós családokra és a folyamatos kocsikázásokra épít - a munkahelyre, az iskolába, a bevásárlóközpontba — könnyen megengedhetetlenül drágává válhat, vagy ha bevezetésre kerül a benzinjegy-rendszer, egyenesen ellehetetlenülhet. Felváltva kéne hordanunk munkába egymást szomszédainkkal, és még ez lenne a legkevésbé kényelmetlen változás; a lakossági fűtés ára az egekbe szökne - feltéve persze, hogy a hőszabályzós otthonokból több marad pusztán kedves emlékeknél.
Ha nő az olaj ára, akkor az olajfogyasztók (kicsit) rosszabbul járnak. De csak arról van szó, hogy évi pár százalékkal csökkenteni kell a keresletet. Ez nem azt jelenti, hogy szélturbinákat kell tenni az autókra, hanem azt, hogy le kell mondani pár kevésbé fontos útról. Nem arról van szó, hogy ki kell üríteni Észak-Dakotát, hanem arról, hogy télen egy fokkal alacsonyabbra állítjuk a termosztátot.
Valamivel később a szerző így folytatja:
Azt hihetnénk, hogy a háromjegyű hordóár kész áldás a szaúdiknak - több pénzt kapnának egyre kevesebb olajért cserébe. Létezik egy népszerű tévhit a szaúdikról - és az OPEC-ről úgy általában —, miszerint a magas árak, bármennyire magasak, nekik kedveznek. Bár a 60 dollár feletti hordóár eddig nem vezetett globális recesszióhoz, még megtörténhet: eltarthat egy darabig, míg a magas árak megteszik kártékony hatásukat. És minél jobban meghaladja az ár a 60 dollárt, annál nagyobb az esély a recesszióra. A magas olajárnak inflációnövelő hatása van; szinte mindent megdrágít - a benzintől a kerozinon és a műanyagon át a műtrágyáig -, ami azt jelenti, hogy az emberek kevesebbet vásárolnak, kevesebbet utaznak, és ez hanyatláshoz vezet a gazdasági tevékenységekben. Így aztán a termelők ölébe hulló átmeneti aranyeső után a recesszió eredményeképpen az olajár megindul lefele, ahogy az egykor nagyétvágyú gazdaságok kevesebb olajat kezdenek használni. Volt már rá példa, hogy az ár lezuhant, nem is olyan régen: 1998-ban a hordó ára 10 dollárra esett, miután az OPEC rossz időzítéssel növelte a termelést, és az ázsiai kereslet egy elszenvedett pénzügyi krízis miatt alábbhagyott.
Hoppá, lőttek az egész olajcsúcs elméletnek. Amikor az ár megnő, a kereslet csökken, mire az ár megindul lefelé. Mi lett az „általunk ismert világ végével”? Máris a 10 dolláros olajnál tartunk. A szerző anélkül, hogy észrevette volna, közgazdasági alapvetéssel rántotta ki cikkének premisszája alól a talajt!
Még ráadásként hozzáteszi:
A magas árnak van egy további kedvezőtlen hatása a termelők számára. Amikor a nyersolaj hordója 10 dollárba, vagy akár 30 dollárba kerül, akkor az alternatív üzemanyagok megfizethetetlenül drágák. Kanadának például töméntelen mennyiségű kátrányhomok áll rendelkezésére, amiből nehéz olaj állítható elő, de a művelet költsége meglehetősen magas. Ugyanakkor a kátrányhomok és az egyéb alternatívák, mint például a bioetanol, a hidrogén üzemanyag cellák, és a földgázból vagy szénből előállított folyékony üzemanyag, mind versenyképessé válnak gazdaságilag, ha a hordó ára meghaladja mondjuk a 40 dollárt vagy többet, különösen, ha a fogyasztó ország kormánya úgy dönt, hogy ösztönzéseket, támogatásokat vezet be ezekre. Így aztán ha a magas árak nem is vezetnek recesszióhoz, a szaúdik a piacvesztést kockáztatják olyan nem fundamentalista vetélytársakkal szemben, akiknek az amerikaiak sokkal szívesebben fizetik ki az, energiafogyasztásra szánt dollárjaikat.
Mint azt a szerző is észrevételezi, a magas árak hatására az emberek helyettesítő termékeket fejlesztenek ki. És pontosan ezért nem kell eleve az olajcsúcs miatt pánikolni.
És miért hasonlítom az olajcsúcsot a cápatámadásokhoz? Mert a cápatámadások száma általában nem változik nagyon, de a tőlük való rettegés felfokozódik, amikor a média úgy dönt, hogy beszámol róluk. Lefogadom, ugyanez fog most történni az olajcsúccsal. Rengeteg újságíró fogja lekoppintani az ötletet, hogy miként lehet feltüzelni a fogyasztók félelmét az olajkatasztrófától, jóllehet az olajhelyzet az elmúlt évtizedben lényegében semmit sem változott.
— SDL (2005. augusztus 21.)
„Megérett Amerika a szervdonor piacra?"
Valószínűleg nem. Mégis, vagy valami nagyon furcsa véletlennek, vagy valami összehangolt szerv-piac kampánynak köszönhetően ma mind a New York Times, mind a Wall Street Journal leadott egy-egy külsős cikkírótól származó véleményt, amely mellette érvel.
Az előbbit „A halál várólistája” címmel Sally Satel pszichiáternő írta, aki egyúttal az Amerikai Vállalkozási Intézet kutatója. Satel maga is kapott vesével él, és most azt állítja, hogy az ellátórendszer pocsék, és a Belgyógyászati Intézet legújabb jelentése, a „Szervfelajánlás: A cselekvés lehetősége” még annál is rosszabb. Írása szerint „sajnos a jelentésnek inkább a Tétlenségi tanácsok alcímet kéne viselnie”. Satel fő érve, hogy a szervpiac elleni hagyományos érvet - miszerint az emberi test egyetlen részét sem szabad áruba bocsátani - elavulttá tette „a peték. spermák és béranyák piaca”.
A Wall Street Journal írását, a „Vesekönyv”-et Richard Epstein írta, a Chicagói Egyetem jogdoktora és a Hoover Intézet munkatársa. Epstein még ellenségesebb a BI jelentésével szemben (bár lehet, hogy a Journal neki többet engedett meg, mint amennyit a Times Satelnek), és azt írja, a jelentés „annyira szűklátókörű és fantáziátlan, hogy még az intézet berkein belül kellett volna elhaláloznia”. Epstein továbbá azt állítja, hogy „a jövőbeli javulások fő forrása csak a pénzbeli ösztönzés lehet; ennek ellenére a BI bizottsága (melyben jogász helyet kapott, de közgazdász nem) csípőből visszautasítja ezeket az ösztönzéseket... A legfontosabb tanulság, amit mindebből leszűrhetünk, az, hogy erőteljes gyanakvással tekintsünk a piaci ösztönzések kategorikus elutasítására - különösen, ha emelkedett moralisták teszik, akik meggyőzték magukat arról, hogy esztétikai érzékenységük és zsigeri iszonyuk előrébbvaló az életmentésre tett emberséges erőfeszítéseknél.”
Bár a cikk maga nem írja, biztosra veszem, hogy Epstein tanácsadója a LifeSharersnek, akik önmagukat „szervdonorok non-profit önkéntes szervezetének” vallják, és nem pénzbeli ösztönzésekkel igyekeznek buzdítani a szervfelajánlásra. Annak idején kaptunk egy e-mailt David Undistól, a LifeSharers ügyvezető igazgatójától. A következőket írta:
Semmi sem ösztönzi az embereket a szervfelajánlásra. Ez az egyik ok, amiért sokan haldoklónak szemátültetésre várna.
Az emberi szervek szabad piaca évente több ezer életet menthetne meg, de ha a politikát nézzük, ez nem több ópiumos álomnál. Csekély annak a valószínűsége, hogy a Kongresszus a belátható jövőben legalizálja a szenek adásvételét.
Azért hoztam létre a LifeSharerst, hogy bevezessek egy törvényes, nem pénzbeli ösztönzést a szervfelajánlásra — ha valaki beleegyezik, hogy a szeneit felhasználják halála után, akkor jobb eséllyel kap ő maga szenet, ha az életben maradáshoz, szüksége lesz. rá.
Számomra, és sok, a témában jártasabb ember számára meglepő, hogy ilyen kevés előrelépés történik a szervfelajánlás folyamatának megreformálásában. Soha senkitől nem hallottam még, hogy meg lenne elégedve a jelenlegi helyzettel - és bár biztosra veszem, hogy Undisnak igaza van, amikor azt írja, a politikusokat elnézve a szervek szabadpiaca nem több ópiumos álomnál, mintha legalább egy picit elmozdultunk volna abba az irányba. Mint ahogy Satel írja a mai Times-cikkben: „A Szervmegosztási Szervezetek Egyesületének, az Amerikai Átültető Sebészek Társaságának és a Nemzetközi Transzplantációs Kongresszusnak az etikai bizottságai az Elnöki Bioetikai Tanáccsal és más szervezetekkel egyetemben tárgyalásokat kezdtek az olyan megoldások előnyeiről”, amelyekkel ösztönözni lehetne a szervfelajánlást, például „adókedvezménnyel, garantált egészségbiztosítással, felsőoktatási ösztöndíjjal a donor gyerekeinek, a nyugdíjfolyószámlára történő befizetésekkel, és így tovább”.
Érdekes, hogy bár ezen ösztönzések mindegyike pénzbeli, egyik sem a ropogós készpénz formájában érkezik, amitől talán kézzelfoghatóbbak lennének.
Nem lennék meglepve, ha ez a két mai cikk legalább néhány embernek megmásítaná a véleményét.
— SJD (2006. május 15.)
4. Személyes jellegű óhajok és sóhajok
Egy blog arra is jó lehet, hogy az ember elmondja, ami a szívét nyomja - kipanaszkodja (és időnként kidühöngje) magát személyes ügyekben.
„36,09 dollár egy romlott csirkéért?"
Egy régi barátom járt a városban nemrég, és megbeszéltünk egy késői ebédet Manhattan nyugati részén. Trilby húspogácsát rendelt kenyér nélkül, brie-vel; én egy fél grillcsirkét krumplipürével. Sokáig nem hozták ki az ételt, de annyi megbeszélnivalónk volt, hogy nem bántuk.
Amikor végre megkaptam a csirkémet, nem nézett ki valami fényesen, de bekaptam egy falatot. Annyira savanykás volt, hogy ki kellett köpnöm a szalvétába. Végtelenül undorítóan, hányingert keltően romlott és savanykás. Hívtam a pincérnőt, aki kellően elborzadt arcot vágva elvitte az ételt.
Megjelent az üzletvezetőnő. Idősebb volt a pincérnőnél, hosszú fekete haja volt, és francia akcentussal beszélt. Bocsánatot kért, és mondta, hogy a szakácsok éppen vizsgálják a tálat, hátha a fűszerek vagy a vaj okozta a problémát.
- Nem hinném - mondtam. - Szerintem romlott a csirkéjük. Gyakran sütök csirkét, felismerem a romlott csirke szagát. - Trilby egyetértett. Az étel szagát az asztal túloldalán is érezni lehetett, alighanem az étterem túloldalán is.
Az üzletvezetőnő vonakodott ezt beismerni. Csak aznap reggel érkezett a csirkeszállítmány, mondta, ami számomra nem tűnt lényegbevágónak. Mintha azt mondanám, hogy X. Y. nem követhetett el ma gyilkosságot, mert tegnap sem követett el.
Az üzletvezetőnő elment, és öt perccel később visszatért. - Igaza van! - mondta. - A csirke nem jó. - Azt mondta, a szakácsok megvizsgálták a csirkét, belátták, hogy romlott, és kidobják az egészet. Győzelem! De kinek a részére? Az üzletvezetőnő ismét bocsánatot kért és megkérdezte, kérek-e ajándékba egy desszertet vagy egy italt. - Hát - mondtam először hadd találjak valamit az étlapon, ami nem kelt undort a csirke után. - Rendeltem egy répás-gyömbéres narancslevest, hasábburgonyát, és hirtelensült spenótot.
Trilbyvel ekkor viszonylag jókedvűen nekiláttunk, bár a csirke savanykás íze a számban maradt, igazság szerint a mai napig érzem. Trilby már a rendelés előtt ivott egy pohár bort, és az ebédhez egy újabb pohárral legurított, a sauvignon blanc-ból. Én vizet ittam. Amikor a pincérnő elvitte a tányérokat, újra megkérdezte, hogy kérünk-e ajándékba desszertet. Csak kávét kértünk.
Míg beszélgettem Trilbyvel, megemlítettem neki, hogy nem olyan rég interjút készítettem Richard Thalerrel, a pénzügyi viselkedéstan keresztapjával. Ez a viszonylag fiatal tudományág arra próbál magyarázatot találni, hogy miért olyan bonyolult a pénz lélektana. Megemlítettem a tan egyik fogalmát, a „mentális horgonyzást” - ezt a fogalmat a használtautó-kereskedők igen jól ismerik: olyan árat határozz meg, ami 100%-kal több annál, mint amire szükséged van, evvel biztosítod, hogy legalább mondjuk 50%-os haszonnal kerülj ki az üzletből.
Aztán arról kezdtünk beszélni, mit mondjunk, amikor kihozzák a számlát. Két jó lehetőség kínálkozott: - Nem kérjük az ingyen sütit, köszönjük, de a csirkével történtek után szeretnénk, ha ejtenék a számlát. - Ez a számla 0%-ánál vet ki mentális horgonyt. Vagy a másik lehetőség: - Nem kérjük az ingyen sütit, köszönjük, de a csirkével történtek után legyen szíves, kérdezze meg az üzletvezetőt, lehet-e valamit tenni a számlával. - Ez a számla 100%-ánál veti ki a horgonyt.
Épp ekkor érkezett a pincérnő a számlával. 31,09 dolláros végösszeg állt rajta. Talán szemérmességből, talán mert siettem, vagy - ami a legvalószínűbb - mert nem akartam sóhernak tűnni (ha pénzről van szó, soha semmi nem egyszerű), a kettes számú lehetőséggel álltam elő: legyen szíves, kérdezze meg az üzletvezetőt, lehet-e valamit tenni a számlával.
A pincérnő mosolyogva azt felelte, hogy a két pohár borért nem számoltak fel semmit. Ezt különösen én tartottam sovány vigasznak, hiszen a bort Trilby itta meg, és én voltam az, akit még mindig átjárt a romlott csirke íze. De a pincérnő továbbra is mosolyogva annak rendje-módja szerint elvette a számlát, és elindult az üzletvezetőnő felé. Ő azonnal ott termett, szintén mosollyal az arcán.
- A csirkével történtek után - mondtam - szeretném megkérdezni, mit lehetne tenni a számlával.
- A borokért nem számoltunk fel semmit - mondta nagyon szívélyesen, mint egy sebész, aki azt hitte, mindkét vesémet el kell távolítania, de aztán kiderült, hogy csak az egyiket.
- Ez minden, amit hajlandó nekem felkínálni? - kérdeztem (még mindig nem tudva rávenni magam, hogy 0%-nál vessem ki a horgonyt).
Még mindig barátságosan mélyen a szemembe nézett. Számításokat végezve készült arra a kis egyszerű pénzügyi és lélektani hazárdjátékra, amit mindannyian nap mint nap megjátszunk. Arra alapozott, hogy nem vagyok az a fajta ember, aki jelenetet rendez. Elvégre a bonyodalom ideje alatt végig barátságos voltam, egyszer sem emeltem fel a hangom, és még csak ki sem mondtam hangosan a „hányás” vagy „büdös” szavakat. És nyilván arra számított, hogy fenntartom ezt a magatartást. Ami játszott, hogy nem fogom üvöltözve földre dönteni a székemet, és nem fogom az étterem előtt állva elmondani a potenciális ügyfeleknek, hogy kiöklendeztem a csirkémet, hogy az egész szállítmány romlott, hogy a szakácsoknak is érezniük kellett a szagot, csak azt hitték, még el lehet sózni, vagy ha nem érezték, akkor annyira be vannak lőve, hogy ki tudja, mi kerülhet bele a következő adagba - kanál, hüvelykujj-darabka, vagy egy löttyintés fertőtlenítőszer. Így aztán megtette tétjeit, és azt mondta: - Igen. - Azaz igen, ez minden, amit hajlandó nekem felkínálni. - Rendben - mondtam, mire eloldalgott. Hagytam 5 dollár borravalót - miért büntessük szegény pincérnőt, nem igaz? - kisétáltam, és leintettem Trilby-nek egy taxit. Az üzletvezetőnő arra fogadott, hogy nem csinálok balhét, és igaza volt.
Mostanáig.
Ha valakit érdekel, az éttermet úgy hívják: French Roast, és a 85. utca és a Broadway északkeleti sarkán áll Manhattanben.
Amikor utoljára néztem, a grillcsirke még mindig szerepelt az étlapon. Bon appetit.
— SJD (2005. május 8.)
„Hasznosítsuk az utakon uralkodó kulturálatlanságot"
Amióta közel költöztem a munkahelyemhez, szinte alig vezetek. Amikor mégis, mindig elképedek az utakon uralkodó kulturálatlanságtól. Az emberek olyanokat művelnek az autóikban, amiket más körülmények közölt soha nem tennének. Dudálnak. Káromkodnak. Bevágnak a sor elejére. És akkor még csak a feleségemről beszéltem. A többi autós még nála is sokkal elvetemültebb.
Az egyik kézenfekvő magyarázat az, hogy semennyi ideig nem kell együtt élni a következményekkel. Ha az ember a reptéri röntgennél vág be a sor elejére, akkor még jó ideig azoknak a közelségében kell tartózkodnia, akiket megsértett. De az autóval gyorsan el lehet iszkolni.
Amikor még ingáztam, érintettem egy bizonyos csomópontot, ahol tetőfokára hágott a kulturálatlanság. (Azok számára, akik ismerik Chicagót: ahol a Dan Ryan az Eisenhowerbe torkollik.) Két sávban lehet elhagyni a pályát. Az egyik sáv a másik pályára visz, a másik sáv ki a városi utcára. Szinte soha senki nem akar az utóbbira menni. Autók akár kilométeres sora várja türelmesen, hogy áthajthasson a másik pályára, és az autósok körülbelül 20%-a pofátlanul és szabálytalanul az utolsó pillanatban befurakodik a sor elejére, addig úgy téve, mintha a kijárat felé igyekezne. Minden sorban álló becsületes ember legalább 15 perccel többet vár a csalók miatt.
A társadalomtudósok néha említik az „identitás” fogalmát. Ennek lényege, hogy van valamilyen konkrét elképzelésünk arról, milyen emberek vagyunk, és rémesen érezzük magunkat, ha olyat teszünk, ami evvel az elképzeléssel összeegyeztethetetlen. Ennek következtében elkövetünk tetteteket, amelyek nem szolgálják rövid távú érdekeinket. A közgazdaságtanban George Akerlof és Rachel Kranton népszerűsítették ezt a szemléletet. Elolvastam a tanulmányaikat, de általában véve olyan gyenge az identitástudatom, hogy soha nem értettem, valójában miről beszélnek. Először akkor fogtam fel igazán, mire gondolnak, amikor rájöttem, identitásom fontos eleme, hogy nem vagyok az a fajta ember, aki bevág a sor elé, csak mert ezáltal kevesebbet kell autóban ülnie, bár nem kerülne semmibe, és őrültségnek tűnik 15 percen keresztül állni a hosszú sorban. De ha bevágnék a sor elejére, alapvetően át kéne értékelnem, milyen ember is vagyok valójában.
Az a tény, hogy nem zavar, amikor taxiban ülve a sofőr vág be a sor elejére (tulajdonképpen még élvezem is), alighanem azt mutatja, van még hova fejlődnöm morális értelemben.
Mindez csak bő lére eresztett bevezető ahhoz, amit valójában mondani szeretnék. New Yorkban jártam a minap, és a taxim sofőrje elhaladt a pályáról lehajtani próbáló autók hosszú sora mellett, és az utolsó pillanatban bevágott a sor elejére. Szokás szerint élveztem az ártatlan megfigyelő/hasznot húzó szerepét ebben a kis bűntettben. De ami ezután történt, az még szívmelengetőbb volt a bennem élő közgazdász számára. Rendőr állt az úttest közepén, és minden bepofátlankodó autót - az én taximat is - egy intéssel a leállósávba küldött, ahol egy másik rendőr futószalagon osztogatta a bírsághoz való csekket. Durva megközelítéssel ez a két rendőr óránként 30 bírságot szabott ki, 115 dolláros darabáron. Az rendőrönként és óránként több mint 1500 dollár (feltételezve, hogy a bírságokat be is fizetik), ami fantasztikus bevételforrás a város számára. És azok fizetnek, akik megérdemlik. A gyorshajtás valójában csak közvetve árt bárkinek is. Az én felfogásom szerint sokkal több értelme van közvetlenül a rosszindulatú magatartást büntetni, mint amilyen a befurakodás. És nagyon is illeszkedik William Bratton „betört ablak” rendfenntartási filozófiájába. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy alapjában lecsökkentené a volán mögött ülő csalók számát, hiszen a lebukás esélye még így is kimutathatatlanul csekély. Mégis, attól gyönyörű az egész, hogy a) minden szabálykövető autóst átjár az öröm, amikor látja, hogy a pofátlan autóst nyakon csípik, és b) igen hatékony módja a rossz magatartás megsarcolásának.
Az én javaslatom tehát az ország rendőrkapitányságainak az, hogy keressék meg útjainkon azokat a helyeket, amelyek kínálják magukat az efféle rendőri intézkedés számára, és kezdődjék a móka.
- SDL (2005. november 18.)
„Viva Las Vegas"
Szóval Levitt és jómagam Las Vegasban jártunk a hétvégén egy kutatás végett. (Becsszó.) Volt egy kis üresjárat, és elhatároztuk, hogy blackjackezni fogunk. Szilveszter este volt, 9 óra, a helyszín a Caesars Palace. Leültünk egy üres asztalhoz, ahol az osztó, egy kedves michigani ifjú hölgy, igen türelmesen tanítgatta nekünk a mindkettőnk számára ismeretlen nüánszokat, amikkel elárultuk tapasztalatlanságunkat. Egyik kéz maradjon az ölben, például. Ha lapot kérsz, csak pöccints kétszer az asztalon lévő kártyákkal. Ha megállsz, dugj egy lapot a zseton(ok) alá. És így tovább.
Egyszer csak Levitt furcsán kezdte venni a levegőt. 21-re valahogy kért még egy lapot. Kapott egy 2-est. Nem arról volt szó, hogy ne ismerné a szabályokat, vagy ne tudna számolni; csak valami elvonta a figyelmét - mint később mondta, a velem való beszélgetés - és az osztó látott valami mozdulatot, vagy egy mozdulat hiányát, amiből arra következtetett, hogy kér még lapot. Így aztán négy lapja lett: egy figurás lap, egy 4-es, egy 7-es és egy 2-es. Az osztó megértőnek mutatkozott. Én kiálltam Levitt mellett, mondtam, hogy nem tökkelütött, és nyilván nem kért volna szándékosan 21-re lapot. Úgy tűnt, hisz nekünk. Azt mondta, szól a felettesének, és megkérdezi, mit lehet ilyen esetben tenni.
A válla fölött elkiáltotta a felettese nevét. Láttam a felettest, és azt is láttam, hogy nem hall semmit. Ismétlem, egy kaszinóban voltunk szilveszter éjjelén; elég nagy volt a hangzavar. A nő szólongatja, én meg látom, hogy mindhiába, de a nő nem akar megfordulni. Ugyanis ez esetben hátat kéne fordítania az asztalnak, és még ha Levitt van is annyira hülye, hogy lapot kérjen 21-re, ahhoz nyilván megvan az esze, hogy felkapjon egy marék zsetont, és kereket oldjon. (Vagy esetleg arra gondolt, hogy ez a pali pont annyira hülye, mint a róka, és mindvégig azért találta ki ezt a 21-re kérést, mert így ráveheti az osztót, hogy hátat fordítson az asztalnak.)
Végül én magam odasétáltam a feletteshez, és szóltam neki. Az osztó elmagyarázta, mi a helyzet. Ő is elfogadni látszott Levitt magyarázatát. Majd felém fordult. - Ön kéri a kártyát? - kérdezte a 2-esre utalva, amit Levitt húzott.
- Hát, most miután megnéztem, persze hogy kérem - mondtam. 17-em volt; biztos nem kértem volna lapot 17-re, de a 2-essel klassz kis 19-em lett volna.
- Parancsoljon - mondta, és nekem adta a 2-est. - Boldog új évet.
Az osztó húzott egy lapot és besokallt.
Nem nagyon értek a szerencsejátékhoz, de azt tudom, hogy ha legközelebb Vegasban járok és késztetést érzek blackjackezni, a Caesarsba megyek.
És hogy ne higgyék, hogy Levitt tényleg teljesen analfabéta a szerencsejátékhoz: másnap beültünk a fogadóirodába, ő magához ragadta az aznapi versenyek nyomtatványát, körülbelül tíz percig tanulmányozta, majd felállt és fogadott egy lóra. Talált egy lovat, amely 7-2-es odds mellett indult, és azelőtt soha nem versenyzett. De Levitt látott valamit, ami a kedvére volt. Megtette a lovat tétre. Csak tétre. Aztán az egyik óriáskivetítőn megnéztük a futamot. Jó hatvan másodpercbe telt, mire a ló hajlandó volt megállapodni a bokszban - már azt hittük, kizárják -, de aztán bement, az ajtók felpattantak, és az elejétől a végéig Levitt lova vezette a mezőnyt. Jóval impozánsabb volt, mint a blackjack játéka.
- SJD (2006. január 3.) „Kis híján Guantanamóban kötöttem ki"
Tegnap Chicagóba, hazafelé tartva kimentem Floridában a West Palm Beach reptérre, és láttam a kijelzőn, hogy a járatom „késik”. Meg sem próbáltak úgy tenni, mintha a belátható jövőben felszállna. Kis nyomozómunkával találtam egy másik légitársaságnál egy járatot, amivel hazajöhettem, vettem egy jegyet csak oda, és megcéloztam a biztonsági kapukat.
Na persze az utolsó pillanatban vásárolt jegy „csak oda” beindítja a riasztókat a közlekedésbiztonságiaknál. Így aztán kiemelnek a sorból, és átkutatnak. Először teljes testi motozás. Majd jön a poggyász.
Eszembe sem jutott, hogy a legújabb kutatásom miatt pácba kerülök. Az utóbbi időben sokat foglalkoztatott a terrorizmus. És a kézipoggyászom tartalma között szerepelt a 9/11-es tenoristák tevékenységének részletes leírása, gazdagon ellátva a tenoristák képeivel és hátterükkel. Továbbá több oldal saját kézzel írt jegyzet a terroristák ösztönzéséről, potenciális célpontjairól stb. Ez volt az első, amit az őr kihalászott a táskámból. Az addig kedélyes hangulat komorrá vált. Négy biztonságis hirtelen körülvett. Nemigen hatotta meg őket a magyarázatom. Amikor megjött a főnökük, az egyik őr azt mondta: „Állítólag valami közgazdászprofesszor, és a tenorizmust tanulmányozza.”
Nekiláttak minden egyes tárgyat kivenni mindkét táskámból. A weblapomat gyakrabban frissítem, mint ahogy a válltáskámban rendet rakok. Ennek a válltáskának 12 különálló zsebe van, mindegyik tele kacattal.
— Mi ez? — kérdezte az őr.
- Szörny Rt-s ajakfény és kulcstartó - feleltem.
És ez így ment 30 percen át. Az ajakfényen kívül rendkívüli módon érdekelte az útlevelem (szerencsére tényleg a sajátom volt), a PowerPoint prezentációm, a táskám réseiben megbúvó válogatott pirulák sora (melyeket a purgatóriumban töltött évek alatt ellepett a szösz és a grafit), és egy viharvert könyv (Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel).
Miután meggyőződött róla, hogy a hazai csapatban játszom, felengedett a chicagói gépre. Hál’ istennek otthon hagytam a terroristák kézikönyvét, amiről a minap blogoltam, különben repülhettem volna egyenest Kubába.
- SDL (2005. július 14.)
„Thomas Schelling Nobel-díjas"
Diplomázásom óta tízszer költöztem. És minden egyes alkalommal végigmértem az órai jegyzeteimet tartalmazó roskatag dobozt, eltűnődve, vajon elérkezett-e az idő, hogy kihajítsam a szemétbe. Elvégre azóta 15 év telt el, és egyszer nem nyitottam ki.
Amikor Thomas Schelling megkapta a közgazdasági Nobel-díjat, végre volt valamiért újra elővennem a dobozt. Másodéves koromban felvettem Schelling Közg 1030-as tanegységét. Úgy rémlik, a kurzus a „Konfliktus és stratégia” címet viselte, vagy valami hasonlót. Még mindig élénken élnek emlékeimben az órák. Schelling tengerészgyalogos frizurával lépdelt fel-alá a katedrán (mindig jegyzetek nélkül, ha jól emlékszem), és egymás után ontotta a történeteket, melyek mindennapi példákon keresztül világították meg az egyszerű játékelméleti fogalmak alkalmazását. A történetek között eltelt szünet elég hosszú volt ahhoz, hogy úgy gondoljam, akkor találja ki őket, bár saját tanári tapasztalatom ma már mást mondat velem.
Számomra megvilágosodást hozott ez a bevezetés a játékelméletbe. Aki stratégikusan gondolkodik, vagy szeretne stratégikusan gondolkodni, annak a játékelmélet alapvető eszközei nélkülözhetetlenek. Az volt a gyönyörű Schelling óráiban, hogy a matekja oly egyszerű volt, és oly szépen illett valós helyzetekre. Persze a témák elemiek voltak: 1. előadás: fogolydilemma, 2. és 3. előadás: Schelling saját "fordulópont” modellje; majd jött a közlegelők tragédiája és a közjószág-probléma; aztán az elkötelezettség eszközei, hihető és nem hihető fenyegetések, majd stratégiák és taktikák saját magatartásunk irányítására. (Azoknak, akik nem tudnák, Schelling honosította meg a „fordulópont” fogalmát a közgazdaságban, még 30 évvel azelőtt, hogy Malcolm Gladwell elterjesztette volna a köztudatban.)
Bármelyik közgazdász leadhatta volna ezt az anyagot, de senki nem adta volna le úgy, mint Schelling. Minden fogalmat példák tömkelege kísért. Olyan gyatrán jegyzetelek - csupán pár kulcsszót írtam le hogy ma már csak találgatni tudok, milyen történetek rejlenek az olyan szavak mögött, mint: „amikor Rhodesia Zimbabwe lett”, „VHS vs. Beta”, "játékminőség a bridzsszövetségben”, „munkatársak megválasztása”, „Dulles vs. belföldi repterek”, „Bear Bryantnak nem lett volna szabad az USC-re szavaznia”, „a jó meteorológus tisztességes fogadásokat köt”, „bróker megköti magának is ugyanazt”, „Landon vs. Roosevelt”, „vécé véletlenszerű lehúzása” stb.
Arra is emlékszem, hogy megkíséreltem Schelling anyagát azonnal a gyakorlatban is alkalmazni. Akik ismernek, tudják, hogy bármikor és bárhol el tudok aludni. Úgy tippelem, hogy egyetemi óráimnak vagy 90 százalékát átaludtam. Így amikor Schelling leadta az anyagot az elkötelezettségről, elhatároztam, hogy onnantól az első sorban fogok ülni, ily módon elkötelezve magam, hogy ne aludjak el. Sajnálatos módon az alvásigény gyakran túl erősnek bizonyult. Ha Schelling emlékszik rám, biztos úgy élek az emlékezetében, mint az egyetlen srác az első sorban, aki mindig aludt.
Az én szememben Schelling a játékelmélet csúcsát képviseli. A téma úttörője volt, az ötletgyáros. A játék-elmélet szempontjából sajnálatos módon az oly kecsegtető, egyszerű alapötleteket gyorsan kiaknázta a szakma. Ami azután jött, az már nem volt annyira érdekes. A játékelmélet ma már tocsog a képletektől, borzasztóan átjárja a matematika, és eltávolodott a mindennapoktól. Sok kollégám nem értene egyet velem, de szerintem a játékelmélet nem váltotta be óriási ígéreteit. Nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. Nemrégiben beszélgettem egy neves játékelmélet-szakértővel. Azt mondta, ha a jelenlegi tudásával ma lenne pályakezdő, semmi szín alatt nem választaná a játékelméletet.
Schelling ifjúságom meghatározó személyisége volt.
Többek között óráinak és írásainak hatása terelt a közgazdaságtan felé. Sok közös jegy van közgazdasági szemléletünkben. Tavaly ezt elmondtam egy kollégámnak is, aki aztán véletlenül összefutott Schellinggel, és közölte vele, hogy engem is a volt tanítványai között tudhat. Schellinget nem hatotta meg a dolog.
— SDL (2005. október 20.)