Aki a kilencvenes évek elején az Egyesült Államokban élt, és akár csak fél füllel is odafigyelt a késő esti híradóra, vagy átfutotta a napilapokat, azt teljesen érthető módon kitörte a frász a félelemtől.
A bűnbak: maga a bűnözés. Már egy ideje szakadatlanul nőtt - egy tetszőleges amerikai nagyvárosban a bűnözési statisztikáknak az elmúlt évtizedekben való alakulását mutató grafikon leginkább egy oldalról nézett síugró sáncra emlékeztetett -, és úgy tűnt, az általunk ismert világ végét jósolja. A lőfegyverrel elkövetett emberölés, szándékos avagy szándéktalan, mindennapjaink részévé vált. Az autó- és egyéb rablás, kábítószer-kereskedelem és erőszakos közösülés nemkülönben. Az erőszakos bűncselekmények állandó és ijesztő közelségbe kerültek. És a helyzet kezdeti rosszabbra fordulni. Sokkal rosszabbra. Minden szakértő ezt hajtogatta.
Az ok az úgynevezett csúcsragadozóban volt keresendő. Egy ideig mindenhol őt láthattuk. Haragosan tekintett ránk a heti hírújságok címlapjáról. Fölényesen gázolt át tizenkét colos kormányzati jelentéseken. Vézna, nagyvárosi tizenéves volt, kezében olcsó pisztolyt tartott, és szívében csak a kegyetlenség kapott helyet. Ezrével vannak ilyenek az országban, mondták az okosok, és ez a gyilkos nemzedék nemsokára totális káoszba dönti hazánkat.
1995-ben James Alan Fox kriminológus írt egy jelentést az USA igazságügy-miniszterének, amelyben sötéten részletezte a tizenévesek által elkövetett emberölések számának közelgő megugrását. Fox optimista és pesszimista forgatókönyvet is vázolt. Úgy vélte, míg az optimista forgatókönyv szerint a tini gyilkosok száma még 15%-ot nő az elkövetkezendő évtizedben, addig a pesszimista forgatókönyv szerint több mint duplájára emelkedik. „A következő bűnözési hullám olyan szörnyű lesz -állította -, Hogy 1995 úgy fog élni emlékeinkben, mint a régi szép idők.”
A többi kriminológus, politológus és hasonlóan képzett prognoszta mind ugyanezt a rettenetes jövőképet vázolta, Clinton elnök szintúgy. „Tudjuk, hogy körülbelül hat évünk van megfordítani a fiatalkorú bűnözés trendjét - mondta Clinton —, különben országunkon a káosz lesz úrrá. És utódaim nem a globális gazdaság csodás lehetőségeiről fognak beszédeket mondani; igyekszenek majd tartani a lelket az emberekben városaink utcáin.” A tuti tipp szerint a bűnözők voltak a biztos befutók.
Aztán ahelyett, hogy egyre csak nőtt volna a bűnözés, hirtelen esni kezdtek a mutatók. Majd estek és estek, aztán estek még egy kicsit. A bűnözés visszaszorulása több szempontból is megdöbbentő volt. Általános jelenséggel álltunk szemben, az ország minden területén csökkent a bűnözés minden válfaja. Kitartó csökkenéssel volt dolgunk, és a csökkenés mértéke évről évre nagyobb lett. És ez teljesen váratlanul ért mindenkit - különösen a szakértőket, akik épp az ellenkezőjét jósolták egy ideje.
A fordulat mértéke mellbevágó volt. A tizenévesek által elkövetett emberölések száma nemhogy nem nőtt 100%-ot, vagy akár csak 15%-ot, mint ahogy James Alan Fox megjövendölte, hanem öt év alatt több mint 50%-ot esett. 2000-re az országos gyilkossági mutatók harmincöt évvel ezelőtti minimumra estek vissza. Ugyanez történt szinte minden más bűncselekménnyel is, a tettlegességtől az autólopásig.
Jóllehet a szakértők nem tudták megjövendölni a bűnözés visszaszorulását - ami egyébként már akkor javában zajlott, amikor felvázolták a rémisztő jövőképet most igyekeztek magyarázattal szolgálni. Az elméletek zöme teljesen logikusnak tűnt. Azt mondták, a kilencvenes évek szárnyaló gazdasága segített megfékezni a bűnözést. A fegyvertartás megszigorítása, mondták. Az a fajta innovatív rendőrségi stratégia, amit New Yorkban vezettek be, ahol a gyilkosságok száma az 1990-es 2262-ről 2005-ben 540-re esett vissza.
Ezek az elméletek nem pusztán logikusak voltak, hanem egyben biztatóak is, hiszen a bűnözés csökkenését konkrét és közelmúltbeli emberi kezdeményezéseknek tudták be. Ha a fegyvertartási törvények, az eszes rendőrségi stratégiák és a jobban fizető állások fojtották el a bűnözést - nos, ez azt jelenti, hogy a bűnözők megfékezésére való eszköz mindvégig karnyújtásnyira volt. És ott lesz majd legközelebb is, ha ne adj’ isten, ismét elszabadul az erőszak.
Ezek az elméletek aztán látszólag súrlódásmentes utat találtak a szakértők szájától az újságírók füléig, és onnan a közvéleményig. Rövid időn belül köztézissé váltak.
Csak egy gond volt: nem voltak igazak.
Ugyanakkor volt egy másik tényező, ami viszont tényleg jelentősen hozzájárult a bűnözés óriási mértékű csökkenéséhez a kilencvenes években. Több mint húsz évvel korábban öltött alakot, és egy fiatal, dallasi nő állt a háttérben, név szerint Norma McCorvey.
Akár a közmondásos pillangó, amely az egyik földrészen szárnyaival verdesve végül hurrikánt okoz egy másikon, Norma McCorvey szándékán kívül drámaian megváltoztatta az események folyását. Nem akart ő mást, csak egy abortuszt. Szegény, tanulatlan, képzetlen, alkoholista, drogfüggő, huszonegy éves nő volt, aki két gyermekét már örökbe adta, és most, 1970-ben ismét másállapotba került. Ám Texasban, mint ahogy néhány kivétellel minden államban, az abortusz törvénybe ütközött. McCorvey ügyét felkarolták nála sokkal befolyásosabb emberek. Megtették fő felperesnek egy csoportos perben, amely az abortusz legalizálását tűzte ki célul. Az alperes Henry Wade volt, Dallas megye kerületi ügyésze. Az ügy végül az USA Legfelsőbb Bírósága elé került, de ekkor már McCorvey nevét Jane Roe-ra álcázták. 1973. január 22-én a bíróság Roe javára döntött, utat törve ezáltal a legális abortusznak az Egyesült Államok egész területén. Ekkorra McCorvey/Roe természetesen már jócskán lekésett az abortuszról. Megszülte és örökbe adta gyermekét. (Évekkel később hátat fordított a törvényes abortusz ügyének, és magzatvédő aktivista lett belőle.)
Miként járulhatott hát hozzá a Roe kontra Wade egy nemzedékkel később ahhoz, hogy a bűnözés az írott történelem során soha nem látott mértékben visszaszoruljon?
Ha a bűnözés szempontjából nézzük a dolgokat, kiderül, hogy nem minden gyerek születik egyenlőnek. Távolról sem. Évtizedek kutatásai igazolják, hogy a hátrányos családi környezetbe születő gyerekek jóval nagyobb eséllyel lesznek bűnözőkké, mint társaik. És a nők milliói, akik a legnagyobb eséllyel választották az abortuszt a Roe kontra Wade nyomdokvizén - szegény, egyedülálló, tizenéves anyák, akik számára az illegális abortusz túl drága vagy túl nehezen elintézhető lett volna -, gyakorta voltak a hátrányos helyzet mintaképei. Ők voltak azok a nők, akiknek gyermekeik, ha megszületnek, az adagosnál sokkal nagyobb eséllyel válnak bűnözővé. De a Roe kontra Wade-nek köszönhetően nem születtek meg. Ez az erőteljes ok egy drasztikus, késleltetett okozathoz vezetett: évek múltán, amikor ezek a meg nem született gyerekek bűnözői fénykorukba léptek volna, a bűnözési mutatók zuhanni kezdtek.
Nem a fegyvertartás szigorítása, az erős gazdaság vagy az új rendőrségi stratégiák csitították le az amerikai bűnözési hullámot. Hanem, más tényezőkkel egyetemben, a potenciális bűnözők halmazának jelentős összezsugorodása.
És amikor a bűnözés visszaszorulásának szakértői (az egykori vészmadarak) elméleteket gyártottak a média számára, vajon hányszor említették a törvényes abortuszt mint lehetséges okot?
Egyszer sem.
A kereskedelem és a bajtársiasság tipikus ötvözete: az ember felfogad egy ingatlanközvetítőt, hogy adja el a házát.
A közvetítő felméri az otthon bájait, ellő pár fotót, beárazza, ír egy csábító hirdetést, vehemensen mutogatja az érdeklődőknek, letárgyalja az ajánlatokat, és egészen a végéig gondját viseli az üzletnek. Persze, rengeteg munka, de szép részesedést kap. Egy háromszázezer dolláros ház eladása után a tipikus hat százalékos jutalék tizennyolcezer dollárra rúg. Tizennyolcezer dollár, szép kis summa, gondoljuk magunkban. De aztán meg arra gondolunk, hogy mi magunk soha nem tudtuk volna háromszázezerért eladni a házat. A közvetítő értette a módját, hogy - mit is szoktak mondani? - „maximalizálja a ház értékét”. Így aztán a lehető legtöbbért ment el a ház, igaz?
Igaz?
Az ingatlanközvetítő másfajta szakértő, mint a kriminológus, de ízig-vérig szakértő ő is. Vagyis sokkal jobban ismeri a terepet, mint a laikus, akinek a nevében eljár. Pontosabb képe van a ház értékéről, a lakáspiaci helyzetről, sőt a vevő gondolkodásmódjáról is. Az ember e miatt a tudása miatt hagyatkozik rá. Tulajdonképpen ezért fogad fel szakértőt.
Ahogy a világ egyre jobban specializálódott, számtalan ilyen szakértő vált nélkülözhetetlenné. Orvosok, ügyvédek, kivitelezők, brókerek, autószerelők, hitelügyintézők. pénzügyi tanácsadók: mindannyian óriási információs előnyt élveznek. És ezt az előnyt arra használják, hogy az ügyfeleik számára a legjobb áron megszerezzék pontosan azt, amire azok vágynak.
Igaz?
Csodás lenne ezt elhinni. De a szakértők emberek, és az emberek az ösztönzésnek megfelelően viselkednek. Tehát az, hogy egy adott szakértő hogyan bánik az ügyfelével, azon fog múlni, ő miképp van ösztönözve. Olykor a motivációi kedvezhetnek az ügyfélnek. Például: egy kaliforniai autószerelők körében végzett tanulmány felfedte, hogy a szerelők gyakran átengedtek olyan autókat a környezetvédelmi felülvizsgálaton, amelyek nem felellek meg a követelményeknek, lemondva ezáltal egy csekély szervizdíjról - ugyanis az engedékeny szerelők jutalma a visszatérő ügyfél. Más esetben azonban a szakértő motivációja az ügyfél ellen dolgozhat. Egy egészségügyi felmérés során kiderüli, hogy azokon a területeken, ahol a születések száma csökkenőben van, a szülészorvosok sokkal hajlamosabbak császármetszést alkalmazni, mint a növekvő népességű területeken dolgozó kollégáik - ami arra utal, hogy ha nem nagyon megy a bolt, az orvosok megpróbálnak drágább eljárásokhoz folyamodni.
Egy dolog eltűnődni azon, miképp élnek vissza a szakértők a helyzetükkel, s megint más ezt bizonyítani. Ennek a legjobb módja az lenne, ha összevethetnénk, hogyan bánik a szakértő az ügyfelével, és hogyan nyújtja önmagának ugyanazt a szolgáltatást. De a sebész nem műti önmagát. Orvosi kartonja sem nyilvános; az autószerelő saját kocsijának szervizkönyve sem az
Az ingatlan-adásvételek ugyanakkor elérhetőek a nyilvánosság számára. És az ingatlanügynökök gyakran adják el saját otthonukat. Egy friss statisztika szerint, mely közel százezer ház eladását dolgozza fel Chicago külvárosában, több mint háromezer ház maguknak az ingatlanügynököknek a tulajdonában volt.
Mielőtt elmerülnénk az adatokban, tegyünk fel egy segédkérdést: mi ösztönzi az ingatlanügynököt, amikor saját lakását árulja? Egyszerű: hogy a lehető legjobb üzletet kösse. Feltehetően ugyanez ösztönzi az ügyfelét is, amikor el akarja adni a házát. Így aztán az ügyfél érdeke és az ingatlanügynök érdeke mintha szépen összhangban lenne. Elvégre a jutalék az eladási ár függvénye.
De az ösztönzési rendszerek világában a jutalék becsapós dolog. Először is, a hat százalékos jutalék tipikusan feleződik az eladó és a vevő közvetítője között. Ezek után mindkét közvetítő még hazaadja a bevételnek durván a felét az ügynökségének. Ami azt jelenti, hogy a közvetítő a vételi árnak mindössze másfél százalékát teheti zsebre.
Azaz, az után a bizonyos háromszázezer dolláros ház után a tizennyolcezres jutalékból az ő személyes része csak négyezer-ötszáz dollár. Azért az sem rossz, mondhatnánk. De mi van akkor, ha a ház valójában többet ér háromszázezernél? Ha mondjuk egy kicsit több erőbefektetéssel, türelemmel és még néhány apróhirdetéssel akár háromszáztízezret is megkaphatott volna? A jutalék levonása után ez az ügyfél számára további kilencezernégyszáz dollárt jelent. De a közvetítő plusz jussa - a neki járó másfél százalék az újabb tízezer dollárból - mindössze százötven dollár. Ha az ügyfél kilencezer-négyszázat keres, miközben ő csak százötvenet, akkor az érdekek talán még sincsenek annyira összhangban. (Főleg, hogy ő fizeti a hirdetéseket és végez minden munkát.) Hajlandó vajon a közvetítő ennyivel több időt, pénzt és energiát befektetni csupán százötven dollárért?
Van egy módja, hogy kiderítsük: vizsgáljuk meg a különbséget az ingatlanügynökök saját házai és az ügyfelek megbízásából eladott házak eladási adatai között! Ha annak a százezer chicagói ingatlannak a statisztikáját vesszük, és akárhány független változót is figyelembe veszünk - a ház fekvése, kora és állapota, esztétikuma, hogy az ingatlant befektetési céllal vették-e stb. -, kiderül, hogy az ingatlanközvetítők a saját házukat átlagosan tíz nappal tovább tartják a piacon, és három százalékkal többért adják el őket. Az annyi, mint tízezer egy háromszázezres ház esetén. Amikor az ingatlanközvetítő a saját házát árulja, kivárja a legjobb ajánlatot; amikor másét, ráveszi az illetőt, hogy fogadja el az első tisztes ajánlatot, ami szembejön. Akár egy tőzsdei bróker, aki habzsolja a jutalékokat, ő is minél gyorsabban akar üzleteket kötni. Miért tenne másképp? Az ő jussa egy jobb ajánlatból - százötven dollár - túl csenevész motiváció ahhoz, hogy ne így tegyen.
A politikával kapcsolatos aranyigazságok közül az egyiket igazabbnak tartják valamennyinél: a pénz szavazatokat hoz. Arnold Schwarzenegger, Michael Bloomberg, Jon Corzine - ez csupán egypár közelmúltbeli példa, amik drámaian illusztrálják az aranyigazságot. (Egy pillanatra hagyjuk most figyelmen kívül az ellenpéldákat, Steve Forbest, Michael Huffingtont és különösképpen Thomas Golisanót, aki három New York-i kormányzóválasztás során kilencvenhárommillió dollárt költött a saját pénzéből, és a szavazatokból rendre négy, nyolc, illetve tizennégy százalékot szerzett meg.) A legtöbben egyetértenének abban, hogy a pénznek kirívó hatása van a választásokra, és hogy túlontúl sok pénz megy el politikai kampányokra.
Csakugyan, a választások adatai azt mutatják, hogy általában a kampány alatt leginkább költekező jelölt nyer. De vajon a pénz-e a győzelem oka?
Talán logikus lenne a következtetés, mint ahogy logikusnak tűnhetett az is, hogy a kilencvenes évek fellendülő gazdasága szorította vissza a bűnözést. De csak azért, mert két esemény korrelációt mutat egymással, még nem biztos, hogy az egyik oka a másiknak. A korreláció mindössze azt jelenti, hogy létezik összefüggés a két tényező között - hívjuk X-nek és Y-nak -, de semmit nem mond az összefüggés mivoltáról. Lehetséges, hogy X oka Y-nak; az is lehetséges, hogy Y oka X-nek; és az is lehet, hogy X-nek is és Y-nak is ugyanaz a harmadik tényező, Z az oka.
Gondoljanak csak a következő korrelációra: azokban a városokban, ahol sok a gyilkosság, általában sok a rendőr is. Vizsgáljuk meg a rendőr/gyilkosság korrelációt két valós városban. Denvernek és Washington D. C.-nek nagyjából ugyanakkora a lakossága - de Washingtonban közel háromszor annyi rendőr van, mint Denverben, és nyolcszor annyi a gyilkosság. További információk hiányában azonban nehéz megállapítani, mi az ok és mi az okozat. Ha valaki ránéz ezekre a számokra, buta módon arra a következtetésre juthat, hogy Washingtonban az a sok pluszrendőr okozza a sok pluszgyilkosságot. Az effajta, hosszú múltra visszatekintő, zagyva gondolkodás többnyire zagyva reakciót is eredményez. Ott van például a népmese a cárról, aki megtudta, hogy birodalma legtöbb betegséggel sújtott tartománya az, ahol a legtöbb orvos dolgozik. Mit lépett? Azonnal parancsba adta, hogy az összes orvost lőjék agyon.
Na most, visszatérve a kampányköltekezés kérdésére: ahhoz, hogy kiderítsük, mi az összefüggés a pénz és a választások között, segíthet, ha átgondoljuk, milyen ösztönzések működnek a kampányfinanszírozás során. Tegyük fel, hogy ön egy olyan ember, aki esetleg adna ezer dollárt egy jelöltnek. Jó eséllyel két eset egyikében fog megválni a pénzétől: szoros verseny esetén, amikor úgy gondolja, hogy a pénze befolyásolhatja a végeredményt; vagy egy olyan kampányban, ahol az egyik jelölt biztos győztes, és ön szeretne sütkérezni a visszaverődő dicsfényben, vagy számít valamiféle természetbeli ellenszolgáltatásra a jövőben. Biztosan vesztes jelöltnek nem fog adakozni. (Csak kérdezze meg bármelyik reménybeli elnököt, aki elbukja Iowát és New Hampshire-t.) Így aztán az éllovasok és a hivatalban lévők sokkal több pénzt szednek össze, mint a sereghajtók. És mi a helyzet a pénz elköltésével? A hivatalban levőknek és az éllovasoknak nyilván több költőpénz áll a rendelkezésükre, de csak akkor használnak fel belőle sokat, ha vesztésre állnak; máskülönben miért nyúlnának bele a kincsesládába, aminek talán később nagyobb hasznát veszik, amikor veszedelmesebb ellenfél jelenik meg a színen?
Most képzeljünk magunk elé két jelöltet, az egyik alapvetően rokonszenves, a másik nem. A rokonszenves jelölt sokkal több pénzt log gyűjteni, és könnyedén megnyeri a választást. De vajon a pénz hozta neki a szavazatokat, vagy a vonzereje hozta a szavazatokat is meg a pénzt is?
Ez lényegi kérdés, de nagyon nehéz megválaszolni. A vonzerőt elvégre nem könnyű számszerűsíteni. Hogy lehetne megmérni?
Tulajdonképpen nem lehet - kivéve egy speciális esetet. A dolog nyitja, ha egy jelöltet szembe lehet állítani - önmagával. Azaz X jelölt ma valószínűleg nagyjából olyan, mint volt két vagy négy évvel ezelőtt. Ugyanez elmondható Y jelöltről is. Bár előfordulna, hogy X jelölt Y jelölttel küzdene meg kél egymást követő választáson, de más-más összeget költenének. Ekkor, ha a jelölt vonzerejét közel állandónak tekintjük, mérhetővé válna a pénz hatása.
Történetesen sokszor előfordul, hogy ugyanaz a két jelölt indul egymás ellen két egymást követő választáson - ami azt illeti, 1972 óta közel ezer kongresszusi megmérettetésen előfordult. Miről árulkodnak a számok ezekben az esetekben?
Íme a meglepetés: a jelölt által elköltött pénz összege alig nyom valamit a latban. A győztes jelölt megfelezheti kiadásait, és a szavazatoknak mindössze egy százalékát veszíti el. Ugyanakkor a kiadásait megduplázó vesztes jelölt csak ugyanavval az egy százalékkal tudja a maga javára fordítani a szavazatok arányát. Ami igazán számít egy politikai jelölt esetében, az nem az, hogy mennyit költ, hanem hogy milyen ember. (Ugyanez elmondható - mint ahogy az ötödik fejezetben el is mondjuk - a szülőkről.) Vannak politikusok, akik természetüknél fogva rokonszenvesek a választók számára, mások meg egyszerűen nem, és nincs az a pénz, ami ezen változtatni tudna. (Forbes, Huffington és Golisano urak természetesen már tisztában vannak evvel.)
És mi a helyzet a választási aranyigazság másik felével? Miszerint szemérmetlenül sok pénz folyik el a kampányok finanszírozására? Egy tipikus választási időszakban, ami magában foglalja az elnökválasztási, a szenátorválasztási és a képviselő-választási kampányokat, évente úgy egymilliárd dollárt költenek ami rengetegnek tűnik, mindaddig, amíg össze nem vetjük valamivel, aminek első ránézésre kisebb a súlya a demokratikus választásoknál.
Például ugyanennyit költenek az amerikaiak minden évben rágógumira.
Ez a könyv alapjában nem a rágógumi árát és a kampányköltségvetést hasonlítja össze, nem alamuszi ingatlanközvetítőkről vagy az abortusz legalizálásának a bűnözésre gyakorolt hatásáról szól. Kétségtelenül tanulmányozni fogja ezeket az eseteket is több tucat másikkal egyetemben, a gyereknevelés művészetétől kezdve, a csalás mozgatórugóin és egy drogbanda belső működésén át, a faji megkülönböztetésig A leggyengébb láncszem című műsorban. Ennek a könyvnek az a célja, hogy lehántson egy két réteget a modern világ felszínéről, és megfigyelje, mi zajlik alatta. Sok kérdést félteszünk, lesznek köztük bohókásak, de lesznek élet-halál kérdések is. A válaszok gyakorta furcsának hatnak majd, de a tények ismeretében kézenfekvőek lesznek. A válaszokat az adatok között keressük - legyenek azok iskolai felmérőeredmények, New York-i bűnözési statisztikák, vagy egy kábítószer-kereskedő pénzügyi kimutatásai. Sokszor az adatokban megbúvó azon mintákat fogjuk kihasználni, melyek mellékesnek tűnnek, akár a repülő kondenzcsíkja az égbolton. Szép és jó dolog elméleteket gyártani és véleményt alkotni egy adott témában, amint az az emberi fajnak szokása, de amikor az erkölcsi pózolás helyébe az adatok lelkiismeretes elemzése lép. az eredmény gyakran valami új, meglepő felismerés.
Az erkölcs, ha úgy vesszük, azt írja le, milyennek szeretnék az emberek látni a világot - ezzel szemben a közgazdaságtan azt, milyen is valójában. A közgazdaságtan elsősorban a mérések tudománya. Rendkívül hathatós és rugalmas eszközkészlettel rendelkezik, mellyel információ-dzsungeleket lehet megbízhatóan elemezni, hogy kiderüljön egy adott tényező hatása, vagy akár az összhatás. Elvégre erről szól a „közgazdaságtan”: információ-dzsungel munkahelyekről, ingatlanokról, bankokról és befektetésekről. Ám a közgazdaságtan eszközei eredményesen használhatók olyan területeken is, amelyek inkább - nos, inkább számíthatnak az emberek érdeklődésére.
Ez a könyv tehát egy nagyon speciális világnézet jegyében íródott, amely néhány alapgondolatra épül:
Az ösztönzések a modern világ sarokkövei. És ha megértjük ezeket - vagy kiugrasztjuk őket a bokorból -, akkor kezünkben van szinte minden rejtély megoldásának a kulcsa, az erőszakos bűncselekményektől a sportolók csalásain át az internetes randizásig.
Az általánosan elfogadott tézisek gyakran tévhitek. A bűnözés nem emelkedett tovább a kilencvenes években, a pénz önmagában nem nyeri meg a választásokat, és most jön a meglepetés - valójában még soha nem mutatták ki, hogy napi nyolc pohár víz bármilyen jótékony halassal lenne az ember egészségére. A köztézisek gyakran ördögien átláthatatlan tákolmányok, de nem lehetetlen fogást találni rajtuk.
Drasztikus okozatoknak gyakran távoli, alig észrevehető okuk van. Egy adott rejtély megoldása nem hever mindig az orrunk előtt. Nonna McCorvey sokkal nagyobb hatást gyakorolt a bűnözésre, mint a fegyvertartási törvények, a stabil gazdaság és az innovatív rendőrségi stratégiák együttvéve. És mint látni fogjuk, egy Crackmester néven is ismert férfi, Oscar Danilo Blandon nemkülönben.
A „szakértők" — a kriminológusoktól az ingatlanközvetítőkig — saját érdekük szolgálatába állítják információs előnyüket. Ám nem verhetetlenek ebben a játékban.
És az internet árnyékában információs előnyük napról napra fogy, amit többek között a koporsó árának esése és az életbiztosítások díjának csökkenése is bizonyít.
Ha az ember tudja, mit és hogyan kell mérni, bonyolult világunk jóval egyszerűbbé válik. Aki megtanulja, hogyan kell helyesen szemügyre venni az adatokat, az máskülönben megoldhatatlannak tűnő rejtélyeket fejthet meg. Mert a számok elemi tisztítóereje az odaégett zűrzavart és ellentmondást is hatásosan eltávolítja.
A könyv célja tehát, hogy a dolgok mögé nézzen. Ez alkalmanként frusztráló is lehet. Néha olyan érzés fogja el az embert, mint mikor szívószálon át nézi a világot, vagy akár görbe tükörbe néz; de itt arról van szó, hogy megnézünk sok különböző tényállást, és olyan vizsgálatnak vetjük alá, amilyennek ritkán szokás alávetni. Bizonyos értelemben ez furcsa alapötlet egy könyvhöz. A könyvek többsége egyetlen témával rukkol elő, azt egy-két mondatban tömören ismerteti, majd elejétől végig leírja, amit a témáról tudni kell: a só története; a demokrácia törékenysége; a központozás helyes és helytelen használata. Ennek a könyvnek nincs ilyen vezérfonala. Hat percig mi is fontolóra vettük, hogy olyan könyvet írjunk, ami egyetlen témát jár körül - az alkalmazott mikroökonómia elmélete és gyakorlata, na milyen? -, de aztán amolyan kincskeresős megközelítés mellett döntöttünk. Igen, ez a megközelítés egyfelől kiaknázza a közgazdaságtan által rendelkezésünkre bocsátott legjobb analitikus eszközöket, ugyanakkor szabad kezet ad, hogy bármilyen lökött témában elmerüljünk, ami csak eszünkbe jut. Innen is ered kitalált tudományágunk neve: lökonómia. A könyvünkben szereplő történetek nem olyanok, amik gyakran szóba jönnek a közgáz szemináriumokon, de még ez is megváltozhat. Minthogy a közgazdaság-tudomány elsősorban nem a tárgyáról, hanem az eszköztáráról ismerszik meg, nincs olyan szokatlan téma. amely szükségszerűen kívül esik a hatáskörén.
Érdemes felidézni, hogy Adam Smith, a klasszikus közgazdaságtan megalapítója, mindenekelőtt és legfőképpen filozófus volt. Nagy igyekezetében, hogy moralista legyen, közgazdász lett. Amikor 1759-ben megjelent tőle Az erkölcsi érzelmek elmélete, az újkori kapitalizmus éppen születőben volt. Smitht lebilincselték az új erő okozta feltartóztathatatlan változások, de nem csak a számszerű adatok foglalkoztatták. Ott volt a dolog emberi oldala is, az a tény, hogy a gazdasági erők jelentősen megváltoztatták az emberek gondolkodásmódját és viselkedését egy adott helyzetben. Miért csalnak vagy lopnak egyesek, míg mások nem? Egyetlen ember látszólag ártalmatlan jó vagy rossz döntése miképp volt áttételeken keresztül sokakra kihatással? Smith korában az ok és okozat nagyobb sebességbe kapcsolt; az ösztönző erők megtízszereződtek. A sokkoló változások hordereje éppúgy ledönthette korának polgárait a lábáról, mint ahogy a modern világ változásainak hordereje teszi ezt velünk manapság.
Smith valódi témája az egyén vágya és a társadalmi normák közti súrlódás volt. Robert Heilbroner gazdaságtörténész a Világi filozófusok című könyvében elmereng azon, hogyan képes Smith az önérdekeit szem előtt tartó ember cselekedeteit elválasztani az ember által elfoglalt magasabb erkölcsi síktól. Heilbroner szerint „Smith úgy vélte, a válasz azon képességünkben rejlik, hogy bele tudunk bújni egy harmadik személy, egy pártatlan megfigyelő bőrébe, és ezáltal objektív képet tudunk alkotni az ügyről”.
Vegyék hát úgy, hogy egy harmadik személy - vagy ha úgy tetszik, két harmadik személy - társaságában vannak, akik alig várják, hogy érdekfeszítő ügyekről alkothassanak objektív képet. Ezek a vizsgálódások mind úgy kezdődnek, hogy felteszünk egy egyszerű, általában korábban még fel nem tett kérdést. Például: Mi a közös a tanárokban és a szumó birkózókban?