Kevés szervezet van, mely annyiszor indult hanyatlásnak és éledt újjá fennállása alatt, mint a Ku-Klux-Klan. Közvetlenül a polgárháborút követően alapította hat egykori konföderációs katona a Tennessee állambeli Pulaskiban. A hat fiatalember, akik közül négy jogászpalánta volt, mindössze hasonlóan gondolkodó barátok köreként tekintettek önmagukra - így esett választásuk a „kuklux” névre, ami a görög „küklosz”, azaz „kör” szó kissé zagyvásított változata. Állítólag a tevékenységeiket eleinte ártalmatlan éjszakai csínyeknek tartották az emberek - fehér lepedőbe bugyolálva és párnahuzattal a fejükön keresztüllovagoltak a tájékon. Azonban a Klán rövid idő alatt több államban működő terrorszervezetté fejlődött, amely a felszabadított rabszolgák riogatását és meggyilkolását tűzte ki céljául. A regionális vezetők között volt öt egykori konföderációs tábornok is; legelkötelezettebb hívei az ültetvénytulajdonosok közül kerültek ki, akik számára a rekonstrukció gazdasági és politikai pokollal fenyegetett. 1872-ben Ulysses S. Grant elnök a Képviselőház szájába rágta a Ku-Klux-Klan valódi célkitűzéseit: „Erőszakkal és megfélemlítéssel gátat vetni minden olyan politikai tevékenységnek, mely nincs összhangban tagjai nézeteivel, megvonni a színes bőrű állampolgároktól a fegyverviselés és a szabad választás jogát, elnyomni az iskolákat, ahol színes bőrű gyerekeket oktatnak, és lealacsonyítani a színes bőrűeket egy olyan állapotra, ami közeli rokonságot mutat a rabszolgaság állapotával.”
A kezdetekben a Klán röpiratokkal, lincseléssel, lövöldözéssel, gyújtogatással, kasztrálással, pisztollyal való leütéssel, és a megfélemlítés ezer más módszerével dolgozott. Az egykori rabszolgákat vették célba, és minden olyan fehéret, akik támogatták a feketék szavazati jogát, földvételi jogát, vagy a jogot, hogy tanulhassanak. Ám elsősorban jogi és katonai beavatkozások révén a Klánt alig egy évtized alatt washingtoni irányítással felszámolták.
De ha a Klánt le is győzték, a céljai javarészt megvalósultak a szegregációs Jim Crow-törvények életbe lépésével. A Kongresszus, amely a polgárháború után még elég gyorsan hatályosított a feketék számára jogi, társadalmi és gazdasági szabadságot hozó intézkedéseket, most éppoly gyorsan vonogatta őket vissza. A szövetségi kormány beleegyezett, hogy kivonja a megszálló katonákat a déli államokból, lehetővé téve a fehér uralom visszaállítását. A Plessy kontra Ferguson perben az USA Legfelsőbb Bírósága zöld utat adott a teljes körű faji szegregációnak.
A Ku-Klux-Klan 1915-ig téli álmát aludta, ám ekkor D. W. Griffith filmje, az Egy nemzet születése - eredeti címén A klán fia - szikrát adott az újjászületéséhez. Griffith úgy ábrázolta a Klánt, mint magának a fehér civilizációnak a keresztes lovagjait, és mint az amerikai történelem egyik legnemesebb seregét. A film idézett egy sort egy nagyra becsült történész Az amerikai nép története című művéből: „Végül létrejött a nagy Ku-Klux- Klan, a Délnek egy valóságos birodalma, hogy megóvja a déli országrészt.” A könyv szerzője nem volt más, mint Woodrow Wilson elnök, egykori történész, és a Princeton Egyetem rektora.
Az 1920-as évekre a felélesztett Klán nyolcmillió tagot számlált. Ezúttal nem szorítkozott a déli államokra, az egész országban éreztette jelenlétét; már nemcsak a feketéket célozták meg, hanem a katolikusokat, zsidókat, kommunistákat, unionistákat, bevándorlókat, agitátorokat és a status quo egyéb háborgatóit is. 1933-ban, amikor Hitler hatalomra került Németországban, Will Rogers hozta elsőként összefüggésbe a megújult Klánt az új európai fenyegetéssel: „A lapok mind azt írják, hogy Hitler próbál Mussolinitól koppintani - írta. - Nekem úgy tűnik, ha valamiről koppint, az a Ku-Klux-Klan.”
A második világháború kitörése és néhány házon belüli botrány miatt a Klán újra elcsendesedett. Ahogy a hadviselő ország összefogása letromfolta a Klán szeparatizmust hirdető tanait, a közvélekedés ellenük fordult.
Azonban mindössze néhány éven belül megmutatkoztak az erőteljes újjáéledés jelei. Ahogy a háború okozta aggodalmat felváltotta a háború utáni bizonytalanságérzet, a Klán taglétszáma ismét megszaporodott. Csupán két hónappal Japán kapitulációja után az atlantai Klán felgyújtott egy százméteres keresztet a Stone Mountain hegyoldalában, a Robert E. Lee konföderációs tábornokról készült hatalmas dombormű helyszínén. Ahogy egy tagja később nyilatkozta, a szélsőséges keresztégetéssel szándékoztak „tudtára adni a niggereknek, hogy vége a háborúnak, és a Klán újra felhúzta a rolót”.
Atlanta ekkorra már a Klán főhadiszállásává vált. Nagy befolyással bírt a georgiai politikai élet kulcsfiguráira, és a georgiai tagozat sok rendőrt és seriffhelyettest számlált. És igen, a Klán titkos szervezet volt, lubickoltak a jelszavakban és a spionkodásban, de az igazi ereje abban a félelemben rejlett, amit ők maguk keltettek a lakosságban. Jól szemlélteti ezt az a nyílt titok, hogy a Ku-Klux-Klan és a törvény végrehajtó szervezetei harcostársként tekintettek egymásra.
Ugyancsak Atlantában lakott - amely a Klán zsargonja szerint a KKK láthatatlan birodalmának volt fővárosa - Stetson Kennedy, egy harmincéves férfi, aki vér szerint a Klán tagjai közé tartozhatott volna, de a vérmérséklete pont az ellenkező irányba vitte. Prominens déli családból származott, ősei között fellelhető a Függetlenségi Nyilatkozat két aláírója, egy tiszt a konföderációs hadseregből, és John B. Stetson, a híres kalapgyár megalapítója és a Stetson Egyetem névadója.
Stetson Kennedy tizennégy szobás házban nőtt fel a floridai Jacksonville-ben négy idősebb testvérével. Brady bácsikája tagja volt a Klánnak. Ám Kennedy „nyaklótlan lázadó” lett, ahogy önmagát jellemezte, és számos cikket, könyvet írt a bigottság ellen. Évekkel később, amikor az ország legnagyobb fekete lapja, a Pittsburgh Courier kevés fehér újságíróinak egyikeként dolgozott, Daddy Mention álnéven jelentek meg az írásai - a fekete népi hős nevén, aki a legenda szerint gyorsabb volt a seriff puskagolyójánál is.
Kennedyt a kicsinyesség, az ostobaság, a fejlődés elleni ágálás és a megfélemlítés iránt érzett gyűlölete hajtotta. Nézete szerint ezeket egy szervezet se képviselte büszkébben, mint a Ku-Klux-Klan. Kennedy a Klánban a fehér uralom terrorista tagozatát látta. Ezt számos oknál fogva megoldhatatlan problémának ítélte. A Klán egy malomban őrölt a politika, a gazdaság és a törvényvégrehajtás vezetőivel. Az állampolgárok féltek, és erőtlennek érezték magukat ahhoz, hogy fellépjenek a Klánnal szemben. És az a pár gyűlöletellenes csoport, ami létezett, még információval se nagyon rendelkezett a Klánról, nemhogy hatással tudott volna lenni rá.
Mint azt Kennedy a későbbiekben megírta: „Majdnem minden, amit a témában addig írtak, vezércikkek voltak, nem tényfeltárások. A szerzők a Klán ellen szóltak, persze, de vajmi kevés belső információval rendelkeztek róla?
Így hát Kennedy felkerekedett, hogy begyűjtse az információt. Éveken át beszélgetett a Klán vezetőivel és szimpatizánsaival, olykor saját családi hátterét kihasználva eljátszotta, hogy az ő oldalukon áll bizonyos kérdésekben. Részt vett a Klán nyilvános rendezvényein is. és, mint azt később megírta, még az atlantai Klánba is készült beépülni.
Kennedy emlékirata a Klánon „belüli” működéséről, A leleplezett Klán, inkább nevezhető regényesítésnek, mint valósághű önéletrajzírásnak. Kennedy a szíve legmélyén folklorista volt, így nyilván minél drámaibb történettel akart előállni, és ezért nemcsak a saját klánellenes tevékenységét írta meg, hanem egy John Brown fedőnevű másik férfiét is beleszőtte. John Brown szakszervezeti munkás korábban Klán-tisztviselő volt, de szakított régi nézeteivel, és felajánlotta, hogy beépül a Klánba. Úgy tűnik, A leleplezett Klán-ban elbeszélt legveszélyesebb és legdrámaibb részek valójában John Brownnal történtek meg - ténylegesen részt vett atlantai Klán-gyűléseken és egyéb eseményeken -, de mivel a könyvet aztán Stetson Kennedy írta meg, Brown tetteit is a sajátjaiként állította be.
Ettől függetlenül rengeteg információt lehetett betakarítani a Brown/Kennedy együttműködésnek köszönhetően. Brown beszámolt a heti Klán-gyűléseken tanultakról: a Klán helyi és regionális vezetőinek kilétéről, közeli terveikről, a Klán rítusairól, jelszavairól és nyelvezetéről. Szokás volt például a Klánban sok szó elé KL-t tenni; így aztán két klántag „klöszöntötte” egymást a helyi „klocsmában”. A titkos Klán kézfogás balkezes, laza csuklójú halacskázás volt. Amikor úton lévő klántag testvéreket keresett egy idegen városban, „Mr. Ayak” után kérdezősködött - „Ayak” volt a kódja az „Are You a Klansman?”, azaz „Ön klántag?” kérdésnek. Remélte, hogy a válasz „Igen, és egy bizonyos Mr. Akai-t is ismerek” lesz — ez volt a kódja az „A Klansman Ám I”-nak, ami annyit tesz, „Klántag vagyok”.
Nem kellett sok idő, és John Brownnak felajánlották, hogy lépjen be a Klovagrendbe, azaz a Klán titkosrendőrségébe és „korbácsos alakulatába”. Egy tégla számára ez kényes kérdést vetett fel: mi lesz, ha elvárják tőle az erőszak alkalmazását? De kiderült, a Klán egyik jellemzője, hogy az erőszakkal való fenyegetések túlnyomó része soha nem jut tovább magánál a fenyegetésnél.
Vegyük a Klánt fémjelző erőszakos bűncselekményt, a lincselést. Íme a Tuskegee Intézet által összeállított statisztika feketék meglincseléséről az USA-ban. évtizedes bontásban:
Időszak Meglincselt feketék száma
|
1890-1899 |
1111 |
|
1900-1909 |
791 |
|
1910-1919 |
569 |
|
1920-1929 |
281 |
|
1930-1939 |
119 |
|
1940-1949 |
31 |
|
1950-1959 |
6 |
|
1960-1969 |
3 |
Ne feledjük, hogy ezek a számok nem pusztán a Klánnak tulajdonított lincseléseket képviselik, hanem minden jelentett lincselést. Az adatok minimum három figyelemre méltó tényt árulnak el. Az első a lincselések számának szemmel látható csökkenése az évek folyamán. A második a korreláció hiánya a lincselések száma és a Klán taglétszáma között: ami azt illeti, több feketét lincseltek meg 1900 és 1909 között, a Klán inaktív évtizedében, mint a 20-as években, amikor a Klán több millió tagot számlált - ez arra utal, hogy a Ku-Klux-Klan jóval kevesebb lincselést hajtott végre, mint azt általában hisszük.
Harmadszor, a fekete népesség lélekszámához képest a lincselések rendkívül ritkák voltak. Persze, egyetlen lincselés is sok. Azonban a századfordulóra a lincselések aligha voltak olyan mindennaposak, mint az az emlékekben gyakorta él. Hasonlítsuk össze a 20-as évek lincseléseinek 281 áldozatát azon fekete kisgyermekek számával, akikkel alultápláltság, tüdőgyulladás, vérhas vagy hasonló végzett. 1920-ban 100 fekete kisgyerekből körülbelül 13 meghalt csecsemőkorában, ami durván évi 20 000 gyereknek felel meg, szemben az évente meglincselt 28 emberrel. Még 1940 körül is 10 000 fekete csecsemő halt meg évente.
Milyen mélyebb igazságra utalnak ezek a lincselési adatok? Mit jelent az, hogy a lincselések viszonylag ritkán fordultak elő, és az évek folyamán meredeken zuhant a számuk, még a Klán tagságának virágzása idején is?
A legmeggyőzőbb magyarázat az, hogy a korai lincselések célt értek. A fehér rasszisták - függetlenül attól, hogy tagjai voltak-e a Klánnak vagy sem - cselekedeteikkel és retorikájukkal egy rettentően világos és félelmetes ösztönző rendszert dolgoztak ki. Ha egy fekete megsértette az elvárt viselkedési normákat, akár úgy, hogy feleselt a villamosvezetővel, akár úgy, hogy megpróbált szavazni, tudta jól, büntetés vár rá, és akár halállal is lakolhat.
Így aztán a 40-es évek közepére, amikor Stetson Kennedy a Klán eltiprásán fáradozott, a Klánnak már nem igazán volt szüksége annyi erőszakra. Sok fekete, mivel sokáig sulykolták beléjük, hogy viselkedjenek másodrendű állampolgárként, különben megbánják, egyszerűen engedelmeskedett. Egy-két lincselés még egy nagy közösséget is igen tanulékonnyá tett, mert az emberek erősen reagálnak az erős ösztönzésre. És kevés ösztönzés hathatósabb, mint a kiszámíthatatlan erőszaktól való félelem - alapjában véve ezért annyira hatékony a terrorizmus.
De ha a 4()-es évek Ku-Klux-Klanja nem az egységesen fellépő erőszak szervezete volt. akkor micsoda? A Stetson Kennedy által lefestett Klán igazság szerint egy szánalmas klub volt, zömében alacsony végzettségű és rossz kilátással rendelkező férfiak számára, akiknek szükségük volt egy helyre, ahol kiereszthetik a gőzt - és egy ürügyre, amiért időnként kimaradozhatnak éjszakára. Az, hogy a klubélethez hozzátartoztak a kvázi-vallásos kántálások, az eskütételek, a hozsannázások, és mindezt a legnagyobb titok övezte, csak még tetszetősebbé tette az egészet.
Kennedy arra is rájött, hogy a Klán ügyes pénzkereseti lehetőség, legalábbis a szervezet tetején elhelyezkedők számára. A Klán vezetőinek számtalan jövedelemforrás állt rendelkezésére: a díjakat fizető közlegények; cégtulajdonosok, akik felbérelték a Klánt, hogy ijesszék el a szak-szervezeteket, vagy védelmi pénzt fizettek; Klán-nagygyűlések, melyek hatalmas adományokat hoztak; alkalmanként még egy kis fegyvercsempészet vagy illegális szeszfőzés is adódott. Aztán ott voltak az olyan panamák, mint a Klán Életbiztosítás Egyesület, amely biztosítást adott el a tagoknak, és csak készpénzt vagy a Nagy Sárkány nevére kiállított csekket fogadott el.
Jóllehet a Klán nem volt annyira veszedelmes, mint a legtöbben gondolták, azért nem volt erőszakmentes sem, és ami talán még ennél is rosszabb, nagyszabású terveket szőtt a politikai befolyás megszerzésére. Így aztán Kennedy nagyon vágyott rá, hogy bármi módon ártson a Klánnak. Amikor megtudta, hogy a Klán szakszervezet-ellenes nagygyűlésre készül, továbbadta az információt egy szakszervezeti barátjának. Adatokat szolgáltatott ki a Klánról a georgiai államügyész-helyettesnek, aki nagy Klántörő hírében állt. Kennedy áttanulmányozta a Klán alapító okiratát, és írt Georgia állam kormányzójának, javaslatot téve, milyen alapon lehetne az okiratot hatálytalanítani: a Klán non-profit, politikától független szervezetnek volt feltüntetve, de Kennedy bizonyítani tudta, hogy egyszerre profit- és politikaorientált.
Csak az volt a bökkenő, hogy Kennedy igyekvéseinek zöme hatástalan maradt. A Klán olyan kirobbanthatatlannak bizonyult, és olyan széles körű támogatást élvezett, hogy Kennedy úgy érezte magát, mint aki kavicsokkal hajigái egy óriást. És még ha az atlantai Klánnak valahogy tudna is ártani, az országszerte működő több ezer tagozatnak semmi baja nem esne.
Kennedy határtalan frusztrációt érzett, és ebből a frusztrációból zseniális gondolat született. Egyik nap látott pár kisfiút valami kémjátékot játszani, melynek során csacska, titkos jelszavakat mondtak egymásnak. Ez eszébe juttatta a Klánt. Milyen szép lenne, gondolta, ha a Klán jelszavai és többi titka az ország kisgyermekeinek kezébe kerülnének - na meg a szüleikébe. Létezhet-e jobb mód egy titkos társaság méregfogának eltávolítására, mint hogy nyilvánossá és gyerekessé tesszük legféltettebb titkait? Mi lenne, ha a Klán hiábavaló ostromlása helyett valahogy ki tudná szivárogtatni azt a sok titkos belső információt, amit John Brown gyűjtögetett hétről hétre a Klán gyűlésein? Brown bennfentes információit és saját felderítőmunkájának eredményét egybevetve alighanem több Klán-titkot tudott, mint egy átlagos klántag.
Kennedy korának leghatásosabb tömegkommunikációs eszközéhez fordult: a rádióhoz. Elkezdett jelentéseket küldeni a Klánról Drew Pearsonnak, aki a minden nap felnőttek milliói által hallgatott Washingtoni Körhinta című műsort szerkesztette, és a Superman kalandjai című hangjáték producereinek, akik meg gyerekek millióit szórakoztatták esténként. Mesélt nekik Mr. Ayakról és Mr. Akairól, és átküldött túlfűtött részleteket a Klán bibliájából, ami a Klorán nevet viselte. (Kennedy sose tudott rájönni, hogy a fehér, keresztény felsőbbrendűségei hirdető csoportnak a bibliáját miért hívják lényegében ugyanúgy, mint az iszlám legszentebb könyvét.) Elmagyarázta a Klán-tisztek szerepét a helyi Klavernákban: Klalifa (alelnök), Kloponya (oktató), Kláplán (lelkész), Klartoték (titkár), Klincstámok (pénztáros). Kiormány (igazgató), Klilincs (belső őr), Klém (külső őr), Klarvaly (öl fős vizsgálóbizottság) és Klovagrend (az erőszakszervezet, amelynek kapitánya a Fő Seggszétrugó titulust viselte). Szájba rágta a Klán hierarchiáját a helyi szinttől az országos szintig: A Magasságos Küklopsz és tizenkét Réme; a Nagy Titán és tizenkét Fúriája; a Nagy Sárkány és kilenc Hidrája: a Legfelső Varázsló és tizenöt Dzsinnje. Kennedy elárulta a producereknek az aktuális jelszavakat, terveket, és a terjedő pletykákat a saját Klántagozatából, a georgiai Atlanta 1-es számú Nathan Bedford Forrest Klavernájából.
A háború alatt a Superman kalandjai hőse Hitlerrel, Mussolinivel és Hirohitóval harcolt. Ám most már új gonosztevőkre volt szükség. A Klán tökéletes célpontnak bizonyult, és Superman ellenük vetette be erejét. Drew Pearson, aki büszkén hirdette a Klán iránti gyűlöletét, rádióműsorában rendszeresen beszámolt a Klán legfrissebb híreiről, majd John Brown jelentései alapján újabb hírekkel szolgált arról, mennyire feldühítették az eredeti hírek a Klán tisztviselőit. Pearson munkája amolyan visszhangszobát hozott létre, amivel Samuel Green Nagy Sárkányt csaknem az őrületbe kergette. Íme Pearson 1948. november 17-i híradása:
A georgiai Atlanta 1-es számú Klavemájában felszólalva a Nagy Sárkány kezét tördelve ismét felhívta a tagok figyelmét, hogy legyenek óvatosak a kiszivárogtatások miatt.
- Őszintén kell szólnom ezeken a gyűléseken - mondta —, de akár fel is hívhatnám Drew Pearsont mielőtt idejövök, és lediktálhatnám neki az információkat, mivel másnap úgyis az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig mindenkivel megosztja. Az adást követő reggelen egymás után hívnak a hírügynökségek, még miközben reggelizem.
A Nagy Sárkány beszélt a tervekről a december 10-én Maconban tartandó nagy keresztégetést illetően. A Klán történetének legnagyobb ilyen rendezvénye lesz ez, és 10 000 tag megjelenésére számít - csuklyában, köpenyben.
Hozzátette, hogy a Klovagrend - a Klán korbácspattogtató főosztálya - már rá van állítva a munkára, és számos barátjuk van az atlantai rendőrségnél is.
Miközben a rádió sugározta Pearson műsorát és a Superman adásait, és Stetson Kennedy folyamatosan szolgáltatta ki a John Brown által megszerzett titkokat egyéb rádiós műsoroknak és a nyomtatott hírközlésnek, vicces fordulat következeit be: a Klán gyűléseken egyre kevesebben jelentek meg, és apadt a tagságra jelentkezők száma is.
A bigottság elleni harcban Kennedy minden addigi és azt követő ötlete közül a Superman hadművelet bizonyult messze a legszellemesebbnek. Azáltal hogy nyilvánosságra hozta a zárt körnek szánt információkat, a Klán ellen fordította saját titkolózását: a féltve őrzött tudás a gúny eszközévé vált.
Azok az amerikaiak, akik elvi síkon ellenezték a Klánt, most egész konkrét információk birtokába kerültek az aktívabb ellenzéshez, és a közvélekedés kimozdult a holtpontról. Azok az amerikaiak, akik elvi síkon támogatták a Klánt, most épp ettől kezdtek ódzkodni különböző okok miatt. Jóllehet a Klán soha nem tűnt el teljesen, különösen délen nem - a louisianai David Duke, a Klán ékesszóló vezetője törvényes keretek között indult szenátori és egyéb tisztviselői választásokon -, legalább rövid távon mindenképpen ártott neki, hogy Kennedy ilyen vakmerő módon világgá kürtölte a belső információit. Bár lehetetlen kimutatni, milyen jelentőséggel bírt munkássága a Klánra nézve - Kennedy olykor saját érdemeit éppoly szenvedélyesen túlozta el, mint amilyen szenvedélyesen a Klánt leplezte le sokan nagy elismeréssel adóznak neki, amiért hitelét rontotta egy olyan szervezetnek, amelyre nagyon ráfért, hogy valaki ellássa a baját.
Mindez nem Kennedy bátorságának, elszántságának vagy rendíthetetlenségének köszönhető, jóllehet rendelkezett ezen kvalitások mindegyikével. Annak köszönhető, hogy Kennedy felismerte az információ nyers erejét. A Ku-Klux-Klannak, mint csoportnak, jórészt abból származott a hatalma - és ebben hasonlít a politikusokra, ingatlanügynökökre és brókerekre hogy felhalmozta az információt. Ha egyszer az információ rossz kezekbe kerül (vagy, nézőpont kérdéseid kezekbe), a csoport előnyének oroszlánrésze megszűnik.
Az 1990-es évek végén a kockázati életbiztosítás ára jelentősen csökkent. Rejtélyes ügy volt. ugyanis az árcsökkenésnek semmi kézenfekvő okát nem lehetett fellelni. A többi, mint például az egészségbiztosítás, a gépjárműbiztosítás, vagy a lakásbiztosítás ára nem csökkent. És a biztosítótársaságok, a biztosítási ügynökök, vagy a kockázati életbiztosítást vásárló emberek semmilyen gyökeres változáson nem mentek keresztül. Mi jött hát közbe?
Az internet jött közbe. 1996 tavaszán a Quotesmith.com sok weboldal közül elsőként segített a vevőknek másodpercek alatt összehasonlítani a több tucat különböző cég által kínált kockázati életbiztosítás árát. Az efféle weblapok számára a kockázati életbiztosítás tökéletes terméknek bizonyult. Ellentétben a biztosítások egyéb típusaival - mindenekelőtt az egész életre szóló biztosítással, mely egy sokkal bonyolultabb pénzügyi konstrukció -, a kockázati életbiztosítások nem mutatnak változatosságot: bármely harmincéves futamidőre kötött, halál esetén garantáltan egymillió dollárt fizető biztosítás lényegében ugyanolyan, mint az összes többi. Így aztán csak a díjban lehet eltérés. A legolcsóbb konstrukció kikeresése, ami korábban nehézkes és időigényes folyamat volt, hirtelen leegyszerűsödött. Mivel a vevők immár azonnal rálelhettek a legkedvezőbb ajánlatra, a drágább társaságoknak nem maradt más választásuk, árat kellett csökkenteniük. A vevők egyszeriben évente egymilliárd dollárral kevesebbet fizettek a kockázati életbiztosításért.
Érdemes megjegyezni, hogy ezek a weblapok csupán felsorolták az árakat; magukat a termékeket nem is árulták. Azaz nem a biztosítással kereskedtek, hanem Stetson Kennedyhez hasonlóan az információval. (Ha már létezett volna az internet, amikor Kennedy támadást intézett a Klán ellen, alighanem szétblogolta volna az agyát.) Persze, nem teljesen ugyanaz leleplezni a Ku-Klux-Klant és leleplezni a biztosítótársaságok magas díjait. A Klán titkos információban utazott, amely titkos mivolta félelmet szült, míg a biztosítások díjai nem voltak titkosak, csak terjesztésük módja megnehezítette az összehasonlítást. De mindkét esetben az információ hatalma gyengült a szétáradás által. Ahogy Louis D. Brandeis legfelsőbb bíró írta egyszer: „A napfénynél állítólag nincs jobb fertőtlenítőszer.”
Attól függően, ki hogyan bánik vele, az információ lehet irányfény, bunkósbot, olajág vagy villanypásztor. Az információnak akkora hatalma van, hogy pusztán meglétének feltételezése is óvatosságra inti az embert, még ha az a bizonyos információ nem is létezik. Vegyük például az egynapos autó esetét.
Az autó életében nincs rosszabb nap annál, amelyiken kigurul a kereskedésből, ugyanis egy szempillantás alatt akár 75%-ra eshet az értéke. Ez talán képtelenségnek tűnik, de tudjuk, hogy így van. Egy újonnan 20 000 dollárért vásárolt autóért talán 15 000 dollárt lehet kapni, többet nem. Miért? Mert racionálisan csak az akar azonnal túladni egy vadonatúj autón, aki úgy érzi, hogy mellényúlt. Így még ha a kocsi nem selejtes is, az érdeklődő ezt fogja feltételezni. Él a gyanúval, hogy az eladó valami olyan információ birtokában van, amivel ő, a vevő, nem rendelkezik - és az eladó bűnhődni fog ezért a feltételezett információért.
És amennyiben az autó tényleg tragacs? Akkor az eladó jobban teszi, ha vár egy évet, mielőtt túlad rajta. Addigra a selejtesség gyanúja elhalványul; addigra mások is árulni fogják a hibátlan egyéves autójukat, a tragacs pedig megbújhat közöttük, és alighanem valódi értékénél többért fog elkelni.
Gyakran előfordul, hogy egy üzlet egyik résztvevője jobban van informálva a másiknál. A közgazdászzsargonban az ilyet hívják információs aszimmetriának. A kapitalizmus velejárójaként elfogadjuk, hogy valaki (általában a szakember) többet tud valaki másnál (általában a fogyasztónál). Ám az információs aszimmetriára mindenhol súlyos csapást mért az intemet.
Az információ az internet pénzneme. Ez olyan közvetítő, mely ragyogó hatékonysággal képes az információt a vagyonosok kezéből a nincstelenek kezébe adni. Sokszor, mint például a kockázati életbiztosítás esetében, az információ rendelkezésre állt, csak reménytelenül szét volt szórva. (Ilyen esetekben az internet hatalmas patkómágnesként viselkedik, amit elsuhintanak a szénakazlak végeláthatatlan tengere fölött, és mindegyikből kikapdossa a tűt.) Az internet ott diadalmaskodott, ahol még a legállhatatosabb fogyasztóvédők is rendre csődöt mondtak: óriási mértékben szűkítette a szakadékot szakértők és laikusok között.
Az internet különösen azokban a helyzetekben hozta meg a gyümölcsét, amelyekben a szakértővel szemtől szemben való találkozás akár még súlyosbíthatta is az információs aszimmetriát - azokról a helyzetekről van szó, amelyekben a szakértő információs előnyét oly módon tudta kihasználni, hogy minket tüntetett fel ostobának, szertelennek, zsugorinak vagy alamuszinak. Gondoljunk csak arra, amikor épp az imént hunyt el egy közeli hozzátartozónk, és a temetkezési vállalkozó, aki tisztában van vele, hogy nekünk fogalmunk sincs, mi fán terem az ő üzletága, ráadásul még érzelmi nyomás alatt is vagyunk, felkelti érdeklődésünket a 8000 dolláros mahagónikoporsó iránt. Vagy gondoljunk az autókereskedésre: az eladó mindent megtesz, hogy egy halom extra és kedvezmény alá rejtse az autó alapárát. Ám később a vevő otthona nyugalmában hideg fejjel utána tud nézni az interneten, pontosan mennyit fizetett a kereskedő a gyártónak azért az autóért. Vagy be tud jelentkezni a www.TributeDirect.com-ra, és maga is meg tudja venni azt a mahagónikoporsót mindössze 3595 dollárért, másnapi szállítással. Hacsak nem a 2300 dolláros „Az utolsó lyuk” nevű modellt (golfozós képekkel ellátott koporsó) vagy a „Vadászemlékeket” (ezen őzbakok és egyéb vadak láthatók) választja, vagy valamelyik sokkal olcsóbb megoldás mellett dönt, amelyet a temetkezési vállalkozó valahogy még említeni is elfelejtett.
Bármekkora hatalom is az internet, azért nem tudta leteríteni az információs aszimmetria nevű fenevadat. Jussanak eszünkbe a 2000-es évek elején lejátszódott úgynevezett nagyvállalati botrányok. Az Enron bűnlajstromán szerepelt a cégösszefonódások és a mérlegen kívüli terhelések eltitkolása, valamint az energiapiac manipulálása. Henry Blodget, a Merrill Lynch szakembere, és Jack Grubman, a Salomon Smith Barney elemzője ragyogó jelentéseket írtak olyan cégekről, amelyekről tudták, hogy fabatkát sem érnek. Sam Waksal túladott az ImClone értékpapírjain, amikor fülébe jutott egy készülő kedvezőtlen jelentés híre az Élelmiszer- és Gyógyszerhatóságtól; közeli ismerőse, Martha Stewart is túladott a sajátjain, aztán hazudott az okot illetően. A WorldCom és a Global Crossing több milliárd dollárnyi jövedelmet kozmetikázott magának, hogy felnyomják a részvény árát. Befektetési alapkezelők egy csoportjánál a baráti ügyfelek baráti árakon kereskedtek, míg egy másik csoportot avval vádoltak, hogy megpróbálták eltitkolni az alapkezelői díjat.
Jóllehet a fenti bűncselekmények rendkívül széles skálán mozognak, van egy közös vonásuk: mind információbűnök. Többnyire egy szakértőről vagy szakértők egy csoportjáról van szó, akik hamis információt terjesztenek, vagy valós információt rejtenek véka alá; a szakértők minden esetben azon fáradoztak, hogy amennyire csak lehet, fenntartsák az információ aszimmetriáját.
Az effajta lettek elkövetői, különösen a pénzügyi szektor magaslataiban, kivétel nélkül a következő mentséggel állnak elő: „Csak azt tettem, amit mindenki más.” Amiben sok igazság lehet. Az információs bűncselekmények egyik jellemzője, hogy nagyon kevésre derül fény. Az utcai bűncselekményekkel ellentétben nem marad utánuk hulla vagy betört kirakat. A bucitolvajjal szemben, aki fizetés nélkül eszik egy Paul Feldman-féle bucit, az információs bűnöző sarkában jellemzően nem lohol egy minden centet számon tartó Paul Feldman. Ahhoz, hogy egy információs bűncselekmény a felszínre kerüljön, valami rendkívülinek kell történnie. Amikor ez bekövetkezik, az eredmény többnyire meglehetősen sokatmondó. Hiszen az elkövetők nem számítottak arra, hogy titkos tetteik egyszer majd nyilvánossá válnak. Gondoljunk az Enron magnószalagokra, az Enron-alkalmazottak titokban rögzített beszélgetéseire, amelyek azután látlak napvilágot, hogy a cég összeomlott. 2000. augusztus 5-én két kereskedő arról csevegett telefonon, hogy egy kaliforniai erdőtűz mi módon segítene az Enronnak feltornászni a villamos energiadíját. „Tudod, mi a varázsige?”, kérdezte az egyik kereskedő. „Égj, kicsim, égj!” Pár hónappal később két Enron-kereskedő, Kevin és Bob, arról beszélgettek, hogy kaliforniai tisztviselők vissza akarják fizettetni az Enronnal a túlárazásból származó profitot.
KEVIN: Ne baszki, tényleg vissza akarják venni tőletek azt a csomó pénzt? Mindent, amit azoktól a szegény kaliforniai mamiktól loptatok?
BOB: Ja, Millie nagyitól, ezt kapd ki.
KEVIN: Ja, és most kéri vissza a kurva pénzét a villanyért, amit megawattonként szaros 250 dollárért nyomattatok a valagába.
Ha most azt feltételezik, hogy a szakértők a rendelkezésükre álló információt az önök kárára használják, akkor teljesen igazuk van. A szakértők abból élnek, hogy olyan információ van a birtokukban, ami önöknek nincs. Vagy az önök számára annyira átláthatatlan a tevékenységük, hogy akkor sem tudnának mit kezdeni az információval, ha a birtokukban lenne. Vagy annyira felnéznek rájuk a szakértelmük miatt, hogy nem is mernek ellenkezni. Ha orvosuk koszorúér-tágítást javasol - jóllehet a legújabb kutatási eredmények némelyike azt sugallja, hogy a koszorúér-tágítás ritkán ad védelmet az infarktus ellen -, valószínűleg eszükbe sem jut, hogy az orvos információs előnyét kihasználva akar pár ezer dollárt a saját és cimborája zsebébe juttatni. De ahogy David Hills, a Texasi Egyetem Dallasban lévő Dél-nyugati Orvostudományi Központjának szívsebésze nyilatkozta a New York Times-nak, egy orvost pont olyan gazdasági ösztönzések vezérelhetnek, mint egy autókereskedőt, egy temetkezési vállalkozót, vagy egy befektetési alapkezelőt: „Ha mondjuk maga szívsebész, és Joe Smith, a helyi belgyógyász betegeket küld magához, maga meg azt mondja nekik, hogy nincs szükségük a beavatkozásra, akkor Joe Smith egy idő után majd nem magához küldi a betegeket.”
A félelmeinket kihasználva az információval felfegyverkezett szakértők kimondatlanul ugyan, de óriási nyomást tudnak gyakorolni ránk. Félünk, hogy gyermekeink majd holtan találnak ránk a fürdőszobapadlón, ha nem kérjük a koszorúértágítást. Félünk, hogy nagymamánkat szörnyűségeknek tesszük ki a föld alatt, ha olcsó koporsóba zárjuk. Félünk, hogy egy 25 000 dolláros kocsi balesetben ripityára megy, akár egy játék autó, míg egy 50 000 dolláros áthatolhatatlan acélburokban óv minket és szeretteinket. Az üzleti szakértők által keltett félelem talán nem versenyezhet a Ku-Klux-Klanhoz hasonló terrorszervezetek keltette félelemmel, de a mögöttes elv ugyanaz.
Nézzünk egy olyan ügyletet, ami első ránézésre nem kellene, hogy különösebb félelmet keltsen: valaki árulja a házát. Mi lehet ebben olyan ijesztő? Eltekintve attól, hogy egy ház eladása jellemzően életünk legnagyobb pénzügyi tranzakciója, és hogy valószínűleg vajmi kevés tapasztattal rendelkezünk az ingatlanpiacon, és hogy esetleg érzelmileg nagyon kötődünk a házhoz, legalább két dolog miatt szoronghatunk: az egyik, hogy jóval áron alul adjuk el a házat, a másik, hogy egyáltalán nem sikerül eladni.
Az első esetben attól félünk, hogy túl alacsonyan határoztuk meg az árat; a másikban attól, hogy túl magasan. Természetesen az ingatlanügynök dolga az arany középutat megtalálni. Ő az, aki rendelkezik a szükséges információkkal: ismeri a hasonló házakat a piacon, az adásvételek alakulását a közelmúltban, a jelzálogpiac rezdüléseit, és talán már tud is egy érdeklődőről. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, amiért ilyen nagy tudású szakértő a szövetségesünk ebben a módfelett szövevényes vállalkozásban.
Milyen kár, hogy ő másképp látja a dolgokat. Az ingatlanügynök talán nem a szövetségest látja bennünk, hanem a prédát. Jusson eszünkbe a könyv elején idézett tanulmány, amely az ingatlanügynökök saját otthona és az ügyfeleik nevében eladott házak eladási árát vetette össze. A tanulmány szerint az ügynök a saját házát átlagosan tíz nappal tovább kínálja eladásra jobb ajánlatot várva, és bő 3 százalékkal többéit adja el, mint az ügyfele házát - ez egy 300 000 dollárt érő ház esetében 10 000 dollár. 10 000 dollár, amit ő bezsebel, mi viszont nem, és ezt a takaros kis summát az információval való visszaélés és az ösztönző erők alapos ismerete teszi lehetővé. Az a gond, hogy az ügynök személyesen csak plusz 150 dollárban reménykedhet, ha 10 000 dollárral többért adja el a házunkat, ami csekélyke jutalom a sok pluszmunkáért cserébe. Így arra kell törekednie, hogy meggyőzzön minket, a 300 000-es ajánlat remek, mi több, nagyvonalú, és bolond, aki visszautasítja.
Ezt csak körmönfontan lehet csinálni. Az ügynök nem fogja a szemünkbe mondani, hogy bolondok vagyunk. Így aztán csak utal rá - esetleg mesél egy sokkal nagyobb, szebb, újabb házról egysaroknyira, amit már hat hónapja nem tudnak eladni. Ez az ügynök legfontosabb fegyvere: félelemmé alakítja az információt. Figyelemre méltó az alábbi megtörtént eset, melyet John Donohue mesélt, aki 2001-ben jogot tanított a Stanford Egyetemen.
- Éppen készültem megvenni egy házat az egyetem területén - emlékezett vissza -, és az eladó ügynöke azt szajkózta, milyen jó üzletet csinálok, mert a piac éppen felívelőben van. Amint aláírtam az adásvételi szerződést, megkérdezte, van-e szükségem ügynökre, hogy eladjam az előző stanfordi házamat. Azt feleltem, hogy valószínűleg megpróbálom én magam eladni, mire azt mondta: „John, normális körülmények között ez még menne is, de most, hogy a piac leülőben van, nagy szüksége lesz egy ügynök segítségére.”
A felívelő piac öt perc leforgása alatt leült. Effajta csodákra képesek az ügynökök, amikor éppen üzletekre vadásznak.
Most hallgassanak meg egy másik igaz történetet egy ingatlanügynökről és az információval való visszaélésről. A mese főhőse K., e könyv egyik írójának közeli barátja. K. meg akart venni egy házat, amit 469 000 dollárért hirdettek. Kész volt 450 000-et fizetni érte, de előbb felhívta az eladó ügynökét, és megkérdezte, vajon mi az a legalacsonyabb ár, amit a tulajdonos még elfogadna. Az ügynök tüstént letolta K.-t:
- Szégyellheti magát! - mondta. - Ez az ügynöketika egyértelmű megsértése!
K. bocsánatot kért. A társalgás más, hétköznapibb témákra terelődött. Tíz perccel később, amikor a beszélgetés a vége felé közeledett, az ügynök azt mondta K.-nak:
- Hadd mondjak még valamit. Az ügyfelem sokkal kevesebbért is hajlandó eladni a házat, mint gondolná.
A beszélgetésre alapozva K. 425 000 dollárt ajánlott az eredetileg eltervezett 450 000 helyett. Az eladó végül 430 000-ért odaadta a házat. Az eladó saját ügynöke közbenjárásának köszönhetően legalább 20 000 dollárt veszített. Az ügynök ugyanakkor csak 300-at - igazán nem nagy ár azért, hogy gyorsan és könnyedén nyélbe üsse az üzletet, amely 6450 dolláros jutalékot hozott a konyhára.
Olybá tűnik hát, az ingatlanügynök munkájának lényege meggyőzni a tulajokat, hogy olcsóbban áruljanak, mint szeretnének, ugyanakkor tudatni az érdeklődőkkel, hogy a ház az irányár alatt is megkapható. Kétségtelen, ennek van árnyaltabb módja is annál, mint kerek perec megmondani a vevőnek, hogy alacsony összegű ajánlatot tegyen. A már idézett tanulmány az ingatlanügynökökről olyan adatokat is tartalmaz, melyek felfedik, miképpen közölnek információkat az ügynökök a feladott apróhirdetéseikben. Például a „jó karban lévő” kifejezés pont olyan beszédes az ügynöknek, mint a ,.Mr, Ayak” a klántagnak; azt jelenti, hogy a ház régi, de még nem készül összedőlni. Ezt a dörzsölt vevő tudja (vagy rájön, amikor megnézi magának a házat), de az otthonát áruló hatvanöt éves nyugdíjas számára a "jó karban lévő” akár dicséretnek is hathat, és pont ezt a hatást akarja elérni az ügynök.
Az ingatlanhirdetések nyelvezetének elemzése során kiderül, hogy bizonyos szavak erős korrelációt mutatnak a ház majdani árával. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ha „jó karban lévőnek” mondanak egy házat, az ettől kevesebbért fog elmenni, mint egy azonos értékű másik ház. Viszont utal arra, hogy ha az ingatlanügynök „jó karban lévőnek” tüntet fel egy házat, akkor finoman alacsony árajánlatra buzdítja a vevőt.
Alant következik tíz szó, amely gyakran előfordul ingatlanhirdetésekben. Közülük ötnek erős pozitív, ötnek pedig erős negatív hatása van a végső árra. Lehet találgatni.
Tíz gyakori szófordulat ingatlanhirdetésekben
Fantasztikus
Gránit
Tágas
Korszerű
!
Műgyanta
Elragadó
Juhar
Jó környék
Ínyenc
Egy „fantasztikus” ház csak van annyira fantasztikus, hogy garantálja a jó árat, nem? És mi a helyzet egy „elragadó” és „tágas” házzal egy „jó környéken”? Nem, nem, nem, és nem. Íme a leosztás:
Öt szófordulat, ami magas árral korrelál
Gránit
Korszerű
Műgyanta
Juhar
Ínyenc
Öt szófordulat, ami alacsony árral korrelál
Fantasztikus
Tágas
!
Elragadó Jó környék
A magas árral korreláló öt szófordulatból három a ház fizikai leírására vonatkozik: gránit, műgyanta és juhar. Az információ világában az ilyen szavak konkrétak és nem köntörfalaznak - azaz igen sokatmondóak. Ha az ember szereti a gránitot, tetszhet neki a ház; de még ha nem is, a „gránit” nyilván nem valami romhalmazra utal. Az „ínyenc” se, és a „korszerű” se, mindkét szó mintha azt sugallná a vevőnek, hogy a ház valami módon tényleg fantasztikus.
A „fantasztikus” ugyanakkor vészesen kétértelmű melléknév, csakúgy, mint az „elragadó”. Mindkét szó mintha azt jelentené az ingatlanügynökök titkos nyelvén, hogy a háznak nincs sok olyan tulajdonsága, amit érdemes lenne megemlíteni. A „tágas” otthonok pedig gyakran elavultak vagy ésszerűtlenek. A „jó környék” azt jelzi a vevőnek, hogy ami azt illeti, ez a ház nem túl szép, de talán akad a közelében olyan, ami igen. A felkiáltójel az ingatlanhirdetésben pedig biztos rossz jel, kísérlet arra, hogy hamis lelkesedéssel fedjék el a valódi hiányosságokat.
Ezzel szemben, ha azokban a hirdetésekben tanulmányozzuk a szavakat, amelyekben az ügynökök saját hajlékukat árulják, láthatjuk, hogy a konkrét tulajdonságokra helyezik a hangsúlyt (különösen kedvelt az „új”, a „gránit”, a, juhar”, és a „beköltözhető állapotban”), és kerülik a semmitmondó jelzőket (ideértve a „csodálatost”, a „makulátlant”, és az árulkodó felkiáltójelet). Aztán türelmesen kivárják a legjobb vevőt. Akinek talán majd mesélnek egy közeli házról, ami nemrégiben kelt el 25 000 dollárral az irányár fölött, és egy másikról, amiért éppen ádáz licit folyik. Az ügynök ügyesen kijátssza a javára fennálló információs aszimmetria minden előnyét.
Ettől ő rossz ember? Erre nehéz válaszolni, nekünk legalábbis nehéz. Nem arra próbálunk kilyukadni, hogy az ingatlanügynök rossz ember, mindössze arra, hogy ember - és az emberek óhatatlanul az ösztönzésnek megfelelően cselekszenek. Az ingatlanpiac jelenleg fennálló ösztönzései pedig nyilvánvalóan arra sarkallják az ügynököt, hogy az ügyfelei érdekeivel ellentétesen járjon el.
Ám akárcsak a temetkezési vállalkozó, az autókereskedő, vagy a biztosítótársaság, az ingatlanügynök is megérte azt, hogy ebből az előnyből az internet lefaragott. Elvégre ma már bárki, aki házat árul, fel tud menni a netre, és maga is be tudja szerezni az információt a piac mozgásáról, az eladásra kínált házakról, és a jelzálogkonstrukciókról. Az információt kieresztették a palackból. És a közelmúlt adásvételi adatai tükrözik is az eredményt. Az ingatlanügynökök még mindig többért adják el a saját házukat, mint az ügyfelek összehasonlítható házait, de az ingatlanos honlapok elterjedése óta a két ár közötti különbség kétharmadára csökkent.
Naivitás lenne azt feltételezni, hogy az emberek csak szakértőként vagy kereskedelmi ügynökként élnek vissza az információval. Elvégre az ügynök és a szakértő is ember, ami arra enged következtetni, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk a magánéletünkben is visszaélni az információval, akár a visszatartásával, akár úgy, hogy átszabdaljuk az információt, mielőtt megválnánk tőle. Igen, a „jó karban lévő” házról szóló apróhirdetés sorai között ott van az ügynök kacsintása és biccentése, de mindannyian ugyanígy ködösítünk.
Gondolják végig, mit mondanának el magukról egy állásinterjún, és egy első randin, majd hasonlítsák össze a kettőt. (A nagyobb móka kedvéért összevethetik az első randis beszélgetést egy olyannal, amit ugyanavval a személlyel folytatnak tíz év házasság után.) Vagy gondoljanak arra, milyennek akarnának látszani, ha életükben először szerepelnének országos tévécsatornán. Milyen képet szeretnének mutatni magukról? Talán okosnak szeretnének látszani, esetleg vonzónak; feltehetően nem akarnak szívtelen vagy bigott benyomást kelteni. A Ku-Klux-Klan hőskorában a tagok büszkén becsméreltek nyilvánosan bárkit, aki nem volt konzervatív, fehér bőm keresztény. De a nyilvános bigottságot azóta alaposan megzabolázták. A bigottság legárnyaltabb megnyilvánulása is sokba kerülhet, ha kitudódik. A amerikai szenátus republikánus többségének vezetője, Trent Lott ezt a leckét 2002-ben tanulta meg, miután beszédet mondott Strom Thurmond - szintén szenátor, szintén déli - százéves születésnapi ünnepségén. Lott a beszédében utalt Thurmond 1948-as indulására az elnökválasztáson, amelynek kampánya szegregációs gondolatokra épült; Mississippi állam - Lott szülőföldje - egyike volt annak a csupán négy államnak, ahol Thurmond futott be elsőnek.
- Büszkék vagyunk rá - mondta Lott az ünneplő vendégeknek. - És ha az egész ország követte volna a példánkat, nem kellett volna ezzel a tömérdek gonddal szembenéznünk az elmúlt években.
A burkolt célzás arra, hogy Lott támogatja a faji elkülönítést, elég nagy felháborodást keltett, és Lott kénytelen volt lemondani a szenátusi vezetői pozíciójáról.
Az ember nyilván magánszemélyként sem akar bigottnak látszani egy nyilvános szereplésen. Lenne esetleg módja annak, hogy felmérjük a nyilvánosság előtt történő diszkriminációt?
Bármily furcsának tűnhet, A leggyengébb láncszem című televíziós vetélkedő egyedülálló kutatólaboratóriumot biztosít a diszkrimináció tanulmányozásához. A leggyengébb láncszemet az Egyesült Királyságból hozták be, és egy rövid időre hihetetlenül népszerűvé vált az Egyesült Államokban. A játék nyolc versenyzővel indul (illetve abban a változatban, amit egy idő után napközben adtak, hattal), akik egyenként válaszolnak műveltségi kérdésekre, és egyikük pénznyereményt vihet haza. De nem feltétlenül az a játékos jut tovább, aki a legtöbb kérdést jól megválaszolja. Minden forduló után minden versenyző szavaz, hogy melyiküktől váljanak meg. Feltételezhetnénk, hogy az egyetlen tényező, amit érdemes figyelembe venni, az a játékosok felkészültsége a műveltségi kérdésekből; az etnikum, a nem. vagy az életkor nem nagyon eshet latba.
Vagy mégis? Ha összevetjük egy versenyző tényleges szavazatait azokkal, amelyek valójában legjobban szolgálnák az érdekeit, megállapíthatjuk, hogy szerepet játszik-e a diszkrimináció, avagy sem.
A szavazási stratégia változik a játék előrehaladtával. Az első fordulókban annak van értelme, ha a rossz játékosoktól szabadulunk meg, hiszen a pénznyeremény csak akkor nő, ha jó válaszok érkeznek. A későbbi fordulókban a szabályok stratégiai hátraarcra ösztönöznek. Ekkor már a pénznyeremény növekedésénél minden játékos számára fontosabb, hogy ő legyen az, aki megnyeri. És könnyebb dolgunk van, ha a jó játékosoktól szabadulunk meg. Azaz, durva megközelítéssel, egy tipikus versenyző a korai fordulókban a rosszabb játékosok eltávolítására fog szavazni, míg a későbbi fordulókban a jobbakéra.
A leggyengébb láncszem szavazásairól szóló adatok elemzésének az a kulcsa, hogy a versenyzők játékkészségét függetleníteni tudjuk a származásuktól, nemüktől és koruktól. Ha egy fiatal fekete férfi sok kérdésre helyes választ ad, mégis kiszavazzák a játék elején, akkor alighanem a diszkrimináció is közrejátszik. Ugyanakkor, ha egy idős fehér nő egyetlen kérdésre sem tud helyesen felelni, mégsem szavazzák ki, akkor talán valamiféle pozitív diszkrimináció lapul a háttérben.
Közben ne feledjük, hogy mindez a tévékamerák előtt történik. A versenyzők tudják, hogy barátaik, rokonaik és munkatársaik nézik őket - no meg az a pár millió vadidegen is. Ha van tehát egyáltalán diszkrimináció A leggyengébb láncszemben, kik ellen irányul?
A feketék ellen történetesen nem. Több mint 160 adás elemzéséből kiderül, hogy a fekete versenyzők mind a játék elején, mind a végén, a felkészültségnek megfelelő ütemben esnek ki. Ugyanez elmondható a női versenyzőkre is. Ha úgy vesszük, e két megállapítás egyike sem nagyon meglepő. Az elmúlt fél évszázad legerőteljesebb társadalmi mozgalmai között található a polgárjogi mozgalom és a feminista mozgalom, melyek közül az első a feketék, a második a nők elleni diszkriminációt démonizálta.
Ezek szerint, mondják önök reménykedve, a huszadik század során talán a diszkrimináció gyakorlatilag eltűnt a Föld színéről, akárcsak a gyermekbénulás.
Ami valószínűbb, annyira divatjamúlt dologgá vált bizonyos csoportokat diszkriminálni, hogy a legérzéketlenebb embereken kívül mindenki törekszik az igazságosságnak legalább a látszatára, ha máshol nem, hát a nyilvánosság előtt. Ez aligha jelenti, hogy a diszkrimináció megszűnt, csupán az emberek érzik kínosnak kimutatni. Hogyan lehetne megállapítani, hogy a feketék és a nők elleni diszkrimináció hiánya ennek valódi megszűnését jelzi-e, vagy puszta máz? A választ megkaphatjuk, ha más, olyan csoportokat vizsgálunk meg, amelyeket a társadalom nem véd ilyen mértékben. Ami azt illeti, A leggyengébb láncszem szavazásairól szóló adatok valóban arra utalnak, hogy van két versenyzőtípus, akikkel szemben következetesen diszkriminatív a többiek magatartása: az idősek és a latinók.
A közgazdászok köreiben két fontos diszkriminációelmélet létezik. Érdekes módon az idős A leggyengébb láncszem-játékosok mintha az egyiket szenvednék el, míg a latinók a másikat. Az első fajta az úgynevezett ízlés alapú elkülönülés, ami azt jelent i, hogy valaki egyszerűen azért diszkriminál, mert nem szeret kapcsolatba kerülni egy bizonyos másik típusú emberrel. A második fajta, információ alapúnak nevezett diszkrimináció során valaki úgy gondolja, hogy a másik típusú embernek gyengébb képességei vannak, és ennek megfelelően viselkedik vele.
A leggyengébb láncszemben a latinók az információ alapú diszkriminációt szenvedik el. A többi versenyző mintha akkor is gyenge játékosnak tartaná őket, amikor ez egyáltalán nincs így. Ennek a szemléletnek az eredményeképpen a latinoktól akkor is megszabadulnak a játék elején, ha jól szerepelnek, de nem szavazzák ki őket a későbbi fordulók után, amikor a többi versenyző már azért akarja bent tartani a latinokat, hogy gyengítsék a mezőnyt.
Az idős játékosok ugyanakkor az ízlés alapú diszkrimináció áldozatai: a játék elején éppúgy, mint a végén, kiszavazásuk messze nincs arányban a képességeikkel. Úgy tűnik, hogy a többi versenyző - a műsorban szereplők átlagéletkora harmincnégy év - egyszerűen nem tűri meg maga körül az idősebb játékosokat.
Könnyen lehet, hogy egy átlagos A leggyengébb láncszem-versenyző nincs is tudatában saját diszkriminatív viselkedésének a latinokkal és az idősekkel szemben (vagy a feketék és nők esetében a diszkrimináció hiányával). Elvégre nyilván ideges, izgatott, hiszen egy pörgős játékban vesz részt a tévéstúdió vakító fényében. Ami természetszerűleg felvet egy újabb kérdést: vajon hogyan fogja ugyanez a személy kifejezésre juttatni a véleményét, és hogyan fog információt szolgáltatni önmagáról otthona zárt falai között?
Egy adott évben durván negyvenmillió amerikai oszt meg intim részleteket önmagáról vadidegen emberekkel. Mindez az internetes randi oldalakon zajlik. Néhány, mint például a Match.com, az eHarmony.com vagy a Yahoo! szingli oldalak széles közönséget céloz meg. Vannak, amelyek konkrétabb igényt elégítenek ki: ChristianSingles.-com, Date.com, LatinMatcher.com, BlackSinglesConnection.com, CountryWesternSingles.com, USMilitarySingles.com, PlusSizeSingles.com és Gay.com. A randihonlapok az internet legsikeresebb előfizetéses vállalkozásai.
Minden oldal működése kicsit eltér egymástól, de a lényeg a következő: az ember összeállít egy személyes apróhirdetést önmagáról, amihez csatol egy fotót, néhány alapadatot, feltünteti körülbelüli keresetét, végzettségét, miket szeret, miket nem és így tovább. Ha az apró valakinek megtetszik, az küld egy e-mailt, és talán javasol egy randit. Sok oldalon a randizás célját is meg lehet adni: „hosszú távú kapcsolat”, „alkalmi szerető”, vagy „csak nézelődöm”.
Itt tehát két adatrétegben lehet bányászni: a megadott információ az apróhirdetésben, valamint az egy adott hirdetésre érkező reagálások száma. Mindkét adatrétegnek feltehetjük a reá szabott kérdést. A hirdetések esetében, mennyire szókimondóak (és őszinték) az emberek, ha személyes információt kell nyilvánosságra hozniuk? És a reagálások esetében, a személyes apróban milyen jellegű információt tartanak mások a leginkább (illetve a legkevésbé) kívánatosnak?
Két közgazdász és egy pszichológus nemrégiben összefogott, hogy megválaszolják ezeket a kérdéseket. Günter J. Hitsch, Ali Hortacsu és Dan Ariely kielemezte az egyik legismertebb randioldal adatait, kb. 20 000 aktív felhasználóra koncentrálva, akiknek a fele Bostonban, a fele San Diegóban élt. A felhasználók ötvenhat százaléka volt férfi, és az összes felhasználó korának médián tartománya a huszonegy-harmincöt év intervallumra esett. Jóllehet elég sokféle bőrszín megjelent ahhoz, hogy erről is lehessen következtetéseket levonni, dominánsan mégis a fehérek képviseltették magukat.
Mindemellett jóval gazdagabbak, magasabbak, vékonyabbak és vonzóbbak voltak az átlagnál. Legalábbis ezt írták önmagukról. A virtuális randizóknak több mint 4 százaléka állította magáról, hogy évi 200 000 dollárnál többet keres, holott jellemzően az internetezőknek kevesebb mint 1 százaléka keres ilyen jól, ami azt sejteti, hogy négy kiemelkedő keresetűből három csak nagyzolt. A férfiak és a nők is jellemzően 2-3 centivel magasabbnak mondták magukat az országos átlagnál. Ami a súlyt illeti, a férfiak összhangban voltak az országos átlaggal, de a nők többnyire tíz kilóval kevesebbet vallottak be.
Ami igazán lenyűgöző, hogy a nőknek nem kevesebb, mint 72 százaléka azt állította magáról, hogy „az átlagosnál vonzóbb”, ezen belül 24 százalék „nagyon vonzónak” mondta magát. A cyber-pasik is szívtipróan szépek voltak: 68 százalék „átlagosnál vonzóbbnak” írta le magát, ezen belül 19 százalék „nagyon vonzónak”. Maradt 30 százalék „átlagos külsejű”, és csenevész 1 százaléknyi „átlagnál rosszabb külsővel” rendelkező felhasználó. Mindez arra enged következtetni, hogy a legtöbb neten randizó vagy hantázik, vagy nárcisztikus, vagy fogalma sincs az „átlagos” szó jelentéséről. (Vagy egyszerűen csak pragmatikus a szemléletük: mint ahogy azt bármelyik ingatlanügynöktől megtudhatjuk, a legtöbb ház se nem „elragadó”, se nem „fantasztikus”, de ha ezt nem állítjuk róluk, senki sem fogja venni magának a fáradságot, hogy akár csak megnézze.) A nők huszonnyolc százaléka mondta magáról, hogy szőke, ami messze az országos átlag fölött van, azaz vagy a hajukat vagy a tényeket színezték, esetleg mindkettőt.
Ugyanakkor némelyik felhasználó üdítően őszintének bizonyult. A férfiak hét százaléka beismerte, hogy nős, és ezen férfiak számottevő kisebbsége boldognak jellemezte házasságát. De az, hogy őszinték voltak, nem jelenti, hogy könnyelműek is. A mintavétel 243 „boldog házasságban élő” férfija közül csak 12 élt a fényképcsatolás lehetőségével. A jutalom, hogy szert tesznek egy szeretőre, kisebb súllyal esett latba, mint annak a veszélye, hogy a feleségük rábukkan az apróhirdetésre. ( - És te mit kerestél azon az oldalon? - riposztozhatna a férj, de aligha érne el vele sokat.)
Sok út vezet kudarchoz egy randizós oldalon, de talán a fénykép csatolásának elmulasztása a legbiztosabb. (Nem mintha a fénykép szükségszerűen saját lenne; lehet egy vonzóbb külsejű idegen képe, de az effajta megtévesztés előbb-utóbb nyilván visszaüt.) Egy olyan férfi, aki nem tesz fel magáról képet, csupán 60 százalék annyi e-mailre számíthat, mint az, aki igen; egy nő, aki lehagyja a fényképet, 76 százalékkal kevesebb levelet kap. Egy alacsony jövedelmű, alacsony iskolázottságú, a munkahelyével elégedetlen, nem különösebben vonzó, enyhén túlsúlyos, kopaszodó férfi, aki felrakja a fényképét, nagyobb eséllyel gyűjt be e-maileket, mint egy olyan férfi, aki 200 000 dolláros jövedelmet vall be, és átkozottul jóképű, de képet nem mellékel. Számos oka lehet, amiért valaki nem tesz fel képet - technikai nehézséget okoz, vagy röstellné, ha a barátai megtalálnák, vagy egész egyszerűen csúnya -, de akárcsak a vadonatúj, „eladó” felirattal ellátott autó esetén, az esetleges érdeklődők azt fogják gondolni, hogy valami nagyon nem stimmel a kréta körül.
Amúgy sem könnyű randit összehozni. A hirdetést leladó férfiak ötvenhat százaléka egyetlen e-mailt sem kap; a nőknek huszonegy százaléka marad teljesen válasz nélkül. Ugyanakkor a nagy érdeklődést kiváltó tulajdonságok senki számára nem fognak óriási meglepetést jelenteni, aki csak egy kicsit is ismeri a két nemet. Ami azt illeti, tökéletesen illeszkedik a nőkről és férfiakról szóló sztereotípiákba, hogy mi keltette fel a netes randizok érdeklődését.
Például a hosszú távú kapcsolatra vágyó férfiakat sokkal többen keresik meg, mint azokat, akik alkalmi szeretőre vágynak. De az alkalmi szeretőre ácsingózó nőknek sikerük van. Egy férfi számára a nő külseje kiemelkedően fontos. Egy nő számára a férfi jövedelme bír rettentően nagy jelentőséggel. Minél gazdagabb egy férfi, annál több e -mailt kap. De a nő vonzereje a jövedelem függvényében egy haranggörbe: a férfiak nem akarnak alacsony jövedelmű nővel randizni, de az a nő, aki túl sokat keres, mintha elriasztaná őket. A nők szívesen randiznak katonákkal, rendőrökkel és tűzoltókkal (talán ez is szeptember 11. hatása, mint Paul Feldman bucis vállalkozásának megugró bevétele), csakúgy mint jogászokkal és orvosokkal; általában kerülik viszont a gyári munkásokat. A férfiaknál az alacsony termet nagy hátrányt jelent (alighanem ezért hazudnak olyan sokan evvel kapcsolatban), de a súly nemigen játszik szerepet. A nőknél a túlsúly végzetes (alighanem ők ezért hazudnak). Egy férfinak rossz pont, ha vörös vagy göndör, mint ahogy az is, ha „tonzúrája” van - bár a borotvált fej nem gond. A nőnél a deres haj rossz, míg a szőke haj nem túl meglepő módon nagyon jó.
A jövedelemről, iskolázottságról és külsőről szóló információk mellett a randioldal férfijai és női feltüntették a számlázásukat is. Meg kellett továbbá jelölniük, hogy van-e elvárásuk az esetleges partner származását illetően. Két lehetőség közül választhattak, „velem azonos származású”, vagy „mindegy”. A leggyengébb láncszem versenyzőihez hasonlóan a felhasználóknak nyilvánosan színt kellett vallaniuk, hogyan viseltetnek olyan emberek iránt, akiknek más a bőrszínük, mint nekik. A tényleges hozzáállásukra majd később derül fény, amikor bizalmas e-maileket küldenek olyan embereknek, akikkel szívesen találkoznának.
Az oldalt látogató fehér nőknek nagyjából a fele, a fehér férfiaknak 80 százaléka nyilatkozta, hogy a bőrszín számára egyre megy. De a válaszok adatai másról árulkodnak. Azok a fehér férfiak, akik azt állították, hogy nem érdekli őket a származás, az e-mailes megkeresések 90 százalékát fehér nőknek küldték. Azok a fehér nők, akik azt állították, hogy nem érdekli őket a származás, az e-mailes megkereséseknek úgy 97 százalékát fehér férfiaknak küldték. Ebből az következik, hogy egy jóképű, gazdag, iskolázott ázsiai férfi kevesebb, mint negyedannyi e-mailt kap fehér nőktől, mint egy ugyanilyen tulajdonságokkal rendelkező fehér férfi; hasonlóképpen a fekete és latinó férfiak körülbelül kétszer annyi e-mailt kapnának, ha fehérek lennének.
Lehetséges volna, hogy a bőrszín csakugyan nem érdekelte ezeket a fehér nőket és férfiakat, csupáncsak soha nem bukkantak egyetlen nem fehér partnerre sem, aki felkeltette az érdeklődésüket? Vagy, ami valószínűbb, azért állították, hogy a bőrszín nem számít, mert széles látókörűnek akarták feltüntetni magukat - főleg a fajtabéli esetleges partnerek előtt?
Az általunk nyilvánosság elé tárt információ és az általunk igaznak vélt információ közötti hézag gyakran óriási. (Azaz jellemzően nem igaz, hogy ami a szívünkön, az a szánkon.) Ez tetten érhető a személyes kapcsolatokban, a kereskedelmi ügyletekben, és persze a politikában is.
Mára már teljesen hozzászoktunk a politikusok hamis kinyilatkoztatásaihoz. Csakhogy a szavazók is hazudnak. Vegyünk például egy választást, amin egy fekete és egy fehér jelölt indul. Létezik, hogy a fehér szavazók hazudnak a közvélemény-kutatóknak, azt állítva, a fekete jelöltre fognak szavazni- csak mert így színvakabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában? Nagyon így fest a dolog. 1989-ben, New York polgármester-választásán David Dinkins (fekete jelölt) csupán pár százalékponttal győzte le Rudolph Giulianit (aki fehér). Bár Dinkins lett így a város első fekete polgármestere, soványka fölénye meglepetésként érte az embereket, mert a választások előtti felmérések Dinkinsnek 15 pontos előnyt jósoltak. Amikor a fehér felsőbbrendűségben hívő David Duke 1990-ben indult a szenátori választáson, közel 20 százalékkal több szavazatot söpört be, mint amennyit a választások előtti felmérések jövendöltek, ami arra utal, hogy louisianai szavazók ezrei nem akarták bevallani egy rasszista nézeteket valló jelölt iránti szimpátiájukat.
Bár Duke soha nem nyerte el a magas politikai tisztséget, melyért oly sokszor indult, az információval való visszaélés nagymesterévé küzdötte fel magát. A Ku-Klux-Klan lovagjainak Nagy Varázslójaként módjában volt összeállítani egy levelezőlistát, melyen klán-közlegények ezrei és egyéb támogatói szerepeltek, akik a későbbi politikai bázisát alkották. Nem elégedett meg annyival, hogy ő maga használja a listát, 150 000 dollárért eladta Louisiana kormányzójának is. Evekkel később Duke ismét elővette a listát saját használatra, értesítve támogatóit, hogy szűkös időket él, és szüksége lenne az adományaikra. Duke ily módon százezreket tudott összeszedni művének folytatására a fehér uralom területén. Egyik levelében azt ecsetelte támogatóinak, hogy bankja szeretné birtokba venni a házát, annyira le van égve.
Valójában Duke már korábban busás haszonnal eladta a házát. (Nem tudni, vajon igénybe vett-e ingatlanügynököt.) És a támogatók által küldött pénz javát nem a fehér uralom ügyének népszerűsítésére költötte, hanem szenvedélyére, a szerencsejátékra. Ebből a csinos kis svindliből élt - amíg le nem tartóztatták, és be nem dugták egy szövetségi börtönbe a texasi Big Springben.