Az előző két fejezet két, bevallottan lökött kérdés köré épült: Mi a közös a tanárokban és a szumó birkózókban? és Miben hasonlít a Ku-Klux-Klan az ingatlanügynökökhöz? Ám ha az ember elég sok kérdést feltesz, tűnjenek bármilyen furcsának az adott pillanatban, végül rájöhet valami érdekesre.
A kérdezés művészetének első számú mesterfogása annak megállapítása, hogy kérdésünk jó kérdés-e. Egy kérdés önmagában attól nem jó kérdés, hogy még soha senki nem tette fel azelőtt. Okos emberek már jó pár évszázad óta teszik fel a kérdéseket, így sok, eddig még fel nem tett kérdésre jó eséllyel unalmas a válasz.
John Kenneth Galbraith, a közgazdaságtan hiperművelt bölcselője alkotta meg a „köztézis” kifejezést. Nem íróknak szánta. „Egyenlőségjelel teszünk az igazság és saját kényelmünk közé - írta -, azt hisszük el, ami leginkább összhangban áll önérdekünkkel, személyes jólétünkkel, vagy ami leginkább magában hordozza a terhes feladat vagy a kizökkent élet elkerülésének ígéretét. Azt is módfelett elfogadhatónak ítéljük, ami nagymértékben hozzájárul önbecsülésünkhöz.” A gazdasági és társas viselkedés bonyolult dolog, folytatta Galbraith, „és szellemileg kimerítő átlátni működésüket. Ezért aztán az értelmünknek megfelelő elképzelésekbe úgy kapaszkodunk, mint egy tutajba.”
Tehát Galbraith nézete szerint a köztézis egyszerű, praktikus, kényelmes és megnyugtató - ha nem is feltétlenül igaz. Ostobaság lenne azt állítani, hogy a köztézis soha nem igaz. De ha kérdéseket akarunk feltenni, érdemes ott kezdeni, hogy észrevesszük, hol tévedhet a köztézis - esetleg fülön csípjük a rendetlen vagy önérdekvezérelt gondolkodást.
Vegyük például a hajléktalanok nem túl távolba vesző történelmét az Egyesült Államokban. Az 1980-as évek elején a hajléktalanok szószólója, Mitch Snyder, elkezdte hangoztatni, hogy körülbelül 3 millió amerikai él fedél nélkül. Az állampolgárok nyomban felkapták a fejüket és fülelni kezdtek. Azaz minden száz emberből több mint egy hajléktalan? Ez bizony túlzásnak tűnt, no de mit lehet tenni, a szakértő ezt mondta. Egy mindaddig szunnyadó probléma egyszeriben a nemzet tudatába szökkent. Snyder még a kongresszus előtt is tanúvallomást tett a probléma méretét illetően. Állítólag egy egyetemi hallgatósággal még azt is közölte, hogy másodpercenként 45 hajléktalan hal meg - ami tekintélyes, 1,4 milliárd halott hajléktalannak felel meg évente. (Az USA népessége akkoriban 225 millió lehetett.) Ha feltesszük, hogy Snydernek megbotlott a nyelve, vagy rosszul idézték őt, és valójában azt akarta mondani, hogy minden negyvenöt másodpercben hal meg egy hajléktalan, az még mindig 701 000 halott hajléktalan évente - ami durván egyharmada az USA összes halálesetének. Hmm. Végezetül addig nyúzták Snydert e miatt a 3 millió hajléktalan miatt, hogy bevallotta, ő találta ki. Az újságírók annak idején a nyakára jártak, egy konkrét számot akarván hallani, és nem szívesen eresztette volna el őket üres kézzel.
Talán szomorú, ám cseppet sem meglepő, hogy a Snyderhez hasonló szakértők a megtévesztéstől sem riadnak vissza önérdek-érvényesítésük során. Egymaguk azonban nem képesek a megtévesztésre. Az újságíróknak éppúgy szükségük van a szakértőkre, mint a szakértőknek az újságírókra. Mindennap meg kell tölteni az újság oldalait és a tévéhíradó perceit, és mindig szívesen veszik, ha egy szakértő valami megdöbbentővel tud előállni. Az újságírók és a szakértők karöltve sok köztézist építenek fel.
A reklám is zseniális eszköz a köztézis megalkotásához. Ott a Listerine példája, amit a tizenkilencedik században találtak fel mint igen hatásos orvosi fertőtlenítőszert. Később párlat formájában árulták mint padlótisztítót és ellenszert a tripperre. De őrült sikere a húszas évekig váratott magára, amikor úgy robbant be a köztudatba, mint a megoldás a „krónikus halitózisra” - ezt a talányos orvosi terminust használták akkoriban a büdös leheletre. A Listerine új hirdetésein magányos ifjú hölgyek és urak jelentek meg, akik alig várták, hogy házasságra adják a fejüket, de lelohasztotta őket párjuk bűzös szájszaga. „Boldog lehetek vele ennek ellenére?”, tette fel a kérdést az egyik hajadon. Addig a közmegegyezés nem tartotta ekkora katasztrófának a büdös szájat. Ám a Listerine mindezt megváltoztatta. Ahogy James B. Twitchell reklámszakember írja: „A Listerine elsősorban nem is a szájvizet hozta létre, hanem a szájbűzt.” Mindössze hét év leforgása alatt a cég árbevétele 115 000 dollárról több mint 8 milliárd dollárra nőtt.
Bárhogyan is jöjjön létre, a köztézist nehéz megingatni. Paul Krugman közgazdász is, aki a New York Times-nál rovatvezető és George W. Bush szenvedélyes bírálója, ezt fájlalta, amikor 2004 elején beindult az elnök újraválasztási kampánya: „A jóváhagyott forgatókönyv szerint Mr. Bush szókimondó, őszinte, nem köntörfalazó fickó, és ebbe illeszkedő anekdoták látnak napvilágot. De ha a köztézis ehelyett az lenne, hogy megjátssza magát, hogy mama kedvence, aki cowboyosat játszik, az újságíróknak bőven akadna munkaanyaguk.”
Az USA Irak ellen indított 2003-as támadását megelőző hónapokban versengő szakértők egymásnak szögesen ellentmondó előrejelzéseket lebegtettek meg Irak tömegpusztító fegyvereiről. De legtöbbször úgy alakul a helyzet, ahogy Mitch Snyder hajléktalan-„statisztikái” esetében: az egyik fél megnyeri a köztézisháborút. A női egyenjogúság szószólói például felfújták a szexuális támadás előfordulási gyakoriságát, azt állítva, hogy minden harmadik amerikai nő nemi erőszak vagy nemi erőszakra tett kísérlet áldozata lesz élete folyamán. (A tényleges arány inkább egy a nyolchoz, de a szószólók jól tudják, hogy csak a kérges szívűek vitatnák nyilvánosan állításaikat.) A különböző szörnyű betegségek gyógymódjaiért küzdő szószólók is lépten-nyomon így tesznek. Miért is ne? Az igazság kreatív elferdítése segít felhívni a figyelmet, felháborodást vált ki, és ami talán a legfontosabb, előteremtheti a pénzt és a politikai tőkét, amivel kezelni lehet a valódi problémát.
Természetesen egy szakértőt, legyen az egy nő egészségügyi tanácsadója, egy politikai tanácsadó, vagy egy reklámcég vezetője, általában más ösztönöz, mint minket többieket. És ha a helyzet úgy hozza, a szakértő ösztönzése 180 fokos fordulatot is tehet.
Vegyük a rendőrséget. Egy ellenőrzés nemrégiben kiderítette, hogy az atlantai rendőrség a valóságnál számottevően kevesebb bűnesetet jelentett a 90-es évek eleje óta. Ez a gyakorlat nyilván akkor kezdődött, amikor Atlanta az 1996-os olimpia megrendezésére készült. A városnak le kellett ráznia magáról erőszakos hírét, és nem volt veszíteni való ideje. Így aztán minden évben bűncselekmények ezreit egyszerűen kihajították, vagy átminősítették őket erőszakosról nem erőszakosra. (A lankadatlan erőfeszítés ellenére - csak 2002-ben több mint 22 000 rendőrségi jelentésnek veszett nyoma - Atlanta rendszeresen szerepel a leginkább erőszak sújtotta amerikai városok listáján.)
Ugyanakkor a többi város rendőrei egy másik mesét szőttek a 90-es években. A crack kokain hirtelen, kíméletlen megjelenésének hatására a rendőrség szerte az országban erőforráshiánnyal küzdött. Világossá tették, hogy egyenlőtlen közdelemről van szó: a drogkereskedők csúcstechnológiát képviselő fegyverekkel voltak felszerelkezve, és bármennyi pénz a rendelkezésükre állt. A törvénytelenül szerzett pénz hangsúlyozása nyerő húzásnak bizonyult, ugyanis semmi nem dühíti annyira a törvénytisztelő lakosságot, mint egy milliomos drogkereskedő gondolata. A média kapva kapott a sztorin, a kábítószer-kereskedelmet állítva be az egyik legjövedelmezőbb tevékenységnek Amerikában.
Ám ha az ember eltölt egy kis időt a lakótelepek környékén, ahol a crack oly gyakran cserél gazdát, valami szöget üthet a fejébe: a legtöbb crackkereskedő még mindig a lakótelepen lakik, ráadásul a zömük még mindig otthon, az anyjukkal. Mire az ember megvakarja a fejét: hogyhogy?
A válasz a megfelelő adatok összegyűjtésében rejlik, és a megfelelő adatok beszerzéséhez általában a megfelelő emberek megtalálása a kulcs. Könnyű ezt mondani. A drogkereskedőknek ritkán van közgazdász képesítésük, a közgazdászok pedig ritkán komáznak drogkereskedőkkel. Tehát ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, találnunk kell valakit, aki drogkereskedők között élt, és sikerült neki kisétálnia közülük, magával hozva a szakmai titkokat.
Sudhir Venkatesh - gyerekkori barátai Sidnek hívták, de azóta visszatért a Sudhirra - Indiában született, New York állam félreeső külvárosaiban, majd Kalifornia déli részén nevelkedett, és a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen szerzett matematikusi diplomát. 1989-ben kezdte szociológia PhD-tanulmányait a Chicagói Egyetemen. Az érdekelte, hogyan alakítják ki a fiatalok az identitásukat; a tanulmányok előtt három hónapon át követte evégett a Grateful Dead nevű együttest keresztül-kasul az országban. Amihez semmi kedvet nem érzett, az a szociológiára jellemző döglesztő terepmunka volt.
Ám a konzulense, a szegénység elismert szaktekintélye, William Julius Wilson, rögtön kiküldte Venkatesht a terepre. Feladata: látogasson el Chicago legszegényebb fekete negyedeibe egy csipeszes írótáblával és hetven tesztkérdésből álló kérdőívvel. Ez volt a kérdőív első kérdése:
Milyen érzés fogja el önt attól, hogy fekete és szegény?
a) Nagyon rossz
b) Rossz
c) Se rossz, se jó
d) Kicsit jó
e) Nagyon jó
Egy napon Venkatesh elsétált az egyetemtől húsz sarokra fekvő lakótelepre a Michigan-tó partján, hogy felmérését elvégezze. A lakótelep három darab tizenhat emeletes, szürkés-sárga téglaházból állt. Venkatesh hamarosan ráébredt, hogy a megadott nevek és címek csúnyán elavultak. Az épületek bontásra vártak, gyakorlatilag elnéptelenedtek. Néhány család lakott az alsóbb szinteken, lopták a vizet és az áramot, de a liftek nem működtek. A lépcsőházban nem volt világítás. A tél elején jártak, és a késő délutáni órán csaknem teljesen besötétedett már odakint.
Venkatesh, aki meggondolt, jóképű, erős testalkatú, de nem flúgosan bátor ember, egészen az ötödikig feljutott, keresve valakit, aki hajlandó lenne megválaszolni a kérdéseit. Hirtelen az egyik lépcsőfordulóban megzavart egy csapatnyi tizenévest a kockajátékukban. A bandáról kiderült, hogy alacsony rangú drogkereskedők, ez a ház a főhadiszállásuk, és nem örültek különösebben Venkatesh érkezésének.
- A Chicagói Egyetem hallgatója vagyok - hadarta Venkatesh, a bemagolt kérdőíves szövegnél maradva - és egy felmérést...
- Kapd be, nigger, mit keresel a lépcsőházunkban?
Chicagóban háború dúlt. Az utóbbi időben elszabadult
az erőszak, szinte mindennaposak voltak a lövöldözések. Ez a társaság, a Fekete Gengszterapostolok Országának helyi képviselete szemmel láthatóan ideges volt. Nem tudták, mitévők legyenek Venkateshsel. Nem úgy tűnt, hogy a konkurens banda tagja. De mi van, ha valami kém? Rendőrnek nyilván nem rendőr. Se nem fekete, se nem fehér. Nem éppenséggel fenyegető - a csipeszes írótábla volt minden fegyvere -, de nem látszik teljesen ártalmatlannak sem. Hála a három hónapnak, amit a Grateful Dead követésével töltött, ahogy később fogalmazott, még mindig úgy nézett ki „mint valami igazi csodabogár, a hajam a seggemig ért”.
A bandatagok vitatkozni kezdtek, mi legyen Venkateshsel. Engedjék el? De ha mégis elárulja a konkurens bandának, hol a rejtekhelyük, meglepetésszerűen rajtuk üthetnek. Az egyik idegbeteg módjára viselkedő srác valamit lóbált a kezében - Venkatesh a szürkületben végül felismerte, hogy pisztoly -, azt dünnyögve „bízzátok csak rám, bízzátok csak rám”. Venkatesh nagyon-nagyon megijedt.
Egyre több ember csődült össze, egyre hangosabb lett a társaság. Aztán megjelent egy idősebb bandatag. Kikapta Venkatesh kezéből az írótáblát, és amikor meglátta, hogy kérdőív van rácsipeszezve, tanácstalanul nézett maga elé.
- Nem tudom elolvasni ezt a szart - mondta.
- Biztos azért, mert nem tudsz olvasni - mondta az egyik tizenéves, és mindenki nevetett az idősebb gengszteren.
A gengszter szólt Venkateshnak, hogy csak tegyen fel bátran egy kérdést a felmérésből. Venkatesh a „milyen érzés feketének és szegénynek lenni”-vel nyitott. Kacajjal fogadták a kérdést, bár egyik-másik nevetésbe düh is vegyült. Mint ahogy azt Venkatesh később elmondta egyetemi kollégáinak, rájött, hogy az A-tól E-ig terjedő válaszlehetőségek nem voltak elegendőek. Immár tudta, hogyan kellett volna igazából festenie a válaszoknak:
a) Nagyon rossz
b) Rossz
c) Se rossz, se jó
d) Kicsit jó
e) Nagyon jó
f) Elmész te az anyádba
Amikor már a legrosszabbra látszott fordulni a helyzet Venkatesh számára, újabb férfi jelent meg a színen. J. T., a bandavezér. J. T. megkérdezte, mi folyik itt. Utána felszólította Venkatesht, hogy olvassa fel neki a kérdést a felmérésből. Figyelt, majd azt mondta, nem tud a kérdésre válaszolni, mert ő nem fekete.
- Vagy úgy - mondta Venkatesh. - Akkor milyen érzés afroamerikainak és szegénynek lenni?
- Nem vagyok afroamerikai sem, seggfej. Nigger vagyok.
J. T. ekkor szenvedélyes, de nem barátságtalan rendszertani okfejtést adott elő a „nigger”, az „afro-amerikai” és a „fekete” közötti különbségekről. Amikor a végére ért, kínos csend ült a társaságra. Még mindig nem tudta senki, mi legyen Venkateshsel. A húszas évei végén járó J. T. lecsitította a beosztottjait, de mintha nem akart volna személyesen beavatkozni, mit csináljanak a foglyukkal. Beállt a sötét, J. T. elment.
- Innen senki nem megy ki élve - mondta Venkatesh-nek az idegbeteg, pisztolyos tini. - Ezt tudod, ugye?
Ahogy telt az éjszaka, fogvatartói felengedtek. Adtak Venkateshnek egy sört, majd még egyet, és még egyet. Amikor pisilnie kellett, ugyanott végezte a dolgát, ahol a többiek - egy emelettel feljebb a lépcsőfordulóban. J. T. benézett párszor az éjszaka folyamán, de nemigen volt mondanivalója. Eljött a reggel, majd a dél. Venkatesh időnként megpróbálta szóba hozni a kérdőívet, de az ifjú drogkereskedők csak nevettek, és közölték vele, hogy a kérdések nagyon ostobák. Végül közel huszonnégy órával azután, hogy beléjük botlott, szabadon engedték.
Hazament, lezuhanyozott. Megkönnyebbült, de a kíváncsiság is gyötörte. Rádöbbent, hogy a legtöbb ember, önmagát is beleértve, soha nem tűnődik el, milyenek a gettóban élő bűnözők mindennapjai. Immár égett a vágytól, hogy betekintést nyerjen a Fekete Apostolok működésébe, a vezetéstől a közlegényekig.
Pár óra elteltével elhatározta, hogy visszasétál a lakótelepre. Időközben kiötlött néhány jobb kérdést.
Mivel Venkatesh első kézből tapasztalhatta, hogy az adatgyűjtés szokványos módszerét jelen esetben képtelenség alkalmazni, eltökélte, hogy sutba dobja a kérdőívet, és beférkőzik a bandába. Becserkészte J. T.-t, és vázolta neki a javaslatát. J. T. a szó szoros értelmében őrültnek hitte Venkatesht - egy egyetemi hallgató, aki egy drogbandával akar összemelegedni? Ugyanakkor becsülte is Venkatesh céljait. Történetesen J. T. maga is diplomás ember volt, gazdálkodási szakot végzett. Az egyetem után Chicago belvárosában kapott állást, és egy irodai eszközöket árusító cég marketing osztályán dolgozott. Ám olyannyira kívülállónak érezte magát - szavajárása szerint, mint egy fehér ember, aki a Fényes Bodor nevű, hajápolókat gyártó cégnek dolgozik -, hogy felmondott. Viszont soha nem felejtette el az ott tanultakat. Tudta, milyen fontos az adatgyűjtés és az új piacok felkutatása; folyamatosan nyitva tartotta a szemét, jobb vezetői stratégiákat keresve. Más szóval, nem a véletlen műve volt, hogy J. T. vezette a drogbandát. Főnökségre nevelték.
Némi szkanderozás után J. T. korlátlan hozzáférést ígért Venkatesh-nak a banda ügyleteihez, de megtartotta magának a vétójogot minden olyan adattal kapcsolatban, aminek a nyilvánosságra kerülése a kárukra lehet.
Amikor a tóparti szürkés-sárga épületeket Venkatesh első látogatása után nem sokkal lebontották, a banda egy másik lakótelepre költözött, a déli városrész még mélyebb bugyrába. Az elkövetkező hat évben Venkatesh gyakorlatilag ott lakott. J. T. védelme alatt közelről megfigyelhette a bandatagokat, munka közben is, otthonukban is. Szakadatlanul kérdezősködött. A gengsztereket néha idegesítette a kíváncsisága, de többnyire éltek a lehetőséggel, hogy valaki meghallgatja őket.
- Háborúban élünk, apukám - mondta az egyik kereskedő. - Szóval az ember nap mint nap küzd a túlélésért, érted, tesszük, amit tudunk. Nincs más választásunk, és ha emiatt kinyírnak minket, hát baszod, errefelé így tartják el a niggerek a családjukat.
Venkatesh egyik családtól a másikhoz költözött, elmosogatott vacsora után, és a földön aludt. Játékokat vett a gyerekeknek; egyszer végignézte, ahogy egy nő a kisbabája partedlijével törölte fel egy tizenéves drogkereskedő vérét, akit Venkatesh szeme láttára lőttek agyon. William Julius Wilsont a Chicagói Egyetemen Venkatesh helyett is állandó rémálmok gyötörték.
Az évek során a banda véres gengháborúkon esett át, és végül megérte a szövetségi vádemelést. Egy Szajré nevű tag, aki egy szinttel volt J. T. alatt, felkereste Venkatesht egy történettel. Szajré elárulta Venkatesh-nek. a banda őt okolja a vádemelés miatt, és ezért gyanítja, hogy hamarosan megölik. (Igaza lett.) De először kicsit vezekelni akart. Mert hiába szajkózta a banda, hogy a drogárusítással senkinek sem ártanak - szerettek avval kérkedni, hogy így a fekete pénz a fekete közösségnél marad -, Szajrét gyötörte a bűntudat. Hátra akart hagyni valamit, ami valahogy a következő nemzedék hasznára lehet. Átnyújtott Venkatesh-nek egy stósz meg tépázott spirálkötéses füzetet - fekete és kék borítás, a banda színei. Négy évre visszamenőleg a banda összes pénzügyi tranzakcióját tartalmazták. J. T. iránymutatása szerint mindent szigorúan könyveltek; eladásokat, bért, díjakat, még a meggyilkolt tagok családjainak kifizetett haláleseti ellátásokat is.
Venkatesh először el sem akarta fogadni a füzeteket. Mi lesz, ha a szövetségi nyomozók tudomást szereznek róluk - talán őellene is vádat emelnek? És mihez kezdene ezekkel az adatokkal? A matematikusi háttér ellenére már régóta nem gondolkozott számokban.
Miután Venkatesh befejezte tanulmányait a Chicagói Egyetemen, három évre kutatói ösztöndíjat kapott a Harvardon. A borotvaagyú kollégák és a kedélyes környezet - a diófa lambéria, az egykor Oliver Wendell Holmes tulajdonát képező zsúrkocsi - kedvére voltak Venkatesh-nek. Annyira lelkes volt, hogy ő lett az Ösztöndíjasok Társaságának borfelelőse. Mégis rendszeresen elhagyta Cambridge-et, újra és újra visszatért a chicagói drogbandához. Venkatesh valamelyest kilógott a sorból flaszterszagú kutatása miatt. A Társaság ifjú tagjai többnyire tősgyökeres entellektüelek voltak, akik görög szóviccekkel szórakoztatták egymást. A Társaság céljai közé tartozott, hogy megismerjék egymást a különböző területek szaktudorai, akiknek amúgy talán nem adódott volna lehetőségük a találkozásra. Venkatesh hamarosan megismerkedett egy másik különc ösztöndíjassal, aki szintén nem illett a Társaság skatulyájába. Történetesen közgazdász volt, aki a nemzetgazdaság megváltása helyett a maga kis mikroökonómiai furcsaságaival szeretett bíbelődni. A toplistája első helyén a bűnözés szerepelt. Így aztán tíz perccel a megismerkedésük után Sudhir Venkatesh elmesélte Steven Levittnek a chicagói spirálfüzetek történetét, és elhatározták, hogy írnak közösen egy dolgozatot. Első alkalommal hullott ilyen felbecsülhetetlen értékű adat közgazdász ölébe, lehetővé téve egy mindeddig feltérképezetlen illegális vállalkozás kielemzését.
Hogyan működött hát a banda? Az igazat megvallva majdnem úgy, mint a legtöbb amerikai cég, bár talán leginkább a McDonald’s-hoz volt hasonlatos. Ami azt illeti, ha az ember egymás mellé helyezi a McDonald’s és a Fekete Apostolok szervezeti ábráját, alig lehet őket megkülönböztetni egymástól.
A banda, amelynek tagjaival Venkatesh összehaverkodott, csak egyike volt a nagy Fekete Apostol szervezet körülbelül száz helyi képviseletének - jobban mondva franchise-ának. J. T., a franchise diplomás vezetője, egy körülbelül húsz főből álló központi vezetőségnek felelt, mely minden irónia nélkül az igazgatótanács nevet viselte. (Miközben a fehér kertvároslakók szorgosan utánozták a fekete rapperek gettókultúráját, a fekete gettók bűnözői szorgosan utánozták a kertvároslakók apukáinak céges észjárását.) J. T. a bevétele közel 20 százalékát leadta az igazgatótanácsnak cserébe a jogért, hogy kábítószert árulhasson egy kijelölt tizenkét tömbnyi területen. A pénz többi részét úgy osztotta szét, ahogy jónak látta.
Három tiszt felelt közvetlenül J. T.-nek: egy erőember (aki a bandatagok biztonságát garantálta), egy kincstárnok (aki a banda likvid tőkéjét felügyelte), és egy futár (aki nagy mennyiségű drogot szállított az ellátótól, és pénzt szállított a másik irányba). A tisztek alatt a talpasoknak nevezett utcai árusok helyezkedtek el. A talpas célja az volt, hogy egy nap majd tiszt lehessen. Tetszőleges időpillanatban huszonöt és hetvenöt közötti talpas állhatott J. T. alkalmazásában, ez függött az évszaktól (ősszel ment a legjobban a drog, nyáron és a karácsonyi időszakban pangott a bolt), és a banda felségterületének méretétől (ami egyszer a duplájára nőtt, amikor a Fekete Apostolok nyélbe ütötték egy rivális banda területének erőszakos elfoglalását). J. T. szervezetének legalján a kétszáz főt is számláló, úgynevezett csendes tagság helyezkedett el. Ők egyáltalán nem álltak alkalmazásban. Viszont díjakat fizettek a bandának - volt, aki védelemért rivális bandákkal szemben, mások azért, hogy előbb-utóbb kiérdemelhessék a talpas posztot.
A banda füzeteiben dokumentált négy év egybeesett a crack üzlet virágzásának legjobb éveivel, és remekül ment a szekér. J. T. franchise-a ebben az időszakban megnégyszerezte a bevételét. Az első évben a havi átlagbevétel 18 500 dollárra rúgott; az utolsó évben már 68 400 dollárt söpört be minden hónapban. Így nézett ki a havi bevétel a harmadik évben:
Kábszereladás: $ 24 800
Díjak: $5 100
Védelmi pénzek: $ 2 100
Összes havi bevétel: $ 32 000 A „kábszereladás” rovatban csak az a pénz szerepel, amit a crack kokain hozott. A banda ugyan megengedte a csendes tagság egy részének, hogy heroint áruljon a felségterületén, de fix licencdíjat kért, nem nyereségrészesedést. (Ez a pénz nem jelent meg a könyvelésben, és egyenesen J. T. zsebébe vándorolt; alighanem egyéb forrásokat is csapolgatott.) Az 5100 dollárnyi díjat a csendes tagságtól szedték, mivel a valódi bandatagoknak nem kellett fizetniük. A védelmi pénzeket a banda felségterületén működő egyéb vállalkozók fizették, úgy is mint vegyesboltosok, feketén taxizók, stricik, és azok, akik az utcán árultak lopott holmit, vagy az utcán szereltek autót.
És íme, mibe került J. T.-nek a bérek felett a havi 32 000 dollár bevételezése:
|
Kábszer beszerzési ára: |
$ 5 000 |
|
Igazgatótanács díja: |
$ 5 000 |
|
Zsoldosok: |
$ 1 300 |
|
Fegyverek: |
$ 300 |
|
Egyéb: |
$ 2 400 |
|
Összes havi (nem bér jellegű) kiadás: |
$ 14 000 |
A zsoldosok nem voltak tagok, alkalmi megbízásokat kaptak, hogy a banda segítségére legyenek a gengháborúk során. A fegyverek költségsorában azért áll ilyen alacsony összeg, mert a Fekete Apostoloknak élt egy együttműködési megállapodásuk a helyi fegyvercsempészekkel. Segítettek tájékozódni a környéken, cserébe pedig ingyen vagy jelentős kedvezménnyel jutottak pisztolyokhoz. Az „egyéb kiadások” magukba foglalják a jogi költségeket, a rendezvényeket, a kenőpénzeket, és a banda által szponzorált lakóközösségi programokat. (A Fekete Apostolok keményen dolgoztak, hogy a lakótelep közösségének inkább tartópillérei, mintsem átkai legyenek.) Az „egyéb kiadásokban” benne foglaltatnak még a bandatagok meggyilkolásával kapcsolatban felmerülő költségek. A banda nemcsak a temetés költségeit állta, hanem gyakran háromévi bérnek megfelelő juttatást is adott az áldozat családjának. Venkatesh egyszer megkérdezte, miért ilyen nagyvonalú a banda ebben a tekintetben.
- Kurvára hülye egy kérdés - kapta a választ. - Mert hiába vagy ilyen rég velünk, még mindig nem érted, hogy az ő családjuk a mi családunk. Nem hagyhatjuk őket csak úgy magukra. Születésünk óta ismerjük őket, apafej, ha ők gyászolnak, mi is gyászolunk. A család tiszteletet érdemel.
Még egy dolog indokolta a haláleseti ellátásokat: a banda félt, hogy a lakosság ellenük fordul (a vállalkozásuknak nyilvánvalóan züllesztő hatása volt), és úgy gondolták, pár száz dollár itt, pár száz dollár ott majd megenyhíti a szívüket.
A banda bevételének többi része a tagok között kerüli szétosztásra, J. T.-vel kezdve. Íme az a tétel a banda költségvetésében, aminek J. T. a legjobban örült:
A vezérnek járó nettó havi nyereség: $ 8500
Havi 8500 dollár annyit tesz, hogy J. T. éves fizetése nagyjából 100 000 dollárra rúgott - adómentesen, természetesen, és ebben még nincsenek is benne a le nem könyvelt pénzek, amiket zsebre vágott. Ez lényegesen több volt, mint amit a rövid életű irodai pályáján keresett a belvárosban. És J. T. csak egyike volt a körülbelül száz, vele azonos szinten lévő vezetőnek a Fekete Apostolok hálózaton belül. Azaz csakugyan akadtak olyan drogkereskedők, akik nagy lábon tudtak élni, vagy az igazgatótanács tagjai esetében, hatalmas lábon. A 20 csúcsvezető egyenként úgy évi 500 000 dollárt kereshetett. (Bár a harmaduk jellemzően mindig börtönben ült, ami a tiltott iparban betöltött jó pozíció jelentős hátulütője.)
A Fekete Apostolok piramisának legfelső 120 embere tehát nagyon jól meg volt fizetve. De otromba nagy volt a piramis, amelynek a tetején trónoltak. Ha J. T. franchise-át tekintjük mércének - 3 tiszt és durván 50 talpas -, nagyjából 5300 ember dolgozott annak a 120 főnöknek. Aztán ott volt még a 20 000 fős fizetetlen csendes tagság, akik közül sokaknak leghőbb vágya volt, hogy lehetőségük adódjon talpassá válni. Még díjat is hajlandóak voltak fizetni a bandának, csak hogy esélyt adjanak maguknak.
És milyen fizetéssel járt álmaik állása? Itt láthatók a havi bérek összegei, amiket J. T. a tagoknak kifizetett:
A három tiszt kifizetett bérének összege: $ 2100
A talpasok kifizetett bérének összege: $ 7400
Összes bér (leszámítva bandavezért): $ 9500
J. T. 9500 dollárt fizetett az alkalmazottainak, azaz a havi fizetések összege mindössze 1000 dollárral haladta meg a saját vezetői fizetését. J. T. órabére 66 dollár volt. A három tisztje ugyanakkor fejenként 700 dollárt vitt haza, ami óránként úgy 7 dollárra jön ki. És a talpasok csak 3,30-at kerestek óránként, kevesebbet, mint a minimálbér. Tehát a válasz az eredeti kérdésre - ha a drogkereskedők olyan jól keresnek, miért élnek még mindig az anyjukkal? - úgy szól, hogy a krémet leszámítva, nem keresnek jól. Nincs más választásuk, mint az anyjukkal élni. Minden jól kereső tagra százak jutottak, akik épp csak megéltek. A Fekete Apostolok banda első 120 embere a teljes jogú tagságnak mindössze a 2,2 százalékát képviselte, de a pénznek jóval több mint a felét ők vitték haza.
Más szóval, egy kokain banda nagyjából ugyanúgy működik, mint egy hétköznapi kapitalista vállalkozás: a nagy fizetések a piramis tetejének a közelében találhatóak. A vezetőknek a vállalkozás családi jellegéről szóló szónoklatai dacára a banda fizetései nagyjából annyira kiegyenlítetlenek, mint bármely amerikai nagyvállalatnál. Sok a közös a talpasban és abban, aki a Mekiben forgatja a húspogácsát vagy a Wal-Martban tölti fel a polcokat. Ami azt illeti, J. T. talpasainak zöme a törvényes világban is vállalt minimálbéres munkát, hogy kiegészítsék soványka illegális keresetüket. Egy másik drogbanda vezére egyszer elmagyarázta Venkateshnek, hogy könnyűszerrel tudna többet fizetni a talpasainak, de fő az elővigyázatosság.
- Ott az a sok nigger alattad, aki mind a te helyedre pályázik, fogod? - mondta. - És érted, gondoskodni akarsz róluk, de érted, meg is kell mutatnod nekik, ki a főnök. Mindig a magad része az első, másképp nem is vagy igazi vezér. Ha elkezdesz veszteséges lenni, gyengének fognak látni, azt hiszik, szarból vagy.
A rossz fizetés mellett a talpasoknak rettenetes munkakörülményekkel kellett szembenézniük. Kezdjük ott, hogy egész nap álltak az utcasarkon, és drogosokkal boltoltak. (A bandatagoknak szigorúan ellenjavallott a termék használata, és a javallatnak szükség esetén veréssel adtak nyomatékot.) A talpasoknak letartóztatásokkal, és ami aggasztóbb, erőszakkal is kellett számolniuk. A banda pénzügyi dokumentációjára és Venkatesh egyéb eredményeire támaszkodva lehetőség nyílik meghatározni, hányszor kerültek J. T. bandájának tagjai szorult helyzetbe a kérdéses négy évben. Az eredmény megdöbbentő és kétségbeejtő. Aki J. T. bandájában dolgozott ebben a négy évben, azt jellemzően a következő sors várta a teljes időszak alatt:
Egy a négyhez, hogy megölik az embert! Hol van ehhez az arányhoz a favágás rizikója, amely a Munkaügyi Statisztikai Hivatal szerint az Egyesült Államok legveszélyesebb foglalkozása. Négy év alatt egy favágó csupán egy a kétszázhoz valószínűséggel halálozik el. Vagy vessük össze a drogkereskedő esélyeit egy texasi halálsoron ülő rabéval, észben tartva, hogy Texasban több rabot végeznek ki, mint bármely más államban. 2003-ban Texasban huszonnégy rabot végeztek ki - azaz az adott évben a halálsoron lévő közel 500 rab csupán 5 százalékát. Ami azt jelenti, hogy nagyobb eséllyel hal meg az ember drogot árulva egy chicagói lakótelepen, mint a halálsoron ülve Texasban. Ha tehát a crack árusítása a legveszélyesebb foglalkozás Amerikában, és a fizetés csupán 3,30 dollár óránként, mi a fene visz rá bárkit, hogy ilyen munkát vállaljon?
Nos, ugyanaz, ami ráveszi a csinos lányt, hogy a wisconsini tanyájáról Hollywoodba költözzön. Ugyanaz, ami ráveszi a gimis rögbicsapat irányítójátékosát, hogy hajnali ötkor felkeljen súlyzózni. Mindannyian olyan pályán akarnak érvényesülni, ahol borzasztó erős a verseny, de ha az ember meghódítja a csúcsot, vagyonokat kereshet (és akkor még nem beszéltünk a dicsőségről és hatalomról, ami evvel jár).
A Chicago déli lakótelepein felnövő srácok szemében a kokainkereskedelem fejedelmi mesterségnek tűnt. Sokuk számára a bandavezér roppant látványos és roppant jövedelmező pozíciója volt messze a legjobb állás, amiről úgy gondolták, hogy elérhető a számukra. Ha más körülmények között nőnek fel, talán közgazdászok vagy írók szerettek volna lenni. De egy olyan környéken, ahol J. T. bandája működött, a rendes, törvényes álláshoz vezető út jószerivel láthatatlan volt. A környék gyerekeinek ötvenhat százaléka a szegénységi küszöb alatt élt (szemben a 18 százalékos országos átlaggal). Hetvennyolc százalékukat egyedülálló szülő nevelte. A környék felnőtteinek kevesebb mint 5 százaléka rendelkezett felsőfokú végzettséggel; minden három felnőtt férfiból jó ha egy dolgozott valamit egyáltalán. A környék médián jövedelme 15 000 dollár volt, ami jóval alatta van az országos átlag felének. Azokban az években, amikor Venkatesh J. T. bandájával élt. a talpasok gyakran kérték, hogy segítsen nekik "jó állást” szerezni: szerettek volna takarítani a Chicagói Egyetemen.
A drogkereskedelemmel ugyanaz a probléma, mint minden más álompályával: sok eszkimó vetélkedik nagyon kevés fókáért. Arra, hogy valaki nagy pénzeket akasszon le, a drogbandában nagyjából annyi esély van. mint hogy a lány a wisconsini tanyáról filmcsillag legyen, vagy a gimis irányítójátékos a Nemzeti Ligában játsszon. De a bűnözők, akárcsak mindenki más, ösztönözhetők. Azaz ha a jutalom elég nagy, az utcán fognak sorakozni, csak hogy esélyt kapjanak. Chicago déli részén azoknak az embereknek a száma, akik kokaint szerettek volna árulni, messze meghaladta az erre alkalmas utcasarkok számát.
Ezek a csírázó drogbárók beleütköztek a munkaerőpiac örök törvényébe: amikor sokan hajlandók és képesek egy munkát el végezni, akkor azt nem fizetik meg túl jól. Ez egyike a négy lényeges tényezőnek, melyek a bért meghatározzák. A másik három: mennyire igényel szakképzettséget a munka, mennyire kellemetlen munkáról van szó, és mekkora a kereslet a szolgáltatás iránt, amire a munka irányul.
Az e tényezők közötti finom egyensúly segíthet például megérteni, hogy egy tipikus prostituált miért keres jobban egy tipikus építészmérnöknél. Talán első ránézésre ez nincs rendjén. Az építészmérnöknek nyilván jobb képességei vannak (a szó hagyományos értelmében), és iskolázottabb (megint csak a hagyományos értelemben). Ám a cseperedő kislányok nem arról álmodoznak, hogy egy szép napon prostituáltak lesznek. Így a prostituált-jelöltek kínálata viszonylag csekély. Ha szakképzettségről nem is beszélhetünk, elég speciális körülmények között kell tudniuk dolgozni. A munka kellemetlen és legalább két fontos szempontból elrettentő: az erőszak kockázata és a konszolidált családi élet esélyének elveszítése. És ami a keresletet illeti... Fogalmazzunk úgy, hogy egy építészmérnök nagyobb eséllyel veszi igénybe egy prostituált szolgáltatásait, mint fordítva.
A tündökléssel kecsegtető szakmákat - film, sport, zene, divat - másféle rugók mozgatják. Még az olyan második vonalas álomgyárakban is. mint a könyvkiadás, a reklámszakma, vagy a média világa, tehetséges fiatalok seregei vetik rá magukat rosszul fizető, lankadatlan elhivatottságot kívánó kuli munkákra. A manhattani könyvkiadónál évi 22 000 dollárért dolgozó segédszerkesztő, a fizetetlen gimis irányítójátékos, és a 3,30-as órabérért dolgozó tizenéves drogkereskedő mind ugyanazt a játékot játsszák, mely játékot nyugodtan tekinthetünk egyfajta lovagi tornának.
A torna szabályai pofonegyszerűek. Ahhoz hogy legyen esélyünk feljutni a csúcsra, alul kell kezdeni. (Mint ahogy a professzionális baseball-t igában játszó beállós is valószínűleg az ifjúsági ligában kezdte, és ahogy a Ku-Klux-Klan Nagy Sárkánya is valószínűleg egykor harmadik alabárdos volt. a legtöbb drogbáró is egykor az utcasarkon árulta az anyagot.) Késznek kell lennünk nívótlan bérért sokat és keményen dolgozni. A tornában való előrejutásban nem elég az átlag feletti teljesítmény, bámulatos eredményeket kell produkálnunk. (A kimagaslás mikéntje természetesen más és más a különböző szakmákban; bár J. T. nyilván szem előtt tartotta, melyik talpasa mennyit ad el, igazából a személyes karizmája számított - ami mondjuk egy beállós játékos esetén kevésbé lényeges.) És végezetül, ha szomorúan tudomásul vesszük, hogy soha nem hódítjuk meg a csúcsot, kiszállunk a tornából. (Egyesek kitartóbbak - vessük szemünket a New York-i étteremben pincérkedő őszes „színészekre” -, de a többség általában hamar felfogja, hányadán is áll.)
J. T. talpasainak zöme nem kívánt sokáig talpas maradni, amikor rájött, hogy nem tud előrelépni. Különösképpen miután a lövöldözések elkezdődtek. Néhány viszonylagosan békés év után J. T. bandája gengháborúba keveredett egy szomszédos bandával. Nap mint nap lőttek rájuk elhaladó autókból. Egy talpas számára - aki az utcán képviselte a bandát - ez a fejlemény különös veszélyekkel járt. Az üzlet természetéből adódóan fontos lett volna, hogy az ügyfelek gyorsan és könnyedén megtalálják őt; ha éppen a másik banda elől bujkált, nem tudott kokaint árulni.
A bandaháború kitöréséig J. T. talpasai az előrejutás reményében hajlandóak voltak kockázatos, rosszul fizető állásban dolgozni. De ahogy azt az egyik talpas elmagyarázta Venkateshnek, utána már szerette volna, ha kap valamit a megnövekedett rizikóért cserébe.
- Te maradnál, ha ennyi szarság történne? Nem, ugye? Hát ha megkérnek, hogy vigyem vásárra a bőrömet, akkor elő a zsével, haver. Pengess többet, mert ennyiért már nem éri meg, ha háború is van.
J. T. nem akarta ezt a háborút. Először is, a megnövekedett kockázat miatt kénytelen volt többet fizetni a talpasoknak. És ami sokkal rosszabb, a bandák hadviselése rontotta az üzletet. Ha a Burger King és a McDonald’s árháborút indít, hogy növeljék saját piaci részesedésüket, akkor amit elveszítenek az egységáron, részben visszanyerik az eladott mennyiségen. (És senkit sem lőnek közben agyon.) A bandaháború alatt viszont zuhannak az eladások, mert a vevők annyira megijednek az erőszaktól, hogy nem fognak az utcán kábítószert venni. A háború minden szempontból sokba került J. T.-nek.
Akkor hát miért indította el a háborút? Igazság szerint nem ő indította el. Hanem a talpasai. Úgy látszik, a drogfőnöknek nincs annyi hatalma a beosztottak fölött, mint szeretné. Ugyanis nem ugyanaz ösztönzi őket.
J. T. számára az erőszak elvonta a figyelmet a mindennapi üzletről; ő jobban örült volna, ha az emberei soha egyetlen pisztolyt sem sütnek el. Egy talpas számára azonban az erőszak jó szolgálatot tett. Egy talpas kevés módon tudott kitűnni - és előrejutni a tornában -, de ezek egyike volt, ha bebizonyítja, hogy nem riad vissza az erőszaktól. Egy gyilkost tiszteltek, egy gyilkostól féltek, egy gyilkosról beszéltek. A talpast az ösztönözte, hogy nevet szerezzen magának. J. T.-t végeredményben az, hogy ezt megakadályozza.
- Próbáljuk a fejükbe verni a kopaszoknak, hogy egy komoly szervezet tagjai - mondta egy alkalommal Venkateshnek. - Nem az öldöklésről szól az egész. Nézik ezeket a hülye filmeket, és azt hiszik, abból áll az egész, hogy rohangálnak és mindent szarrá lőnek. Pedig nem. Meg kell tanulni egy szervezet részévé válni; nem lehet folyton harcolni. Nem tesz jót az üzletnek.
Végül J. T. került ki győztesen a háborúból. Irányította a banda terjeszkedését, és uralma alatt virágzó, viszonylag békés korszak kezdődött. J. T. győztes típus volt. Azért keresett olyan jól, mert kevesen tudták utánacsinálni, amit tett. Magas, jóképű, eszes, kemény férfi volt, aki tudta, hogyan kell motiválni az embereket. Agyafúrtságának köszönhetően soha nem kockáztatta avval a letartóztatást, hogy fegyvert vagy készpénzt tartott volna magánál. Míg a banda többi tagja szegénységben tengődött otthon anyuval, J. T.-nek számos otthona, nője és autója volt. No meg persze gazdálkodási szakos háttere. Folyamatosan azon iparkodott, hogy kiaknázza ezt az előnyét. Ezért rendelte el a vállalatokra jellemző könyvelést, ami végül Sudhir Venkatesh kezébe jutott. Egyetlen más franchise-vezető se tett ilyet korábban. J. T. egyszer megmutatta a könyveket az igazgatótanácsnak, bizonyítva, micsoda érzéke van az üzlethez. Nem mintha bizonyítékokra lett volna szükség.
És bejött. J. T. hat éven át vezette a helyi bandát, aztán beválasztották az igazgatótanácsba. Harmincnégy éves volt. Megnyerte a lovagi tornát. Ám ennek a tornának van egy olyan hátulütője, amivel se a könyvkiadásban, se a profi sportban, de még Hollywoodban sem találkozunk. A drogárusítás elvégre törvénybe ütközik. Nem sokkal azután, hogy J. T. bekerült az Igazgatótanácsba, a Fekete Apostoloknak gyakorlatilag véget vetett egy szövetségi vádemelés - ugyanaz a vádemelés, aminek hatására a Szajré nevű gengszter átadta Venkateshnek a füzeteket -, és J. T. börtönbe került. És most lássunk egy újabb valószínűtlen kérdést: mi a közös a crack kokainban és a nejlonharisnyában?
1939-ben, amikor a DuPont kijött a nejlonnal, számtalan amerikai nő érezte úgy, hogy valami csoda történt az ő tiszteletére. Addig a harisnya selyemből készült, ami finom és drága holmi volt, és soha nem állt belőle elég rendelkezésre. 1941-re már vagy hatvannégymillió pár nejlonharisnya talált gazdára, azaz több, mint ahány felnőtt nő élt akkoriban az Egyesült Államokban. Hallatlan vonzerővel bírtak, mindenki megengedhette magának, gyakorlatilag függőséget okoztak.
A DuPontnak sikerült az, amiről minden kereskedő álmodik: széles tömegeknek segített urizálni. Ebben a tekintetben a nejlonharisnya feltalálása feltűnően hasonlatos a crack kokain feltalálásához.
A 70-es években ha valaki narkózni akart, a kokainnál nem talált menőbb anyagot. A kokain a hatalom és a pompa kábítószere volt, rocksztárok, filmsztárok és baseballjátékosok egyaránt szerették, olykor politikusok is rabjául estek. Tiszta volt, fehér, és csecse. A herointól lelankadt az ember, a fűtől meg fátyolos köd ereszkedett rá, de a kokaintól csodásan el lehetett szállni.
Sajna nagyon drága is volt. És nem is tartott sokáig a repülés. Ebből kifolyólag a kokainhasználók megpróbálták felturbózni a szer hatóerejét. Ezt elsősorban úgy érték el, hogy ammóniát és etilétert kevertek a kokain-hidrokloridhoz, azaz a kokainporhoz, majd a keveréket felhevítették, ezáltal felszabadítva a tiszta kokainbázist a sósavas sókötésből. Azonban ez veszélyes lehet. Nem kevés droghasználó megégette már magát, tanúsítva, hogy a vegyészkedést jobb a vegyészekre hagyni.
Mindeközben a kokainkereskedők és a lelkes rajongók országszerte, és talán még a Karib-térségben és Dél-Amerikában is, dolgoztak a gáz halmazállapotú kokain biztonságosabb változatán. Rájöttek, hogy ha a kokaint egy lábosban összekeverik szódabikarbónával és vízzel, majd lefőzik róla a folyadékot, elszívható kokain-kövecskéket kapnak. Az égő szódabikarbóna pattogó hangjáról kapta a crack nevet, ami ropogást jelent. Hamarosan megjelentek a becenevek: kavics, drazsé, ropi és csók. A 80-as évek elejére az elit réteg drogja készen állt meghódítani a tömegeket. Immár csak két dolog kellett a crack tündökléséhez: a nyers kokain bőséges forrása és a mód, amivel el lehet juttatni az új terméket a tömegpiacra.
A kokaint könnyű volt beszerezni, ugyanis a crack feltalálása időben egybeesett egy columbiai kokain-túltermeléssel. Az 1970-es évek végén a kokain nagyker ára hatalmasat zuhant az Egyesült Államokban, jóllehet egyre tisztább minőségben állt rendelkezésre. Egy Oscar Danilo Blandon nevű nicaraguai bevándorlóról gyanították, hogy bárki másnál jóval több columbiai kokaint importál az országba. Blandon olyan sok üzletet bonyolított a Los Angeles szegénynegyedében bimbózó crack üzletág kereskedőivel, hogy Crackmester néven vált ismertté. Blandon később azt állította, azért árult kokaint, hogy pénzt gyűjtsön a CIA által is támogatott kontrák számára odahaza, Nicaraguában. Mondogatta, hogy cserébe a CIA vigyázott rá az Egyesült Államokban, ezért árulhatott büntetlenül kokaint. Ezen állítása adott szárnyat a mai napig különösen a városi fekete lakosság köreiben terjedő hírnek, miszerint a CIA az amerikai crackkereskedelem fő patrónusa.
Az állítás ellenőrzése nem fér bele ennek a könyvnek a hatáskörébe. Ami viszont igazolható: Oscar Danilo Blandon egy olyan kapocs létrehozását segítette elő - columbiai kokain kartellek és belvárosi crackkereskedők között ami megváltoztatta Amerika történelmét. Blandon és a hozzá hasonlók a crack feltartóztathatatlan fellendülését idézték elő azáltal, hogy óriási mennyiségű kokaint játszottak az utcai bandák kezére. És a Fekete Gengszter-apostolok Országához hasonló bandák létezése új értelmet kapott.
Az ilyen-olyan bandák létezése egyidős a nagyvárosokéval. Az Egyesült Államokban a bandák hagyományosan amolyan átmeneti szállást jelentettek a frissen bevándoroltak számára. Az 1920-as években egyedül Chicagóban több mint 1300 utcai banda létezett, minden elképzelhető etnikai, politikai vagy bűnügyi szimpátiának megfelelve. A bandák tipikusan inkább a bajt keresték, mint a pénzt. Néhányuk az üzleti vállalkozás képében tetszelgett, és egypárnak - ezek közül a maffia a legismertebb - tényleg volt bevétele is (a góréknak legalábbis). De a legtöbb gengszter, egy ismert szókapcsolattal élve, piti bűnöző volt.
Chicagóban elsősorban a feketék utcai bandái élték virágkorukat, az 1970-es évekre már több tízezer tagot számláltak. Itt azok a fajta piti és kevésbé piti bűnözők tömörültek, akik kiszívták az életerőt a városokból. Az is problémát okozott, hogy ezek a bűnözők szinte soha nem kerültek rács mögé. Ha visszatekintünk, a 60-as és 70-es években a legtöbb amerikai városban remek dolga volt az utcai bűnözőknek. A büntetés esélye oly csekély volt - ez a liberális igazságszolgáltatás és a bűnözők jogaiért küzdő mozgalmak aranykora hogy egész egy szemen nem került túl sokba bűnt elkövetni.
A 80-as évekre viszont a bíróságok radikálisan fordítottak a trenden. A bűnözők jogait megnyirbálták, és szigorúbb irányelveket foganatosítottak az ítélkezésben. Egyre több chicagói fekete gengszter került szövetségi börtönbe. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően a rabtársaik között akadtak mexikói gengszterek, akik szoros kapcsolatokat ápoltak a columbiai drogkereskedőkkel. Régebben a fekete gengszterek a drogot egy közvetítőn, a maffián keresztül szerezték be, aminek a szövetségi kormány amúgy éppen a tyúkszemére taposott a szervezett bűnözés elleni törvényekkel. Mire a crack elérte Chicagót, a fekete gengszterek már kiépítették kapcsolataikat, és közvetlenül szerezték be a kokaint a columbiai kereskedőktől.
A kokain azelőtt nem volt kelendő portéka a gettóban. Túlságosan drága volt. De csak amíg a cracket fel nem találták. Ezt az új terméket éppen az alacsony jövedelmű, utcán vásárló kuncsaftoknak találták ki. Mivel olyan kevés tiszta kokain szükségeltetett hozzá, egy adag crack mindössze pár dollárba került. Ereje pár másodperc alatt hatalmába kerítette az agyat, majd gyorsan el is múlt a hatása, így az ügyfél hamar visszatért. A crack a kezdetektől fogva sikerre volt ítélve.
És kik lettek volna alkalmasabbak az árusítására, mint a Fekete Gengszterapostolok Országához hasonló utcai bandák ifjú tagjainak ezrei? A terep már a bandák kezén volt - elsősorban ingatlanban utaztak -, és megfelelően veszedelmes külsővel rendelkeztek ahhoz, hogy a vásárlóknak eszükbe se jusson átverni őket. Az utcai banda a deviáns tizenévesek klubjából egy csapásra igazi üzleti vállalkozás lett.
A banda emellett magában hordozta a hosszú távú munkaviszony lehetőségét. A crack előtt gyakorlatilag lehetetlen volt gengszterkedésből megélni. Amikor egy gengszter már ott tartott, hogy családot kellett eltartania, kénytelen volt felmondani. Harmincéves gengszter nem létezett: addigra már vagy törvényes állásban volt, vagy meghall, vagy a hűvösön ült. Ám a crack igazi kereseti forrást hozott. A veteránok maradtak a helyükön, nem léptek tovább, hogy helyet adjanak a feltörekvő ifjú gengsztereknek. Evvel egy időben a régi vágású, egész életre szóló munkahelyek - főleg a gyári munkák - eltűnőben voltak. Azelőtt egy valamelyest képzett, chicagói fekete férfi tisztes keresethez juthatott egy gyárban. Mivel egyre csökkent az ilyen munkahelyek száma, a crack-árusítás még kecsegtetőbbnek tűnt. Mi lehet ebben nehéz? A cucc olyan függőséget okoz, hogy még a bolond is el tudja adni.
Kit érdekelt, hogy a crack-játékok tornáján csak kevesen juthatnak a csúcsra? Kit érdekelt, hogy veszélyes - utcasarkon állva olyan gyorsan és névtelenül árulni, mint a McDonald’s a hamburgert, nem ismerve a vásárlókat, nem tudva, melyikük jön letartóztatni, kirabolni vagy megölni? Kit érdekelt, hogy a portéka annyira függővé tesz tizenkét éves srácokat, nagymamákat és lelkipásztorokat, hogy már semmi másra nem tudnak majd gondolni, csak a következő dózisra? Kit érdekelt, hogy a crack kiirtja a környéket?
A fekete bőrű amerikaiak számára a második világháború és a crack forradalom közötti négy évtizedet helyzetük biztos és gyakran jelentős javulása jellemezte. Különösképpen a 60-as évek közepétől, amikor a polgárjogi mozgalmak által kiküzdött törvények megszülettek, a társadalmi előrejutás árulkodó jelei végre-valahára megjelentek a fekete amerikaiak köreiben. A feketék és fehérek jövedelme közötti különbség zsugorodni kezdett. A fekete és a fehér gyerekek iskolai eredményei közti különbség szintúgy. A legszívmelengetőbb javulás a csecsemőhalandóság területén mutatkozott. Még 1964-ben is egy fekete csecsemő kétszer nagyobb eséllyel halt meg, mint egy fehér, gyakran olyan hétköznapi betegségben, mint a hasmenés vagy a tüdőgyulladás. A kórházakban uralkodó faji megkülönböztetések miatt sok fekete páciens harmadik világba illő ellátást kapott. De mindez megváltozott, amikor a szövetségi kormány elrendelte az eltérő bánásmód eltörlését a kórházakban: csupán hét év alatt a fekete csecsemőhalandóság megfeleződött. A 80-as évekre az élet szinte minden szempontból javulásnak indult a fekete amerikaiak számára, és semmi nem utalt arra, hogy leállna a folyamat.
És akkor meg jelent a crack.
Bár a crack jelenséget aligha lehetne a fekete közösségekre korlátozni, a fekete negyedeket sokkal inkább telibe trafálta. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a társadalmi előrelépés fent felsorolt mutatói. Több évtizedes csökkenés után a 80-as években megugrott a fekete csecsemőhalandóság, egyre több alacsony súlyú baba született, és egyre több újszülöttet hagytak el a szülei. A fekete és fehér iskolások közötti különbségek kiszélesedtek. A börtönbüntetésre ítélt feketék száma megháromszorozódott. A crack olyan mérhetetlenül rombolónak bizonyult, hogy ha a hatását kiátlagoljuk minden fekete amerikaira, és nem pusztán a crack élvezőire és családjaikra, láthatóvá válik, hogy a közösség életszínvonalának háború utáni felívelése nemcsak megtorpant, hanem gyakran akár tíz évet is visszaesett időben. A fekete amerikaiaknak a crack többet ártott, mint bármi más a faji elkülönítési törvények óta.
Na és ott volt a bűnözés. Öt éven belül a fiatal, városlakó feketék körében megnégyszereződött az emberölések száma. Hirtelenjében Chicago, St. Louis vagy Los Angeles bizonyos részeiben éppoly veszélyes lett az élet, mint mondjuk Bogotában.
A crack forradalommal járó erőszak változatos volt és könyörtelen. Egy szélesebb amerikai bűnözési hullámmal esett egybe, ami már két évtizede egyre csak duzzadt. Jóllehet ennek a bűnözési hullámnak a kezdete jóval megelőzte a crack megjelenését, a crack olyannyira súlyosbította a helyzetet, hogy a kriminológusoknak egyenesen apokaliptikus vízióik támadtak. James Alan Fox, a népszerű sajtó legtöbbet idézett bűnügyi szakértője a fiatalkorúak erőszakos „vérfürdőjét” vetítette előre.
Ám mint kiderült, Fox és a köztézis terjesztői tévedtek. A vérfürdő elmaradt. Ami azt illeti, a bűnözések száma zuhanni kezdett - oly váratlanul és erőteljesen és teljes körűen, hogy ma, több év távlatából szinte nehezünkre esik felidézni a bűnözési hullám fojtogató szorítását.
Mi késztette zuhanásra?
Ez is, az is, de az egyik ok meglepőbb a többinél. Lehet, hogy Oscar Danilo Blandon, másik nevén a Crack-mester, egy pillangó-hatás előidézője volt, mely során egyetlen ember cselekedetei szándéktalanul tengernyi bánatot dagasztanak. Ám gyakorlatilag mindenkinek a tudtán kívül egy másik, bámulatosan erőteljes pillangó-hatás is működésbe lendült, amely épp az ellenkező irányba tartott.