Nicolae Ceausescu 1966-ban, azaz egy évvel azt követően, hogy Románia kommunista diktátorává lépett elő, betiltatta az abortuszt. „A magzat a társadalom egészének tulajdona”, jelentette ki. „Aki nem vállal gyereket, az dezertőr, a nemzeti folytonosság törvényének megszegője.” Az effajta nagyszabású kijelentések mindennaposak voltak Ceausescu uralma alatt, mint ahogy a legfőbb terve - az új, szocialista embertípushoz méltó nemzet létrehozása - is nagyszabású hadgyakorlat volt. Önmagának palotát építtetett, míg az állampolgárokkal hol kegyetlenkedett, hol elhanyagolta őket. Az ipar kedvéért hátat fordítva a mezőgazdaságnak, az ország számos vidéki lakosát kényszerítette hitetlen lakóházakba. Kormányzati pozíciókat osztogatott negyven családtagjának, köztük feleségének, Elenának, aki negyven lakásra tartott igényt, na meg az ilyen gazdagsággal járó bundákra és ékszerekre. Ceausescu asszony, hivatalos titulusa szerint Románia lehető legjobb anyja, nem volt különösebben anyáskodó. „A férgek soha nem laknak jól, bármennyi ételt is ad nekik az ember”, mondta, amikor a románok panaszkodtak a férje félresikerült intézkedései miatt beálló élelmiszerhiányra. A saját gyerekeit is lehallgattatta, hogy hűségükről meggyőződjön.
Ceausescu abortuszellenes törvénye a vezér egyik fő célját volt hivatott elérni: népességrobbanással gyorsan megerősíteni Romániát. 1966-ig a román abortusztörvény a legliberalisabbak közé tartozott a világon. Tulajdonképpen az abortusz volt a születésszabályozás elsődleges formája, minden szülésre négy abortusz jutott. Gyakorlatilag egyik napról a másikra betiltották a művi terhességmegszakítást. Csak a négygyerekes anyák és a Kommunista Pártban fontos pozíciót betöltő nők voltak kivételek. Mindezzel egy időben a fogamzásgátlás minden fajtáját és a szexuális felvilágosítást is betiltották. A Menzesz Rendőrségnek gúnyolt kormányzati tisztviselők rendszeresen összegyűjtötték a nőket a munkahelyükön, és terhességi vizsgálatnak vetették őket alá. Ha egy nő sokáig nem esett teherbe, kemény „szüzességi adót” róttak ki rá.
Ceausescu kezdeményezései meghozták a kívánt hatást. Az abortusz betiltását követő évben Romániában megkétszereződött a születések száma. Ezek a csecsemők egy olyan országba születtek, ahol az élet nyomorúságos volt, ha az ember nem a Ceausescu-klánhoz vagy a kommunista elithez tartozott. Ám ezekre a gyerekekre még a szokásosnál is nyomorultabb élet várt. Összehasonlítva a csupán egy évvel korábban született gyerekekkel, az abortusz betiltása után született gyerekek hadának minden mérhető módon rosszabb kilátásai voltak: gyengébben szerepeltek az iskolában, sikertelenebbek voltak a munkaerőpiacon, és sokkal nagyobb eséllyel váltak bűnözőkké.
Az abortusztilalom mindaddig érvényben maradt, amíg végül Ceausescu kezéből ki nem csúszott az irányítás.
1989. december I6-án emberek ezrei vonultak Temesvár utcáira, tiltakozva kártékony uralma ellen. Sok tizenéves és egyetemista volt a tiltakozók soraiban. A rendőrség többtucatnyival végzett. Az ellenzék egyik vezetője, egy negyvenegy éves egyetemi tanár később elmondta, a tizenhárom éves kislánya ragaszkodott hozzá, hogy félelmét legyőzve elmenjen a tüntetésre. „Ami nagyon érdekes, a gyerekeinktől tanultunk meg nem félni”, mondta. „Legtöbbjük tizenhárom és húsz év közötti volt.” Pár nappal a temesvári mészárlás után Ceausescu százezer ember előtt mondott beszédet Bukarestben. A fiatalok ismét szép számban jelentek meg. Túlkiabálták Ceausescut, „Temesvár!” kiáltozták, „Le a gyilkosokkal!”. Ütött az órája, Elenával megpróbáltak egymilliárd dollár társaságában kiszökni az országból, de a házaspárt elkapták, egy rögtönzött bíróság halálra ítélte őket, és karácsony napján egy kivégzőosztag végrehajtotta az ítéletet.
A Szovjetunió összeomlása körüli években megbukott kommunista vezetők közül egyedül Nicolae Ceausescu halt erőszakos halált. Nem szabad elsiklani afelett, hogy vesztéhez nagymértékben hozzájárult Románia ifjúsága -akik közül sokan egyáltalán meg sem születtek volna, ha nincs az abortusztilalom.
Talán furcsának tűnik a romániai abortusz történetével vezetni be a bűnözés történetét a 90-es évek Amerikájában. De nem az Egy lényeges szempontból a romániai abortusztörténet az amerikai bűnözés történetének pontos tükörképe. A tükrözési pont a két történet között 1989 karácsonya, amikor Nicolae Ceausescu keservesen megtanulta - golyóval a fejében hogy az abortusz tilalmának sokkal messzebbre nyúló okozatai lettek, mint gondolta volna.
Nagyjából ezen a napon az Egyesült Államokban a bűnözés elérte a csúcsot. A megelőző tizenöt évben az erőszakos bűncselekmények száma 80 százalékkal nőtt. A bűncselekmények voltak országszerte az esti híradók és a beszélgetések fő témái.
Amikor a 90-es évek elején a bűnözés kezdett visszaszorulni, mindenkit meglepett, milyen hirtelen és gyorsan történt. Néhány szakértő olyan biztosra vette a bűncselekmények számának további emelkedését, hogy évekbe tellett, mire egyáltalán észrevették a csökkenést. Sőt néhányan még sokkal a csúcs elérése után is egyre sötétebb jövőképet festettek fel. De a tényeket nem lehetett vitatni: a bűnözés hosszan tartó és kíméletlen felívelése megindult az ellenkező irányba, és meg sem állt, amíg a bűncselekmények nem redukálódtak a negyven évvel korábbi szintre.
Ekkor a szakértők igyekeztek ki magyarázni a téves előrejelzéseket. James Alan Fox kriminológus közölte, hogy a „vérfürdőre” való figyelmeztetése szándékos túlzás volt. „Soha nem állítottam, hogy vér fog folyni az utcán”, mondta, „azért használtam olyan erőteljes kifejezéseket, mint a ‘vérfürdő’, hogy felrázzam az embereket. És sikerült. Nem kérek bocsánatot, amiért riadalmat keltő kifejezésekkel éltem.” (Ha úgy éreznénk, Fox egy nem létező különbségre alapozott distinkcióval él - „vérfürdő” az „utcán folyó vérrel” szemben -, jusson eszünkbe, hogy egy szakértőnek még visszavonulót fújva is saját maga felé hajlik a keze.)
Miután az emberek ráébredtek, hogy fellélegezhetnek, és ismét a bűntől való nyomasztó félelemtől mentesen élhetik életüket, magától értetődően felvetődött egy kérdés: vajon hova tűnt az a sok bűnöző?
Bizonyos értelemben fogós kérdés. Elvégre ha a kriminológusok, rendőrségi tisztviselők, közgazdászok, politikusok, és egyéb, a témában buzgólkodó emberek közül senki nem látta előre a bűnözés visszaesését, hogyan tudták volna hirtelen beazonosítani az okait?
A szakértők e szedett-vedett serege hipotézisek sorát állította fel a visszaesés megmagyarázására. Rengeteg újságcikk született a témában. Ezek végkövetkeztetése gyakran azon múlott, melyik szakértő beszélt legutóbb melyik riporterrel. Álljanak itt az említésük gyakorisága szerint sorba rendezve a bűnözés visszaesésére adott magyarázatok, melyek 1991 és 2001 között megjelent újságcikkekben bukkantak fel a LexisNexis adatbázis szerinti tíz legnagyobb példányszámú újságban.
Előfordulások száma
Magyarázat a visszaesésre
Ha az olvasó szeret kitalálósdit játszani, pár percet rászánva eltűnődhet, hogy a fenti magyarázatok közül melyek helytállóak, és melyek nem. Tipp: a listán található hét fő magyarázat közül csak háromról kimutatható, hogy szerepet játszottak a bűnözés visszaszorulásában. A többi leginkább a képzelet szüleménye, önérdeket tükröz, vagy valaki szerette volna elhinni, hogy így van. Még egy tipp: a bűnözés visszaszorulásának egyik legjelentősebb, kimutatható oka egyáltalán nem bukkan fel a listán, ugyanis egyetlenegyszer nem említették a lapok.
Kezdjünk egy olyannal, ami nem kavar nagy érzelmeket: erős gazdaság. A bűnözés visszaesésének kezdetét a 90-es évek elején pezsgő gazdasági élet és a munkanélküliek számának jelentős csökkenése kísérte. Akár hihetnénk is, hogy a gazdaság volt a pöröly, ami földbe döngölte a bűnözést. De ha alaposabban szemügyre vesszük az adatokat, az elmélet nem állja meg a helyét. Az igaz, hogy egy viruló munkaerőpiac mellett bizonyos bűntípusok veszítenek a vonzerejükből. Ám ez csak azokra a bűncselekményekre érvényes, amelyek közvetlen pénzügyi motivációval bírnak - betörés, rablás, autólopás -, és nem érvényes az erőszakos bűncselekményekre, mint az emberölés, tettlegesség, vagy nemi erőszak. Mindemellett kutatásokkal igazolták, hogy egy 1 százalékos esés a munkanélküliségben 1 százalékos esést eredményez a nem erőszakos bűncselekmények számában. Az 1990-es években a munkanélküliség 2 százalékkal csökkent; a nem erőszakos bűncselekmények száma ugyanakkor 40 százalékkal. Ám még ennél is nagyobb hiányossága az erős gazdaság elméletének, hogy nem tud mit kezdeni az erőszakos bűncselekményekkel. A 90-es években az összes bűntípus közül az emberölés gyakorisága esett a legtöbb százalékot, és pár megbízható felmérés kimutatta, hogy gyakorlatilag nincs összefüggés a gazdaság és az erőszakos bűncselekmények között. Ezt a gyenge kapcsot tovább gyengíti, ha a közeli múltban egy másik évtizedre vetünk egy pillantást, a 60-as évekre, amikor a gazdaság vad burjánzásnak indult - az erőszakos bűncselekményekkel egyetemben. Tehát jóllehet a 90-es évek viruló gazdasága ránézésre elfogadható magyarázatnak tűnt a bűnözés visszaszorulására, ám szinte bizonyos, hogy nem volt jelentős hatással a bűnözői magatartásra.
Hacsak nem terjesztjük ki a „gazdaság” szó értelmét - mint eszközét, melynek segítségével börtönök százait építhetjük és tarthatjuk fent. Fontoljunk meg egy másik magyarázatot a bűnözés csökkenésére: gyakori börtönbüntetések. Hasznos lehet, ha előbb megfordítjuk a kérdésünket. Ne azon tűnődjünk, miért szorult vissza a bűnözés, hanem azon, miért ugrott meg annak idején oly drasztikusan?
A huszadik század első felében az erőszakos bűncselekmények előfordulási gyakorisága az Egyesült Államok túlnyomó részében egész stabilnak volt mondható. Ám a 60-as évek elején kúszni kezdett felfelé. Visszatekintve világosan látszik, hogy az emelkedés hátterében az elnézőbb igazságszolgáltatás volt a fő tényezők egyike. A 60-as években egyre kevesebb vádlottat ítéltek el, és akiket mégis, azok rövidebb ideig töltötték büntetésüket. A folyamatban részben szerepet játszott a vádlottak jogainak kibővítése - igencsak megkésett kibővítése, mondanák sokan. (Mások amellett szállnának síkra, hogy a kibővítés túllőtt a célon.) Ezzel egy időben a politikusok is egyre elnézőbben viseltettek a bűnözés iránt - „félve, hogy rasszista színben tűnnek fel”, ahogy Gary Becker közgazdász írta, „mivel az afroamerikaiak és a latinok a bűncselekményeknek aránytalanul nagy hányadát követik el”. Így aztán ha valaki bűnöző alkat volt, az ösztönző erők kedvezően alakultak számára: kisebb eséllyel ítélték el, és ha mégis, rövidebb börtönbüntetést szabtak ki rá. Mivel a bűnözők is éppoly könnyen ösztönözhetők, mint mindenki más, az eredmény bűnözési hullám lett.
Eltartott egy ideig, és politikai viharokat kavart, de végül megnyirbáltak ezen ösztönző erőket. Olyan bűnözők, akiket korábban felmentettek volna - különösen a kábítószerrel kapcsolatos törvényszegők és a felfüggesztett büntetés hatálya alatti visszaesők -, most lakat alá kerültek. 1980 és 2000 között tizenötszörösére emelkedett a kábítószerrel kapcsolatos vádak alapján börtönre ítéltek száma. Sok más büntetés időtartama meghosszabbodott, főleg azok, melyeket erőszakos bűncselekményekért szabtak ki. Az összhatás drámai volt. 2000-re már több mint kétmillióan ültek börtönben, durván négyszer annyian, mint 1972-ben. A növekménynek nem kevesebb mint a fele a 90-es években realizálódott.
A szigorúbb büntetések és az alacsonyabb bűnözési mutatók közti összefüggésre erős bizonyítékok állnak rendelkezésre. Kimutatták, hogy a kemény börtönbüntetés egyszerre hat visszafogó erőként (az utca bűnözőjelöltjére), és megelőző intézkedésként (a már rács mögött ülő bűnöző-jelölt számára). Bármennyire logikusnak is hangozzék mindez, már akadtak kriminológusok, akik megkérdőjelezték a fenti logikát. Egy 1977-ben íródott tudományos értekezés, mely „A börtönépítések moratóriumáért” címet viselte, rámutatott, hogy a bűnözési mutatók általában akkor magasak, amikor a bebörtönzési adatok, majd levonta a következtetést, hogy ha kevesebb bebörtönzés történne, csökkenne a bűnözés. (Szerencsére a börtönőrök nem engedték hirtelenjében szabadon a fogvatartottakat, s nem dőltek hátra, várva a bűnözés visszaszorulását. Mint ahogy ifj. John J. Dilulio politológus később megjegyezte: „Úgy tűnik, kriminológiai doktorátus kell ahhoz, hogy az ember kétségbe vonja, a veszélyes bűnözők rács mögött tartása csökkenti a bűnözést.”) A „Moratórium” érvelése a korreláció és az okozatiság alapvető összezagyválásán nyugszik. Képzeljünk el egy hasonló esetet. Egy város polgármestere észreveszi, hogy a városlakók vadul ünnepelnek, ha a város csapata megnyeri a baseball vb-t. A korreláció felkelti az érdeklődését, de a „Moratórium” szerzőihez hasonlóan ő is eltéveszti a korreláció irányát. Így aztán a következő évben elrendeli, hogy a polgárok kezdjék el a vb ünneplését még az első ütés előtt - a polgármester zavaros gondolkodása szerint evvel a tettükkel a csapat győzelmét biztosítják.
Kétségtelenül számos ok miatt lehet ellenünkre a börtönben ülők számának megugrása. Nem mindenki örül annak, hogy amerikaiak, és kiváltképpen fekete amerikaiak, jelentős hányada rács mögött éli életét. A börtön ráadásul meg sem próbálja orvosolni a bűnözés szerteágazó és bonyolult, mélyen gyökerező okait. Végezetül, a börtön aligha olcsó megoldás: körülbelül évi 25 000 dollárba kerül valakit a hűvösön tartani. De ha célunk a bűnözés 90-es években tapasztalható visszaesésének megmagyarázása, a bebörtönzés kétségtelenül a jelenség egyik kulcsa. A bűnözés csökkenésének nagyjából egyharmadát ez váltotta ki.
Létezik egy másik magyarázat a bűn visszaszorulására, amit a börtönbüntetéssel együtt szoktak emlegetni. A halálbüntetés gyakoribb alkalmazása. Az Egyesült Államokban végrehajtott kivégzések száma a 80-as és a 90-es évek között megnégyszereződött, amiből sokan azt a következtetést vonták le - egy évtizedek óta zajló vita összefüggésében -, hogy a halálbüntetés segített megfékezni a bűnözést. A vitában azonban elvész két fontos tényező. Először is, figyelembe véve, milyen ritkán és micsoda késlekedéssel hajtanak végre halálos ítéletet ebben az országban, egyetlen épelméjű bűnözőt se fog visszatartani a halálbüntetés fenyegetése. Jóllehet a kivégzések száma egyetlen évtized leforgása alatt a négyszeresére nőtt, még így is csak 478 halálbüntetést hajtottak végre szerte az Államokban a 90-es években. Minden szülő, aki már mondott olyat szófogadatlan gyermekének, hogy „Rendben, tízig számolok, és aztán tényleg kikapsz”, ismeri a különbséget a hatásos és az üres fenyegetés között. New York állam például egyetlen bűnözőt sem végeztetett ki a halálbüntetés 1995-ös visszaállítása óta. Még a halálsoron ülő bűnözők között is csupán 2 százalékos az éves kivégzési ráta - vessük ezt össze az elhalálozás évi 7 százalékos esélyével, amivel a Fekete Gengszterapostolok Országa nevű kábítószerbanda tagjai néznek szembe. Ha a halálsoron biztosabb a túlélés, mint az utcán, akkor nehéz elhinni, hogy a kivégzéstől való félelem szerepet játszik a bűnözők számvetésében. Akárcsak a 3 dolláros büntetés a későn jövő szülőknek az izraeli óvodában, a halálbüntetés negatív ösztönzése egész egyszerűen nem elég komoly érv a bűnöző számára ahhoz, hogy változtasson viselkedésén.
A halálbüntetéssel való érvelés második hiányossága még kézenfekvőbb. Tegyük fel egy percre, hogy a halálbüntetésnek van visszatartó ereje. Mennyi bűnt előz vajon meg? Isaac Ehrlich közgazdász gyakran idézett 1975-ös tanulmányában egy jobbára optimistának tartott becsléssel állt elő: 1 bűnöző kivégzése 7-tel kevesebb emberölést eredményez, melyeket a kivégzett bűnöző követett volna el. Akkor jöjjön a matematika. 1991-ben 14 kivégzés volt az Egyesült Államokban; 2001-ben 66. Ehrlich számításai szerint az 52-vel több kivégzésnek 364-gyel kevesebb emberölést kellett eredményeznie 2001-ben. Ami kétségtelenül számottevő visszaesés lenne, de így is kevesebb mint 4 százaléka annak a csökkenésnek, ami abban az évben az emberölések számában mutatkozott. Tehát még a halálbüntetést szorgalmazók optimista forgatókönyve szerint is a kivégzések az emberölések 90-es évekbeli visszaesésének pusztán egy-huszonötödét magyarázzák meg. És mivel az emberölésen kívül más bűncselekményért nemigen szabnak ki halálbüntetést, a többi erőszakos bűntípus semennyit sem esett volna vissza a kivégzés visszatartó erejének köszönhetően.
Azaz szerfölött valószínűtlen, hogy a mai amerikai gyakorlat szerinti halálbüntetés bármilyen tényleges hatással lenne a bűnözési statisztikákra. Korábbi támogatói közül is sokan ugyanerre a következtetésre jutottak. „Erkölcsi és szellemi kötelességemnek érzem beismerni, hogy a halálbüntetés kísérletével kudarcot vallottunk”, mondta Harry A. Blackmun legfelsőbb bíró 1994-ben, közel húsz évvel az után, hogy megszavazta a visszaállítását. „Soha többé nem fogom babrálni a halál gépezetét.”
Tehát nem a halálbüntetés vetette vissza a bűnözést, és nem is a virágzó gazdaság. De a gyakoribb börtönbüntetések jelentős szerepet játszottak benne. A sok bűnöző persze nem önként masírozott be a cellájába. Valakinek ki kellett vizsgálnia a bűntettet, kézre kellett kerítenie a gazfickót, és úgy kellett előkészíteni a tárgyalást, hogy elítéljék. Ami magától értetődően felvet két újabb, egymással összefüggő magyarázatot a bűnözés visszaszorulására:
Innovatív rendőrségi stratégiák
A rendőrség létszámának megnövekedése
Kezdjük a másodikkal. Az egy főre jutó rendőrök száma körülbelül 14 százalékkal nőtt az Egyesült Államokban a 90-es években. De visszaszorítja a bűnözést a rendőrség létszámának megnövelése önmagában? A válasz nyilvánvalónak tűnhet - igen -, de ennek a bizonyítása nem is olyan könnyű feladat. Hiszen amikor elszaporodnak a bűntettek, az emberek védelemért kiáltanak, és kivétel nélkül mindig akad egy kis pluszpénz zsarukra. Így ha csak a rendőrök száma és a bűnözés közti nyers korrelációt vesszük, azt tapasztaljuk, hogy amikor több a rendőr, több a bűncselekmény is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a rendőrök okozzák a bűnözést, mint ahogy néhány kriminológus érvelésével ellentétben az sem igaz, hogy csökkenni fog a bűnözés, ha a bűnözőket kiengedjük a börtönből.
Ha az okozatiságot akarjuk bizonyítani, keresnünk kell egy olyan esetet, amikor egyáltalán nem a bűnözés megugrása miatt vesznek fel több rendőrt. Ha például néhány véletlenszerűen kiválasztott városba telepítenénk pár rendőrt, megnézhetnénk, csökken-e ezekben a városokban az elkövetett bűnök száma.
Hogy, hogy nem, gyakran pontosan ez történik a szavazatokra éhes politikusok tevékenységének köszönhetően. A választások napját megelőző hónapokban a hivatalban lévő polgármestereknek szokása a választók rendszeretetére apellálva megemelni a rendőrök számát a városban - még akkor is, ha amúgy a bűnözési mutatók nincsenek mozgásban. Így ha vesszük azon városok halmazát, amelyekben nemrégiben választást tartottak (és ennélfogva felvettek pár új rendőrt), és azon városok halmazát, amelyekben nem volt mostanában választás (azaz nem emelkedett a rendőrök száma), majd a két halmaz bűnözési statisztikáit összevetjük, kideríthetjük, milyen hatással van a rendőrség létszámának megnövekedése a bűnözésre. A válasz: a rendőrök számának növelése csakugyan jelentősen csökkenti a bűncselekmények előfordulási gyakoriságát.
Megint csak segíthet, ha visszatekintünk, és megnézzük, miért is ugrott meg eredetileg annyira a bűnözések száma. J 960 és 1985 között a bűncselekmények számára vetített rendőrségi létszám több mint 50 százalékot esett. Bizonyos esetekben a rendőrségi létszám megemelésében a kor liberális eszméinek meggyalázását látták; más esetekben egyszerűen túl drágának ítélték. A rendőrök számának ezen 50 százalékos esése nagyjából ugyanennyivel csökkentette az esélyét annak, hogy egy adott elkövető kézre kerül. Ehhez a lanyhább rendőrségi aktivitáshoz társult a már említett engedékenység az igazságszolgáltatás másik felében, a bíróságokon, és a kettő így együtt erősen ösztönözte a bűnözőket.
A 90-es évekre megváltoztak mind a filozófiai áramlatok, mind a szükségletek. A rendőrség létszámának változása 180 fokos fordulatot vett, és az ország városaiban nagymértékű toborzás kezdődött. Ezek a rendőrök nemcsak visszatartó erőként hatottak, hanem biztosították az emberi erőforrást ahhoz, hogy olyan bűnözők is börtönbe jussanak, akiket máskülönben nem kaptak volna el. A rendőrség létszámának bővítése a bűncselekmények csökkenésének durván 10 százalékát váltotta ki a 90-es években.
Ám nemcsak a rendőrök száma változott a 90-es években; vegyük a leggyakrabban említett magyarázatot mind közül: innovatív rendőrségi stratégiák.
Keresve sem találhatnánk vonzóbb elméletet. A leleményes rendőri intézkedések megálljt parancsolnak a bűnnek. Vérbeli hősök serege termett egyszeriben, nem pusztán a csirkefogók fogyatkoztak meg. Ez az elmélet gyorsan hittétellé vált, ugyanis pont azoknak a tényezőknek kedvezett, amelyek John Kenneth Galbraith szerint a leginkább hozzájárulnak a köztézis kialakulásához: milyen könnyen fogható fel a koncepció, és milyen mértékben van hatással személyes közérzetünkre.
A történetet a legdrámaibban New York Cityben vitték színre, ahol az újonnan megválasztott polgármester, Rudolph Giuliani és a személyesen kiválasztott rendőrfőkapitánya, William Bratton megfogadták, hogy véget vetnek a várost kétségbeejtően elárasztó bűnözésnek. Bratton megújította a rendőrség működését. Vezetése alatt a New York-i rendőrség új korszakba lépett, melyet később egy rendőrségi főtisztviselő az „athéni korszakunknak” nevezett, és az elmeszesedett gyakorlatok helyet adtak az újszerű ötleteknek. Bratton ahelyett, hogy pesztrálta volna a körzeti rendőrparancsnokokat, felelősséget várt el tőlük. Ahelyett, hogy kizárólag a régimódi zsaruszimatra hagyatkozott volna, korszerű technológiai megoldásokat vezetett be, mint amilyen a CompStat, egy számítógépes segédeszköz a bűn tűzfészkeinek kezelésére.
Bratton legfigyelemreméltóbb új ötlete a betört ablak elméleten nyugodott, amit James Q. Wilson és George Kelling kriminológusok dolgoztak ki. A betört ablak elmélet szerint egy orvosolatlan kisebb bosszúság előbb-utóbb nagyobb bosszúsághoz vezet: más szóval, ha valaki betör egy ablakot, majd azt látja, hogy nem hívják azon nyomban az üvegest, azt fogja leszűrni, hogy nyugodtan betörheti a többi ablakot is, vagy akár az épületet is felgyújthatja.
Így miközben gyilkosok szaladgáltak szabadlábon, Bill Bratton zsarui elkezdtek olyan ügyekben eljárni, amik azelőtt nem vontak rendőrségi intézkedést maguk után: ha valaki fizetés nélkül átugrott a kapun a metróban, ha túl rámenősen kéregetett, ha az utcán vizelt, vagy ha végighúzott egy mocskos ablaklehúzót egy szélvédőn, mert a sofőr elmulasztott „adományt” fizetni.
A New York-iak zömének már önmagában is igen kedvére volt ez a vasfegyelem. De még ennél is jobban tetszett nekik az az elképzelés, amit Bratton és Giuliani makacsul hirdetett, miszerint ezen apró bűncselekmények elfojtása olyan, mintha a bűnöző elemek oxigénellátását zárnák el. Aki ma átugorja a fizetőkaput a metróban, könnyen lehet a tegnapi gyilkosság elkövetője. A sikátorban pisáló narkós meg éppen úton lehetett, hogy kiraboljon valakit.
Ahogy az erőszakos bűncselekmények száma jelentős csökkenésnek indult, a New York-iak nem győztek babérokat szórni az operába illő, brooklyni születésű polgármesterükre, és annak markáns arcélű, erős bostoni akcentussal beszélő rendőrfőkapitányára. Ám a két erős akaratú férfinak nem ment túl jól a dicsőségen való osztozás. Nem sokkal azután, hogy a New York-i bűnözés hátraarcának köszönhetően Bratton - és nem Giuliani - került a Time címlapjára, Brattont lemondásra kényszerítették. Mindössze huszonhét hónapig volt rendőrfőkapitány.
New York City vitathatatlanul újított a rendőrségi stratégiákon a 90-es években, a bűnözés visszaszorulásának évtizedében, és minden amerikai nagyváros közül itt történt a legjelentősebb csökkenés a bűnözés terén. 1990-ben 30,7 emberölés jutott 100 000 lakosra, 2000-ben már csak 8.4, ami 73,6 százalékos csökkenést jelent. Ám a tények figyelmes elemzése afelé mutat, hogy az innovatív rendőrségi stratégiáknak valószínűleg vajmi kevés közük volt ehhez a hatalmas zuhanáshoz.
Először is, New Yorkban már 1990-ben megkezdődött a bűnözés visszaszorulása. 1993 végére a tulajdon elleni bűncselekmények és az erőszakos bűncselekmények száma, beleértve az emberölést is, már közel 20 százalékot esett, Rudolph Giuliani viszont csak 1994 elején lett polgármester, és ekkor nevezte ki Brattont is. A bűnözési hullám már jócskán apadóban volt, mire ez a két férfi megjelent a színen. És még sokáig azután is húzódott vissza, hogy Brattont kipenderítették a hivatalából.
Másodszor, az újmódi rendőrségi stratégiák mellett a szerv egy sokkal jelentősebb változáson is keresztülment: toborzási őrület tombolt. 1991 és 2001 között a New York-i rendőrség 45 százalékkal nőtt, ami több mint az országos átlag háromszorosa. Mint már kifejtettük, a rendőrök számának növelése az új stratégiáktól függetlenül is kimutathatóan csökkenti a bűnözést. Óvatos becslés szerint a New York-i rendőrség ezen nagymértékű kibővítésétől a bűnözés 18 százalékos csökkenését lehetett várni az országos átlag fölött. Ha ezt a 18 százalékot kivonjuk a New York-i emberölések csökkenéséből, azaz nem számítjuk a toborzási láz hatását, New York már nem vezeti az országos vetélkedőt a maga 73,6 százalékos csökkenésével; egyenesen a középmezőnybe kerül. Az új rendőrök közül sokat egyébként David Dinkins vetetett fel, a polgármester, akit Giuliani legyőzött. Dinkins elkeseredetten igyekezett megszerezni a fegyelmet kedvelő polgárok szavazatait, hiszen mindvégig tudta, hogy ellenfele Giuliani lesz, az egykori szövetségi ügyész. (A két férfi négy évvel korábban is egymással versenyzett.) Így aztán akik szeretik Giuliani érdemének látni a bűnözés visszaszorulását, még mindig tehetik, hiszen az ő rendteremtő imázsa miatt vetetett fel Dinkins annyi rendőrt. Persze végeredményben a rendőrség létszámnövelése mindenkinek hasznára vált, de Giulianinak sokkal inkább, mint Dinkinsnek.
Az elméletet, miszerint a New York-i rendőrség stratégiája segített erőteljesen megfékezni a bűnözést, egy egyszerű és gyakran figyelmen kívül hagyott tény ássa alá: a bűnözés mindenhol csökkent a 90-es években, nem csak New Yorkban. New Yorkon kívül kevés más város próbált meg alkalmazni hasonló stratégiákat, és azok se ekkora buzgalommal. De még Los Angelesben, a gyatra rendőrségéről híres városban is nagyjából ugyanannyit esett a bűnözés, mint New Yorkban, ha nem számítjuk a New York-i rendőrség létszámnövekedésének a hatását.
Csak egy bugris vitatná, hogy észt vinni a rendőri munkába jó dolog. Bill Bratton mindenképpen elismerést érdemel azért, hogy életet lehelt a New York-i rendőrségbe. Ám ijesztően kevés jel mutat arra, hogy stratégiája az a bűn elleni csodaszer lett volna, aminek ő és a média beállították. A következő lépés, hogy továbbra is mérjük a rendőrségi reformok hatásait - például Los Angelesben, ahol maga Bratton lett 2002 vége felé a rendőrfőkapitány. Bár Bratton annak rendje-módja szerint bevezetett néhány reformot azok közül, amelyek New Yorkban nevet szereztek neki, bejelentette, hogy egy alapvető dolog található a fontossági listája élén: pénzt kell kerítenie, hogy új rendőrök ezreit vehesse fel. Vizsgáljunk meg egy másik elterjedt magyarázat-kettőst a bűn visszaszorulására:
Szigorúbb fegyvertartási törvények
Változások a crack és a többi drog piacán
Először lássuk a fegyvereket. A téma körüli viták ritkán mértéktartóak. A fegyverbarátok túl szigorúnak tartják a törvényeket; az ellenzők pont fordítva gondolják. Hogy láthatják intelligens emberek a világot ennyire másképpen? Égy, hogy a pisztoly egy bonyolult problémahalmazt vet fel, amely egyetlen tényező függvényében változik: kinek a kezében van történetesen a pisztoly.
Érdemes lehet egy lépést hátrálni és feltenni egy alapvető kérdést: mi a pisztoly valójában? Eszköz a gyilkolásra, persze, de ennél is fontosabb, hogy a pisztoly a természetes rend nagy felforgatója.
A pisztoly minden nézeteltérés kimenetelét összekuszálja. Tegyük fel, hogy egy kemény fiú és egy kevésbé kemény fiú összeszólalkozik egy ivóban, ami verekedéshez vezet. A kevésbé kemény fiú számára teljesen világos, hogy el fogják látni a baját, így miért is venné a fáradságot bunyózni? A helyzeten semmit sem változtatna. De ha a kevésbé kemény fiúnál történetesen van egy pisztoly, már jó eséllyel indul a győzelemért. Ebben a forgatókönyvben a pisztoly megléte több erőszakhoz vezethet.
Most a kemény és a kevésbé kemény fiúk helyett képzeljünk el egy gimis lányt, aki éjszaka sétálgat, és hirtelen megtámadja egy rabló. Mi történik, ha csak a rablónál van fegyver? Mi történik, ha csak a lánynál? És ha mindkettőnél? A fegyverek ellenzői azt mondanák, hogy a rabló kezébe sem szabadna fegyvernek kerülnie. A fegyverpártiak szerint azonban a gimis lányt is fel kéne fegyverezni, evvel felforgatva korunk természetes rendjét: ma a rossz fiúknál vannak a pisztolyok. (Ha a lánynak sikerül elijeszteni a rablót, akkor ebben az esetben a pisztoly megléte kevesebb erőszakhoz vezethet.) Egy kicsit is rátermett rablónál jó eséllyel lesz pisztoly, mert egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, ahol virágzik a lőfegyverek feketepiaca, bárki szerezhet magának pisztolyt.
Annyi lőfegyver van az Egyesült Államokban, hogy ha elkezdenénk minden felnőttnek osztani egyet, előbb fogynának el a felnőttek, mint a fegyverek. Az emberöléseknek csaknem kétharmadát lőfegyverrel követik el, és ez az arány messze meghaladja más iparilag fejlett országokét. Az emberölések száma is magasabb nálunk, mint ezen országokban. Következésképpen valószínűsíthető, hogy az emberölések száma részben azért ilyen magas, mert ennyire könnyű lőfegyverhez jutni. És csakugyan, a kutatások is ezt igazolják.
A fegyverekkel azonban nincs vége a történetnek. Svájcban minden felnőtt férfinak kiosztanak egy rohampuskát katonai szolgálatra, és engedélyt kapnak azt otthonukban tartani. Svájcban az egy főre jutó lőfegyverek száma magasabb, mint szinte bármely más országban, és mégis az egyik legbiztonságosabb hely a világon. Más szavakkal nem a pisztolyok okozzák a bűnözést. Továbbá az USA-ban bevett módszerek arra, hogy a tényleges bűnözők ne jussanak fegyverhez, a legjobb esetben is komolytalanok. És mivel a pisztoly - ellentétben egy zacskó kokainnal, egy autóval, vagy egy nadrággal - gyakorlatilag örökéletű, még ha el is zárjuk az új pisztolyok csapját, tengernyi régi marad közkézen.
Mindezt figyelembe véve vizsgáljunk meg néhány fegyvertartással kapcsolatos szabályozást a közelmúltból, és nézzük meg, milyen hatással lehettek a bűnözésre a 90-es években.
A leghíresebb fegyvertartási törvény a Brady-törvény, amely 1993-ban lépett életbe, és amelynek értelmében büntetlen előélet szükségeltetik a fegyvervásárláshoz, és akkor is csak egy várakozási idő elteltével történhet meg az átadás. Ez a megoldás talán tetszetősnek bizonyult a politikusok számára, de egy közgazdász számára tökéletesen értelmetlen. Hogy miért? Mert a törvényes piac szabályozása jó eséllyel kudarcot vall, ha ugyanarra a termékre amúgy létezik egy viruló feketepiac. Ilyen olcsó és könnyen beszerezhető fegyverek mellett a bűnözőt semmi sem ösztönzi arra, hogy kitöltsön egy lőfegyvert igénylő űrlapot a legközelebbi fegyverkereskedésben, aztán várjon egy hetet. A Brady-törvény ennek megfelelően gyakorlatilag semmit sem tudott csökkenteni a bűnözés szintjén. (Egy fegyencekkel végzett tanulmány kimutatta, hogy a Brady-törvény előtt is a bűnözőknek csupán egyötöde vásárolta fegyverét engedéllyel rendelkező kereskedőtől.)
A különböző helyi törvénykezések is csődöt mondtak. Washington D. C.-ben és Chicagóban egyaránt betiltották a pisztolyokat még jóval azelőtt, hogy a bűnözés csökkenni kezdett volna a 90-es években, és ez a két város mégis inkább sereghajtó, mint éllovas volt az országos bűnvisszaszorítási versenyben.
Az egyik, mérsékelt sikereket hozó elrettentés a börtönbüntetés idejének szigorú meghosszabbítása volt illegális fegyvertartás esetén. Ám még itt is jócskán van hova fejlődni. Nem mintha erre nagy esély lenne, de ha mindenkire, aki engedély nélkül fegyvert visel, halálbüntetést szabnának ki, és ezt ténylegesen végre is hajtanák, a lőfegyverrel elkövetett bűntények száma minden bizonnyal óriásit zuhanna.
A 90-es évek bűnüldözésének - és az esti híradónak - másik nélkülözhetetlen témája a fegyverfelvásárlás volt. Bizonyára rémlik a kép: fegyverek fenyegetően csillogó halmát veszi körül a polgármester, a rendőrkapitány, és a sok helyi aktivista. Szép fényképtémát kínált, de nagyjából ennyit is ért a fegyverfelvásárlás. A beszolgáltatott fegyverek többnyire örökölt darabok vagy lomok. Az eladót megillető térítés - általában 50 vagy 100 dollár, de egy kaliforniai felvásárlás során három óra díjtalan pszichoterápiát kínáltak - nem ösztönöz kellőképpen senkit, akinek tervei vannak a fegyverével. És a letett fegyverek száma még az időközben piacra dobott új fegyverek számát sem közelíti meg. Ha figyelembe vesszük az Egyesült Államokban található pisztolyok és az éves emberölések számát, annak a valószínűsége, hogy egy adott fegyverrel gyilkoltak az adott évben, 1 a 10 000-hez. Egy felvásárlási program során tipikusan ezernél kevesebb fegyvert szolgáltatnak be - azaz egy felvásárlás egytizeddel csökkenti az emberölések számának várható értékét. Ami édeskevés ahhoz, hogy egy hangyányi szerepet is játsszon a bűn visszaszorításában.
Aztán ott van az ellenvélemény - miszerint több fegyverre van szükség az utcákon, de a megfelelő emberek kezében (mint például a fent említett gimis kislányéban, és nem a támadójáéban). Ifj. John R. Lott közgazdász ennek a gondolatnak a legfőbb szószólója. Névjegyét a Több fegyver, kevesebb bűn című könyvével tette le, amelyben azt fejtegeti, hogy az erőszakos bűncselekmények száma csökkent azokban a térségekben, ahol a törvénytisztelő állampolgároknak engedélyük volt a rejtett fegyverviselésre. Elmélete meglepő lehet, de van benne logika. Ha egy bűnöző úgy gondolja, hogy kiszemelt áldozatánál fegyver lehet, ez elrettentheti a bűn elkövetésétől. A fegyverek ellenzői Lottot fegyverpárti ideológusnak tartják, és ő lett a pisztolyok körüli vita villámhárítója. Tovább rontva a helyzetén Mary Rosh álnéven védte saját elméletét internetes vitafórumokon. Rosh, Lott egy régi tanítványának állítva be magát, dicsérte volt tanára intellektusát, pártatlanságát, karizmáját. „Igazság szerint nála jobb tanárom soha nem volt”, írta. „Az osztályban meg nem mondta volna az ember, hogy ‘jobbos’ ideológus. Voltunk páran a hallgatók között, akik megpróbáltak minden tárgyat felvenni, amit tanított. Végül Lott volt kénytelen szólni nekünk, hogy jobban tennénk, ha más tanárok óráira is járnánk, mert úgy többféle oktatási módszerrel is megismerkedünk.”
Aztán ott volt az a kellemetlen állítás, miszerint Lott a felmérések adatainak egy részét maga ötölte ki, így támasztva alá a több fegyver/kevesebb bűn elméletét. Függetlenül attól, hogy az adatok hamisítottak-e vagy sem, Lott kétségtelenül érdekfeszítő hipotézise nem igazolható. Amikor más kutatók próbáltak ugyanerre az eredményre jutni, azt tapasztalták, hogy a fegyverviselést engedélyező törvények egész egyszerűen nem csökkentik a bűncselekmények számát.
Nézzük a soron következő magyarázatot a bűn visszaszorulására: a crack buborék kipukkanása. A crack kokain olyan hatalmas, olyan addiktív drognak bizonyult, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra egy mérhetetlenül jövedelmező piac született. Igaz, csak a bandák vezérei gazdagodtak meg. De ettől csak még elszántabban akartak az utcai nepperek előrejutni a rangsorban. Sokan készek voltak ezért megölni a vetélytársukat is, akár ugyanabba a bandába tartozott, akár egy másikba. Tűzharcok döntöttek értékes, árusításra alkalmas utcasarkok sorsáról. A crack okozta gyilkosságokban jellemzően az egyik nepper lőtte le a másikat (vagy kettőt vagy hármat), és a köztézissel ellentétben nem egy kiguvadt szemű narkomán lőtt le egy szatócsot pár dollárért. Mindez az erőszakos bűncselekmények számának óriási megnövekedéséhez vezetett. Egy tanulmány kimutatta, hogy az 1988-ban New York Cityben elkövetett emberöléseknek több mint 25 százalékában szerepet játszott a crack.
A crackkel kapcsolatos erőszak nagyjából 1991-ben kezdett csillapodni. Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy maga a crack szűnt meg. Pedig nem. A crack-szívás még napjainkban is sokkal népszerűbb, mint sokan hiszik. Az Egyesült Államokban a letartóztatások 5 százalékában még mindig szerepet játszik a kokain (szemben a 6 százalékkal, a kokain fénykorában), és a crackélvezők se látogatják annyival ritkábban a sürgősségi osztályokat.
Ami megszűnt, az a crack árusításából származó óriási nyereség. A kokain ára évek óta esett, és a crack népszerűségével csak még olcsóbb lett. A kereskedők elkezdtek egymás alá menni az árban; a nyereség elillant. A crack buborék kipukkadásának olyan megrázó hatása volt, mint később a Nasdaq-buboréknak. (Legyenek az első generációs crackkereskedők mondjuk a Microsoft mágnásai, a második generáció meg a Kutyuli.com.) Amikor a veterán crack kereskedőket megölték vagy börtönre ítélték, az ifjabbak úgy döntöttek, hogy a lecsökkent nyereség már nem ellensúlyozza a kockázatot. A torna elvesztette vonzerejét. Már nem érte meg gyilkolni a crack terepért, meghalni érte meg pláne.
Így aztán az erőszak alábbhagyott. 1991 és 2001 között a fiatal fekete férfiak körében - akik túlreprezentáltak voltak a crackkereskedők között - elkövetett emberölések száma 48 százalékot esett, míg ugyanez a csökkenés az idősebb fekete és fehér férfiak körében csak 30 százalék. (Egy további apróság is hozzájárult az emberölések számának csökkenéséhez, nevezetesen, hogy pár nepper rákapott az ellenség fenékbe lövésére a meggyilkolásuk helyett; a sértés ezen erőszakos módját megalázóbbnak találták, mint a gyilkosságot, és nyilvánvalóan enyhébb büntetés is járt érte.) Mindezt egybevetve, a crack-krach a 90-es években a bűnözés visszaszorulásának durván 15 százalékát magyarázta. Kétségtelenül még mindig jelentős tényező volt, bár meg kell jegyeznünk, hogy a crack a bűncselekmények elszaporodásának több mint 15 százalékát okozta a 80-as években. Más szóval a crack nettó hatása a mai napig jelen van az erőszakos bűncselekmények formájában, és akkor még nem is szóltunk a nyomorúságról. ami a drogfogyasztással együtt jár.
A bűnözés visszaszorulására adott magyarázatok közül a két utolsó egy-egy demográfiai trendre épít. Az egyik gyakran került említésre a médiában: a népesség öregedése.
Amíg a bűnözés rohamosan csökkenni nem kezdett, senki nem is említette ezt az elméletet. Ami azt illeti, a kriminológusok „vérfürdő” iskolája épp egy ellentétes elméletet hirdetett fennhangon - miszerint a tizenévesek arányának megnövekedése az össznépességhez képest a csúcsragadozók olyan bőségét hozza magával, ami két vállra fekteti az országot. „Épphogy a látóhatáron túl egy felhő lapul, amit a szelek nemsokára a fejünk fölé sodornak”, írta James Q. Wilson 1995-ben. „Népességünk ismét megfiatalodik. Álljanak készen.”
Ám egészében véve a tizenévesek aránya nem nőtt számottevően. Wilson, James Alan Fox, és a többi kriminológus csúnyán félreértelmezték a demográfiai adatokat. A 90-es években éppen hogy az idősek száma növekedett. Jóllehet ez ijesztő hír lehetett az egészségügy és a társadalombiztosítás számára, az átlag amerikainak vajmi kevés félnivalója volt az élemedettek duzzadó bandájától. Nyilván nem okoz meglepetést, hogy az idősek nemigen hajlanak a bűnelkövetésre; egy átlagos hatvanöt évest körülbelül egy ötvened akkora eséllyel tartóztatnak le, mint egy átlagos tizenévest. Ezért is olyan kecsegtetően elvágólagos ez a népességöregedési elmélet a bűnözés visszaszorulására. Mivel a korral mindenki lenyugszik, az idősebb lakosság nyilván kevesebb bűncselekményt követ el. De ha alaposabban szemügyre vesszük az adatokat, kiderül, hogy Amerika lisztes őszes halántéka egy jottányit sem járult hozza a bűnözés csökkenéséhez a 90-es években. A demográfiai változás túl lassú és rafinált folyamat - az ember nem lép elő pár év leforgása alatt tizenéves huligánból nyugalmazott állampolgárrá - ahhoz, hogy akár csak részben magyarázatot adjon arra a hirtelenségre, amivel a bűnözés visszaesett.
Volt ugyanakkor egy másik, előre nem látott és hosszan kihordott demográfiai változás, ami drasztikusan csökkentette a 90-es években elkövetett bűncselekmények számát.
Jusson eszünkbe egy pillanatra az 1966-os Románia. Nicolae Ceausescu hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül betiltotta az abortuszt. Az abortusztilalmat követően született gyerekek sokkal nagyobb eséllyel lettek bűnözők, mint azok a gyerekek, akik előtte jöttek a világra. Hogy miért? Más kelet-európai és skandináv országokban folytatott tanulmányok a 30-as és a 60-as évek között hasonló összefüggéseket fednek fel. A legtöbb esetben az abortusz nem volt egy az egyben tiltva, de a nőknek bírói engedélyért kellett folyamodniuk, hogy kérhessék az elvégzését. A kutatók kimutatták, hogy azokban az esetekben, amikor megtagadták az abortuszt, az anya gyakran ellenérzéssel viseltetett a gyerek iránt, és így nem biztosított számára jó otthont. A kutatók arra jutottak, hogy ezekből a gyerekekből is nagyobb eséllyel lettek bűnözők, és ez az eredmény akkor sem változott, ha figyelembe vették az anya jövedelmét, korát, végzettségét és egészségét is.
Ugyanakkor az Egyesült Államokban másképp alakult az abortusz története, mint Európában. Nemzetünk történetének hajnalán az abortuszt engedélyezték a „rugdosás” előtt, azaz mielőtt a magzat első mozdulásai érezhetővé váltak, ami általában a terhesség tizenhatodiktizennyolcadik hetére esik. 1828-ban New York állam elsőként korlátozta az abortuszt; 1900-ra az egész országban törvényellenessé vált. A huszadik században az abortusz gyakran veszélyekkel járt, és általában sokba is került. Következésképpen kevesebb szegény nő folyamodott abortuszhoz. A születésszabályozás opciója is kevésbé volt nyitva számukra. Ennek megfelelően viszont sokkal több gyereket szültek.
Az 1960-as évek végén több állam is engedélyezte az abortuszt rendkívüli esetekben: nemi erőszak, vérfertőzés, vagy az anya veszélyeztetettsége. 1970-re öt államban teljesen legálissá és sokak által hozzáférhetővé tették a művi vetélést: New York, Kalifornia. Washington, Alaszka és Hawaii. 1973. január 22-én az abortusz legalizálása egy csapásra az egész országra kiterjedt a Legfelsőbb Bíróság döntésének köszönhetően a Roe kontra Wade ügyben.
A Harry Blackmun bíró által megfogalmazott többségi vélemény kimondottan a várandós nő szorult helyzetét emelte ki:
A kár, amit a terhes nő elszenvedne, ha az állam teljes mértékben megfosztaná ennek a választásnak a lehetőségétől, nyilvánvaló. Az anyaság, vagy az újabb gyermek gyötrelmes életet és jövőt kényszeríthet a nőre. Bármikor elszenvedhet pszichológiai károsodást. A gyermekgondozás túl nagy terhet róhat a nő szellemi és lelki épségére. Adott továbbá a minden érintett által elszenvedett gyötrelem, ami egy nem kívánt gyermekkel jár, és adott a kérdés, hogy vajon jó-e olyan családba gyereket szülni, ahol eleve - pszichológiai vagy egyéb okokból kifolyólag - nem képesek gondját viselni.
A Legfelsőbb Bíróság hangot adott annak, amit a román, skandináv és más országbeli anyák már régóta tudtak: ha egy nő nem akar gyereket, annak általában nyomós oka van. Talán nincs férjnél, vagy rossz házasságban él. Talán túl szegénynek tartja magát ahhoz, hogy gyereket vállaljon. Talán túl labilisnak vagy boldogtalannak tartja saját életét, vagy talán úgy véli, hogy az alkoholizálása vagy kábítószerezése károsítani fogja a baba egészségét. Talán úgy gondolja, hogy túl fiatal, és még nem tanult eleget. Talán nagyon is szeretne gyereket, csak éppen egypár év múlva, nem most. Száz oka lehet, amiért úgy érezheti, hogy nem tud olyan otthont biztosítani, ami elősegíti egy egészséges és a társadalom számára hasznos gyerek felnevelését.
A Roe kontra Wade ügyet követő évben 750 000 nő végeztetett abortuszt az Egyesült Államokban (így minden 4 újszülöttre jutott egy abortusz). 1980-ra az abortuszok száma elérte az 1,6 milliót (minden 2,25 újszülöttre jutott egy), és aztán megállt ezen a szinten. Egy 225 milliós országban évi 1,6 millió abortusz-minden 140. amerikaira jut egy - talán nem tűnt olyan vészesnek. A Nicolae Ceausescu halálát követő évben, amikor az abortusz ismét törvényes lett Romániában, minden huszonkét románra jutott egy abortusz. De akkor is: évi 1,6 millió teherbe esett amerikai nő egyszer csak úgy döntött, hogy nem tartja meg a gyerekét.
A Roe kontra Wade előtt elsősorban a közép- és felső osztálybeli családok lányai voltak abban a helyzetben, hogy megszervezzenek és megfizessenek egy biztonságos, törvénytelen abortuszt. Immár egy akár 500 dollárért végzett illegális beavatkozás helyett minden nő folyamodhatott a gyakran 100 dollárnál is olcsóbb abortuszért.
Mifélék voltak azok a nők, akik leginkább hasznot húztak a Roe kontra Wade-ből? Nagyon gyakran férjezetlenek, vagy tizenévesek, vagy szegények, olykor mindhárom egyszerre. Milyen jövő várt volna a gyermekükre? Egy tanulmány kimutatta, hogy a törvényes abortusz első évei alatt meg nem született gyerekek jellemzően az átlagnál 50 százalékkal nagyobb eséllyel éltek volna szegénységben; amellett az átlagnál 60 százalékkal nagyobb eséllyel nevelte volna őket egyedülálló szülő. Ez a két tényező - gyerekkori szegénység és csonka család - a legmegbízhatóbb előjele annak, hogy a gyerek a bűn útjára fog lépni. Ha egy gyerek csonka családban nő fel, nagyjából megkétszereződik a hajlandósága arra, hogy bűncselekményt kövessen el. Ha tizenéves anyja van, akkor szintúgy. Egy másik tanulmány szerint a bűnözéshez vezető tényezők közül a legerőteljesebb az anya alacsony iskolázottsága.
Más szóval ugyanazok a tényezők, amelyek amerikai nők millióit vették rá az abortuszra, azt is valószínűsítették, hogy a gyermekeik, amennyiben megszületnek, boldogtalan életet élnek majd, és akár bűnözőkké is válhatnak.
Az abortusz legalizálása az Egyesült Államokban kétségtelenül rengeteg következménnyel járt. Lezuhant a csecsemőgyilkosságok száma. A kényszerpályás házasságoké és az örökbe adott gyerekeké ugyancsak. (Ez utóbbi a külföldi gyerekek örökbefogadásának felvirágzásához vezetett.) A fogamzások száma 30 százalékkal emelkedett, ugyanakkor a születések száma 6 százalékkal csökkent, azt sejtetve, hogy sok nő az abortuszt születésszabályozás gyanánt vette igénybe, ami durva és otromba módja a védekezésnek.
Ám a törvényes abortusz talán legmegdöbbentőbb hatása, mely évekig várt, hogy kifejtse erejét, a bűnözésre gyakorolt hatás volt. Az 1990-es évek elején, éppen amikor a Roe kontra Wade után született gyerekek első hadoszlopa tinédzser évei végét ostromolta - a fiatalemberek ebben a korban érik el bűnözői fénykorukat a bűncselekmények száma esni kezdett. Természetesen ebből a hadoszlopból pont azok a gyerekek hiányoztak, akik a legnagyobb eséllyel váltak volna bűnözőkké. És mialatt nagykorúvá vált egy egész nemzedék, amelynek soraiból hiányoztak azok a gyerekek, akiket az anyjuk annak idején nem akart megszülni, a bűnözés egyre csak csökkent. A törvényes abortusz csökkentette a nem kívánt gyerekek számát; a nem kívánt gyerekek sok bűncselekményt eredményeznek; következésképpen a törvényes abortusz csökkentette a bűncselekmények számát.
Ez az elmélet nyilván sokféle reakciót válthat ki, a hitetlenkedéstől a megbotránkozásig, és sokféle ellenvetési is, a közhelyestől az erkölcsi alapokon nyugvóig. Az első ellenvetés jó eséllyel a legkézenfekvőbb: igaz-e az elmélet? Az abortusz és a bűnözés között talán csak korreláció van, nem okozati összefüggés.
Talán kellemesebb elhinni azt, amit a lapok írnak, miszerint a bűnözés visszaesése a zseniális rendőrségnek, a ravasz fegyvertartási szabályozásnak és a szárnyaló gazdaságnak köszönhető. Törzsfejlődésünk során arra alakult ki hajlamunk, hogy az okságot valami kézzelfogható, érezhető dologban keressük, ne egy távoli, nehezen felfogható jelenségben. Elsősorban a rövid távú okozatokban hiszünk: egy kígyó megmarja a barátunkat, ő fájdalmasan felüvölt, majd meghal. Levonjuk a következtetést, hogy a kígyóharapás végzett vele. Legtöbbször helyes az efféle gondolkodás. De ok-okozati kérdésekben az ilyen józan paraszti okoskodás gyakran csapdát rejt. Megmosolyogjuk az ősi kultúrákat, amelyek téves okságokat dédelgettek - például a harcosokat, akik úgy vélték, hogy egy szűz megerőszakolása fogja őket győzelemre vinni a harctéren. Ám mi magunk is dédelgetünk hamis okságokat, többnyire valami szakértő buzdítására, aki olyan igazságot hirdet, amelyhez jól felfogott érdeke fűződik.
Nos, miképpen dönthetnénk el, hogy az abortusz-bűnözés összefüggés ok-okozati-e, vagy egyszerűen csak korreláció?
Az egyik módja annak, hogy megvizsgáljuk az abortusz hatását a bűnözésre, ha ránézünk a bűnözési statisztikákra abban az öt államban, ahol az abortuszt már azelőtt legalizálták, hogy a Legfelsőbb Bíróság kiterjesztette volna az abortusz jogát az ország többi részére. New Yorkban, Kaliforniában, Washingtonban, Alaszkában és Hawaiion a nők már legalább két évvel a Roe kontra Wade előtt folyamodhattak törvényesen abortuszhoz. És csakugyan, a korábban legalizáló államokban a bűnözés hamarabb kezdett visszaesni, mint a többi negyvenöt államban és Washington D. C.-ben. 1988 és 1994 között ebben az öt államban a többi államhoz képest 13 százalékkal csökkent az erőszakos bűncselekmények száma: 1994 és 1997 között a gyilkosságok száma ezekben az államokban 23 százalékkal többet esett, mint a többiben.
De mi van akkor, ha a korábban legalizáló államoknak egyszerűen mázlijuk volt? Mi mást kereshetnénk az adatokban, ami alátámasztaná az összefüggést az abortusz és a bűnözés között?
Érdekes tényező lehet az egyes államok abortusz- és bűnözési statisztikája közötti korreláció. És láss csodát, azokban az államokban csökkent a leginkább a bűnözés a 90-es években, ahol a 70-es években a legtöbb abortuszt végezték, míg a kevés művi vetélést végző államokban kisebb mértékű volt a bűnözés csökkenése. (Ez a korreláció akkor is kimutatható, ha számos más tényezőt is figyelembe veszünk, ami a bűnözésre befolyással van: az állam bebörtönzési statisztikái, a rendőrség létszáma, valamint a gazdasági helyzet.) 1985 óta a sok abortuszt végző államokban durván 30 százalékkal csökkent a bűnözés a kevés abortuszt végző államokhoz képest. (New York Cityben sok abortuszt végeztek és egy olyan államban fekszik, ahol korábban legalizálták az abortuszt. Ez a két tény tovább gyengíti azon állítást, hogy az innovatív rendőrségi stratégiák vezettek a bűnözés visszaszorulásához.) Továbbá semmiféle összefüggés nincs az egy adott államban végzett abortuszok száma és az 1980-as évek előtti bűnözési statisztikái között - ez az az időszak, amikor a törvényes abortusz által érintett első hadoszlop tagjai bűnözői fénykorukba léptek ami szintén arra utal, hogy valóban a Roe kontra Wade ügy billentette át a bűnözés mérlegét.
Vannak további pozitív és negatív korrelációk, amelyek alátámasztják az abortusz-bűnözés kapcsolatot. Azokban az államokban, ahol magas volt az abortuszok száma, a bűnözés csökkenése a Roe után születettek körében ment végbe, nem az idősebb bűnözők között. Azóta ausztrál és kanadai tanulmányok is hasonló összefüggéseket fedtek fel a törvényes abortusz és a bűnözés között. És a Roe utáni nemzedékből nemcsak bűnöző fiatalemberek ezrei hiányoztak, hanem egyedülálló leányanyák ezrei is, hiszen az elvetetett kislányok közül sokan nyilván saját anyjuk nyomdokaiba léptek volna.
Mondanom sem kell, sokkoló a felismerés, hogy az amerikai történelem során az abortusz volt a leghatásosabb bűnmegelőző eszköz. Már nem is annyira darwini, mint swifti a jelenség; az embernek eszébe jut a G. K. Chestertonnak tulajdonított réges-régi aforizma: ha nincs elég kalap, nem az a megoldás, hogy lenyisszantunk pár fejet. A közgazdász nyelvén szólva az abortusz legalizálásának a bűnözés visszaesése volt a „nem várt haszna”. De nem kell erkölcsi vagy vallási alapon ellenezni az abortuszt ahhoz, hogy az embert megrázza a tudat: az egyéni bánat a közjavát szolgálja.
Sőt, sokan vannak, akik szerint maga az abortusz is erőszakos bűncselekmény. Egy jogtudós egyszer azt állította, hogy a törvényes abortusz rosszabb mind a rabszolgatartásnál (hiszen mindenképpen halállal végződik), mind a holokausztnál (hiszen a Roe-t követő abortuszok száma az Egyesült Államokban, mely 2004-ben közel harminchétmillióra rúg, meghaladja a hatmillió megölt európai zsidó számát). Akár szenvedélyesen vélekedik az ember az abortuszról, akár nem, a téma mindig rendkívül kényes marad. Anthony V. Bouzának, aki korábban Bronxban és Minneapolisban volt rendőrségi főtisztviselő, erre 1994-ben kellett rájönnie, amikor indult a minnesotai kormányzói választáson. Bouza pár évvel korábban írt egy könyvet, amelyben az abortuszt a „hazánkban a 60-as évek óta egyetlen hatásosan alkalmazott bűnmegelőzési eszköznek” nevezte. Amikor Bouza véleményét közvetlenül a választás előtt megszellőztették, hirtelen nagyot zuhant a népszerűsége. Majd elvesztette a választást.
Bárhogy is érezzen az ember az abortusszal kapcsolatban, egy kérdés alighanem felmerül benne: hogyan alakul a több abortusz és a kevesebb bűnözés mérlege? Lehet egyáltalán számszerűsíteni egy ilyen bonyolult tranzakciót?
Történetesen a közgazdászoknak van egy ilyen furcsa szokásuk, hogy bonyolult tranzakciókat számszerűsítenek. Például vannak, akik azon fáradoznak, hogy az északi foltos baglyot megmentsék a kipusztulástól. Egy gazdasági tanulmány kimutatta, hogy kb. ötezer bagoly védelmének a haszonáldozati költsége - azaz a bevétel, amiről a faipar és a többi iparág lemond - 46 milliárd dollárra, azaz baglyonként bő 9 millióra rúgna. 1989-ben, az Exxon Valdez-olajszennyezés után egy másik tanulmány megbecsülte, mennyit lenne hajlandó egy átlagos amerikai háztartás fizetni, ha avval elkerülhető lenne egy újabb hasonló katasztrófa: 31 dollárt. Egy közgazdász még egy adott testrészt is be tud árazni. Íme a táblázat, amelyből kiderül, hogy Connecticut állam mennyi kártérítést fizet munkahelyi balesetekért.
Elvesztett vagy megsérült testrész Kártérítésként fizetett munkahetek száma
Elvesztett vagy megsérült testrész Kártérítésként fizetett munkahetek száma
|
Hasnyálmirigy |
416 |
|
Szív |
520 |
|
Emlő |
35 |
|
Petefészek |
35 |
|
Here |
35 |
|
Hímvessző |
35-104 |
|
Hüvely |
35-104 |
Csak a vita kedvéért tegyünk fel egy gyalázatos kérdést: mi egy magzat és egy újszülött egymáshoz viszonyított értéke? Ha salamoni döntést kell hoznunk, és fel kell áldoznunk egy újszülöttet meghatározatlan számú magzatért, mekkora legyen ez a szám? Pusztán gondolatkísérletről van szó - nyilván nincs helyes válasz -, de talán segít rávilágítani az abortusznak a bűnözésre tett hatására.
Egy olyan ember számára aki teljes mértékben elkötelezett a magzatvédő vagy a döntés jogát védő álláspont mellett, egyszerű a számtan. Az egyik, úgy vélve, hogy az élet a fogantatás pillanatában kezdődik, alighanem egyenlőségjelet tenne az újszülött és a magzat élete közé. A másik, úgy vélve, hogy a nő joga az abortuszhoz minden más érvet felülír, valószínűleg amellett szállna síkra, hogy nincs annyi magzat, amennyi egyenértékű lenne akár egyetlen újszülöttel.
De vegyünk egy harmadik típusú embert. (Ha az olvasó magát az első két típus valamelyikével azonosítja, bántónak találhatja a soron következő számtanpéldát, és talán jobb, ha átugorja ezt és a következő bekezdést.) Ez a harmadik nem hiszi, hogy egy magzat egy az egyben annyit ér, mint egy újszülött, de azt sem gondolja, hogy a magzatnak ne lenne relatív értéke. Csak a példa kedvéért tegyük fel, kénytelen ezt a relatív értéket meghatározni, és arra jut, hogy egy újszülött 100 magzattal egyenértékű.
Az Egyesült Államokban évente mintegy 1,5 millió abortuszt végeznek. Egy olyan ember számára, aki szerint 1 újszülött 100 magzatot ér. ez az 1,5 millió abortusz - ha az 1,5 milliót osztjuk százzal - 15 000 elvesztett emberi életnek felel meg. Tizenötezer emberi élet: történetesen nagyjából ennyien válnak minden évben emberölés áldozatává az Egyesült Államokban. És messze meghaladja a törvényes abortusznak köszönhetően elkerült emberölések számát. Tehát még egy olyan ember számára is, aki szerint a magzat csak egyszázadnyi embert ér, több abortusszal csökkenteni a bűnözést minden gazdasági számítás szerint rettenetesen nem hatékony.
Az abortusz és a bűnözés közötti összefüggés azért elárul valamit: ha a kormány lehetővé teszi egy nő számára a döntést magzata sorsáról, a nő általában helyesen méri fel, hogy jó nevelést tud-e biztosítani gyermeke számára. Ha úgy ítéli meg, hogy nem, akkor többnyire az abortuszhoz folyamodik.
De ha egyszer úgy dönt, hogy megszüli a babát, felmerül egy halasztást nem tűrő kérdés: mitévő legyen, miután gyermeke megszületett?