13.

Tina egy támlátlan széken ücsörgött az adománybolt pultja mögött, amikor Graham belépett. Egy szélroham befújt néhány száraz, megbarnult levelet a boltba, és kis híján letépte az ajtót a zsanérjairól. A késő szeptemberi idő kimondottan hideg volt, és Tina megborzongott.

– Jó reggelt, Graham! Hogy vagy?

A férfi a szokásos szombati csevejre ugrott be, mielőtt kinyitotta volna az üzletét. A kezét dörgölte, és rálehelt.

– Jó reggelt, aranyom. A mindenségit, de csípős szél fúj! – Puszit nyomott az asszony arcára, aztán szemügyre vette jócskán megnőtt pocakját. – Nézzenek oda!

Tina felállt a székről, és sóhajtott.

– Már csak három hónap. Alig várom.

– És mi a helyzet odahaza? – kérdezte a férfi óvatosan.

– Graham, kérlek, ne aggódj! Megmondtam neked, hogy minden rendben van.

– Fáradtnak tűnsz.

– Azért, mert hat hónapos terhes vagyok. Képzeld, milyen fáradt lennék, ha Rick nem engedte volna meg, hogy otthagyjam az állásomat. Igazán a gondomat viseli, tényleg.

– És továbbra sem iszik?

A nő elfoglalta magát a teafőzéssel.

– Tina?

– Hát, azt hiszem, időnként megiszik egy-egy pohárkával, tudod, elmegy a kocsmába a kollégáival, de ezt igazán nem lehet felróni neki. Csak heti egyszer jár el a srácokkal, péntek esténként, és szerintem ennyi még belefér. Elvégre keményen megdolgozik érte. Egyáltalán nem olyan a helyzet, mint azelőtt.

– Te most engem próbálsz meggyőzni, vagy saját magadat?

– Ugyanolyan vészmadár vagy, mint Linda. Bízom benne, és csak ez számít.

Graham megenyhült.

– Jól van na, sajnálom. – A pulton heverő borítékra mutatott. – Ez kitől van? Réginek tűnik.

Tina ösztönösen felkapta a levelet, és a mellkasához szorította. Maud Cutleren kívül senkinek sem szólt Billy leveléről, és továbbra sem akarta nagy dobra verni a dolgot. Nem tudta megmagyarázni, miért, de egyedül akart foglalkozni az üggyel. Hosszasan törte a fejét, folytassa-e a kutatást. Lehet, hogy Chrissie és Billy is talált magának másik párt, és azóta mindketten boldog házasságban élnek, családot alapítottak, így ez a levél csak feltépné a régi sebeiket. Vagy talán meghalt egyikük, netán mindkettőjük, és végképp semmi jó nem sülne ki abból, ha Tina a múltjukat bolygatná.

– Semmi. Legalábbis neked semmi közöd hozzá.

Graham láthatóan megbántódott.

– Elnézést.

A nő azonnal megbánta éles hangnemét. Graham csak beszélgetni akart.

– Nem, én kérek elnézést, Graham. Nem lett volna szabad így rád ripakodnom. Igaz barát vagy, tényleg, de velem minden rendben, komolyan. Na, igyuk meg szépen a teánkat, és beszélgessünk végre valami másról, ne rólam, jó?

Egy októberi, szeles péntek délutánon Tina végre megállt a Gillbent út sorházainak egyike előtt. Billy levele a zsebében lapult. Fenntartásai ellenére úgy érezte, muszáj megtudnia, mi történt a fiatal szerelmesekkel. Ahogy bekopogtatott az ajtón, észrevette, hogy a kék festék mállik, a kopogtatót pedig nagyon ritkán használhatták, mert alig bírta megmozdítani. Nyilván nem járt erre sok látogató. Megint kopogtatott, és már épp feladta volna, amikor zajt hallott odabentről.

– Ki az? – kérdezte egy idős hang.

– Ö… a nevem Tina Craig. Keresek valakit, aki régen itt lakott. – Leguggolt a levélnyíláshoz, és kinyitotta az ujjával, hogy jobban hallják bent. – Billynek hívták. Nem ismerte?

Hosszú csend következett, és Tina nem igazán tudta, most mit csináljon. Aztán meghallotta, hogy elhúzódik a retesz, az ajtó résnyire nyílt, és az asszony egy nyolcvanas évei derekán járó férfit pillantott meg. Mély ráncok borították az arcát, és bár még megvolt a haja, hófehérre őszült. Orra borvirágos volt, fogsorát és ujjait pedig erősen megsárgította a nikotin.

Tina felegyenesedett.

– Ó, üdv. Mint mondtam, egy Billy nevű férfit keresek. Azt hiszem, sok évvel ezelőtt itt élt, és arra lennék kíváncsi, nem ismerte-e véletlenül.

Az öregember feljebb tolta az orrán vastag lencséjű szemüvegét.

– Sose hallottam róla. – Érdes, de határozott volt a hangja, és becsapta az ajtót Tina orra előtt, és a nőnek fogalma sem volt, most mi legyen. Szorosan összehúzta a kabátját gömbölyödő pocakján, hogy megóvja a hidegtől, és sajgó hátát masszírozta. Egyszeriben nagyon ostobán érezte magát, ahogy itt álldogál egy vadidegen háza előtt.

Körülnézett, és észrevett egy idős asszonyt, aki lassan közeledett az utcán, skót kockás, gurulós bevásárlótáskát tolva maga előtt. Tinára meredt, és próbált gyorsítani, ám vén csontjai nem bírták a sebességet, így felemelte a kezét, és jelezte a nőnek, hogy várja meg. Mire odaért hozzá, láthatóan teljesen kifulladt.

– Segít… segít… segíthetek? – lihegte.

Tina a kék bejárati ajtóra intett.

– Ön itt lakik?

– Úgy bizony. Itt élek 1923 óta. Ötven éve.

A nő meghökkent.

– Ó, a férje van odabent?

Az idős asszony bedugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót.

– Henry, megjöttem. – Tinához fordult. – Igen, ő a férjem. Nos, mit tehetek önért?

– Semmit, köszönöm, a férje már válaszolt a kérdésemre. Kerestem valakit, akiről úgy tudtam, hogy régen itt élt, de ha ön ötven éve itt lakik, akkor nyilván rossz címen járok.

Az öregasszony szeme könnybe lábadt a hidegtől, és zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje.

– Kit keres?

– Hát, mint mondtam, a férje már közölte, hogy nem ismeri…

– Hogy hívják az illetőt? – makacskodott a néni.

Tina elszánt inkvizítora szemébe nézett.

– Hát, csak azt tudom, hogy a keresztneve… Billy.

Az öregasszony pergamenszerű keze görcsösen megszorította a bevásárlótáska fogantyúját. Elfehéredett a kézfeje, kék erei kidagadtak. Lassan elengedte a fogantyút fél kezével, amit Tinának nyújtott.

– Alice Striling vagyok. Nagyon örvendek.

Tina a konyhaasztalnál ült, Alice-szel szemben, kezében egy csésze gőzölgő, erős teával. Henry egy fotelban ücsörgött a kályha előtt, és szórakozottan bámult ki az ablakon.

– Ő soha nem fogadta el Billyt – kezdte Alice, és a férje felé biccentett.

– Nem volt a fiam. – Henry hangja meglepően erős volt ahhoz képest, hogy a férfi milyen gyengének tűnt.

– Hallgass, Henry! – förmedt rá Alice. Tinához fordult. – Tíz hónapos korában fogadtuk örökbe Billyt. Meghaltak a szülei, és egy árvaházban élt. Tisztességesen gondoskodtak róla, de rendes otthonra volt szüksége, tudja, anyára és apára. Mi épp akkor veszítettük el a kisbabánkat, Edwardot, és a gyász… – Nagyot nyelt, igyekezett nyugodt hangnemet erőltetni magára. – A gyász szinte elviselhetetlen volt, de aztán a kis Billy belépett az életünkbe, és…

– A fiunk helyébe lépett – szólt közbe Henry. – Miután Billy hozzánk került, Alice többé még csak nem is gondolt Edwardra.

– Mosd ki a szádat, te harapós, vén bolond! – Alice Tinára nézett. – Ne is törődjön vele.

Tina kezdte kínosan érezni magát. Benyúlt a zsebébe, és elővette Billy levelét. Odaadta Alice-nek, aki óvatosan kivette a borítékból, és nekilátott elolvasni. Tina figyelte közben, és észrevette, hogy megváltozik a légzése, egyre gyorsabban kapkodta a levegőt.

Miután Alice elolvasta a levelet, félbehajtotta, és higgadtan szólt Tinához:

– Honnan szerezte ezt?

A nő elmagyarázta a történteket, Alice pedig a fejét csóválta.

– Nem értem – mondta lassan. – Billy pontosan ott ült, ahol most maga, ennél az asztalnál, és megírta ezt a levelet. Az én ötletem volt… ő sosem értett igazán az ilyesmihez… de miután végzett, elégedett volt vele. Örült, hogy sikerült kifejeznie magát, őszintén megfogalmaznia Chrissie-nek, mit érez iránta. Aztán elment, hogy feladja a levelet.

Tina megfordította a borítékot.

– De nem adta postára. Nézze!

Alice a postabélyegző nélküli bélyegre pillantott.

– Olyan régen volt már. Sokszor keverem a dolgokat. Úgy rémlik, Billy azt mondta, hogy feladta a levelet, de ezek szerint mégsem tette. Emlékszem, hogy később elment Skinnerékhez, és beszélt Chrissie édesanyjával, de ő semmit sem tudott a levélről. Azt mondta Billynek, hogy Chrissie-t elküldték Írországba, Mrs. Skinner nővéréhez, hogy ott szülje meg a babát. Billy könyörgött Mrs. Skinnernek, hogy adja meg a nővére címét, mire az asszony azt mondta, majd ő maga kapcsolatba lép Chrissie-vel, és megkérdezi, akar-e hallani a fiam felől.

– Na és sikerült felvenniük a kapcsolatot? Egymásra talált végül Billy és Chrissie?

Alice lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett.

– Sajnos nem. Billy nem hallott többet Chrissie felől. Mrs. Skinnert aznap éjjel elütötte egy autó. Többé nem tért magához, nem sokkal később meghalt.

– Megtudta Billy valaha, hogy mi lett Chrissie-vel és a gyermekükkel?

Alice lassan megcsóválta a fejét.

– Az én Billym 1940-ben elesett a fronton. Huszonkét éves volt.

Tina tátott szájjal ült. Henryre pillantott. A férfi elszunyókált a fotelban. Alice a szemét törölgette a zsebkendőjével. Tinának végre sikerült megszólalnia.

– Sajnálom, hogy feltéptem a régi sebeket.

– Nem tépett fel semmit. Billy halála olyan seb, ami soha nem gyógyult be. Minden áldott nap hiányzik. Tudom, hogy elfogult vagyok, de nála tökéletesebb fiút igazán nem kívánhatott volna egy anya sem. Igaz, hogy nem én szültem, de úgy éreztem, pont ugyanúgy a húsom és vérem, mint Edward volt. Skinner doktor úgy gondolta, hogy nem elég jó az ő drágalátos lányának, de igazság szerint még túl jó is volt hozzá. – Tina pocakjára biccentett. – Az élet becses, Mrs. Craig. Élvezzen ki minden pillanatot, amit a gyermekével tölthet. Nincs ehhez fogható szeretet.

Tina arcán könnyek gördültek le.

– Úgy lesz, Alice, köszönöm.

Az idős asszony nagy nehezen fölkelt a székről, és a vén komód egyik fiókjában keresgélt.

– Tessék, ő Billy. – Átcsúsztatott az asztalon egy szamárfüles fényképet. Tina a katonai egyenruhában feszítő, jóképű fiatalemberre bámult. – Ha sikerül valaha megtalálnia a gyermekét, adja oda neki ezt a képet, és mondja meg az unokámnak, hogy nem volt az apjánál kedvesebb, bátrabb, csinosabb férfi ezen a földön.

Tina becsúsztatta a fotót a borítékba, Billy levelével együtt.

– Ígérem önnek, Alice, meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy eljuttassam ezt a levelet Chrissie-hez. Megérdemli, hogy tudja, Billy helyesen akart cselekedni. Valószínűleg soha nem deríthetjük ki, végül miért nem adta Billy postára a levelet, de amennyire csak tudott, igyekezett kapcsolatba lépni a szerelmével, és gondoskodni fogok róla, hogy erről Chrissie is tudomást szerezzen.

Mire Tina elhagyta a Gillbent utat, fél hét lett, és máris besötétedett. Miközben a buszmegállóban várt, leszakadt az ég, és a nő küszködve igyekezett kinyitni az esernyőjét. Szerencsére már látta a közelgő buszt, és egy kicsit jobb kedvre derült. Mivel péntek este volt, Rick elment inni a kollégáival, és csak későn ér majd haza. Eszébe jutott, mit mondott Graham, de a barátjának nem volt igaza. Tina nem látott abban semmi rosszat, ha Rick egy egész heti kemény munka után legurít egy-két korsó sört. Kiérdemelte, hiszen rengeteget dolgozott a felesége és születendő gyermeke kedvéért.

Ahogy a buszon ült, a benzingőz és zötykölődés együttesétől rátört a hányinger. Alice szavaira gondolt, és egyszeriben elöntötte az aggodalom, hogy nem lesz képes eléggé szeretni a babáját. Azzal nyugtatta magát, hogy ez butaság. Alice szerette Billyt, pedig még csak nem is a vér szerinti gyermeke volt. El sem tudta képzelni, mennyire fogja szeretni ezt a kisbabát, akit kilenc hónapon át várt és óvott.

Elmúlt hét óra, mire hazaért, és a ház sötétségbe borult. Tina kinyitotta az ajtót, és a villanykapcsoló után tapogatózott. Az előszoba különösen nyomasztó volt sötétbarna falával, és a nő az eszébe véste, hogy majd kérdezze meg Ricket, nem festhetnék-e át valami világosabb színre. Végigcsúsztatta a tenyerét a falon, és végre kitapintotta a kapcsolót. Ám mielőtt lenyomhatta volna, egy meleg kéz ért a kezéhez, és az asszony kis híján szívrohamot kapott.

– Rick! Jesszusom, a frászt hoztad rám. Nem tudtam, hogy itthon vagy.

Ekkor három dolog történt, szinte egyszerre. Először is a nő megérezte a whisky jellegzetes szagát; aztán megszédült, ahogy Rick ökle az arcába csapódott. Végül pedig lassan megtelt vérrel a szája, egyre csak nyelte és nyelte, miközben próbálta megérteni ezt az egészet, majd alámerült a feketeségbe.