14.

1939

Billy pislogott, meregette a szemét, amennyire csak bírta, miközben a sötét utcán lépkedett. Elképedt, mennyire komolyan veszi mindenki az elsötétítést. Az ablakokból egyetlen fénysugár sem szűrődött ki, az utcai lámpákat nem kapcsolták fel, és egy autó épp végighajtott az úton, lassan, óvatosan, a fényszórója segítsége nélkül. A koromsötét mintha fojtogatta volna Billyt. Mérget vett volna rá, hogy ez a vaksötétség veszélyesebb, mint amilyen maga a bombázás lenne, de nem ő hozta a szabályokat. Egy kicsit elbizonytalanodott, amikor befordult a sarkon, és igyekezett visszaemlékezni, hol is van a legközelebbi utcai postaláda. Úgy tűnt, mintha egyetlen nap leforgása alatt az egész világ megváltozott volna. Miközben tájékozódni próbált, észrevette, hogy valaki jön mögötte. Megállt, hegyezte a fülét, és meghallotta, hogy az illető meggyújt mögötte egy gyufát. Billy megperdült, ahogy fellobbant a kis láng, és megvilágította Skinner doktor összetéveszthetetlen arcát. A fiú azonnal gyanút fogott.

– Maga követ engem?

– Igen, beszélni akartam veled. – Skinner doktor nagyot szívott a cigarettájából, és a járdára pöckölte a hamut. – Na, és hová indultál? Nagyon remélem, hogy nem a lányomhoz. Megmondtam neked, hogy többé látni se akar.

– Ezt mondta magának Chrissie, mi?

– Pontosan. Úgy tűnik, végre észhez tért.

– Kérdezhetek valamit magától, Samuel? – Billy biztos volt benne, hogy az orvost iszonyúan bosszantani fogja, hogy a keresztnevén szólítja. Skinner doktor azonban csak bólintott. – Miért gyűlöl engem ennyire? Mit vétettem maga ellen?

– Nem kétlem, hogy egy nap megfelelő férje leszel itt valakinek. – Skinner a sötét utcára intett. – Ez a hely tele van szurtos kis cédákkal, akiknek te remek parti lennél. De az én lányom különleges. Jobbat érdemel egy árva, tanulatlan pékinasnál.

Billy magába fojtott egy kis kacajt. Jól tudta, hogy adu ászt tart a kezében, és csak a tökéletes alkalmat várta, hogy kijátssza.

– Engem legalább érdekel Chrissie boldogsága, és törődöm azzal, hogy mit akar.

– Tudja is ő, hogy mit akar! Én tudom, elvégre az apja vagyok.

Billy észrevette, hogy az egyetlen fényforrás, a cigaretta vége, elhalványul. Gyufát keresve feltúrta a zsebeit. Látni akarta Skinner doktor arcának minden izmát, minden idegét, minden rezdülését, ahogy ő kimondja a következő szavakat. Meggyújtotta a gyufát, és ismét élesen látta az orvos arcát. Billy nem bírta megállni a mosolygást, ahogy Skinner doktor szemébe nézett.

– Hogy szólítsuk inkább? Nagyapának vagy nagypapinak?

A másodperc törtrészére, mielőtt a gyufa végigégett, és Billy kénytelen volt eldobni, láthatta Skinner doktor arcát. A férfi hunyorított, elhúzta a száját, és lüktetni kezdett egy ér a halántékánál.

– Hazudsz – sziszegte.

– Gondolja? – kérdezte Billy. – Biztos benne?

Ismét sötétség borult rájuk, ám Billynek nem kellett látnia Skinner doktort ahhoz, hogy tudja, mennyire dühös. Érezte a haragját; hallotta a zihálását. A fiú tudta, hogy az orvos nem fogadja majd jól a hírt, de szinte tapintható volt a dühe.

Billy finomabban folytatta:

– Szeretem Chrissie-t, doktor úr. Tudom, hogy nem ilyen férjet választott volna a lányának, de Chrissie az én gyermekemet várja, és nem hagyom cserben. Nem menekülök el a felelősség elől. Gondoskodni fogok Chrissie-ről és a kisbabáról. Keményen fogok dolgozni, és…

Billy hirtelen elhallgatott, ahogy Skinner doktor felkiáltott:

– Segíts! – Zihálva a mellkasához kapott, és térdre rogyott. A fiú csípőre tett kézzel figyelte. Skinner doktor az öltönye zsebére mutatott: – A gyógyszerem!

Billy benyúlt az orvos zsebébe. Habár meg volt róla győződve, hogy ez csak színjáték, azért keresgélt benne, és előhúzott egy kis barna fiolát. Küszködött a kupakjával, de nagy nehezen kinyitotta, és a tenyerébe szórt néhány pirulát.

– Alig látok valamit. Hány kell?

– Tessék. – Skinner doktor a másik zsebben kotorászott, előhúzott egy kis elemlámpát, és a sárga fénysugárral a kis halom tablettára világított.

– Tilos zseblámpát használni, doktor úr.

A férfi bosszúsan meredt Billyre.

– Ez vészhelyzet. – Remegő hüvelyk- és mutatóujja közé csippentett két pirulát, és bekapta őket. Aztán felült, és egy lámpaoszlopnak dőlt. – Köszönöm – mondta, és lehunyta a szemét.

Billynek fogalma sem volt, hogy most mit csináljon. A doktor hallhatóan nehezen vett levegőt. Az utca kihalt volt, és a fiú tudta, semmiképpen sem bírna egyedül elcipelni egy olyan testes férfit, mint Skinner doktor.

– Sajnálom, doktor úr. Hatnak a pirulák?

Skinner kinyitotta a szemét.

– Tényleg igaz? Teherbe ejtetted az én Chrissie-met?

Billy lehajtotta a fejét.

– Igen, uram, igaz, de mint mondtam, helyesen fogok cselekedni. – Kihalászta a zsebéből a borítékot, és feltartotta. – Ezt a levelet Chrissie-nek írtam. Sajnos tegnap eléggé rosszul reagáltam, amikor elmondta nekem a hírt, és olyasmiket mondtam, amiket nem gondoltam komolyan. Elmentem magukhoz, hogy megpróbáljam helyrehozni a dolgokat, de nem hagyta, hogy beszéljek Chrissie-vel, szóval inkább leírtam mindent ebben a levélben. Épp azért indultam, hogy postázzam.

Skinner doktor most már egyenletesen lélegzett.

– Segíts fel, ha volnál szíves.

Billy a hóna alá nyúlt, és Skinner küszködve talpra állt. Leporolta a ruháját, aztán kihúzta magát.

– De most már nincs értelme postára adni, nem igaz?

A fiú a homlokát ráncolta.

– Hogyhogy?

– Gondolj csak bele! Tegnap hadba léptünk. Minden megváltozott. A postaszolgálat biztosan össze fog omlani, és a leveled soha nem fog elérni a címzettjéhez.

Billy igencsak kételkedett abban, hogy ez igaz volna, de most már senki sem lehetett biztos semmiben. Úgy tűnt, tényleg megváltozott minden egyetlen nap leforgása alatt.

Skinner doktor folytatta:

– Add csak ide nekem a levelet, majd én átadom Chrissie-nek. – A kezét nyújtotta.

– Nem is tudom… Mármint honnan tudjam, hogy tényleg odaadja neki? Ne haragudjon, igazán nem akarok tiszteletlen lenni, de egyszerűen nem bízom magában.

– Ezt meg tudom érteni, ám akkor is így a legkisebb a kockázat.

Billy vonakodva nyújtotta át neki a levelet.

– Holnap benézek magukhoz, hogy meggyőződjek róla, átadta-e Chrissie-nek a levelet.

– Ebben nem kételkedem.

Skinner doktor elvette a levelet, és bedugta az öltönye belső zsebébe.

Chrissie meg az édesanyja a konyhaasztalnál ültek, és fojtott hangon beszélgettek, amikor Skinner doktor hazaért. Épp azt próbálták kitalálni, hogyan lenne a legjobb közölni a családfővel a baba hírét. Hallották, hogy becsapódik a bejárati ajtó, mire Mabel átnyúlt az asztal fölött, és megszorította a lánya kezét. Chrissie válaszul ideges mosolyt villantott rá. Az orvos egyenesen felrobogott a lépcsőn, anélkül hogy egy szót is szólt volna hozzájuk, ez mindkettőjüket meglepte és aggasztotta. Mabel kiszaladt az előszobába, és megragadta a korlátot, miközben a férjét szólongatta. Chrissie a konyhaajtóban állt, a hüvelykujja körme körüli bőrt rágcsálta.

– Samuel? Te vagy az? Mi a baj?

Az asszony elindult fölfelé a lépcsőn, és hallotta, ahogy a férje nagy dérrel-durral csapkod odafent. A férfi Chrissie szobájában volt, és Mabel reszketve lépett be oda.

– Samuel?

A férje háttal állt neki, és a lányuk ruhásszekrényében turkált, az ágyra hajított néhány holmit. Aztán felnyúlt a szekrény tetejére, és leemelte onnan a viharvert barna bőröndöt. Levált a fogantyúja, és a bőrönd a földre zuhant.

– Az istenit! Mabel, hozz egy másik bőröndöt, de gyorsan, aztán táviratozz a nővérednek!

– Kathleennek? Miért?

Skinner doktor megtorpant, és a felesége felé fordult. Vérvörös volt az arca, veríték gyöngyözött a homlokán, és habzott a szája.

– Azért, mert a lányod egy nyavalyás kis szajha, és szó sem lehet róla, hogy ebben a házban maradjon, és itt szülje meg a zabigyerekét. Írországba kell mennie, Kathleennél ellakhat.

Mabel leroskadt az ágyra.

– Samuel, kérlek, higgadj le! Tudom, hogy ez mindannyiunkat megdöbbentett, de…

– Szóval te tudtad? Ne is próbáld megvédeni! Erre nincs mentség. Nem volt jogod eltitkolni ezt előlem. Mégis mit akartál csinálni, miután a kis fattyú megszületik? A kertben akartad tartani, dobozban, mint egy titkos háziállatot?

Mabel még soha nem látta a férjét ilyen dühösnek.

Samuel úgy köpte utolsó szavait, akár a mérget:

– Holnap kora reggel elmegy.

Másnap reggel Chrissie egyedül állt a szobájában, és még egyszer, utoljára körülnézett. A tapétán vörös rózsák virítottak a rikító zöld háttéren, a fésülködőasztalon gondosan elrendezve feküdt a kézitükre és a hajkeféje: minden megszokott és megnyugtató volt. Hogy vehetett az élete ilyen hirtelen, ilyen drámai, ilyen rossz fordulatot? Azok után, ahogy az apja tegnap este gondolkodás nélkül összehajigált neki néhány holmit, ő maga rendesen bepakolta a bőröndjét, de amikor most felemelte, meghökkent, milyen jelentéktelennek tűnik. Tizenkilenc éve élt ezen a földön, de nem sok mindent tudott felmutatni. Szánalmas tükörképét bámulta. Az enyhe idő ellenére legvastagabb télikabátját viselte, haját gondosan becsavarta, és szépen elrendezte a kalapja alatt. Arca színtelen volt, betegesen sápadt, babakék szeme elvesztette fényét, végtelen kétségbeesés áradt belőle.

Chrissie leült a fésülküdőasztalhoz, és óvatosan felemelte nemrég vett pirosítóját. Remegő ujjakkal elkent egy kicsit az arcán, amit közben meg is csipkedett. A pírt látva kicsit jobban érezte magát, így hát a rúzsáért nyúlt. Ám legyen – gondolta –, ha apám amúgy is szajhának tart, akkor nyugodtan kinézhetek annak. Alaposan bekente az ajkát a halvány árnyalattal, aztán kihúzta feketével a szemét és a szemöldökét. Bedugta a sminket a táskájába, és ekkor meghallotta anyja hangját a földszintről.

– Chrissie, ideje indulni.

Mély levegőt vett, felkapta kis bőröndjét, aztán még egyszer körülnézett a szobában, és lement a földszintre. A szülei a lépcső aljában várták.

Mabel megismételte az utasításait:

– Írjál nekem, amint megérkezel Kathleen nénikédhez, érted? Sokat fogok gondolni rád, Chrissie. Meglátogatlak, amikor csak tudlak, és ott leszek veled a baba születésekor. – Skinner doktor felhorkant, mire az asszony dühödt pillantást vetett rá. – Sajnálom, hogy így kell lennie, de ugye, megérted? Apád köztiszteletnek örvend ebben a közösségben, és nem viselné el a szégyent, hogy a lánya…

– Anya, kérlek, ne rágjuk át ezt még egyszer! Borzalmas ember vagyok, vérlázító szörnyűséget műveltem, és ezért most meg kell fizetnem. – Lenézett a padlóra. – Őszintén azt hittem, hogy Billy szeret engem – suttogta –, de ebből is csak az látszik, mekkorát tévedhet az ember.

Ebben a pillanatban Leo berontott a kertből, és rohangászni kezdett Chrissie lába körül. A lány lehajolt, és megvakargatta a füle tövét. A kutya hevesen megrázta magát.

– Isten veled, pajti. Hiányozni fogsz. Legyél jó fiú! – Chrissie a kutya szőrébe temette az arcát, és még egyszer, utoljára beszívta finom illatát. Aztán felállt, és az anyjához fordult: – Ígérd meg nekem, hogy vigyázni fogsz rá!

Mabel elmorzsolt egy könnycseppet.

– Természetesen, Chrissie, megígérem.

A karjába zárta a lányát, és szorosan megölelte. Chrissie magába fojtotta a zokogást. Nem akarta megadni apjának azt az örömöt, hogy sírni lássa. Egyszeriben alig várta már, hogy útnak indulhasson. Fojtogatóan kicsinek érezte a sötét, szűk előszobát, mintha nem lett volna itt elég levegő mind a négyük számára. Még egyszer, utoljára megölelte az édesanyját, aztán hátralépett, hogy elköszönjön az apjától. Ahogy a férfi rideg, hűvös szemébe nézett, rádöbbent, hogy minden szó hiábavaló lenne, így hát egyetlen, apró biccentéssel hagyta el a házat, ami világéletében az otthona volt, és kilépett az ajtón, hogy megkezdje élete új fejezetét.