15.

Aznap este, miközben eső mosta az ablakokat, Mabel a rendelőben iktatta a páciensek kartonjait. Ezt a feladatot Chrissie annyival hatékonyabban szokta megcsinálni, hogy az asszony még csak nem is remélhette, valaha is a nyomába érhetne, és rádöbbent, el sem tudja képzelni, mennyire elviselhetetlen lesz a lánya hiánya. Megszólalt a csengő, mire az asszony összerezzent, Leo pedig vadul ugatva rohant végig a folyosón. Mabel otthagyta a papírmunkát, és elment ajtót nyitni. Semmi kedve nem volt most látogatóhoz, és remélte, hogy erre az illető magától is rájön, amint meglátja komor arckifejezését, sápadtságát és kisírt szemét. Megfogta Leo nyakörvét, és hátrahúzta a kutyát, miközben kinyitotta az ajtót. Az ítéletidő miatt a látogató a szemébe húzta a sapkáját, és felhajtotta kabátja gallérját a füléig, így Mabel elsőre nem ismerte meg.

– Jó estét, Mrs. Skinner! Elnézést kérek a zavarásért, de beszélni szeretnék Chrissie-vel.

Leo felismerte Billy hangját, és izgatottan ugatott, Mabel pedig eleresztette a nyakörvét. Billy lehajolt, és megsimogatta a kutyát.

– Ö… Mrs. Skinner? Itthon van Chrissie?

Mabel szó nélkül kitárta az ajtót, és intett a fiúnak, hogy jöjjön be.

– Köszönöm – mondta Billy, levette a sapkáját, és a hajába túrt.

– Kövess – szólt az asszony színtelen hangon, és a konyha felé indult.

Amint beértek az éles fénybe, Billy észrevette Mabel zaklatott arckifejezését.

– Mrs. Skinner, jól van? – körülnézett a konyhában. – Hol vannak a többiek?

– A férjemet házhoz hívták egy sürgős eset miatt, Chrissie pedig úton van Írországba.

– Írországba! Mégis minek?

Mabel a kezébe temette az arcát, és elsírta magát.

– Mrs. Skinner, kérem, árulja el, mi történt! Elolvasta Chrissie a levelemet?

Az asszony megtörölte a szemét, és homlokát ráncolva felnézett Billyre.

– Milyen levelet?

A fiú hevesen magyarázkodni kezdett, kibuktak belőle a szavak.

– Tegnap este Skinner doktor úrra bíztam egy levelet, hogy adja át Chrissie-nek. Épp úton voltam, hogy postázzam, de összefutottam a doktor úrral, és meggyőzött, hogy bízzam rá a levelet. Azt mondta, a postaszolgálat össze fog omlani most, hogy kitört a háború. Mondja, átadta a férje a levelemet Chrissie-nek?

– Nem tudok semmiféle levélről, Billy. Csak azt tudom, hogy összetörted a lányom szívét, és szétszakadt miattad a családom. – Mabel az asztalra csapott az öklével. – Nem bírtál uralkodni magadon, mi? Aztán pedig eldobtad a lányomat, mint a tegnapi újságot. Még szerencse, hogy a férjem nincs itthon, különben biztosan miszlikbe aprítana.

Billy próbálta csitítani.

– Kérem, Mrs. Skinner, hallgasson meg!

Mabel most már nyíltan zokogott, lerogyott az asztalhoz, és a karjára hajtotta a fejét. Billy mélyeket lélegzett, és fel-alá járkált a helyiségben.

– Nézze, elismerem, hogy nem fogadtam valami jól a baba hírét. Tudja, teljesen megdöbbentett. Mármint Chrissie meg én csak egyszer, izé, egyszer kerültünk intim helyzetbe, és akkor is…

Mabel felnézett, kipirult arcát könnyek szántották.

– Kérlek, kímélj meg a részletektől.

Billy őszintén folytatta:

– Azt akarom mondani, hogy a kapcsolatunk mindig is inkább az érzelmeinkről szólt, nem a testiségről… Annyira megdöbbentett, amikor Chrissie közölte velem a terhességét, hogy egyedül kellett maradnom, mert csak úgy tudtam feldolgozni a hallottakat. Örökké szégyellni fogom, hogy elrohantam, amikor elmondta nekem a hírt, és otthagytam őt. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a baba egy olyan világba fog születni, ahol épp most tört ki a háború, nekem pedig el kell mennem harcolni, és Chrissie-nek egyedül kell felnevelnie a kicsit. Bepánikoltam, de nem azért, mert nem szeretem őt; hanem azért, mert szeretem.

– Miért nem mondtad el mindezt Chrissie-nek, Billy?

A fiúnak arcába szökött a vér a nyugtalanságtól.

– Én megpróbáltam. Még aznap este idejöttem, de Skinner doktor úr azt mondta, hogy Chrissie látni sem akar engem.

Mabel a fejét csóválta.

– Samuel azt mondta nekünk, hogy eleged lett a várakozásból, és hogy szerinted Chrissie amúgy sem ér meg ennyit. Be kell vallanom, kimondottan érzéketlennek tűnt.

Billy a fogát csikorgatta.

– Szemenszedett hazugság. El sem hiszem, hogy a férje ennyire gyűlöl engem.

– Már az előtt is utált téged, hogy teherbe ejtetted a lányunkat, úgyhogy képzelheted, most mennyire gyűlöl.

– Nem adta oda a levelet Chrissie-nek, igaz? – horkant Billy megvetően. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad bíznom benne. Hogy lehettem ilyen ostoba?

– Valóban ostoba voltál, Billy, ezt senki nem vitatja. Amúgy mi volt abban a levélben? – kérdezte Mabel.

– Bocsánatkérés, szerelmi vallomás és lánykérés.

Az asszony hangja még komolyabb lett.

– El akarod venni őt feleségül?

– Még soha életemben nem voltam ilyen biztos semmiben. Szeretem Chrissie-t, Mrs. Skinner, szívből szeretem őt. Beszélnem kell vele, hogy mindent rendbe hozhassak.

– Már késő, Billy. Chrissie elment Írországba a nővéremhez. Ott fogja megszülni a gyereket, távol az itteni fürkész tekintetektől és pletykafészkektől.

– De itt volna a helye, a családja körében. Kérem, Mrs. Skinner, ez az én gyerekem is. Nincs beleszólásom abba, hogy hol születik meg? – Most már szinte könyörgött. – Kérem, adja meg Chrissie címét, hogy megírhassam neki, mit érzek iránta, mielőtt még késő lenne.

– Megmondtam neked, Billy, már úgyis késő.

– Nem, még nem. Úgy értem, még mindent helyre lehet hozni.

Mabel mélyen belenézett Billy sötét szemébe, és a tekintetéből áradó fájdalom dacára is jól látta, miért szeretett bele Chrissie a fiúba. Tényleg az egyik legvonzóbb fiatalember volt, akit valaha látott, és más körülmények között az asszony büszke lett volna rá, ha ő veszi el a lányát. Egy kicsit megenyhült.

– Nézd, későre jár, és a férjem bármelyik pillanatban hazaérhet. Ha itt talál… nos, magadtól is el tudod képzelni, mi lesz akkor. Holnap én magam fogok írni Chrissie-nek, és ha akar, kapcsolatba léphet veled.

Billy lehorgasztotta a fejét.

– Azért nagyon hálás lennék, Mrs. Skinner.

– De türelmesnek kell lenned. A nővérem az isten háta mögött lakik, ahol nincs telefon, úgyhogy lassú lesz a kommunikáció.

Billy megkönnyebbülten sóhajtott.

– Megértem. Köszönöm szépen, Mrs. Skinner. Ígérem, nem hagyom többé cserben Chrissie-t.

– Azt ajánlom is. Jó éjt, Billy!

A fiú levette a sapkáját, és elköszönt.

– Jó éjszakát, Mrs. Skinner!

Amikor Skinner doktor aznap késő este hazaért, a konyhába lépve lerázta a kabátjáról az esőt. Mabel felnézett a varrásából.

– Remélem, Chrissie mostanra már odaért a dublini vendégházba. Szegény kislány, rémes, hogy egyedül kell megtennie egy ilyen utat, ráadásul az ő állapotában! Holnap is hosszú utazás vár rá. Ki tudja, mikor fog végre odaérni Kathleenhez.

Skinner doktor elengedte a füle mellett a felesége szavait, és a kannáért nyúlt.

– Kérsz teát?

Mabel letette a varrását az asztalra.

– Miért nem mondtad el nekem, hogy tegnap este beszéltél Billyvel?

– Nyilván kiment a fejemből. – A férfi meg sem fordult, így Mabel nem láthatta az arckifejezését. – Amúgy meg honnan tudsz te erről?

– Billy itt járt, Chrissie-t kereste. Azt mondta, rád bízott egy levelet, hogy add oda Chrissie-nek. Hol a levél, Samuel?

Skinner doktor erre megperdült, hogy feleségére zúdítsa dühe teljes erejét.

– Hát ez a szerencsétlen sosem adja fel? Megmondtam neki, hogy semmi keresnivalója Chrissie életében. A lányunk gyönyörű és intelligens, bármelyik férfit megkaphatna, akit csak akar.

– Ő Billyt akarja.

– Most talán ezt hiszi, de csak emiatt a nyomorult gyerek miatt. Miután örökbe adja, majd észhez tér.

– Örökbe adja? Te meg miről beszélsz? Chrissie meg fogja tartani a gyereket.

– Ameddig csak élek, gondoskodni fogok róla, hogy a lányunknak többé semmi köze ne legyen ahhoz a senkiházihoz, és hogy az a zabigyerek olyan otthonba kerüljön, amilyet megérdemel.

– Chrissie ebbe soha nem fog beleegyezni. Nem kényszerítheted rá, hogy mondjon le a gyerekéről.

– Azt majd meglátjuk.

Mabel felpattant, hátralökve a székét.

– Csak a holttestemen át.

Ekkor megcsörrent a telefon odakint a folyosón, az éles hangtól mindketten összerezzentek. Mabel kiment, és felkapta a kagylót.

– Jó estét, Skinner doktor rendelője. Ó, igen, Mr. Henderson. – A rövid hívás után visszatért a konyhába. – Mr. Henderson keresett. A feleségénél megindult a szülés. Már elfolyt a magzatvize, úgyhogy most rögtön odamegyek. Amikor visszajövök, tisztázzuk ezt a kuszaságot. Látni akarom azt a levelet, amit Billy adott neked. – Felvette sötétkék köpenyét, és körülnézett, a táskáját kereste.

– Elemlámpát kéne vinned magaddal, Mabel, vaksötét van odakint. Szeretnéd, hogy elkísérjelek? Nem tetszik, hogy egyedül vágsz neki az éjszakának.

– Már több százszor csináltam, Samuel. Eddig soha nem aggódtál. Egyébként is, az elsötétítés miatt tilos elemlámpát használni.

A férfi az egyik fiókban kotorászott, és talált egy régi, barna borítékot, amit ráhúzott az elemlámpára.

– Tessék, vidd ezt magaddal, ez is valami.

Mabel kikapta a kezéből a zseblámpát.

– Makacs vén szamár vagy, Samuel Skinner, és néha utállak.

Viharos éjszaka volt, Mabel a fejébe húzta köpenye csuklyáját, és összehúzta a nyakánál. Küszködve haladt a széllel és a szinte vízszintesen hulló esővel szemben, miközben próbálta kikerülni a mély pocsolyákat. Az elemlámpa szinte semmit sem ért, és az asszony alig bírt haladni a járdán. Megbotlott egy törött macskakőben, lecsúszott a padkáról, és fejjel előre az útra zuhant, orvosi táskájának tartalma csörömpölve szóródott szét az úttesten. Nem látta, nem is hallotta az autót, ami elütötte. Csak a füstölő gumi szagát érezte, ahogy a kocsi próbált megállni, de hiába, iszonyú erővel csapódott az asszonynak, és gyufaszálként roppantotta el a gerincét.