18.

Chrissie két hónapja volt a tanyán, amikor a nagynénje megbetegedett. A lány azonnal tudta, hogy nagy baj van, mert apja sok páciensénél látott ugyanilyen tüneteket.

– Kathleen néni, igazán úgy gondolom, hogy ágyban lenne a helyed, nem idekint az udvaron. Dermesztő hideg van, és csak tovább rontasz az állapotodon.

– Hogy feküdhetnék le, amikor ilyen sok a munka? Ne nyaggass már, te lány, hagyj békén, hadd végezzem a dolgomat! Világéletemben nem voltam még beteg. Ma este beveszek egy jó nagy kanál malátás csukamájolajat, és holnapra kutya bajom se lesz.

Hevesen köhögött, harákolt a torkában összegyűlt slejmtől, majd a földre köpte a zöld váladékot. Chrissie undorodva fordult el, de előtte még észrevette a baljós, árulkodó jelet a köpetben: a vért. Kathleen remegett, ahogy a lány átkarolta a vállát, és a falhoz támogatta, hogy annak dőlhessen, amíg ismét levegőhöz nem jut. A csorda átfázva ácsorgott a legelőn, és még a csirkék is, amik általában szabadon rohangásztak az udvaron, most összebújtak, a tollukat felborzolva próbáltak védekezni a hideg ellen, de hiába.

– Kathleen néni – próbálkozott újra Chrissie –, szerintem súlyos beteg vagy. Azt hiszem, tuberkulózisod van. Sok betegen láttam már ezeket a tüneteket.

Kathleen megszürkült zsebkendőjével a szemét törölgette.

– Sületlenségeket beszélsz. Még hogy tuberkulózis, ki hallott már ilyet? Hogy kaphatnék el egy olyan betegséget, amiről még soha nem is hallottam?

– Hallottál róla, Kathleen néni, bár errefelé valószínűleg tüdővésznek hívjátok.

Az asszony arcán kétkedés suhant át, ahogy eltűnődött ezen.

– Hát, ahogy mondtam, soha életemben nem voltam még beteg.

– Akkor pláne le kéne most feküdnöd. Több munkát is bízhatsz rám; tudod, mennyire belejöttem a fejésbe. Egyébként is, ha igazam van a betegségeddel kapcsolatban, a tuberkulózis nagyon, de nagyon fertőző. Nem akarnád megfertőzni Jackie-t meg a többieket, ugye? Én pedig végképp nem akarom elkapni. Árthatna a babának.

Kathleen a baba említésére a szájához kapta az ujját, és lopva körülnézett.

– Talán igazad van. Rémesen érzem magam, az már igaz.

– Akkor irány az ágy. Támaszkodj rám, besegítelek a házba.

Késő délután, miközben Chrissie a tyúkhúslevest kavargatta a fazékban a tűz fölött, hallotta, hogy a nagynénje csúnyán köhög. Kimert egy tálkába a levesből, letört hozzá egy darabot a szódabikarbónás kenyérből, amit reggel sütött, és felment a lépcsőn. Amint meglátta a nagynénjét, megrémült, és elöntötte a pánik. Kathleen arca falfehér volt, szeme pedig vörös és duzzadt. Chrissie megtapogatta az asszony homlokát, ami a hideg, nyirkos levegő ellenére egyenesen lángolt. A lány lerakta a levest és a kenyeret a kis éjjeliszekrényre, visszaszaladt a földszintre, feltépte a bejárati ajtót, és kikiabált az udvarra.

– Jackie! Jackie!

Hallotta a vas csörömpölését a kőpadlón, ahogy Jackie elejtette a szerszámokat, és kirohant a pajtából, nyomában két kutyával.

– Mi a baj, Chrissie?

– Be kell menned a városba, és elhozni Byrne doktort… most azonnal!

Jackie arcát elfelhőzte az aggodalom.

– Miss McBride beteg?

– Igen, Jackie. Kérlek, siess!

A fiú sarkon fordult, odarohant Sammyhez, a vén igáslóhoz, aki békésen eszegette a szénát az udvaron, és még a nyereggel sem vacakolva egyenesen felugrott a rémült állat hátára. Megrúgta a horpaszát, mire a ló azonnal nekilódult. Kivágtattak az udvarról, Jackie küszködve próbálta irányítani hátasát, ami csak kötőféket viselt.

Két óra telt el, mire visszaért az orvossal. Chrissie elmagyarázta a tüneteket a férfinak, miközben felkaptattak a lépcsőn.

– Szerintem tuberkulózisa van – mondta végül.

Byrne doktor bosszúsan nézett rá.

– Legyen szíves rám hagyni a diagnózis felállítását, ha kérhetem.

– Persze, bocsánat. Kér egy csésze teát, doktor úr? Felforraltam a vizet.

Az orvos bólintott.

– Két cukorral. – A szendergő asszonyra nézett. – No, Kathleen, mi van magával?

A nő felébredt, és nagy nehezen kinyitotta felpuffadt szemét.

– Byrne doktor? Maga meg mit keres itt? Nincs pénzem, hogy kifizessem, egy árva petákom se. Az a minden lében kanál unokahúgom hívta, pedig nem kellett volna.

– Azt majd én eldöntöm – felelte az orvos, miközben kinyitotta a táskáját, és elővette a lázmérőt. – Egyébként meg majd kifizethet egy csirkével meg egy tálca tojással.

– Nem vagyok jól, doktor úr – zihálta Kathleen. – Az igazat megvallva egy ideje már éreztem.

– Tudom, ezért vagyok itt. – Az orvos a fonendoszkópjával vacakolt.

– Nem, nem érti. – Kathleen megragadta a csuklóját. – Most, hogy itt van, segítenie kell nekem.

– Épp segíteni próbálnék, ha hagyná. – A férfi eltolta a kezét.

– Ott, ni! – mutatott Kathleen egy kis komódra. – A legfelső fiókban van egy levél meg egy kis pénz. Oda kell adnia Drummond atyának.

– Mi vagyok én? Nemcsak az orvosa, hanem a postása is?

Az asszonyon ismét heves köhögés lett úrrá.

– Kérem, Byrne doktor! Nagyon fontos.

Aznap este, miután az orvos elment, vonakodva megerősítve Chrissie diagnózisát, a lány kakaóport kevert két bögre forró tejbe. A nagynénje békésen aludt, hála a gyógyszernek, amit az orvos beadott neki. Chrissie felvette a kabátját, halkan elhagyta a házat, és kiment a pajtához.

– Jackie?

Épp, hogy csak ki tudta venni a petróleumlámpa derengését a pajta hátsó felében, és hallotta a széna zörgését, ahogy Jackie felült.

– Chrissie? Egy pillanat, mindjárt megyek!

A fiú úgy festett, mint aki aludt, szénaszálak tapadtak a hajába.

– Csináltam kakaót. A konyhában van.

– Jaj, köszönöm. Máris kihozom ide.

– Nem, azt szeretném, ha leülnél velem a házban, hogy együtt igyuk meg a kakaónkat.

Jackie habozott.

– Hát, nem hinném, hogy az tetszene Miss McBride-nak. Ő mindig kihozza nekem ide a kakaót a pajtába.

– Kérlek, Jackie! Nem szeretnék egyedül lenni, és egyébként is, Kathleen mélyen alszik. Byrne doktor beadott neki valamit.

– Akkor azt hiszem, nem lesz baj. Csak hozom a kabátomat.

Chrissie felszította a tüzet a konyhában, és jó sok tőzeget halmozott rá, így a helyiségben most egész kellemes meleg volt. Miután leültek, kezükben a gőzölgő kakaóval, mindketten kezdtek ellazulni. Chrissie-t megnyugtatta Jackie társasága; úgy érezte, ha nincs a fiú, nem is tudná elviselni ezt a helyet. A nagynénje kicsit megenyhült, mióta a lány ideérkezett, de továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy senkinek sem szólhatnak a babáról, így Chrissie még mindig kissé elszigetelt volt. Többször is írt az édesanyjának az elmúlt pár hónapban, és nagy csalódást okozott neki, hogy nem kapott választ; Kathleen néni azonban erősködött, hogy nincs ebben semmi szokatlan. A posta olyan megbízhatatlan volt, hogy mindig is hónapokig tartott, mire egy-egy levél célba ért, és most, hogy Anglia háborúban állt, nyilván még lassabban ment a kézbesítés. Chrissie-nek belesajdult a szíve, ha az édesanyjára, az otthonára, Leóra és persze Billyre gondolt. Akárhogy is bánt vele a fiú, nem bírta kiverni őt a fejéből, és titokban örült, hogy a gyermekét hordja a szíve alatt. Egyszerűen tudta, hogy egy szép napon újra egymásra találnak, és ez a hit segített megőrizni az erejét. Gyengéden a hasára simította a kezét, és elmosolyodott.

– Min mélázol? – zavarta meg a gondolatait Jackie.

– Ó, csak eszembe jutott az otthonom. Tudod, hogy mennyire hiányzik mindenki.

– Soha nem szoktál az otthonodról beszélni, Chrissie. Mesélj róla!

A lány vállat vont.

– Nem igazán van mit mesélni. Manchesterben születtem, és ott is nőttem fel. Nincs testvérem, apám orvos, édesanyám pedig bába. Nagyjából ez minden.

– De olyan szomorúnak tűnsz. Miért nem mész haza, ha ennyire hiányzik?

Chrissie felsóhajtott.

– Bár ilyen egyszerű lenne! – Lassan könnyek gördültek le az arcán.

Jackie óvatosan átkarolta a vállát, közben a lépcső felé sandított.

– Ugyan, Chrissie, ne sírj! Miért nem árulod el, mi a baj? Nem állítom, hogy tudhatom rá a megoldást, de biztos vagyok benne, hogy jobban érzed majd magad, ha megosztod valakivel a titkod.

– Nem lehet – suttogta Chrissie.

– Bennem megbízhatsz. Tudom, hogy csak rövid ideje ismerjük egymást, de barátok vagyunk, nem?

Ez igaz volt. Jackie bizonyos szempontból Clarkra emlékeztette a lányt. Bár sokkal magasabbra nyúlt Billy barátjánál, ugyanolyan vörös haja és kedves arca volt. Chrissie eltűnődött, vajon hol lehet most Clark. Nyilván harcolt valahol, és a lány beleborzongott a gondolatba, hogy Clark – ahogy valószínűleg Billy is – valami távoli helyen védelmezi a hazáját, egyfolytában a halállal nézve farkasszemet. Hozzájuk képest Chrissie szerencsésnek mondhatta magát. Ő legalább biztonságban volt. Írország kinyilvánította a semlegességét, és nem szándékozott részt venni a harcokban.

– Chrissie? – Jackie aggódó arca kizökkentette a merengésből.

A lány összeszedte magát.

– Jól vagyok, Jackie, tényleg. Most inkább Kathleen néni miatt kell aggódnunk.

– Igazad van. Mit mondott az orvos?

– Hát, a tuberkulózisnál felmerül a műtét lehetősége, de Kathleen néni abba soha nem egyezne bele, és egyébként is, ezen a ponton talán még nincs rá szükség. Apám szokta a mesterségeslégmell-eljárást alkalmazni, amikor a fertőzött tüdőrészt műtéti úton összeejtik, hogy nyugalomba helyezzék, és begyógyulhassanak a kavernák, de amikor megemlítettem ezt Byrne doktornak, úgy tűnt, mintha azt se tudná, miről beszélek. Manchesterben apám szanatóriumba szokta küldeni a betegeit, ahol az egészséges éghajlat és megfelelő étrend segít legyőzni a betegséget, de hogy őszinte legyek, még ha létezne is errefelé ilyen hely, Kathleen úgysem lenne hajlandó elhagyni a farmot, igaz? Nem, majd mi ketten szépen a gondját viseljük. Én majd ügyelek rá, hogy rendesen egyen, sokat pihenjen, és visszanyerje az erejét. Te pedig átveheted az irányítást a tanya fölött, hogy Kathleen néni ne aggódjon annyit.

– Főzhetek neki ürügulyást, ahogy annak idején édesanyám szokta, az semmi perc alatt talpra fogja állítani.

Chrissie meghatottan nézett rá.

– Az nagyon kedves volna tőled. Köszönöm, Jackie. Hálás vagyok a segítségedért, és tudom, hogy a nagynéném is az lesz.

– Bármit megtennék Miss McBride-ért, úgy bizony.

– Nagyon hiányoznak a szüleid?

– Persze, de még mennyire. Tudod, én voltam az egy szem gyermekük, márpedig az ritka dolog itt Írországban. Anyám nem esett többet teherbe, miután engem megszült.

– Mi történt velük? Mármint a szüleiddel.

– A gümőkór vitte el őket. Szinte napra pontosan egyszerre haltak meg. Fogtam édesanyám kezét, ahogy kilehelte a lelkét, és békében távozott. – Benyúlt a pulóvere nyakába, és előhúzott egy aranyláncot. Három gyűrű függött rajta, csilingelve verődtek össze, és csillogtak a tűz fényében. – Ezek a szüleim jegygyűrűi és édesanyám eljegyzési gyűrűje. Mindig magamnál tartom őket. – Megcsókolta a gyűrűket, aztán visszadugta a láncot a pulóvere alá, majd lehunyta a szemét, és finoman megpaskolta a mellkasát.

Nyilvánvaló volt a fájdalma, és Chrissie-nek eszébe jutott az édesanyja. Tudta, hogy nem viselné el, ha az anyjának bármi baja esne.

– Nagyon sajnálom, Jackie.

A fiú arca elkomorult.

– Ez a tuber… tuberkló…

– Tuberkulózis – helyesbített Chrissie.

– Igen, az. Nem olyan vészes, mint a gümőkór, ugye? Mert én bizony nem bírnám Miss McBride-ot is elveszíteni.

Chrissie-t nem vitte rá a lélek, hogy elárulja neki, a kettő egy és ugyanaz.

– Nem, Jackie, ne aggódj! Gondoskodunk róla, hogy Miss McBride meggyógyuljon. Holnap gyere csak be ide megint, és megfőzzük az anyukád ürügulyását. Az elmondásod alapján az még a holtakba is új életet lehel. – Megragadta a fiú kezét, és elszántan hozzátette: – Esküszöm neked, hogy Miss McBride nem fog meghalni.

Másnap Chrissie a tűz előtt ült, és zsákokat foltozott. A zoknistoppoláshoz értett, de ez sokkal nehezebb volt. A tű íves volt, lapos és nagyon hegyes, de még így is alig bírta átdöfni a vastag anyagon. Jackie felment az emeletre Kathleenhez, hogy megetesse az ürügulyással, aminek receptjét még az édesanyjától tanulta. Nem sok hús volt benne, de fehérje helyett a fiú rengeteg friss zöldséget aprított bele, az eredmény pedig finom, tápláló erőleves lett, amitől azt remélték, hogy hatásosabbnak bizonyul majd bármilyen drága gyógyszernél. Jackie jó ideje volt már odafent, és Chrissie kezdett aggódni, mi tarthat ilyen sokáig. A nagynénje biztos, hogy csak néhány korty levest tudott megenni, úgy legyengült, de akkor a fiúnak már rég vissza kellett volna jönnie a földszintre.

Chrissie végzett még egy zsákkal, és látva, hogy felforrt a víz, készített Jackie-nek egy befőttesüvegnyi teát. Két kanál cukrot tett bele, ahogy a fiú szerette, pedig ezt aligha engedhették meg maguknak, és felment a lépcsőn.

Óvatosan kinyitotta a hálószoba ajtaját, és benézett. Jackie a nagynénje mellett feküdt, feje az asszony párnáján, karját átvetve Kathleen mozdulatlan testén.

– Jackie? Te meg mi az ördögöt művelsz?

A fiú összerezzent, de nem válaszolt.

Chrissie-nek görcsbe rándult a gyomra a rettegéstől, ahogy odalépett az ágyhoz, és elszörnyedt nagynénje viaszsárga arcszíne láttán. Kathleen arcának életében is alig volt színe, de most még azt is elveszítette, így olyan sápadt lett, akár egy viharvert szobor.

– Jaj, Jackie! – A fiatalember karjára tette a kezét. – Miért nem szóltál nekem?

A fiú elrántotta a karját, és a párnába temette az arcát.

– Jackie, annyira sajnálom! Tudom, milyen sokat jelentett neked Kathleen.

Letette a teával teli lekvárosüveget az éjjeliszekrényre, majd gyengéden nagynénje arcára hajtotta a takarót.

– Jackie, gyere le a földszintre, jó? El kell mennünk a doktor úrért.

A fiú felült, és rámeredt.

– Ahhoz már egy kicsit késő, nem gondolod? Megesküdtél nekem, hogy nem fog meghalni. – Hangja elcsuklott a zokogástól.

Chrissie megszorította a kezét.

– Tudom. Bocsáss meg! Nyilvánvalóan sokkal betegebb volt, mint hittük.

– Miért történik ez velem újra meg újra? Elhagy mindenki, akit szeretek. Több mint négy éve élek itt. Azt hittem, végre van otthonom, erre most ez történik.

Chrissie kinézett az ablakon, és észrevette a novemberi ég szürkeségét.

– Tényleg be kéne mennünk a városba Byrne doktorért. Hamarosan besötétedik, nekem pedig még anyámat is meg kell próbálnom felhívni. Gyere, Jackie, menjünk szépen együtt!

Felállt, és a kezét nyújtotta a fiúnak. Jackie habozva megfogta, és felkelt. Az ajtóból még visszanézett a takaró alatti, élettelen alakra.

– Isten önnel, Miss McBride! – hüppögte. – Soha nem felejtem el, amit értem tett.