26.

1974

William Lane kihúzta magát, és a derekára tette a kezét. Vett pár mély levegőt, aztán alkarjával megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát, majd nagyot húzott vizeskulacsából. A kemény munka ellenére ez volt a kedvenc időszaka egész évben. A cukorjuhar nedvének betakarítása február végén kezdődött, és nagyjából hat héttel később ért véget, amikor a fiatalember összeszedte a fáihoz erősített utolsó néhány vödröt is. A lecsapolt, ragacsos, borostyánszínű folyadékot ezután addig forralták, amíg nem maradt belőle más, csak a sűrű, tömény szirup, amit William és amerikai honfitársai imádtak a reggelire sütött palacsintájukra locsolni.

A fiatalember hallotta, hogy apja tűzifát hasogat a garázsban, és egyszeriben megrohanta az öreg iránti szeretet, valamint egy jó nagy adag bűntudat amiatt, hogy fájdalomnak teszi ki szüleit. Mindketten borzasztó keményen dolgoztak, hogy jó megélhetést biztosítsanak a családnak, és bár sikerült meghitt, békés otthont teremteniük hármuknak, ennél sokkal, de sokkal többet érdemeltek volna fáradhatatlan robotolásukért. Ők maguk persze nem értettek volna egyet ezzel. William anyja imádott panziót vezetni a házukban; sosem bírt betelni az új arcokkal, és fizetővendégeiket is családtagként kezelte.

William az utolsó vödröt is becipelte a cukorkunyhóba. A perzselően forró főző alatt lobogott a tűz, a cukros nedv pedig szépen rotyogott, lassan besűrűsödött. Miután a juharszirup elkészül, már csak az marad hátra, hogy üvegekbe töltsék, rajtuk saját, családi márkájuk címkéjével. William tudta, hogy akkor jön majd el az idő. Legalábbis az esze ezt diktálta. A szíve már más kérdés volt.

Egy hónappal később, ahogy az április végi napsütés felmelegítette a talajt, a juharszirupot pedig bepalackozták és elszállították, William ráült a bőröndjére, és teljes súlyával ránehezedett, hogy be tudja csatolni. Miután a bőrönd megadta magát, és rendesen be lehetett zárni, a fiatalember leemelte az ágyról, és lerakta az ajtó mellé. Megpaskolta a kabátja zsebét, hogy érezze útlevele és repülőjegye megnyugtató dudorát. Anyja kedves hangja szólt fel a földszintről:

– Will, édesem, muszáj reggelizned, mielőtt elindulsz. Csináltam áfonyás palacsintát. Gyere, edd meg, mielőtt még kihűl!

Miközben a férfi lerángatta bőröndjét a lépcsőn, gyötrelmesen nehéz volt a szíve. Egész életében erre a napra várt, most mégis úgy érezte, elárulja anyja szeretetét. A szülei az elmúlt harmincegy évben tökéletesen gondját viselték, ő pedig most mintha beléjük rúgott volna. Nem ezt érdemelték.

Ahogy belépett a konyhába, megérezte a palacsinta isteni illatát. Anyja elmosolyodott, és a kötényébe törölte a kezét.

– Na, csak hogy itt vagy. Gyere, ülj le, épp tálalok.

William kihúzott egy széket, és lerogyott. A kezébe temette az arcát, háta úgy meggörnyedt, akár egy öregemberé. Anyja megsimogatta a hátát, aztán a haját borzolta, mintha kilencéves kisfiú lett volna.

– Ugyan, Will! Olyan régóta vársz már erre a napra. – Igyekezett nyugodtnak tűnni.

William felemelte a fejét, és anyja szemébe nézett, gyengéd szavaitól kis híján kibuggyant a könnye. Megköszörülte a torkát.

– Úgy érzem, elárullak. Téged meg apát.

Anyja leült mellé.

– Ezt már megbeszéltük. Apád meg én mindenben támogatunk. Mi mindig is a szüleid leszünk, és örökké szeretni fogunk. Te vagy a mi imádott kicsi fiunk, és fáj látnom, hogy nem találod a lelki békéd. – Megpaskolta a fia kezét. – Imádkozom, hogy rálelj.

Egy hirtelen támadt szélroham kis híján letépte a hátsó ajtót a zsanérjairól, ahogy Donald Lane betrappolt a konyhába, vállán puskával, kezében pár döglött nyúllal.

– ’Reggelt, fiam. Hogy vagy? – Bármennyire is igyekezett, nem igazán sikerült könnyed hangnemet megütnie.

– Jól, azt hiszem.

– Mikor indul a géped az Idlewildról?

William a fejét csóválta, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Az most már JFK repülőtér, apa. Már tizenegy éve átnevezték.

Donald felmordult, és az asztalra tette a puskát.

– Mindegy.

– A gépem csak este száll fel, de én hamarosan indulok. Dirk elvisz. Jó néhány óra az út, és én időben oda akarok érni.

Donald a feleségéhez fordult.

– Van kávé, Martha?

William már egészen fiatalon tudta, hogy örökbe fogadták. Ám új-angliai, idilli gyermekkora során ennek a ténynek soha nem volt jelentősége. Örökbefogadó szüleinél nem volt kedvesebb, becsületesebb, istenfélőbb ember széles e világon, és az a tény, hogy soha nem adatott meg nekik a gyermekáldás, önmagában elég volt, hogy William megkérdőjelezze azon Isten létét, akit a szülei oly híven imádtak. Ha bárki, hát Martha Lane arra született, hogy anya legyen.

Élete első három évét a szülőanyjával töltötte a dél-írországi zárdában, ahol világra jött. Ezzel a ténnyel mindig is tisztában volt – örökbefogadó szülei soha nem titkolták előle –, de nem sok emléke volt az „igazi” anyjáról, sem arról a helyről, ahol totyogós kisgyermekként élt. Tízéves volt, amikor beköltöztek a vermonti tanyára, és anyja éppen négykézlábra ereszkedve súrolta a fapadlót, amikor a kisfiú belépett a szobába. A piszkos kötényt viselő, haját kendővel eltakaró, görnyedt alak hátulról nézve bárki lehetett volna, és William egy pillanatra összezavarodott. Aztán megcsapta az orrát a citromos felmosószer szaga, és az ismerős illat úgy megdöbbentette, hogy mozdulatlanná dermedt. Fölbe gyökerezett a lába. A citromos illat visszarántotta a múltjába. Egyszeriben maga előtt látott egy hosszú folyosót, tele fiatal lányokkal, akik addig súrolták a padlót, míg tükörfényesen nem ragyogott. Halkan, szó nélkül kihátrált a szobából.

Egy másik alkalommal, sok évvel később, az akkori barátnője, Jenna, aki nem épp a főztjéről volt híres, romantikus vacsorát készített neki. A fiú magába erőltette a kemény csomókkal teli, szürkés krumplipürét, aztán letette a villát, és kibámult az ablakon.

– Minden rendben, Will? – kérdezte Jenna.

– Gyerekkorom óta nem ettem ilyen krumplipürét.

A lány sértetten nézett rá.

– Ez nem éppen dicséretnek hangzott.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Csak úgy értettem, hogy legutóbb egészen kicsi gyerekként ettem ilyet. Emlékszem, hogy édesanyám ezzel etetett. – Szorosan lehunyta a szemét, és a halántékát dörgölte, miközben megpróbálta részletesebben felidézni az emléket. De hiába. Akárhogy is próbált visszaemlékezni, sosem látta tisztán édesanyja arcát, minden, amit fel tudott idézni, a nő gyöngédsége és odaadása volt.

Most pedig a tanyaház tornácán állt a szüleivel, és arra készült, hogy elbúcsúzzon tőlük.

Martha Lane szép, virágmintás zsebkendőt szorongatott, és a szemét törölgette. Donald Lane átkarolta a fiát, aki mély szeretettel viszonozta apja mackóölelését. Aztán elhúzódott, és a férfi szemébe nézett.

– Köszönöm, hogy hagytok elmenni, apa. Tudom, milyen nehéz lehet ez neked meg anyának. Tudnotok kell, hogy mindennél jobban szeretlek titeket. Mindig is ti lesztek a szüleim, és nagyon hálás vagyok mindenért, amit kaptam tőletek. Nem egy új anyát keresek; csak meg kell tudnom, honnan származom, és mi vezetett oda, hogy ilyen körülmények között jöttem a világra.

Megfogta anyja kezét, és puszit nyomott az arcára.

– Siess haza, fiam! Nagyon fogsz hiányozni nekünk. – Martha gyorsan sarkon fordult, és visszament a házba.

– Apa?

– Ne aggódj, fiam! Majd szépen megnyugszik. Te csak azzal foglalkozz, hogy épségben hazaérj, ez a lényeg. És ha megtalálod a másik anyukádat, mondd meg neki, hogy köszönjük.

William felvonta a szemöldökét.

– Mit?

Donald hangosan szipogott.

– Hogy a világ legbecsesebb ajándékát adta nekünk. Egy fiút, akire büszkék lehetünk. Egy fiút, aki teljessé tette az életünket.

– Úgy lesz, apa. Mindent köszönök. És vigyázz anyára!

Hosszú órákkal később, miután William elfoglalta a helyét az Atlanti-óceánt átszelni készülő repülőn, kivette a zsebéből a cédulát, amit a nevelőanyjától kapott. Már kívülről tudta mindazt, ami rajta állt, de azért ismét elolvasta, és végighúzta ujját a szavakon. Szülőanyja neve Bronagh Skinner volt, és a Szent Brigid zárdában hozta őt világra, Tipperary közelében, 1940. április 10-én. A fiatal nő húszévesen szülte Williamet, vagyis most ötvennégy volt. A férfi félbehajtotta a papírt, és betette a kabátzsebébe. Miközben kibámult az ablakon a lassan tovatűnő New Yorkra, balsejtelemmel vegyes izgalom fogta el. Akárhogy is alakuljanak a dolgok, végre elindult felfedezni a gyökereit.