28.

William kivárta, hogy a furgon megálljon. Tompán hallotta, ahogy a sofőr kiszállt, váltott pár szót valakivel, aztán kinyílt a hátsó ajtó, és éles napfény árasztotta el a furgont. A fiatalember hunyorogva bújt elő.

– Tiszta a terep. Gyorsan ugorjon ki, és menjen a főbejárathoz! Ha megkérdezik, hogyan jutott be, csak mondja azt, hogy véletlenül épp egyszerre érkezett az én furgonommal. Közölje velük, hogy egyszerűen odasétált szépen a főbejárathoz, nem tudta, hogy nem lett volna szabad. Persze egy szavát se fogják elhinni, de legalább eljut a küszöbig.

William felkapta a hátizsákját, és kiugrott a furgonból. Kezet nyújtott a sofőrnek.

– Nagyon szépen köszönöm, pajtás. Az adósa vagyok.

A sofőr kezet rázott vele, és kacsintott.

– Remélem, megtalálja, amit keres.

William felkaptatott a kőlépcsőn a nagy kapuhoz, és mivel nem látott csengőt, határozottan bekopogtatott. A kemény fán megsajdult a keze, és grimaszolva dörgölte az ujjait. Ahogy az ajtó kinyílt, a férfi kihúzta magát.

– Jó napot kívánok! – kezdte. – Ha lehetséges, szeretnék bemenni, és váltani néhány szót az intézményük vezetőjével.

Az ajtót kinyitó apáca megemelte a szemöldökét.

– Kapott időpontot?

– Nos, nem, de én nagyon messziről…

Be sem tudta fejezni a mondatot, mielőtt a nő becsapta az ajtót az orra előtt. William egy pillanatig tátott szájjal állt, aztán az arcába tolult a vér, és elöntötte a harag. Ökölbe szorította a kezét, és mély levegőt vett. Keze sajgására ügyet sem vetve ismét bekopogott, és addig dörömbölt az ajtón, amíg az apáca ismét ki nem nyitotta. A nő a homlokát ráncolva meredt rá.

– Micsoda udvariatlanság! Azt kezdtem el mondani, hogy beszélni szeretnék az intézmény vezetőjével. Nagyon messziről jöttem, és addig nem megyek el, amíg meg nem hallgat valaki, aki segíthet a kutatásomban. Úgyhogy legyen szíves szólni a főnökasszonynak, vagy letáborozok a küszöbükön. És ne higgye, hogy nem gondolom komolyan! Van termoszom, sütim, és ráérek egész nap.

Az apáca ismét szó nélkül be akarta csukni az ajtót, ám William gyorsabb volt nála, és bedugta a résbe vastag bakancsát.

– Vegye el a lábát az útból! – háborgott az apáca.

– Szó se lehet róla – felelte William, azzal félretolta a nőt, és belépett az előtérbe. Azonnal megérezte az ismerős, citromos illatot. Körülnézett, hogy felmérje a terepet, és észrevett egy csapat lányt a folyosó végén. Mind egyforma, alaktalan, barna kötényruhát viseltek, és úgy tűnt, mintha a lábukat régi rongyokba bugyolálták volna. William a homlokát ráncolta, aztán rájött, hogy a lányok a lábukra kötött rongyokkal súrolják a padlót. Egyikük, akinek leborotválták a haját, a fiatalember felé fordult. William észrevette a lány dagadó pocakját, és zavartan elfordult, ám előtte még látta, hogy a kismama félénken rámosolyog.

– Bernadette, ne merészelj odanézni, te undorító kis parázna! – förmedt rá a csoportot felügyelő apáca. – Hát nem tanultál semmit? Nézz magadra! Aggódom a lelkedért, lányom, őszintén aggódom.

William feszengve köszörülte meg a torkát, és az apácához fordult, aki még mindig mellette állt. Mostanra becsukta az ajtót, és a férfi érzékelte, milyen nyomasztó a zárda hangulata.

– Nem látjuk szívesen a betolakodókat. Várjon itt, amíg elmegyek Benedicta nővérért.

William tisztelettel fejet hajtott.

– Köszönöm, nővér, de én inkább látogatónak mondanám magam, mint betolakodónak, csak hogy tudja.

Miközben türelmesen várt, a lányok elhagyták a folyosót, és az előcsarnokra hátborzongató csönd telepedett. A férfi összerezzent, amikor megszólalt mögötte egy hang:

– Benedicta nővér vagyok. Miben segíthetek?

Magas nő volt, pirospozsgás arccal és átható, kék szemmel. Komoran húzta el a száját.

– Jó napot kívánok! A nevem William Lane, és mondhatjuk úgy, hogy hazatértem. Itt születtem.

Ha az apácát meg is lepte ez a kijelentés, nem adta tanújelét.

– Ismét megkérdem: miben segíthetek?

William meghökkent.

– Ön a főnökasszony?

A nő lassan bólintott.

– Igen, én.

William belevágott:

– Nézze, Benedicta nővér, nem akarok gondot okozni. Csak azért jöttem, hátha tudnak nekem segíteni megkeresni az anyámat. Tudom, hogy itt tartották őt…

– Befogadtuk – szólt közbe Benedicta nővér. – Befogadtuk, nem itt tartottuk.

William fejet hajtott.

– Persze, bocsánat. Tudom, hogy befogadták őt. 1940 áprilisában születtem. Gondolom, nyilvántartják a bentlakókat, és nagyon hálás lennék bármilyen információért, amivel szolgálni tud.

Benedicta nővér ajka gúnyos mosolyra húzódott.

– Lélegzetelállító a naivitása, Mr. Lane. Legyen szíves, kövessen!

William elindult az apáca nyomában, aki bevezette az irodájába. A helyiség közepén hatalmas, mahagóni íróasztal állt, amit elborítottak a különböző magasságú papírhalmok. A falon egy tábla azt hirdette: A kívánság megfoganván bűnt szül. Jakab 1:15.

Benedicta nővér leült az íróasztal mögé, és a vele szemközti székre intett. William is helyet foglalt. Az apáca az asztalra könyökölt, és a férfi felé hajolt.

– Mondja csak, Mr. Lane, szereti a szüleit?

William felháborodott.

– Persze, de még mennyire, mindennél jobban!

– És jó otthont biztosítottak magának, nem igaz? Szerető gondoskodásban volt része, nemde?

A férfi feszengett.

– Itt most nem ez a kérdés, és nem ez a lényeg. Teljes mértékben az áldásukat adták rá, hogy megkeressem az édesanyámat.

– Az édesanyja az a nő, aki felnevelte, aki fölsegítette, ha elesett, aki megvigasztalta éjszaka, ha rosszat álmodott, aki…

William feltartotta a kezét.

– Megértettem, nővér. Úgy értettem, teljes mértékben az áldásukat adták arra, hogy megkeressem a szülőanyámat. Így már jobb?

– Nem tetszik a hangneme, Mr. Lane. Nem hinném, hogy kellően értékeli az itt végzett munkánkat. Az összes lány, aki megfordul ebben a zárdában, bukott, erkölcstelen nő, akit kivetett magából a társadalom, és akinek még a saját családja is hátat fordított, hiszen megbocsáthatatlan szégyent hozott rájuk. Mi otthont biztosítunk nekik, ügyelünk rájuk a terhességük alatt, aztán gondoskodunk róla, hogy a kisbabáik szerető otthonba kerüljenek. Teszünk arról, hogy kemény munkával megtisztítsák a lelküket. Ezek a lányok jól tudják, hogy kárhozatra ítéltetik magukat, ha bárkinek is beszélnek az itt szült gyermekükről, tehát biztosíthatom, Mr. Lane, hogy a kutatása teljesen hasztalan. Azt javaslom, azonnal távozzon, aztán térden állva adjon hálát az Úrnak, amiért ez a zárda ennyire a szívén viselte az ön sorsát, és ilyen szerető, gondoskodó otthont talált magának.

William úgy érezte magát, mint egy rosszalkodó iskolásfiú az igazgatói irodában, és ez az érzés csak felerősödött, amikor meglátta a falra akasztott vékony pálcát Benedicta nővér háta mögött. Eszébe jutott, hogy talán az anyját is megverték vele, és alig bírta megőrizni hidegvérét.

– Benedicta nővér, nem kérdőjeleztem meg az itteni munkájukat, és természetesen hálás vagyok a szüleimtől kapott szeretetteljes nevelésért, de akkor is itt töltöttem három évet az életemből. Néha még eszembe is jutnak az itteni emlékek, ahogy maga az anyám is, de az arcát nem tudom felidézni. Úgy érzem, mintha hiányozna belőlem egy darab, és emiatt nem bírok békére lelni. Mi baj lehet abból, ha segít nekem? Kérem, csak ossza meg velem, amit az anyámról tudnak, és már megyek is. Többé nem zavarom önöket.

Benedicta nővér felsóhajtott, és a fejét csóválta.

– Mintha egy szót se hallott volna mindabból, amit mondtam. – Felállt, és odalépett egy nagy iratszekrényhez. Kinyitotta a kulccsal, amit láncon hordott a nyakában, és elővett egy óriási, bőr iratgyűjtőt. Lecsapta a mappát az asztalra, mire egy köteg papír a földre hullott. – Mi volt az anyja neve?

William szíve nagyot dobbant a reménytől, és egyszeriben kiszáradt a szája.

– Bronagh Skinner.

– És azt mondta, hogy 1940-ben született?

A férfi bólintott, és nadrágjába törölte izzadt tenyerét.

Benedicta nővér mintha egy örökkévalóságig lapozgatta volna a jegyzéket. William úgy becsülte, több száz név sorakozhat a listában, és kicsit megvigasztalta, hogy ezek szerint nincs egyedül. A nő végül felkapott egy töltőtollat, és leírt egy számot egy papírra. Felállt, és visszatette a hatalmas mappát az iratszekrénybe. Aztán látványos mozdulattal ismét bezárta a szekrényt, majd farkasszemet nézett Williammel, miközben visszaakasztotta a kulcsot a nyakába.

– Itt várjon! – parancsolt rá, azzal elhagyta a helyiséget.

Tizenöt perc telt el, ám a nő még mindig nem tért vissza. William felállt, és föl-alá kezdett járkálni az irodában. Az ablakhoz ment, és kibámult a kertbe. Egy csapat lány ásott a veteményeskertben, mindegyikük előrehaladott terhes volt. Egy apáca árgus szemmel figyelte őket. Az egyik lány megbotlott és térdre esett. Úgy tűnt, nem bír felállni, mire egy másik lány a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. A csoportot felügyelő apáca azonnal közbeavatkozott, és szétrángatta a két lányt. William az üvegen keresztül nem hallotta, mit mondanak, de látta, ahogy az elesett lány rettegve húzódik el az apácától, és védekezőn emeli fel a kezét. A férfinak most már kétsége sem volt afelől, hogy a lányokat gyakran verik.

Ismét kinyílt az iroda ajtaja. Egy ápolónői ruhát viselő középkorú nő lépett be, és megemelte a szemöldökét.

– Ó, azt hittem, Benedicta nővér itt van.

– Úgy is volt, csak elment valamiért. Információt keres számomra.

– Ó, értem.

– Mi az, nővér? – kérdezte az épp ekkor visszatérő apáca az ápolónőtől. A hóna alatt egy vékony, barna aktát tartott.

– Beszélnem kell magával, főnökasszony. – Az ápolónő Williamre biccentett. – Négyszemközt.

Benedicta nővér meg sem próbálta leplezni türelmetlenségét.

– Nem várhat?

– Nem igazán. Csak egy percet kérek.

Benedicta nővér kiterelte az ápolónőt a folyosóra, és becsukta maguk mögött az ajtót. William kíváncsian átszelte a helyiséget, és az ajtóhoz nyomta a fülét. A két nő halkan, gyorsan beszélt, de sikerült kivennie a szavukat.

– Colette-ről van szó, főnökasszony. Épp most szült meg, de nagyon csúnya gátrepedéssel. Mindenképpen össze kéne varrni.

– Jól ismeri a szabályokat, nővér. Gátvarrásról szó sem lehet. Ha az a lány gátrepedéssel szült, akkor ez volt Isten akarata. Így vezekel a bűneiért. Inkább még azelőtt kellett volna erre gondolnia, hogy ilyen helyzetbe sodorta magát.

– De hát főnökasszony, maga is tudja, hogy megerőszakolták!

– Legalábbis ő ezt állítja. Az a lány egy parázna csábító, nővér. Csakis önmagát okolhatja mindenért. Most pedig ne vesztegesse tovább az időmet! El kell intéznem valamit.

Amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó, William két nagy lépéssel a helyiség közepén termett, és közömbös képet vágott. Benedicta nővér összevont szemöldökkel nézett rá, és a székre mutatott.

– Üljön le!

A nő is helyet foglalt az íróasztalnál, és kinyitotta az aktát. Felvette az olvasószemüvegét, majd lapozgatni kezdett az iratok között. William a nyakát nyújtogatta, ám az asztal olyan széles volt, hogy semmi mást nem bírt kivenni, csupán pár számot: 40/65. Benedicta nővér végül megtalálta, amit keresett, és kivett az aktából egy megsárgult lapot.

– Látja az aláírást az alján?

William közelebb hajolt, és megpillantotta a kissé gyermeteg kézírással papírra vetett nevet: Bronagh Skinner. A lapért nyúlt, ám Benedicta nővér elrántotta előle, mielőtt hozzáérhetett volna.

– Az anyja ezzel a nyilatkozattal lemondott minden szülői jogáról azon a napon, amikor maga elhagyta ezt a zárdát. Írásban esküdött meg, hogy soha nem lép kapcsolatba magával, nem avatkozik bele az életébe, és a jövőben sem követel semmilyen anyai jogot. Nem akarja, hogy maga valaha is megpróbáljon kapcsolatba lépni vele. Mi tehát soha nem fogunk elárulni önnek semmit az anyja tartózkodási helyéről, vagyis attól tartok, hiába fáradt ide. És ha most megbocsát, dolgom van.

Elutasító modora szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a megbeszélésnek vége. William felállt, és a vállára kapta a hátizsákját. Hihetetlenül ellenszenvesnek találta ezt a nőt, és alig bírt megszólalni.

– Még visszajövök, nővér. Erre mérget vehet.

– Mint mondtam, csak az idejét vesztegeti.

A férfi azonban megmakacsolta magát, és most már semmi, de semmi nem akadályozhatta meg – pláne nem ez a gonosz banya –, hogy megtalálja az anyját.