29.

William ismét odakint, a keskeny úton találta magát. A délutáni nap egyre erőtlenebb lett, és a csípős levegő emlékeztette rá, hogy még mindig csak április eleje van. Visszahúzta a pulóverét, és gyors, határozott léptekkel indult el a buszmegálló felé. Olyan kétségbeesetten akart szabadulni a gyűlöletes hely közeléből, hogy jóval kevesebb, mint húsz perc alatt tette meg a két kilométert a megállóig. Mire odaért, megizzadt, így ismét levette a pulóverét, miközben a póznához szögezett menetrendet böngészte. A következő buszig még ötven percet kellett várnia. Felnyögött, és lerogyott a fűbe. Hirtelen teljesen úrrá lett rajta a kimerültség, egyrészt a hajthatatlan Benedicta nővérrel való hadakozás, másrészt pedig az időeltolódás miatt.

Lefeküdt a fűbe, kiélvezte a hűvösséget, miután így leizzadt, és a hátizsákjára hajtotta a fejét. Úgy érezte, órákig aludt, amikor csöngetés riasztotta fel. Árnyékba borult, még csukott szemmel is érzékelte, hogy sötétebb lett a világ. Az alkarjára támaszkodott, és a szemét dörgölte. Nem egy felhő takarta el a napot, hanem egy mellette lefékező biciklista. Így, hogy az illetőt hátulról sütötte a nap, William nem tudta kivenni a vonásait, ám az arcát keretező, göndör frizurából látta, hogy nő.

– Remélem, nem ijesztettem meg. Azért csöngettem, mert úgy tűnt, mélyen alszik.

William talpra kecmergett. Így, hogy szembenéztek egymással, felismerte a zárdában látott ápolónőt.

– Nem, dehogy. Csak gondoltam, szundítok egyet, amíg a buszra várok. Remélem, közben nem ment el. – Feltűrte az inge ujját, és megnézte az óráját. Mindössze tíz percet aludt.

– A busz óra tízkor jön, úgyhogy megvárhatja itt az öt óra tízest, vagy eljöhet hozzám, aztán elmehet a hat óra tízessel. Az a legutolsó busz.

William a homlokát ráncolta.

– Menjek el magához? Ugyan miért?

– Azért, mert mindent el kell mondania nekem, amit csak tud, különben nem segíthetek megtalálni az édesanyját.

Grace Quinn hosszú évtizedek óta – egész pontosan harminchat éve – dolgozott bábaként a Szent Brigid zárdában, és megszámlálhatatlanul sok csecsemőt segített a világra. Ahogy William mellette üldögélt a hepehupás, virágmintás kanapén, elvarázsolta az asszony lágy hangja és mélyen ülő, szürke szeme, amit gyakran a mennyezetre szegezett, miközben a munkájáról mesélt.

– Gondolom, nem érti, hogy vagyok képes egy ilyen nyomorúságos helyen dolgozni.

William hümmögött, és mély levegőt vett.

– Be kell vallanom, nem tűnt valami vidám közegnek. A főnökasszonyról már nem is beszélve. Az a nő egyszerűen hihetetlen.

Grace összekulcsolta a kezét az ölében.

– Tudom, hogy egyes metódusaik kissé szokatlannak látszanak. Egy kívülálló számára egyenesen kegyetlennek tűnhet ez a hely, de ezeknek a lányoknak nincs máshova menniük. Borzalmas szégyent hoztak a családjukra. Mégis milyen élete lett volna magának, ha az édesanyja megtarthatta volna?

William vállat vont.

– Fogalmam sincs, de fején találta a szöget: ha megtarthatott volna. Esélye sem volt rá, nem igaz? Életem első három évében vele maradtam, aztán elszakítottak tőle, és elküldtek Amerikába. Ne értsen félre, imádom a szüleimet, de nekem ez egyszerűen gonoszságnak tűnik.

Grace fejet hajtott.

– Tudom. Ezért fogok segíteni magának. – Felállt, és a komódhoz csoszogott, majd tollal és papírral a kezében ült vissza. – Nos, meséljen el szépen mindent, amit eddig megtudott!

William megköszörülte a torkát.

– Az anyámat Bronagh Skinnernek hívták, és 1940. április 10-én hozott világra.

Grace felnézett, tollát a papírra nyomva várta a folytatást.

– Ez minden?

– Ja, és húszéves volt akkor.

Az asszony a homlokát ráncolta.

– Hát, ez kiindulópontnak nem valami sok.

Williamnek ekkor eszébe jutott a vékony, barna akta, amit Benedicta nővér behozott az irodájába.

– Az aktájának száma 40/65.

Grace ezt az információt hallva döbbentnek tűnt.

– Nem semmi kis detektív maga, hallja-e! Ez azt jelenti, hogy maga volt 1940-ben a hatvanötödik csecsemő, aki a zárdában született. – Leírta a számot, majd nyomatékosan többször is aláhúzta, mintha ezzel még nagyobb jelentőséget kölcsönzött volna neki. – Na jó, emlékszik még valamire a zárdában töltött éveiből? Bármire, amiről esetleg eszembe juthatna az édesanyja?

William felállt, és járkálni kezdett a szobában.

– Emlékszem a citromos felmosószer szagára, meg a vacak, csomós krumplipürére, amivel anyám etetett.

– Emlékszik bármire az anyjával kapcsolatban? Még csak két éve dolgoztam a zárdában, amikor maga született, és mivel 1950 előtt az apácák nem kaphattak bábaképzést, egész biztosan én segítettem magát világra.

William lehunyta a szemét, és az orrnyergére szorította az ujját.

– Van még valami.

Grace kíváncsian húzódott közelebb.

– Mondja csak!

– Hát, anyám sokszor énekelt nekem. – A férfi dúdolni kezdett. – Nem emlékszem a szavakra, nagyon bosszantó. Szinte még most is hallom a hangját, de valahogy furcsa volt…

– Furcsa?

– Különösnek tűnt a beszéde. Nem úgy hangzott, mint bárki más.

Hátradőlt a kanapén, és a kezébe hajtotta a fejét. Kis idő múlva lassan dülöngélni kezdett előre-hátra.

– Aludj, gyermekem, láss békés álmokat… – dúdolta.

Az asszony felnézett a jegyzeteiből.

– Egész éjjelen át.

William felemelte a fejét, és elmosolyodott.

– Az Úr küldjön hozzád őrangyalokat…

Együtt fejezték be a dalt:

– Egész éjjelen át.

Grace megfogta a fiatalember kezét.

– Tudja, én mindig kedves vagyok a lányokhoz. Úgy értem, próbálom megkönnyíteni nekik a dolgot, amennyire csak lehetséges. Az egész életemet annak a helynek szenteltem. Nekem soha nem lett se férjem, se gyermekem.

– Egyszerűen nem értem, hogyan lehet Benedicta nővér ilyen elutasító. Ugyan mit számít neki, hogy megtalálom-e anyámat vagy sem?

– Itt a vezeklésről van szó, William. A házasság kötelékén kívül gyermeket szülni az Úr szemében bűn, ám a mosodában végzett kemény munkával ezek a nők lemossák a szennyfoltot a lelkükről, így bebocsátást nyerhetnek majd a mennyországba. Tudom, hogy ez nagyon szigorúnak tűnik, de az édesanyja akkor is lemondott írásban minden szülői jogáról. Benedicta nővér nincs abban a helyzetben, hogy elárulhatná magának a hollétét.

– Gondolja, hogy az anyám bűnbocsánatot nyer?

Grace bólintott.

– Biztos vagyok benne. Hiszek benne, hogy az Úr bármilyen bűnt meg tud bocsátani. Az édesanyja kiérdemelte a helyet a mennyben. – Megdörgölte a kezét. – Azt mondta, az anyja beszéde máshogy hangzott, mint a többieké. Ezt hogy értette?

– Néhány szava… Nem is tudom… Máshogy mondott egyes szavakat, mint a többiek. Máshogy ejtette a magánhangzókat, és…

Grace a szája elé kapta a kezét.

– Édes istenem! Most már emlékszem rá. Angol volt!

William szeme elkerekedett.

– Emlékszik rá? Úgy érti, anyai ágról angol vagyok?

– Ha tényleg arról a lányról van szó, akire gondolok, akkor maga mindkét ágról angol, William. És az édesanyja neve nem Bronagh volt. Hanem Christina.