31.

Williammel a kompon közölte egy útitársa, hogy Manchesterben mindig esik. Ám ezen a tavaszi napon, ahogy az április véget ért és beköszöntött a május, a felhőtlen ég olyan kék volt, akár egy úszómedence, bár a férfi nem tudhatta, hogy ez tényleg ritkaságszámba megy-e. Talált magának egy olcsó panziót a város peremén, ahonnan busszal egész hamar beért a központba. A szállásadónője ellátta térképpel, és élénkpiros karikát rajzolt az úti célja köré. William felszállt egy emeletes buszra, és az újdonság varázsától fülig érő vigyorral üldögélt a felső szinten, miközben a hatalmas jármű nagy zajjal robogott végig az Oxford úton. Leszállt a Palace Színháznál, és elővette a térképét. A Szent Péter tér felé fordult, és meg is pillantotta – épp, ahogy a szállásadónője megígérte – a Manchesteri Központi Könyvtár óriási kupoláját.

Megszaporázta a lépteit, ahogy elindult a lenyűgöző, neoklasszicista stílusú, kör alakú épület felé. A hat impozáns korinthoszi oszloppal övezett bejárat két emelet magas volt. Ahogy felkaptatott a lépcsőn, William úgy érezte, mintha egy római palotába lépne be, nem pedig egy közkönyvtárba. Az épület belülről is ugyanolyan pompás és fenséges volt, mint kívülről, fényezett tölgy- és diófa borítással. A férfi felment a széles lépcsőn, és belépett a nagyterembe. Ezt eredetileg olvasóteremnek hívták, és William el sem tudott volna képzelni békésebb helyet ahhoz, hogy az ember elmerüljön az irodalomban, vagy ráérősen átlapozza a reggeli újságot. Kissé habozva lépett oda a pult mögött álló könyvtároshoz.

– Jó napot kívánok, érdeklődni szeretnék, hogy tudna-e segíteni nekem.

– Ezért vagyok itt – mosolygott a fiatal nő. – Mit tehetek önért?

– Egy születési anyakönyvi kivonathoz szeretnék hozzájutni.

A könyvtáros, akit a kitűzője szerint Miss Suttonnak hívtak, elővett egy formanyomtatványt a pult alól.

– Ahhoz meg kell kérdeznem egy-két dolgot. Először is, szeretné, hogy postázzuk önnek a kivonatot, vagy inkább eljön majd érte?

Williamet meghökkentette, hogy milyen egyszerűnek tűnik az eljárás.

– Majd eljövök érte, köszönöm. Nincs állandó lakcímem itt, az Egyesült Királyságban.

Miss Sutton kedvesen mosolygott.

– A beszéde elárulta, hogy nem idevalósi. Kanadai?

– Ezt igyekszem nem sértésnek venni – nevetett William. – Amerikából jöttem, Vermontból. De Írországban születtem, a szüleim viszont angolok.

Miss Sutton a homlokát ráncolta.

– Hosszú történet – magyarázkodott William.

A nő sanda mosolyt vetett rá.

– Szívesen meghallgatnám egyszer.

Tyűha – gondolta William –, ki hitte volna, hogy az angol lányok ilyen rámenősek?

– Talán elmesélhetem…

– Jaj, csak vicceltem! Na szóval, hogy hívják?

A férfi összeszedte magát.

– William Lane.

– És a születési anyakönyvi kivonaton milyen név szerepel?

– Christina Skinner.

Miss Sutton tolla sebesen szántotta a papírt, aztán a könyvtáros anélkül, hogy felnézett volna, megkérdezte:

– Születési dátum?

William összezavarodott.

– Mármint az enyém?

A nő lesújtó pillantást vetett rá.

– Christina Skinner születési dátuma.

– Hát, azt pontosan nem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy valamikor 1919 márciusa és 1920 májusa között született.

– Egyéb részletet nem tud? A címét? A születési helyét, az apja nevét?

William egyszeriben nagyon bután érezte magát.

– Nem. Az gond?

– Számomra nem, de így kénytelen lesz átnézni az általános nyilvántartás mutatóit, hátha megtalálja bennük ezt a bizonyos Christina Skinnert, mert ilyen kevés információ alapján nem tudom kikérni a születési anyakönyvi kivonatot.

William felsóhajtott.

– És azt hogy csináljam?

Miss Sutton a helyiség sarkában lévő asztalra mutatott.

– Üljön csak le oda, és máris hozom az első jegyzéket.

Két órával később William úgy érezte, soha többé nem bír majd távoli dolgokra fókuszálni. Annyit meregette a szemét az orra előtti betűkre, hogy amikor felnézett, homályos lett a látása és megfájdult a feje. Borzasztóan szüksége volt friss levegőre. Odalépett a pulthoz, és megszólította Miss Suttont, akivel azóta összetegeződtek:

– Bocs, hogy zavarlak, Karen – suttogta. – Muszáj kimennem, és szívnom egy kis friss levegőt. Fenn tudnád tartani nekem azt az asztalt?

– Persze. Hogy haladsz?

– Már találtam két Christina Skinnert, de még át kell néznem még egy jegyzéket. Kábé fél óra múlva visszajövök.

Ahogy a férfi Manchesterben sétálgatott, eltűnődött, vajon az anyja rótta-e valaha ugyanezeket az utcákat. Vajon tényleg lehetséges volna, hogy az asszony még mindig itt él, ebben a városban? És mi történhetett az apjával, Billyvel? Miért hagyta olyan lelketlenül faképnél az anyját, épp akkor, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rá? Az biztos, hogy nem tűnt olyan édesapának, akire büszke lehet az ember. William ekkor Donald Lane-re gondolt, aki fáradhatatlanul robotolt a tanyájukon odahaza, Vermontban, hogy eltartsa a családját, kérges tenyere és hajlott háta is kemény munkáját bizonyította. Ismét elöntötte a bűntudat a kutakodása miatt, és egyszeriben úrrá lett rajta a honvágy. Áhítozott otthona nyugalmára, családja békességére és szeretetére, anyja főztjének finom, melengető illatára, valamint saját cukorkunyhójának hívogató magányára és tömény, édes illatára. Manchestert egy egész világ választotta el mindettől, és a férfi kezdte megkérdőjelezni egész küldetése értelmét. De a lelke mélyén akkor is olthatatlan vágyat érzett, hogy felderítse születése körülményeit. Azt máris sikerült megtudnia, hogy az anyja mindennél jobban szerette volna saját maga felnevelni őt. A tény, hogy a nő akarata ellenére kényszerült lemondani róla, egyszerre töltötte el gyötrelmes szomorúsággal és izzó dühvel. Muszáj volt megtudnia anyja és apja kapcsolatának teljes történetét, és azt, hogyan hagyhatta el a férfi ilyen szívtelenül a kedvesét. Ezzel a megújult elszántsággal mászta meg ismét a könyvtár lépcsőjét, hogy folytassa a kutatást.

A könyvtár nyitvatartási idejéből már alig volt hátra, amikor William ismét odalépett Karen Suttonhoz, ezúttal három Christina Skinner adataival. Komor képpel tolta át a papírt a pulton. Karen átfutotta a listát.

– Egyszerre szeretnéd megrendelni mindhárom kivonatot?

William fontolóra vette a dolgot.

– Az mennyi ideig tartana?

– Néhány napig, talán még tovább.

– Hát, az igaz, hogy ha egyesével próbálom kikérni őket, akkor talán szerencsém lesz, és elsőre ráhibázok az általam keresett Christina Skinnerre. De az is lehet, hogy pont ő lesz az utolsó, és addigra már eltelne pár hét. Nincs elég pénzem, hogy olyan sokáig maradjak Angliában, és a szüleimnek amúgy is szükségük van rám odahaza.

– Akár Amerikába is elpostázhatjuk a kivonatokat – vetette föl Karen.

William a homlokát dörgölte, miközben a nő rámeredt, a döntését várta.

– Igazán nem akarlak sürgetni – nógatta –, de a könyvtár tíz perc múlva zár.

– Bocs – szabadkozott a férfi. – Azt hiszem, kénytelen leszek egyszerre megrendelni mind a hármat.

Miközben Karen kitöltötte a szükséges papírokat, odalépett mellé a pult mögött egy kolléganője, egy fontoskodónak tűnő, ősz hajú asszonyság barna tweedkosztümben, nyaka körül műgyöngy lánccal. Kíváncsian átlesett Karen válla fölött, aztán megigazította a szemüvegét, hogy még jobban megnézze magának a nyomtatványt.

– Christina Skinner? Az ő születési anyakönyvi kivonatát már kikértük a múlt héten. Itt várja, hogy érte jöjjön, aki rendelte.

Erre a döbbenetes hírre mindkettőjüknek leesett az álla.

Karen a kolléganőjéhez fordult.

– Bocsánat, Mrs. Gallagher, úgy érti, hogy máris itt van egy bizonyos Christina Skinner születési anyakönyvi kivonata?

Mrs. Gallagher meg sem próbálta leplezni a türelmetlenségét.

– Pontosan ezt mondtam az imént, nem? Most pedig legyen szíves, tegyen rendet a pultban. Ideje zárnunk.

Karen összeszedte a pulton heverő papírokat, és visszarakta a napközben használt tollakat a tartójukba.

– Lehetséges volna, hogy vessünk rá egy pillantást, hátha ez az a kivonat, amit William keres?

– Szó sem lehet róla. Ezért a kivonatért már fizetett az, aki megrendelte, és csakis őt illeti. Egyedül ő bonthatja fel a borítékot.

Karen a mennyezetre emelte a szemét. Úgy tűnt, erre a válaszra számított. Mrs. Gallagher nyilvánvalóan makacsul ragaszkodott a szabályokhoz és a bürokráciához.

– És mikor jön ez a bizonyos személy a kivonatért? – kérdezte William.

Mrs. Gallagher vállat vont.

– Fogalmam sincs. Csak tegnap érkezett meg a papír, úgyhogy talán holnap vagy holnapután. Attól függ, milyen sürgősen kell az illetőnek.

Lehetséges volna, hogy ez a kivonat tényleg az édesanyjáé? William el sem tudta képzelni, ki másnak kellhet belőle másolat. Talán vannak testvérei, akik szintén az anyjukat keresik? Vagy talán maga Christina kérte ki. Egyszerűen azért rendelte volna, mert kellett neki egy másik példány? Vagy egy teljesen más személyről van szó? Egyszerűen muszáj volt megtudnia a választ.

Mrs. Gallagher mostanra elhagyta a pultot, és éppen könyveket pakolt vissza a polcokra. William odahajolt Karenhez.

– Meg kell tudnom, ki rendelte azt a másolatot – suttogta.

Karen megfordult, és meggyőződött róla, hogy a kolléganőjét még mindig lefoglalja a rendrakás. Mrs. Gallagher mostanra felmászott egy létrára, és éppen egy jó vaskos kötetet rakott vissza a legfelső polcra.

– Adj egy percet – suttogta a nő.

Benyúlt a pult alatti fiókba, és a mélyén kotorászott, aztán előhúzott egy kulcsot. Anélkül, hogy levette volna a szemét Mrs. Gallagherről, odalépett egy iratszekrényhez, és nesztelenül kihúzta a legfelső fiókot. Fürge, ügyes ujjakkal átlapozta a borítékokat. Megtalálta, amit keresett, és épp csak annyi ideje volt, hogy rápillantson a megrendelő nevére, amikor kolléganője odaszólt:

– Végzett már, Karen?

– Csak elrakok még néhány dolgot, Mrs. Gallagher – felelte a nő. Williamre kacsintott. – Találkozzunk odakint öt perc múlva!

William figyelte, ahogy az emberek hazafelé igyekeztek a manchesteri csúcsforgalomban. A nagyváros közepén lévő teret betöltötte a zaj és a benzingőz, ahogy a tömegközlekedők a busz után szaladtak, a kocsiban ülők pedig türelmetlenül dudáltak. Hallotta, hogy magas sarkú cipő koppan a háta mögött, és megfordulva Karent látta. A nő karon fogta, és magával húzta az utcára, lopva hátra-hátrapillantva.

– Mrs. Gallagher itt jön mögöttem – suttogta. Behúzta a férfit egy bolt kapualjába, az idősebb könyvtáros pedig elvonult mellettük, szemét a járdára szegezve. William és Karen megkönnyebbülten lélegeztek fel, a nő pedig kuncogni kezdett. – Úgy érzem magam, mint egy nemzetközileg körözött fegyvercsempész.

William elmosolyodott.

– Megszerezted? Annak a nevét, aki a kivonatot rendelte?

– Meg. Egy bizonyos Mrs. Tina Craig kérte ki. Mond ez a név neked valamit?

William a fejét csóválta.

– Sose hallottam erről a nőről. De az is igaz, hogy senkit sem ismerek itt Manchesterben. Talán egy másik Christina Skinnerről van szó.

– Talán igen, talán nem. Csak egy módon tudhatjuk meg.

– Hogyan? – kérdezte William.

– Gyere el holnap, és várjuk, hogy megjelenjen a nő.

– De mi lesz, ha nem jön? Lehet, hogy még napokig, vagy akár hetekig nem jön el a kivonatért.

Karen vállat vont.

– Csak az a kérdés, mennyire akarod azt a kivonatot.