34.

William és Tina a Malátaudvarban ültek, ez volt eddig a harmadik kocsma, amit felkerestek. Grace öccse gondosan bejelölte mindet a térképen, a belső körben négyet, a külsőben pedig hármat. Vagyis összesen hét kocsma akadt a zárda nyolc kilométeres körzetében.

William kortyolt a Guinnesséből.

– Ebben a kocsmában még ételt is szolgálnak fel. Ne rendeljünk valamit? Éhen halok.

Tina nevetett.

– Neked mindig csak a kaján jár az eszed? Életemben nem láttam még senkit, aki ennyit evett volna. Szerintem ennek csakis galandféreg lehet az oka.

– Meghozta az étvágyamat ez a sok bicajozás egyik kocsmától a másikig. – A férfi a táblára mutatott. – Nézd csak, van sörös marhagulyás, az biza nagyon jól hangzik.

Tina pajkosan oldalba bökte.

– Kezdesz pont úgy beszélni, mint egy ír.

A férfi ivott még egy kortyot.

– Hát az is vagyok, nem? Legalábbis itt születtem, még ha nem is itt nőttem fel. – Megemelte kiürült poharát a csaposnak, aki biccentett, és nekiállt tölteni neki egy újabbat.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? Ezután fel kell keresnünk ma még egy kocsmát, és nem szeretném, hogy megbírságoljanak, amiért részegen biciklizel.

– Igazad lehet. Figyelj, rendeljünk valami ennivalót, aztán nekilátunk a kérdezősködésnek. Ez a hely sokkal ígéretesebbnek tűnik, mint az előző kettő.

Tina egyetértett.

– Jó, rendben. Én maradok a sajtsalátánál. Mindenképpen helyet akarok hagyni annak.

Az asztalon heverő étlap egyik desszertjére mutatott, és William közelebb hajolt, hogy elolvassa.

– Vajas kenyérpuding. Az meg mi a csuda? – Grimaszt vágott a csöppet sem étvágygerjesztő név láttán.

– Majd meglátod. Két kanalat kérek hozzá, hogy te is megkóstolhasd. Garantálom, hogy ízleni fog! – Tina elmélázó mosollyal révedt a távolba. – Ez volt édesanyám specialitása. Tökéletesen készítette el: vastagon szeletelt fehér kenyérből, lágy, krémes vajjal megkenve. Nagy szemű, zamatos mazsolát tett bele, a puding pedig maga volt a mámor. Mindig úgy sütötte meg, hogy a teteje tökéletesen barna és ropogós lett, és ha maradt belőle, akkor másnap, hidegen még finomabb volt.

William elmosolyodott.

– Most először említed a családodat. Mesélj még róla!

Tina egy kibomlott szálat húzogatott pulóvere ujján, és kerülte a szemkontaktust.

– Már egyik szülőm sem él.

A férfi megdöbbent.

– Jaj, istenem, nagyon sajnálom, Tina. Nem akartalak felzaklatni.

– Nem tudhattad. Apám tizenhat éves koromban hunyt el, anyám pedig hét évvel később. Tudod, soha nem heverte ki édesapám halálát. Elcsépelten hangzik, de ők ketten tényleg lelki társak voltak. Na mindegy, huszonhárom éves koromra elárvultam, és testvéreim sincsenek. – Sikerült mosolyt erőltetnie a képére. – De jó munkám volt, egy irodában, hétvégenként pedig egy adományboltban dolgoztam, úgyhogy mindig akadt társaságom. Most már teljes munkaidőben dolgozom az adományboltban.

– Mi lett az irodai munkáddal?

Tina habozott, mielőtt válaszolt.

– Hosszú történet. Felmondtam, amikor teherbe estem.

William szeme elkerekedett.

– Neked van gyereked?

– Nincs. A kislányom halva született.

A férfi ösztönösen megfogta a kezét.

– Azt sem tudom, mit mondhatnék. Nagyon sajnálom! És mi van az apával? Házasok voltatok?

Tinának kezdett elmenni az étvágya.

– Igen, azok voltunk, de a férjem is meghalt.

William elszörnyedt.

– Hogy voltál képes kibírni ennyi fájdalmat?

A nő higgadtan meredt maga elé.

– A férjem miatt nem ontok könnyeket. – Felkapta az étlapot. – Na, rendelhetünk?

Lemenőben volt a nap, mire William és Tina elhagyták a kocsmát. A galagonyasövények átható illata betöltötte a levegőt, és a májusi este kissé hűvösbe hajlott.

– Hát, ez is időpocsékolás volt – jelentette ki William, miközben betűrte a zokniját a nadrágjába. Tinára nézett, aki a Grace biciklijének kormányán lévő kosárral bajlódott. A nő egész vacsora alatt hallgatag volt, William pedig átkozta magát, amiért régi sebeket tépett fel.

– Jöhet az uccsó?

Tina felnézett.

– A micsoda?

– Az utolsó kocsma a belső körben. Ha abban sem jutunk semmire, akkor holnap már csak hármat kell végigjárnunk a külsőben.

– Biztos, hogy bírni fogja a bringád? – kuncogott Tina, miközben a vénséges vén, rozsdás kerékpárt méregette, amit a férfi Grace szomszédjától kért kölcsön.

William grimaszt vágott.

– Nem vennék rá mérget. Ez a vacak már Noénak sem tetszett, mert még ő is túl régimódinak találta.

Tina felkacagott.

– Vicces vagy, William.

– Csodásan nézel ki, amikor nevetsz. Figyelj, sajnálom, ami odabent történt – biccentett a kocsma felé. – Remélem, nem tartasz tolakodónak.

– Teljesen jogos volt részedről, hogy a családom felől érdeklődtél. Igazán nem tudhattad, hogy a történetem shakespeare-i tragédiába illik. Gyere, menjünk! Merre van a következő kocsma?

Aznap esti utolsó megállójuk nem volt több egy apró, nádtetős házikónál. Kis ablakai voltak, így odabent nyomasztó homály uralkodott, a fapadló pedig úgy elkopott, hogy azt már a rászórt fűrészpor sem bírta leplezni. Hat asztal volt a helyiségben, mindegyiknél öregemberek ültek, néhányan kártyáztak vagy dominóztak, mások csak a korsójukra bámultak. Mind felnéztek, amikor a pár belépett a kocsmába. William karon fogta Tinát, és odaléptek a bárpulthoz.

– ’estét – köszönt a pultosnő, aki úgy festett, mintha jobban érezné magát a hadseregben, parancsokat osztogatva. – Mit adhatok?

William Tinához fordult.

– Ó, én csak narancslevet kérek – mondta a nő.

– Két narancslevet, legyen szíves.

Nem volt hova leülni, így a pultnak dőltek, és szemügyre vették a kis helyiséget. A kezdeti kíváncsiság elillant, és a törzsvendégek visszatértek eddigi elfoglaltságukhoz. William ismét a pultosnőhöz fordult.

– Elnézést, kérdezhetnék valamit? – Mostanra bevett módszerük volt a tudakozódásra, bár az előző három kocsmában nem mentek vele semmire. – Nem ismer véletlenül egy McBride nevű családot a környéken, akik gazdálkodnak?

A csaposnő abbahagyta a pohár törölgetését, és a homlokát ráncolta.

– Hát, ez így sajnos nem valami konkrét. A McBride név egyáltalán nem szokatlan errefelé.

William felsóhajtott. Minden kocsmában ugyanezt a választ kapták. Úgy tűnt, egyszerűen nem elég a rendelkezésükre álló információ.

– Sajnálom, ez minden, amit tudunk. A család neve McBride, és egy kis tanyán éltek, egy eldugott helyen, bár ez már több mint harminc éve volt.

A pultosnő hevesen tovább dörgölte a poharat, miközben a hallottakon rágódott.

– Amúgy meg miért akarja tudni?

William megköszörülte a torkát.

– Az édesanyámat keresem. Itt születtem, a Szent Brigid zárdában, harmincnégy évvel ezelőtt, és örökbe adtak. Amerikában nőttem fel, de most visszajöttem ide, mert próbálom megtalálni a szülőanyámat.

A csaposnő elhúzta a száját.

– Értem. Ha jól sejtem, a zárdában már próbálkozott, de nem voltak hajlandóak segíteni.

William sokatmondó pillantást vetett Tinára.

– Így is lehet mondani.

– Hát, talán mi többre megyünk. Azt mondják, ez több mint harminc éve volt?

William és Tina egyszerre bólintottak.

A csaposnő kis időre felfüggesztette a poharak dörgölését, hogy odaszóljon az egyik kártyázó öregembernek. A férfi lerakta a lapjait, és odalépett a pulthoz.

– Mi az, Morag?

A nő a párra biccentett.

– Ezek ketten egy McBride nevű családot keresnek, atyám. Mit gondol, tudna segíteni nekik?

– McBride, azt mondtad? Lehetne ennél konkrétabban?

Morag elmosolyodott.

– Én is ezt kérdeztem. – Williamhez és Tinához fordult. – Ő McIntyre atya, a helyi egyházközség papja. Ha bárki segíthet maguknak, ő az.

Fél órával később William és Tina már a kocsma előtt álltak, a férfi egy darab papírt szorongatott. McIntyre atyának nem rémlett olyan család, akire ráillett volna az igencsak homályos meghatározásuk, de ismert valakit, aki talán a segítségükre lehet. William újra elolvasta a nevet, amit a pap leírt neki.

– Hát, akkor megvan, mit csinálunk holnap. – Bedugta a papírt inge zsebébe, és felszállt rozoga biciklijére. – Reméljük, hogy ez a Drummond atya segíthet nekünk megtalálni a kirakós újabb darabkáját.