35.

Amikor William és Tina visszaértek Mrs. Flanaganhez, a háziasszony már lefeküdt. A férfi benyúlt a lábtörlő alá, és megtalálta a nagy kulcsot. Beleerőltette a zárba, mire az ajtó csikorogva-nyikorogva kinyílt. Lábujjhegyen osontak át a küszöbön, hogy fel ne ébresszék Mrs. Flanagant.

– Nem kérsz egy italt lefekvés előtt? – suttogta a férfi.

Tina egy pillanatig hezitált, aztán bólintott. Miután leültek a nappaliban, mindketten egy-egy pohárka whiskyvel a kezükben, egy kicsit ellazítottak, és sutyorgás helyett normál hangon beszélgettek. A nő hátrahajtotta a fejét a kanapén, és lehunyta a szemét. A whisky égette a gyomrát, és a szaga felidézte Rick emlékét. Gombócot érzett a torkában, alig bírt nyelni, és könnybe lábadt a szeme. Némán fohászkodott, hogy William mindebből semmit ne vegyen észre, de a férfi ahhoz túl szemfüles volt.

– Tina? Jól vagy? – Sietve közelebb húzódott hozzá. – Istenem, hisz te sírsz.

Az asszony letörölt egy könnycseppet a kisujjával, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Semmi bajom, William, tényleg, ne aggódj!

A férfi elvette a poharát, aztán lerakta a dohányzóasztalra, és megfogta mindkét kezét.

– Attól a pillanattól kezdve, hogy megismertelek, érzékeltem a szomorúságodat. Süt a szemedből, Tina. Csodaszép vagy, és gyönyörű a mosolyod, de a szemed mindig szomorú. – Erősebben szorította a kezét. – Olyan kedves tőled, hogy egészen idáig elkísértél. Én is szeretnék segíteni neked. Áruld el, mi a baj!

Szegény William olyan aggodalmas arcot vágott, hogy az asszonynak szemernyi kétsége sem maradt, hogy a férfi őszintén segíteni akar. Tina a whiskyspohara felé intett a dohányzóasztalon.

– Ideadnád?

William a kezébe nyomta a poharat.

– Tudod, mit tett ez az ital? – Olyan hevesen lögybölte meg a whiskyt, hogy az kiloccsant a pohárból, és az ölébe ömlött. A nő mintha észre sem vette volna. – Ez az ital – folytatta egyre mérgesebb hangon – a szó szoros értelmében tönkretette az életemet és elvette a lányom életét.

William erre letette a poharát, egyszeriben elment a kedve az erős italtól.

– Nem akarod elmondani, mi történt? – kérdezte óvatosan. – Szeretnék segíteni, ha tudok.

A nő lágyabb hangon felelt, ahogy felé fordult.

– Már késő, William. Késő. Elvakult idióta voltam, nem láttam a szememtől. Most már tudom.

William ismét megszorította a kezét.

– Meséld el!

Tina mély levegőt vett, kiszabadította a kezét a férfi szorításából, és megtörölte a tenyerét a combján.

– Bántalmazott feleség voltam, William – kezdte. A férfi mondani akart valamit, ám Tina az ajkára nyomta az ujját, hogy elhallgattassa. – Mindenki tudta, mekkora bajban vagyok, csak én nem. A barátaim, Graham és Linda, a főnököm az irodában, mindenki tisztában volt vele, hogy csak egyre rosszabb lesz a helyzet, de én nem akartam elhinni. Ó, nem, én meg voltam győződve róla, hogy Rick meg fog változni, ezért mentem mindig vissza hozzá, ezért adtam neki még egy esélyt újra meg újra. Miután megvert, mindig nagyon sajnálta, alázatosan bocsánatot kért, és nagyon kedves volt hozzám. Néha még sírt is, amiért ilyen szörnyen bánt velem, én pedig megsajnáltam. – Az asszony a fejét csóválta, és hallgatott egy darabig, aztán folytatta: – Persze minden egyes alkalommal megígérte, hogy soha többé nem emel kezet rám, én pedig ostoba módon hittem neki. De aztán mindig feldühítette valami, általában egy jelentéktelen apróság. És minden egyes alkalommal azt állította, hogy az egész az én hibám volt, én pedig még ezt is elhittem. Persze az ivászat volt a probléma gyökere, de túl egyszerű lenne mindent a pia rovására írni. Rick erőszakos zsarnok volt, aki örökké manipulált engem, ahogy csak tudott. Az évek során többször is gondoltam rá, hogy elhagyom, de sosem volt hozzá bátorságom. Rick mindig azt mondta, hogy megtalálna, és én rettegtem tőle. Egyébként is, úgy éreztem, magára hagynám, pedig nyilvánvalóan segítségre volt szüksége.

William csak bámult rá, és egyre jobban zihált, ahogy a történetét hallgatta.

– Na mindegy, egy szép napon végre összeszedtem a bátorságomat, és eljöttem. De az igazság az, hogy magányos voltam. Hiányzott a férjem. – Williamhez fordult. – El tudod ezt hinni? Mindazok után, ami történt, hiányzott nekem Rick.

A férfi a fejét csóválta, de nem szólt semmit.

– Amikor egyedül maradt, Rick abbahagyta az ivást, és úgy tűnt, új életet kezdett. Boldogult nélkülem, és ez valamiért fájt nekem. Talált magának munkát, és sosem zaklatott, hogy menjek vissza hozzá. Egyszerűen csak összeszedte magát, és az a férfi lett belőle, akiről mindig is álmodtam. Azt a látszatot keltette, mintha már nem is lett volna rám szüksége, de persze megint csak az orromnál fogva vezetett. Aztán megtudtam, hogy terhes vagyok, így hát nem volt más választásom, muszáj volt visszamennem hozzá. Legalábbis ezzel hitegettem magam. Egy darabig minden csodálatosan alakult, én pedig nagyon boldog voltam. Rick is az volt, mindketten izgatottan vártuk a babát. Tudtam, hogy helyes döntést hoztam, bár Graham meg Linda erősködtek, hogy őrültséget csinálok. De én azt gondoltam: Ugyan, mit tudnak ezek? – Gúnyosan, komoran nevetett. – Mint kiderült, egész sokat.

– Azután mi történt? – kérdezte William felindultan.

Tina a pohárra mutatott.

– Ez történt. Rick megint inni kezdett. Eleinte csak egy kicsit, de aztán sebesen megindult a lejtőn, egyenesen bele a katasztrófába. Látnom kellett volna, mi történik, de a visszatérésem után olyan rózsaszín szemüvegen keresztül néztem a házasságomat, hogy mindenféle kifogást találtam ki Ricknek. Most már persze tudom, hogy csupán áltattam magam, de erre csak később jöttem rá. Így utólag tényleg nagyon könnyű okosnak lenni.

William erőt gyűjtött, mielőtt feltette a következő kérdést:

– És mi történt a kisbabáddal? Azt mondtad, kislányod született. Hogyan… miért…

Tina megdörgölte az arcát, aztán felnézett Williamre. Mély levegőt vett, és elmesélte, mi történt azon a borzalmas napon.

A férfi elszörnyedt.

– Menten rosszul leszek – suttogta. – Ha Rick nem látta volna meg Billy levelét, akkor még mindig élne a kislányod. – Felállt, kinyitotta az ablakot, hogy nagyokat szippantson a hűvös levegőből. Tina átsétált a szobán, és a férfi széles vállára tette a kezét.

– Nem szabad így nézni a dolgot. Ezt is megtanultam. Rick gonosz, gyűlölködő zsarnok volt, és valami úgyis kiváltotta volna a dühét. Egyedül ő a hibás, senki más. Eltartott egy darabig, míg elfogadtam ezt, de most már tudom, hogy igaz. Ez a hit segít kis lépésekkel előrehaladnom. Áldozat voltam, ahogy a kislányom is, és én nem tehetek semmiről.

William megfordult, és szorosan magához ölelte. A nő hosszú, sötét tincsei közé temette az arcát. Tina hajában mintha a frissen lenyírt fű illata keveredett volna az öröm tűzével. A férfi mindössze annyit tudott mondani:

– Nagyon sajnálom.

Drummond atya nem volt hozzászokva a korai keléshez. Kilencvenhat évesen úgy érezte, kiérdemelte azt a jogot, hogy addig maradjon ágyban, ameddig csak akar, akár egész nap is, ha úgy tartja kedve. Ezen a reggelen azonban Gina, a házvezetőnője, egyben ápolónője és diktátora közölte vele, hogy tíz órakor vendége jön. Ez azt jelentette, hogy az asszony már nyolckor kirángatta az ágyból, hogy időben megfürdethesse, megborotválhassa és felöltöztethesse. A férfi hátradőlt, és vonakodva hagyta, hogy Gina borotvahabot kenjen az arcára. A házvezetőnő fogta a borotvakést, és végighúzta a pap megfeszített bőrén. A vékony, ősz szálak könnyen megadták magukat, és Gina megtörölte a pengét. A második vonásnál kissé megsértette a bőrt, és a habba egy apró vércsepp keveredett.

Drummond atya bosszús lett.

– Az ég szerelmére, Gina! Nem tudna csak egyszer anélkül megborotválni, hogy vérátömlesztésre legyen szükségem?

A nő cicegett.

– Ne túlozzon már, atyám! Amúgy meg fel nem foghatom, mi kifogása van a villanyborotva ellen. Azzal sokkal könnyebb dolgom lenne.

– Világéletemben borotvakést használtam, és eszem ágában sincs most változtatni a szokásaimon.

Gina a mennyezetre emelte a szemét, aztán még néhány gyors mozdulattal befejezte a feladatot.

– Meg is vagyunk, Drummond atya, ez kész.

– Hmm. Megvan még mindkét fülem?

Gina ügyet sem vetett a morgására, és levette róla a pizsamafelsőjét.

– Ezt ki kell mosni. Hihetetlen, hogy tudja folyton leenni magát. Na, lássuk csak, akar öltönyt venni?

A pap értetlenül nézett rá.

– Mit is mondott, ki jön ma?

Az asszony bosszankodott.

– Hányszor kell még elmondanom? Az illető neve William Lane, és az édesanyját szeretné megtalálni. Christina Skinnernek hívták, és Angliából küldték ide, hogy itt szülje meg a gyerekét. Egy ideig a nagynénjével élt, akinek McBride volt a vezetékneve, aztán a zárdában szülte meg a babát. McIntyre atya úgy gondolta, maga talán emlékszik a McBride családra, habár én ezt igencsak kétlem, mivel nincs tíz perce, hogy mindezt elmeséltem magának, és máris elfelejtette az egészet.

Drummond atya mogorván nézett Ginára, miközben a nő könyörtelenül dörgölte a hónalját a durva törülközővel. A házvezetőnő sületlenségeket beszélt. Nem volt az ő memóriájával semmi gond.

Gina szívélyesen üdvözölte Williamet és Tinát, majd bevezette őket a nappaliba. Az ódon paplak hatalmas volt, a falak dohos szagot árasztottak. Tina fintorgott.

– A szobák felét nem is használjuk, le vannak zárva – mentegetőzött Gina. – Csak én meg Drummond atya tengetjük itt a napjainkat.

– Jaj, nagyon szép ez a ház – mondta sietve Tina, szemügyre véve a tölgyfa burkolatot. – De tényleg, igazán csodálatos.

Drummond atya a kandalló előtt várta őket. A meleg májusi idő ellenére lobogott a tűz, és a vén pap lábát kockás pléd borította. William kezet nyújtott neki.

– William Lane vagyok, atyám. Köszönöm, hogy szíveskedett fogadni minket. Ő egy kedves barátnőm, Tina Craig.

A nő is kezet nyújtott, és a pap egy pillanatra megszorította.

– Nézzék el nekem, hogy nem kelek fel.

– Persze, ne fáradjon – felelte William. – Nem akarjuk sokáig feltartani. Úgy hallottam, talán ismer egy McBride nevű családot a környéken.

William elmondta kutakodása történetét. Mesélt az atyának Billy leveléről. Arról, hogy Tina megfogadta, eljuttatja a levelet Chrissie-hez, és ők ketten így ismerkedtek meg egymással Manchesterben. Drummond atya lesütötte a szemét, amikor William arról mesélt, mennyire elutasítóak voltak az apácák a zárdában.

– Így már értheti, atyám – mondta végül –, hogy maga az utolsó esélyünk. Tudom, hogy mindez nagyon régen volt, de talán még több mint harminc év elteltével is rémlik magának valami egy bizonyos McBride családról, amit elárulhat nekünk. Ha megtalálnánk a farmot, ahová anyámat küldték, talán akadna ott valaki, aki még most is emlékszik, mi történt vele, és hová küldték. Volt bármi olyan a történetemben, ami ismerősen hangzik magának?

Drummond atya hosszú ideig bámult rá, aztán megdörgölte a halántékát, és lehunyta a szemét. William azt hitte, talán elszunyókált. Végül az öreg pap kinyitotta a szemét, és a férfira nézett.

– Sajnálom, de nem. Nem emlékszem olyan McBride családra, akikre illene ez a leírás.

William és Tina a buszmegálló felé sétáltak a dűlőúton.

– Hát, ez is csak időpocsékolás volt. Most mit csináljunk?

A nő megszorította a karját.

– Folytatjuk a keresést, azt csináljuk. Csak még szélesebb körben kell kutakodnunk. Még három kocsma van hátra. Előbb-utóbb biztosan szerencsénk lesz.

Optimizmusa mosolyt csalt William arcára.

– Kösz, Tina. Te aztán értesz hozzá, hogyan tartsd bennem a lelket.

Drummond atya továbbra is a tűz előtt üldögélt. Többször is végiggondolta a dolgokat, és sikerült meggyőznie magát, hogy helyesen cselekedett. Ígéretet tett Kathleen McBride-nak, és szó szerint teljesítette minden kívánságát. Most már semmi értelme nem volt felhánytorgatni a múltat. Az asszony ezt nem akarta volna. Határozottan biccentett. Igen, semmi kétsége sem volt: helyesen cselekedett.

Gina bedugta a fejét az ajtón.

– Hozhatom az ebédet, atyám?

– Igen, Gina, köszönöm.

– Milyen kár, hogy nem tudott segíteni annak a fiatal párnak. Mondtam én magának, hogy már nem olyan a memóriája, mint régen, de nem akarta elhinni.

A pap halványan elmosolyodott.

– Igaza volt, Gina. Már nem emlékszem semmire.