37.

A Vadrózsa tanyán nem sok minden változott az elmúlt harmincöt évben. Elvégre egyszerű volt itt az élet, és már mindkét lakó hozzászokott a dolgok menetéhez. Persze a munkások állandóan változtak, ahogy az állatok is, ám a mindennapok lényegükben ugyanazok maradtak a tanyán. Kemény munka hosszú órákon át, csekélyke jutalomért. Amikor Chrissie hosszú évekkel ezelőtt megérkezett a tanyára, azt gondolta, csak átmenetileg fog itt maradni, és ha valaki akkor azt mondja neki, hogy harmincöt évvel később is ez lesz az otthona, megvonta volna a vállát és egyszerűen őrültnek gondolta volna az illetőt.

Bár az élet nem volt épp kegyes hozzá, némi megelégedettséggel töltötte el a jól megszokott környezet és a kedves férfi, aki megosztotta vele az otthonát. Jackie Creevy évtizedek óta volt a támasza, rendíthetetlen hűséggel és elkötelezettséggel tartott ki mellette, és Chrissie-nek örökös szomorúságot okozott, hogy soha nem bírta testestül-lelkestül a férfinak adni magát. Az elmúlt évek alatt sokszor felajánlotta, hogy elmegy, hátha Jackie akkor végre feleséget keresne, családot alapítana, és egy szép napon gyermekeire hagyhatná a Vadrózsa tanyát, ám a férfi erről hallani sem akart. Nem mintha Chrissie ne viseltetett volna gyengéd érzelmekkel iránta. Épp ellenkezőleg, Jackie volt az egyetlen, akire mindig is számíthatott. Élete során rengetegen hagyták cserben. Az apja, aki száműzte őt Írországba, az anyja, aki többé tudomást sem vett róla, pedig megígérte, hogy tartani fogja vele a kapcsolatot, és Kathleen néni, aki elintézte, hogy bezárják abba az apácazárdába, ahol három évet kellett szenvednie olyan pokolban, amit a legrosszabb ellenségének sem kívánt volna. Billyről már nem is beszélve. A nő még ennyi év múltával sem tudta megérteni, mégis hogy hagyhatta ilyen szívtelenül cserben őt a kedvese. Teljes szívéből szerette Billyt, és tudta, hogy a fiú is ugyanígy érez iránta, akkor meg hogyan változtathatott meg mindent a gyerek?

A gyerek. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy Chrissie ne gondolt volna rá. Manapság igyekezett felnőtt férfiként elképzelni őt, aki talán már saját családot is alapított, nem pedig a kicsi, rémült fiúcskaként, akire emlékezett. Aznap, amikor elvették tőle a kisfiút, és elvitték a shannoni repülőtérre, hogy új életet kezdjen az édesanyja nélkül, Chrissie lélekben meghalt. Három éven át gondozta a fiát, aztán arra kényszerítették, hogy mondjon le róla írásban egy gyermektelen amerikai házaspár javára. A zárdában elszenvedett megszégyenülés és megaláztatás semmi sem volt a gyötrelmes kínhoz képest, amikor elszakították tőle a kisfiát. Megvadulva küzdött, amikor arra kényszerítették, hogy vegyen végső búcsút a gyermekétől. Aztán sikerült épp annyi időre összeszednie magát, hogy még egyszer, utoljára megölelje a kicsit, mielőtt beültették az autóba. A fiúcska felé nyújtotta a karját a nyitott kocsiajtón át.

– Anyu, nem akarok menni. Kérlek!

Chrissie a fia felé nyújtotta a kezét, de már késő volt. A kocsiajtó becsapódott, és a nőt hátrahúzták, miközben figyelte, ahogy az autó lassan elhajt a kavicsos úton. A kis William felállt a hátsó ülésen, és kinézett az ablakon, arcocskája eltorzult a sírástól, miközben az anyja után kiáltozott. Chrissie nem hallotta a szavait, ám fia elvörösödött arca örökre beégett az emlékezetébe. Tudta, hogy gyermekének szépen gondját viselik majd. De azt is tudta, hogy nincs anya, aki ugyanannyira szerethetné, mint ő maga. A három évben, amit együtt tölthettek, minden figyelmét a kisfiúnak szentelte, William volt az élete értelme. Billy talán nem akarta a gyermeküket, ám Chrissie kettőjük helyett is szerette őt.

Az azóta eltelt években a nő természetesen megpróbált a fia nyomára bukkanni, ám az apácák hajthatatlanok voltak. Annak idején kényszerítették, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, amiben lemondott minden szülői jogáról, és kijelentette, sosem próbál majd kapcsolatba lépni a gyermekével. Az évek során számtalanszor lobogtatták a képébe ezt a darab papírt.

Az asszony most a konyhában állt, és várta, hogy a forralóban zubogni kezdjen a víz. Ez is egyike volt a néhány újításnak, amit nagyon is szívesen láttak a tanyán. Eltűnt a nagy fazék, amiben régen a vizet melegítették, és egy öntöttvas tűzhely került a kandalló helyére. Igaz, hogy továbbra is a lápról összegyűjtött tőzeggel kellett fűteni, de a tűz legalább most már a kályhában lobogott, aminek Chrissie becsukhatta a kis ajtaját, hogy odabent tartsa a füst legnagyobb részét. Beletöltötte a felforrt vizet a kis, foltos kannába, és várta, hogy elkészüljön a tea. Az ablakból pont rálátott Jackie-re, aki éppen az igáslovat vezette át az udvaron. A jó öreg Sammy évekkel ezelőtt elpusztult, és Jackie az új jószágot betöretlen háromévesként vette egy lóvásáron. A tizennyolc markos paripa óriási volt, sötét szőrű, fején fehér orrcsíkkal. Jackie azt mondta, azért választotta, mert a Bandi nevű lóra hasonlított George Orwell Állatfarmjából. A férfi úgy emlékezett, hogy a regényben szereplő jószág sztoikusan tűrte a hányattatásokat, hihetetlenül hűséges volt, és szó szerint halálra dolgozta magát. Jackie azt mondta Chrissie-nek, azért nevezte el Bandiról az új lovat, hátha az is ugyanolyan szorgos és elkötelezett munkaerőnek bizonyul.

Nem így lett. Jackie néha panaszkodott, hogy világéletében nem volt még dolga ennél makacsabb, zsémbesebb, munkakerülőbb döggel. A Vadrózsa tanya Bandija ennél jobban már nem is különbözhetett volna a regénybeli druszájától.

Chrissie átkelt az udvaron, kezében két bögre teával, és az egyiket Jackie felé nyújtotta. Bandi horkantott, amint meglátta, és oldalvást rásandított, a szeme fehérjét villantva rá.

Az asszony elnevette magát.

– Néha egyenesen ördöginek tűnik.

Jackie megpaskolta a ló horpaszát, és elvette az italt.

– Á, nem is olyan vészes, ugye, pajtás? – Jackie mindenben és mindenkiben a legjobbat látta, emberekben és állatokban egyaránt.

Bandi ismét horkantott, mellső patájával a földet kaparta.

Jackie megemelte a bögréjét.

– Köszi a teát. – Ivott egy kortyot, aztán letette a bögrét a kerítésre. – Arra gondoltam, mi lenne, ha ma este elkocsikáznánk a városba, és ott vacsoráznánk?

– Nem lenne az kicsit túlzás?

– Gondoltam, jót tenne neked, tudod, nem ártana egy kis kikapcsolódás. Szépen kiöltözhetnél, ellazíthatnál, szórakozhatnál. Már rég nem csináltunk ilyet.

Szegény Jackie, örökké az ő jólétéért aggódott. Chrissie néha úgy érezte, nem is érdemli meg a kedvességét és nagylelkűségét. A lelke mélyén azt kívánta, bár tudná úgy szeretni Jackie-t, ahogy a férfi nyilvánvalóan szereti őt, de egyszer már összetörték a szívét, ami azóta sem gyógyult be, és Chrissie-nek esze ágában sem volt megint kitenni magát ilyen fájdalomnak.

Jackie ivott még egy kortyot, és a válaszát várta.

– Hát jó, legyen – mondta Chrissie derűsen. – Menjünk a városba vacsorázni! Pokolba a spórolással!

A férfi arcára fülig érő vigyor ült ki, és rákacsintott.

– Jó kislány.

Chrissie jót mosolygott a lelkesedésén, és megszorította a karját. Az évek egész könyörületesek voltak Jackie-hez, figyelembe véve, milyen kemény munkát végzett. Arca csontos, barázdás lett, ahogy csak azé lehet, aki minden évszakban ki van téve az elemeknek. Rőt haja megfakult, ami azt illeti, mostanra inkább vörösesszőke lett, és persze ősz szálak vegyültek bele. Alapvetően megőrizte jó egészségét, egyedül akkor támadt gondja a kora miatt, ha guggoló helyzetből próbált felállni, mivel ezt a manővert csak nyögve és a derekát fogva bírta végrehajtani.

Miután megetették, megitatták és gondosan elzárták az állatokat éjszakára, Chrissie meg Jackie bemásztak a viharvert, vén furgonba, és elindultak a városba. Miközben végighajtottak a tanya előtti, mélyen kitaposott behajtón, az autó annyira zötyögött, hogy az asszonynak nevethetnékje támadt tőle, mint mindig. Miután kiértek a földútra, kicsit egyenletesebben tudtak haladni, így az asszony végre megkönnyebbülten elengedhette a műszerfalat.

A dűlőúton csak egy autó fért el, de szerencsére ritkán jött szembe velük bárki is. Így amikor befordultak egy kanyarba, döbbenten pillantották meg az egyenesen feléjük tartó két biciklistát. Jackie a fékre taposott, a furgon pedig kifarolt, bele a sövénybe. Chrissie a fülére tapasztotta a kezét, ahogy a galagonya az ablakot karistolta, akár a táblán végighúzott köröm.

– Jesszusmária! – kiáltotta Jackie, aki soha nem káromkodott. – Erre nem számítottam.

Az ismeretlen férfi és nő, akik a harmincas éveikben járhattak, bocsánatkérően feltartották a kezüket, miközben mindketten leszálltak a kerékpárjukról, hogy eltolják azokat a furgon mellett. A férfi külön meg is állt, hogy elnézést kérjen.

– Nagyon sajnáljuk, uram. Nem lett volna szabad egymás mellett kerekeznünk.

Jackie biccentett, aztán egyesbe tette a motort, és folytatták az útjukat.

– Milyen szokatlan bárkit is látni errefelé! – tűnődött fennhangon Chrissie. – Kíváncsi vagyok, vajon hova mennek.

– Tényleg elég furcsa – helyeselt Jackie. – A pasas egész biztosan nem idevalósi. A beszéde alapján azt mondanám, amerikai.