41.

Tina keze sajgott a hidegtől, ahogy nagy nehezen beleerőltette a kulcsot a zárba. Brutálisan lehűlt az idő, de az ég felhőtlen volt, és az utcát borító fagy úgy csillogott a napfényben, mintha cukorral szórták volna be a betont. Végre kinyílt az ajtó, és Tina kis híján beesett az üzletbe. Felemelte a küszöbről a reklámokat meg az ingyenes újságokat, valamint az üveg tejet, és grimaszt vágott, amikor észrevette, hogy a madarak már megint átszakították az ezüstszínű fóliát, hogy hozzáférjenek a felszínen lévő sűrű tejszínhez.

Miután felmelegedett, és elfoglalta helyét a pult mögötti ülőkén, Tina benyúlt a táskájába, és előhúzott egy széles, halványkék borítékot. Többoldalnyi vékony papírt vett ki belőle. Elmosolyodott, alig várta, hogy elolvashassa William legújabb híreit. Hat hónap telt el, mióta elváltak útjaik, de azóta szinte hetente írtak egymásnak.

Annyira elmerült a levélben, hogy hevesen összerezzent, amikor megszólalt a bolt ajtajára akasztott csengő.

– Bocsánat, kedvesem – mondta Graham. – Nem akartalak megijeszteni.

– Ugyan, semmi baj. Csak William levelét olvastam éppen. Állítólag mínusz tizenöt fok van náluk, és az előrejelzés szerint még ennél is jobban le fog hűlni az idő. El tudod ezt képzelni?

– Meg kell mondjam, elég rémesen hangzik.

Letelepedett a szemközti ülőkére, és Tinára meredt, miközben ő tovább olvasott. A nő kipirult, és fülig ért a szája.

– Ó! – szólt Tina hirtelen.

– Mit ír?

– Azt írja, nagyon hiányzom neki, és minden áldott nap gondol rám.

Graham a mennyezetre emelte a szemét.

– És te is ugyanígy érzel?

Tina felsóhajtott.

– Nem akarok megint ezen rágódni, Graham. Még szép, hogy hiányzik nekem. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, amíg Írországban voltunk, de William ötezer kilométerre lakik tőlem. Csak jó barátok vagyunk, akik levelezgetnek.

– Egyelőre igen, de attól tartok, hogy egy nap felpakolsz, és Amerikába költözöl, hogy vele légy.

Az asszony letette a levelet.

– És az olyan nagy baj lenne?

– Számomra az, igen. Nem akarlak elveszíteni.

Tina megfogta a férfi mindkét kezét.

– Graham, nagyon szeretlek, és hihetetlenül fontos vagy nekem. Drága jó barátom vagy, és a támaszom, de nem vagyok a tiéd, így el sem veszíthetsz.

A férfi zavarba jött.

– Tudom. Csak féltelek, hiszen annyi mindenen mentél keresztül.

Tina feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa.

– Nem, a múltat nem hánytorgatjuk fel, emlékszel?

– Persze, de már majdnem egy éve, hogy… tudod…

– Hogy elveszítettem a babát? Tisztában vagyok vele, Graham, köszönöm. – Azzal is tisztában volt, hogy kezdett türelmetlen hangot megütni. – William boldoggá tesz, érted? Azt akarod, hogy boldog legyek, nem?

Graham lassan bólintott.

– Mindennél jobban, Tina. Megérdemled a boldogságot.

– Jól van, akkor most hagynád, hogy végigolvassam a levelemet?

A férfi felállt.

– Megyek, kinyitom a boltot.

Tina megfordította a kezében lévő lapot.

– Te jó ég! – kapott a szívéhez.

– Mi az?

– Chrissie és Jackie összeházasodtak! Pár héttel ezelőtt, a közeli kápolnában, felhajtás nélkül. Hát nem romantikus? William azt mondja, küldtek neki egy képet postán, és mindketten végtelenül boldognak tűnnek. Jaj, annyira örülök nekik. Ezek szerint Chrissie végre képes volt elengedni Billy emlékét, és továbblépni. Most már minden rendben lesz. Jackie csodálatos ember. – A sírás kerülgette, és nagyokat szipogott. – Nahát, ki hitte volna!

Graham mögéje lépett, és a vállára tette a kezét. Tina ösztönösen nekidőlt, a férfi pedig megpuszilta a feje búbját.

– Köszönöm, Graham.

– Mit?

– Hogy törődsz velem. Bár rosszabb vagy, mintha az apám, bátyám és felügyelő tisztem lennél együttvéve, azért nagyon hálás vagyok neked.

A férfi nevetve csukta be maga mögött az üzlet ajtaját, aztán csókot dobott Tinának a kirakaton át.

Tina folytatta William levelének olvasását. Amikor a legutolsó bekezdéshez ért, kis híján leesett az ülőkéről. Érezte, hogy kipirul a nyaka és az arca, a tarkója pedig bizsergett. Örült, hogy Graham már nem volt itt, így nem láthatta a reakcióját.

Karácsony közeledtével mindig nagy lett a forgalom az üzletben, és ez alól a mai nap sem volt kivétel. Manapság senki sem vetette meg az olcsó, használt holmit, így az adományboltban egymásnak adták a kilincset a vevők. Most is öten-hatan voltak odabent, így a kis helyiség kifejezetten zsúfoltnak hatott. Az emberek vastag télikabátba burkolóztak, és legalább hárman ormótlan, gurulós bevásárlótáskát tologattak. Tina átfurakodott köztük, hogy kirakjon még néhány holmit a fogasokra. Egy idős férfi, aki néha-néha benézett a boltba, épp egy másik vásárlóval beszélgetett. A nyolcvanas éveiben járhatott, ám erős és nagy hangon szólt, még ha kissé reszelősen is. Puhakalapot és vastag, sötét keretes szemüveget viselt, és bár kissé meggörnyedt, Tina látta rajta, hogy egykor nagyon magas lehetett. Az öregember koszos, szürke zsebkendőt húzott elő, és megtörölte az orrát, majd levette a szemüvegét, és csipás szemét dörgölte. Látszott rajta, hogy már jó pár napja nem borotválkozott, és a szaga alapján még régebb óta nem fürdött. Banán méretűre duzzadt ujjai elkékültek a hidegtől, és kézfején fekélyek látszottak. Nagy termete ellenére szánalmas látványt nyújtott, és Tina azonnal megsajnálta. A férfi arrébb csoszogott, szinte teljes súlyával a sétabotjára támaszkodott, miközben másik kezével a ruhák között válogatott.

– Konkrétan keres valamit? – kérdezte Tina kedvesen.

Az öreg feléje fordult, és az asszony észrevette, hogy vizenyős szemének fehérje egészen besárgult.

– Ó, tudja, csak nézelődök. Legalább elütöm valamivel az időt.

– Hát, szóljon, ha bármiben segíthetek.

A férfi bólintott, és tovább nézegette a holmikat a fogason. Tina fogott egy halom elnyűtt, régi zsebkönyvet, és nekiállt felpakolni őket egy közeli polcra. Az öregember leemelt egy öltönyt a fogasról. Maga elé tartotta, és végigmérte.

– Egek! – kiáltott fel, mintegy magában beszélve. – Ezt még mindig nem adták el?