A bepólyált kezű ember több mint négy hónapja volt már a római katonai kórházban, amikor véletlenségből hallott az összeégett betegről meg a nővérről, meghallotta a nevét. Visszafordult az ajtóból, és odaballagott ahhoz a kis csoport orvoshoz, akik mellett épp az imént ment el, hogy megtudakolja, hol van a lány. Régóta gyógykezelték már itt, visszahúzódó embernek ismerték. Most azonban meglepetésükre megszólította őket, és a nevet kérdezte. Ottléte hosszú ideje alatt meg sem szólalt, jeladásokkal és fintorokkal kommunikált, de egyszeregyszer elmosolyodott. Nem árult el semmit, még a nevét sem, csak a nyilvántartási számát írta le, ez igazolta, hogy a szövetségesekhez tartozik.
Státusát ellenőrizték, és a Londonból küldött üzenetek igazolták. Ismert sebhelyek sora azonosította. így hát az orvosok újra felkeresték, rábólintottak a kötéseire. Utó végre híres ember, aki csöndet akar. Háborús hős.
így érezte magát a legnagyobb biztonságban. Semmit el nem árulva. Akárhogy közeledtek is hozzá: gyöngédséggel, ravasz ürügyekkel vagy késekkel. Egy szót sem szólt több mint négy hónapig. Jelenlétükben egy nagy állat volt, majdnem roncs, amikor behozták, és rendszeresen morfiumot adagoltak neki, hogy ne fájjon a keze. Egy fotelban üldögélt a sötétben, nézte a kórtermekből és raktárakból ki-be járó betegek és nővérek áradatát.
Hanem most, ahogy elment az előcsarnokban álló orvoscsoport mellett, meghallotta a nő nevét, lelassított, megfordult, odament hozzájuk, és nyomatékosan megkérdezte, melyik kórházban dolgozik a lány. Elmondták neki, hogy egy régi zárdában, amelyet elfoglaltak a németek, majd kórházzá alakult át, miután a szövetségesek bevették. Firenzétől északra, a hegyekben. Nagy részét szétbombázták. Nem biztonságos. Csupán ideiglenes tábori kórház volt. De az ápolónő és a beteg nem volt hajlandó elmenni.
- Miért nem kényszerítették őket?
- A nővér azt állította, hogy a beteg túl rossz állapotban van, nem lehet mozdítani. Persze minden baj nélkül ki tudtuk volna hozni, de mostanság nincs idő vitatkozni. A nővér is rossz bőrben volt.
- Megsebesült?
- Nem. Talán részben háborús idegsokk. Haza kellett volna küldeni. Az a baj, hogy itt már vége a háborúnak. Többé nem lehet senkit semmire sem rávenni. Betegek kisétálnak a kórházakból. Csapatok mennek eltávozásra engedély nélkül, mielőtt hazaküldik őket.
- Melyik villa? - kérdezte.
- Az, amelyiknek, úgy mondják, kísértet jár a kertjében. San Girolamo. Hát a nővérnek megvan a maga kísérteié, egy összeégett beteg. Van arca, de felismerhetetlen. Az idegek mind elhaltak. Végighúzhatsz egy gyufát az arcán, és nincs reakció. Halott arc.
- Ki az az ember? - kérdezi.
- Nem tudjuk a nevét.
- Nem akar beszélni?
A kis csoport orvos nevetett. - De, beszél ő, állandóan beszél, csak éppen nem tudja, hogy kicsoda.
- Honnan jött?
- A beduinok hozták Szilva oázisba. Aztán egy ideig Pisában volt, majd... A dögcéduláját alighanem egy arab hordja. Valószínűleg el fogja adni, és egy nap megkapjuk, vagy lehet, hogy nem is adják el. Az ilyesmi nagyszerű talizmán. Az összes pilóta, aki a sivatagba zuhan - egy sem jön vissza azonossági lappal. És most egy toszkán villában dekkol, a lány pedig ott nem hagyná. Egész egyszerűen nemet mond. A szövetségesek száz beteget szállásoltak el ott. Ezt megelőzően a németek egy kis sereggel tartották, utolsó erődjük volt. Néhány szobája festett, mindegyik másmás évszakot ábrázol. Van egy szakadék a villa mellett.
Ez az egész úgy harminckét kilométerre van Firenzétől, a hegyekben. No persze igazolványra lesz szüksége. Valószínűleg el tudjuk intézni, hogy valaki autóval odavigye. Még mindig
borzalmas arrafelé. Döglött marhák. Lelőtt lovak; félig megették őket. A hidakról emberek lógnak fejjel lefelé. A háború utolsó bűnei. Egyáltalán nem biztonságos. Az utászok még nem voltak ott, hogy megtisztítsák. A németek visszavonulás közben aknákat ástak el és szereltek fel. Szörnyű hely egy kórháznak. A legrosszabb a hullaszag. Elkelne egy jó kis havazás, az megtisztítaná ezt az országot. Hollók kellenének.
- Köszönöm.
Kiment a kórházból a napra, hónapok óta először a szabad levegőre, ki a zöld fényű szobákból, melyek üvegként ülték meg a lelkét. Állt ott, és mindent belélegzett, mindenki sürgölődését. Először is, gondolta, gumitalpú cipő kell. Gelato kell.
Nem tudott elaludni a vonaton, ide-oda rázta. A fülkében a többiek dohányoztak. Halántéka az ablakkeretnek ütődött. Mindenki sötét ruhát viselt, és a vagon mintha égett volna a sok meggyújtott cigarettától. Észrevette, hogy valahányszor a vonat temető mellett ment el, az utasok körülötte keresztet vetettek. A nővér is rossz bőrben van.
Gelato a mandulákra, jutott eszébe. Elkísért egy kislányt meg az apját, hogy kivetessék a lány manduláját, aki egy pillantást vetett a gyerekekkel zsúfolt kórteremre, és egyszerűen nemet mondott. Ez a nagyon alkalmazkodó, nagyon barátságos gyermek egyszerre csak kőkemény visszautasítássá változott, megingathatatlanná. Az ő torkából ugyan senki sem fog semmit sem kitépni, noha a napi okosság ezt tanácsolta. Benne marad, vele fog élni, akármilyen is ez az „izé”. A férfi még mindig nem tudta, mi az a mandula.
A fejemhez nem nyúltak, gondolta, milyen furcsa. A legrosszabb az volt, amikor elképzelte, mit tettek volna vele ezután, mit vágtak volna le ezután. Ilyenkor mindig a feje jutott eszébe.
Egérszerű neszezés a mennyezeten.
A hall túlsó végén állt a poggyászzsákjával. Letette a zsákot, és átintett a sötétségen meg a gyertyafény váltakozó tócsáin. Nem kopogtak a léptei, ahogy feléje ment, nem neszezett a padló, és ez meglepte a lányt, valahogyan ismerős és megnyugtató volt, hogy a férfi csendesen tud közeledni az ő és az angol beteg visszavonultságához.
Ahogy a hosszú hallban elhaladt a lámpák mellett, azok sorra előrevetítették árnyékát. A lány felcsavarta a lámpabelet, így az őt körülfogó fény átmérője megnőtt. Teljesen mozdulatlanul ült, a könyv az ölében, amint a férfi odaért hozzá, és nagybácsisan lekuporodott melléje.
A lány rábámult.
- Mindegyre eszembe jut, ahogy kiviharzottál a kórházból, nyomodban két felnőtt emberrel.
A lány bólintott.
- Ott bent van a beteged? Bemehetek?
A lány megrázta a fejét, egészen addig rázta, míg a férfi újra meg nem szólalt.
- Akkor majd holnap meglátogatom. Csak mondd, hová menjek. Ágynemű nem kell. Van konyha? Milyen furcsa utat tettem meg, hogy megtaláljalak.
Amikor már eltűnt a hall másik végében, a lány visszajött az asztalhoz, és reszketve leült. Szüksége volt erre az asztalra, erre a félig kiolvasott könyvre, hogy visszanyerje nyugalmát. Egy férfi, akit ismert, messziről idevonatozott, fölgyalogolt hat kilométert a faluból a hegyre, és végigjött a halion eddig az asztalig, csak hogy lássa őt. Néhány perc múltán bement az angol szobájába, ott álldogált a férfit nézve. Holdfény a lombokon a falon. Ez volt az egyetlen fény, amelyben a trompe l’oeil meggyőzőnek hatott. Akár le is téphette volna azt a virágot, hogy a ruhájára tűzze.
A Caravaggio nevű férfi kitárja az összes ablakot a szobában, hogy hallja az éjszaka neszeit. Levetkőzik, gyengéden megdörzsölgeti tenyerével a nyakát, és rövid időre lefekszik a veretlen ágyra. A fák hangja, a holdé, amelyből ezüst halak törnek ki, és pattannak vissza az őszirózsák leveleiről odakinn.
Bőreként feszül rá a hold, vízkéveként. Egy órával később a villa tetején van. Fent az oromnál meglátja a tető lejtője mentén szétbombázott területeket, a villával szomszédos, elpusztított kétholdnyi kertet és a gyümölcsöst. Végigpillant azon az Olaszországon, ahol most vannak.
Reggel a szökőkútnál tapogatózva beszélgetnek.
- Most, hogy itt vagy Olaszországban, többet is megtudhatnál Verdiről.
- Tessék? - A lány felnéz az ágyneműről, amelyet a kútban mos.
Emlékezteti a lányt. - Egyszer azt mondtad nekem, hogy szerelmes vagy belé.
Hana lehajtja a fejét, zavarban van.
Caravaggio körbej árkál, először veszi szemügyre az épületet, lenéz a lodzsáról a kertbe.
- Bizony, szeretted. Megőrjítettél mindnyájunkat, ha valami újat tudtál meg Giuseppéról. Micsoda férfi! Mindenben a legjobb, mondogattad. Nekünk meg helyeselnünk kellett neked, a hetyke tizenhat évesnek. ·
- Vajon mi lett azzal a lánnyal? - Ráteríti a kimosott lepedőt a kút peremére.
- Veszélyesen erős akaratú voltál.
A lány elsétál a kövezésen, a résekben fűszálak. Caravaggio nézi fekete harisnyás lábát, a vékony barna ruhát. A lány kihajol a korláton.
- Azt hiszem, azért jöttem ide, bevallom, valami hátsó gondolat sugalmazására, Verdi miatt. Aztán persze te elmentél, meg az apám is elment a háborúba... Nézd a héjákat. Minden reggel eljönnek. Minden más tönkrement, és darabokban van itt. Az egész villában egyedül ebből a kútból folyik a víz. A szövetségesek leszerelték a vízvezeték csöveit, amikor elmentek. Azt hitték, hogy akkor majd én is elmegyek.
- El kellett volna menned. Még mindig nem aknátlanították ezt a környéket. Az egész tele van fel nem robbant bombákkal.
A lány odalép hozzá, és ujjait a szájára teszi.
- Örülök, hogy látlak, Caravaggio. Másnak nem is örülnék. Csak azt ne mondd, hogy azért jöttél ide, mert rá akarsz beszélni, hogy menjek el.
- Nekem egy kis bár kell, ahol van wurlitzer, és ihatunk anélkül, hogy egy kurva bomba felrobbanna. Hallgatjuk Frank Sinatra énekét. Szereznünk kell valami zenét - mondja. - Jót tenne a betegednek.
- Ő még mindig Afrikában van.
Nézi a lányt, várja, hogy többet mondjon, de nincs több mondanivaló az angol betegről. Dünnyög. - Az angolok közül némelyek imádják Afrikát. Agyuk egy része pontosan tükrözi a sivatagot. Nem idegenek ott.
Látja, hogy a lány biccent. Sovány arc, rövidre vágott haj, eltűnt hosszú hajának maszkja és titokzatossága. Ha valaminek, hát nyugodtnak látszik itt, a maga univerzumában. A csobogó szökőkút a háttérben, a héják, a villa romos kertje.
Lehet, hogy így kell kikerülni egy háborúból, gondolja. Gondozni egy összeégett embert, kimosni néhány lepedőt egy szökőkútban. Egy kertté festett szoba. Mintha minden, ami megmarad, egy kapszula lenne a múltból, jóval Verdi előttről; a Mediciek, akik egy balusztrádon vagy egy ablakon gondolkodnak éjjel a gyertyát magasra tartva egy meghívott építész - a tizenötödik század legjobb építésze - jelenlétében, és azt kérik, hogy valami kielégítőbb keretezze azt a látképet.
- Ha itt maradsz - szól a lány -, akkor több ennivalóra lesz szükségünk. Zöldségeket ültettem, van egy zsák babunk, de néhány csirke kell. - Nézi Caravaggiót, ismerve múltbeli ügyességét; nem mondja ki nyíltan.
- Gyáva lettem - mondja.
- Akkor veled megyek - ajánlja Hana. - Majd ketten csináljuk. Megtanítasz lopni, megmutatod, mit kell tenni.
- Nem értesz. Gyáva lettem.
- Miért?
- Elkaptak. Kis híján levágták a két kurva kezemet.
Éjszakánként néha, amikor az angol beteg alszik, sőt még azután is, hogy egy darabig az ajtaja előtt egyedül olvasgatott, elindul, hogy megkeresse Caravaggiót. A kertben hever a szökőkút peremén, nézi a csillagokat, vagy az alsó teraszon akad rá. Caravaggio ebben a kora nyári időben nem szívesen marad éjszaka bent a házban. Többnyire a ledőlt kémény mellett van a háztetőn, de csendesen lecsúszik, ha megpillantja a lány alakját, mikor őt keresve átvág a teraszon. Egy gróf fej nélküli szobra közelében találja meg, amelynek nyakcsonkján előszeretettel üldögél az egyik idevalósi macska nagy komolyan, és nyáladzik, ha emberek bukkannak fel. A lány mindig úgy érzi, hogy ő találta meg ezt az embert, aki ismeri a sötétséget, aki ha berúgott, azt állította, hogy őt egy bagolycsalád nevelte fel.
Ók ketten egy hegyfokon, Firenze és fényei a távolban. Néha őrjöngőnek látja őt a lány, vagy túlontúl higgadtnak. Nappali világosságban jobban észreveszi, hogyan mozog, észreveszi a megmerevedett karokat a bekötözött kezek fölött, hogyan fordítja el az egész testét és nemcsak a nyakát, ha ő valamire rámutat fent a hegyen. De ezekről egy szót sem szól neki.
- A betegem azt hiszi, hogy az őrölt pávacsont nagyszerűen gyógyít.
A férfi felnéz az éjszakai égboltra.
- Igen.
- Akkor hát te kémkedtél?
- Nem egészen.
Nyugodtabbnak érzi magát, rejtettebbnek a lány elől a sötét kertben, a beteg erre néző szobájából kivibráló lámpafényben. -Időnként beküldtek minket lopni. Itt voltam én, aki olasz is, tolvaj is. Nem hittek a szerencséjüknek, égtek a vágytól, hogy hasznomat vegyék. Körülbelül négyen-öten voltunk. Egy darabig jól ment a dolog. Aztán véletlenül lefényképeztek. El tudod ezt képzelni?
- Szmokingban voltam, elegánsan, hogy bejussak erre az összejövetelre, estélyre, és papírokat lopjak. Valójában tolvaj voltam én még mindig. Nem nagy hazafi. Nem nagy hős. Ok csak hivatalossá tették a szakértelmemet. De az egyik nő hozott egy fényképezőgépet, és a német tiszteket fotózgatta, és két lépés között kapott le, amikor mentem át a báltermen. Lépek, és az induló blende zajára arrafelé kapom a fejem. így hirtelen veszélyessé vált a jövő. Valami tábornok babája volt.
- A háború alatt minden fényképet hivatalosan, állami laboratóriumokban hívtak elő, a Gestapo ellenőrizte, így aztán ott leszek én, aki nyilván semmilyen listán sem szerepel, hogy egy tisztviselő iktasson, amikor a filmet a milánói laboratóriumba küldik. Szóval ez azt jelentette, hogy meg kell kísérelnem ellopni valahogyan azt a filmet.
Benéz az angol betegre, akinek alvó teste alighanem messze a sivatagban jár, és éppen egy ember gyógyítja, aki összeillesztett talpai táljába mártogatja folyvást az ujjait, előrehajol, az összeégett arcra nyomkodja a fekete pépet. Saját arcára képzeli a kéz súlyát a lány.
Végigmegy a halion, és bemászik a függőágyába, meglendítve, ahogy a földtől elszakad.
Az alvás előtti pillanatokban érzi a legélőbbnek magát: végigugrál a nap töredékein, minden percet az ágyba hoz, akár a gyerek az iskoláskönyveit, ceruzáit. Mintha nem lenne rendje a napnak egészen eddig a pillanatig, és ez olyan neki, mint a főkönyv, teste tele történetekkel, helyzetekkel. Caravaggio például adott neki valamit. Indítékát, egy drámát meg egy lopott képet.
Autóval megy el az estélyről. Végigcsikorog a lassan kanyarodó kavicsos úton, amely a kertből vezet ki, a gépkocsi búg, békés, mint tinta a nyári éjben. Az est további részében a Villa Cosima-beli összejövetel alatt a fotózót figyelte, gyorsan elfordult, ha a nő felemelte a gépet, hogy arrafelé fényképezzen, ahol ő van. Most, hogy már tud a gép létezéséről, elkerülheti. Közel megy a beszélgető nőhöz,
Annának hívják, egy tiszt szeretője, itt a villában fogja tölteni az éjszakát, aztán reggel Toszkánán át elutazik északra. A nő halála vagy hirtelen eltűnése csak gyanakvást keltene. Mostanság mindent kivizsgálnak, ami eltér a szokásostól.
Négy órával később zokniban fut a füvön, hold festette árnyéka alája kunkorodik. Megáll a kavicsos útnál, és lassan lépked végig a murván. Felnéz a Villa Cosimára, ablakok négyszögletes holdjaira. A háború nőinek palotája.
Egy autó fénynyalábja - mint az öntözőcső sugara -megvilágítja a szobát, ahol van, megint léptében áll meg, ugyanannak a nőnek a szemét látva magán, egy férfi mozog rajta, ujjai a nő szőke hajában. És habár ő most mezítelen, tudja, hogy a nő ugyanazt a férfit látta meg, akit korábban a népes estélyen lefényképezett, mert véletlenségből most is éppen úgy áll, meglepetésében félig elfordulva a fénytől, amely felfedi testét a sötétben. Az autó fénye felcsap a szoba egyik sarkába, és eltűnik.
Aztán sötét van. Nem tudja, mozduljon-e, a nő elsuttogja-e az őt kefélő férfinak, hogy van még valaki a szobában. Egy pucér tolvaj. Egy pucér orgyilkos..: Menjen oda - keze kinyújtva, hogy nyakat törjön - az ágyon fekvő párhoz?
Hallja, hogy a férfi folytatja a szeretkezést, hallja a nő csöndjét -nem suttog -, hallja, hogy gondolkodik, szeme ráirányul a sötétben. A gondoskodik jobb szó. Caravaggio esze átsiklik ebbe az ötletbe, egy szó érzékelteti a gondolat rendezését, ahogy egy szétszedett biciklit gondoz az ember. Cselesek a szavak, mondta egy barátja, sokkal cselesebbek, mint a hegedűk. Gondolatban felidézi a nő szőke haját, a fekete szalagot benne.
Hallja, hogy fordul az autó, és várja a fény újabb pillanatát. Az az arc, amelyik a sötétségből előbukkan, még mindig nyílként szegeződik őrá. A fény a nő arcáról a tábornok testére mozdul, a szőnyegre, majd még egyszer megérinti és végigfutja Caravaggiót. Már nem látja a nőt. Megrázza a fejét, majd némajátékkal mutatja a torka átvágását. A fényképezőgép a kezében van, hogy a nő megértse. Aztán ismét elnyeli a sötétség. Hallja, hogy a nő felnyög a gyönyörtől a szeretője felé, és tudja: megegyeztek. Szavak nélkül, a gúny legkisebb nyoma nélkül, csupán egy szerződés ővele, a megértés morzéja: immár nyugodtan kimehet a verandára, és belehullhat az éjszakába.
Megtalálni a nő szobáját már nehezebb volt. Belépett a villába, és csendesen végigment a félhomályos, tizenhetedik századi falak között a folyosókon. Valahol hálószobák voltak, mint arany öltöny sötét zsebei. Az egyetlen mód, hogy átjusson az őrökön, ha együgyűnek mutatja magát. Teljesen levetkőzött, és a ruháit egy virágágyásban hagyta.
Meztelenül felballag a lépcsőn a második emeletre, ahol az őrök vannak, lehajol, úgy nevet valami titkon, hogy az arca szinte a csípőjét súrolja, és esti meghívására célozva oldalba böködi az őröket, alfresco, ez lett volna? Vagy pedig csábítás a cappella?
Nagy terem a harmadik emeleten. Egy őr a lépcsőnél, egy a túlsó végén húsz méterre egymástól, túl sok méterre egymástól. Jön, hosszú, teátrális séta, és Caravaggiónak meg kell tennie; a két könyvtámasz silbak csöndes gyanakvással és megvetően figyeli; segg- és farokséta; megáll egy falrésznél, hogy megvizsgáljon egy festett szamarat valami ligetben. A falhoz támasztja a fejét, majdnem elalszik, aztán újra nekiindul, megbotlik, és azonnal összeszedve magát katonai lépésbe vált át. Kóbor bal keze a mennyezet felé lendül, amelyen az angyalkák feneke csupasz, mint az övé, tisztelgés egy tolvajtól, röpke keringő, a kép a falon bizonytalanul elúszik mellette, várak, fekete-fehér dómok, emelkedett szentek ezen a háborús kedden, hogy megmentsék álcáját és életét. Caravaggio kirúg a hámból, mert a fényképét keresi.
Meglapogatja meztelen mellkasát, mintha az igazolványát keresné, megmarkolja a péniszét, és úgy tesz, mintha kulcsnak akarná használni, hogy bejusson az őrzött szobába. Elneveti magát, szánalmas felsülésén bosszankodva hátratántorodik, és dudorászva besurran a szomszédos szobába.
Kinyitja az ablakot, és kilép a verandára. Sötét, gyönyörű éjszaka. Aztán kimászik, és az egy emelettel alatta fekvő verandára lendül. Csak most tud belépni Anna és tábornoka szobájába. Nincs köztük más, mint egy illat. Nyomot nem hagyó láb. Árnyatlan. A mese, amelyet évekkel ezelőtt valaki gyerekének mesélt arról az emberről, aki kereste az árnyékát - ahogyan most ő a saját képmását kutatja egy darabka filmen.
A szobában rögvest felismeri a szexuális aktus elejét. Keze benyúl a nő széktámlákra hajított, padlóra dobott ruháiba, Lefekszik, és végiggurul a szőnyegen, hogy megérezze, van-e ott valami kemény, például egy fényképezőgép, megérinti a szoba héját. Legyező alakban gurul némán; nem talál semmit. Egy szemernyi fény sincs.
Feláll, lassan kinyújtja a karját, márványmellet tapint. Keze végigsimít egy kőkezet - már érti a nő észjárását -, amelyről a fényképezőgép lóg a szíján. Aztán meghallja a járművet, és éppen amikor megfordul, meglátja őt a nő az autó hirtelen fénypermetében.
Caravaggio Hanát figyeli, aki átellenben ül vele, és a szemébe néz, olvasni akar benne, ki akarja találni gondolatai folyását, ahogyan a felesége is tette. Figyeli, ahogy őt szimatolgatja, nyomot kutatgat. Ezt eltemeti, ránéz a lányra, és tudja, hogy szeme makulátlan, tiszta, mint bármely folyó, kifogástalan, akár egy tájkép. Az emberek, tudja, eltévednek benne, és ő jól tud rejtőzködni. De a lány kötekedően figyeli őt, kérdőn félrebillent fejjel, mint a kutya, ha nem emberi hangon vagy tónusban szólnak hozzá. Szemközt ül vele a sötét, vérvörös falak előtt, melyek színe neki nem tetszik, és a lány, fekete hajával meg azzal a pillantásával, karcsún, olajbarnára sülve ennek az országnak minden fényéről, a feleségére emlékezteti.
Mostanában nem gondol a feleségére, jóllehet tudja, hogy hátrafordulhat, és felidézheti minden mozdulatát, leírhatja bármely arckifejezését, csuklójának súlyát éjszaka az ő szívén.
Kezét az asztal alatt tartva üldögél, nézi, hogyan eszik a lány. Ő még mindig szívesebben eszik egyedül, bár az étkezések alatt mindig ott ül Hanával. Hiúság, gondolja. Földi hiúság. A lány egyszer meglátta az ablakból, ahogy kézzel evett, a harminchat lépcsőfok egyikén ülve a kápolnánál, sehol egy villa vagy kés, mintha keleti szokásoknak megfelelően tanulna enni. Őszülő borostájával, sötét zakójában végre meglátja benne a lány az olaszt. Egyre inkább észreveszi.
Nézi a lány sötét színeit a barna és vörös falak előtt, borét, rövidre nyírt fekete haját. Ismerte őt meg az apját még a háború előtt Torontóban. Akkor ő tolvaj volt, házasember, aki lusta magabiztossággal siklott át a maga választotta világon, zseniálisan becsapva a gazdagokat, vagy elbűvölve a feleségét, Gianettát, vagy barátjának ezt a kislányát.
Csakhogy most szinte nincs is világ körülöttük, és saját magukba kényszerülnek. Ezekben a napokban a Firenze közeli hegyi városban, esős napokon bent a házban, álmodozva a konyha egyetlen kárpitozott székén vagy az ágyon vagy a tetőn, terv nélkül, melyet mozgásba hozhatna, csak Hana érdekli. És úgy látszik, a lány odaláncolta magát ahhoz a haldoklóhoz az emeleten.
Étkezések alatt szemben üldögél ezzel a lánnyal, és nézi, ahogy eszik.
Fél évvel ezelőtt a pisai Santa Chiara Kórház hosszú előcsarnoka végének ablakából Hana egy fehér oroszlánt nézhetett. Egyedül állt a pártázaton, színével kapcsolódva a Duomo és a Camposanto fehér márványához, noha kidolgozatlansága és naiv formája más kort idézett. Mint egy el nem fogadott ajándék a múltból. A lány mégis leginkább ezt fogadta el a kórházat körülvevő világból. Éjfélkor kinézett az ablakon, és tudta, hogy ott áll a kijárási tilalom elsötétítésében, és felbukkan, akárcsak ő, ha hajnallik. Ötkor vagy fél hatkor, aztán hatkor kinézett, hogy lássa körvonalait és mindjobban előtűnő részeit. Minden éjjel ez volt az őre, míg a betegek között járkált. A hadsereg ágyútüze is megkímélte, sokkal inkább érdekelte őket a mesés negyed többi része - őrült logikájával a torony háborús idegsokkban megdőlt embernek látszott.
Kórházuk épületei régi monostori területen álltak. A formára nyesett bokrokat és fákat, amelyeket igen gondos szerzetesek vagdostak évezredeken át, már nem korlátozták felismerhető állati formák, és napközben nővérek tologatták betegeiket az alakjukat vesztett növények között. Úgy látszott, hogy csak a fehér kő maradt végleges.
Az ápolónők is idegsokkot kaptak a körülöttük haldoklóktól. Vagy valami kicsiségtől, mint egy levél. Levágott kart vittek az előcsarnokban, vagy soha el nem álló vérzést törülgettek - mintha a seb forrás lett volna és lassan nem hittek semmiben, nem bíztak semmiben. Úgy törtek össze, ahogyan az aknát hatástalanító ember tört szét abban a pillanatban, amikor a táj felrobbant. Ahogy Hana tört össze a Santa Chiara Kórházban, amikor egy tisztviselő végigment száz ágy között, és odaadta neki a levelet, amely apja halálát tudatta.
Egy fehér oroszlán.
Valamikor ez után találkozott az angol beteggel - valakivel, aki olyan volt, mint egy összeégett állat, feszült és sötét; neki egy tó. Most pedig, hónapokkal később, ő az utolsó betege a Villa San Girolamóban, az ő háborújuknak vége, egyikük sem hajlandó a pisai kórházak biztonságába visszatérni a többiekkel. Az összes tengeri kikötő, például Sorrento és Marina di Pisa, tele van északamerikai és brit csapatokkal, amelyek a hazaszállításra várnak. A lány azonban kimosta az egyenruháját, összehajtotta, és visszaadta a távozó ápolónőknek. Nem mindenhol ért véget a háború, mondták neki. A háborúnak vége. Ennek a háborúnak vége.
Ennek, itt. Azt mondták, olyan, mintha dezertálna. Nem dezertálok. Itt maradok. Figyelmeztették a felszedetlen aknákra, a víz- és élelemhiányra. Feljött az összeégett emberhez, az angol beteghez, és megmondta neki, hogy ő is marad.
Az nem szólt semmit, még a fejét sem tudta a lány felé fordítani, de ujjait fehér kezébe csúsztatta, és amikor lehajolt hozzá, a hajába nyúlt, és hűsítőnek érezte fekete ujjai árkában.
- Hány éves?
- Húsz.
- Volt egy herceg - mondta a férfi -, aki mikor haldoklóit, azt akarta, hogy vigyék fel a pisai torony közepéig, ahol úgy halhat meg, hogy közben messzebbre ellát.
- Apám egyik barátja meg sanghaji tánc közben akart meghalni. Nem tudom, az mi. Ő is csak akkor hallott róla.
- Mit csinál az édesapja?
- Az apám... az apám részt vesz a háborúban.
- Maga is részt vesz a háborúban.
Semmit sem tud róla. Még vagy egy hónapi gondozás, morfiumos injekciók adagolása után sem. Először mindketten félénkek voltak, s ez még nyilvánvalóbbá vált attól, hogy egyedül maradtak. Aztán hirtelen elmúlt. A betegek, orvosok, ápolók, felszerelés, ágynemű, törülközők - minden visszament a hegyről Firenzébe, majd Pisába. A lány eldugott kodeintablettákat is, nem csak morfiumot. Nézte a hurcolkodást, a teherautók sorát. Hát akkor isten veletek. Integetett a férfi ablakából, és behúzta a spalettákat.
A villa mögött egy sziklafal magaslott a ház fölé. Az épülettől nyugatra hosszú, bekerített kert feküdt, harminckét kilométerrel odébb pedig Firenze város szőnyege, amely gyakorta eltűnt a völgy ködfátylában. Azt rebesgették, hogy a szomszédos régi Medici-villában lakó tábornokok egyike megevett egy fülemülét.
A Villa San Girolamo, amely azért épült, hogy megvédje lakóit az ördög kísértéseitől, olyan volt, mint egy ostromlott erőd, a legtöbb szobor végtagjai lerepültek az első napok ágyúzásában. Szemre nem volt nagy különbség ház és a táj között, a tönkretett épület és az égett, összebombázott földterület maradványai között. Hanának az elvadult kertek újabb szobákat jelentettek. A szélükön dolgozgatott, mindig tudatában a fel nem robbant aknáknak. A ház mellett egy dús talajú területen olyan vad hévvel kezdett el kertészkedni, ahogy csak olyan ember szokott, aki városban nőtt fel. A felperzselt föld ellenére, a vízhiány ellenére. Egy szép nap citrusfalugas lesz itt, zöld fényű szobák.
Caravaggio bejött a konyhába, és Hanát az asztalra borulva találta. Nem látta az arcát vagy a teste alá dugott két karját, csak csupasz hátát, mezítelen vállát.
Nem volt mozdulatlan, nem aludt. Minden remegéstől megrázkódott a feje az asztalon.
Caravaggio csak állt. A sírás több energiát visz el, mint bármely más tevékenység. Még nem virradt. A lány arca az asztal sötét fája felett.
- Hana - mondta, és a lány mozdulatlanná vált, mintha a mozdulatlanság elbújtatná.
- Hana.
A lány nyöszörögni kezdett, hogy a hang korlátként álljon közöttük, folyóként, amelyen át nem lehet őt elérni.
Először bizonytalankodott, hogy megérintse-e meztelenségében, azt mondta: - Hana -, majd a vállára tette bepólyált kezét. A lány tovább reszketett. A legmélységesebb bánat, gondolta. Amikor csak úgy lehet életben maradni, hogy ki kell ásni mindent.
A lány felemelkedett, feje még mindig lehajtva, aztán nekitámaszkodott, mintha az asztal mágnesétől tépné el magát.
- Ne érj hozzám, ha meg akarsz kefélni.
Sápadt a bőre a szoknyája fölött, ez minden öltözéke itt a konyhában, mintha az ágyból felkelve csak részben öltözött volna fel, kijött ide, és a konyhaajtón beáramló hűvös hegyi levegő borít rá palástot.
Arca vörös volt, és nedves.
- Hana.
- Érted?
- Miért imádod ennyire?
- Szeretem.
- Nem szereted, hanem imádod.
- Menj el, Caravaggio. Kérlek.
- Egy holttesthez kötötted magad valamiért.
- O egy szent. Azt hiszem. Kétségbeesett szent. Vannak ilyenek? Mi arra vágyunk, hogy őket védelmezzük.
- Hiszen fütyül rá!
- Attól még szerethetem.
- Egy húszéves, aki otthagyja a világot, hogy egy kísérteiét szeressen!
Caravaggio elhallgatott. - Védened kell magadat a szomorúságtól. A szomorúság nagyon közel áll a gyűlölethez. Hadd mondjak valamit. Ez az, amit én megtanultam. Ha beveszed a másoknak szánt mérget, mert azt hiszed, hogy az osztozással meggyógyíthatod őket, valójában te tárolod tovább magadban. Azok a sivatagi emberek okosabbak voltak, mint te. Feltételezték, hogy hasznát vehetik. Ezért megmentették, de amint már nem vették hasznát, otthagyták.
- Hagyj békén!
Amikor magára marad, üldögél, érzi az ideget a bokájában, amely nedves a gyümölcsös hosszú füvétől. Meghámoz egy szilvát, amelyet a gyümölcsösben talált, és ruhájának sötét pamutzsebében hozott be. Amikor magára marad, megpróbálja elképzelni, ki lesz az, aki a tizennyolc ciprusfa zöld ernyője alatt a régi úton megérkezhet.
Ahogy az angol felébred, fölé hajol, és a szájába teszi a szilva egyharmadát. A nyitott száj tartja, mint a vizet, állkapcsa nem mozdul. Olyan, mintha a gyönyörűségtől rögtön elsírná magát. A lány érzi, ahogy lenyeli a szilvát.
Felemeli a kezét, és letörli ajkáról az utolsó nyál csöppet, amelyet nyelvével nem ér el, majd szájába veszi az ujját, hogy lenyalja. Hadd meséljek magának a szilvákról, mondja. Gyerekkoromban...
Az első éjszakák után, azután, hogy a legtöbb ágyat eltüzelték a hideg ellen, a lány fogott egy függőágyat, egy halottét, és használni kezdte. Nagy szögeket vert bármelyik kedvére való falba, bármelyik szobában, ahol ébredni akart, lebegve a padlót elborító mocsok, kordit és víz felett, meg a patkányok felett, amelyek kezdtek a harmadik emeletről leereszkedve előtünedezni. Esténként bemászott a khakiszínű kísérteti függőágyba, amelyet egy halott katonától vett el, olyan valakitől, aki az ő gondjaira bízva halt meg.
Egy pár tornacipő meg egy függőágy. Amiket ebben a háborúban másoktól elvett. Felébredt a mennyezeten sikló holdfény alatt, egy régi ingbe burkolózva - mindig ebben aludt, ruhája egy szögön lógott az ajtó mellett. Már melegebbre fordult, alhatott így. Korábban, amikor hideg volt, el kellett tüzelniük különböző tárgyakat.
A függőágya, a cipője meg a ruhája. Biztonságban volt miniatűr világában, amelyet ő épített; a másik két ember távoli bolygónak látszott, mindegyikük a saját emlékezetének szférájában és magányában. Caravaggio, aki apja társaságkedvelő barátja volt Kanadában, akkoriban képes volt arra, hogy moccanatlanul álljon, és nagy zűrzavart okozzon abban az asszonykaravánban, amelynek mintha kiszolgáltatta volna magát. Most pedig feküdt a sötétben. Tolvaj volt, aki nem akart férfiakkal dolgozni, mert nem bízott bennük, aki ugyan beszélgetett férfiakkal, de szívesebben nőkkel, és mikor nőkkel kezdett el beszélgetni, hamarosan viszonyhálókba keveredett. Amikor ő a kora reggeli órákban hazalopakodott, apja karosszékében alva találta, kimerültén a szakmai avagy személyes rablásoktól.
Elgondolkodott Caravaggión; vannak emberek, akiket egész egyszerűen át kellett ölelni, így vagy úgy, az izomba kellett harapni, hogy józan maradhass a társaságukban. Muszáj volt a hajukba markolni és belekapaszkodni, mint egy fuldokló, hogy maguk közé húzzanak. Máskülönben, ha könnyeden jöttek feléd a? utcán, és már-már integettek, csak átugrottak egy falon, s hónapokra eltűntek. Caravaggio mint nagybácsi eltünedező volt.
Azzal zavarta meg az embert, hogy egyszerűen csak a karjaiba, a szárnyaiba vette. Személyiség ölelt át általa. Most azonban feküdt a sötétségben, mint ő, a nagy ház valamelyik előretolt állásában. Szólal itt volt Caravaggio. Meg itt volt a sivatagi angol.
A háború alatt végig, a legsúlyosabb betegeivel, úgy tudott életben maradni, hogy ápolónői szerepében egyfajta hidegséget takargatott. Én ezt túl fogom élni. Nem fogok ettől szétesni. Ezek a mondatok mindvégig el voltak temetve a háború alatt, végig a városokon, amelyeken át és amelyek felé vánszorogtak: Urbinó, Anghiari, Monterchi, míg Firenzébe nem léptek, aztán továbbmentek, s végül elértek a másik tengerhez Pisa mellett.
A pisai kórházban látta először az angol beteget. Egy arc nélküli embert. Egy ébentavat. Minden azonosító igazolványát tűz pusztította el. Összeégett arcának és testének egyik-másik részét csersavval permetezték be, és ez védőpáncéllá keményeden be nem hegedt bőrén. Szeme körül vastag rétegben enciánkék fertőtlenítő borította. Semmi sem tette őt felismerhetővé.
Néha összeszed több takarót, és alájuk fekszik, inkább súlyukat élvezve, mint melegüket. És amikor a holdfény a mennyezetre siklik, felébreszti, ő meg csak fekszik a függőágyban, elméje ide-oda csúszkál. A pihenés neki, az alvással ellentétben, igazi örömet nyújt. Ha író lenne, fogná a ceruzáit, füzeteit, kedvenc macskáját, és ágyban írna. Idegenek és szeretők nem jutnának be a zárt ajtón.
Pihenni azt jelentette, hogy ítélkezés nélkül fogadja el a világ minden arculatát. Fürdést a tengerben, kefélést egy katonával, aki még az ember nevét sem tudja. Gyöngédséget az ismeretlen és névtelen iránt, ami az én iránti gyöngédség.
Lába megmozdul a katonai takarók terhe alatt. Úgy úszik a gyapjúban, ahogy az angol beteg nemezplacentájában mozgott.
Amit itt hiányol, az a lassú alkony, ismerős fák hangja. Egész gyerekkorában a nyári éjszaka titkait tanulta Torontóban. Ott lehetett önmaga, az ágyban fekve, félálomban a vészkijárati vaslépcsőre lépve macskával a karjában.
Caravaggio volt a tanterme kislány korában. Megtanította bukfencezni. Most, hogy keze mindig a zsebében van, a vállával jelez. Ki tudta, hogy a háborúban melyik országban kényszerült élni? Ami őt illeti, a Nők Egyetemi Kórházában képezték ki, és aztán a szicíliai invázió alatt a tengerentúlra küldték. Ez még 1943-ban volt. Az első kanadai gyalogoshadosztály felnyomult Olaszországon, és az elpusztított testeket úgy öntötték hátra a tábori kórházakba, ahogy az alagútépít ők adják hátra a földet a sötétben. Az arezzói csata után, amikor a csapatok első zárótüze megtorpant, éjjel-nappal sebektől volt körülvéve. Három teljes, pihenés nélküli nap után végül elnyúlt a padlón egy matrac mellett, amelyen egy halott feküdt, és tizenkét órán át aludt, lehunyt szemmel kizárva a környező világot.
Amikor felébredt, a porcelántálból kivett egy ollót, lehajolt, és vágni kezdte a haját, nem törődve formával, hosszal, csak vágta - a bosszúságot, melyet haja az előző nap keltett benne, amikor előregörnyedt, és beleért egy vérző sebbe, még mindig érezte. Semmit nem akart, ami a halálhoz kapcsolja, köti. Belemarkolt maradék hajába, hogy nincs-e még hosszú szál, aztán megfordult, és újra szembenézett a sokszobányi sebesülttel.
Nem nézett tükörbe ezután. Ahogy a háború komorult, kapta a jelentéseket olyan emberek haláláról, akiket ismert. Attól félt, hogy egy nap egy beteg arcáról letörülve a vért, az apját látja meg, vagy valakit, aki ételt szolgált fel neki egy pult túlfeléről a Danforth Avenue-n. Szigorú lett magával és a betegeivel. Csak a józan ész menthette meg őket, és józan ész nem volt. A vér hőmérője feljebb ment az országban. Hol volt, mi volt már Toronto a lelkében? Álnok operát játszottak. Az emberek megkeményedtek a körülöttük levőkkel szemben; katonák, orvosok, ápolónők, civilek. Hana közelebb hajolt a gondjaira bízott sebekhez, szája suttogott a katonáknak.
Mindenkit „pajtásának szólított, és nevetett a dalon, amelynek két sora így szólt:
Ha Franklin D. szembejött velem,
„Hé, pajtás!”, így köszönt nekem.
Karokat törölgetett, amelyek folyton véreztek. Annyi srapneldarabot távolított el, hogy úgy érezte, tonnányi fémet mozdított ki a gondjaira bízott emberiség hatalmas testéből, mialatt a hadsereg észak felé haladt. Egyik éjjel, amikor egy beteg meghalt, figyelmen kívül hagyva minden szabályt, elvett a bornyújából egy pár teniszcipőt, és felhúzta. Kissé nagy volt neki, de kényelmes.
Arca megkeményedett és lesoványodott, ezt az arcot látja majd Caravaggio. Vékony lett, főként a fáradtságtól. Mindig éhes volt, és dühös kimerültséggel etette azokat a betegeket, akik nem tudtak vagy nem akartak enni, nézte, ahogy szétmorzsolódik a kenyér, kihűl a leves, amit mohón lenyelni vágyott. Semmi különöst nem akart, csupán kenyeret, húst. Az egyik városban a kórházhoz kenyérgyártó részleg is tartozott, és szabadidejében ott kószált a pékek között, beszívta a port meg az étel ígéretét. Később, amikor Rómától keletre jártak, valaki egy articsókával ajándékozta meg.
Furcsa volt bazilikákban, monostorokban aludni, vagy bárhol, ahova a sebesülteket beszállásolták, mindig északnak haladva. Ha valaki meghalt, ő letörte az ágy lábáról a kis kartonzászlót, hogy a beteghordozók már messzebbről észrevegyék. Aztán kiment a vastag kövű épületből, ki a tavaszba vagy télbe vagy nyárba, ódonnak látszó évszakokba, melyek öregurakként üldögélték végig a háborút.
Kiment, bármilyen volt az idő. Olyan levegőt akart, amelyben semmi emberszag nem érződött, holdfényt akart, még ha zivatarral járt is együtt.
Jó napot, pajtás, viszlát, pajtás! Rövid volt a gondozás. A szerződés csak halálig szólt. Lelkében vagy múltjában semmi sem késztette arra, hogy ápolónő legyen. De azzal, hogy levágta a haját, szerződést kötött, amely addig tartott, míg le nem táboroztak a Villa San Girolamóban, Firenzétől északra. Négy másik nővérrel, két orvossal, száz beteggel. Olaszországban a háború továbbvonult északra, és ők voltak a hátramaradottak.
Aztán, valami helyi győzelem némileg gyászos megünneplése alatt, e hegyi városban megmondta, hogy nem megy vissza Firenzébe vagy Rómába, vagy bármely más kórházba, az ő háborújának vége. Itt marad azzal az egy szál összeégett emberrel, akit „az angol betegnek” hívtak, és akit, immár világos volt előtte, nem szabad megmozdítani, mert végtagjai törékenyek. Belladonnát tett a szemére, keloidos bőrét és nagy kiterjedésű égési sebeit sós fürdőkben fürdette. Megmondták neki, hogy a kórház nem biztonságos; a zárda hónapokig német erőd volt, amelyre a szövetségesek gránátokkal és rakétákkal tüzeltek. Semmi nem marad itt neki, nincs menekvés a banditák elől. Ennek ellenére sem volt hajlandó elmenni, levetette ápolónői egyenruháját, kicsomagolta a hónapok óta magával cipelt barna mintás ruhát, és ezt hordta a teniszcipőjével. Kilépett a háborúból. Eddig kívánságuk szerint ment előre meg hátra. Míg az apácák vissza nem követelik, ebben a villában fog ülni az angollal. Volt valami benne, amit meg akart tudni, ahova bele akart nőni, ahol el tudott bújni, vissza tudott volna fordulni a felnőttkorból. Valami kis keringő volt abban, ahogy a férfi beszélt vele, és ahogy gondolkodott. Meg akarta menteni ezt a névtelen, szinte arctalan embert, aki egyike volt a gondjaira bízott mintegy kétszáznak az északi invázió alatt.
Mintás ruhájában elment az ünnepségről. Belépett abba a szobába, amelyet a többi nővérrel osztott meg, és leült.
Ahogy ült, valami megvillant a szemében, és egy kis, kerek tükör tekintetét kapta el. Lassan felkelt, és odament. Nagyon kicsi volt, de még így is fényűzésnek hatott. Már több mint egy éve nem volt hajlandó tükörbe nézni, csak az árnyékát látta egyszer-egyszer a falon. A tükör csupán az arcát mutatta, karnyújtásnyira el kellett tartania magától, keze remegett. Nézte saját kis arcképét, amelyet mintha bekapcsolt melltű zárna magába. Ő. Az ablakon keresztül behallatszott, ahogy a betegeket székükön kiviszik a napfényre, együtt nevetnek és ujjonganak a személyzettel. Csak a súlyos betegek maradtak a házban. Ezen elmosolyodott. - Hé, pajtás! -mondta. Vizsgálgatta a külsejét, igyekezett felismerni magát.
Sötétség Hana és Caravaggio között. A kertben sétálnak. A férfi most beszélni kezd jól ismert, vontatott hangján.
- Valaki születésnapi estélye volt késő éjjel a Danforth Avenue-n. Az „Égi Bogár” étteremben. Emlékszel, Hana? Mindenkinek fel kellett állni, és elénekelni egy dalt. Apádnak, nekem, Giannettának, barátoknak, és te azt mondtad, hogy te is akarsz -első ízben. Akkor még iskolába jártál, és franciaórán tanultad a dalt. Szertartásosan csináltad, a padra álltái, aztán egy lépéssel fel a faasztalra, a tányérok és az égő gyertyák közé. „Alonsonfon!” Hangosan énekelted, bal kezed a szíveden. Alonsonfon! Az emberek fele nem tudta, hogy mi a fenét énekelsz, és talán te sem tudtad, hogy a szavak pontosan mit jelentenek, de azt igen, hogy miről szól a dal. A szél az ablak felől meglebbentgette a szoknyádat, hogy már-már hozzáért egy gyertyához, és a bokád fehéren izzott a bárban. Apád szeme felnéz rád, csodálattal ettől az új nyelvtől, az ügy oly világosan árad belőled, makulátlan, semmi habozás, a gyertyák meg elhajolnak, nem érintik a ruhádat, de csaknem érintik. A végén felálltunk, te pedig a karjába sétáltál az asztalról.
- Levenném a kötést a kezedről. Tudod, ápolónő vagyok.
- Kényelmes. Akár a kesztyű.
- Hogyan történt?
- Elkaptak, amikor egy nő ablakán ugrottam ki. Azén a nőén, akiről meséltem neked, aki lefényképezett. Nem ő tehetett róla.
A lány megragadja a karját, és az izmot masszírozza. - Hadd csináljam meg. - Kihúzza a kabátzsebből a bepólyált kezeket. Nappali világosságban szürkének látta őket, de ebben a fényben szinte világítanak.
Ahogy bontogatja a kötést, a férfi hátralép, és mintha bűvész lenne, úgy jön ki a karjából a fehérség, míg meg nem szabadul tőle. A lány a gyerekkori nagybácsi felé megy, látja, hogy szeme az ő tekintetét keresi, hátha el lehet ezt halasztani, így aztán nem néz semmi mást, csak a férfi szemét.
Emberkelyhet formál összetartott két kezéből. A lány utánuk nyúl, arca közben a férfi arcához közeledik, majd a nyakához simul. Amit a kezében tart, az keménynek, gyógyultnak látszik.
- Mondhatom, alkudoznom kellett azért, ami megmaradt.
- Hogyan csináltad?
- A régi ügyességemmel.
- Igen, emlékszem. Ne mozogj. Ne távolodj el tőlem.
- Furcsa időszak ez, a háború vége.
- Bizony. Az alkalmazkodás ideje.
- Igen.
Felemeli a két kezét, mintha a holdsarlóra akarná gömbölyíteni.
- Mindkét hüvelykujjamat levágták, Hana. Látod?
A lány elé tartja a kezét. Nyíltan megmutatja, amit eddig futólag látott. Az egyik kezét megfordítja, mintha jelezné, nincs semmi trükk, ami olyan, mint egy kopoltyú, az a hüvelykujj helye. Kezét a lány blúzához emeli.
Érzi, ahogy az anyag megemelkedik a válla alatt, a férfi két ujjal fogja, és szelíden maga felé húzza.
- így fogom meg a szövetet.
- Amikor gyerek voltam, mindig úgy gondoltam rád, mint a Vörös Pimpernelre, és álmaimban éjjeli háztetőkön jártam veled. Hideg étellel, tolltartókkal, valami Forest Hill-i zongoráról szerzett kottákkal a zsebedben jöttél haza, nekem hoztad.
A férfi sötét arcába beszél, amelyben a levelek árnyéka úgy simítja végig a száját, mint egy gazdag asszony csipkéje. - Szereted a nőket, ugye? Szeretted őket.
Szeretem. Miért a múlt idő?
- Nem látszik fontosnak most, hogy háború van, meg ilyesmi.
A férfi bólint, mire a levelek rajza legördül róla.
- Olyan voltál, mit azok a művészek, akik csak éjszaka festenek, utcájukban egyetlen lámpa ég. Mint a gilisztaszedők, akik régi konzervdobozt szíjaznak a bokájukra, és a fénynyaláb a fűre lövell. Mindenhol a városi parkokban. Elvittél oda, abba a kávéházba, ahol eladták. Olyan volt, mint a tőzsde, mondtad, ahol a giliszták ára állandóan esett meg nőtt, öt cent, tíz cent. Emberek mentek tönkre vagy gazdagodtak meg. Emlékszel?
- Igen.
- Menjünk vissza, hűvösödik.
- A nagy zsebtolvajok úgy születnek, hogy a második és harmadik ujjuk majdnem egyforma hosszú. így nem kell olyan mélyre nyúlni a zsebben. Hatalmas távolság, másfél centi!
Mennek a ház felé, a fák alatt.
- Ki tette ezt veled?
- Találtak egy nőt, aki megcsinálta. Gondolták, így még hatásosabb. Az egyik ápolónőjüket hozták be. A csuklómat az asztal lábához bilincselték. Amikor levágták a hüvelykujjaimat, mindkét kezem könnyedén kicsúszott a bilincsből. Akár egy vágyálomban. De az az ember, aki a nőt odahívta, ő volt a főnök, ő volt a felelős. Ranuccio Tommasoni. A nő ártatlan volt, hisz semmit nem tudott rólam, sem a nevemet, sem a nemzetiségemet, vagy hogy mit követtem el.
Amikor beértek a házba, az angol beteg kiabált. Hana elengedte Caravaggiót, aki nézte, hogyan rohan fel a lépcsőn, teniszcipője meg-megvillant felfelé futtában és a korlátnál fordultában.
A hang betöltötte a hallt. Caravaggio bement a konyhába, tört egy darabot a kenyérből, majd Hana után indult a lépcsőn. Ahogy a szobához közeledett, a kiáltások egyre lázasabbak lettek. Amikor belépett a hálószobába, az angol egy kutyát nézett mereven - az állat oldalt döntötte a fejét, mintha az üvöltés elhódította volna. Hana ránézett Caravaggióra, és elmosolyodott.
- Évek óta nem láttam kutyát. Az egész háború alatt egy kutyát sem láttam.
Leguggolt, és megölelte az állatot, szagolta szőrét és benne a hegyi füvek illatát. Caravaggio felé vezette a kutyát, és ő a kenyérvéget kínálta oda neki. Az angol akkor látta meg Caravaggiót, és leesett az álla. Biztosan azt hitte, hogy a kutya -amelyet Hana háta eltakart - emberré változott. Caravaggio a karjára vette a kutyát, és kiment a szobából.
- Azon gondolkodtam - mondta az angol beteg -, hogy ez nyilván Poliziano szobája. Nyilván az ő villája volt ez, ahol most vagyunk. A víz, ahogy jön abból a falból, a régi kút. Híres szoba. Mind itt találkoztak.
- Kórház volt - mondta a lány csendesen. - Azelőtt meg, jóval azelőtt zárda. Aztán elfoglalták a katonák.
- Azt hiszem, ez volt a Villa Bruscoli. Poliziano; Lorenzo nagy pártfogoltja. 1483-ról beszélek. Firenzében, a Santa Trinita-templomban látható egy festmény a Mediciekről, az előtérben Poliziano vörös köpenyben. Zseniális, szörnyű ember. Lángész, aki felküzdötte magát a társaságba.
Éjfél már rég elmúlt, és ő megint teljesen ébren volt.
Na jó, meséljen csak, gondolta a lány, vigyen el valahova. Az esze még mindig Caravaggio kezén járt. Caravaggióén, aki alighanem éppen a kóbor kutyát eteti valamivel a Villa Bruscoli konyhájából, ha ugyan így hívták.
- Véres egy élet volt. Tőrök meg politika meg tripla tetejű kalapok meg párnázott harisnyák, parókák. Selyemparókák! Persze Savonarola később jött, nem sokkal később, a Hiúságok máglyájával. Poliziano Homéroszt fordított, írt egy remek verset Simonetta Vespucciról, tudja, ki az?
- Nem - mondta Hana nevetve.
- Firenze tele van a róla festett képekkel. Tüdőbajban halt meg huszonhárom évesen. Ő tette híressé a Le Stanze per la Giostrával, aztán Botticelli festett jeleneteket belőle.
Leonardo festett jeleneteket belőle. Poliziano minden délelőtt két órán át előadást tartott latinul, délután pedig két órán át görögül. Volt egy Pico della Mirandola nevű barátja, egy vad, társaságbeli ember, aki egyszerre csak megtért, és csatlakozott Savonarolához. Kölyökkoromban ez volt a becenevem. Píco. Bizony, azt hiszem, sok minden történt itt. Ez a kút a falban. Pico, Lorenzo, Poliziano meg az ifjú Michelangelo. Ok tartották mindkét kezükben az új világot meg a régit. A könyvtár kézre kerítette Cicero utolsó négy könyvét. Zsiráfot, orrszarvút, dodót hoztak be. Toscanelli világtérképeket rajzolt kereskedőkkel folytatott levelezés alapján. Itt ültek, ebben a szobában, Platón mellszobrával, és vitáztak egész éjjel. És aztán jött Savonarola kiáltása az utcákról: „Bűnbánatot! Jön a vízözön!” És minden elpusztult: szabad akarat, vágy az eleganciára, hírnév, jog nemcsak Krisztus, hanem Platón imádására is. Jöttek a máglyák; parókákat, könyveket, állatbőröket, térképeket égettek el. Több mint négyszáz évvel később felnyitották a sírokat. Pico csontjai megmaradtak. Polizianóé elporladtak.
Hana figyelte, ahogy az angol a jegyzetkönyvét lapozta, és felolvasta azokat az értesüléseket, amelyeket más könyvekből ragasztott be, nagyszerű térképekről, amelyek a máglyákba vesztek, Platón szobrának elégetéséről, melynek márványa széthasadt a forróságban, reccsenések a bölcsességen mint pontos lövések a völgy túloldalán, ahogy Poliziano állt a füves dombokon, a jövőt szimatolva, és Pico is, valahol ott lent, szürke cellájában, az üdvösség harmadik szemével figyelve mindent.
Egy tálba vizet öntött a kutyának. Öreg korcs, öregebb a háborúnál.
Leült a kancsó borral, amelyet a szerzetesek a rendházból adtak Hanának. Ezt itt Hana háza volt, és ő óvatosan mozgott Irénné, nem rendezett át semmit. Megfigyelte a lány kultúráját a kis vadvirágokban; apró ajándékok önmagának. Még az elvadult kertben is akadt olyan kis területekre, ahol a lány a nővérollójával lenyírta a füvet. Ha fiatalabb lett volna, ebbe beleszeret.
Nem volt már fiatal. Milyennek látja őt a lány? Sebeivel, kiegyensúlyozatlanságával, tarkóján az ősz tincsekkel. Soha nem képzelte magát olyan embernek, akiben bölcsességgé érik a kor. Mindannyian öregebbek lettek, de ő mégsem érezted hogy a korosodással bölcsebb is lenne.
Leguggolt, hogy megnézze, hogyan iszik a kutya, s elkésve próbálta visszanyerni egyensúlyát, odakapott az asztalhoz, és feldöntötte a boroskancsót.
Magát Danid Caravaggiónak hívják, igaz?
Egy tölgyfa asztal vastag lábaihoz bilincselték. Volt egy pillanat, amikor karjába ölelve felemelkedett vele, ömlött a vér a bal kezéből, és megpróbált áttörni vele a vékony ajtón, de elvágódott. A nő megállt, leejtette a kést, nem volt hajlandó folytatni. Az asztal fiókja kicsúszott, és a mellkasára esett az egész tartalmával; azt gondolta, hátha van benne fegyver is, amit használhat. Aztán Ranuccio Tommasoni felvette a borotvát, és odajött hozzá. Caravaggio, igaz? Még mindig nem volt biztos.
Ahogy az asztal alatt feküdt, kezéről a vér az arcába hullt, és hirtelen világosan tudott gondolkodni; lehúzta a bilincset az asztal lábáról, ellökve a széket, hogy elfojtsa a fájdalmat, aztán balra hajolt, és kilépett a másik bilincsből. Már mindenütt vér. Két keze használhatatlan. Ezután hónapokig azon kapta magát, hogy csak az emberek hüvelykujját nézi, mintha az esemény megváltoztatta volna azzal, hogy iriggyé tette. De az esettől megöregedett, mintha az alatt az egyetlen éjszaka alatt, amikor az asztalhoz volt kötözve, valami oldatot öntöttek volna bele, ami lelassította.
Szédülve állt a kutya fölött, a vörösborban ázó asztal fölött. Két őr, az asszony, Tommasoni, csöngtek a telefonok, csak csöngtek, félbeszakítják Tommasonit, aki leteszi a borotvát, gúnyosan azt suttogja, elnézést, véres kezével felveszi a telefont, és figyel. Nem mondott neki semmi érdemlegeset, gondolta. Mégis elengedték, hát talán tévedett.
Aztán végigment a Via di Santo Spiritón ahhoz az egyetlen földrajzi helyhez, amelyet agyában rejtegetett. Elsétált Brunelleschi temploma mellett, a Német Intézet könyvtára felé, ahol egy bizonyos személy majd gondját viseli. Egyszerre csak rádöbbent, hogy éppen ezért engedték el. Ha szabadon járkálhat, akkor ostobamód felfedheti ezt a kapcsolatát. Befordult egy mellékutcába, nem nézett hátra, sohasem nézett hátra. Utcai tüzet keresett, hogy sebei vérzését elállíthassa, mert ha egy kátrányos üst fölé tarthatná két kezét, a fekete füst beburkolná a sebeket. A Santa Trinita hídon járt. Nem volt itt semmi, forgalom sem, és ez meglepte. Leült a híd sima balusztrádjára, aztán lefeküdt. Egy hang sem hallatszott. Korábban, amikor kezét vizes zsebébe dugva járkált, tankok és dzsipek jöttek-mentek tébolyodottan.
Ahogy ott feküdt, az aláaknázott híd felrobbant, ő pedig felrepült, aztán leesett, mint része a világ végének. Kinyitotta a szemét, és egy óriási fejet látott maga mellett. Lélegzetet vett, mire mellkasa vízzel telt meg. A víz alatt volt. Szakállas fej úszott mellette az Arno sekély vizében. Nyúlt utána, de megbillenteni sem tudta. Fény áradt a folyóba. Felúszott a felszínre, amely itt-ott égett.
Amikor elmesélte Hanának ezt a történetet később aznap este, a lány azt mondta: - Azért nem kínoztak tovább, mert jöttek a szövetségesek. A németek hidakat robbantva menekültek a városból.
- Nem is tudom. Lehet, hogy mindent elmondtam nekik. Kié volt az a fej? Állandóan telefonhívások futottak be oda a szobába. Csend támadt, az az ember otthagyott, és mindenki azt nézte, hogyan telefonál, füleltünk a csendjére annak a másik hangnak, amelyet nem hallhattunk. Kié a hang? Kié a fej?
- Már mentek el, David.
Az üres oldalon, hátul kinyitja Az utolsó mohikánt, és írni kezd bele.
Van egy Caravaggio nevű ember, apám barátja. Mindig szerettem őt. Idősebb nálam, úgy negyvenöt éves, azt hiszem. Most sötétségben él, nincs önbizalma. Valamiért kedvel engem apámnak ez a barátja.
Behajtja a könyvet, aztán lemegy a könyvtárba, és elrejti az egyik magas polcon.
Az angol aludt, és mint mindig, ébren avagy álmában, a száján keresztül lélegzett. A lány felállt a székéből, és finoman elhúzta a beteg kezéből az égő gyertyát. Az ablakhoz ment, és ott fújta el, hogy kimenjen a füst a szobából. Nem szerette, ha a férfi gyertyával a kezében feküdt, halotti pózt mímelve, és a viasz észrevétlen csöpögött a csuklójára. Mintha készült volna, mintha úgy akart volna átsiklani a halálba, hogy légkörét, fényét utánozza.
Az ablak előtt állt, ujjaival keményen megmarkolta fején a haját, s meghúzkodta. A sötétségben, bármely fényben alkony után, ha az ember felvágja az ereit, a vér fekete lesz.
Ki kellett mennie a szobából. Hirtelen elfogta a klausztrofóbia és a nyugtalanság. Végiglépdelt a halion, leugrott a lépcsőn, aztán kiment a villa teraszára, ott felnézett, mintha annak a lánynak az alakját próbálná kivenni, aki még az előbb ott állt. Visszament az épületbe. Meglökte a bedagadt, merev ajtót, bement a könyvtárba, és a szoba túlsó végén leszedte a deszkákat az üvegajtóról, majd kinyitotta, hogy beengedje az éjszakai levegőt. Hogy Caravaggio merre van, nem tudta. Mostanában legtöbbször elment este otthonról, és általában néhány órával hajnal előtt jött meg. Bárhogy is, se híre, se hamva.
Megfogta a zongorát takaró szürke leplet, és maga után húzva a szoba egyik sarkába ment: kígyózott az anyag, halászháló.
Semmi fény. Csak a mennydörgés távoli morajlását hallotta.
A zongora előtt állt. Anélkül, hogy lenézett volna, leengedte a kezét, és játszani kezdett, csak akkordokat ütve, csontvázzá soványítva a dallamot. Minden egyes futam után szünetet tartott, mintha vízből húzná ki a kezét, hogy megnézze, mit is fogott, aztán folytatta, lerakva a dallam fő csontjait. Ujjait még lassabban mozgatta. Lefelé nézett éppen, amikor két férfi surrant be az üvegajtón, letették fegyverüket a zongora másik végére, és eléje álltak. A megváltozott szobában még ott rezegtek az akkordhangok a levegőben.
Karja oldalt lógott, egyik meztelen lába a basszuspedálon, folytatta a dalt, amelyet az anyjától tanult, és amelyet bármin gyakorolt: konyhaasztalon, falon, míg felfelé ment a lépcsőn, ágyán, mielőtt elaludt. Nekik nem volt zongorájuk. Szombat délelőttönként eljárt a közösségi házba, és ott játszott, de egész héten ott gyakorolt, ahol éppen volt, tanulgatta a kréta hangjegyeket, amelyeket anyja rajzolt a konyhaasztalra, aztán letörölt. Most zongorázott először a villában, bár jóllehet már három hónapja itt lakott, és ittléte első napján a szemébe ötlött a hangszer alakja az üvegajtón át. Kanadában víz kellett a zongoráknak. Felnyitottad hátul, beletettél egy teli pohár vizet, és egy hónap múltán üres volt a pohár. Apja mesélt neki a törpékről, akik csakis zongorában ittak, soha nem kocsmában. Ő ezt nem hitte el, de először azt gondolta, talán egerek voltak.
Villám cikázott át a völgyön, egész éjjel készülődött a vihar, és a lány látta, hogy az egyik férfi szikh. Erre megállt, elmosolyodott, egy kissé elképedve, de azért megkönnyebbülten, a férfiak mögött a fény körképe oly röviden villant, hogy csak egy pillantást vethetett a turbánjára és a fényes, nedves fegyverekre. A zongora felhajtható lapját hónapokkal ezelőtt levették, és műtőasztalként használták, így a pisztolyok a billentyűárok túlfelén hevertek. Az angol beteg azonosíthatta volna őket. A fenébe! Idegen férfiak veszik körül. Nincs köztük egyetlen hamisítatlan olasz sem. Románc a villában. Vajon Poliziano mit szólt volna ehhez az 1945-ös csoportképhez: két férfi meg egy nő egy zongora két oldalán, a háborúnak meg majdnem vége, és a fegyverek vizesen felfénylenek, valahányszor a villám becikázik a szobába, megtöltve mindent színnel és árnyékkal, mint most is, és félpercenként mennydörgés reccsen a völgy fölött, és az antifónás zene, az akkordok hangsúlya, Mikor viszem a babám a cukiba...
Tudják a szöveget?
Nem mozdultak. A lány elszakadt az akkordoktól, ujjait ellazította, belevetette magát abba, amit eddig visszatartott, a dzsesszelembe, amely kihasítja a hangokat és éleket a dallam gesztenyéjéből.
Mikor viszem a babám a cukiba, Minden fiú irigyel, nagy hiba, így hát nem viszem, ahová a banda megy, Mikor viszem a babám a cukiba.
Míg nézték a lányt, ruhájuk nedvesen csillogott, valahányszor a villám köztük volt a szobában, a zongorázó kezek most a villám és mennydörgés ellen s benne játszottak, szembeszálltak vele, megtöltve a fény közti sötétséget. Arca oly figyelő volt, hogy tudták, nem is látja őket, agya erőlködve emlékszik anyja kezére, amint újságpapírt tép össze és vizez meg a konyhai csap alatt, azzal törli le az asztalról a vonalkázott hangjegyeket, a kotta ugróiskoláját. Ezután ő elment heti órájára a közösségi házba, játszott, lába ugyan nem érte el a pedálokat, ha ült, így hát szívesebben állt, nyári szandálja a bal pedálon, a metronóm meg kattogott.
Nem akarta, hogy véget érjen. Hogy megváljon a régi dal szavaitól. Kukoricalevéllel borítva látta azokat a helyeket, ahová elmentek, ahová a banda nem ment. Felnézett, és a férfiak felé bólintott, jelezte, hogy most már abbahagyja.
Caravaggio mindezt nem látta. Amikor visszaérkezett, Hanát és a két utászt a konyhában találta - szendvicseket készítettek.