KIP ELMEGY A MEZŐRŐL, ahol eddig ásott, bal kezét maga előtt tartja, mintha kificamította volna.
Elmegy Hana kertjének madárijesztője, a szardíniásdobozokkal teleaggatott kereszt mellett, és dombnak fel, a villa felé tart. Tenyere buráját ráborítja maga előtt a másik kezére, mintha egy gyertya lángját védené. Hana elébe jön a teraszra, ő megfogja a kezét, és a magáéra teszi. A kisujján kerengő katicabogár gyorsan átkel Hana csuklójára.
Hana visszafordul a házba. Most ő tartja maga előtt a kezét. Átmegy a konyhán, fel a lépcsőn.
A beteg feléje fordítja arcát, mikor belép. Hana megérinti a beteg lábát azzal a kezével, amelyen a katicabogár van. Az otthagyja őt, átmegy a sötét bőrre. Elkerüli a fehér lepedő tengerét, és elindul a hosszú vándorútra a test többi része felé, fényes vörösség a szinte vulkáni húson.
A könyvtárban a biztosítékdoboz a levegőben van, Caravaggio lekönyökölte a pultról, mikor Hana ujjongó kiáltására a hall felé fordult. Mielőtt a doboz földet érne, Kip teste alája csúszik, elkapja a kezével.
Caravaggio lenéz, és látja, hogy a fiatalember gyorsan kifújja felduzzadt arcából a levegőt.
Hirtelen arra gondol, hogy egy élettel adósa neki.
Kip felnevet, elveszíti félénkségét az idősebb férfival szemben, felemeli a drótos dobozt.
Caravaggio emlékezni fog Kip gyorsaságára. Elmehet innen, soha többé nem találkozik vele, de sohasem fogja elfelejteni Kipet. Évekkel később egy torontói utcán Caravaggio kiszáll egy taxiból, és nyitva tartja az ajtót egy hindunak, aki be akar szállni, s akkor Kipre gondol.
Most az utász csak nevet, fel Caravaggio arca felé, aztán mellette el a mennyezet felé.
- Mindent tudok a szárongokról. - Caravaggio Kip és Hana felé lendítette a kezét, miközben beszélt. - Toronto keleti felében találkoztam azokkal a hindukkal. Éppen kifosztottam egy házat, és kiderült, hogy egy hindu családé. Az ágyból keltek ki, és ezt a ruhadarabot, ezt a szárongot viselték, ebben aludtak, és ez kíváncsivá tett. Sok mindenről beszélgettünk, és végül rávettek, hogy próbáljam fel. Levetettem a ruhámat, és beléptem egy szárongba, azok meg azonnal nekem estek, és félmeztelenül kiüldöztek az éjszakába.
- Ez igaz történet? - Hana szélesen mosolygott.
- Egy a sokból!
Eléggé ismerte ahhoz, hogy csaknem higgyen neki. Caravaggiót állandóan eltérítették céljától betörései során az emberi tényezők. Ha karácsonytájt betört egy házba, felbosszantotta, ha az adventi naptárt nem lapozták át arra a dátumra, amelyikre kellett volna. Gyakran folytatott társalgásokat a házakban magukra hagyott különféle állatokkal, szónokiasan megbeszélte velük az étkezést, nagy adagokat adott nekik enni, és azok gyakorta meglehetős örömmel fogadták, ha a tetthelyre visszatért.
A polcok előtt megy a könyvtárba csukott szemmel, és találomra kivesz egy könyvet. Talál egy üres helyet két ciklus közt a verseskönyvben, és írni kezd bele.
Azt mondja, Lahore ősi város. London új város, Labore-hoz viszonyítva. Én azt mondom, no, én egy még újabb országból jöttem. Azt mondja, mindig ismerték a puskaport. Már a tizenhetedik szcizadi udvari festmények is megörökítik a tűzijátékokat.
Alacsony, nem sokkal magasabb nálam. Bizalmas mosoly közelről, amely elbűvöl akármit, ha előbukkan. Keménység a természetében, amit nem mutat meg. Az angol azt mondja, egyike azoknak a harcos szenteknek. De sajátos humora van, sokkal féktelenebb, mintsem modorából gondolhatnánk. Például: „Majd reggel meg villany szer elem.” Ollala!
Azt mondja, Lahore-nak tizenhárom kapuja van - szentekről és császárokról nevezték el őket, vagy arról a helyről, ahova vezetnek.
A bungalow szó a bengáliból származik.
Délután négykor biztonsági övön leengedték Kipet a gödörbe. Derékig merült a sáros vízbe, teste ráfonódott az Ézsau bomba testére. A test a szárnytól a csúcsig három méter, orra belesüllyedt a sárba Kip lába mellett. A barna vízben combja átölelte a fémtestet, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy katonákat látott nőket szorongatni a szórakoztatási szervezet tánctermeinek sarkában. Mikor elfáradt a karja, feltámasztotta a támfákra, amelyeket azért raktak ide, hogy rá ne szakadjon a föld. Az utászok kiásták a gödröt az Ézsau körül, és felállították a fa aknafalakat, mielőtt ő a helyszínre érkezett volna. Kezdtek az új Y gyújtóval szerelt Ézsau bombák hullani; neki ez volt a második.
A megbeszéléseken úgy döntöttek, hogy az egyetlen lehetőség az, ha hatástalanítják a gyújtót. Hatalmas bomba volt, strucchelyzetben. Kip mezítláb szállt le, és máris lassan süllyedt, megfogta az agyag, képtelen volt szilárd támaszt találni lenn, a hideg vízben. Nem viselt bakancsot - beragadt volna az agyagba, s amikor később felhúzzák, az első rántás eltörheti a bokáját.
Nekitámasztotta bal arcát a fémtestnek, igyekezett meleget sugallni magába, a kis napsimogatásra összpontosítva, amely lenyúlt a hatméteres gödörbe, és a nyakszirtjéhez ért. Amit a karjában tartott, az bármely pillanatban felrobbanhat, ha megrezdül az ütőszerkezet, ha az indítótöltet elsül. Nem volt semmilyen varázslat vagy röntgensugár, amely elárulhatta volna, hogy egy kis kapszula eltört, hogy egy vezeték megszűnt bizonytalankodni. Azok a kis mechanikus szemaforok olyanok voltak, mint a szívzörej vagy a szélütés valakinek a testében, aki gyanútlanul átkel előttünk az utcán.
Milyen városban van? Még erre sem emlékezett. Egy hangot hallott, és felnézett. Hardy leengedte a szereléket kötélvégen egy táskában, ott lógott, míg Kip a különböző szerszámokat a zubbonya számtalan zsebébe dugdosta. Azt a dalt zümmögte, melyet Hardy énekelt a dzsipben, útban a színhely felé:
Őrségváltást tart a Buckingham Palota -
Róbert Gidát Alice kísérte el oda.4
Szárazra törölte a gyújtófej környékét, és agyagcsészét gyúrt köréje. Aztán kinyitotta az üveget, és beleöntötte a folyékony oxigént a csészébe. Biztonságosan odaragasztotta a csészét a fémhez. Most megint várnia kell.
Olyan szűk tér volt közte és a bomba között, hogy máris érezte a hőmérséklet-változást. Ha szabad területen volna, elmehetne, és tíz perc múlva visszatérhetne. Most ott kell állnia a bomba mellett. Két gyanakvó lény egy zárt helyen. Carlyle kapitány fagyasztott oxigénnel dolgozott egy aknában, és az egész gödör hirtelen lángra lobbant. Gyorsan kihúzták, már eszméletlenül lógott a biztonsági övén.
Hol van ő most? Lisson Grove-ban? Az Old Kent Roadon?
Kip vattát mártott a sáros vízbe, és odaérintette a bombatesthez, mintegy harminc centire a gyújtótól. Leesett, ami azt jelentette, hogy tovább kell várnia. Ha a vatta odaragad, az azt jelenti, hogy a gyújtó körül elég nagy terület lefagyott, nekikezdhet. Újabb oxigént öntött a csészébe.
A növekvő fagyott kör átmérője már elérte a harminc centit. Még néhány perc. Nézte a szöveget, melyet valaki a bombára ragasztott. Nagyokat nevetve olvasták aznap reggel az aktualizáló csomagban, amelyet minden bombahatástalanító egységnek megküldték.
Mikor ésszerű engedélyezni a robbantást?
Ha egy ember életét X-el jelöljük, a kockázatot Y-nal és a robbanás okozta felbecsült kárt V-vel, akkor a logikus elme azt állíthatja, hogy ha V kevesebb, mint X per· Y, a bombát fel kell robbantani; de ha a Vper Y több, mint X, meg kell kísérelnünk elkerülni az in situ (helyszíni) felrobbantást.
Ki írt ilyesmiket?
Most már több mint egy órája lenn volt az aknában a bombával. Folyamatosan adagolta a folyékony oxigént. Vállmagasságban, kicsit jobbra egy cső pumpálta le a normális levegőt, hogy ne szédüljön el az oxigéntől. (Látott másnapos katonákat, akik oxigénnel gyógyították a fejfájásukat.) Megint próbálkozott a vattával, és ezúttal odafagyott. Vagy húsz perce volt. Ezután a bombában megint emelkedni fog az akkumulátor hőmérséklete. De most a gyújtó lefagyott, és nekiláthat, hogy eltávolítsa.
Végigfuttatta tenyerét a bombatesten, hogy felfedezze az esetleges repedéseket a fémben. A víz alá merült rész biztonságos, de az oxigén meggyulladhat, ha érintkezésbe lép a feltárt robbanószerrel. A képlet hibája. X per Y. Ha repedések vannak, folyékony nitrogént kell használniuk.
- Ezerkilós bomba, uram. Ézsau. - Hardy hangja az iszapgödör tetejéről.
- Típusjele ötven, egy körben B. Két gyújtófészek valószínűleg. De azt hisszük, a második nincs beélesítve. Rendben?
Már megbeszélték mindezt egymás között korábban is, de a dolgokat rögzíteni kellett, felidézni a végső alkalomra.
- Kapcsoljon mikrofonra, és menjen vissza.
- Igen, uram.
Kip mosolygott. Tíz évvel fiatalabb volt Hardynál, és nem volt angol, de Hardy a katonai fegyelem gubójában érezte magát a legjobban. A katonák mindig habozva szólították „uramnak”, de Hardy hangosan és lelkesen vágta ki.
Gyorsan dolgozott, hogy kiemelje a gyújtót, míg az akkumulátor élettelen.
- Hall engem? Fütyüljön... Rendben, hallottam. Az utolsó oxigén-utántöltés. Hagyom bugyborékolni harminc másodpercig. Aztán elkezdem. Megint megindul a jegesedés.
Rendben, most kiveszem a zárólemezt... rendben, a zárólemez kinn van.
Hardy mindent figyelt és feljegyzett arra az esetre, ha valami baj történik. Egyetlen szikra, és Kip egy lángoszlopban van. Vagy lehet, hogy valami trükkös van a bombában. A következő embernek számba kell vennie a lehetőségeket.
- A csőfogóval dolgozom. - Kivette a mellzsebéből. Hideg volt, melegre kellett dörzsölnie. Kezdte levenni a biztosítógyűrűt és a központosító gyűrűt, és hagyta őket elsüllyedni a vízben. Erezte, ahogy lassan legördülnek a lábán. Már csak négy perc, és kész.
- Alice felesége lesz egy gárdistának. »Szörnyű nehéz dolga van egy katonának* - mondta Alice. ”5
Hangosan énekelte, így próbált több meleget gerjeszteni a testében. A mellkasa már keservesen fázott. Igyekezett hátradőlni, hogy messzebb kerüljön az előtte álló fagyott fémtől. És minduntalan hátra kellett vinnie a kezét a nyakszirtjére, amelyet még mindig ért a nap, aztán letörölte róla a sarat, zsírt és deresedést. Nehéz volt a befogótokmánnyal megfogni a fejet. Azután rémületére a gyújtófej eltört, és teljesen levált.
- Baj van, Hardy. Az egész gyújtófej lepattant. Szóljon vissza, kérem. A gyújtó teste beszorult, nem tudok hozzáférni. Nem áll ki semmi, amit megfoghatnék.
- Hogy áll a fagyás? - Hardy már felette állt. Csak pár másodperc telt el, de már odarohant az aknához.
- Még hatpercnyi fagy.
- Jöjjön fel, és felrobbantjuk.
- Nem, adjon le még oxigént.
Felemelte a jobb kezét, és érezte, hogy a jeges fémdobozt beleteszik.
Rácsepegtetem a trutymót a kibontott gyújtó környékére - ahol levált a fej -, aztán belevágok a fémbe. Addig vésem, míg meg nem tudok fogni benn valamit. Menjen most vissza, én végigbeszélem az egészet.
Alig tudta visszafogni magát, úgy felbőszült attól, ami történt. A trutymó, ahogy az oxigént nevezték, ráömlött a ruhájára, és sistergett, amikor vizet ért. Várt, míg a deresedés befejeződött, azután vésni kezdte a fémet. Megint öntött rá oxigént, várt, és mélyebbre vésett. Mikor látta, hogy nem válik le semmi, leszakított egy darabot az ingéből, a fém és a véső közé helyezte, azután fakalapáccsal veszedelmesen püfölni kezdte a vésőt, így hasogatta le a fémdarabkákat. Ingének anyaga volt az egyetlen biztosítéka a szikrák ellen. Nagyobb problémát jelentett ujjainak dermedtsége. Már nem voltak mozgékonyak, élettelenek voltak, mint az akkumulátor. Szívósan vésett oldalirányba az elveszett gyújtófej körül. Rétegekben borotválta le a fémet, remélve, hogy a fagyasztás elfogadja ezt a sebészműtétet. Ha egyenesen lefelé metsz, mindig fennáll a veszélye annak, hogy beletalál a gyutacsba, és a gyújtási lánc beindul.
További öt percbe tellett. Hardy nem mozdult el a gödör pereméről, hanem folyvást közölte vele, nagyjából mennyi idő maradt a fagyasztásból. De valójában egyikük sem lehetett biztos. Mivel a gyújtófej letört, más területet fagyasztottak le, és a víz, bármily hidegnek érezte is Kip a hőmérsékletét, melegebb volt a fémnél.
Aztán meglátott még valamit. Nem merte a lyukat tágabbra vésni. Az áramkör ezüstcsápként remegő érintkezőjét. Ha meg tudná fogni. Megpróbált meleget dörzsölni a tenyerébe.
Kifújta a levegőt, néhány másodpercre megmerevedett, azután csípőfogóval kettévágta az érintkezőt, és csak utána vett levegőt. Elakadt a lélegzete, mert a jegesedés megperzselte keze egy részét, mikor kihúzta az alkatrészt az áramkörből. A bomba bedöglött.
- Gyújtó kinn. Erősítőtöltet leválasztva. Hol az a kézcsók? -Hardy már tekerte is az emelőcsigát, és Kip igyekezett bekapcsolni a biztonsági övét; csaknem képtelen volt rá elfagyott kezével, dermedten, egész testében dermedten. Hallotta, hogy a felvonócsiga megindul, csak fogta szorosan a bőrhevedereket, amelyeket még csak félig kapcsolt magára.
Érezte, hogy barna lábát kihúzzák a sár szorításából, kiemelik, mint egy régi tetemet a lápból. Kis lábfeje kiemelkedett a vízből. A felszínre bukkant, kihúzták a gödörből a napfénybe, előbb a fejét, s aztán a felsőtestét.
Ott lógott, lassan forogva a csigát tartó rudak vigvamja alatt. Hardy átölelte, és egyszersmind kioldotta, szabaddá tette. Hirtelen észrevette, hogy egy kis csoport figyeli vagy húsz méter távolságból, túl közelről, túlontúl közelről a biztonság szempontjából; elpusztulhattak volna. De persze Hardy nem volt ott, hogy távol tartsa őket.
Szótlanul figyelték őt, az indiait, amint Hardy vállába kapaszkodik, mert csaknem képtelen rá, hogy visszamenjen a dzsiphez az egész felszereléssel - szerszámokkal, és fémdobozokkal, és a még mindig forgó magnetofonokkal, amelyek az akna mélyi semmire figyeltek.
- Nem tudok járni.
- Csak a dzsipig. Még néhány méter, uram. A holmit én összeszedem.
Minduntalan megálltak, aztán lassan továbbmentek. El kellett haladniuk a bámuló arcok előtt, amelyek az apró, barna embert figyelték, a cipőtlent, vizes zubbonyában, figyelték a feszült arcot, amely nem ismert fel senkit, nem vett tudomást semmiről, egyikükről sem. Mindnyájan szótlanul. Csak hátraléptek, hogy utat engedjenek neki és Hardynak. A dzsipnél remegni kezdett. Szeme nem tudta elviselni a szélvédő ragyogását. Hardynak úgy kellett beemelnie, fokról fokra, az utasülésre.
Mikor Hardy elment, Kip levetette vizes nadrágját, és egy pokrócba burkolózott. Aztán csak ült. Túlontúl átfagyottan és fáradtan ahhoz is, hogy kinyissa a forró teás termoszt maga mellett az ülésen. Azt gondolta: nem is féltem odalenn. Csak dühös voltam - magamra, mert hibáztam, meg arra a lehetőségre, hogy hátha van ott valami új trükk. Mint egy állat, amely csak arra figyel, hogy önmagát védje.
Csak Hardynak köszönhető, hogy megmaradok emberinek, gondolta.
Forró napokon mindenki hajat mos a Villa San Girolamóban, először benzinnel, hogy eltávolítsa az esetleges terveket, azután vízzel. Hanyatt fekve, szétterített hajjal, a napfény miatt becsukott szemével Kip hirtelen sebezhetőnek látszik. Van benne valami félénkség ebben a törékeny testhelyzetben, inkább egy mitológiából való tetemnek látszik, mint élőlénynek vagy embernek. Hana mellette ül, sötétbarna haja már megszáradt. Kip ilyenkor szokott mesélni a családjáról és bebörtönzött bátyjáról.
Felül, előrebillenti a haját, s törülközővel egész hosszában végigdörzsöli. Hana egész Ázsiát beleképzelné ennek az egyetlen férfinak a mozdulataiba. Ahogy lustán mozog - a nyugodt civilizáció. Katonaszentekről beszél, és ő úgy érzi, Kip is közéjük tartozik, szigorú és látomásos, csak a napfénynek ezekben a ritka időszakaiban enged fel isten nélkülivé, könnyeddé, fejét megint az asztalra dönti, hogy a nap megszárítsa szétterült haját, mint a gabonát egy legyező alakú szalmakosárban. Noha Ázsiából való ember, aki a háború utolsó éveiben angol apákat gyűjtött, és kötelességtudó fiúként követte szabályaikat.
- Ó, de a bátyám bolondnak tart, mert bízom az angolokban. -Feléje fordul, szemében napfény. - Egy nap - mondja mindig -, kinyílik majd a szemem. Ázsia még nem szabad földrész, és őt feldúlja az, hogy mi ennyire belevetjük magunkat az angolok háborújába. Mindig megvolt miköztünk ez a véleménykülönbség. „Egy nap majd kinyílik a szemed” - mondja állandóan a bátyám.
Az utász szorosan lezárt szemmel mondja ezt, megcsúfolva a metaforát. - Japán része Ázsiának, mondom én, és a szikhekkel a japánok brutálisan bántak Malájában. De a bátyám nem vesz erről tudomást. Azt mondja, az angolok akasztják a szikheket, akik a függetlenségért küzdenek.
Hana elfordul tőle, karba tett kézzel. A világ viszályai. A világ viszályai. Bemegy a villa nappali sötétségébe, fel, az angol beteghez, és leül melléje.
Éjszaka, mikor Hana kibontja Kip haját, Kip megint más csillagállás, ezernyi egyenlítő karjai a párnáján, hullámai ott vannak köztük az ölelésükben, álombéli forgolódásukban. Hana egy indiai istennőt tart a karjaiban, búzát és szalagokat. Mikor Kip fölébe hajol, ráözönlik. A csuklójára tudná kötni. S miközben Kip mozog, ő nyitva tartja a szemét, hogy lássa az elektromosság szúnyogjait a hajában a sátor sötétjében.
Mindig valamihez viszonyulva mozog, falak mentén, megemelt teraszsövények mentén. Felméri a környezetet. Ha Hanára néz, vékony arcának egy darabját a mögötte fekvő táj összképében látja. A kenderike röptének ívét azzal a térrel méri, amelyet elvisz a föld felszínéről. Olyan szemmel ment végig Olaszországon, amely igyekezett meglátni mindent, kivéve az időlegeset és emberit.
Az egyetlen, amit nem mérlegel, az önmaga. Sem alkonyi árnyékát, vagy a szék háta felé kinyúló kezét, vagy önnön tükörképét egy ablakban, vagy hogyan figyelik őt. A háború alatt megtanulta, hogy az egyetlen biztos dolog önmaga.
Órákat tölt az angollal, aki egy Angliában látott fenyőre emlékezteti, egyik ága beteg volt, lehúzta a kor, egy másik fából készült mankó tartotta fenn. Lord Suffolk kertjében állt, a sziklaperemen, szemmel tartotta, mint egy őr, a Bristol-csatornát. E megrokkanás ellenére érezte, hogy a lény odabenn nemes, és emlékezete felszivárványlik a betegsége fölé.
Neki magának nincs tükre. Turbánját kinn a kertben csavarja fel, közben nézi a fákon a mohát. De észreveszi a rendet, amelyet az olló vágott Hana hajában. Ismeri a lány lélegzetét, mikor arcát odanyomja a testéhez, a kulcscsontnál, ahol a csont világosabbá színezi a bőrét. De ha megkérdezné, milyen színű az ő szeme, gondolja Hana, bár imádja őt, és ő, a fekete szemű, azt mondaná lecsukott szemmel, hogy zöld, elhinné. Figyelmesen megnézhet egy szemet, de nem vesz tudomást a színéről, mint ahogy torkában vagy gyomrában az étel inkább csak anyag, nem íz vagy sajátos tárgy.
Ha valaki beszél, a szájat nézi, nem a szemet, a szem színét, amely, úgy látja, mindig változik, a szoba világosságától vagy a napszak percétől függően. A száj elárulja a bizonytalanságot vagy önelégültséget, vagy a jellemkép bármelyik más pontját. Neki ez az arcok legszövevényesebb alakzata. Abban sosem biztos, miről beszél a szem. De azt le tudja olvasni, hogyan sötétednek a szájak szívtelenségbe, hogyan sugároznak gyöngédséget. Az ember gyakran rosszul ítélhet meg egy szemet abból, ahogy az egyszerű napsugárra reagál.
Minden úgy gyűlik össze körülötte, mint a változó harmónia része. Különböző órákban és helyeken látja Hanát, s ezek megváltoztatják hangját, természetét, még a szépségét is, ahogyan a tengermélyi erő ringatja vagy eldönti a mentőcsónakok sorsát.
Napkeltekor szoktak felkelni, és az utolsó alkonyi fényben vacsorázni. Késő este csak egyetlen gyertya lobog a sötétben, az angol beteg mellett, vagy egy olajjal félig töltött lámpa, ha Caravaggiónak sikerült olajat zsákmányolnia. De a folyosókat és a többi hálószobát úgy megüli a sötétség, mintha egy eltemetett városban lennének. Megszokták, hogy sötétben járjanak, kinyújtott karral, ujjhegyükkel tapogatva kétoldalt a falat.
- Nincs több szín. Nincs több fény - énekelte magának újra és újra Hana ugyanazt a pár ütemet. Kip idegesítő szokását, hogy fél karral a karfán előrenyúlva leugrik a lépcsőn, le kell állítani. Elképzelte, hogy Kip lába a levegőben utazva a hazatérő Caravaggio hasába vágódik.
Egy órával ezelőtt fújta el a gyertyát az angol szobájában. Levette a teniszcipőjét, a ruháját kigombolta a nyakánál a nyári meleg miatt, az ujjak is kigombolva, lazán feltolva a karon. Édes rendetlenség.
Az épületszárny fő szintjén, a konyha, a könyvtár és az elhagyott kápolna mellett volt egy beüvegezett udvar is. Négy üvegfal, egy üvegajtó, amelyen beléphetett az ember egy fedeles kúthoz és az állványokon sorakozó halott növényekhez, amelyek egykor bizonyára virágoztak a fűtött helyiségben. Ez a fedett udvar mindjobban egy kinyitott könyvre emlékeztette, amelyből lepréselt virágok bukkannak elő - ahová arra jártában bepillant az ember, de soha be nem lép.
Hajnali kettő volt.
Mindketten más ajtón léptek be a villába, Hana a harminchat lépcsős kápolnabejáratnál, Kip az északi udvarról. Mikor Kip belépett a házba, levette az óráját, és becsúsztatta mellmagasságban egy alkóvba, amelyben egy kis szent pihent. E villakórház védőszentje. Hana így nem látja a foszfor villanását. A cipőjét már levetette, csak nadrág van rajta. A karjára szíjazott lámpát eloltotta. Nem hozott magával mást, csak áll a sötétben, vékony fiú, sötét turbán, a kara lazán a csuklója bőrén. Nekitámaszkodik az előcsarnok sarkának, mint egy dárda.
Aztán átsiklott a fedett udvaron. Belépett a konyhába, és azonnal megérezte a kutyát a sötétben, elkapta, és kötéllel az asztalhoz kötötte. Felemelte a sűrített tejet a konyhai polcról, és visszatért a belső udvar üvegszobájának ajtajához. Végigfuttatta kezét az ajtó alján, és megtalálta a nekitámasztott kis gallyakat. Belépett, becsukta maga után az ajtót, de az utolsó pillanatban kisiklatta kezét, hogy megint nekitámassza a gallyakat az ajtónak. Hátha a lány észrevette őket. Aztán lemászott a kútba. A méternyi mélységben volt egy keresztdeszka, amelyről tudta, hogy szilárd. Magára csukta a fedelet, összekuporodott, és elképzelte, hogyan keresi őt a lány, vagy maga is elbújik. Szopogatni kezdte a sűrített tejet a dobozból.
Számított nála ilyesmire. Miután betapogatózott a könyvtárba, meggyújtotta a lámpát a karján, és végigment a könyvespolcok mentén, amelyek bokájától láthatatlan magasságokig nyújtózkodtak fölébe. Az ajtó be volt csukva, így semmi fényt nem vehetett észre az, aki esetleg a hallban van. Csak akkor látná meg a fényt a franciaajtó túloldalán, ha kinn volna. Pár lépésenként megállt, és a főként olasz könyvek között keresett egy-egy ritka angolt, amelyet odaadhatna az angol betegnek. Megszerette ezeket az olasz gerincbe öltözött könyveket, a címoldalakat, a befűzött, hártyapapírral védett illusztrációkat, a szagukat, még a reccsenés hangját is, ha túl gyorsan nyitotta ki őket, mintha nagyon apró, láthatatlan csontsort Toppantana meg. Megint megállt. A pármai kolostor.
„Ha valaha túljutok a nehézségeken - mondta Clelíának meglátogatom a gyönyörű képeket Pármában, és kegyeskedik akkor emlékezni erre a névre: Fabrizio del Dongo. ”
Caravaggio a szőnyegen feküdt a könyvtár túlsó végében. Az ő sötétségéből úgy tetszett, hogy Hana bal karja nyers foszfor, megvilágítja a könyveket, vörösséget tükröz sötét hajára, izzik ruhája vásznán, a puffos ruhaujjon, a vállánál.
Kijött a kútból.
A méteres átmérőjű fénykör a karjától indult ki, aztán elnyelte a feketeség, s ettől Caravaggio úgy érezte, a sötétség völgye van közöttük. Hana a barna borítójú könyvet a jobb karja alá dugta. Ahogy mozgott, új könyvek bukkantak fel, mások eltűntek.
Idősebb lett. És most jobban szerette, mint akkoriban, amikor jobban megértette, amikor a szüleinek a folytatása volt. Most az volt, akivé saját elhatározásából lett. Caravaggio tudta, hogy ha elmenne Hana mellett egy európai utcán, ismerősnek érezné, de nem ismerné fel. Aznap este, mikor először jött a villába, leplezte megdöbbenését. Hana aszketikus arcában, amely először hidegnek tetszett, volt valami metsző. Rájött, hogy az utóbbi hónapban megszerette azt, akivé a lány mostanra vált. Szinte hinni sem tudott átalakulásán érzett örömének. Évekkel ezelőtt megpróbálta felnőttnek elképzelni, de olyasvalakit talált ki magának, akit Hana közösségének sajátosságaiból gyúrt össze. Nem ezt a csodálatos idegent, akit mélyebben tud szeretni, mert egyetlen része sem származik tőle.
Hana a szófán feküdt, befelé fordította a lámpát, hogy olvasni tudjon, és mélyen elmerült a könyvben. Valamivel később felnézett, hallgatózott, és gyorsan eloltotta a lámpát.
Tudta, hogy ő ott van a szobában? Caravaggio tudatában volt annak, hogy hangosan lélegzik, és nehezére esik szabályosan, illedelmesen levegőt venni. A lámpa felvillant egy pillanatra, azután megint eloltották.
Aztán mintha minden mozgásba jött volna a szobában, Caravaggio kivételével. Hallotta maga körül a zajt, s meglepődött, hogy nem érnek hozzá. A fiú itt van a szobában. Caravaggio odament a szófához, és Hana felé nyújtotta a kezét. Hana nem volt ott. Ahogy felegyenesedett, egy kar ölelte át a nyakát, és erős fogással hátrarántotta. Éles fény vágott az arcába, és földre estükben mindketten felhördültek. A lámpás kar még mindig fogta a nyakát. Aztán egy mezítelen láb bukkant fel a fényben, elsuhant Caravaggio arca mellett, és rálépett a mellette fekvő fiú nyakára. Újabb lámpa gyulladt meg.
- Megvagy! Megvagy!
A két test a padlóról felnézett Hana sötét körvonalára a fény felett. - Megvagy, megvagy - énekelte a lány. - Caravaggiót használtam fel, ő igazán csúnyán zihál! Tudtam, hogy itt lesz. Ő volt a csali.
Lába keményebben nehezedett a fiú nyakára. - Add meg magad! Gyónjál!
Caravaggio remegni kezdett a fiú fogásában, elöntötte a verejték, s képtelen volt kiszabadítani magát. Most mind a két lámpa fénye élesen rávilágított. Valahogyan ki kell kúsznia-másznia ebből a rémületből. - Gyónjál! A lány nevet. Le kellett csillapítania a hangját, mielőtt megszólalt, de azok kalandjuk izgalmában alig figyeltek rá. Kifurakodott a fiú lanyhuló szorításából, és szó nélkül elhagyta a szobát.
Megint sötétben voltak. - Hol vagy? - kérdezi Hana. Aztán gyorsan megmozdul. A fiú úgy helyezkedik, hogy Hana nekiütközzék a mellének, és így a karjába csússzék. Hana a nyakára teszi a kezét, aztán száját a szájára. - Sűrített tej? A mérkőzésünk alatt? Sűrített tej? - Száját a fiú nyakára teszi, az izzadságára, és megízleli ott, ahová imént a mezítelen lábát tette. -Látni akarlak. - A fiú lámpája felgyullad, látja a lányt, piszokkal csíkozott arcát, verejtéktől csavarulatokban felmeredő haját. A rávetett mosolyát.
A fiú feldugja vékony kezét a ruha bő ujján, és tenyerébe fogja a vállát. Ha elfordul, vele megy az ő keze is. Hana megbillen, egész súlyával hanyatt dől, bízik abban, hogy a másik is vele dől, bízik abban, hogy Kip keze estében megfogja. Aztán összehúzódzkodik a fiú, lába a levegőben, csak keze, és karja, és szája tapad őrá, teste többi része egy imádkozó sáska potroha. A lámpa még mindig oda van szíjazva bal karja izmához és izzadságához. Hana arca belecsúszik a fénybe, csókol, nyal, ízlel, Kip homloka Hana hajának nedvességébe törülközik.
Aztán a fiú hirtelen a szoba túlsó végében van, utászlámpája szerteszét imbolyog, egy hetet töltött ebben a szobában, és minden lehetséges gyújtószerkezetet eltakarított. Most már tiszta. Mintha a szoba most végre kiemelkedett volna a háborúból, és már nem zóna, nem terület. Csak járkál a lámpával, lóbálja a karját, megvilágítja a mennyezetet, Hana nevető arcát, amely lenéz az ő csillogó, karcsú testére a szófa támláján állva, mikor elmegy mellette. Amikor ismét elmegy mellette, látja, hogy lehajol, és szoknyájába törölgeti a karját. - De megvagy, megvagy - énekli. -Én vagyok a Danforth Avenue-i mohikán.
Aztán a fiú hátán lovagol, és karjáról a fény ráfordul a felső polcokon álló könyvek gerincére, karjai fel-alá emelkednek, ahogy a fiú forgatja, teljes súlyával előredől, elkapja a fiú combját, aztán leperdül róla, hanyatt fekszik a régi szőnyegen, amely még mindig őrzi régen volt esők szagát, Hana izzadt karján por és homok. A fiú lehajol, Hana kinyúl, és lekapcsolja a lámpáját. - Én győztem, ugye? - A fiú még nem szólt egy szót sem azóta, hogy bejött a szobába. Feje elindítja azt a mozdulatot, amelyet Hana annyira szeret, amely részben bólintás, részben a lehetséges egyet nem értés fejrázása. Nem látja a lányt a fénytől. Leoltja Hana lámpáját, s most egyenlők a sötétben.
Van egy hónap az életükben, mikor Hana és Kip egymás mellett alszanak. Formális szüzességi fogadalom. Felfedezik, hogy a szeretkezésben egy egész civilizáció, egy egész ország nyílhat majd ki előttük. Egyikük vagy másikuk képzetének szerelme. Nem akarom, hogy megbasszák Nem akarlak megbaszni. Hol tanulta Kip vagy a lány, ki tudja, ilyen fiatalon. Talán Caravaggiótól, aki azokon az estéken az életkoráról beszélt, a gyöngédségről a szerelmes minden egyes sejtje iránt, amely akkor jön el, ha az ember ráébred halandóságára. Ez végtére is a halandóság kora. A fiú vágya csak legmélyebb álmában teljesedett ki Hana karjaiban, orgazmusát inkább a hold hívása idézte elő, a testét húzkodó éjszaka.
Vékony arca egész este Hana bordáján nyugszik. A lány eszébe juttatja a vakarás gyönyörűségét, körmei körökben szántották végig a hátát. Erre egy aj ah tanította sok évvel ezelőtt. A gyerekkor minden kényelmét és nyugalmát, emlékezett vissza Kip, az ajahtól kapta, soha az anyjától, akit szeretett, vagy a fivérétől, vagy az apjától, akivel játszott. Ha félt, vagy nem tudott elaludni, az ajah ismerte fel a baját, ő nyugtatta álomba vékony kis hátára tett kezével, ez a bizalmas idegen Dél-Indiából, aki velük lakott, segített a háztartást vezetni, ételeket főzött, felszolgált, a háztartás kagylóhéjában nevelte fel a saját gyerekeit, még Kip bátyját is nyugtatgatta korábban, és alighanem jobban ismerte minden gyerek természetét, mint az igazi szülők.
Kölcsönös szeretet volt. Ha Kipet megkérdik, kit szeret legjobban, az ajahot említette volna az anyja előtt. Dédelgető szeretete többet jelentett neki, mint bármilyen vér szerinti vagy szexuális szeretet. Később ébred majd rá, hogy egész életében ki kellett lépnie a családból, ha ilyen szeretetre akart találni. A plátói meghittség vagy olykor a szexuális meghittség egy idegennel. Már elég öreg lesz, mire ezt megtudja magáról, mire egyáltalán felteheti magának a kérdést, hogy kit szeretett a legjobban.
Csak egyszer érezte, hogy ő is nyújtott némi vigasztalást, bár az ajah tudta, mennyire szereti. Mikor meghalt az ajah anyja, belopakodott a szobájába, és átölelte hirtelen megöregedett testét. Szótlanul feküdt gyásza mellett a kis cselédszobában, ahol az ajah vadul és szertartásosan sírt. Nézte, ahogy könnyeit az arcára szorított kis üvegcsészébe gyűjti. Tudta, hogy ezt elviszi majd a temetésre. Ott feküdt meggörnyedt teste mögött, kilencéves keze a vállán, és amikor az ajah végre elnyugodott, és már csak olykor futott át rajta egy-egy remegés, vakargatni kezdte a szárin át, azután félrehúzta, és a bőrét vakarta - ahogy most Hana részesült ebben a gyöngéd művészetben, körme Hana bőrének millió sejtjén az ő sátrában, 1945-ben, mikor földrészeik egy hegyi városban találkoztak.