Megígértem, hogy elmondom, hogyan lesz szerelmes az ember.
„Egy Geoffrey Clifton nevű fiatalember találkozott Oxfordban egy barátjával, ő mesélt arról, hogy mi mit csinálunk. Kapcsolatba lépett velem, másnap megnősült, és két hét múlva a feleségével Kairóba repült. Mézesheteik utolsó napjaiban. így kezdődött a mi történetünk.
Katharine férjnél volt, mikor megismertem. Férjes asszony. Clifton kimászott a gépből, és aztán váratlanul, mert az expedíciót csupán az ő részvételével terveztük meg, felbukkant Katharine. Khaki rövidnadrág, csontos térdek. Akkori lobogása nem illett a sivatagi léthez. Jobban kedveltem Clifton ifjúságát, mint a felesége buzgalmát. Ő volt a pilótánk, küldöncünk, felderítőnk. Ő volt az Új Kor, repült odafenn, és hosszú, színes szalagokat dobott le, hogy közölje velünk, hova kell mennünk. Állandóan megosztotta a felesége iránti imádatát. Négy férfi és egy nő és a férje, együtt a férj szóbeli új házas örömében. Visszamentek Kairóba, és újra jöttek egy hónap múlva, és minden csaknem ugyanolyan volt. Katharine most már nyugodtabb, de Clifton még mindig maga az ifjúság. Katharine gyakran leült egy benzineskannára, állát a tenyerébe fogta, könyöke a térdén, és meredten nézte az állandóan csapkodó ponyvákat, miközben Clifton az ő dicséretét zengte. Próbáltuk kiviccelni belőle, de szerényebbé hangolni a természete ellen lett volna, s ezt egyikünk sem akarta.
A Kairóban töltött hónap után Katharine hallgatag lett, állandóan olvasott, s félrehúzódott, mintha történt volna valami, vagy rájött az emberi lénynek arra a csodálatos lehetőségére, hogy meg tud változni. Nem kellett megmaradnia előkelő hölgynek, aki egy kalandorhoz ment férjhez. Lassan felfedezte önmagát. Fájdalmas volt nézni, mert Clifton nem vette észre ezt az odaadó önképzést. Katharine mindent elolvasott a sivatagról. Tudott beszélni Uveinatról és az elveszett oázisról, még jelentéktelen cikkeknek is utánajárt.
Én nála tizenöt évvel idősebb férfi voltam, ne feledje. Elértem az életnek abba a szakaszába, amikor a könyvek cinikus gazembereivel azonosultam. Nem hiszek az állandóságban, olyan kapcsolatokban, amelyek életkorokat hidalnak át. Tizenöt évvel idősebb voltam. Ő viszont okosabb. Mohóbban vágyott a változásra, mint hittem.
Mi változtatta meg elhalasztott mézesheteik alatt a Nílus deltájában, Kairó mellett? Néhány napot töltöttek velünk - két héttel a cheshire-i esküvőjük után érkeztek. Clifton magával hozta új asszonyát, mert nem hagyhatta ott, és nem szeghette meg Madoxnak és nekem tett ígéretét. Felfaltuk volna. így hát Katharine csontos térdei azon a napon előtűntek a repülőgépből. Ez volt a történétünk terhe. A helyzetünk.
Clifton ünnepelte a karja szépségét, bokája karcsú vonalait. Leírta, milyennek látta úszás közben. Beszélt a szállodai lakosztály új bidéiről. Katharine farkaséhségéről reggelinél.
Minderre én nem szóltam egy szót sem. Néha felnéztem, míg beszélt, és láttam Katharine pillantását, kimondatlan bosszúságom tanúját, majd utána tartózkodó mosolyát. Volt ebben valami irónia. Én voltam az idősebb. A híres ember, aki tíz évvel ezelőtt Dakhla oázistól a Gilf Kebirig gyalogolt, aki feltérképezte a Farafrát, aki ismerte Kirenaikát, és nemegyszer eltévedt a Homoktengerben. Akkor találkozott velem, amikor már megvoltak mindezek a címkéim. Vagy elfordulhatott néhány fokkal, és láthatta a címkéket Madoxon. De a Földrajzi Társaságtól eltekintve ismeretlenek voltunk; mi voltunk a vékony pereme egy kultusznak, amelybe házassága folytán belebotlott.
Férjének dicsérő szavai nem jelentettek semmit. De én olyan ember vagyok, akinek életét, még mint kutatóét is, sokféleképpen irányították a szavak. Szóbeszédek és legendák. Feltérképezettek, írott cseréptöredékek. A szavak tapintata. A sivatagban megismételni valamit annyi, mint vizet feleslegesen löttyinteni a földre. Itt egy árnyalat száz kilométerekre visz.
Expedíciónk Uveinattól mintegy hatvan kilométerre állomásozott, és Madox meg én kettesben készültünk felderítőútra indulni. Cliftonék és a többiek hátramaradnak. Katharine végére ért minden olvasmányának, és könyvet kért tőlem. Nálam csak térképek voltak. - Hát az a könyv, melyet esténként nézeget? -Hérodotosz. Ó! Azt akarja? - Nem venném a bátorságot. Ha magánügy. - Benne vannak a jegyzeteim. És a kivágásaim. Magammal kell vinnem. - Tolakodó voltam. Bocsásson meg. - Ha visszajöttem, megmutatom. Nem szoktam nélküle utazni.
Mindez nagyon finoman és udvariasan. Elmagyaráztam, hogy inkább feljegyzésgyűjtemény, és ez előtt fejet hajtott. Úgy távozhattam, hogy semmiképp nem éreztem önzőnek magam. Megköszöntem a kedvességét. Clifton nem volt jelen. Kettesben voltunk. Csomagoltam a sátramban, mikor odajött hozzám. Én olyan ember vagyok, aki hátat fordított a társasági élet nagy részének, de néha kedvemre szolgál a kifinomult modor.
Egy hét múlva visszatértünk. Sok minden történt, ami a felfedezéseket és az oknyomozást illeti. Jókedvűek voltunk. A táborban kis ünnepséget tartottak. Clifton mindig szeretett másokat megünnepelni. Ez ragályos lett.
Katharine egy csésze vízzel jött oda hozzám. - Gratulálok, már hallottam Geoffreytól. - Igen? - Tessék, igya meg! - Kinyújtottam a kezem, ő a tenyerembe tette a csészét. A víz nagyon hidegnek érződött a kulacsok tartalma után, amit addig ittunk. - Geoffrey egy kis mulatságot rendez maguknak. írt egy dalt, és azt akarja, hogy én olvassak fel egy verset, de én valami mást szeretnék csinálni. - Tessék, itt a könyv, nézze át. - Kihúztam a hátizsákomból, és átnyújtottam neki.
Az étkezés és a herbatea után Clifton előhozott egy üveg konyakot, amelyet eddig a pillanatig mindenki elől rejtegetett. Az egész üveggel meg kellett inni aznap este, Madox úti beszámolója és Clifton mókás dala közben. Azután Katharine olvasta fel a Történelmi könyvek bői Kandaulész és királynője történetét. Én mindig átlapozok ezen a történeten. A könyv elején van, és nincs sok köze azokhoz a helyekhez és korhoz, amelyek engem érdekelnek. De persze híres történet. És ő ezt választotta.
Ez a Kandaulész tehát szenvedélyesen szerette nejét, s e szerelmében azt hitte, hogy az ő felesége a legszebb asszony a világon. Ebben a hitében Kandaulész, minthogy egyik testőrét, Gügészt, Daszkiilosz fiát, nagyon kedvelte, s ezzel a Gügésszel komolyabb ügyeit is megbeszélte, még felesége szépségét is nagyon magasztalta előtte.
- Figyelsz, Geoffrey?
- Igen, drágám.
Nem sok idő múlva így szólította meg Gügészt: »Úgy látszik, hogy te nem hiszed, amit én feleségem szépségéről neked mondok; mert az embernek fülei nem oly hiszékenyek, mint a szemei. Meztelenül kell tehát őt látnod.«
Sok mindent mondhatna az ember. Tudva, hogy később Katharine szeretője leszek, ahogy Gügész a királynő szeretője és Kandaulész gyilkosa lesz. Gyakran kinyitottam Hérodotoszt földrajzi útmutatásért. De Katharine úgy nyitotta ki, mint ablakot a saját életére. Visszafogott hangon felolvasott, szeme csak a könyvlapot nézte, a történetet, mintha futóhomokba süllyedne, míg beszél.
»Én elhiszem, hogy ő a legszebb asszony a világon; kérlek, ne kívánj tőlem olyat, ami a szokásokat sértí.« De Kandaulész így válaszolt: »Légy bátor, Gügész, és ne félj tőlem, mintha én csak azért beszéltem volna így, hogy próbára tegyelek, se feleségemtől, hogy ő valamiképpen ártana neked; mert eleve úgy fogom rendezni a dolgot, hogy ne vegye észre, hogy látod.«
Ez a története annak, hogyan szerettem bele egy nőbe, aki egy különleges történetet olvasott fel Hérodotoszból. Hallottam a szavakat, amelyeket a tűz túloldalán mondott, soha fel nem nézve, még akkor sem, mikor a férjével ingerkedett. Talán csak neki olvasta. Talán nem volt hátsó szándék a választásában, csak nekik maguknak szólt. Csak egy történet volt, amely ismerős helyzetével felkaristolta. De hirtelen megnyílt egy út a való életben. Bár semmiképpen nem szánta az első tévelygő lépésnek. Biztos vagyok benne.
»Én ugyanis hálószobánkban a nyitott ajtó mögé foglak állítani. Ha bementem, csakhamar utánam jő feküdni a feleségem is. A bejárathoz közel van egy szék, erre fogja ruháit tenni, amint egyiket a másik után leveti; s így egész nyugodtan módodban lesz őt látni.«
De a királynő észreveszi Gügészt, mikor az elhagyja a hálószobát. Megérti, mit tett a férje, és bár szégyelli magát, nem kiált fel... csendben marad.
Különös történet. Ugye, Caravaggio? A hiúság oly nagyra nőtt egy emberben, hogy szeretné, ha irigyelnék. Vagy szeretné, ha hinnének neki, mert azt gondolja, nem hisznek. Ez semmiképpen nem Clifton portréja volt, mégis részévé vált a történetnek. Van valami nagyon döbbenetes, de nagyon emberi a férj cselekedetében. Valamiért elhisszük.
Másnap a feleség behívja Gügészt, és két választási lehetőséget ad neki.
»Két út között engedek neked választást, Gügész, amelyik tetszik, arra térj: Vagy megölöd Kandaulészt, az én uramat és a Indiaiak királyát, vagy magadnak kell rögtön meghalnod, nehogy ezután, ha Kandaulésznak mindenben engedelmeskedel, olyannak is tudomására jöjj, amihez semmi közöd. Tehát vagy neki kell meghalnia, aki e dologra téged rábeszélt, vagy neked, hogy engem meztelenül láttál.«
így hát megölik a királyt. Új kor kezdődik. Verseket írnak Gügészről jambikus trimeterben. Ő volt az első barbár, aki tárgyakat ajánlott fel áldozatul Delphoiban. Lüdia királyaként huszonnyolc évig uralkodott, de mi mégiscsak úgy emlékszünk rá, mint láncszemre egy szokatlan szerelmi történetben.
Katharine abbahagyta az olvasást és felnézett. Ki a futóhomokból. Kibontakozóban. A hatalom más kézbe került. Közben egy anekdota segítségével szerelmes lettem. Szavak, Caravaggio. Nagy hatalmuk van.
Mikor Cliftonék nem velünk voltak, akkor Kairóban laktak. Clifton valami más munkát végzett az angoloknak, isten tudja, mit - egy nagybácsi valami kormányhivatalban. Mindez a háború előtt történt. De akkor ott lubickol a városban minden nemzet, esténként a Groppiban zártkörű koncerteken találkoznak, késő éjjelig táncolnak. Cliftonék népszerű ifjú pár voltak, mindketten előkelőek, én meg a kairói társaság perifériáján húzódtam meg. Jól ment a soruk. Társas élet, amelybe olykorolykor besiklottam. Vacsorák, gardenpartik. Olyan események, amelyek általában nem érdekeltek, de most elmentem, mert ő ott volt. Én olyan ember vagyok, aki böjtöl, míg meg nem látja azt, amit kíván.
Hogy magyarázzam el őt? Kezemet használva? Ahogy fel tudom vázolni a levegőbe egy plató vagy egy szikla alakját? Csaknem egy éven át része volt az expedíciónak.
Találkoztam vele, beszélgettem vele. Mindketten állandóan a másik jelenlétében éltünk. Később, mikor felfedeztük a kölcsönös vágyat, ezek a korábbi pillanatok visszaözönlöttek a szívbe most már sugallatosan, egy kar ideges szorítása egy sziklafokon, tekintetek, amelyek észrevétlenek maradtak, vagy félremagyarázódtak.
Akkoriban ritkán kerültem Kairóba, egy hónapra háromból. Az Egyiptológiai Osztályon dolgoztam a saját könyvemen, Récentes Explorations dans le Désert Libyque, s ahogy teltek a napok, mind közelebb és közelebb kerültem a szöveghez, mintha a sivatag ott lenne valahol a papíron, annyira közel, hogy még a töltőtollból előbukkanó tinta szagát is éreztem. És eközben küszködtem Katharine közelségével, megszállottabban - ha őszinte akarok lenni, az ő igéző szájával, a térdhajlat feszességével, a has fehér síkságával -, mint az írással, s közben írtam rövid, hetvenoldalas könyvemet, tömören és célratörően, kiegészítve útvonalak térképével. Képtelen voltam testét eltávolítani a papírról. Neki szerettem volna ajánlani a monográfiát, a hangjának, a testének, amely - úgy képzeltem - fehéren emelkedik ki az ágyból, mint egy nagy íj, de a könyvet a királynak ajánlottam. Abban a hitben, hogy ez a megszállottság gúnyt és leereszkedően udvarias, zavart fejrázást vált majd ki Katharine-ből.
Kezdtem sokkal szertartásosabban viselkedni a társaságában. Természetem sajátossága. Mintha félszeggé tenne egy korábban feltárt meztelenség. Európai szokás. Nekem természetes volt -miután belefordítottam őt különös módon a sivatagról szóló szövegembe -, hogy most jelenlétében fémöltözékbe bújjak.
A vad vers csak pótszere
A nőnek, akit szeretsz, vagy szeretned kéne, Egyik vad rapszódia a másik hamisítványa.
Hasszánéin bejnél - az 1923-as expedíció nagy öregjénél -odajött hozzám a pázsiton Roundell-lel, a kormányszárnysegéddel, kezet fogott velem, megkérte Roundellt, hogy hozzon neki inni, visszafordult hozzám, és azt mondta: - Azt akarom, hogy megerőszakoljon. - Roundell visszatért. Mintha kést nyomott volna a kezembe. Egy hónapon belül a szeretője lettem. Abban a szobában a szűk fölött, a papagájok utcájától északra.
Térdre ereszkedtem a mozaikpadlós hallban, arcom ruhája függönyében, az ujjaim sós íze a szájában. Különös szobor voltunk mi ketten, mielőtt kilakatoltuk volna éhségünket. Ujja kaparja a homokot ritkuló hajamban. Kairó és az ő összes sivataga körülöttünk.
A fiatalságára vágytam, vékony, ügyes fiússágára? Az ő kertjei voltak azok a kertek, amelyekről itt beszéltem, mikor kertekről beszéltem.
Ott volt az a kicsi bemélyedés a nyakán, amelyet Boszporusznak hívtunk. Válláról ugrottam fejest a Boszporuszba. Ott pihent meg a tekintetem. Én térdeltem, ő kérdőn nézett le rám, mintha egy űrbéli idegen lennék. Ő, a kérdő tekintetű. Hűvös keze hirtelen a nyakamon egy kairói buszban. Fedett taxiba ülve gyors kézszerelmünk az Iszmail Khedive híd és a Tipperary Club között. Vagy az ujjai között a nap a múzeum harmadik emeleti előterében, mikor keze betakarta az arcomat.
Mi a magunk részéről úgy gondoltuk, hogy egyvalakinek nem szabad meglátnia bennünket.
De Geoffrey Clifton mélyen beágyazódott az angol gépezetbe. Családfája Kanutig ment vissza. A gépezet nem leplezte le szükségképpen Clifton előtt, aki csak tizennyolc hónapja volt házas, felesége hűtlenségét, de kezdte körbekeríteni a hibát, a bajt a szerkezetben. Tudott minden lépésről, melyet ő vagy én tettünk az első napi félszeg érintéstől a Semiramis Hotel porté cochére-jében.
Nem vettem tudomást a férje rokonaira tett megjegyzéseiről. És Geoffrey Clifton olyan gyanútlan volt, mint mi magunk a fölöttünk elterülő nagy angol háló dolgában. De a testőrök klubja vigyázott a férjre, és védelmezte. Csak Madox, az arisztokrata, a múltbéli ezredkapcsolataival szerzett tudomást ezekről a diszkrét háborgásokról. Csak Madox figyelmeztetett, meglehetős tapintattal, erre a világra.
Én Hérodotoszt hordtam magammal, Madox pedig - szent a maga házasságában - az Anna Kareninát, állandóan újraolvasva a románc és megcsalatás történetét. Egy nap, túlontúl későn ahhoz, hogy kikerüljük a gépezetet, amelyet mozgásba hoztunk, megpróbálta elmagyarázni Clifton világát Anna Karenina fivérének fogalomkörével. Adják ide a könyvet. Figyeljenek.
Fél Moszkva és Pétervár rokoria és barátja volt Sztyepán Arkagyicsnak. Azok között az emberek között született, akik ennek a világnak a hatalmasai voltak vagy lettek.
Az államférfiak egyharmada, az öregje, apjának volt barátja, és pendelyeskorából ismerte... A földi javak osztogatói... következésképp mind barátai voltak, s nem mellőzhették. .. csak visszautasítania, irigykednie, összekapnia és megsértődnie nem volt szabad, amit, mint született jó ember, nem is tett soha.6
Megszerettem azt, ahogy a körme megpöccinti az injekciós tűt, Caravaggio. Mikor Hana először adott be nekem morfiumot a maga jelenlétében, maga az ablaknál állt, és Hana körmének pöccintésére a nyaka felénk rándult. Felismerem a bajtársat. Ahogy a szerelmes mindig átlát más szerelmesek álcázásán.
A nők mindent akarnak egy szeretőtől. És én gyakran lesüllyedtem a felszín alá. így tűnnek el hadseregek a homok alatt. És hát a félelme a férjétől, hite a tisztességében, az én régi vágyam az önállóságra, az eltűnéseim, az, hogy ő gyanakodott rám, én pedig nem hittem el, hogy szeret engem. A rejtett szerelem paranoiája és klausztrofóbiája.
- Azt hiszem, embertelenné váltál - mondta nekem.
- Nemcsak én vagyok áruló.
- Nem hiszem, hogy törődsz vele; azzal, ami velünk történt. Elsiklasz minden mellett, mert félsz és irtózol a tulajdonlástól, félsz birtokolni és birtokoltatni, félsz, hogy néven neveznek. Azt hiszed, ez erény. Én azt hiszem, embertelen vagy. Ha én elhagylak, kihez mész? Találsz majd másik szeretőt?
Nem szóltam.
- Tagadd, a szentségit!
Mindig szavakat kívánt, imádta a szavakat, szavakon nőtt fel. A szavak világosságot hoztak, észszerűséget, formát. Én meg azt gondoltam, a szavaktól megvetemednek az érzelmek, mint vesszők a vízben.
Visszatért a férjéhez.
- E pillanattól fogva - suttogta - vagy megtaláljuk, vagy elveszítjük a lelkünket.
A tengerek változnak, miért ne változnának a szerelmesek? Epheszosz kikötői, Hérakleitosz folyói eltűnnek, és helyükbe a hordalékos folyótorkolatok deltája lép. Kandaulész felesége Gügész felesége lesz. Könyvtárak leégnek.
Mi volt a mi kapcsolatunk? A körülöttünk lévők elárulása vagy egy más élet utáni vágy?
o visszakapaszkodott a házába, a férje mellé, én meg visszavonultam az italpultokhoz.
Nézem majd a holdat, de téged látlak
Az a régi Hérodotosz örökzöld. Dúdolni és énekelni azt a dalt újra és újra, vékonyabbra kalapálni a sorokat, hogy belehajlíthassuk a saját életünkbe. Az emberek különbözőképpen heverik ki a titkos veszteségeket. Sleppjének egyik tagja látott, amint egy fűszerárussal ültem. Akitől Katharine egyszer kapott egy sáfránnyal teli óngyűszűt. Egy a sok tízezerből.
És ha Bagnold - miután látott együtt ülni a sáfránykereskedővel - megemlítette az esetet vacsora közben annál az asztalnál, ahol ő ült, mit jelentett ez nekem? Nyújtott valami vigasztalást, hogy bizonyára emlékszik arra az emberre, aki aprócska ajándékot adott neki, egy óngyűszűt, amelyet ő vékony, sötét láncon a nyakán hordott két napig, mikor a férje vidékre ment? A sáfránnyal egyetemben, s így aranyfolt maradt a mellén.
Hogyan fogadta ezt a történetet rólam, a csoport páriájáról, egyéb jelenetek után, amelyekben megszégyenülök, Bagnold nevet, az ő férje, aki jó ember, aggódik miattam, Madox pedig feláll, odamegy egy ablakhoz, és kinéz a város déli része felé. A beszélgetés talán már tereptárgyakra váltott át. Végtére is térképcsinálók voltak. De lemászott-e a kútba, amelyet együtt segítettünk kiásni, és tartja magát, ahogy én vágyakoztam feléje a kezemmel?
Most mindkettőnknek megvolt a maga élete, felfegyverkeztünk a másikkal kötött mélységes mély szerződéssel.
- Mit csinálsz? - kérdezte, belém futva az utcán. - Nem látod, hogy mindnyájunkat megőrjítesz?
Madoxnak azt mondtam, egy özvegynek udvarolok. De ő még nem volt özvegy. Mikor Madox visszatért Angliába, mi már nem voltunk egymás szeretői. - Add át üdvözletemet a kairói özvegyednek - dörmögte. - Szerettem volna megismerkedni vele. - Tudta? Vele szemben nagyobb csalónak éreztem magam, a baráttal szemben, akivel tíz évig együtt dolgoztam, azzal a férfival, akit bármely más férfinál jobban szerettem. 1939 volt, és mi mindnyájan amúgy is hamarosan átadjuk ezt az országot a háborúnak.
És Madox visszatért Marston Magna falujába, Somersetbe, ahol született, és egy hónap múlva a templomi gyülekezetben ült, hallgatta a háború dicséretét hirdető prédikációt, elővette sivatagi revolverét, és agyonlőtte magát.
A halikarnasszoszi Hérodotosz kutatásai is össze vannak itt gyűjtve, hogy az emberek cselekedetei idővel feledésbe ne menjenek, sem azok a csodálatos, nagy tettek, amelyeket egyrészt a görögök, másrészt a barbárok vittek véghez...valamint az se, hogy miért harcoltak egymással.
A sivatagban az emberek mindig szerettek verseket mondani. És Madox - a Földrajzi Társaságban - gyönyörű beszámolókat mondott el átkeléseinkről és kanyargásainkról. Bermann elméletet fújt a parázsba. És én? Én voltam köztük az ügyesség. A szerelő. A többiek kiírták magukból a magány szeretetét, és eltöprengtek azon, amit megtaláltak benne. Sohasem tudták biztosan, hogy én mit gondolok az egészről. - Szereted ezt a holdat? - kérdezte Madox tízévi ismeretség után. Óvatosan kérdezte, mintha magánügybe tört volna be. Nekik én kicsit túl ravasz voltam ahhoz, hogy a sivatag szerelmese legyek. Kissé mint Odüsszeusz. Pedig az voltam. Mutassatok nekem egy sivatagot, ahogy más embernek egy folyót mutatnátok, vagy megint másnak gyermekkora nagyvárosát.
Mikor legutolszor elváltunk, Madox a régi búcsúszavakat mondta: - Legyen Isten kegyelméből a biztonság a társad. - És én elmenőben azt mondtam: - Nincs Isten. - Nagyon különbözőek voltunk.
Madox azt mondta, Odüsszeusz soha egyetlen személyes szót, feljegyzést le nem írt. Talán idegennek érezte magát a művészet hamis rapszódiájában. És az én monográfiám, meg kell vallanom, ridegen pontos volt. A félelem, hogy írás közben leírom Katharine jelenlétét, arra vitt, hogy elégessek minden érzelmet, a szerelem minden retorikáját. Mégis oly tisztán írtam le a sivatagot, mintha őróla beszéltem volna. Madox utolsó közös napjaink egyikén kérdezett meg a holdról, mielőtt elkezdődött volna a háború. Elváltunk. Ő elindult Angliába, a közelítő háború valószínűsége félbeszakított mindent, benne a mi lassú történelemfeltárásunkat a sivatagban. - Hát isten veled, Odüsszeusz - mondta vigyorogva, tudván, hogy sosem szerettem túlságosan Odüsszeuszt, még kevésbé Aeneast, de úgy döntöttünk, hogy Bagnold Aeneas. Én Odüsszeuszt sem szerettem túlságosan. - Isten veled - mondtam.
Emlékszem, nevetve visszafordult. Vastag ujjával az ádámcsutkája alatti pontra mutatott, és azt mondta: - Ezt vaszkuláris gödörnek hívják. - Hivatalos nevet adva annak a mélyedésnek Katharine nyakán. Visszament a feleségéhez Marston Magnába, csak a kedves Tolsztoj-kötetét vitte magával, az összes iránytűjét és térképét ott hagyta nekem. Szeretetünk kimondatlan maradt.
És a somerseti Marston Magna, amelyet beszélgetéseinkben újra és újra felidézett, zöld mezőit légikikötővé alakította át. A repülőgépek kipufogógáza Arthur korabeli várak felett égett. Hogy mi késztette tettére, nem tudom. Talán a repülés állandó zaja, melyet oly hangosnak érzett a líbiai és egyiptomi csendjeink felett elszálló Gyapjas Lepke egyszerű zümmögése után. Valakinek a háborúja széthasogatta az összetartozás e finom faliszőnyegét. Én voltam hát Odüsszeusz. Én megértettem a háború változásait és időleges tilalmait. De ő olyan ember volt, aki megbarátkozott a nehézséggel. Olyan ember volt, aki csak két-három másik emberhez került közel egész életében, és azok most ellenséggé váltak.
Egyedül volt Somersetben a feleségével, aki sosem találkozott velünk. Madox megelégedett a kis gesztusokkal. Egyetlen golyó bevégezte a háborút.
1939 júliusa volt. Falujukban felszálltak egy Yeovilba menő buszra. A busz lassú volt, így elkéstek az istentiszteletről. A zsúfolt templomba belépve úgy döntöttek, hogy külön keresnek ülőhelyet. A prédikáció fél óra múlva kezdődött, és kétségtelenül soviniszta és háborúpárti volt. A pap vidám hangot ütött meg, és megáldotta a kormányt és a hadba készülő férfiakat. Madox hallgatta az egyre szenvedélyesebbé váló prédikációt. Elővette a sivatagi pisztolyt, előrehajolt, és szíven lőtte magát. Azonnal meghalt. Nagy csend. Sivatagi csend. Repülődén csend. Hallották testét nekiroskadni a templompadnak. Semmi más nem mozdult. A papra ráfagyott a kézmozdulata. Olyan volt, mint az a csend, mikor egy gyertya üvegburája megreped a templomban, és minden arc hátrafordul. Madox felesége végigment a középső folyosón, megállt a férje padsoránál, motyogott valamit, beengedték melléje. Letérdelt, átfogta a karjával.
Hogyan halt meg Odüsszeusz? Öngyilkos lett, ugye? Mintha ilyesmire emlékeznék. Most. Talán a sivatag elkényeztette Madoxot. Az az időszak, amikor semmi közünk nem volt a világhoz. Egyre csak arra az orosz könyvre gondolok, amelyet mindig magával hordott. Oroszország mindig közelebb volt az én hazámhoz, mint Madoxéhoz. Igen, Madox azért halt meg, mert nemzetek vannak.
Szerettem, hogy mindenben olyan higgadt. Én dühödten vitatkoztam bizonyos térképészeti meghatározásokon, az ő válaszai okos mondatokban a kettőnk »véleménykülönbségéről« beszéltek. Higgadtan és örömtelién írt útjainkról, ha volt leírni való öröm, mintha Anna és Vronszkij lennénk egy bálon. Pedig olyan ember volt, aki sohasem jött be velem azokba a kairói báltermekbe. És én az az ember, aki tánc közben estem szerelembe.
Lassú léptekkel járt. Sosem láttam táncolni. Olyan ember volt, aki ír, aki magyarázza a világot. A bölcsesség egy felkínált aprócska érzelemszilánkból nőtt ki. Egy futó pillantás elméleti fejezetekhez vezethetett. Ha észrevett egy új kapcsolatot a sivatagi törzsek között, vagy talált egy ritka pálmafát, hetekre elbűvölődött. Mikor üzenetekre bukkantunk utazásaink során - bármilyen szavakra, kortársira vagy ősire, arabra egy vályogfalon, krétával írt angol üzenetre egy dzsip lökhárítóján -, elolvasta, és rányomta a kezét, mintha a mélyebb értelmét akarná megérinteni, a lehetséges legbizalmasabb kapcsolatba akarna lépni a szavakkal.”
Kinyújtja a karját, a lehorzsolt vénák vízszintesek, felfelé fordulnak a morfium mentőcsónakja felé. A morfium szétárad benne, s közben hallja, hogy Caravaggio beleejti a tűt a vese alakú zománcedénybe. Látja, amint a bozontos alak hátat fordít neki, aztán újra felbukkan, maga is elsodródva, morfiumország polgára vele együtt.
„Vannak napok, mikor hazaérve a szikkadt írásból csak a »Honeysuckle Rose« képes megváltani Django Reinhardt, és Stéphane Grappelly, és a francia Hot Club előadásában. 1935. 1936. 1937. A nagy dzsesszévek. Azok az évek, amikor kiáradt az Hotel Claridge-ből végig a Champs-Elysées-n, be London, majd Dél-Franciaország, Marokkó bárjaiba, aztán besiklott Egyiptomba, ahol e ritmusok hírét lopva vezette be egy megnevezetlen kairói tánczenekar. Mikor visszatértem a sivatagba, magammal vittem azokat az estéket, amikor a 78-as lemez »Souvenir«-jaira táncoltunk a bárokban, a nők úgy lépkedtek, mint az agarak, nekidőltek az embernek, mi pedig a »My Sweet« közben a vállukba suttogtunk. A Société Ultraphone Francaise lemezgyártó adománya. 1938. 1939. Szerelem suttogott egy szeparéban. Háború ólálkodott a sarkon túl.
Azokon az utolsó kairói éjszakákon, hónapokkal azután, hogy a viszony véget ért, elcsábítottuk Madoxot egy bárba búcsúzóul. Katharine és a férje is ott volt. A legutolsó este. A legutolsó tánc. Almásy részeg volt, és megpróbálkozott egy általa kitalált tánclépéssel, amelyet Boszporusz-ölelésnek nevezett: felemelte Katharine Cliftont inas karjába, és átvágott a táncparketten, míg át nem esett vele együtt néhány nílusi aszpidisztrán.”
Most ki beszél belőle?, gondolja Caravaggio.
, Almásy részeg volt, és táncát a többiek durva mozgássorozatnak látták. Akkoriban ő és Katharine nem jöttek ki jól egymással. Jobbra-balra lendítette Katharine-t, mintha valami névtelen játék baba volna, és bánatát italba fojtotta Madox búcsúztatásakor. Hangoskodott velünk az asztalnál. Mikor Almásy így viselkedett, rendszerint feloszlottunk, de ez Madox utolsó estéje volt Kairóban, hát maradtunk. Egy rossz egyiptomi hegedűs Stéphane Grappellyt majmolta, és Almásy olyan volt, mint egy pályáját vesztett bolygó. - Igyunk magunkra: az űrbéli idegenekre! - emelte fel a poharát. Mindenkivel táncolni akart, férfiakkal is, nőkkel is. Tapsolt, és kihirdette: - Most jön a Boszporusz-ölelés. Jössz, Bernhardt? Te, Hetherton? - Legtöbben elhúzódtak. Clifton fiatal feleségéhez fordult, aki udvarias dühvei figyelte, és kilépett, de mikor Almásy intett neki, majd’ neki vágódott, a torkát máris Katharine bal vállának nyomta, arra a csupasz fennsíkra a flitter felett. Eszelős tangó következett, míg egyikük el nem vétette a lépést. Katharine nem volt hajlandó kihátrálni a haragjából, nem engedhette át a győzelmet a másiknak azzal, hogy otthagyja, és visszamegy az asztalához. Csak nézett vissza keményen rá, amikor amaz visszahúzta a fejét, nem fennkölten, hanem támadó arckifejezéssel. A férfi szája motyogott valamit, mikor lenyomta az arcát, talán a »Honeysuckle Rose« szövegét káromkodta feléje.
Kairóban, két expedíció között, nem nagyon lehetett Almásyval találkozni. Mintha távolságot tartott vagy nyugtalan lett volna. Napközben a múzeumban dolgozott, esténként pedig a dél-kairói piac bárjaiba járt. Eltűnt egy másik Egyiptomban. Csak Madox kedvéért jöttek ide. De most Almásy Katharine Cliftonnal táncolt. A növények sora végigsöpörte Katharine karcsúságát. Forgott vele, felemelte, azután elesett. Clifton ülve maradt, fél szemmel figyelte őket. Almásy keresztben feküdt Katharine-en, aztán lassan megpróbált felállni, hátrasimította szőke haját, ott térdelt Katharine felett a terem távoli sarkában. Valamikor régen finom modorú ember volt.
Elmúlt már éjfél. A vendégeket a látvány nem szórakoztatta, kivéve a könnyen szórakoztatható törzsvendégeket, akik megszokták már a sivatagjáró európaiak efféle ceremóniáit. Voltak ott nők, akiknek füléből hosszú ezüst mellékfolyók lógtak lefelé; e flitteres ruhát viselő nők, akiken a kis fémcseppeket átmelegítette a bár hősége - Almásyt korábban mindig vonzotta ez tánc közben nekilendítették cakkos ezüst fülbevalójukat az arcának. Más estéken szokott táncolni velük, lengőbordájuk támasztékánál fogva körbecipelte őket, ahogy egyre részegebb lett. Igen, mulattatta őket a dolog, nevettek Almásy hasán, mikor az inge kinyílott, nem örvendeztek a súlyának, amely vállukra nehezedett, ha megtorpant tánc közben, majd később polkát táncolva összeesett.
Fontos volt mélyebben behatolni ezeken az estéken az összejövetel cselekményébe, miközben emberi helyzetek örvénylettek és pörögtek körülöttünk. Nem volt ebben elgondolás vagy tervezés. Az este térképészeti jegyzetei később bukkantak elő, a Dakhla és Kufra közötti terepalakulatok között. Akkor eszébe jutott az a kutyaszerű vonítás, amelyre körülnézett, kutyát keresve a táncparketten, és ráébredt most, az olajon úszó tájolóra tekintve, hogy talán egy nő volt, akire rálépett. Oázishoz közeledve büszke lett a táncára, karját lengette, karórája felreppent az ég felé.
Hideg éjszakák a sivatagban. Kihúzott egy szálat az éjszakák seregéből, és a szájába tette, mint az ételt. Ez a vándorút első két napján történt, mikor a város és fennsík közötti senki földjén volt. Hat nap elteltével eszébe sem jutott már Kairó, vagy a zene, vagy az utcák, vagy a nők; addigra már az ókorban mozgott, beleilleszkedett a mély víz lélegzési ritmusába. Egyetlen kapcsolata a városok világával Hérodotosz volt, gyanítható hazugságok ókori és mai útikalauza. Mikor felfedezte az igazságot az esetleges hazugságról, elővette ragasztós üvegét, és beragasztott egy térképet vagy újsághírt, vagy felhasználta az üres helyeket a könyvben, hogy vázlatokat rajzoljon szoknyás férfiakról. A korai oázislakók rendszerint nem szarvasmarhát festettek, noha Hérodotosz ezt állítja. Egy állapotos istennőt imádtak, és sziklaportréikon többnyire állapotos nők szerepeltek.
Két hét múlva a városnak már a gondolata sem merült fel benne. Mintha hajszálvékony ködrétegben járkált volna, valamivel a térkép tintafestett rostjai fölött, abban a tiszta zónában a föld és a térkép, a távolságok és legenda, a természet és mesemondó között. Sandford ezt geomorfológiának nevezte. Az a hely, melyet úti céljuknak kiválasztottak, hogy legjobb önmaguk lehessenek, hogy ne legyenek a tudatában eredetüknek. Itt a napiránytűt és a lépésszámláló jelzéseit leszámítva egyedül volt, önmaga találmánya. Ilyenkor tudta, hogyan működik a délibáb, a fata morgana, mert benne volt.”
Arra ébred, hogy Hana lemossa. Derékmagasságban áll egy mosdóasztal. Hana fölé hajol, keze vizet mer a porcelánmosdóból az ő mellére. Mikor végzett, néhányszor keresztülhúzza vizes ujjait a haján, amely nedves és sötét lesz. Felnéz, látja, hogy nyitva a szeme, és elmosolyodik.
Mikor újra kinyitja a szemét, Madox van ott, toprongyos, fáradt, kezében a morfiuminjekció, mindkét kezét használnia kell, mert nincsenek hüvelykujjai. Hogyan adja be magának? - gondolja. Felismeri a szemet, a nyelv szokásos rebbenéseit az ajkakon, a vele szemben álló férfi világos értelmét, amellyel felfog mindent, amit ő mond. Két vén szamár.
Míg a beteg beszél, Caravaggio figyeli szájában a rózsaszínt. Az íny talán világos jódszínű, mint a sziklafestmények, amelyeket Uveinatban felfedeztek. Még sok felfedezni-, kivarázsolnivaló van ebben az ágyon fekvő testben, amely talán nem is létezik, csak egy száj, egy ér a karban, farkasszürke szemek. Még mindig elámul a beteg világos önfegyelmén - néha első személyben beszél, néha harmadikban, de még mindig nem vallja be, hogy ő Almásy.
- Hát ki beszélt akkor?
- "A halál azt jelenti, hogy harmadik személyben vagyunk.”
Egész nap osztoztak a morfiumampullákon. Hogy kigombolyítsa belőle a történetet, Caravaggio ügyel a jelek kódjára. Mikor az összeégett ember lelassul, vagy mikor ő érzi úgy, hogy nem fogott fel mindent - a szerelmi viszonyt, Madox halálát -, felveszi a fecskendőt a vese alakú zománcos tálból, s miután a bütyke nyomásával letörte egy ampulla hegyét, megtölti. Most már mindezt nyíltan csinálja Hana előtt, miután teljesen letépte bal karjáról az inge ujját. Almásy csak egy szürke trikót visel, fekete karja csupasz a lepedő alatt.
A test minden lenyelt korty morfiumtól újabb ajtót nyit ki, s a beteg visszaugrik a barlangfestményekhez, vagy egy eltemetett repülőgéphez, vagy megint a mellette fekvő nővel időzik egy ventilátor alatt, a nő arca a hasára simul.
Caravaggio kézbe veszi a Hérodotoszt. Lapoz, átlép egy dűnén, hogy felfedezze a Gilf Kebirt, Uveinatot, Dzsebel Kisszut. Mikor Almásy beszél, ott marad mellette, és átrendezi az eseményeket. Csak a vágy teszi a történetet csapongóvá, ide-oda rezgővé, mint a mágnes az iránytű mutatóját. És ez amúgy is a nomádok világa, apokrif történet. Egy elme utazik keletre-nyugatra, homokviharnak álcázva.
„Az Úszók barlangjának földjén a repülőszerencsétlenség után felvágta és kiterítette Katharine ejtőernyőjét. Katharine leereszkedett rá, grimaszolva a sérülések okozta fájdalomtól. Ő gyengéden a hajába csúsztatta ujjait, más sebek után kutatva, majd megérintette az asszony vállát és lábát.
Most itt, a barlangban a szépsége volt az, amit nem akart elveszteni, a kecsességét, ezeket a végtagokat. Azt már tudta, hogy természetét szorosan a kezében tartja.
Katharine olyan nő volt, aki átalakította arcát, mikor szépítőszereket használt. Ha belépett egy társaságba, vagy befeküdt egy ágyba, vérvörös rúzst festett magára, egy skarlátvörös csíkot mindkét szeme fölé.
Felnézett az egyetlen barlangfestményre, és lelopta róla a színeket. Az okker Katharine arcába szállt, a szeme köré kéket pamatolt. Keresztülment a barlangon, keze vastagon vörös, és belefésülte ujjait Katharine hajába. Aztán az egész bőrét, úgyhogy a térde, amely először nyúlt ki a repülőből azon az első napon, sáfrányszínű lett. A szeméremcsont. Színkarikák a lába körül, hogy védett legyen az emberitől. Némely hagyomány szerint, olvasta a Hérodotoszban, az öreg harcosok úgy ünnepelték szerelmüket, hogy olyan világban helyezték el és tartották őket, ahol örökkévalóságot nyertek - színes folyadékban, dalban, sziklarajzban.
Már hideg volt a barlangban. Az ejtőernyőt Katharine köré csavarta, hogy melegen tartsa. Kis tüzet gyújtott, elégette az akácgallyakat, és a füstöt szétlegyezte a barlang minden zugába. Rájött, hogy nem tud közvetlenül szólni hozzá, így azután szertartásosan beszélt, hangja nekiütközött a barlangfalak visszhangjának. Most elmegyek segítségért, Katharine. Érted? Van a közelben egy másik repülő, de nincs benzin. Talán sikerül egy karavánnal vagy dzsippel találkoznom, akkor hamarabb visszaérek. Nem tudom. Elővette a Hérodotoszt, és Katharine mellé tette. 1939 szeptembere volt. Kiment a barlangból, a tűzfény lobogásából, le a sötétségen keresztül a holddal teli sivatagba.
Lekapaszkodott a sziklatömbökön a fennsík alapjáig, ott megállt.
Nincs teherautó. Nincs repülőgép. Nincs iránytű. Csak a hold és az ő árnyéka. Megtalálta a kő útjelzőt a régi időkből, amely jelezte El-Tadzs irányát, észak-északkelet. Emlékezetébe véste árnyéka szögét, és elindult. Száz kilométerre van a szűk az órák utcájával. Vállán bőrtömlő lógott, amelyet az ainból töltött meg, és lötykölt, mint egy placentát.
Két időszak volt, amikor nem mozdulhatott. Délben, mikor az árnyéka alatta volt, és szürkületkor, napnyugta és a csillagok felbukkanása között. Akkor a sivatag korongján minden egyformának látszott. Ha továbbmegy, akár kilencven fokkal is letérhet útvonaláról. Megvárta a csillagok eleven térképét, aztán óránként leolvasva őket haladt előre. A múltban, mikor sivatagi vezetőik voltak, lámpást akasztottak egy hosszú rúdra, és a többiek követték a csillagolvasó fölött zökögő fényt.
Az ember olyan gyorsan jár, mint a teve. Óránként négy kilométer. Ha szerencséje van, találhat strucctojást. Ha nincs szerencséje, egy homokvihar mindent eltöröl. Három napig ment egy falat étel nélkül. Nem volt hajlandó Katharine-re gondolni. Ha eljut El-Tadzsba, ábrát fog enni, melyet a goran törzsek kolocintból csinálnak: a magokat átforralják, hogy kimenjen belőlük a keserű íz, azután összezúzzák datolyával és sáskákkal. Végigmegy majd az órák és alabástrom utcáján. Legyen Isten kegyelméből a biztonság a társad - mondta Madox. Isten veled. Egy karlendítés. Csak a sivatagban van Isten, ismerte el most. Kinn csak kereskedelem és hatalom, pénz és háború van. Pénzügyi és katonai despoták formálták ki a világot.
Szaggatott tájra érkezett, homokból sziklák közé. Nem volt hajlandó Katharine-re gondolni. Azután dombok bukkantak elő, mint középkori várak. Addig ment, míg be nem lépett árnyékával egy hegy árnyékába. Mimózabokrok. Kolocint. Belekiáltotta Katharine nevét a sziklákba. Mert a visszhang a hang lelke, ha izgalomba jön üreges helyeken.
Aztán ott volt El-Tadzs. Útja nagy részén a tükrök utcáját képzelte maga elé. Mikor a település széléhez ért, angol katonai dzsipek fogták körül s vitték el, nem hallgatták meg az Uveinatban, alig száz kilométerre sebesülten fekvő nő történetét, tulajdonképpen nem hallgattak meg semmit, amit mondott.”
- Azt akarja mondani, hogy az angolok nem hittek magának? Senki sem hallgatta meg?
- Senki.
- Miért?
- Nem adtam meg nekik az igazi nevet.
- A magáét?
- A magamét megadtam.
- Akkor hát...
- Az övét. Az ő nevét. A férje nevét.
Mit mondott?
Nem felel.
- Ébredjen fel! Mit mondott?
- Azt mondtam, a feleségem. Azt mondtam, Katharine. A férje meghalt. Azt mondtam, súlyosan megsebesült, egy barlangban van, a Gilf Kebirben, Uveinatnál, az Ain Dua-forrástól északra. Víz kell neki. Élelem kell neki. Visszamegyek velük, és vezetem őket. Azt mondtam, csak egy dzsipre van szükségem. Az egyik nyavalyás dzsipjükre... A gyaloglás után talán olyannak látszhattam, mint azok az eszelős sivatagi próféták, de nem hiszem. A háború már elkezdődött. Szedegették össze a kémeket a sivatagban. Mindenki, aki idegen névvel odasodródott ezekbe a kis oázisvároskákba, gyanús volt. Katharine csak száz kilométernyire volt, de ők nem hallgattak rám. Valami kóbor angol egység el-Tadzsban. Akkor nyilván megőrültem. Olyan kis, zuhanyzófülke nagyságú, vesszőből font fogdákat használtak. Ilyenbe raktak be, és teherautón szállítottak. Összevissza csapkodtam benne, míg le nem estem az útra, még mindig a kosárban. Katharine nevét üvöltöttem. A Gilf Kebirt üvöltöttem. Holott az egyetlen név, amelyet üvöltenem kellett volna, beleejteni a kezükbe, mint egy névjegyet, Cliftoné volt. Megint visszaemeltek a teherautóra. Csak a lehetséges másodrendű kémek egyike voltam. Csak afféle nemzetközi gazember.
Caravaggio szeretne felállni, és elmenni ebből a villából, ebből az országból, a háború törmelékei közül. Ő csak egy tolvaj. Caravaggio azt szeretné, ha átkarolná az utászt és Hanát vagy még inkább vele egykorúakat egy bárban, ahol mindenkit ismer, ahol táncolhat és beszélhet egy nővel, vállára hajthatja a fejét, nekitámaszthatja a homlokának, akármi, de tudja, hogy előbb ki kell jutnia ebből a sivatagból, a morfiumépítményéből. El kell szakadnia az El-Tadzsba vezető láthatatlan úttól. Ez az ember, akit Almásynak vél, kihasználta őt és a morfiumot, hogy visszatérjen a saját világába, a saját szomorúságába. Már nem számít, kinek az oldalán harcolt a háborúban.
De Caravaggio előrehajol.
- Valamit tudnom kell.
-Mit?
- Tudnom kell, hogy meggyilkolta-e Katharine Cliftont. Vagyis ha meggyilkolta Cliftont, azáltal megölte Katharine-t.
- Nem, még képzeletben sem.
- Azért kérdezem, mert Geoffrey Clifton a brit hírszerzésnek dolgozott. Nem csak afféle ártatlan angol volt, megvallom. A maga barátságos fiatalembere. Az angolok szándéka szerint szemmel tartotta a maguk különös csoportját az egyiptomi-líbiai sivatagban. Tudták, hogy a sivatag egyszer majd hadszíntér lesz. Clifton légifelvételeket készített. Halála felbolygatta őket a mai napig. Még mindig firtatják. És a hírszerzés tudott a maga viszonyáról a feleségével kezdettől fogva. Még ha Clifton nem is tudott róla. Azt gondolták, a halálát védekezésül rendezték el, hogy felhúzzák a felvonóhidat. Vártak már magára Kairóban, de maga persze visszafordult a sivatagba. Később, mikor Olaszországba küldtek, már nem értesültem a történet utolsó részéről. Nem tudtam, mi történt magával.
- Szóval utolért a rókalyukban?
- A lány miatt jöttem. Ismertem az apját. Végképp nem számítottam arra, hogy ebben a szétlőtt apácazárdában találom gróf Almásy Lászlót. Őszintén szólva jobban megkedveltem magát, mint a legtöbb embert, akivel együtt dolgoztam.
A fénynégyszög, amely felfelé húzódott Caravaggio székén, most már a mellkasát és fejét fogta keretbe, s az angol beteg az arcot portrénak látta. A tompított fényben a haja eddig sötétnek tetszett, de most e vad haj felfénylett, csillogva, s a szemek alatt a táskák kifakultak a rózsaszín kései napfényben.
Caravaggio körbefordította a széket, hogy támlájára könyökölve nézzen szembe Almásyval. A szavak nem könnyen bukkantak elő Caravaggióból. Dörzsölgette az állát, az arca összeráncolódott, szemét lecsukta, hogy sötétben gondolkodjon, csak azután, elszakadva saját gondolataitól, csúszott ki a száján valami. Ez a sötétség mutatkozott meg benne most, hogy ott ült a fény rombusz alakú négyszögében, rágörnyedve a székre Almásy ágya mellett. Egyike a két idősebb embernek ebben a történetben.
- Magával tudok beszélni, Caravaggio, mert érzem, hogy mind a ketten halandók vagyunk. A lány meg a fiú még nem halandók. Annak ellenére, amin átmentek. Hana nagyon kétségbe volt esve, mikor megismertem.
- Az apja elesett Franciaországban.
- Értem. Nem hajlandó beszélni róla. Mindenkitől eltávolodott. Megkértem, hogy olvasson fel nekem - csak ezzel tudtam rávenni, hogy kapcsolatba lépjen velem... Eszébe jutott már, hogy egyikünknek sincs gyereke?
Aztán szünetet tartott, mint aki egy lehetőséget mérlegel.
- Van felesége? - kérdezte Almásy.
Caravaggio ott ült a rózsaszín fényben, keze az arcán, hogy kizárjon mindent, és pontosan tudjon gondolkodni, mivel ez is egyike az ifjúság adományainak, amelyben immár nem részesült oly könnyen.
- Beszélnie kell velem, Caravaggio. Vagy csak egy könyv vagyok? Valami, amit elolvas, valamilyen lény, akit kicsalnak a tengeröbölből, telepumpálnak morfiummal, tele folyosókkal, hazugságokkal, gyér növényzettel, kavicshalmokkal.
- A magamfajta tolvajokat sokszor felhasználták ebben a háborúban. Törvényesítettek bennünket. Loptunk. Aztán néhányan közülünk kezdtek tanácsokat adni. Mi természetesebben átlátunk a félrevezetés álcázásán, mint a hivatalos hírszerzés. Kontrablöfföket találtunk ki. Egész hadjáratokat irányított a szélhámosoknak és értelmiségieknek ez a keveréke. Bejártam a Közel-Keletet, ott hallottam először magáról. Maga rejtély volt, üres tér a térképeiken. Mivel átadta sivatagi ismereteit a németeknek.
- Túl sok történt El-Tadzsban 1939-ben, mikor elfogtak, mert kémnek képzeltek.
- Szóval akkor állt át a németekhez.
Csend.
- És képtelen volt visszajutni az Úszók barlangjába és Uveinatba?
- Igen, amíg nem vállalkoztam rá, hogy átviszem Epplert a sivatagon.
- Valamit el kell mondanom magának. 1942-vel kapcsolatban, mikor elvezette a kémet Kairóba...
- Szálem hadművelet.
- Igen. Mikor Rommelnek dolgozott.
- Zseniális ember volt... Mit akart elmondani?
- Azt akartam elmondani, hogy amikor átkelt a sivatagon, a szövetséges csapatokat kerülgetve, Epplerrel utazva, az igazán hősies volt. A Dzsálo-oázistól Kairóig. Csak maga juttathatta el Rommel emberét a Rebecca példányával egyetemben Kairóba.
- Honnan tud erről?
- Azt akarom mondani, hogy nem Kairóban fedezték fel Epplert. Tudtak az egész útról. Jóval korábban megfejtettek egy német rejtjelzést, de nem engedhettük, hogy ezt Rommel megtudja, mert akkor felfedezik a forrásainkat, így hát Kairóig kellett várnunk, hogy elfogjuk Epplert. Egész úton figyeltük magukat. Végig a sivatagon át. És mivel a hírszerzés tudta a maga nevét, tudta, hogy maga is belekeveredett, még jobban érdeklődtek. Magát is akarták. Azt tervezték, hogy megölik... Ha nem hisz nekem: húsz napig vándorolt, miután elindult Dzsálóból. Az eltemetett forrás útvonalát követte. Nem mehetett Uveinat közelébe a szövetséges csapatok miatt, és elkerülte El-Ballászt. Epplert olykor elkapta a sivatagi láz, és magának kellett ápolnia, vigyáznia rá, bár azt mondja, nem szerette... A repülők látszólag „elvesztették szem elől”, de nagyon gondosan követték a nyomát. Nem maguk voltak a kémek, mi voltunk a kémek. A hírszerzés úgy gondolta, maga ölte meg Geoffrey Cliftont a nő miatt. Maga nem akkor lett ellenség, mikor a németekhez állt, hanem akkor, amikor a viszonya Katharine Cliftonnal elkezdődött.
- Értem.
- Miután elhagyta Kairót 1942-ben, elvesztették szem elől. Azt tervezték, hogy elkapják és megölik a sivatagban. De elvesztették szem elől. Két nap kiesett. Maga biztos megzavarodott, nem volt racionális, másképp megtaláltuk volna. Aláaknáztuk az elrejtett dzsipet. Később megtaláltuk, felrobbant, de magának semmi nyoma. Eltűnt. Ez lehetett a maga nagy útja, nem az, amely Kairóba vitte. Akkor biztosan eszelős volt.
- Ott volt velük Kairóban, mikor nyomoztak utánam?
- Nem, az aktákat láttam. Olaszországba készültem, és azt gondolták, esetleg ott van.
-Itt.
- Igen.
A fény rombusza felhúzódott a falon, és árnyékban hagyta Caravaggiót. Megint sötét a haja. Hátradőlt, válla a lombnak támaszkodott.
- Gondolom, most már mindegy - mormogta Almásy.
- Akar morfiumot?
- Nem. Helyükre rakom a dolgokat. Mindig magamnak való ember voltam. Nehéz tudomásul venni, hogy ennyire megtárgyaltak.
- Viszonya volt valakivel, aki kapcsolódott a hírszerzéshez. Voltak néhányan a hírszerzésnél, akik személyesen ismerték magát.
- Valószínűleg Bagnold.
- Igen.
- Nagyon angol angol.
- Igen.
Caravaggio szünetet tartott.
- Még egy utolsó dologról beszélnem kell magával.
- Tudom.
- Mi történt Katharine Cliftonnal? Mi történt közvetlenül a háború előtt, ami miatt mindnyájan újra eljöttek a Gilf Kebirhez? Miután Madox elment Angliába.
„Úgy terveztük, hogy még egyszer utoljára elmegyek a Gilf Kebirhez, és összepakolom a bázistábor maradékát Uveinatban. Az ottani életünk véget ért. Úgy gondoltam, semmi sem történhet már kettőnkkel. Nem találkoztam vele szeretőként csaknem egy éve. Háború készülődött valahol, mint egy kéz, amely becsúszik a manzárdablakon. És ő is, én is már visszavonultunk korábbi szokásaink falai mögé, látszatra ártatlan kapcsolatba. Elég ritkán találkoztunk.
1939 nyarán arra készültem, hogy Gough-val elmegyek szárazföldön a Gilf Kebirbe, összecsomagoljuk a bázistábort, s Gough elmegy a teherautóval. Clifton odaröpül, és felvesz engem. Aztán szétszóródunk, ki a háromszögből, amely kialakult közöttünk.
Már másztam le a fennsík szikláin, mikor meghallottam és megláttam a gépet. Clifton mindig pontos volt.
Megvan annak a módja, ahogy egy kis teherszállító repülő leereszkedik a leszálláshoz, alászállva a horizont szintjéről. Megbillenti szárnyát a sivatagi fényben, aztán elhal a hang, s a gép földre sodródik. Sosem értettem meg igazán, hogyan működik a repülőgép. Figyeltem, ahogy közeledtek felém a sivatagban, és mindig félve jöttem ki a sátramból. Aládöntik szárnyukat a fényen át, és belépnek abba a csöndbe.
A Lepke alacsonyan suhant a fennsík felett. Lebegtettem a kék ponyvát. Clifton lejjebb ereszkedett, és elzúgott felettem olyan alacsonyan, hogy az akácbokrok levelei leszakadtak. A repülő balra kanyarodott, körbefordult, és megint megpillantva engem egyenesbe állt, és egyenesen felém jött. Ötven méterre tőlem hirtelen megbillent és lezuhant. Futni kezdtem feléje.
Azt hittem, egyedül van. Egyedül kellett volna lennie. De amikor odaértem, hogy kihúzzam, ott volt mellette Katharine. Clifton meghalt. Katharine próbálta megmozdítani az altestét, egyenesen előremeredve. Homok jött be a pilótafülke ablakán, és elborította az ölét. Sérülés nyoma nem látszott rajta. Bal keze előrelódult, hogy csillapítsa repülésük összeomlását. Kihúztam a repülőből, amelyet Clifton Rupertnek hívott, és felvittem a sziklabarlangokba. Az Úszók barlangjába, ahol a festmények voltak. Szélesség 230 30’ a térképen, hosszúság 250 25’. Geoffrey Cliftont aznap éjjel eltemettem.
Átok voltam rajtuk? Katharine-nek? Madoxnak? A háború megerőszakolta sivatagnak, amelyet úgy összebombáztak, mintha csak homok volna? Barbárok a barbárok ellen. Mindkét hadsereg úgy vonult át a sivatagon, hogy sejtelme sem volt róla. Líbia sivatagai. Toljuk félre a politikát, és akkor ez szerintem a legédesebb szókapcsolat. Líbia. Szexuális, elnyújtott kifejezés, előcsábított forrás. A b és a második i. Madox mondta, hogy egyike azon kevés szavaknak, amelyekben az ember hallja, hogy a nyelv befordul egy sarkon. Emlékszik Didóra Líbia sivatagaiban? A férfi legyen olyan, mint folyóvíz száraz vidéken...
Nem hiszem, hogy egy elátkozott országba léptem, vagy csapdába ejtett egy gonosz helyzet. Minden hely és minden ember ajándékot jelentett nekem. Megtalálni a sziklafestményeket az
Úszók barlangjában. »Refréneket« énekelni Madoxszal expedícióinkon. Katharine megjelenése közöttünk a sivatagban. Ahogy megyek feléje a vörösre fényezett betonpadlón, és térdemre ereszkedem, hasa a fejemnek dől, mintha kisfiú volnék. A fegyveres törzs, amely ápol engem. Még mi négyen is, Hana, és maga, és az utász.
Mindent, amit szerettem vagy értékeltem, elvettek tőlem.
Vele maradtam. Rájöttem, hogy három bordája eltört. Vártam a cikázó szemét, a törött csuklója görbülését, a hangtalan száj megszólalását.
- Mennyire gyűlöltél - suttogta. - Csaknem mindent megöltél bennem.
- Katharine... te nem...
- Fogj át. Ne védd tovább magad. Rajtad semmi sem változtat.
A tekintete kikerülhetetlen volt. Nem tudtam kilépni a szemsugara célpontjából. Én leszek az utolsó jelenség, amelyet Iát. A sakál a barlangban, aki vezeti és védelmezi őt, aki sohasem csapja be.
- Százszámra vannak állatokhoz kötődő istenségek - mondom neki. - Azok, akik a sakálhoz kapcsolódnak: Anubisz, Duamutef, Upuaut. Ezek a lények vezetnek az életen túli világba, ahogy régi szellemem kísért téged azokban a régi években, találkozásunk előtt. Azokon a mulatságokon Londonban és Oxfordban, Figyeltelek. Szemben ültem veled, mikor kezedben nagy ceruzával a házi feladatodat csináltad. Ott voltam, mikor Geoffrey Cliftonnal találkoztál hajnali kettőkor az Oxford Union Könyvtárban. Mindenki a földre dobta a kabátját, és te, mint egy gém, mezítláb kerülgetted őket. Ő figyel, de én is figyellek, bár te nem törődsz velem, észre sem veszel. Abban a korban vagy, amikor csak jóképű férfiakat látsz meg. Még nem veszel tudomást azokról, akik kellemed szféráján kívül esnek. A sakált nemigen alkalmazzák kísérőnek Oxfordban. Én viszont olyan ember vagyok, aki böjtöl, míg nem látja meg azt, amit kíván. A falat mögötted könyvek borítják. Bal kezed hosszú gyöngysort tart, amely a nyakadon lóg.
Meztelen lábad óvatosan lépked. Keresel valamit. Akkoriban testesebb voltál, bár illően szép az egyetemi élethez.
Hárman vagyunk az Oxford Union Könyvtárban, de te csak Geoffrey Cliftont látod. Forgószeles románc lesz belőle. Rá valami munka vár archeológusok mellett, méghozzá Észak-Afrikában.
- Egy fura vén bolonddal dolgozom. - Anyád örül a kalandodnak.
De ott volt kettőtökkel a szobában a sakálnak, »az utak megnyitójának a szelleme, akit Upuautnak vagy Almásynak hívtak. Karom összefonva figyeltem, hogyan igyekeztek lelkesen cseverészni, ami nem ment könnyen, mert mindketten részegek voltatok. De csodálatos módon még részegen is, hajnali fél kettőkor, mindketten felismertétek a másik tartósabb értékét és örömét. Lehet, hogy mással jöttek, talán aznap éjjel másokkal vackoltátok el magatokat, de mindketten rátaláltatok a végzetetekre.
Hajnali háromkor úgy érzed, menned kell, de nem találod az egyik cipődet. A másikat a kezedben tartod, egy rózsaszínű báli cipőt. Látom, hogy az egyik félig elbújva a közelemben van, és felveszem. A fénye. Nyilvánvalóan kedvenc cipő, benne lábujjad lenyomata. - Köszönöm - mondod, mikor átveszed távozóban, és rám se nézel.
Hiszek ebben. Amikor azokkal találkozunk, akikkel szerelembe esünk, lelkűnknek egy darabja történész, némileg fontoskodó, aki elképzel egy találkozást, vagy emlékezik rá, holott a másik gyanútlanul ment el mellettünk, mint ahogy Clifton egy évvel korábban talán kinyitott neked egy kocsiajtót, nem véve tudomást élete végzetéről. De a test minden részének késznek kell lennie a másikra, minden atomnak egy irányba kell ugrania, hogy megjelenjen a vágy.
Évekig éltem a sivatagban, és megtanultam ilyesmiben hinni. A rejtekhelyek világa, trompe l’oeil - az időé és vízé. A sakál, amelynek egyik szeme visszatekint, a másik az utat nézi, amelyen el akarsz indulni. Állkapcsai között a múlt darabjai, melyeket átad neked, s ha már azt az időt véges-végig felfedezted, kiderült, hogy már régóta ismert.
Szeme engem néz, mindenbe belefáradva. Szörnyű kimerültség. Mikor kihúztam a repülőgépből, tekintete igyekezett maga körül mindent befogni. Most a szeme óvatos, mintha valamit védelmezne legbelül. Közelebb léptem, és sarkamra ereszkedtem. Előrehajoltam, és odadugtam a nyelvem a kék jobb szemhez - egy kis sóíz. Virágpor. Odavittem ezt az ízt a szájához. Aztán a másik szemhez. Nyelvem a szemgolyó finom porózusságán, letörli a kéket; mikor visszahúzódtam, fehérség suhant át a tekintetén. Kinyitottam ajkait, ezúttal mélyebbre engedtem menni az ujjaimat, és szétfeszítettem a fogakat, a nyelve „visszacsúszott”, előre kellett húznom, egy fonal volt ott, a halál lehelete volt benne. Csaknem elkéstem. Előrehajoltam, és nyelvemmel rávittem a kék virágport a nyelvére. Egyszer már érintettük így egymást. Nem történt semmi. Visszahúzódtam, levegőt vettem, és megint előrehajoltam. Mikor a nyelvéhez értem, megrándult.
Aztán rám tört belőle a szörnyű hörrentés, vadul és meghitten. Borzongás, végig az egész testén, mint egy elektromos pályán. Feltámasztott helyzetéből nekivágódott a festett falnak. A lény, amely belehatolt, ugrott, és nekem zuhant. Mintha egyre kevesebb lett volna a fény a barlangban. A nyaka erre billent, majd arra.
Ismerem a démonok fogásait. Gyerekkoromban meséltek a démonszeretőről. Meséltek a gyönyörű, csábító nőről, aki bemegy egy fiatal férfi szobájába. És az, ha van esze, azt követeli, hogy a csábító forduljon meg, mert a démonoknak és boszorkányoknak nincs hátuk, csak az, amit meg akarnak mutatni az embernek. Mit tehettem? Milyen állatot engedtem bele? Azt hiszem, több mint egy óra hosszat beszéltem hozzá. Én lettem volna az Ő démonszeretője? Madox démonbarátja voltam? Ez az ország -feltérképeztem, és hadszíntérré változtattam?
Fontos, hogy az ember szent helyen haljon meg. Ez a sivatag egyik titka. így hát Madox bement egy somerseti templomba, olyan helyre, amely, úgy érezte, elveszítette szentségét, és elkövette a hite szerint szent tettet.
Mikor Katharine-t átfordítottam, az egész testét élénk színű pigment borította. Növények, kövek, fény és az akác hamuja, hogy örökkévalóvá tegyék. A test szent színekbe préselve. Csak a szem kékje távozott, vált névtelenné, maradt a csupasz térkép, amely semmit sem ábrázol, nincs jele tónak, nincs fekete hegycsoport, mint a Borku-Ennedi-Tibestti háromszögtől északra, nincs citromzöld legyező, ahol a Nílus ágai belépnek Alexandria nyitott tengerébe Afrika peremén.
És mindazon törzsek nevei, a hithű nomádokéi, akik a sivatag egyhangúságában vándorolnak, és fényt és hitet és színt látnak. Ahogy egy kő, egy talált fémdoboz vagy csont kedvessé válik, és örökkévalóvá az imában. E földnek ilyen dicsőségébe lép be most ő, és válik részévé. Úgy halunk meg, hogy szeretők és törzsek gazdagságával telítődtünk, ízekkel, amelyeket lenyeltünk, testekkel, amelyekbe belehullottunk, és felúsztunk bennük, mint a bölcsesség folyóiban, személyiségekkel, amelyekre felindáztunk, mint a fára, félelmekkel, amelyekben elrejtőztünk, mint barlangokban. Szeretném, ha mindezt jelölnék a testemen a halálom után. Hiszek az ilyen térképészetben - ha a jeleket a természet rajzolja, nemcsak felírjuk magunkat egy térképre, mint gazdag férfiak és nők nevét épületekre. Közösségi történelem, közösségi könyv vagyunk. Nem birtokolnak, és nem vagyunk monogámok ízlésünkben és tapasztalatainkban. Csak arra vágytam, hogy olyan földön járjak, melyről nincs térkép.
Kivittem Katharine Cliftont a sivatagba, a holdfény közösségi könyvébe. A kutak suttogásai között voltunk. A szelek palotájában.”
Almásy arca balra billent, a semmibe meredt - vagy talán Caravaggio térdére.
- Akar most egy kis morfiumot?
- Nem.
- Hozhatok valamit?
- Semmit.