JOHN: AZ ELSŐ LEMEZÜNKET EGY NEKIFUTÁSRA VETTÜK FÖL, TIZENKÉT ÓRA ALATT

GEORGE: ÉS A MÁSODIK MÉG TÖBB IDEIG TARTOTT!

NEIL: Az elején mindig az Abbey Roadon, a kettes stúdióban készültek a felvételek. Ott a keverőpult egy szinttel följebb volt. Lépcsőn lehetett lemenni a stúdióba. Az első alkalommal a fiúk eléggé izgultak, de hát ki ne lett volna ideges ebben a helyzetben? Menet közben tanultak meg a dolgot ők is, meg George Martin is, és végül már remekül tudtak együttműködni.

JOHN: Életünkben akkor jártunk először stúdióban, és azért kellett mindent megcsinálnunk tizenkét óra alatt, mert nem akartak több pénzt áldozni ránk.

Annak a lemeznek úgy indultunk neki, hogy megpróbáljuk reprodukálni rajta az élő hangzást, és nagyjából sikerült is úgy játszanunk, ahogy Hamburgban vagy Liverpoolban szoktunk. Persze hiányzott kissé, hogy a közönség nem veri velünk együtt a taktust, de még így is azon az első lemezen lehet hallani leginkább, milyenek is voltunk, amikor még nem lakkozták le a zenénket.

Az egyik fontos dolog az, hogy mi visszhangosítás nélkül dolgoztunk. Amikor feltűntünk, akkor még nem volt rá pénz, később meg, amikor pénz már lett volna, egyszerűen nem akartuk, mert nem szerettük. Ebben az volt a jó, hogy visszhanggal együtt valószínűleg nem különbözhettünk volna olyan egyértelműen minden más együttestől.

GEORGE MARTIN: Megfordultam a Cavernben, és tudtam, mire képesek. Azt mondtam nekik: „Vegyük föl az összes számotokat, bejöttök a stúdióba, és ledaráljuk az összesei egy nap alatt." így is lett: délelőtt tizenegy tájban kezdtük, és este tizenegyig sikerült fölvenni az egész nagylemez anyagát.

A munka már csak azért is gyorsan ment, mert a Beatles még szakmailag nem tudott beleszólni a felvételekbe. Jó egy év is eltelt, amíg egyáltalán kezdte érdekelni őket a dolog technikai oldala. De már akkor is törekedtek arra, hogy minden felvétel jó legyen, ezért mindent visszahallgattak, és általában a második vagy harmadik próbálkozásra bólintottak rá. Csak később következett, hogy óriási türelemmel újra meg újra eljátszottak egy-egy számot, amíg tökéletes nem lett.

RINGO: Erre az időre igazából nem is emlékszem. Sem a próbákra, sem magára az első lemez felvételére. Azt hiszem, arra nem is igen próbáltunk. Most úgy emlékszem rá, mintha ott helyben rögtönöztük volna. Persze minden számot eljátszottunk egyszer mutatóba, hogy mindenkinek legyen róla valami fogalma, de másodjára már élesben ment a dolog.

GEORGE: Szinte végig rögtönöztük az egészet. Mielőtt bármit fölvettünk volna, végigjátszottuk az összes számot George Martinnak, aki mindegyik után azt kérdezte: „Na, mi van még?".

Megállapodtunk, hogy a nagylemezen a „Do You Want To Know A Secret" lesz az „én számom", de azzal a felvétellel sohasem voltam elégedett. Nem is tudtam még, hogyan kell énekelni, csak úgy rákezdtem, hogy „Figyelj” (itt jött John és Paul a ,,dú-dá-dú"-val), „akarsz tudni egy titkot? (dú-dá-dú) Megígéred, hogy nem adod tovább?". És így tovább.

JOHN: Azt éppen nem mondanám, hogy a „Do You Want To Know A Secret"-et eleve George-nak írtam volna. Ez még az első olyan lakásban történt, amit nem kellett megosztanom tucatnyi főiskolással. Akkoriban vettem feleségül Cynthiát, és Brian kölcsönadta nekünk azt a titkos kis kéglijét, amit a szerelmi légyottjaira tartott fönn Liverpoolban. Ez a titkosság adta a dal alapötletét, ennek alapján írtam meg, és csak később gondoltam arra, hogy akár George is elénekelhetné.

GEORGE: Azt hiszem, azon a felvételen megpróbálkoztunk Goffin és King számával, a „Keep Your Hands Off My Baby"-vel is (egyébként Little Eva slágere volt a „Locomotion" után). Előfordult, hogy megtanultunk egy dalt, néhányszor eljátszottuk, de aztán letettünk róla. Paul egyszer elénekelte például Elvis egyik számát, a „That's When Your Heartaches Begin"-t, tudják, aminek a közepén átvált prózára, de aztán ejtettük, mert tulajdonképpen elég hülye szövege volt: „A szerelmet nem lehet megosztani", meg ilyesmi.

Rajta volt azon a nagylemezen Arthur Alexander száma, az „Anna” is. Több lemezem is megvolt tőle, és John elénekelte három vagy négy számát. (Az egyik a „Soldier Of Love", ami egy BBC-felvételünkön maradt meg.) Arthur Alexander sajátos ritmust használt, amit megpróbáltunk utánozni,- ez végül nem egészen sikerült, és valami másnál lyukadtunk ki, ami hasonlóan szokatlan volt, ráadásul még eredeti is. Gyakran előfordult, hogy utánozni akartunk valakit, de ez nem egészen sikerült, így végül saját verzió lett belőle. (Szerintem valahogy így jöhetett létre a reggae-zene is: az emberek a hatvanas években hallgatták a kalipszót meg a rockot, és úgy érezték, hogy ezt ők is meg tudnák csinálni - nem sikerült, viszont lett belőle a reggae. Ma már, amikor mindenki reggae-t akar játszani, az nem sikerül.)

RINGO: Déltájban kezdtük és éjfélre végeztünk, John a „Twist And Shout"-nál már tisztára berekedt. A számokat jól tudtuk, mivel már sokszor eljátszottuk mindet a turnékon. Ezért is mertünk vállalkozni arra, hogy a stúdióban egyből fölvesszük. Nem volt valami bonyolult a technika sem, mert állt egy-egy mikrofon az erősítők előtt, kettő a dobok fölött, egy a szólóénekesnek és egy külön a nagydobnak. Persze lehet, hogy ezt az utóbbit csak képzelem, mert a felvételeken nem is hallatszik sehol a nagydob. Lehet az is, hogy nagydob nélkül csináltam.

GEORGE MARTIN: Tudtam, hogy a „Twist And Shout" éneklése igénybe veszi az ember torkát, ezért figyelmeztettem őket: „Azt majd csak a vége felé vesszük föl. mert különben nem marad hangotok a többi számra." Ezért vettük föl utolsónak ezt a számol. Kétszer játszották végig, és addigra Johnnak tényleg elment a hangja, de éppen az volt a legjobb, hogy a felvételen már kissé rekedten énekelte végig.

JOHN: Az utolsó szám merő kínszenvedés volt. Utána jó időre elment a hangom, és amikor nyeltem, úgy éreztem, mintha smirgli lenne a torkomban. Akkoriban még röstelltem is magam a miatt a szám miatt, hiszen sokkal jobban is el tudtam volna énekelni, de ma már nem zavar: az hallatszik rajta, hogy ez egy megszállott krapek, aki szívét lelkét kiteszi. Csaknem megállás nélkül énekeltünk tizenkét órán át. Egy kicsit meg voltunk fázva, és aggódtunk. hogy ez hallatszani fog a lemezen. Mire végeztünk, csak arra vágytunk, hogy megihassunk néhány bögre tejet.

Az egyik legfeszültebb pillanat volt az életünkben, amikor a felvett anyag visszahallgatására vártunk. Mi nagyon igényesek vagyunk, és ha akkor az lett volna a benyomásunk, hogy bármilyen szempontból szokványosán hangzik, nekiestünk volna újra fölvenni. De szerencsére nagyon meg voltunk elégedve azzal, amit hallottunk.

GEORGE: A nagylemez borítójához az EMI erkélyén állva fényképeztek le minket, a Manchester Square-en. A fotót Angus McBean készítette, és nekem még megvan az az öltönyöm, ami akkor rajtam volt.

(1990-ben fölvettem egy bulira, amit az ötvenes évek jelmezbáljának hirdettek meg, de csaltam egy picit, mert a hatvanas évekből való volt a ruhám. Azt is sikerült elhitetnem, hogy még rám jön a nadrág, de igazából a legfelső gombja nem volt gombolva.)

1969-ben visszamentünk az EMl-ba, hogy ugyanott csináltassunk képet magunkról a „vörös" meg a „kék" nagylemezünkhöz, és eredetileg az is fölmerült, hogy azt rakjuk a Let It Be borítójára.

Az EMI egészen a hippi-korszakig, sőt egy darabig még akkor is úgy működött, akár egy fegyveres testület. A hangmérnökei szabályos kiképzést kaptak. Végigjárták a szamárlétrát, a szalagok másolásától a demofelvételek asszisztálásán át egészen addig, hogy egy felvételt levezényelhessenek. Kiugrásra csak akkor adódott lehetőség, ha mód volt beugrásra. Az alapos kiképzés jót is tett, de azt fölöslegesnek tartottam, hogy a mérnököknek még 1967-ban is öltönyt és nyakkendőt kellett viselniük.

PAUL: Emlékszem, a stúdiófelvételeken a legtöbbször idegesek voltunk egy kicsit, de ez inkább jóleső izgalom volt. Nagy érzés volt, hogy az Abbey Roadon lehetünk. Egyszer szembejött velünk Sir Donald Wolfit a főlépcsőn, és pontosan úgy hatott rám, mint egy igazán nagy ember: mutatós asztrahángallér díszítette a kabátját, és még a szemöldöke is jóval busább volt másokénál. Ránk nézett ez alól a szemöldök alól, és kissé leereszkedő jóindulattal, mély hangon odaszólt nekünk: Jó napot, mi újság?"

Akkor még nem mehettünk be a vezérlőpulthoz. Mi mi voltunk, ők meg ők. Fehér inget hordtak és nyakkendőt, és ők voltak a felnőttek. A folyosókon meg a hátsó szobákban találkozhattunk az „átmenettel", azaz a karbantartókkal és technikusokkal, végül ott voltunk mi, az egyszerű iparosok. A személyzeti bejárón engedtek be, és az EMI alacsonyabb rangú alkalmazottai segítettek a felszerelésünk fölállításában. Ez így is maradt addig, amíg nagyon híresek nem lettünk (és akkor is csak annyi kiváltságunk volt, hogy a Sgt. Peppertől kezdve akár éjszaka is rendelkezésünkre állt a stúdió).

De szép lassan mi lettünk azok a munkások, akik átvették a gyárban a hatalmat. Birtokba vettük az épületet, nem volt ott senki rajtunk kívül, csak a felvételben segédkező személyzet meg egy portás. Fantasztikus érzés volt, hogy miénk az egész stúdió, és ha tetszik, akár rá is gyújthatunk a visszhangkamrában. Végül már jobban ismertük az épületei, mint az EMI elnöke, valósággal ott laktunk. Annyira megszerettem a helyet, hogy nem volt szívem otthagyni, vettem is egy házat nem messze onnan.

GEORGE: Márciusban Tommy Roe-val és Chris Montezzel indultunk turnéra. Ők elvileg egyenrangú besorolást kaptak: mindketten a fellépédek főműsorszámai lettek volna, az egyik a korábbi előadáson, a másik a későbbiben. Chris Montez énekelt akkoriban egy nagy slágert, a „Let's Dance"-t, Tommy Roe meg a „Shella"-t.

A Beatles népszerűsége közben-egyre nőtt - Tommy és Chris pechére. A turné első fellépésére a londoni Barkingban került sor, és rögtön utána nagy perpatvar támadt, mert a turné gazdája, Arthur Howes azzal állt elő, hogy jobb lenne, ha a műsor első részét mi zárnánk; ha jól emlékszem, ez elvileg Tommy helye volt a programban, és Chris zárta a műsor második felét. Azt mondtuk, hogy ez nem lesz így jó, maradjon Tommy és Chris a főműsorszám, mert mi akkor még felnéztünk rájuk. Tommy fölkapta a vizet, és kijelentette: „Nem így szól a szerződésem, ha nem én fejezem be a műsort, már itt sem vagyok!"

Chris Montezt sajnáltam, ő csak egy szerencsétlen kis mexikói ürge volt. Az egyik számát, egy lassú spanyol dalt egy széken ülve adta elő, mire a londoni huligánok bekiabáltak, hujjogtak, és elküldték a francba. Ő erre azt mondta: „Á, szóval ez nem tetszik nektek! Nem baj, játszunk valami mást!", azzal letette a gitárt, és belekezdett egy másik számba. Szomorú egy eset volt, de nem volt mit tenni, már kitört a Beatle-mánia.

NEIL: A következő nagy név, akivel turnéztak, Roy Orbison volt májusban...

PAUL: A busz hátuljában Roy Orbison komponált, azt hiszem, éppen a „Pretty Woman"-t, ami versengésre ösztönzött minket. Megmutatta nekünk az új dalt, és mi persze azt mondtuk neki: „Ez óriási, Roy! Ezt tényleg most szerezted?", de közben arra gondoltunk, hogy akkor ezt most nekünk felül kellene múlnunk. Neki is ültünk azon nyomban, és így született meg a „From Me To You".

JOHN: A lemezeink már szépen fogytak, de a turnékon még mindig csak előzenekarként szerepeltünk, az egyik nevezetes alkalommal például Roy Orbison előtt. Ő igazi kihívást jelentett számunkra, mert nagyon nagy showman volt, ami persze másokra is igaz, csak Roynak ráadásul a fantasztikus hangja is megvolt hozzá."

GEORGE: Roy Orbison a haláláig nagymenő maradt, mert nagyon jó számai voltak, és hihetetlenül tudott énekelni. Rengeteg slágere volt, az emberek egész este elhallgatták volna. Neki aztán igazán nem kellett ugrabugrálnia a színpadon, állhatott úgy, mint a cövek. Valójában szinte meg se rezzent, olyan volt, mint egy márványszobor. Csak a száját mozgatta, és a legmagasabb hangoknál sem erőlködött. Valóságos csoda volt.

Aztán csakhamar mi lettünk a turnékon a főműsorszám, és Roy énekelt közvetlenül előttünk. Akkoriban az volt a szokás a nagy koncerttermekben, hogy a függönyt félig behúzták, így mi már akkor elkezdhettük a felkészülést, amíg az előttünk lévő énekelt. Emlékszem, hogy Roy minden este a „Pretty Woman"-neI fejezte be a műsorát. Ettől mindig teljesen bezsongott a közönség. Nekünk meg kissé szorongó érzés volt, mert arra gondoltunk: „Gyerekek, hogyan lépjünk színpadra ez után?" A „Pretty Woman" tényleg nagyon nagy szám volt.

JOHN: Csak akkor jutottunk el odáig, hogy mi legyünk a főműsor. Én akkor éreztem először igazán sikeresnek magunkat, amikor Roy Orbison megkérdezte tőlünk, nem vehetné-e lemezre két dalunkat.

RINGO: Rémes érzés volt Roy után játszani. Lázba hozta a közönséget. Megbújtunk a függöny mögött, és izgatottan sugdolóztunk: „Ez még semmi, az lesz az őrület, ami most jön!” És sikerült is felspannolnunk magunkat, mert amikor mi következtünk, tényleg sosem volt semmi gáz.

JOHN: MÁR ÉVEK ÓTA SZERZEK SZÁMOKAT PAUL NÉLKÜL IS. MINDIG IS ÍGY VOLT: HOL KÖZÖSEN, HOL MEG ÖNÁLLÓAN ÍRTUK A DALOKAT MÁS TÁRSSZERZŐRE NINCS SZÜKSÉGEM, EGYEDÜL GEORGE JÖHET MÉG SZÁMÍTÁSBA.

RINGO: Az igazán nagy dobásunk a „Love Me Do" után a „Please Please Me” és a „From Me To You" volt. Ezeket a számokat mindig igyekeztünk meghallgatni a rádióban. Ezt Brian tartotta számon: „Fiúk, ma hét óra húszkor kapcsoljátok be a rádiót". Amikor meg egy-egy újabb számunk felkerült a slágerlistára, ünnepi vacsorát rendeztünk. Ha megnézik a Beatlesről készült fényképeket attól kezdve, hogy az első kislemezünk megjelent, láthatják, mennyit híztunk az első másfél év alatt. Ekkor fedeztem föl a füstölt lazacot. Bizony, huszonkét éves koromig csak konzervlazaccal találkoztam, és még ma is szívesen eszem konzervből.

GEORGE: 1963-ban négy nagy slágerünk volt. A lemezeink szinte már akkor aranylemezek lettek, amikor még piacra sem dobták őket - akkoriban még ez is lehetséges volt.

A harmadik kislemezünk, a „From Me To You” volt talán a legfontosabb, mert akkor dőlt el, hogy a sikerünk nem csak pillanatnyi.

JOHN: A „From Me To You”-t a buszon írtuk Paullal York és Shrewsbury között, amikor Helen Shapiróval turnéztunk. Énekelgettünk, de aztán egyszerre felbukkant egy jó kis dallam, elkezdtünk dolgozni rajta, és mire megérkeztünk Shrewsburybe, már készen is volt szövegestül, mindenestül. Azt hiszem, az első sor szövegét én írtam, aztán folytatta Paul, és így tovább. Csak azt nem értettük utólag, hogy honnan szedtük ezt a „From Me To You"-t. Később kezembe vettem az NME magazint, hogy megnézzem, hol is állunk a slágerlistán, és rájöttem, hogy a „From Me To You" („Tőlem - neked") az újság egyik rovatának a címe,- egy ott megjelent olvasói levélről beszélgettünk Paullal, mielőtt megírtuk volna a dalt.

Ekkor már készen voltunk a „Thank You Cirl"-lel. Először arról gondoltuk, hogy a „Please Please Me" után a második nagy slágerünk lehet, és az új számot a harmadik kislemez B oldalának szántuk, de aztán annyira elégedettek voltunk vele, hogy úgy döntöttünk, kicseréljük a kettőt. Amikor megírtuk a „From Me To You"-t, még egy kicsit bluesosabban hangzott, ma viszont nyugodtan át lehetne írni funkyra.

PAUL: Akkor már évek óta szereztünk dalokat együtt, bár az a sokat emlegetett „első száz szerzeményünk" valójában még ötven sem volt. A „Please Please Me" inkább John műve, én csak apró ötletekkel voltam benne. Ezzel szemben a „PS I Love You" inkább az én szerzeményem, a „From Me To You" meg minden ízében a közös gyermekünk. A középső részére voltunk a legbüszkébbek, mert sikerült beletennünk egy igazán meglepő akkordváltást egy olyan mollba, amelyik csak ott bukkan fel, amikor azt énekeljük, hogy „A karom arra vágyik, hogy...". Úgy éreztük, ezzel nagyot léptünk előre zeneileg. A „She Loves You" ehhez képest pofonegyszerű volt, és eleve úgy csináltuk, hogy nagy sláger legyen, de a „From Me To You"-ban már ott bujkált ez a kis csemege az ínyenceknek.

Azt már nagyon korán eldöntöttük, hogy az összes dalunkat közös szerzeményként fogjuk feltüntetni,- akkoriban Rodgers és Hammerstein nyomdokaiba szerettünk volna lépni, és még csak annyit tudtunk a dalszerzésről, hogy feltétlenül két ember kell hozzá, mint mondjuk ők, vagy Lerner és Loewe. Minden jobb számnak két szerzője volt, ezért tűnt olyan kívánatosnak, hogy mi is szerzőpárost alkossunk.

Én persze a McCartney-Lennont javasoltam, de John volt az erőszakosabb, és szerintem kikövetelte az első helyet Briantől, mielőtt még engem egyáltalán megkérdeztek volna. John így intézte a dolgait. Nem akarom emiatt elítélni, egyszerűen csak élelmesebb volt nálam. Egyébként is másfél évvel idősebb volt, és ez abban az életkorban még jelent valamit.

Emlékszem, egyszer azzal fogadtak: „A számokat ezentúl Lennon-McCartney-szerzeményekként kellene forgalmazni." Mire én: „De miért a Lennon van elöl?" Erre kórusban mondták: „Mert a Lennon-McCartney sokkal jobban hangzik, jobb a ritmusa", és hiába jelentettem ki, hogy szerintem a McCartney-Lennon is éppen olyan jól hangzik, végül csak be kellett adnom a derekamat. Abban azért megállapodtunk, hogy ha később úgy érezném, nem vagyok emiatt egyenlő, akkor megfordíthatjuk. És ez néha meg is történt, mert például a „Please Please Me" lemezen minden dal McCartney-Lennon-szerzeményként van feltüntetve. Végül megállapodtunk a Lennon-McCartneynél, hiszen az afféle védjegy lett, bár mostanában már úgy gondolom, egyes daloknál, például a „Yesterday"-nél meg lehetne fordítani, hogy kiderüljön, ki volt az igazi szerző, de az se baj, hogy végül mindegyik Lennon-McCartney lett. A célunkat mindenesetre elértük: lettünk akkora név, mint Rodgers és Hammerstein.

JOHN: A régi szép időkben zeneileg igen hasonlóan gondolkodtunk Paullal, valójában azért tudtunk jól együtt dolgozni.

Néha együtt szereztük a dalokat, néha meg nem. Paul zeneileg képzettebb volt nálam. Mindig előttem járt néhány akkorddal, és többet tudott beépíteni a számaiba. A papája zongorázott. Sokszor játszott pop- és jazzszámokat, és Paul sok mindent ellesett tőle. Paul jó néhány dalt szerzett egyedül, és én is elkövettem már akkor párat; a „One After 909"-t például, ami azon a hogyishívják nagylemezünkön (John itt a Let It Be-re utal -a szerk.) szerepel, még 17-18 évesen írtam egyedül Liverpoolban. Azért kezdtünk közösen dalt szerezni, mert ez sokszor nagyon élvezetesnek bizonyult. Nagyon jó érzés volt, hogy együtt képesek vagyunk egy ilyen klassz dologra. Ilyenkor mindig gondoltunk arra is, hogyan fogadják a zenénket mások, legalábbis én mindig próbáltam a leendő közönségre gondolni: „Na, erre jól lehet majd táncolni", meg ilyesmi. Igen, akkor még sok mindent úgy csináltunk, hogy valódi táncdal legyen." Volt olyan is, hogy megkérdezték tőlünk: „Na, nem jöttök ki egy új lemezzel?", mi meg csak nekiültük, aztán már ontottuk is magunkból a dalokat. Mindazonáltal mindig úgy éreztem, hogy a legjobb dalok azok, amik maguktól fakadnak az emberből.

Ma már képes vagyok megrendelésre dalt írni, mondjuk egy filmhez. Persze ez nem dob fel, és szerintem nem is könnyű, de meg tudom csinálni. Én ezt iparosmunkának tartom. Már épp elég régóta művelem a dolgot, hogy képes legyek rá, de az ilyesmit sohasem élveztem. Azt szeretem igazán, amikor ihletet kapok, és igazán mélyről fakad, amit írok.

PAUL: HOGYAN KOMPONÁLOK? AZ ATTÓL FÜGG. NÉHA GITÁRRAL A KEZEMBEN, NÉHA MEG A ZONGORÁNÁL ÜLVE. AZTÁN A HANGSZER SZABJA MEG, MILYEN LESZ A DAL. AZ „ALL MY LOVlNG"-NAK PÉLDÁUL ELŐSZÖR CSAK A SZÖVEGÉT ÍRTAM MEG, ÉS CSAK KÉSŐBB SZEREZTEM HOZZÁ ZENÉT.

JOHN: Ez a társszerzőség rendszerint azt jelenti, hogy egyikünk nagyjából megírja a dalt, aztán a másik segít kidolgozni, hozzátesz egy újabb dallamrészt, vagy néhány sor szöveget. Van olyan is, hogy elkezdek írni egy számot, de egy versszaknál nem jutok tovább, és miután már hetekig vacakoltam vele, szólok Paulnak, akkor aztán vagy nekiülünk együtt dolgozni rajta, vagy rögtön azt mondja, hogy így meg így kéne folytatni.

Ennek jó része rögtönzés. Nincs semmi bevett módszerünk a komponálásra. A dalok akárhol születhetnek, de többnyire direkt leülünk hozzá Paullal, mondjuk két gitárral, vagy egy zongorával és egy gitárral, és az utóbbi esetben néha ott van George is még egy gitárral. Minden felállás lehetséges, amiben két ember összehozhat egy közös dalt. Na és nyilván befolyásoljuk egymást, mint egy bármilyen csapat tagjai általában.

GEORGE MARTIN: Producerként nincs nagy beleszólásom a szövegeikbe. Azt persze közlöm velük, ha egyáltalán nem tetszik, vagy hogy ezt meg ezt a sort jobb lenne mással helyettesíteni, de többnyire olyanokkal álltak elő, hogy csak rá kellett bólintanom. A hangszereléshez már sokkal jobban hozzá tudtam szólni.

PAUL: A „She Loves You”-t közösen írtuk Johnnal. Volt akkoriban Bobby Rydellnek egy hasonló dala,- gyakran előfordul, hogy az embernek komponálás közben egy másik szám jár a fejében. Akkor éppen Newcastle-ba mentünk teherautóval. Nekem jutott eszembe egy felelgetős dal ötlete, amelyben néhányat! azt énekelnénk, hogy „szeret téged", mire a harmadik azzal válaszolna, hogy „igen, igen, igen”. Ez így elsőre elég szegényesnek tűnt, de mindenesetre a „She Loves You" alapötlete akkor született meg. Aztán a szállodai szobába érve nekiültünk és megírtuk.

Elvittük a dalt George Martinhoz, és elénekeltük. Már akkor is ott volt a végén az a feszes kis hatos akkord, ami egyébként George Harrison ötlete. George Martinnak éppen az nem tetszett, azt mondta, túl bizarr, de mi kötöttük az ebei a karóhoz, hogy nagyon jó lesz így, annyira jól hangzik, hogy nem mondunk le róla, ilyet még senki sem talált ki.

George Martin gyakran beleszólt a hangszerelésbe. Olyanokat mondott, hogy ide sima akkordot rakjunk, ne hatost,- hetest meg végképp ne, mert túl furcsa lenne. Mi ilyenkor mindig ellenálltunk, hogy így szeretjük, mert így bluesos. Még szerencse, hogy hagyta: hadd érvényesüljön a mi ösztönösségünk az ő képzettségével szemben. Ha ma megkérdezi tőlem valaki, miről ismerszik meg a jó dalszerző, nem mondhatok mást, mint „hogy jó dalokat ír". Mi sohasem igazodtunk semmilyen szabályhoz.

Egyébként amikor apám meghallotta a „She Loves You"-t, azt kérdezte: „Fiam, hát nem amerikanizálódik már így is túlzottan az angol nyelv? Nem énekelhetnétek legalább egyszer ’yes, yes, yes'-t ’yeah, yeah, yeah helyett? " Erre én azzal válaszoltam: „Papa, te ezt nem érted, de úgy igazán nem lenne jó."

JOHN: Ki hallott már olyat, hogy egy liverpooli „yes' -nek mondja az „igen“-t? Az YEAH, és kész! Ez lett mintegy a szlogenünk. Miután megírtuk a „She Loves You"-t azzal a csomó „yeah"-vel, még mindig nem teltünk be vele, ezért aztán raktunk még néhányat a többi dalunkba is.

Az Paul ötlete volt, hogy a felelgetősben ne a „szeretlek"-et ismételje meg a másik fél, hanem csak „igen, igen"-t mondjon. Ő egy kicsit másképpen gondolkodott, például hajlamos rá, hogy sztorikat írjon midenféle emberekről, az én dalaim viszont sokkal inkább önmagámról szólnak.

PAUL: A rádiós Brian Matthew írt egy kritikát a Melody Makerbe a „She Loves You"-ról, és „banális zagyvaság"-nak nevezte. Mi akkor még nem is ismertük a „banális" szót, azt se tudtuk, akkor mit akart ezzel mondani: érzelgős a dal? Vagy túlságosan lázadó? Vagy mi a bánat? Még mindig ezen a banálison töprengtünk, amikor a dal a következő héten az első helyre került ugyanannak az újságnak a slágerlistáján, és Matthew sietve mentegetőzött a címoldalon: „Nem volt igazam, mert első hallásra valóban banálisnak tűnt egy kissé, de aztán az ember ráérez az ízére." Piff!

Akkor még aggódva figyeltük a kritikákat, így ez az eset nagy elégtételt jelentett. A zenekritikusok véleményével persze nemigen értettünk egyet, és soha egyetlen zenésznek sem lenne szabad, hiszen a zenekritikusból az örök keserűség beszél, mert ő semmilyen lemezt nem tudna kiadni.

Később William Mann a Times-ban igencsak meglepett bennünket azzal, amikor „ereszkedő eol kadenciát" fedezett föl a „Not A Second Time"-ban, meg hogy a „This Boy" végén „pandiatonikus" motívumokat produkáltunk.

Nekünk persze erről lila gőzünk nem volt, egyszerűen leültünk néha gitárral a kezünkben, John és én, és összehoztunk egy dalt,

JOHN: Ne kérdezzék a véleményemet a saját dalainkról. Nem születtem kritikusnak. Meg hát ezek a dalok túl közel állnak a szívünkhöz. Akkor viszont mindig röhöghetnékem támad, amikor a kritikusok a lehető legkomolyabban mindenféle rejtett dolgokat vélnek fölfedezni a szerzeményeinkben. Ott volt Willam Mann, aki azt a tudományos cikket írta a Beatlesről. Az szerintem merő badarság, egy csomó zenei szakszóval megspékelve." Máig nem tudom, mit akart Mann tulajdonképpen mondani, de nekünk nagyon jól jött, mert az értelmiség szemében is elfogadhatóvá tette a zenénket. Ez voltaképpen hízelgett nekünk. Pedig amikor a „Not A Second Time”-ot írtam, fogalmam sem volt róla, hogy különleges akkordmenetet használok.

Az értelmiségiekkel az a baj, hogy mindig mindent meg akarnak érteni. Nekik nem elég az érzés, nem lehet csak úgy eljátszani egy számot, előtte el kell neki magyarázni, hogy most mit fog hallani. Enélkül tisztára meg van zavarodva, mert nem mer egyedül a fülére hagyatkozni.

GEORGE: A „This Boy" egyike volt a háromszólamú dalainknak. Akkoriban ez megszokott dolog volt, mint ahogy a nyugati zenére általában is jellemző a többszólamúság. Paul azt állítja, hogy a papája vezetett rá bennünket a három szólamra, de én nem így emlékszem. Ha visszagondolunk a korai rock and rollra, már akkor ott volt a Frankie Lymon and the Teenagers, az Everly Brothers meg a Platters is. Sokan énekeltek több szólamban. Az Everly fivéreknek egyenesen az volt az erősségük.

JOHN: A Beatlesnek az az egyik titka, hogy sohasem ragadtunk le egyik vagy másik stílusnál. Sosem voltunk kizárólag blues- vagy rockzenészek. Szerettünk mi mindenféle zenét. Már az elején voltak olyan balladisztikus számaink, mint az „Anna" vagy az „In My Life". Akkor úgy tűnt. hogy én a rockosabb vonalat képviselem, de ha alaposan megnézzük az akkori Beatles-lemezek anyagát, kiderül, hogy nekem éppen úgy voltak szentimentális megnyilvánulásaim, mint Paulnak.

PAUL: Gyakorta ellensúlyoztam John keménységét, de néha ez egyenesen fordítva történt. Bennünket elég hamar beskatulyáztak, de valójában sokszor John volt nagyon érzelmes, én meg kemény. (Azt például nagyon zokon vettem, amikor a „Backbeat" című filmben a Johnt alakító fickóval énekeltették el a „Long Tall Sally"-t, ami mindig is az én számom volt - no meg persze Little Richardé, de Johné soha.)

Szóval számomra kissé furcsa, hogy kialakult rólunk ez a kép: az érzelmes, melodikus Paul és a kemény, keserű John. Volt ugyan ebben némi felszínes igazság, de például John egyik kedvenc dala akkoriban a „Girl Of My Dreams” volt, amit még a mamájától hallott, meg a „Little White Lies", ami egy jól megcsinált, de a legkevésbé sem dögös dal. Talán ezek jöttek ki Johnból a „This Boy"-nál.

RINGO: Mindig arra vágytam, bár én is tudnék dalokat szerezni, mint a többiek. Meg is próbálkoztam vele, de hiába, nem nagyon megy nekem. Egy szöveget még csak össze tudok hozni valahogy, de amikor próbálnám megzenésíteni, a többiek mindig azt mondják, hogy a dallam meglehetősen együgyű, és amikor elmagyarázzák, miért, én is belátom.

PAUL: George is írt néha egy-egy dalt, máskor meg mi írtunk neki, mint például a „Do You Want To Know A Secret"-et. Idővel mindegyikünknek lettek saját, külön rajongói, és talán Ringónak volt a legtöbb, mert olyan ennivalóan aranyos gyerek, meg hát állati nagy dobos, ezért úgy gondoltuk, minden nagylemezen kell neki is énekelnie egy dalt. Ugyanez volt a helyzet George-dzsal, akiért bolondultak a csajok, így mindig próbáltunk rá is gondolni, amíg aztán azt nem kérdezte: „Miért ne írhatnám magam a saját dalaimat?" így aztán hagytuk, hadd csinálja.

Ettől kezdve minden nagylemezre írt egy saját számot. Fölmerült, hogy ne vegyük-e be őt is a szerzői teambe, és ezt alaposan meghánytuk-vetettük Johnnal. Egy reggeli séta közben arról beszélgettünk, mi lenne a méltányosabb George-dzsal szemben, ha őt is bevennénk, vagy egyszerűbb, ha minden úgy marad, mint addig? Végül az utóbbi mellett döntöttünk.

Első önálló száma a „Don't Bother Me" még zsengécske dal volt, ahonnan nagy utat tett meg a „Something"-ig, ami már igazi Beatles-klasszikus.

GEORGE: A „Don't Bother Me"-t Bournemouthban egy szállodában írtam, ahol 1963 nyarán játszottunk. Éppen az ágyat nyomtam és unatkoztam. Ezen a dalon akartam kipróbálni, tudok-e egyáltalán számot szerezni.

Nem gondolom, hogy különösebben jó nóta lenne, és a Beatlest aligha érte volna nagy veszteség nélküle. Viszont adott némi önbizalmat, mert úgy éreztem, hogy fog ez menni jobban is, csak kitartóan kell próbálgatnom. Mellesleg ez az érzésem azóta sem múlt el.

Volt némi sejtelmem a dalszerzésről, hiszen sokszor gubbasztottam a kocsiban, amikor John és Paul egy új számon dolgozott. Emlékszem, egyszer moziban ültünk Paullal és vetítettek egy Link bútorreklámot, ami így szólt: „Are you thinking of Linking?"

V.'-A'.

Erre Paul azt mondta: - Jé, ebből lehetne egy jó dalt írni - így született meg az a sora, hogy „Thinking of linking my life with you". („Szeretném összekötni veled a sorsomat").

John sokat segített nekem. Tanácsokat adott, például azt, hogy: „Amikor dalt szerzel, mindenképpen próbáld meg elsőre befejezni, mert akkor könnyebb, mintha csak később veszed elő újra." Én is úgy tapasztaltam, hogy ez többnyire igaz. Szóval adott néhány hasznos útmutatást, sőt később kettesben is megpróbálkoztunk a komponálással. Éppen náluk voltam, amikor egyszerre több dallal is küszködött. Volt vagy három befejezetlen száma, nekem támadt néhány jó ötletem, főleg az, hogy gyúrja őket egybe, és végül így született meg a „She Said, She Said". Ha jobban megfigyelik, érezhető, hogy annak a nótának a közepe nem is az a szám, mert ugye indul azzal, hogy „Tudom, milyen halottnak lenni, mondta a lány", a közepén meg ott van az, hogy „amikor én még kissrác voltam, minden rendben volt", aminek semmi köze az elejéhez, de zeneileg sikerült ezeket összegyúrni. Szóval ilyenformán olykor besegítettem. Néha én is megmutattam Johnnak a lelkész számaimat. Az egyikre azt mondta: „Na, ez nem rossz", aztán a következő dalánál észrevettem, hogy ellopta az enyémből az akkordokat!

Egy idő után kikötöttem annál, hogy mindig csak egyedül írok dalt, ami azt jelentette, hogy kissé elszigetelődtem a többiektől, és ez talán az én hibám is volt. Persze nehéz dolog mással együtt komponálni, hiszen ami az egyiknek tetszik, nem biztos, hogy jó a másiknak is, és csak olyanok csinálhatják együtt, akik megbíznak egymásban.

GEORGE: A KOCSIMBAN VAN EGY MAGNÓ, HOGY RÁÉNEKELHESSEM, HA VALAMI ESZEMBE JUT, ÉS AZTÁN OTTHON KIDOLGOZHASSAM.

JOHN: A NORTHERN SONGS HOSSZÚ TÁVÚ VÁLLALKOZÁS, ALAPJA AZ AZ ELKÉPZELÉS, HOGY PAULLAL HATVANÉVES KORUNKIG DALOKAT FOGUNK ÍRNI. HA NEM JÖN KÖZBE VALAMI, SZERINTEM ÖREGKORUNKIG KÉPESEK LESZÜNK SLÁGEREKET GYÁRTANI. JÓ BARÁTOK VAGYUNK, MEG MÉG JÖVEDELMEZŐ IS A DOLOG, UGYAN MIÉRT IS HAGYNÁNK ABBA?

NEIL ASPINALL: Brian ismerte Dick Jamest, aki arról volt híres, hogy ő énekelte a „Robin Hood" tévésorozat betétdalát, és később saját zeneműkiadó társaságot is alapított. Amikor John és Paul kezdett saját dalokat szerezni, Brian lejátszotta Dicknek néhány felvételüket.

Dick James akkor megszerezte a „Please Please Me" kislemez és a soron következő dalok kiadási jogát is. Mi még akkor nagyon jóhiszeműek és tapasztalatlanok voltunk. Azt hiszem, a Beatles ma már sajnálja, hogy megkötötte azokat a szerzői díjra vonatkozó - rájuk nézve meglehetősen előnytelen — szerződéseket.

PAUL: Mindenáron szerződést akartunk kötni, akár egy kezdő regényíró, aki mindenáron ki akarja adatni, amit írt. Kész lenne akár tűzbe is ugrani a Doubledayért, és nem érdekli, milyen feltételeket diktál a kiadó, csak hogy azt mondhassa a barátainak: „Fiúk, most jelenik meg az új könyvem a Doubledaynél." „Ez komoly? A Doubledaynél?" „Ott hát!" Pontosan így voltunk ezzel mi is. Azt akartuk, hogy elmondhassuk: „Az EMI kiadja a lemezünket!" „Hogyan? Az EMl?

Igen ám, csakhogy Brian kötött néhány tetű rossz megállapodást, és lerakta a kizsákmányolásunk alapjait, amit én még a mai napig nyögök. Például a „Yesterday" után - amit teljesen egyedül, John vagy bárki más segítsége nélkül írtam - máig csupán 15 százalék részesedést kapok, amit Brian intézett el nekem még akkor, és ez különösen azért tűnik olyan igazságtalannak, mert akkora siker volt,- talán az évszázad slágere.

De azért nekem nincs olyan nagy okom panaszkodni. George Martin például alig profitált valamit a Beatles sikeréből. Egyszer meg is kérdeztem tőle: „Nem bánod most már az egészet, George?" Mire ő azt mondta: „Nem, én nagyon élveztem azokat az időket. Amikor a beat a csúcson volt, egyszer 13 héten át a mi lemezeink vezették a slágerlistát, ha nem ti, akkor Brian egy másik menedzseltje, Cilla Black, Billy J. Kramer vagy a Gerry and the Pacemakers, mégsem kaptam utána egy lyukas garast sem. Az EMI-nál nem volt prémium." Azt mondtam erre neki: „Hallod, azért sok erő van benned, hogy ettől nem keseredtél meg", és ez így is van: ő így tudta mindvégig megőrizni a harmóniáját. Én is próbálom hát ugyanígy felfogni a dolgot, de azt azért meg kell állapítanom, hogy Briannek ez volt a legnagyobb hibája: nem volt eléggé körültekintő.

JOHN: Azt hiszem, Dick James zsebre vágta akkor Briant. Arra gondolok, hogy mi történt Brian halála után: ott volt a Dick James Music Company, degeszre kereste magát rajtunk, ott volt a Northern Songs, ami nem volt a miénk, mint ahogy a NEMS sem. Ezt mind Briannek és a tanácsadóinak köszönhettük. Dick Jamesnek pedig volt képe azt állítani, hogy ő fedezett fel bennünket! Ugyanakkor szeretném hallani Dick James zenéjét. Nem ismerik véletlenül egy számát?

GEORGE: Brian sohasem tudott jó üzleteket kötni. Mi éveken át egy régi pennyt kaptunk minden eladott kislemezért, és két shillinget a nagylemezekért. Aztán ott volt az a fiaskó, amikor Brian apja átadta a jogokat a The Beatles kereskedelmi társaságnak. Nem is az övé volt az a jog, mégis eladta valaki másnak, aki aztán továbbadta valakinek, aki még egyszer továbbadta.

Ha már 1962-63-bán tudtuk volna, amit ma tudunk, vagy akár 1967-ben észbe kaptunk volna, akkor egészen más lett volna a helyzet. Sokkal több jogdíjat markolhattunk volna fel, ha ismertük volna a dörgést, és nem kényszerülünk annyi pereskedésre később a részesedésünk miatt. Akkor még kiharcolhattunk volna valami méltányos százalékot.

Én ugye akkor még nem írtam dalokat, de John és Paul már igen. Amikor én is elkezdtem, csak azt kérdezték tőlem: „Akarod, hogy megjelenjen a dalod?", és mivel tudtam, hogy John és Paul dalait Dick James adja ki, rábólinlottam. Azt persze senki sem mondta ki őszintén: „Azért szeretném, hogy most aláírd ezt a szerződést, mert szeretném helyetted én zsebre tenni a neked járó jogdíjakat.'' Aláírtam, és csak az járt a fejemben, hogy ezentúl tutira meg fognak jelenni a dalaim, és csak évekkel később jutott eszembe megkérdezni: „Hogyhogy nem én vagyok a jogtulajdonos?" Szóval jó alaposan rászedtek bennünket, mert az üzleti világban ez mindig is így ment.

JOHN: Mi sosem beszéltünk a pénzről. Mi csak a dalszerzésre társultunk még tizenhat éves korunkban, és csak abban állapodtunk meg, hogy az összes dalunk Lennon-McCartney-szerzemény lesz ezentúl, és tulajdonképpen valami alapja mindig volt annak, hogy mindent a közös művünkként jelentettünk be, mert még ha egyedül komponált is valamelyikünk, a dal csak úgy 90 százalékig volt kész, mindig alakítattunk rajta még valamit közösen a felvételkor a stúdióban. Szóval így csináltuk mi ezt, és sosem számolgattuk, hogy most akkor kinek mennyi pénz jár. Úgy tűnt, van belőle elég. Ezen felül minek foglalkoztunk volna vele?

PAUL: VANNAK OLYANOK, AKIKBEN MEGBÍZUNK, ELSŐSORBAN A MENEDZSERÜNKBEN. DE A LEMEZPRODUCERÜNK ÉS A KÖNYVELŐNK IS MEGBÍZHATÓ, AZT HISZEM. AZ ANYAGI ÜGYEKET RÁJUK BÍZZUK, ÉS ÍGY NINCS OKOM SEMMI AGGODALOMRA.

RINGO: 1963 áprilisában eldöntöttük Paullal és George-dzsal, hogy vakációzunk egyet Tenerifén. Klaus Voormann szüleinek volt ott nyaralója. Villany nem volt benne, ezért úgy érezhettük magunkat, mint a vademberek.

Életemben akkor voltam először olyan helyen, ahol fekete a homok. Ez is nagyon tetszett, meg általában az egész vakáció. Paulnak még megvannak a képek, melyek akkor készültek rólunk nagy sombrerókban. Drámaian nézünk ki. Mindig is ezt szerettem a spanyolokban: a drámaiságot.

PAUL: Elmentünk oda, és maradtunk is egy darabig de okozott nekünk némi aggodalmat, hogy a Kanári-szigetekre még nem jutott el a hírünk. Ott hiába mondtuk, hogy „Tudják, a Beatles!", azt felelték: „Nem, nem tudjuk".

Iszonyúan leégtem ott, úgy, ahogyan csak az angolok tudnak. Még jóval később is fájt a bőröm. Ráadásul egyszer nagyon rám ijesztett az óceán. Már ki akartam úszni a partra, de azt kellett megállapítanom, hogy nem haladok egy tapodtat sem, vagy ha igen, akkor inkább befelé.

GEORGE: EMLÉKSZEM A FEKETE HOMOKRA, MEG HOGY TÚL SOKAT NAPOZTUNK, ÉS ISZONYÚAN LEÉGTÜNK, AHOGY AZ ANGOLOK ÁLTALÁBAN. RINGÓVAL RÖGTÖN AZ ELSŐ VAGY A MÁSODIK NAPON NAPSZÚRÁST IS KAPTUNK. ÉS EGÉSZ ÉJJEL LÁZASAN RESZKETTÜNK.

Sokat kocsikáztam ott. Imádtam a sportkocsikat, és Klaus volt szíves és kölcsönadta az Austin Healey Sprite-ját. Le is vagyunk fényképezve benne Paullal. Fölmentünk vele egészen a vulkánig. Olyan volt, mintha a holdon lennénk, és állt ott egy nagy csillagvizsgáló is óriási teleszkópokkal.

PAUL: Brian Epstein ugyanakkor ment vakációzni Spanyolországba, ahová meghívta Johnt. Azt hiszem, ő végül számításból ment vele. Brian ugyanis meleg volt, John pedig meglátta a lehetőséget, hogyan befolyásolhatná a főnökünket. Legalábbis azt hiszem, hogy ezért tartott inkább vele. Biztosan tudta, mit akar, egyértelművé akarta tenni Brian előtt, hogy közülünk elsősorban kire kell hallgatnia. És ilyenek is voltak az erőviszonyok. John a vezérszerepre tört, bár ezt sosem mondta ki nyíltan.

JOHN: A nyaralást előre megterveztük, és én elmentem, holott Cynthia éppen akkorra várta a gyermeket. Tudtam, hogy gazemberség, mégis elmentem. Ott aztán figyeltem, hogyan szedi föl Brian a fiúkat, és én is megjátszottam, hogy egy kicsit homokos vagyok - egész szórakoztató volt.

Életemben akkor voltam együtt először olyan emberrel, akiről biztosan tudtam, hogy homoszexuális. Üldögéltünk egy kávéházi teraszon Torremolinosban, és mutogattam neki a csinosabb fiúkat, hogy „na, ez nem tetszik neked? Hát ez?" Meglehetősen szórakoztatónak találtam, mert valahogy úgy álltam hozzá, mintha író lennék: „Én itt most élményeket gyűjtök." Csaknem nekünk is viszonyunk lett, és eléggé közeli kapcsolatba kerültünk, ami azonban sosem ment át a testiségbe.

Persze ment a pletyka bőszen, amikor hazatértünk Liverpoolba. Országos lap is akkor foglalkozott velünk először — a Daily Mirror a hátoldalán -, amikor megvertem Bob Woolert Paul huszonegyedik születésnapján. Ez volt az első „Lennon odacsap” jellegű sztori. Nagyon kínos volt már másnap. A BBC-nél volt jelenésünk, a többiek leutaztak oda vonattal, de én nem mertem, be voltam tojva, mert csaknem agyonvertem Woolert.

Azért estem neki, mert megvádolt, hogy viszonyt kezdtem Briannel. Spanyolországban. Lehet, hogy csakugyan van bennem némi homokos hajlam, és azért gurultam annyira dühbe. Egyébként tökrészeg voltam. Bob meg egyre cukkolt, hogy „Na, John, mondd már el, mi volt közted meg Brian között, úgyis tudja mindenki.” Ha ma mondanának ilyesmit, csak vállat vonnék, de akkor bedühödtem, összevissza vertem, végül bottal is ütöttem. Akkor jutott eszembe életemben először, hogy Jesszusom, a végén még megölöm!" Felvillant, mintha csak filmvásznon látnám, hogy ha még egyet ütök, belehal. Abban a pillanatban tettem le egyszer s mindenkorra az erőszakról, ami addig sajnos az egész életemre jellemző volt.

Bob később beperelt, és adtam neki 200 font fájdalomdíjat. Ha jól emlékszem, az volt életem utolsó verekedése. Innen kezdve — eltekintve attól, hogy olykor megütöttem az én drága feleségemet, különösen az elején, amikor kihozott a sodromból - nem verekedtem soha többé.

PAUL: Így jött a képbe a homoszexualitás — nem hiszem, hogy John a gyakorlatban is az lett volna. Mindenesetre sokat ugrattuk ezzel.

JOHN: Brian valóban szerelmes volt belém, de ennek nincs semmi jelentősége. Úgy értem, érdekes mozzanat, és lehet, hogy a legizgalmasabb epizód lesz a Brian Epstein nemi életéről készítendő hollywoodi filmben, de számomra nincs semmi, de semmi jelentősége.

RINGO: Rodoszon, Korfun és Athénban voltunk. Rodoszban látni akartam a kolosszust, ezért meg is kérdeztem a mixernőt a bárban: „Mondja, hol találom a kolosszust"" Azt mondja erre: „Azt már sehol, aranyom" - ne csodálkozzanak már annyira, mi tényleg ennyire tudatlanok voltunk, hiszen sosem mozdultunk ki hazulról - „de ha lemennek a kikötőbe..." No, le is mentünk, és ott volt két szarvas szobortalapzaton, az mutatta, hol lehetett valaha a kolosszus.

NEIL: A hatvanas évek elejének legérdekesebb zenéje az amerikai R&B volt. A Beatles is amerikai hatás alatt állt, amikor eljutott a londoni klubokba, körül akarlak nézni, mi van azon a fronton, mivel a fővárosi még nem hódították meg. Akkoriban ismerkedtünk meg Andrew Oldhammel, akit Brian a sajtó embereként mutatott be. Ő vitt el bennünket egy bluesegyüttes, a Rolling Stones műsorára. (Később ő lelt a menedzserük.)

JOHN: Miután mi befutottunk, jött a nyomunkban a Stones, és jóval radikálisabbnak tűntek nálunk. Ők nem nyíratták rövidebbre a hajukat, és nem tartózkodtak a színpadon az alpári viselkedéstől, mint mi.

Először a richmondi Crawdaddy klubban hallottuk őket, azután egy másik londoni helyen. Akkor még Giorgio Gomelsky volt a menedzserük. Amikor Londonban lődörögtünk, éppen akkor vált keresetté a klubokban a Stones, és Brian összeismertetett bennünket Ciorgióval. Többször is elmentünk meghallgatni őket, és össze is barátkoztunk.

GEORGE: Emlékszem, éppen Teddingtonban voltunk a „Thank Your Lucky Stars" tévéműsor felvételén, ahol ügyesen eljátszottuk, hogy élőben adjuk elő a „From Me To You"-t, és onnan mentünk Richmondba meghallgatni a Stonest. Akkor még kizárólag klubokban játszottak, főként R&B számokat. A zenéjük a mi bőrruhás korszakunkéra emlékeztetett, amikor még nem azzal törődtünk, lesz-e lemezünk meg tévés fellépésünk. Mi addigra már lehiggadtunk, ők még vadak voltak.

RINGO: Emlékszem, ott álltunk egy fülledt teremben, és figyeltük őket a színpadon, főleg Keithet és Briant - rögtön tudtam, hogy ők is nagyok. Meg tudtak jelenni.

Szóba elegyedtünk, de már nem tudom, miről beszélgettünk, és arra sem emlékszem, velük mentünk-e az öltözőbe.

PAUL: Mick többször is elmesélte, hogy mi olyan hosszú kabátban masíroztunk be Londonba, amilyen ott senkinek sem volt. És hogy ő akkor elhatározta, hogy neki is lesz egy ilyen.

JOHN: Emlékszem, Brian odajött hozzám megkérdezni, milyen szájharmonikán játszom a „Love Me Do" felvételén, mire mondtam, hogy gomboson, ami valójában nemigen illett a blueshoz, én mégis azt használtam, mert gyakran játszottuk Bruce Channel „Hey! Baby"-jét is, és annak a harmonikaszólamát nem lehetett blues-szájharmonikával megcsinálni.

NEIL: Jól játszott a Stones azon az estén, legalább olyan jól, mint bármelyik banda a Cavernben. Jól tudták a számaikat, és ennél több akkor még nem is igen kellett.

Emlékszem, akkor Ian Stewart zongorázott náluk, és nem értettem, miért nincs rajta egyetlen reklámfotójukon sem. A zongoránál később is ott ült, de úgy látszik, bizonyos szempontból nem tartozott a bandához,- hogy miért, nem tudom.

PAUL: Egy nap a Charing Cross Roadon, a zarándokhelyünkön sétáltunk Johnnal, mert ott sorakoztak a gitárboltok. Aznap megláttuk Micket és Keithet egy taxiban, és odarikkantottunk, hogy vegyenek föl. Be is szálltunk,- éppen lemezfelvételre mentek. Micknek az volt az első kérdése: „Nincs valami számotok, amit elénekelhetnénk? Most kötöttünk szerződést a Deccával." Elgondolkodtunk, és abban maradtunk, hogy át lehetne adni azt, amit eredetileg Ringónak írtunk: ez volt az „I Wanna Be Your Man".

Megszoktuk, hogy Ringó is elénekel minden fellépésünkön egy számot. Ez eleinte a „Boys” volt, a Shirelles slágere, vagyis eredetileg csajok énekelték, de nekünk eszünkbe sem jutott „Girls'-re cserélni a szövegét.

Ringó is pontosan úgy énekelte, mint a Shirelles, és csak később kezdett derengeni nekünk, hogy az ő szájából talán furcsán hat: „A fiúkról énekelek, ó igen, a fiúkról". Miért nem a lányokról? Szóval kissé későn esett le a tantusz, és ezért akartunk írni neki egy új számot, ami zeneileg emlékeztet a „Boys"-ra, csak egészen más a szövege - ez adta az „I Wanna Be Your Man” ötletét, ami születésekor egy kicsit Bo Diddley-sre sikeredett. Azt mondtam végül Micknek: „Van egy számunk, amit Ringó fog énekelni a nagylemezünkön, de kislemezen biztosan nem adjuk ki, és talán jó lenne nektek." Tudtam ugyanis, hogy a Stones műsorán szerepelt a „Not Fade Away" és Diddley számai, és hogy Mick kedveli a rumbatököt, mivel a Crawdaddyben láttam nála. Így aztán elkísértük őket a stúdióba.

JOHN: Az „I Wanna Be Your Man"-nek az a története, hogy a Stones éppen lemezfelvételre készült, mert akkoriban jöttek ki a „Come On"-nal, és utána gyorsan kellett volna nekik még egy szám. Mi összeakadtunk Andrew Oldhammel, aki korábban Epsteinnek dolgozott, de aztán leszerződött a Stoneshoz, gondolom, ő rúgatta ki velük Giorgio Gomelskyt. Szóval ő keresett meg bennünket azzal, hogy nem volna-e egy számunk a Stonesnak, mire mi átadtuk azt, mert nem is szerettük annyira.

Bementünk velük a stúdióba, és megtanítottuk nekik. Eljátszottak egy kissé keményebben, mint ahogy szoktuk, mire rögtön azt mondták, hogy „Oké, ez jó lesz, ez tényleg a mi stílusunk." Így aztán elvonultunk egy sarokba Paullal, és szépen befejeztük a számot, amíg a többiek beszélgettek. Elég hamar végeztünk, ezért nyilatkozott később úgy Mick és Keith: „Nem hittünk a szemünknek: elvonultak egy sarokba, és fél pillanat múlva visszajöttek a kész számmal!" És valóban ott fejeztük be, a szemük láttára.

Akkoriban még írtunk dalokat másoknak is - több időnk volt rá, vagy csak több energiánk, nem tudom. Mindenesetre nem gondoltuk, hogy mindent nekünk kellene elénekelnünk. De előfordult fordítva is: írtunk egyet eredetileg Cliffnek, és végül mégis mi magunk adtuk elő.

PAUL: Nem rivalizáltunk mi a Rolling Stonesszal, ezt csak az újságírók találták ki. Értem én, hogy ők miért gondolták így, elég kézenfekvő lett volna, de a helyzet az, hogy éppen George segítségével jutottak lemez-szerződéshez. George beszélte rá erre egy bulin a Deccától Dick Rowe-t, aki többek között arról híres, hogy ő utasította el a Beatlest.

GEORGE: Egyszer volt valami nagy összeröffenés a liverpooli Philharmonic Hallban. Addigra már híresek lettünk mi is, meg Gerryék és néhány más liverpooli banda is, és egyszerre csak Liverpoolra figyelt az egész zenei világ. Arról persze szó sem lehetett, hogy játsszunk is a Philharmonic Hallban, ott hallatlan dolog lett volna egy rockkoncert (így aztán hallatlan is maradt). De akkor összejöttünk mindnyájan, még a semmiből előbukkant bandák is, mivel akkoriban mindenki a mi sikerünket akarta meglovagolni. Volt ott persze néhány londoni menedzser, közöttük Dick Rowe is, és megkérdezte tőlem: „Aztán kik azok, akik itt igazán jók?" Erre én azt feleltem: „Hát, azokat nem itt kellene keresni, mert a legjobb szabad csapat a Rolling Stones."

JOHN: A Stonesszal két különböző korszakunkban is összehozott a sors. Először a kezdet kezdetén, amikor ők még csak a londoni klubokban léptek föl, másodszor meg ismét Londonban, amikor már mindkét együttes befutott. Akkor, hogy úgy mondjam, már mi voltunk a dzsungel urai, és a magam részéről nagyon közel álltam a Stoneshoz. Nem tudom, a többiek hogy vannak ezzel, de én elég sokat voltam együtt Briannel ésMickkel, és mindkettejüket nagyra becsültem.

RINGO: Amikor Londonba mentünk, ott egy kicsit olyan volt a helyzet, mint otthon, mert akkor a legtöbb banda északról érkezett, és ismertük is egymást, eljártunk egymás fellépéseire. Együtt mászkáltunk az Animalszel, a Stonesszal meg néhány jazzmuzsikussal, akiket ugyancsak a klubokból ismertünk. Sok jó hely volt akkoriban, például a Bag O'Nails.

(Hadd mondjak el egy furcsaságot: amikor megjelentünk a londoni klubokban, az emberek általában puszival üdvözöltek bennünket, ami nekem, mint északinak, eléggé bizarr volt. Mi odafönt kezet szoktunk rázni, ahogyan férfiakhoz illik. Megszoktam persze, de először kissé megbotránkoztam rajta. Talán az Ad Lib vezetője, Brian Morris csókolt engem először arcon, és arra gondoltam: „Na. szépen vagyunk!" De nem volt ebben semmi, csak ez volt a szokás Londonban.)

JOHN: MI VOLTUNK AZ ELSŐ OLYAN MUNKÁSSZÁRMAZÁSÚ ELŐADÓK, AKIK AZOK IS MARADTAK, ÉS UGYANÚGY BESZÉLTEK, AHOGYAN ADDIG, PEDIG AZT A KIEJTÉST LENÉZTÉK ANGLIÁBAN. MI CSAK A KÜLSŐNKBEN IDOMULTUNK A FELSŐBB OSZTÁLYOKHOZ.

JOHN: Szóba került már az is hogy fellépjünk a Palladiumban, de mi még nem állunk készen erre. Nem akarunk úgy járni, mint azok, akik vállalkoztak rá, aztán ízekre szedték őket.

GEORGE: Októberben a legnagyobb dobásunk az volt, hogy bekerültünk a londoni Palladium vasárnap esti műsorába. Ott csak a legnagyobb amerikai vagy angol sztárok léphettek föl. Jól éreztük magunkat a színpadon. Azt hiszem, pont a megfelelő mértékben voltunk szemtelenek, és sikerünk is volt. Persze izgultunk, mint mindig, amikor egy-egy lépcsővel följebb mentünk a létrán, de az önbizalmunkat sosem veszítettük el. Nagyon együtt voltunk mi négyen, és egymásban tartottuk a lelket.

RINGO: Számomra valóságos csoda volt, hogy éppen a Palladiumban dobolhatok, mert még évekkel korábban, amikor a nappalinkban próbáltunk Eddie Clayton együttesével, anyám legjobb barátnője, Annie Maguire mindig azt mondogatta: „Egyszer még eljutsz a Palladiumba, fiam."

Így aztán régi vágyam teljesült, amikor csakugyan eljutottam oda.

Nem is tudtam én akkor semmit elképzelni, ami annál többet jelenthetett volna. Mondtam is Annie-nek: „Na, mit gondolsz, hol fogunk fellépni? Akár hiszed, akár nem, a Palladiumban!" ...s nem csak ott játszottunk, hanem egyenesen a vasárnap esti sbowban, ami a csúcsok csúcsa volt! Erre minden ismerősünk azt mondta: „Na, öreg, ez már valami!”

A fellépés előtt annyira ideges voltam, hogy még hánytam is, mielőtt színpadra léptünk. Aztán köptem egy utolsót, és már doboltam is. Ma is előfordul, hogy fellépés előtt jól ki kell hánynom magamat. Ha már a színpadra léptem, ott sosincs semmi gáz. Én nem tudok olyan elegánsan bevonulni, mint Frank Sinatra, aki odalejt a közönség elé, és elvigyorodik: „Helló!” No persze lehet, hogy közben neki is egészen máson jár az esze.

GEORGE:

AMIKOR A PALLADIUMBAN VAGY HASONLÓ PROCC HELYEN LÉPTÜNK FÖL ÚGY ÖLTÖZTÜNK, AHOGY ELVÁRTÁK, ÉS BETARTOTTUK A JÁTÉKSZABÁLYOKAT, DE KÖZBEN AZT GONDOLTUNK: „NA, MOST MEGMUTATJUK NEKIK!"

RINGO: Mi a showbizen keresztül futottunk be. Egy mai együttes már azt is megteheti, hogy egyszerűen a rock and rollal fut be, de nekünk még végig kellett járnunk Shirley Bassey útját, meg kellett vívnunk a harcot. Be sem engedtek volna bennünket a Palladiumba, ha nem öltözünk ki szép rendesen. Ettől csak akkor térhettünk el, amikor már magasabb szintre jutottunk zeneileg.

Az ember huszonéves korában még mindenre képes, és mindent lehetségesnek tart, egyszerűen nem ismer akadályt. Ha van is, az emberben is van elszántság arra, hogy mindet leküzdje.

GEORGE: Akkoriban a sztárok klikket alkottak, és alapjában véve mind konformisták voltak, mint mindenki, aki nem ihletből dolgozik.

Ha megnézik, kik szerepeltek a nagy londoni ügynökségek, mondjuk a Grade vagy a Delfont sztárlistáján, nyilvánvaló, hogy mind egy brancsba tartoztak.

Az elején több londoni bandától is azt hallottuk, hogy Watfordtól (London északnyugati elővárosa — a ford.) tíz mérföldre már a dzsungel kezdődik. Így aztán az igazi sikerhez először is magunk mögé kellett utasítanunk a londoniakat, akik sokkal jobb sansszal indultak, csupán mert londoniak voltak.

Az egyébként még ma is nagyon jellemző, hogy a lemeztársaságok képtelenek felismerni a valódi irányzatokat és az igazi tehetséget. Csak az jár a fejükben, hogy azt szerződtessék, akinek sikere lesz, akinek meg nem lesz, azt ne szerződtessék. Nekünk nemegyszer a fejünkhöz vágták: „Északról nem lehet befutni." Mi meg nem mondtuk erre, hogy „kapjátok be!'', de ezt gondoltuk, meg hogy „majd megmutatjuk nektek". És tessék, a londoniakat megelőzve bemasíroztunk a Palladiumba, aztán bejutottunk Ed Sullivanhez, majd el egészen Hongkongig, meg mindenhová a világon.

Ugyanez történt már az iskolában is: a tanáraim semmilyen jövőt nem jósoltak nekem, és nem kaptam tőlük semmi érdemlegeset. A zárójelentésemben azt írta az igazgató: „Nem tudok mit mondani a végzett munkájáról, mert nem végzett semmi munkát, nem vett részt semmilyen iskolai tevékenységben." Na, gondoltam, kösz, öreg, ezzel majd prímán el tudok helyezkedni! Ezért történt, hogy amikor évekkel később Paul kilépett egy Ford-szakboltból, ahol éppen akkor vett egy vadiúj Ford Classicet, és éppen arra járt a volt iskolaigazgatója, a tekintete azt mondta, amikor ránézett: „Bizony, öreg, nem csal a szemed, én vagyok az, és nekem van új Fordom, nem neked, hapsikám!" Magyarán: „Most már bekaphatod!"

Szóval mi az igazgatóval meg a tanárokkal, meg később a Dick Rowe-kal dacolva csináltunk karriert. Keservesen, sok nélkülözés árán jutottunk előre, és az az igazság, hogy George Martinnal oltári nagy szerencsénk volt. Az is előfordulhatott volna, hogy hiszünk a tanároknak és az igazgatóknak, elhisszük nekik, hogy „semmirekellők" vagyunk, de mi szerencsére mindig bíztunk magunkban, éreztük, hogy egyszer még visszük valamire.

Többnyire így szokott ez menni, és ezt mindenki jól tudja, aki lentről jött, akire sokszor rátapostak (amit mi sem kerülhettünk el liverpooli munkásgyerekként), aztán valahogy mégis fölért a csúcsra, és utána mindenki hozzá akart dörgölőzni. Hiába, a győztest mindenki szereti, aki viszont veszít, az magára marad.

JOHN: A sznobizmus még ma is ugyanolyan általános, mint régen. Jó, hogy a hozzánk hasonlók át tudják törni a korlátokat, de mi sem teljes mértékben. Emlékszem, egyszer bementünk egy étterembe, ahová először be sem akartak engedni minket az öltözékünk miatt. „Mit akarnak?" - förmedt ránk a főpincér, mire mi azt feleltük: „Enni, Józsikám, mi mást akarnánk?" Akkor aztán felismert bennünket a tulaj, és mindjárt „Erre tessék, uraim, ez az asztal meg fog felelni, uraim?" Úgy éreztem magamat, mint tizenkilenc éves koromban, amikor egy lépést sem tehettem anélkül, hogy ne tegyenek megjegyzést a külsőmre, vagy legalábbis ne bámuljanak meg.

Az csak Beatle koromtól fordul elő velem, hogy örülnek nekem és invitálnak, és most már nem nagyon gondolok arra, hogy ilyenkor valójában mi jár a fejükben. A fogadtatás nem nekem szól, hanem a sztárnak, aki lettem, és ha megszűnne körülöttem a ragyogás, megint csak a ruhám meg a frizurám után ítélnének meg.

Mi sem mondtuk ki igazán, amit gondolunk, amikor még nem engedhettük meg magunknak. A lényeg az volt, hogy ne szívjunk mellre semmit. Amikor elmentünk Liverpoolból, például rövidebbre kellett vágatnunk a hajunkat. Amikor eljutottunk a televízióba, öltönyt kellett fölvennünk. Kénytelenek voltunk ilyenféle kompromisszumokat kötni. Először be kellett kerülnünk a pikszisbe, és amikor már ott voltunk, akkor mondhattuk ki végre, hogy „Na, akkor tessék jól figyelni, mi valójában ilyenek vagyunk:" Egyszóval az elején kissé alakoskodunk kellett, még ha ez nem volt is mindvégig tudatos.

RINGO: 1963 októberében egyhetes turnéra mentünk Svédországba. Az ottani szállodában remekül éreztük magunkat. Volt egy emlékezetes nap, amikor Paul újságírónak adta ki magát: fényképezőgéppel a kezében körberohangált az éttermeken azzal, hogy riportot készít „Mi újság Svédországban?" címen, lefényképezett boldog-boldogtalant, és mindenféle hülye kérdéseket tett föl nekik. Senki sem ismerte fel, ami nagyon tetszett neki. Mindenkinek odaadott egy-egy névjegyet, amit valaki mástól kapott, és baromira élvezte a dolgot.

NEIL: A banda népszerűsége napról napra nőtt. Emlékszem, már akkor is egy csomó csaj sikoltozott kinn az utcán, amikor mi is ott ücsörögtünk a művészbejárónál Eddie Cochran és Gene Vincent liverpooli koncertjén, de az kutyafüle volt a Beatle-mániáboz képest. Amikor hazarepültünk Svédországból, a londoni reptéren tízezren várták a Beatlest! Nem volt nagyságrendben ebhez fogható őrület. 1963-ban kezdődött, és később még fokozódott is.

RINGO: 1963-ban kezdtünk sokat repülni. Először akkor szálltunk repülőre együtt, amikor Brian Epsteinnel Liverpoolból Londonba mentünk. George ablaknál ült, és az ablak valahogy kinyílt - ijedtében elkezdett ordítozni, szóval elég különleges élmény volt.

Egyszer Glasgowba repültünk Londonból, de csak három szabad hely volt a gépen, mire én azt mondtam, nem baj, majd én állok — csak akkor tudtam meg, hogy ez tilos!

PAUL: Akkor váltunk igazán híressé, amikor felléphettünk a Palladiumban. Később még a királyi család elé is eljutottunk, és az anyakirályné személyesen megtapsolt bennünket.

NEIl: Úgy lőttek ki, mint a rakéta. Emlékszem, a királyi ház előtti fellépésre, amikor a fiúk nagyon izgultak. Most nem a Cavernben kellett föllépniük hanem egy jótékonysági koncerten, ahol iszonyatos belépti díjakat fizettek az emberek. Itt egészen másfajta közönség előtt kellett vizsgázniuk.

GEORGE: John azért tette azt a híres megjegyzését az ékszerek csörgetéséről, mert úgy tudtuk, hogy a nézőtéren csupa gazdagok ülnek. Azt hiszem, ezt már előre eltervezte, valószínűtlen, hogy ott rögtönözte volna. Ugyanakkor egy kissé túl mélyen hajolt meg.

JOHN: Azért kezdtünk tréfálkozni egy kicsit a Palladiumban, mert ott senki sem sikoltozott, így hallhatták is, hogy mit mondunk.

Sokan nem tudják, hogy jó pár felkérést vissza is utasítottunk. Elmentünk például a királyi család elé, de amikor diszkrét felkérést kaptunk, hogy ezt évente ismételjük meg, nemet mondtunk. Úgy látszik, valahogy kiszivárgott a sajtóba, mert évente azzal a címmel jelent meg valamelyik újság, hogy „MIÉRT NEM JÁTSZIK A BEATLES A KIRÁLYNŐNEK?" Eszünk ágában sem volt rendszert csinálni belőle,

mert az előtt a fellépés előtt mindnyájan hótt idegesek voltunk. Amikor az az egyetlen alkalom volt, elsütöttem egy viccet a színpadon, mert rettenetesen be voltam tojva, mégis mutatni akartam, hogy lázadók vagyunk.

PAUL: Az anyakirályné megkérdezte tőlünk: „Holnap este hol játszanak?” Mondtuk, hogy Sloughban, mire azzal válaszolt: „Ó, szóval a szomszédunkban!" (Mármint a Windsorral szomszédos iparvárosban - a ford.)

RINGO: Velünk egy műsorban lépett föl Marlene Dietrich is. Máig előttem van, ahogy ül egy széken azzal a fantasztikus lábával. Meg is bámultam rendesen.

JOHN: AZ UTOLSÓ SZÁMUNKHOZ A SEGÍTSÉGÜKET SZERETNÉM KÉRNI. JAVASLOM, HOGY AZ OLCSÓBB HELYEKEN ÜLŐK TAPSOLJANAK, A TÖBBIEKTŐL AZ IS ELÉG, HA AZ ÉKSZEREIKET CSÖRGETIK. A „TWIST AND SHOUT" KÖVETKEZIK.

NEIL: A Beatles úgy tekintett a fellépésekre, hogy azok még több lemezhez vezethetnek. Akik együtt léptek föl velük, mind nagyon kedvezően reagáltak rájuk, mert föl tudták ismerni az igazi tehetséget. Mind barátkozni próbált velük. Ilyen a sbowbiznisz, pedig az ilyesminek nincs nagy jelentősége, mert ebben a szakmában fél év vagy egy év is eltelik, mire az ember újra összeakad egy kollégával.

JOHN: Elég sok új emberrel ismerkedtünk meg, amióta híresek lettünk, de két napnál tovább nemigen bírtuk elviselni őket. Na jó, akadt közöttük olyan is, akit pár hétig, de ez minden. A legtöbben képtelenek közel kerülni hozzánk. Senkivel sem tudunk hosszabb időt együtt tölteni, ha nem a barátunk, mert mi túlságosan zárt közösséget alkotunk. Mi félszavakból is megértjük egymást. Szükségünk is van erre, ha idegenek között vagyunk...

PAUL: Ha olyasvalaki jutott be az öltözőbe, akinek nem kellett volna, mindig jeleztük, hogy szeretnénk tőle megszabadulni, például odaszóltunk Malnek, aztán ásítottunk egyet, mire ő szépen kitessékelte az illetőt. Sosem mondtuk ki nyíltan, hogy „te, dobd már ki ezt a fószert!"

RINGO: Sok igazi, befutott sztár őszintén kedvelt bennünket. Shirley Bassey például nagy sztár volt akkoriban, és gyakran eljött meghallgatni minket, Alma Cogan sokszor elhívott a bulijaira. Nem is igen emlékszem olyan művészre, aki kerek perec elutasított volna - Noel Coward kivételével, aki tehetségtelennek nevezett minket. Ezért megfizettünk neki később, amikor egyszer Brian jött hozzánk azzal, hogy „Noel Coward van itt, és szeretne üdvözölni titeket", amire azt üzentük, hogy húzzon el a francba.

NEIL: December 14-én a wimbledoni Palais-ben léptek föl a Délvidéki Rajongók Klubja által rendezett koncerten. Háromezren gyűltek össze azért, hogy kezet rázzanak a Beatlesszel, aztán meg cukorkát dobáltak nekik

JOHN: Valaki egyszer megkérdezte tőlünk, mit szoktak küldeni a rajongóink, mire azt találtuk mondani: „Például zselés cukorkát". Én még hozzátettem: „De George megette mindet”. Erre aztán kaptam zsákszámra a zselét azzal a megjegyzéssel: „Ez csak a tiéd! Ne adjál belőle George-nak!" Ugyanakkor George is kapott, neki meg azt írták: „Ezt mind neked szánjuk, George, nehogy kunyerálnod kelljen Johntól!" Aztán kitört a zseléőrület, elkezdtek ilyen cukorkát dobálni föl a színpadra. Kénytelenek voltunk „kiszivárogtatni", hogy már unjuk a zselét."

RINGO: Egyszer egy fellépésünkön ketrecben játszottunk, mert annyira őrjöngött a közönség. Tisztára olyan volt, mintha nem is koncertterem lenne, hanem állatkert, ahol mi vagyunk az állatok. Kissé félelmetes volt, mert a kölykök teljesen nekivadultak. Úgy éreztem, hogy ha a kezükbe kapnának, széjjel is tépnének.

NEIL: A műsor kellős közepén George egyszer csak azt mondta. „Én ezt nem csinálom tovább!", szépen összecsomagolt, és kiment a színpadról azzal, hogy szerez egy taxit.

Utánaszaladtam, és kétségbeesetten mondtam neki: „Mi a francot akarsz? Nem mehetsz el csak úgy, be kell fejezni a fellépést!" Erre megjelent John is a gitárjával. Tőle is kérdem, mii akar, mire azt mondja: „Ha George elmegy, megyek én is."

Na, aztán mégiscsak befejezték a műsort, utána meg kezet fogtak az összes rajongójukkal, vagy tízezerszer, mert sokan még egyszer beálltak a sorba.

GEORGE MARTIN: Az első nagylemez lényegében nem volt egyéb, mint a Beatles addigi repertoárjának gyűjteménye. Akkoriban még föl sem merült, hogy egy nagylemez anyagát tudatosan is meg lehetne komponálni. Aztán pedig a kislemezekre koncentráltunk, és amelyik szám nem jött ki kislemezen, az ment a következő nagylemezre: így állt össze a With The Beatles anyaga. Mindenféle Beatles-daloknak és néhány idegen szerző dalának az egyvelege volt.

RINGO: A With The Beatles számait innen-onnan szedtük össze. Amikor a Beatles tagja lettem, még nemigen ismertem a többieket, de mind a négyünknek kísértetiesen hasonló lemezgyűjteményünk volt. Mindünknek volt például lemeze a Shirellestől, meg Barret Strongtól. Azért is álltunk össze olyan jó csapattá, mert egyforma volt az ízlésünk.

PAUL: Mindnyájan sokkal inkább érdeklődtünk az amerikai., mint az angol zene iránt. Ringó kissé jobban ismerte a bluest, mint mi. Ők ugye Dingle-ben laktak és arrafelé sok tengerész járt, ők hoztak magukkal egy csomó blueslemezt. Ringó mutatott nekünk régi countryszámokat is Jimmie Rodgerstől és a hozzá hasonlóktól. Egész szép gyűjteménye volt country and westernből. Ettől eltekintve azonban sok közös kedvencünk volt, elsősorban persze Elvis, az meg, hogy ezen felül mindenki másfelé is vonzódott, csak tovább színesítette a palettánkat.

GEORGE: A második nagylemez valamivel jobban sikerült az elsőnél: egyrészt többet is bíbelődtünk vele, másrészt meg több új dal volt rajta, bár egy csomó feldolgozás is: például a „Money”, aztán a „Please Mr Postman", a „You Really Got A Hold On Me”, és egy egészen ismeretlen amerikai együttes, a Donays száma, a „Devil In Her Heart”.

Amerikában temérdek lemeztársaság működött akkoriban, és egy csomó lemezt csupán szűkebb körben forgalmaztak. Néhány szerencsés előadó eljutott az egész országba, de a többség nem. Ezzel szemben még a kis társaságok többségének is volt szerződése azokkal a nagyobb cégekkel, amelyek az Egyesült Királyságban forgalmazták a lemezeket. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy jó pár szám egész szépen fogyott minálunk, miközben Amerika-szerte gyakorlatilag ismeretlen volt. Én magam is jó pár fantasztikus ottani R&B felvételt ismertem, amelyet amerikai ismerőseim sohasem hallottak.

Briannek mint a NEMS-bolt tulajdonosának az volt az üzleti politikája, hogy minden egyes Nagy-Britanniában forgalmazott lemezből beszerzett egy példányt, aztán aszerint, ahogy fogyott, rendelt belőle még egyet, ötöt, százat. Amelyik nem fogyott el, az ott állt raktáron, így aztán fellépés előtt sokszor elmentünk oda záróra után, és mohón kutattunk a polcokon új kincsek után. Itt fedeztük löl például Arthur Alexandert és

Ritchie Barrettet (akinek volt egy remek száma, a „Some Other Guy"), vagy James Raytől az „If You Gotta Make A Fool Of Somebody"-t. Ezeket a korai klubkorszakunkban sokszor eljátszottak, de lemezre már nem egyet más brit együttesek vettek föl. Volt aztán olyan szám is, amelyet ugyancsak a boltban találtunk, aztán mi magunk vettünk lemezre, így a „Devil In Her Heart"-et és Barrett Strong „Money"-ját.

Volt még egy nagy feldolgozásunk a With The Beatles-en, a „Roll Over Beethoven" - ahhoz én ragaszkodtam, mert megvolt nekem az eredeti felvétel Chuck Berrytől, én adtam elő nemegyszer a klubokban, és a lemezre is én énekeltem föl. Ehhez a lemezhez írtam az első saját dalomat, a „Don't Bother Me"-t.

GEORGE MARTIN: Akkoriban a fiúk még minden számot külön próbáltak el a felvétel előtt. Amikor összejöttünk, átlapoztam a hozott anyagot, aztán megkérdeztem: „Na jó, akkor melyikkel kezdjük?"- ők kiválasztották, elpróbálták, és már indult is a felvétel.

JOHN: Olyan formában veszünk föl minden számot, ahogyan előzőleg begyakoroltuk. Persze odabenn a stúdióban még csiszolgatunk rajta egyet-mást, de a felvétel jórészt az élő műsoraink reprodukciója. A felvételeken egyszerre játszunk és énekelünk, és ha így nem akar összejönni egy-egy szám, akkor nem vacakolunk vele többet, inkább lemondunk róla.

A legelső technikai trükk, amit egyáltalán alkalmaztunk a lemezkészítés közben, a második lemezen az volt, hogy az énekes hangját kétszer vettük fel, ami úgy hat, mintha önmagával énekelne „kórusban”. Már nem emlékszem, hogy korábban is hallottunk-e róla, vagy csak a stúdióban hívták föl erre a lehetőségre a figyelmünket, de erre rögtön ráharaptunk.

Az első albumot még teljesen együtt vettük föl: együtt mentünk be, együtt játszottuk szalagra, és amikor végeztünk, elmentünk. Az már nem a mi gondunk volt, hogy utána mit művelnek technikailag a felvétellel.

GEORGE: A With The Beatles borítóját nagyon sokan utánozták a hatvanas években. A fotót Robert Freeman készítette. Előtte megmutattuk neki azokat a képeket, amiket Astrid és Jürgen csinált rólunk Hamburgban, és megkérdeztük: „Tudnád úgy csinálni, hogy hasonló legyen?" Egy műteremben fotózott bennünket, fekete háttér előtt.

Ennél a borítónál kezdődött, hogy már mi is beleszóltunk a lemezeink megjelenésébe. A Please Please Me nagylemezünk borítójával még egyáltalán nem foglalkoztunk, és szerintem pocsék is lett, de akkor teljesen el voltunk telve azzal, hogy egyáltalán van egy nagylemezünk. A másodiknál jutott eszünkbe: „Mi lenne, ha még a borító is jól nézne ki?"

NEIL: John, miután Londonba költözött, egy házban lakott Robert Freemannel. Robert éppen akkor végezte el a képzőművészeti főiskolát, John ezért kérte meg a lemezborító elkészítésére. A fiúk elmagyarázták, miféle képet szeretnének, és ő tökéletesen megvalósította az elképzelésüket. Miután ez bejött, a fiúk mindig igen aktívan részt vetlek a borítók megtervezésében.

RINGO: 1963-ban az egész családom kezdett másképp bánni velem. Kristálytisztán emlékszem arra, amikor elmentem egyszer a nagynénémhez, akinél milliószor voltam már látogatóban,- valaki meglökte az asztalt, és a teám kiloccsant a csészealjba. Már ugrott is mindenki, hogy elmossák nekem, merthogy én mégsem ihatom így a teámat. Korábban az ilyesmit a kutya se vette volna észre. Gondoltam is magamban: „Kezdesz fontos ember lenni, Ringó!" És az ilyesmi jó alaposan összezavarhatja az embert.

HIRTELEN ÉN IS EGY LETTEM „AZOK" KÖZÜL, ÉS EZT MÉG A CSALÁDOMBAN IS ÍGY GONDOLTÁK., EHHEZ NEHÉZ VOLT HOZZÁSZOKNI. ITT VAGYOK VELÜK, KÖZÖTTÜK NŐTTEM FEL., MÉGIS ÚGY BÁNNAK VELEM, MINT EGY ÁLRUHÁS HERCEGGEL.

GEORGE: Az én családom is kezdett másképpen bánni velem, de nekem a változás inkább kellemes volt. Azt hiszem, el sem akarták hinni, hogy igaz, ami velem történik. Nem is csodálom. Mindenki hajt ugyan a sikerért, de ha egyszerre ennyi szakad a nyakába, az már kissé mesebelinek tűnik. De ők nagyon örültek neki.

Anyám nagyon kedves volt, de naiv, mint a legtöbb liverpooli háziasszony akkoriban. Eleinte minden egyes rajongómnak a levelére válaszolt. Még az olyan ökörségre is, hogy „Tisztelt Harrison úr: Nem tudná eljuttatni hozzánk Paul McCartney egyik lábkörmét?" Engem a mai napig keresnek föl vadidegenek olyan levelekkel, amiket az anyámtól kaptak. Ennek talán az volt az oka, hogy ő már gyerekkorában állandóan levelezett, Northumberlandtől Új-Zélandig, vagy mit tudom én, de olyanokkal, akikkel sohasem találkozott, csak fényképről ismerték egymást.

RINGO: Az otthon és a család volt az, amin egyáltalán nem szerettem volna változtatni, mivel „odakinn" minden más volt. Nem tudtuk többé megállapítani, ki igazi barát, ki nem, ezt csak azokról tudtuk biztosan, akiket már azelőtt ismertünk, hogy híresek lettünk. Bennük továbbra is megbíztam. De mihelyt befutottunk, rá kellett jönnünk, hogy az emberek csupán azért barátkoznak velünk, mert híresek vagyunk, mert egyszerre nagy szám lett „személyesen ismerni egy Beatle-t". Aztán amikor ennek a jeleit már a családban is tapasztaltam, az megrendített. Nem tudtam mit kezdeni ezzel,- nem csaphattam az asztalra, hogy „bánjatok velem úgy, ahogy eddig!", pontosan azért, mert ez olyan „nagymenős" viselkedés lett volna.

Amikor az ember híressé válik, sokan azt kezdik hinni róla, hogy mindent tud, ezért aztán a világon mindenről kikérik a véleményét, és ami engem illet, belementem a játékba, mert a 22-23 éves fejemmel úgy nyilatkoztam mindenről, mintha valami nagy bölcs lennék. Tudtam én a világon mindent: hogyan kellene kormányozni az országot, mit hogyan kellene megoldani, és csak nyomtam egyre a süket dumát: „Igen, tessék, én vagyok Okos Tóbiás. Mit szeretne megtudni?" Tiszta őrület volt. Emlékszem, egymás között is sokszor napokig vitatkoztunk a világ dolgairól, bár főleg persze a zenéről; hirtelen föl lettünk fedezve, és mindenki kíváncsi lett a véleményünkre, pedig igazán csöppet sem lettünk bölcsebbek attól, hogy volt egy-két listavezető számunk, és sokan szerették a zenénket.

Muris ez az egész, mert alig jártam iskolába, mielőtt a Beatleshez csatlakoztam volna, és nem jártam azóta sem. De az élet tényleg sok mindenre megtanítja az embert.

PAUL: Állandóan irtó komoly kérdésekkel ostromolnak bennünket, pedig mi nem vagyunk irtó komoly emberek. Megkérdezik például, mit gondolunk a hidrogénbombáról, a vallásról, a rajongók őrületéről, és mi nem állunk készen a válasszal, hiszen sosem gondolkoztunk el ezeken a dolgokon. És akkor sem kapunk gondolkodási időt, amikor nekünk szegezik a kérdéseket. Mit gondolok a hidrogénbombáról? Elmondom, mit gondolhat róla az, aki még a gimnáziumot is csak felibe-harmadába végezte el. Íme a nyilatkozatom: „A hidrogénbombát elítélem." Most jó?

GEORGE: Szerintem oltári nagy marhaság az a mondás, hogy „egyszer élünk". Vannak persze, akik csakugyan így gondolkoznak, de szerintem ezek fogják felrobbantani a világot. Engem komolyan érdekel a jövő.

NEIL: Szép lassan valamennyien átköltöztünk Londonba. Azelőtt a fiúk vissza-visszajártak, és felléptek még a Cavernben meg másutt is, de nagyon hamar fontossá vált, hogy inkább Londonban lakjanak. És lehet, hogy mindegyikükre büszke volt a családja, de biztosan sajnálták, hogy elköltöztek hazulról. Ha jói emlékszem, utoljára Mal Evans meg én béreltünk lakást, mert nekünk volt a legkevesebb pénzünk. Sőt nem is mi béreltük, hanem a fiúk, mert még mindig olcsóbb volt a szállodánál.

JOHN: Elköltözésünk után sok liverpooli elfordult tőlünk azzal, hogy „elárultuk a szülőhelyünket". Később már egyenesen hazaárulók is lettünk, amikor átköltöztünk Amerikába. Azzal is sok rajongót veszítettünk, mert egy idő után a rajongók a tulajdonuknak tekintik az embert, mi például egész Liverpoolé voltunk, amíg el nem költöztünk onnan.

Szóval ilyesformán elveszítettük sok hívünket, ugyanakkor nyertünk újakat, egy egészen másfajta és szélesebb körű közönséget.

RINGO: 1963 végén már nem tudtunk örökké hazajárni, nem volt rá időnk. És aki benne van valamilyen bizniszben, az mindenképpen Londonban köt ki. Ott készülnek a lemezek, ott vannak a legjobb helyek, ott történik minden,-kézenfekvőnek tűnt, hogy odaköltözzünk.

Én George-dzsal béreltem közös lakást a Green Streeten, a Park Lane közelében, heti 45 fontért - egész vagyonnak tűnt! John persze Cynthiával lakott együtt.

Az alattunk lakó házaspárnál, Harry és Carol Finegoldnál étkeztünk. Fogalmunk sem volt róla, hogyan kell háztartást vezetni, hiszen addig a családunk gondoskodott rólunk. Aztán egyszerre csak lett egy önálló lakásunk Londonban. Eljártunk a Saddle Roomba, abba a klubba, amelyiknek Fülöp herceg is a tagja volt. A bejáratánál mindig állt egy lovaskocsi, aztán ha alaposan berúgtunk, azon vittek haza a Park Lane-re. Kipi-kipi-kip-kop, máig emlékszem, milyen nagy érzés volt, hogy hintón megyünk haza!

Ekkor ismerkedtünk össze egy csomó érdekes emberrel, például Phil Spectorral is. Tony Hall, aki DJ volt, szintén a Green Streeten lakott, és amikor nála vendégeskedett Phil és a Ronettes együttes, többször is átmentünk hozzájuk.

GEORGE: Annyira untuk már a szállodai életet Londonban, hogy úgy döntöttünk: mindenki inkább lakást bérel. Elsőként John szánta rá magát, hiszen ő már akkor házas volt, én meg Ringó meg egy darabig a President Szállóban laktunk a Russell Square-en, aztán mi is kerestünk egy lakást. Oltári nagy luxusnak tűnt, mert egyszerű liverpooli munkáslakásokban nőttünk fel, itt meg mindkettőnknek volt saját fürdőszobája, és a Mayfairben lakni sem volt akármi.

Johnnak és Paulnak erre az időre, 1963-66 közé esett az intellektuális korszaka. John persze mindig is érdeklődött a költészet és a film iránt, de csak amikor Londonba költöztünk, akkor kezdődött el közöttük a vetélkedés, hogy ki tud többet erről meg amarról. Paul akkor kezdett el járni az Establishment klubba meg Jane Asherrel. Egy időben örökké a színházban voltak, aztán állandóan azt kérdezgették egymástól: „Hát ezt a darabot nem láttad? Hát ezt a könyvet nem olvastad?"

PAUL: Tulajdonképpen azért mentünk el mindnyájan Liverpoolból, mert mégiscsak London volt a főváros, és minden mellette szólt. Ott ha az ember színházba akart menni, befizethetett a National Theatre-be, és láthatott néhány zseniális alakítást. Rám például óriási hatással volt Colin Blakely a „Júnó és a pává"-ban. Akkoriban egy színésznővel jártam, Jane Asherrel, ezért rengeteget mentem színházba.

Akkor kezdtem cl kisfilmeket készíteni. Csak a képeket vettem föl, mert nem igazán szeretem a hangos felvevőgépet (no meg akkor nem is volt belőle nagy választék), és később csináltam hozzá hangfelvételt, szóval így kísérletezgettem. Egyszer lefilmeztem egy közlekedési rendőrt, aztán fölvettem ugyanarra a filmszalagra magát a forgalmat, ezért a végén úgy látszott, hogy amikor megálljt int az autóknak, azok mind keresztülhajtanak rajta. Ezt megfejeltem egy teljesen őrült jazzfelvétellel, egy szaxofonossal, aki mintha teljesen hamisan játszotta volna a Marseillaise-t - valószínűleg innen szedtük később az „All You Need Is Love" bevezető részének az ötletét. Muris volt.

Világéletemben stabil kapcsolatokra törekedtem. Jane Asherrel akkor ismerkedtem meg, amikor a Radio Times elküldte riportot készíteni a koncertünkről a Royal Albert Hallba. Nagyon dögösen nézett ki. Rögtön ráhajtottam,, és aztán egész sokáig jártunk együtt.

Nem szeretem bevonni Jane-t a Beatles történetébe. Benne volt annyi tartózkodás, hogy sose írjon könyvet a kapcsolatunkról, amikor pedig mindenki írt egyet, akibe valaha belebotlottunk. Ezért nem tartanám tisztességesnek, ha én mesélnék el mindent töviről hegyire.

Annyit azért elmondhatok, hogy jó volt a kapcsolatunk, éspedig annak dacára, hogy én rengeteget voltam távol, amikor turnéztunk a Beatlesszel. Az az igazság,, hogy abban az időben a nők egy kicsit a margóra szorultak az életünkben, amit ma biztosan mindenki férfisovinizmusnak minősítene. Akkor mi még valahogy így gondolkodtunk: „A fiúk a bányában dolgoznak. Mi szükség van nőkre a bányában? Nekik ott nincs semmi keresnivalójuk." Amit mi együtt,, Beatlesként tettünk, az egy eléggé zárt térben zajlott. Mások - még Cynthia is, pedig őt John feleségül vette - igen nehezen tudtak csak áthatolni a bennünket körülvevő burkon. Az a mi külön világunk volt olyan szövegekkel és jelekkel,, amiket csak mi értettünk, mindenféle zenei utalásokkal például, és ez rendkívül szorosra fűzte négyünk kapcsolatát. Ebben a közösségben semmiféle kívülállónak nem volt helye. Biztos, hogy ez nem tett jót a párkapcsolatainknak.

Én még mindig egyedülállóként éltem Londonban, amikor a többiek rendre megnősültek, és kiköltöztek valamelyik kertvárosba, ami engem egyáltalán nem vonzott. Egyfelől nős sem voltam, így számomra nem volt szempont, ami nekik igen: ők azért költöztek ki, hogy ott majd jobb legyen a születendő gyermekeiknek. Másfelől nem vonzott a kertvárosi élet azért sem, mert engem sokkal jobban érdekelt a színház, a mozi, a képtárak, az meg mind benn volt a belvárosban.

JOHN: Az elején mindig azzal bosszantottak bennünket az emberek, hogy „ti vagytok a legnagyobbak X és Y óta", és nekem ez az „óta" mindig is piszkálta a csőrömet. Azt akartam, hogy az „óta” eltűnjön, és a Beatles legyen a legnagyobb. A siker olyan, mint az arany: minél több van belőle az embernek, annál többre vágyik.

RINGO: Azt biztosra vettük, hogy csakugyan nagyok vagyunk, de akkor még beláthatatlan volt, hogy milyen messzire fogunk eljutni. Egyelőre elég is volt annyi, hogy jó zenét csinálunk, és ezzel jó pénzt keresünk. Amikor Roryékkel játszottam Butlinsban, heti tizenhat fontot kaptam, műszerésztanoncként meg két és fél fontot - azzal a kilátással, hogy heti 12-15 font lesz a fizetésem, ha felszabadulok. Ehhez képest most fürödtem a pénzben. És a pénz pompás dolog volt. Annak köszönhettem, hogy volt saját fürdőszobám, vagy lecserélhettem az autómat, amikor tetszett. Talán a leginkább luxuskiadás a lakásbérlés volt. De vettünk temérdek ruhát meg cipőt is. Egyszer megszámoltam az ingeimet, és nem akartam hinni a szememnek: harminchét ingem volt!

Az első évben persze még csak heti ötven fontot kaptunk Briantől, de ez huszonötről emelkedett ennyire azóta, hogy beléptem az együttesbe.

JOHN: Nem is érezzük igazán, hogy van pénzünk. Van egy csomó mindenünk, amit pénzen lehet megvenni, de magát a pénzt nem is látjuk. Még életemben nem volt egyszerre 100 fontnál több a kezemben, de általában csak hetente 30-40-et nyomnak bele. Azt is a feleségemnek adom, mert nincs szükségem készpénzre, mindenütt gondoskodnak rólam. Csak akkor kell a pénzzel bánnom, ha nyaralok.

GEORGE: Nem voltunk még akkor igazán gazdagok, csak éppen ahhoz képest álltunk nagyon jól, hogy honnan indultunk. De ha azt nézem, mennyi készpénzt adtak a kezünkbe, nem volt az igazi gazdagság. Nemrég került elő egy fecni, amiből kiderül, hogyan is kerestünk mi valamikor 1963-ban. Amikor a Beatles 72 ezer fontot kaszírozott egy adott héten, abból fejenként négy rongyot kaptunk, Brian pontosan 2025 fontot, Neil és Mal meg csak huszonötöt, vagyis Brian hetente 2000 fonttal keresett többet náluk!

Ugyanakkor az életünk kétségtelenül megváltozott. Azon mértük le a sikert, hogy a Mayfairben lakhattunk, volt saját autónk, és ha turnéra mentünk, már mindenki négy öltönyt vihetett magával.

JOHN: Ha nagyképű lennék, azt mondanám: „Szerintem tíz évig a csúcson maradunk", de abban a pillanatban, hogy az ember ezt kimondja, máris arra gondol: „Nana! Már az is nagy szerencse, ha három hónapig!

GEORGE MARTIN: 1963-ban egyáltalán nem hittem volna, hogy a Beatles sikere örökre szól, és hogy engem még harminc év múlva is róluk fognak faggatni.

Éppen eléggé nagy dolognak tartottam azt is, hogy a slágerlista élére kerüllek. Innen kezdve viszont röpke egy év alatt meghódították az egész világot. 1964-ben már Amerikában is listavezetők voltak, de az 1963-as év még azzal telt el, hogy megalapozták a sikerüket odahaza. Ebben az évben négy kislemezüket adtuk ki: a „Please Please Me"-t, a „From Me To You"-t, a „She Loves You"-t és az „I Want To Hold Your Hand"-et. Mindegyik felvétele után elküldtem egy barátomat Amerikába a Capitol Recordshoz ezzel az üzenettel. Van itt egy fantasztikus csapat. Ki kell adnotok a lemezeiket, egy csomó fogyna el Amerikában is." Ám a Capitol főnöke rendre visszautasítolt azzal, hogy „Már elnézést, de mi jobban ismerjük az itteni piacot". Később persze meg kellett hajolniuk a közönség akarata előtt.

NEIL: Nagy-Britanniát teljesen meghódították. Még a csapból is a Beatles folyt. George-nak például saját rovata volt a Daily Expressben, amit Derek Taylor segítségével írt.

DEREK TAYLOR: Nekem az év elején volt az első Beatles-élményem, méghozzá rögtön eléggé rendkívüli. 1963 tavaszán még csak 30 éves voltam, tehát egyáltalán nem öreg, de már nem igazán kísértem figyelemmel a fiatalság kultúráját, ezért egészen addig nem is hallottam a Beatlesről. A manchesteri Daily Express újságírójaként mentem el az Odeonba, ahol akkor a Beatles lépett föl Roy Orbisonnal. Beültem a nézőtérre, és két órával később, amikor a fiúk már befejezték, a közönség meg csak sikoltozott tovább, a telefonhoz mentem, és egyből, a friss élmény hatása alatt lediktáltam a riportomat, ami egy betű változtatás nélkül jelent meg. Szerintem a Beatlesben a világ a huszadik század — vagy akár minden idők -legigazibb népi hőseit találta meg. Attól a naptól, azaz 1963. május 30-ától kezdve máig az a meggyőződésem, hogy új szivárványt varázsoltak az égre, amely — de hagyjuk az ömlengést.

Szóval nagyon örültem, amikor én kaptam meg szerkesztésre George rovatát, de nagyon szerencsétlenül láttam hozzá. Az eredeti elképzelésem valóságos agyrém volt. Abból indultam ki, hogy George apja buszsofőr, és koholtam egy beszélgetést apa és fiú között az akkor divatos újságírói stílusban, valahogy így: „És akkor azt mondja nekem a papa: - Ne aggódj énértem, fiacskám, törődjél csak te a gitároddal, én meg majd törődök tovább ezekkel a szép zöld masinákkal."

Amikor indultam volna Londonba, leadni George első rovatát, Brian megkérdezte: „Nem olvasnád föl a fiúknak?" No, összeültünk szépen, elővettem az írásomat, elmagyaráztam, hogy ezek most George szavai, aztán amikor a szép zöld masinákhoz értem, George közbekérdezett: „Miféle zöld masinákra gondolsz, hapsikám?" Mondtam, hogy hát a zöld liverpooli buszokra. Mire George: „De azt ugye tudod, hogy az apám a büdös életben nem hívná őket masinának?'’ John még tódította is: „Mi Liverpoolban nem is ismerjük azt a szót, hogy masina." Kénytelen voltam beismerni, hogy nem tudom, hogy hívják Liverpoolban a buszokat. Az ujjamból szoptam ezt a szót, ahogy a legtöbb újságíró teszi, ezért hangzik olyan falsul egy csomó szövegük.

Miután átmentem a fiúk vizsgáján azzal, hogy beismertem a hibámat a „zöld masinák" ügyében, George fölajánlotta, hogy a továbbiakban írjuk együtt a rovatot.

1964

JOHN: Ha a „Sally"-t és a „Beethoven"-t akarják hallani, azt akár fejenállásban is elő tudjuk adni. Vagy felforgathatjuk az egész holnapi műsort az Olympiában, ha kell, és elővehetjük bármelyik régi rockszámot, amit Hamburgban vagy a Cavernben énekeltünk, a „Sweet Little Sixteen”-t vagy bármi mást. Nem nagy ügy.

Tudjuk, hogy nagy várakozásnak kell megfelelnünk, mert mi vagyunk a főműsorszám az Olympiában. Ha például velünk nyitnának, és nem lennénk elég jók, az nem lenne akkora baj, hiszen akik utánunk jönnek, még földobhatnák a hangulatot. De így, hogy mi vagyunk az utolsók, alaposan ki kell tennünk magunkért. Reméljük, sikerülni fog.

GEORGE: 1964 januárjában több koncerten lel léptünk Párizsban. A közönség nagy csalódás volt.

ELKÉPZELTÜK A FRANCIA CSAJOKAT („OLLALA"), MEG MINDENT, DE A KÖZÖNSÉG, LEGALÁBBIS A NYITÓ KONCERTEN, NEM BELŐLÜK ÁLLT, HANEM SZMOKINGOS VÉNEMBEREKBŐL JA, ÉS VOLT NÉHÁNY ENYHÉN BUZOID KÜLSEJŰ GYEREK A MŰVÉSZBEJÁRÓNÁL, AKIK RINGO NEVÉT KIABÁLTÁK, MAJD ÜLDÖZŐBE VETTÉK A KOCSINKAT. DE EGY BRIGITTE BARDOT-T SEM LÁTTUNK, PEDIG EZEKRE SZÁMÍTOTTUNK.

RINGO: Azok a fiúk végigkergettek bennünket egész Párizson. Korábban inkább női rajongókhoz voltunk szokva, így aztán a közönség sem sikoltozott, hanem inkább üvöltözött, mint amikor a Stowe fiúiskolában játszottunk annak idején.

GEORGE: A hang teljesen elment a koncertteremben, a felszerelésünk lerobbant, mert megbabrálták a rádiósok, akik a tudtunk nélkül akartak bennünket élőben közvetíteni.

Szóval Párizs nagy csalódás volt, bár némileg kárpótoltak azzal, hogy életünkben először igazi szállodai lakosztályunk volt hatalmas márvány fürdőszobákkal. Ha jól emlékszem, négyen kaptunk két ilyen lakosztályt, és mindkettőben megszámlálhatatlan szoba volt.

Bill Corbett, az akkori sofőrünk - egyébként nagyon helyes fiú -mindenáron szeretett volna Párizsba jönni velünk, ezért azt hazudta, hogy tud franciául. Szó szerint azt mondta Paulnak: „Igen, én perfekt francia vagyok." Így aztán előttünk ment Párizsba a kocsival meg a komppal, mi meg utánarepültünk.

RINGO: Azt mondta Bill: „Fiúk, ne bízzatok azokban a békafalókban, mert mindig rá akarnak szedni benneteket. Majd én veletek megyek, elviszlek mindenhová kocsival, és tolmácsolok nektek." Mi meg hittünk neki, és rábólintottunk.

Aztán amikor már Párizsban vagyunk, odainteget egy rendőrnek, és azt kérdezi tőle, szó szerint: „Elnézést, de lehet ici parkolni?”

GEORGE: Egyikünk arra kérte, szerezzen egy kis mézet, mert fájt a torka, mire Bill odamegy a pincérhez, és azt mondja neki: „Avez-vous, ööö, tudja, züm-züm?"

RINGO: Szóval ismét csak átráztak bennünket. De Bill így is meg tudott szerezni akármit. Emlékszem, egyszer elküldtem néhány pár zöld zokniért, azt is elhozta. Amikor George vett magának egy házat Esherben úszómedencével, azt mondta Billnek: „Szeretnék ide egy toronyugró deszkát nyolcvan láb magasban." Mire ő: „Reggelre meglesz, Harrison úr. Már hozom is." És tényleg megszerezte, mint ahogy bármi mást.

GEORGE MARTIN: Amikor a Beatles a párizsi Olympiában tépett föl, én is odamentem, és elintéztem, hogy az ottani EMI stúdióban készítsenek velük néhány felvételt, éspedig a „She Loves You" és az ,,I Want To Hold Your Hand" német nyelvű változatát.

Egy német lemeztársaság forgalmazási főnöke közölte, hogy a Beatles lemezei csak akkor fognak elkelni Németországban, ha németül énekelnek. Én ebben kételkedtem, de tényleg ezt mondta, én meg továbbadtam a Beatlesnek. Először csak kacagtak rajta: „Ekkora hülyeségei még nem hallottunk!" Megmakacsoltam magam. „Márpedig ha Németországban is akartok lemezeket eladni, meg kell tennetek." Végül nagy nehezen ráálltak. Mellesleg csakugyan hülye ötlet volt, de a módját megadták: megjött Németországból a társaság képviseletében bizonyos Otto Demmlar, hogy németre tanítsa a fiúkat. Ő fordította le a szövegeket. Rémesen hangzottak: „She loves you" helyeit „Sie liebt dich", ami szerintem rettenetes.

A megbeszélt napon aztán vártuk a fiúkat Ottóval a stúdióban, de csak nem jöttek. Ilyesmi még sohasem fordult elő, ezért felhívtam őket az V. György Szállóban, de Neil Aspinall vette föl a telefont. Azt mondja: „Ne haragudjon, de nem mennek, engem kértek meg, hogy megmondjam." Mire én: „Úgy érti, hogy magával üzenik ezt nekem? Nem hajlandók ők maguk megmondani?" „Úgy van." „Na, akkor már ott is vagyok" — mondtam én, és Ottóval együtt a szállodába mentem. Nagyon mérges voltam, és dühösen berontottam hozzájuk éppen nagyon idillikusan teáztak a szoba közepén. Olyan volt az egész, mint az őrült teadélután az Alice-ben, még maga Alice is meg volt személyesítve Jane Asher képében, aki a teát töltögette a fiúknak.

Amikor beléptem, szétspricceltek a szélrózsa minden irányába, elbújtak a díványok meg a székek mögé, az egyik meg egy lámpaernyőt tett a fejére. Aztán kórusban rázendítettek.- „Bocsáss meg nekünk, George, bocsáss meg nekünk, George, bocsáss meg nekünk, George!" Nem tehettem mást, mint hogy elneveltem magamat, aztán azt mondtam: „Ugye tudjátok, hogy nagy gazemberek vagytok? És ugye bocsánatot kértek Ottótól is?" Felzendült megint a kórus: „Bocsáss meg, Ottó, bocsáss meg, Ottó."

Végül nagy nehezen sikerült rábeszélni őket, hogy jöjjenek el a stúdióba, és fölvették németül azt a két számot, de sóha többé nem voltak hajlandók semmit idegen nyelven elénekelni. No persze nem is volt rá szükség, hiszen teljes mértékben igazuk lett: a lemezeik nagyon szépen fogytak Németországban angolul is.

NEIL: Az V. György Szállóban sok izgalmas dolog történt. Nemcsak George Martin jött át Párizsba a német felvételek végett, hanem Derek Taylor is, hogy összeüssék George-dzsal az esedékes rovatát a Daily Expressbe. John ott dolgozott a második könyvén, a Spaniard in the Works-ön. Ott került a kezükbe Bob Dylan első nagylemeze, és megjelent David Wynne is, aki szoborportrékat készített róluk.

A Beatles bárom hétig játszott az Olympiában, ami a Caverntől és a hamburgi fellépésektől eltekintve a leghosszabb egy helyen eltöltött idő a történetükben.

GEORGE: Arról az utazásról az a legmaradandóbb emlékem, hogy ott került a kezünkbe Bob Dylan nagylemeze, a „Freewheelin"’, és örökké azt nyúztuk.

JOHN: Én úgy emlékszem, hogy akkor hallottam először Dylant. Paul mintha egy francia DJ-től kapta volna a lemezt. Voltunk ott valami rádióműsorban is, és a pasinál ott volt a lemez a stúdióban. Paul mondta is, hogy hallott már erről a fazonról, de az is lehet, hogy a DJ hívta föl rá a figyelmét, mindenesetre magunkkal vittük a lemezt a szállodába. A hátralévő három párizsi hetünkben megállás nélkül azt hallgattuk, és mindnyájan teljesen begerjedtünk rá.

Amikor az ember először hallja Dylant énekelni, úgy érzi, mintha ő fedezte volna fel. Valójában már sokan fölfedezték maguknak előttünk.

DEREK: 1964-ben én is elmentem Párizsba, hogy összeüssük George rovatát. Azt javasolta: „Menjünk ki a városba, hogy érdekesebb legyen. Beugrunk egy éjszakai klubba, aztán fölmegyünk az Eiffel-toronyba. Szóval csupa franciás dolgot csinálunk." Addig ugyanis a fiúk nemigen jártak külföldön, és az ilyesmi még új volt nekik.

Akkor sikerült elnyernem a bizalmukat. Egy este azt mondja nekem John: „Szóval azt állítod, baszki, hogy te is liverpooli vagy?" Azért vett ilyen drámai fordulatot a társalgásunk, mert elég késő volt, a többiek már lefeküdtek, mi viszont megittunk addigra néhány pohárral. Mondom, hogy „állítom hát, merthogy liverpooli volnék." „Mér, te non Manchesterben születtél?" - kérdi John. Valami olyasmit mondtam erre, hogy „Az attól függ, honnan nézzük a dolgot.

Valóban Manchesterben lakom, de tudod, John, az úgy van, hogy nem mindenki ott lakik, ahol született. Én például Liverpoolban születtem, ott nőttem föl West Kirbyben, a feleségem meg birkenbeadi."

Szóval kiderült, hogy szegről-végről földiek volnánk, és akkor John levetette a páncélját, miután bizonyítottam, hogy nem vagyok manchesteri, azaz született semmirekellő, és innen kezdve aztán mindenféléről elbeszélgettünk. Azt már nem tudom, hogy miről, mert parádésan berúgtunk mindketten. De nagyon kedves emlék az a részegen átdumált éjszaka.

GEORGE: Ha jól emlékszem, a két német felvételen kívül ott csináltuk a „Can't Buy Me Love"-ot is. Annak a szalagját persze hazavittük Angliába, és otthon még dolgoztunk rajta egy kicsit. Olvastam egyszer valamit, amit a „Can't Buy Me Love" zenei elemzésének szántak, ami elsősorban az én gitárjátékom kettőzött felvételéről szól, és azt állítja, hogy nem igazán jó, mert külön hallatszik az eredeti. Ez igaz is, de csak azért van így, mert először Párizsban vettük föl a számot, majd utána odahaza is. Akkoriban a technikusok még csak két sávval dolgozhattak, és a felvételen a londoni játékunk mögött valóban hallható halványan a párizsi.

GEORGE MARTIN: Nekem támadt az az ötletem, hogy nem ártana, ha a szám ugyanúgy végződne, ahogy kezdődik, és javasoltam, hogy indítsanak a refrén rövidített változatával. Így talán könnyebb lesz a váltás is a versszakokról a refrénre. Rögtön rávágták, hogy „nem is rossz öllel, megpróbáljuk így."

PAUL: ÁLTALÁBAN AZ A VÉLEMÉNYEM, HOGY MINDENKI ÚGY ÉRTELMEZ MINDENT, AHOGY NEKI TETSZIK, DE HA VALAKI AZT ÁLLÍTJA, HOGY A „CAN'T BUY ME LOVE” EGY PROSTITUÁLTRÓL SZÓL, AZ MÁR TÉNYLEG TÖBB A SOKNÁL.

Egy este éppen visszaérkeztünk a szállodába az Olympiából, amikor Brian kapott egy táviratot Amerikából, a Capitol Recordstól. A kezében lobogtatta, amikor berohant a szobába: „Fiúk, ezt nézzétek! Listavezetők lettetek Amerikában!" Az „I Want To Hold Your Hand"-del sikerült megtörnünk a jeget. Leírhatatlan, mit műveltünk a hír hallatán. Megpróbáltunk valamennyien fölkapaszkodni Mal széles hátára, hogy vigyen körbe bennünket a lakosztályban, és ordítoztunk: „Hejhó!" A fellegekben jártunk, és egy hétig le sem jöttünk onnan.

JOHN: Máig kedvelem az „I Want To Hold Your Hand"-et, mert szép a dallama. Emlékszem, hogyan született meg az az akkord, amelyik annyira feldobta. Jane Asherék pincéjében ültünk, négykezest játszottunk a zongorán, és odáig jutottunk el, hogy „igen, be-hen-ned... megvan az a valami", AMIKOR PAUL LEÜTÖTTE VALAHOGY AZT AZ AKKORDOT, MIRE RÖGTÖN FELÉJE FORDULTAM: „NA. EZ AZ! MI VOLT EZ? EZT ÜSD LE MÉG EGYSZERI" AKKORIBAN MÉG ÍGY KOMPONÁLTUNK, ÜTEMRŐL ÜTEMRE KÖZÖSEN ÉPÍTETTÜK FÖL A DALOKAT.

GEORGE: Őrült jó érzés volt megtudni, hogy listavezetők lettünk Amerikában. Azon az estén Brian és George Martin elvitt bennünket vacsorázni. George választotta ki a helyet, egy hatalmas pincét, tele boroshordókkal. Olyan étterem volt, amelyik egy bizonyos dologra volt stilizálva. A péksütemény, egy kifli meg két zsömle egybesütve, férfi nemiszervet formázott, a levest bili alakú edényekben tálalták, a csokoládéfagylalt meg úgy nézett ki, mint egy rakás szar. A pincérek minden nő lábára harisnyakötőt raktak. Készült ott rólunk is néhány érdekes fénykép, például Brianről egy bilivel a fején.

Óriási hangulatban voltunk, mert Párizs után Amerikába készültünk, és állati nagy dobás volt, hogy listavezető számmal mehetünk oda. Elmentünk volna akkor is, ha csak a második vagy akár a tizedik helyen állunk, hiszen már leszerződtünk Ed Sullivannel, de listavezetőként mégis más volt.

Az „I Want To Hold Your Hand" előtt három kislemezünk jött ki Amerikában két különböző társaságnál. A Capitol csak azután volt hajlandó forgalmazni bennünket, hogy Európában kitört a Beatle-mánia, és a sajtó is velünk kezdett foglalkozni. Úgy hirdették meg az „I Want To Hold Your Hand"-et, mint az első amerikai lemezünket, holott valójában már a negyedik volt.

PAUL: Megpróbálkoztunk a „From Me To You"-val, de az Amerikában nem jött be. Aztán a „She Loves You"-val, ami nemcsak listavezető volt odahaza, hanem sokáig irtó nagy sláger is maradt, de Amerikában az se jött be. Megjelent

ott a „Please Please Me" is, de rá se bojszintottak. Aztán valamiért pont az „I Want To Hold Your Hand''-re haraptak rá.

JOHN: Nevetséges lett; volna eleve arra utaznunk, hogy majd Amerikában is mi vezetjük a slágerlistát. Úgy értem, még nem volt rá példa, miért éppen nekünk sikerült volna elsőként? De kiderült, hogy a fiatalok ízlése mindenütt hasonló, és amivel nagy sikerünk volt Angliában, miért ne lehetett volna azzal odaát is? A bökkenő csak az volt, hogy az amerikai DJ-k egyáltalán nem ismertek és: nem is játszottak angol számokat, nem reklámozott bennünket senki, így kevés esélyünk volt az ottani befutásra.

Akkor lett más a helyzet, amikor a Time és a Newsweek is megkeresett bennünket, és írtak rólunk, mert ekkor már Amerikában is sokan kezdtek érdeklődni irántunk, és a DJ-k is föl-föltették egy-egy számunkat a lemezjátszóra.

Erre már a Capitol is fölkapta a fejét: „Nem forgalmazhatnánk mi a lemezeiket? Ezt mi már korábban is fölajánlottuk, de akkor még nem kellettünk, megvárták, amíg idehaza nagyon befutunk, és akkor kérdeztek meg, hogy forgalmazhatnak-e bennünket, mi meg mondtuk, hogy miért ne, ha jó sok lemezünket el tudják adni?

DEREK: Mostanra John is befogadott engem. George-dzsal már eleve nagyon jó viszonyban voltam. Ő egyetlenegyszer sem macerált amiatt, hogy manchesteri vagyok, már akkor is igyekezett mindenkinek a kedvében járni, ahogyan ma is. Ha pedig elvállal valamit, akkor azt szívvel-lélekkel igyekszik teljesíteni. Mindig céltudatosan tör előre. Nekem szerencsém is volt, hogy éppen rajta keresztül kötődhettem a Beatleshez. Ringót akkor még egyáltalán nem ismertem, Paul pedig tartózkodóan, bár nagyon udvariasan viselkedett velem. Végül is nagyon sok közös volt bennünk, hiszen én is a Merseyside-on jártam gimnáziumba, még ha kicsit korábban is náluk.

Párizsban már tudtam, hogy elsöprő sikert fognak aratni. A Cashbox slágerlistájának az élére kerültek az „I Wanna Hold Your Hand"-del, és a hírük messze megelőzte őket. George-nak az amerikai turné előtti rovatát már „ide nekünk az oroszlánt is" hangvételben írtam meg. Valahogy így: „Ma este bevettük Versailles-t, ez azt jelenti, hogy egész Franciaország kapitulált... de New York még hátra van.

Csakhogy a Daily Express nem küldött ki engem Amerikába, mondván, hogy az ottani tudósítója David English, minek mennék én is? Hiába gondoltam magamban. „Na jó, de Dávid English nem ismeri a Beatlest, nem érti őket, én vagyok az egyetlen újságíró, aki érti és ismeri a Beatlest." Aztán szerencsére Brian felkért arra, hogy segítsek neki könyvet írni a fiúkról. Lementünk Torquaybe, és négy nap alatt összedobtunk egy sikerkönyvet, „A Cellarful Of Noise" (kb. „Egy zajos pincében kezdődött") címen. A harmadik napon azzal állt elő: „Derek, van egy remek ötletem. Mi lenne, ha csatlakoznál hozzánk?"

Nem hittem a fülemnek. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de a világért sem hoztam volna szóba. Így aztán tizenöt sajtóban eltöltött év után hátat fordítottam az újságírásnak, és felcsaptam általában a Beatles, és konkrétan Brian asszisztensének, majd később az együttes sajtófőnöke lettem.