PAUL: KEZDETT KISSÉ AZ AGYUNKRA MENNI AZ EGÉSZ.

JOHN: Ördögi körben forogtunk: minél nagyobb volt a sikerünk, annál eszementebb dolgokat kellett elviselnünk, és annál több mindent várlak el tőlünk, míg végül ha netán nem akartunk lejattolni egy polgármesterfeleséggel, elkezdett sivalkodni: hogy merjük ennyire megsérteni!

Van Dereknek egy sztorija arról, hogy egyszer, amikor elaludtunk a szállodában előadás után valahol Amerikában, a polgármesterné fel akart keltetni bennünket, mert mindenáron meg akart ismerkedni velünk, és amikor Derek kijelentette, hogy nem hajlandó felébreszteni minket, elkezdett sikoltozni: „Ha nem kelti fel őket, telekürtölöm vele a sajtót!”

Nem tudtak jobbal kitalálni, örökké ezzel lenyegetőztek, hogy megmondanak a sajtónak, ha nem akarunk rábazsalyogni a fogszabályozós kislánykájukra. Mindig a rendőrfőnök vagy a polgármester lányáról volt szó, kivétel nélkül valami utálatos kis dögről, de hát utálatos szülőktől milyen gyereket várhat az ember? Ránk lőcsölték ezeket a figurákat, és nem volt menekvés előlük. Sokszor komolyan megalázó volt.

RINGO: Engem feldobott az őrület az amerikai turnén. Nagyon bírtam az álcázott autókat, meg hogy milyen kacifántosán jutottunk el egy-egy fellépésre. Jó játéknak tűnt. Ráadásul sok remek emberrel megismerkedtünk, és nagyon jó kocsmákban is jártunk. Érdekes, hogy erre mindig maradt egy kis időnk. Legalábbis én mindig szakítottam rá.

JOHN: Nemigen engedték, hogy a magunk szakállára mászkáljunk, csakhogy nekünk már majdnem két évtizedes gyakorlatunk volt abban, hogyan kell kilógni valahonnan.

Főleg arra volt esély, hogy egy-egy megszökjön közülünk, mert mindenki azt feltételezte, hogy mindenhová együtt megyünk. Ha valakit egyedül láttak, sokszor nem is ismerték fel.

A legtöbb ember azt hiszi: a hírnév és a sok pénz szabaddá teszi az embert, pedig ez nem igaz. Mi már jobban érezzük az ezzel járó korlátozásokat, mint a szabadságot. Egyébként ma is csak azt esszük, amit mindig is szerettünk, és ugyanazok a barátaink, akik korábban voltak, mert az ilyesmi nem változhat meg egy csapásra. Ráadásul nem is nagyon költekezünk a részesedésünkből, mivel nincs mire költenünk. Mi a fenére lehetne költeni, ha az ember be van zárva egy szállodai szobába?

Ha turnéra megyünk, mindig légüres térben érezzük magunkat.

Csak dolgozunk, alszunk, eszünk, ismét dolgozunk. Az utóbbiból mintha kissé sok lenne, de egyikünk sem akar leállni. Biztosan ettől van, hogy nekem úgy tűnik, mintha már hosszú évek óta csinálnánk ezt az egészet.

RINGO: Eljártunk azért bárokba is, vagy kocsikáztunk néha egyet a rendőrökkel. (Ők akkoriban nagyon jók voltak hozzám, nekem adták azt a narkót, amit elkoboztak másoktól.)

San Franciscóban egy bárban megismerkedtünk Dale Robertsonnal. Rögtön puszipajtások lettünk: „Szia, Dale, hogy ityeg a fityeg?" „Kösz, remekül!" Ittunk egy jót, de egyszer csak azt mondták, itt a záróra,- Kaliforniában az egész állam bezár éjjel kettőkor. Aztán kiderült, hogy ez csak kamu, mert miután a csapos bezárta a kocsmát, és mindenki elhagyta a helyiséget, rögtön ismét kinyitottak. Ezt imádtam.

Óriási fazon volt Burt Lancaster is. Amikor először mentünk Los Angeles-be, beöltöztem cowboynak. Volt ponchóm is, meg két játékpisztolyom, és így mentem jelmezbálba Burt-höz. Azzal léptem be, hogy „Na idefigyelj,, ez a város szűk kettőnknek!", ő meg azt mondta megvetően: „Ne játszd az eszedet azokkal a játékpisztolyokkal!" Aztán küldött ajándékba két igazi pisztolyt, hogy igazibb cowboy lehessek.

Burtnek fantasztikus háza volt. A kerti medencéből egy üvegfolyosón keresztül be lehetett úszni a nappaliba. Egész Los .Angeles nagyon frankó hely volt. Föl-alá sétálgattunk a Sunset Stripen, amikor időnként kiszálltunk a limuzinból, és ilyenkor néhányan odajöttek hozzánk, de nem volt semmi őrület, csak üdvözölni akartak. Később, 1965-66-ban már más volt a helyzet, mert bejött a képbe a narkó, meg divat volt játszani a közönyöst, de a Sunset akkor is nagyon menő hely volt. Voltunk a Whisky A Go Góban meg egy csomó más klubban is.

JOHN: Amikor Ringó azt mondja, hogy „Burt Lancaster igazán jó haver", akkor ez nem afféle udvariasság, amilyet a sztárok szoktak mondani, hanem komolyan gondolja. Találkoztunk már egy csomó olyan emberrel is, akit nem szeretünk, de ezekkel nem járunk össze, és nem is nagyon nyilatkozunk róluk, sőt néha megmondjuk nyíltan, hogy nem szeretjük.

RINGO: Felléptünk a Hollywood Bowlban is. Nagyon bírtam azt a kagylóformájú tetőt a színpad fölött. Akkor szereltem bele Hollywoodba, meg persze Beverly Hillsbe és Kaliforniába,- sokkal jobban szeretem New Yorknál, Hollywoodban azt is bírom, hogy vannak pálmafák - nem úgy, mint Liverpoolban. Mindig meleg van, és ott tudják, hogyan kell stílusosan élni.

JOHN: A showbiz egy kissé diliház, és aki benne van, dilisnek kell lennie. Megismerkedtünk egy-két filmsztárral: Edward G. Robinsonnal, Jack Palance-szel, Hugh O'Briannel. Őszintén szólva többre számítottunk.

A Hollywood Bowl viszont csodálatos volt. Talán mindnyájunk számára az volt a legjobb hely, ahol valaha játszottunk. Már akkor jó érzés töltött el, amikor fölmentünk arra a hatalmas színpadra. Tudtuk azt is, hogy nagyon jó az akusztika. Amerikában nem is egy helyen sokkal jobban lehetett hallani bennünket, mint az elmúlt pár évben bármikor. Nem szeretnénk, ha a közönség csendben hallgatna minket. Mi a poén egy olyan műsorban, amit a közönség ölbe tett kézzel hallgat végig? Azt megtehetik otthon, a lemezjátszó mellett is. Azt szeretem, ha mind ordítanak.

GEORGE MARTIN: Arra gondoltam, hogy a hollywoodi koncertet akár lemezre is vehetnénk, ezért kértem hangtechnikusokat a Capitoltól. Háromsávos, félhüvelykes szalaggal dolgoztunk, ezért a szólamok kissé egybeolvadtak. Kezdem azzal, hogy a középső sávon az ének együtt volt a dohokkal, és egy-egy sáv jutott a basszgitárnak, illetve a másik két gitárnak. Féltem attól, hogy mi fog hallatszani a közönség sikoltozásán kívül. Kicsit olyan volt, mintha egy lökhajtásos gép repülését vettük volna szalagra.

Az üvöltés egy pillanatra sem hagyott alább, ezért aztán a felvétel nem valami remek.

PAUL: Sokan kérdezték: „Hogy nem megy az agyatokra, amikor annyi lány sikítozik?" Az igazság az, hogy nem bántuk, mert jótékonyan eltakarta a hibáinkat, időnként ugyanis hamisan játszottunk, de így, hogy sem mi nem hallottuk, mit énekelünk, sem ők, ez nem is számított.

CEORGE MARTIN: A Hollywood Bowlban fölvett szalagokat nem adtuk ki rögtön, mert a Beatles ezt nem tartotta volna helyesnek, így végül csak 1977-ben ástam őket elő, és vittem át lemezre.

Erről a felvételről kiderül, milyen nagy volt a Beatles élőben, különösen ha azt is tekintetbe vesszük, hogy egyáltalán nem hallhatták magukat. A mai koncerteken persze már mindenki hallhatja önmagát, de az erre való kis hangszórók akkoriban még nem álllak rendelkezésre, úgyhogy mindhárom énekes előtt csak a maga mikrofonja volt, meg az a hatvanezer üvöltöző ember.

Ringó panaszkodott is egyszer, milyen nehéz így követni őket a dobbal. „Nem csinálhattam semmi különösei. Nem trükközhettem menet közben, mert teljes erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy ne essek ki a ritmusból, sőt a többieket is összetartsam. Miután nem hallottam belőlük semmit, csak abból tudtam, hol tartunk éppen a számban, ahogyan a seggüket mozgatták."

RINGO: Nem tehettem mást, mint hogy vertem buzgón az alapütemet, és vagy a szájukról próbáltam leolvasni, vagy a mozgásukból megítélni, hol tartunk éppen. A tamtamhoz hozzá sem nyúltam, mert abból úgysem hallatszott volna semmi a nagy zsivajban. De ezen nem sokat rágódtam akkor, mert amikor a hatvanas években annyit turnéztunk, tudtam: ez arra jó, hogy minél több lemezünket megvegyék, és azon úgyis meghallgathatnak mindent rendesen, mi viszont fölmarkolhatjuk az egy pennynket minden eladott lemez után.

GEORGE: AZ ÖSSZES TURNÉ ÖSSZEFOLYIK AZ EMLÉKEZETEMBEN.

Vannak persze mindenféle foszlányok, mint hogy egyszer Jackie De Shannonnel is turnéztunk, és duót gitároztam vele. Los Angelesben meg egy nagy, árnyas, régi házban, laktunk Bel Airben. Ott beszélt rá minket valaki, hogy menjünk el a Whisky A Go Go klubba. Kár volt, mert beletelt vagy húsz percbe, amíg eljutottunk az ajtótól az asztalunkig, és azonnal ránk csapott az összes hollywoodi paparazzo. Kiderült, hogy az egészet Jayne Mansfield szervezte meg, mert azt akarta, hogy velünk fényképezzék le. Leültünk mellé kétoldalt Johnnal, ő meg a combunkra tette a kezet, illetve egy kicsit még feljebb, legalábbis nekem igen. Aztán órákig vártunk, mire végül hoztak egy italt, addig csak a poharunk volt ott a jéggel, és mire a whiskyt megkaptuk, a jég már el is olvadt. Ekkor furakodott oda egy fotóriporter, hogy lefényképezzen, mire bedühödtem, és leöntöttem azzal a vízzel. A fényképet persze megcsinálta, jól látszott rajta, hogy a víz éppen jön kifelé a pohárból,- egyébként merő véletlenségből egy másik filmsztárt, Mamié Van Dorent sikerült leöntenem vele. Azonnal elmenekültünk onnan. Másnap cl is utaztunk L. A.-bői, hát amikor a repülőn ülünk, látom ám magamat az újságban, amint éppen loccsantom ki a vizet,

RINGO: Akárki megtette volna George helyében, csak hát ő Beatle volt, ezért aztán az újságok marhára felfújták a dolgot. Nem nagyon értettem, most akkor hogy van ez: az ember bemegy egy klubba, és rögtön előpattannak azok a kis mitugrász fényképészek a nagy gépeikkel, és azt se kérdezik, szabad-e fényképezni, hanem egyből odarohannak, és tíz centire a fejedtől jól belevillantóznak a szemedbe, hogy majd megvakulsz.

JOHN: Akárhová megyünk is, mindenütt rögtön fölvillannak a vakuk. Lefényképeznek egyszer, kétszer, háromszor, és akkor az ember már odaszól: „Oké, Mr. Izé, remélem, végzett. Mi csak ülünk itt, nem fogunk semmi különöset csinálni, úgyhogy elmehet!

Csak ennyit mondtunk abban a hollywoodi klubban is, de az ottaniak erre azt mondták: „Nézd mán, milyen nagyképűek, elküldik a fényképészt!" Odajött hozzánk a klub igazgatója is, hogy zavar minket a pasas: Mire mondtuk, hogy igen, zavar, és szóljon rá, hogy tegye már le a gépét. Ha akar, üljön le az asztalunkhoz és igyon velünk egyet, csak a vakuzást hagyja már abba!

GEORGE: Még Los Angeles előtt adtunk egy koncertet Las Vegasban is, ahol az első négy sort Pat Boone foglalta el a lányaival, úgy tűnt, mintha legalább száz lánya lett volna.

Az Államokban mindenféle konfliktusunk támadt.

Mindenki minket akart beperelni. Egy csomó lány be akart jutni a szobánkba, hogy aztán beperelhessen azért, amit nem csináltunk vele. Ezeknek az amcsiknak örökké a pereskedésen jár az eszük. Én nem is hallottam ilyesmiről, amíg nem jártam odaát.

Key Westbe Francia Kanadából érkeztünk, ahol attól féltünk, hogy Ringót lelövik. Egy montreali újság írta, hogy valaki meg akarja ölni őt. Már nem tudom, miért, talán túl nagynak találták az orrát, vagy ő nézett ki a legangolabbnak a Beatlesből?

Mindenesetre nem nyomoztunk az indokok után, hanem azt mondtuk: „Na, akkor pucoljunk el innen", és valóban, már egy reggeli géppel elutaztunk a tervezett esti járat helyett.

RINGO: Azt hiszem, úgy pécéztek ki, mint angol zsidót, amivel csak az a gubanc, hogy nem vagyok zsidó. Egyébként egyre gyakrabban fenyegettek meg minket, és egy idő után egyre többen ügyeltek a biztonságunkra.

Én csak azt az egy esetet vettem komolyan. Amikor ott játszottunk, fenn ültem egy dobogón, mint sok más helyen is, és a cintányért valahogy úgy helyezték el, hogy köztem és a közönség közölt legyen, meg ott ücsörgött a közelemben egy civil ruhás zsaru is. Ettől éppen hogy nem nyugodtam meg, mert arra gondoltam: „Mi lesz, ha valaki rám lő a nézőtérről? Mit tud ez az ürge? Talán el tudja kapni a golyót?"

GEORGE: A montreali gép a foridai Jacksonville-be indult, csakhogy menet közben kiderült, hogy ott éppen hurrikán van, ezért átirányítottak minket Key Westbe. Elég félelmetesnek tűnt, amikor bemondták: „Csatolják be a biztonsági öveket! Ez a leszállópálya túl kicsi a mi gépünknek, ezért a szokottnál erősebben fogunk fékezni!" Ez egy Electra gépen történt, amelyikről később megtudtuk, hogy igen gyakran szenved balesetet. De akkor szerencsésen sikerüli landolnunk Key Westben, és legalább lett egy szabadnapunk is.

Amikor átrepültünk Jacksonville-be, a hurrikán már elvonult onnan, de még erős szél fújt, és ahogy közeledtünk, láthattuk a pusztítás nyomait, a kidőlt pálmafákat és a roncsokat mindenfelé.

Már korábban kiderült, hogy egy csapat egész Amerikán keresztül akart követni és filmezni bennünket, de mi leállítottuk őket.

Úgy látszik, hiába, mert Floridában megint összeakadtunk velük, sőt a koncerten közvetlenül a dobogó előtt helyezkedtek el a kameráikkal.

Erős szél fújt, Mal éppen a dobfelszerelést próbálta odaerősítem a színpadhoz, ami tíz-tizenkét láb magas volt, és szóltunk, hogy tüntessék már el a filmeseket, mert zavarnak bennünket, mire a rendezők ránk sértődtek meg, ahelyett hogy azokat rúgták volna ki. No, erre aztán Derek Taylor fölment a színpadra, és Adolf Hitler stílusában odaüvöltött a tömegnek: „Ezekre a filmesekre nincs szükség, el kell őket távolítani!

Akarjátok a Beatlest látni ezen a színpadon?"

Mire a tömeg kórusban: „Igeeen!" „Akkor hát azt is akarjátok, hogy elmenjenek a filmesek?" „Igeeen!"

Kezdett olyan hangulat lenni, mint egy náci tömeggyűlésen Nürnbergben, ami, gondolom, nem tetszett a rendezőknek, pedig nem mi tehettünk róla, hogy az ottani tömeget olyan könnyű volt fölhergelni.

Akkoriban minden amerikai városban volt valami zavargás. Zavarogtak az egyetemisták, zavarogtak a feketék, Kanadában meg a franciák, akik el akartak szakadni Angliától. Mindenütt volt valami balhé.

Eléggé ijesztőnek találtam az egészet. Amikor először szóba került az az amerikai turné, úgy tervezték, hogy San Franciscóban kezdünk nagy parádéval: szerpentint fognak ránk dobálni, mondtam, hogy abból nem kérek.

Akkor még egy év sem telt el azóta, hogy Kennedy elnököt megölték, és tartottam tőle, hogy egy ilyen parádén akármilyen őrültség megtörténhet - arról nem is beszélve, hogy ki söpri fel azt a rengeteg szerpentint? Nem szeretem, ha szemetes az utca, ezért azt mondtam: „Nem veszek részt semmiféle szerpentines parádén, mert az tiszta idétlenség."

GEORGE MARTIN: Kapott a Beatles életveszélyes fenyegetéseket is. A demeri Red Rock stadionban rendezett koncertet úgy néztük végig Briannel, hogy fölmásztunk egy állványra a színpaddal szemben, és akkor jöttünk rá, hogy egy ilyen terepen elrejtőzhet akár egy orvlövész is, és nyugodtan leszedhet bárkit. És ezt a fiúk is tudták.

JOHN: A legtöbbet azok akadályoznak bennünket, akik vigyáznak ránk, minduntalan beléjük botlunk. Ráadásul hiába terelgetnek ide-oda, mégsem stimmelnek a dolgok, mert a rajongók néha följutnak a színpadra, amitől herótot kapok.

Egyszer egy csaj rácsimpaszkodott George-ra, aki játszott tovább a lánnyal a nyakában, persze hamisan. De csak attól félek a színpadon, hogy nem tudunk rendesen játszani, maguktól a rajongóktól nem, mert úgysem bántanának.

PAUL: Egyszer megdobtak egy öngyújtóval is. Éppen szemen talált, és egy-két napig ki se tudtam nyitni a szememet, úgy bedagadt a szemhéjam. Chicagóban valami sárga-piros kitömött állatot, egy gumilabdát és egy ugrókötelet dobtak föl a színpadra, és játék közben odébb kellett rúgnom egy karton Winston cigarettát is.

JOHN: Az egyik koncerten a fejemen egy koppanás, körülnézek, hát megdobtak egy cipővel. Valaki biztosan úgy gondolkodott: „Mivel hívjam föl magamra a figyelmüket? Talán egy cipővel, igen, az éppen jó lesz." Valahogy így. Ilyenkor intek Malnek, hogy takarítsa el a dolgot, és ő mindig össze is szed mindent, amit feldobálnak, különben koncert után a gyerekek egymást tépnék szét ezekért a tárgyakért.

DEREK: Dallas után a turné következő hivatalos állomása New York volt, de közben titokban megálltunk Arkansas és Missouri határán is, hogy elmenjünk a Lockheed Electra gépünk tulajdonosának, Reed Pigmannek a farmjára.

GEORGE: Dallasból elrepültünk egy kisebb reptérre, ahol Pigman várt ránk a magángépével: csak egy szárnya volt a tetején, és egy vagy két motorja. Emlékeztetett arra a gépre, amelyikkel Buddy Holly lezuhant. Talán akkor álltunk a legközelebb ahhoz, hogy idő előtt rocklegendává váljunk. Szó sem volt arról, hogy kis híján lezuhantunk volna, de az kissé idegesítő volt, hogy Pigmannek végig az ölében volt a térkép, és többször kijelentette: „Csak tudnám, hol vagyunk."

Töksötétben repültünk a hegyek között, ráadásul állandóan törölgette a szélvédőt, hogy kilásson. Végül aztán csak megérkeztünk, mert kis tüzekkel jelezték a leszállópályát.

DEREK: Fenn voltunk egész éjszaka, hajnalig pókereztünk, cigiztünk és söröztünk, akkor aztán mindenki kiválasztott magának valami igazán zabolátlan lovat. Mrs. Pitgman jót mulatott azon, ahogyan találomra válogattunk, előbb a Beatles, aztán a kísérők, és legutoljára Brian - mert hát ugye ő volt köztünk az egyetlen, aki értett is valamit a lovakhoz.

GEORGE: A koncerteket és a Beatle-mániát egy idő után nagyon meguntuk. Nemcsak a nagy zaj miatt, amitől nem hallottuk saját magunkat, amint újra meg újra ugyanazokat a számokat nyúztuk, hanem mert egy pillanatra sem hagytak békén minket. Mihelyt megszabadultunk a sikoltozó nézőktől, a rajongó rendőrök, rajongó polgármesterek és rajongó szállodai alkalmazottak karjaiban kötöttünk ki.

NYUGALMUNK CSAK AKKOR VOLT, AMIKOR VÉGRE BEJUTOTTUNK A LAKOSZTÁLYUNKBA, ÉS BEZÁRKÓZTUNK A FÜRDŐSZOBÁBA. A FÜRDŐSZOBA JELENTETTE SZÁMUNKRA A BÉKE EGYETLEN SZIGETÉT.

DEREK: Nagyon sokat segítettem a helyi sajtónak, és mindent megpróbáltam, hogy mindenkinek jusson valami érdekes anyag. Csakhogy túl sokan, több tízezren szerettek volna a Beatles közelébe férkőzni. Az egyik amerikai hétvégén húszezren próbálták felhívni New Yorkban a Beatlest, és persze jó néhányuknak sikerült is. Ezeket a telefonokat aztán mind én vettem föl, és ez egy kicsit sok volt.

Ami a Beatlest illeti, jól állták a sarat. Akkor még nem tudtam, mekkora megpróbáltatást jelent ez nekik, mert nem értem rá az érzéseikkel foglalkozni.

Sok mindent követeltem tőlük, és bár sokszor nagyon fáradtak voltak, sok mindenre hajlottak is, hogy például menjenek ki még egyszer az erkélyre integetni. Ilyenkor többnyire George volt az, aki fellázadt, és azt mondta: „integess csak helyettem, neked is van kezed, én nem megyek." Ő ordítozta azt is: „Nem vagyok kíváncsi Shirley Temple-rel" „Ne kiabálj már, még meghallja, idekinn várt" „Na és? Azt se tudom, ki az a Shirley Temple, és nem is érdekeli"

JOHN: Az az igazság, hogy sokkal több pénzt keresünk komponálással, mint azzal, hogy rohangálunk körbe a világban, és integetünk mindenkinek.

DEREK: George később azt mondta„Ha valóban tudtuk volna, ki az a George Raft vagy Edward G. Robinson, tartottunk volna a velük való találkozástól. Csak azért nem rezeltünk be tőlük, mert gőzünk sem volt, hogy kicsodák. " Én persze tudtam, hogy kik ezek, és kellőképpen meg is illetődtem tőlük. A Beatle-mánia tetőpontján valahogy úgy gondolták az emberek, hogy akinek sikerül személyesen találkoznia a Beatlesszel, annak jóra fordul az élete. Ez valami babonává vált. Az lett belőle, hogy 1964-ben, vagyis az első igazán sikeres évükben, elképesztően sok olyan emberrel találkoztak, akinek később semmi szerepe nem volt az életükben.

Akkor még újságírószemmel néztem a dolgot, és próbáltam minél több emberrel összehozni őket, hogy a sajtó megkaphassa, amit akar.

GEORGE MARTIN: Láttam, milyen rettenetes stressznek vannak kitéve a fiúk. Akárhová mentek is, egész hordák ostromolták őket autogramért, vagy hogy megérinthessék őket.

Az ostromlók között persze olt voltak a riporterek is, akik nem éppen tapintatos emberek, gyakran használják a könyöküket, és igyekeznek mindenkit — egymást is — félrerugdosni az útból. Egyszer majdnem kidobtak engem egy repülőgépről, hogy helyet csináljanak egy riporternek, egyszer meg elakadtunk a lifttel két emelet között, mert túl sokan zsúfolódtak be.

Olyan volt az egész, mint egy hatalmas cirkuszi porond, ahonnan nem lehet kimenni.

A fiúk csak akkor jutottak egy kis nyugalomhoz, ha a szállodai szobájukban nézték a tévéi, de néha még oda is behallatszott a sikoltozás. Egyszerűen pokoli volt.

JOHN: Az életünk azért nem folyamatos turné, mint az Egy nehéz nap éjszakájában. Csak akkor olyan, ha éppen azt csináljuk. Egyébként egészen nyugodtan élünk. Csak az a kár, hogy a világból szinte nem is láttunk mást, mint a szállodai szobákat.

Turnén az embernek egyáltalán nincs szabadideje. Az amerikai turnékon ugyan szabadnapot is beiktatlak a programba, de ez csak azt jelenti, hogy aznap nem játszunk, és nem sokra megyünk vele, mert ha el akarjuk hagyni a szállodát, máris kell hívni a rendőrséget, és meg kell szervezni az egészet. Nem is kapcsolódhatunk ki ilyenkor, mert mindenütt ott leselkednek az autogramkérők, vagy egyszerűen csak a bámészkodók, de nekünk azokra is minimum rá kell mosolyognunk, ez is a munkánkhoz tartozik.

Az ember persze megszokja, mint ahogy a börtönt is meg lehet szokni. Ez még jobb is egy kicsit, hiszen gitározhatunk, énekelhetünk, kártyázhatunk, fogadhatunk látogatókat. Időnként persze elegünk van az egészből, de nekem nem jobban, mint amennyire elegem volt annak idején az iskolából vagy a pénztelenségből.

NEIL: Brian fene jól csinálta, mindvégig ura volt a helyzetnek. Nem tudom, pontosan mit tartott kézben, de kézben tartotta. Ha azt mondta, hogy most mondjuk Milwaukee-ban lesz fellépés, akkor tényleg ott volt. Ő volt a menedzser, és olyan fellépési kötött le, amilyet akart, a fiúk legfeljebb utólag szóltak neki, hogy „ilyet ne szervezz még egyszer", például két koncertet egy estére. De a lekötött műsorokat a Beatles kivétel nélkül megcsinálta.

NEIL: Menet közben merült fel a lehetősége, hogy extra koncertet adjanak Kansasben. Először hatvanezer dollárt ajánlottak,- azt elutasították, merthogy olyan kevés szabadidejük volt. Abban az évben voltak ugye már Párizsban, aztán az Államokban, többek között az Ed Sullivan-showban is, hazatérve elkészítették a filmet meg a nagylemezt, utána jött a világ körüli turné, megint néhány fellépés otthon koncerten, a tévében és a rádióban, egy svéd turné, és rögtön megint az Egyesült Államok. Nem volt egy percnyi pihenésük. Minden szabadnap nagy szó volt, ezért kétszer is meggondolták az extra fellépést. És hát harmincöt amerikai városon végigmenni nem akármi. Előfordult, hogy egy héten ötször játszottak öt városban, és nem is voltak másutt, csak a színpadon, a szállodában meg a sajtókonferencián.

Szóval Brian 35 fellépést kötött le Amerikában, és a fiúk ebbe bele is mentek, de úgy gondolták, ez a határ, ezért sokáig nemet mondtak a kansasi fellépésre, míg aztán az eredeti hatvanezres ajánlatot föl nem emelték 150 ezerre — akkor mégis elvállalták.

PAUL: A szabadnap szent volt. Ha valaki vet egy pillantást az 1964-es programunkra, megértheti, miért. Arra csak mostanság döbbentem rá, hogy valójában végigdolgoztuk az egész évet, és végül talán november 23-án volt egy szabadnapunk, mert aznapra csak egy szépségverseny jutott, ahol zsűriben ültünk. Ezért aztán mire Kansas Citye értünk, már biztosan nagyon nagy szükségünk lett volna egy szabadnapra, de én nem emlékszem arra, hogy bármi vitánk lett volna Briannel erről a fellépésről.

DEREK: Olykor-olykor, hogy úgy mondjam, elvegyültünk a Beatlesszel a nép között. Én szerettem volna, hogy ez legyen gyakoribb, de csak Ringó és Paul hajlott rá, George nagyon utálta, John meg csak akkor volt benne, ha már úgyis átvirrasztotta az éjszakát. Ilyenkor rá lehetett venni, hogy kezdje a napot ilyen elintéznivalókkal, amiből persze az lett, hogy sokat kellett vele piálnom meg serkentőket szednem éjszaka,- az ilyen alkalmaknak köszönhetem, hogy igazán közel kerültem hozzá. Ivócimborák lettünk, de a szó legjobb értelmében (ha van ilyen értelme).

Azt hiszem, valamilyen szempontból mindegyik Beatle élvezte az amerikai turnét, és volt olyan is, amit mindnyájan szerettek benne, például hogy megismerkedhettek Fats Dominóval.

PAUL: Fats Dominóra mind fölnéztünk. New Orlansben találkoztunk vele. Mély benyomást tett rám a csillag alakú gyémántos órája.

GEORGE: Fats nagyon aranyos volt, olyan, mint egy kisfiú. A turnén egyébként gyakran hallgattuk Marvin Gaye és a többiek zenéjét. Akkoriban tűnt föl Stevie Wonder, Ray Charlest meg már az ötvenes évektől kedveltük. Személyesen találkozhattunk Chuck Berryvel és Carl Perkinsszel is.

Indianapolist élveztem. Elutazás előtt mehettünk egy kört egy Cadillackel az Indy 500-as pályáján. Nagy érzés volt ott hajtani, ahol az autóversenyzők szoktak.

DEREK; Azt mind nagyon bírták a fiúk, amikor New Yorkban laktunk a Del Monico Szállóban, aztán meg kimentünk helikopterrel a Forest Mills-i nagy teniszstadionba. New Yorkban egyébként csupa izgalmas program volt. Élvezték a város fényeit és tempóját is, legalábbis nekem úgy tűnt.

GEORGE: Amikor odaértünk azzal a böhöm nagy Chinookkal, éppen a Righteous Brothers énekelt a színpadon, akik nemigen örültek neki, hogy a közönség elkezdett fölfelé mutogatni, kiabálni és sikoltozni, és fütyültek rájuk. A Righteous Brothers ezután döntött úgy, hogy kiszáll a turnéból, ami érthető is volt.

JOHN: Akárhová mentünk is, mindig valami nagy felfordulásba csöppentünk. Derek és Neil szobája mindig tele volt a jó ég tudja micsodával; egy rakás rendőrrel meg minden. Akik bementek Derek szobájába, valójában a miénkbe szerettek volna bejutni, és arra számítottak, hogy ott majd kapnak ingyenkaját, ingyenpiát, ingyen-mindenfélét. Az ilyen potyalesőket egy ideje már könnyen ki tudjuk szúrni. Némelyiket még csípjük is, mert egészen jól adják elő magukat, de a többség egyszerűen csak bunkó, és ezért juthat be Derek szobájába, de a miénkbe nem. Azért is volt mindünknek külön hálószobája, hogy ezeket a figurákat könnyebben távol lehessen tartani.

MAL: Az amerikai turnén fejenként jó tíz kilót leizzadtunk magunkról.

NEIL: Jókat nevettünk akkor, és jól éreztük magunkat,- olykor fárasztó volt, az igaz, de unalmas egy pillanatra sem. Sok volf persze a feszültség, de ezt a fiúknak sikerült rajtam levezetniük.

JOHN: Kiállhatatlanok voltunk, ami érthető is egy ilyen feszült állapotban, és az idegességünket Neilen. Dereken és Malen vezettük le. Ők szenvedték meg, hogy mi mekkora nyomás alatt álltunk. Valakinek csak el kellett vinnie a balhét a miatt a rengeteg munka miatt. Arról persze nemigen beszélt akkor senki, hogy milyen szemét, piszok alakok voltunk. Aki világhíres akar lenni, az kénytelen másokkal szemét módra viselkedni, és mi voltunk minden idők legszemetebbjei.

Úgy viselkedtünk, mint a római császár: ájult tiszteletet vártunk el azért, amiért olyan rengeteg pénzt keresünk.

DEREK: Szeptemberben, az amerikai turné végén jó alaposan összevesztem Briannel. Egyébként is elég gyakran összekülönböztünk, mert én szeretek önállóan gondolkodni. És tisztában voltam a munkajoggal, a szólásszabadsággal meg minden ilyesmivel. Ugyanakkor én is csináltam sok hülyeséget, például felvállaltam olyasmit a fiúk nevében, amire csak a menedzsernek lett volna joga, például hogy John reklámozzon egy ausztrál drágakövet a televízióban. „Hogy volt merszed ezt John nevében megígérni?" - vont felelősségre Brian. „Nem láttam át, hogy mi baj lehetne ebből. „De neked az ilyesmit látnod kellene. Visszaélsz a befolyásoddal, és különben sem erre szerződtettelek, hanem hogy nekem segíts." Épp csak azt nem mondta, hogy ki vagyok rúgva, aztán én mondtam fel.

Ez New Yorkban történt, szeptemberben, azaz az amerikai turné végén, de Brian ragaszkodott hozzá, hogy ledolgozzam a felmondási időt, és egészen karácsonyig foglalkoztatott. Büntetésből visszaküldött Amerikába Tommy Quicklyvel, akinek egyetlen slágere volt, a „The Wild Side Of Life". Mellesleg Brian megkért arra, hogy maradjak, mondván: „olyan jól kijövünk egymással, amikor éppen nem veszekszünk", de nekem addigra már elment a kedvem az egésztől, és örültem, hogy abbahagyhatom. Vissza is mentem egyszerű, majdhogynem mezei riporternek a Daily Mirrorhoz, és jól éreztem magamat.

IOHN: JÓ ÉJSZAKÁT; KÖSZÖNJÜK A SZÍVES vendéglátást.

RINGO: Bob a példaképünk volt. Nekem John mutatta meg a lemezeit. Óriási volt: egy fiatal gyerek, aki fantasztikus, nagyon modern dalokat szerzett, frankó szövegekkel. Nagy egyéniség volt.

PAUL: New Yorkban egy este Bob meglátogatott minket. Mindannyian felnéztünk rá. Én már jóval előbb, még Liverpoolban láttam a New York-i beatköltőkről olyan tévéműsort, ahol Bob együtt énekelt Allen Ginsberggel.

Először a szövegeit szerettük meg, és mindnyájunknak megvolt az első nagylemeze, ahol azt a lezser sapkát viselte a borítón. Azt hiszem, az adta a Lennon-sapka ötletét is. John különösen csodálta Bobot, ami egyes dalain, például a „Hide Your Love Away"-en érződik is.

JOHN: Elég elképesztő élmény volt, hogy találkozhattam Dylannel. A magam módján én is a rajongó típushoz tartozom, és ez csak akkor múlt el, amikor már nekem is lettek rajongóim. Nem gyűjtöttem senkinek az autogramját de ha valaki tetszett, akkor igazán lelkesedtem érte.

Dylan hatása észrevehető a „You've Got To Hide Your Love Away"-en. Olyasféle dal ez, amit csak úgy magának énekelget az ember szomorkásán: „Itt állok, kezembe temetett arccal..." Abban a saját érzéseimről akartam szólni. Persze lehet, hogy ez már az „I'm A Loser" -rel elkezdődött, nem tudom. Ezekben a dalokban nem képzeltem bele magamat semmilyen szituációba, hanem egyszerűen azt akartam kifejezni, amit érzek, ahogyan a könyveimben is. Úgy hiszem, Dylan segítségével jutottam el idáig - nem a személyes segítségére gondolok, hanem a dalaira.

Amikor elkezdtem popszámokat komponálni, még mesterségnek fogtam fel a dolgot: igyekeztem minden egyes kislemezhez valami újat kitalálni. Ez nem igazán én voltam, hanem egy másik John Lennon, aki piacra írta a dalokat, amelyekkel nem akart mondani semmi különlegeset (még a szövegükkel sem). Ha magamat akartam kifejezni, akkor inkább prózát írtam, és abből lett az „In His Own Write" meg az „A Spaniard in the Works". Később azonban a személyiségem beszivárgott a dalaimba, és azokat is kezdtem ugyanolyan szubjektiven megírni.

PAUL: Dylan a szövegeivel és az énekével nagy hatást gyakorolt ránk. Szövegíróként máig őt tartom az egyik legnagyobbnak. Némelyik hosszú, megzenésített költeménye még ma is a kedvenceim közé tartozik.

Mellesleg ő ismertette meg velünk a kábítószert is. Hallottunk mi már erről a dologról sok sztorit, például amikor Ray Charles lépett föl a hammersmith-i Odeonban, a takarítónő azt találta mondani: „Nahát, milyen zsugori lehet ez a Ray Charles,- láttam, amint a vécében két zenésze szívott egy cigarettái! Jókat mulattunk az ilyesmin, de sokáig eszünkbe se jutott, hogy mi is kipróbáljuk. De aztán Bob megkínált vele, amikor eljött hozzánk a szállodába. Lehet, hogy ezzel most titkot árultam el, mert nem tudom, Bob dicsekszik-e azzal, hogy ő kapatta rá a Beatlest a marihuánára, de így történt.

JOHN: Mindenütt belebotlottunk a kábítószerekbe. A legtöbb dzsessz-zenész éveken át keményen narkózott, mielőtt befutott volna a hatvanas években, és már gyermekkorunkban, Liverpoolban is sokan szívtak marihuánát, bár én erről akkor nemigen tudtam. Azok közül a feketék közül, akik elterjesztették, többen Jamaicából származtak, ahol sok terem belőle. Akkor indult el a beatnik-mozgalom. Egyébként mi már 1960-ban megkóstoltuk a füvet Liverpoolban, csak akkor még nem tudtuk, mi az, és nem is figyeltünk föl rá, mert alaposan be voltunk piálva.

GEORGE: Az első marihuánát egy idősebb liverpooli sráctól, egy másik banda dobosától kaptuk, de igazából csak Hamburg után próbálkoztunk meg vele. Emlékszem, mind azt szívtuk az öltözőben Southportban azon az éjszakán, amikor megtanultunk tvisztelni. Akkor még nem éreztük, hogy bármilyen hatással lenne ránk.

JOHN: Kiderült, hogy Bob Dylan félreértette az egyik szövegünket: ahol azt énekeltük, hogy „I can't hide" („nem bújhatok el"), ott ő „I get high"-t („betéptem") értett.

tta

Ezért rohant oda hozzánk azzal, hogy „helló, fiúk, hoztam nektek egy igazán jó kis füvet". Szóval azt hitte, hogy mi is szívunk, mint ő. Az lett a vége, hogy végigcigiztük és végigröhögtük az egész éjszakát. Ha megszólalt a telefon, mindig ő vette föl, és azt mondta: „Tessék, itt a Beatle-diliház.” Nagyon muris volt.

GEORGE: Volt egy közös barátunk Dylannel, Al Aronowitz a Saturday Evening Posttól, akivel már 1963-ban megismerkedtünk; ő is a beatnik-mozgalomhoz tartozott, mint Bob. Mi meg mindig szerettük az ilyen bohém embereket. Még ma is értékelem, ha valaki ki tud maradni a taposómalomból. Al megtette például azt is, hogy magával vitte Bob lemezeit meg a miénket Oroszországba - talán a fellazítás végett. New Yorkban ő hívott föl bennünket azzal, hogy Bob is itt van, és mi lenne, ha mind összejönnénk. Együtt jöttek el a szállodánkba., és nagy buli lett belőle. Rögtön összemelegedtünk, és nagyon jókat dumáltunk meg röhögtünk együtt.

PAUL: Őrült buli lett abból, amikor Bob eljött hozzánk. Egész este azt képzeltem, hogy rájöttem az élet értelmére, és minduntalan papírt és ceruzát kértem Maitól, hogy felírhassam. Csakhogy Mal szintén eléggé be volt lőve, és csak elég sokára bírt papírt és ceruzát keríteni. Addigra bennem nagyon letisztult ez a dolog, lefirkantottam hát valamit, és megbíztam Malt, hogy gondosan őrizze meg. Másnap aztán előveszi a zsebéből: „Hé, kíváncsi vagy még erre az izére?" Olvasom: „Hét szint van". Mindössze ennyit írtam le, ami a dolgok végső megoldásának kissé talányos, de mindenesetre remekül éreztük magunkat.

Mára a drog olyan komoly problémává vált, hogy kényes bármit is mondani róla, és nem szeretnék befolyásolni egyetlen mai kamasz fiút sem,, nekem is vannak gyerekeim. (Beszéltem velük néha a témáról, és próbáltam őket afelé terelni, hogy ha már mindenáron ki akarják próbálni, maradjanak inkább a bornál és a fűnél a whisky meg a kemény drogok helyett.) De butaság lenne letagadni, hogy ez a dolog létezik.

JOHN: Nem nagyon emlékszem, miről beszélgettünk akkor. Az biztos, hogy füvet szívtunk, bort ittunk, általában nagyon rockosak voltunk, meg szürrealisták, és jókat nevettünk. Igazi jó buli volt.

Egyszer később, New Yorkban, ahol Bobnak szokása volt megmutatni a demófelvételeit, hozott egy új lemezt azzal, hogy „No, John, ennek figyeld a szövegét!" Én meg mondtam, hogy mit érdekel engem a szöveg, hát mit hallgatunk most, nem zenét? Engem a ritmus érdekel, meg hogy hogyan éneklik a dalt.

PAUL: Azt hiszem, Dylanre és Johnra egyaránt Dylan Thomas volt nagy hatással. Bob fel is vette a nevét az eredeti, a Zimmermann helyett. De mi többiek is szerettük Dylan Thomast, ma is gyakran olvasgatom a verseit. Szerintem John tőle kapott kedvet az íráshoz, és Bob Dylan presztízsét is megnövelte a szemében, hogy költői szövegeket írt. De John már akkor írni kezdett, mielőtt Bob Dylant megismerte volna, úgyhogy a hatás nem lehetett közvetlen.

Mindig is érdekelt minket a szépirodalom, mert volt némi bölcsészhajlamunk, és lenéztük a műveletlen bandákat. Egyszer egy barátnőm elküldte nekem Hamburgba Jevtusenko verseit. A közös öltözőben kaptam kézhez, ahol a hangszereket is tartottuk. Bekopogott egy másik banda szaxofonosa, mi meg ott ültünk, és a fiúk áhítattal hallgatták, amint felolvastam egy Jevtusenko-verset, úgyhogy a szaxis még bocsánatot is kért, amiért megzavart bennünket.

Ebben az a lényeges, hogy a verseskönyvek hozzátartoztak az életünkhöz, míg másoknak meg nem. Ez is a művészet része volt, márpedig mi mind művészetrajongók voltunk. Nem véletlen, hogy John éppen a képzőművészeti főiskolára járt. Én is nyertem egyszer egy művészeti díjat diákként, 1953-ban, amikor a koronázásról kellett írni egy fogalmazást. Akkor lépett trónra a királynő, és volt egy országos pályázat a diákoknak, amin nyertem egy jutalomkönyvet. A modern művészetről szólt.

Biztosra veszem, hogy ez az érdeklődési kör befolyásolta a zenénket és a szövegeinket is, meg azt is, hogy éppen az olyanokat szerettük, mint Dylan.

NEIL: A második amerikai turné után hazamentünk, hogy fölvegyük a Beatles For Sale nagylemezt és az „I Feel Fine" kislemezt, és volt a fiúknak néhány otthoni fellépésük is, köztük a legnagyobb a Wembleyben.

GEORGE: 1964 októberében újabb hazai turnéra indultunk. Ezekből a fellépésekből néhány még nagyon régről volt lekötve, így fordulhatott elő, hogy miután stadionokat töltöttünk meg Amerikában, kénytelenek voltunk fellépni mondjuk az accringtoni munkásklubban, és persze bagóért. Hiába voltunk világhírűek, még eleget tettünk a világhír előtti kötelezettségeinknek is.

RINGO: Ugyanez volt már 1963-ban is, és ez Briannek köszönhető. Akármilyen kis klubbal szerződtünk is le korábban, elmentünk és az eredeti áron leadtuk a műsort. Becsületesen viselkedtünk mi is, meg Brian is. Persze kissé különös volt a történtek után valahol az isten háta mögött egy kis teremben, ami meg sem telt, de mi mindent lelkiismeretesen végigjátszottunk.

Úgy éreztem, zeneileg öles léptekkel haladunk előre. A Beatles For Sale és az 1965-ös Rubber Soul némelyik anyaga már elsőrangú volt, és messze jobb mindannál, amit bárki más csinált akkor. A lemezfelvételeink kezdtek igazán izgalmassá válni. Már nemcsak fölvettük a dalokat, hanem ott is próbáltuk, a végén pedig csiszolgattuk is. Most már nem azzal mentünk be a stúdióba, hogy ledaráljuk gyorsan az összes számot, hiszen sok még nem is volt készen, hanem megvolt mondjuk az első versszak és a refrén, de még azon is lehetett változtatni, ha bárkinek támadt egy jobb ötlete.

Az új dalokat mindig gitáron vagy zongorán hallottam először. Nagyon izgalmas, ahogyan innen el lehet jutni a teljes hangszerelésig. Ilyenkor minden dal gyökeresen átalakul. Kezdődik azzal, hogy a szerző bemutatja a többieknek, aztán eljátsszak gitáron és zongorán, és mindenki énekli is, hogy egyszerre tudják játszani meg énekelni.

Az elején többnyire három sávra készítettük a felvételt, mert egy sávot fönntartottunk a rájátszásoknak. Ilyenkor nem ismertünk se istent, se embert, a végtelenségig tudtunk zenélni. Nem történhet olyan, hogy „hagyjuk most a basszgitárt, majd később fölrakjuk''. Az oroszlánrészét ott helyben megcsináltuk.

PAUL: A Beatles For Sale felvétele nem tartott sokáig. A gerincét olyan számok adták, amit koncerten már sokat játszottunk, és csak néhány új dalt tettünk hozzá, például az „Eight Days A Week"-et. Ezt közösen írtuk Johnnnal a weybridge-i lakásán, és a címét („Hetente nyolc nap") attól a taxisofőrtől vettük, aki kivitt engem oda. John addigra kiköltözött Londonból ebbe az elővárosba, és rendszerint magam vezettem odáig, de aznap történetesen taxival mentem. Szóba elegyedtünk, és mondta, hogy halálra dolgozza magát, „hetente nyolc napot". Én ezt még az életben nem hallottam, így azzal állítottam be Johnhoz: „Tudod, mit mondott a taxisofőr? Azt, hogy hetente nyolc nap!" „Ez jó" - mondta John, azzal már kezdte is: „Hű, de kell, hogy szeress, bébi", és aztán ott helyben megírtuk az egészet. Ha elkaptuk a fonalat, nem sokat lacafacáztunk. Bízhattam abban, hogy ha elmegyek hozzá, és nincs semmi ihletem, majd kapok tőle, vagy útközben valaki mástól, mint akkor ettől a taxistól.

A jó címekre mindketten vadásztunk. Sokszor kérdezték tőlünk: „Mi lesz a legközelebbi számolok?" Ha ilyenkor olyan címet tudtunk mondani, amire fölkapták a fejüket, akkor szinte már nyert ügyünk volt. Persze maga a dal ettől még nem volt kész, de nem mindegy, hogy egy ilyen kérdésre azt feleli-e az ember, hogy „Bulizni megyünk, bébi", amire legfeljebb hümmögnek egyet, vagy ezt, hogy „Hetente nyolc nap", ami „Na, ez érdekes!"

Egyszóval a dalszerzés mindig a címmel indult. Megérkeztem Johnhoz, aki általában akkortájt kel fel. Megittam vele egy csésze teát, bekaptunk egy kis zabpelyhet, aztán felmentünk egy kis szobába, kézbe kaptuk a gitárokat, és már neki is eshettünk az új számnak, ha megvolt a címe. Két-három óra alatt meg is tudtunk írni egyet.

Amikor kész lettünk vele, általában megmutattuk Cynthiának, meg aki még ott volt. Kazettára nem vehettük fel, hiszen akkor még nem is voltak kazetták. Fejben kellett tartanunk, ami azért volt jó, mert önfegyelemre szoktatott bennünket, és ha mégis elfelejtettük, az azt jelentette, hogy nem is volt igazán jó szám.

JOHN: Mindenki azt hiszi, hogy a popsztárok előbb-utóbb óhatatlanul valami „gazdag negyedbe" költöznek. Fogalmam sincs, hogy a többi popsztár miért költözik,- én azért jöttem IDE, MERT EZ VOLT A HARMADIK HÁZ, AMIT MEGNÉZTEM, UGYANAKKOR NAGYON GYORSAN EL KELLETT MENNÜNK AZ ELŐZŐ LAKÁSUNKBÓL, AZ NEM IS VOLT NAGYON ÉRDEKES, HOVÁ.

Szép nagy ház ez. Észre sem veszem, mekkora, csak amikor hazamegyek Liverpoolba, vagy ELLÁTOGATOK MÁS ISMERŐSÖKHÖZ, ÉS LÁTOM, HOGY AZ ÖVÉK MENNYIVEL KISEBB. Az EGYIK SZOBA VALÓSÁGOS HANGSZERRAKTÁR: VAN BENNE VAGY TIZENNÉGY GITÁR, HÚSZ ZONGORA, MAGNÓK, MINDEN, AMI KELL. A SZOMSZÉDOS TEREMBEN VERSENYAUTÓKAT TARTOK. A KÖVETKEZŐBEN VISZONT CSAK EGY ÍRÓASZTAL VAN, AHOL ÍRNI ÉS RAJZOLNI SZOKTAM, ANNAK A SZOMSZÉDJÁBAN MEG JÁTÉKAUTOMATÁK. A HÁZ TÖBBI RÉSZE TELJESEN NORMÁLIS, CSAK NEM ELÉG NAGY. IGAZÁBÓL EGY KASTÉLYRA LENNE SZÜKSÉGEM.

JOHN: Az „Eight Days A Week"-et szánta volna Paul a második filmünk címadó dalának, de végül hál' istennek lecseréltük a „Help!"-re, amit egyedül írtam, méghozzá semmi perc alatt. Az „Eight Days a Week‘‘-et sosem szerettem. Kínlódtunk a felvételével, és csak nagy nehezen tudtunk belőle épkézláb számot csinálni. Az ötlet Paultól származott,. de úgy rémlik, aztán együtt dolgoztuk ki.

Az ,,I'm A Loser („Örök vesztes vagyok") tőlem származik, a Dylan-korszakomból; erre utal a „bohóc" szó is. Korábban nem szerettem ezt a szót, olyan művészieskedőnek tartottam, de miután Dylan is használta, bátran betettem egy dalba, amikor éppen rímelt valamire. Az egyik énem örök vesztesnek érzi magát, a másik meg a mindenható Úristennek.

A „No Reply is az én szerzeményem volt, A kiadó, Dick James azt mondta rá: „Ez az első önálló dalod, aminek van megoldása". Azt értette rajta, hogy van épkézláb sztorija. Az alapötletet egy film adta, ahol egy nő sétált az utcán, de csak a kirakatok üvegében lehetett látni, közben meg állandóan csöngött a telefon, és nem vették fel. Nem volt személyes élmény, mert én nem telefonos lakásban nőttem fel."

GEORCE: A felvételeken egyre profibbá váltunk. Úgy kezdtük, ahogyan bárki más, aki először van stúdióban: idegesen, naivan, de sikerre éhesen. 1964-re már a hátunk mögött volt jó pár nagy sláger és néhány turné, és már több önbizalmunk volt, jobban el tudtuk engedni magunkat a stúdióban, és szépen javultunk zeneileg is.

Az új nagylemezhez csak az új dalokat próbáltuk el, mert például a „Honey Don't"-ot vagy az „Everybody's Trying To Be My Baby"-t már annyiszor játszottuk, hogy álmunkból felébresztve is tudtuk volna. De az újakat, mint például a „Baby's In Black", még meg kellett tanulnunk. Akkoriban kaptunk rá a rájátszásra is, és talán már négysávos szalagot használtunk. Na és George Martin is beleszólt a felvételbe, javasolt itt-ott néhány változtatást.

PAUL: Egyre inkább megvalósíthattuk önmagunkat. Azt, ami már diákkorunkban bennünk volt, nem pedig a „tetszeni akarunk a lányoknak, és sok pénzt akarunk keresni"-hozzáállást, amiből a „From Me To You", a „Thank You Girl" meg a „PS I Love You" született. A „Baby’s In Black"-et azért vettük be, mert nagyon szerettük a keringő ritmusát, sokat játszottunk például egy háromnegyedes ütemű bluest, az „If You Gotta Make A Fool Of Somebody"-t. Ezt a többi banda is észrevette és szóvá tette: „Hát ti meg háromnegyedben játszotok?" Többek között erről is híresek lettünk. De az is közre játszott, hogy Johnnal a megszokottnál valami bluesosabbat, komorabbat, felnőttesebbet akartunk csinálni, A címét („A csajom feketében jár") is inkább úgy értettük, hogy a csaj gyászol, bár a kedvenc színünk is a fekete volt.

RINGO: A „Honey Don't"-ot mindenki ismerte, és minden banda játszotta Liverpoolban. Mindig is szerettem a countryt és a country-rockot, és Rory Stormék bandájában sokszor elénekeltem ötöt-hatot egymás után. Ezért számomra nem volt új, hogy énekeljek dobolás közben, ami közrejátszott abban, hogy bekerülhettem a Beatlesbe. A Beatles For Sale-en végre volt lehetőségem, hogy én is előadjak egy dalt.

JOHN: Az „I Feel Fine"-t a háttérben állandóan hallható riffhez írtam meg. Próbáltam én ezt a riffet már a nagylemez összes többi dalába is beilleszteni, de a többieknek nem tetszett. Erre mondtam, hogy na, akkor írok egy új dalt a riffhez. Mondták, hogy jól van, csináljam csak, miután már csaknem készen voltunk a lemezzel. Aztán egy délelőtt bementem a stúdióba, ahol még csak Ringót találtam, és neki mutattam meg azzal, hogy „megvan az új szám, de azt hiszem, nem az igazi". Aztán amikor megpróbáltuk eljátszani a riffel együtt, kiderült, hogy nagyon is jó, sőt A oldal lehet egy kislemezen, így aztán az is lett belőle.

A felvételen ugyanazt a szólamot játsszuk George-dzsal, ettől lett olyan erőteljes, hogy az ember önkéntelenül dobogni kezd rá a lábával, ahogy a kritikák írták. Talán van egy kis countrys jellege, de ez nálunk nem példátlan. A középső része viszont nagyon dallamos, és az tipikus Beatles-hangzás.

GEORGE: A riff ötletét valójában Bobby Parker „Watch Your Step" című felvétele adta, bár a hasonló tempójú riffek mind nagyon hasonlóan szólnak. Először John játszotta el, aztán én egyszerűen megismételtem, és így értük el a kettős hangzást.

JOHN: „A Watch Your Step" az egyik kedvenc lemezem. A szóban forgó motívumot pedig a Beatles több változatban is felhasználta, de például az Allman Brothers egyenesen lekopírozta.

GEORGE: Azt hiszem, John nem tudta, honnan veszi azt a motívumot, csak motoszkált a lejében, és nem hagyta nyugodni az ötlet, hogy ezzel kellene elindítani egy számot. Azon a lemezfelvételen megpróbálta minden egyes dalba belecsempészni.

JOHN: Lemezen mi alkalmaztuk először a feedbacket. Nem hiszem, hogy bárki találna olyan korábbi lemezt - hacsak nem valami régi blues-felvételt a húszas évekből amin így hallható a feedback. Színpadon persze már boldog-boldogtalan használta, és annak is voltak már előzményei, amit Jimi Hendrix művelt, mint ahogy a mai punkhoz hasonlót is játszottak már korábban a klubokban. De azt állítom, hogy a Beatles mindenki másnál - Hendrixnél, a Whonál vagy akárkinél - előbb használta lemezen a feedbacket.

A lemez B oldalát, a „She's A Woman"-t Paul szerezte, én talán néhány sornyi szöveget tettem hozzá. Esetleg azt, hogy „feldob, amikor magányos vagyok", mert ennek akkor kettős jelentése volt, a marihuánára is lehetett érteni.

Akkor már versengtünk Paullal, hogy melyikünké lesz a kislemezek A oldala, azaz amit nagy slágernek szánunk. Megfigyelhető, hogy ez eleinte inkább nekem sikerült, és a filmek címadó dalai is tőlem származtak. Aztán kissé befelé fordultam, vagy a csillagok állása változott meg, nem tudom, de valahogy Paul kezdett inkább az élre törni. Az első korszakban még egyértelműen én voltam a meghatározó egyéniség. Az összes kislemez A oldalát én énekeltem, kivéve a „Love Me Do"-t, vagy ha nem, akkor az én szerzeményem volt, de többnyire ez is, az is. A „Hard Day's Night" középső részét azért engedtem át Paulnak, mert nekem túl magas volt onnan, hogy „otthon már minden okénak tűnik". De ez sem volt példátlan, hiszen gyakran kisegítettük egymást, ha valami gond volt egy adott hangfekvéssel.

Versengtünk egymással, de nem voltunk ellenfelek. Szerintem a rivalizálás természetes dolog, és a miénk ugyanolyan kreatív volt, mint a Beatles és a Stones rivalizálása. Testvéri versengés volt. Szó sem volt semmiféle halálos küzdelemről, amit szeretnek a fejünkre olvasni.

PAUL: A nagylemez borítójával elégedettek voltunk,- ismét Robert Freeman készítette a fotókat. Pár óráig fényképezett minket, és több alkalmas kép is készült. A Hyde Parkba mentünk, az Albert-emlékműhöz. Különösen George frizurája volt figyelemre méltó,- nem tudom, hogyan csinálta meg azt a kis puklit a feje búbján. Ami az egyenruhát illeti, nem kellett összebeszélnünk,, mert amúgy is egyforma cuccokban jártunk.

RINGO: Ugyanabba a boltba jártunk vásárolni, és nagyjából ugyanazt vettük meg, legfeljebb én kék inget vettem az öltönyhöz, más meg rózsaszínt. A fényképeinken jól látható, mennyire hasonlóan öltözködtünk.

A nevezetes kerekített nyakú zakóinkat például valahol a Shaftesbury Avenue környékén vettük, mielőtt felléptünk egy „Thank Your Lucky Stars" tévéműsorban. Megláttuk egy kirakatban, és rögtön bementünk megvenni. Mindenkinek ugyanaz tetszett. Így megvolt az új egyenruhánk, anélkül hogy előzőleg összebeszéltünk volna. Ilyesmi többször is előfordult, és ettől volt a Beatlesnek olyan egységes kinézete a frizurán túl is.

JOHN: Nagyon elégedettek vagyunk a kis- és a nagylemezzel egyaránt. Egy egész hosszú időszak előzte meg őket, amikor egyikről sem volt kristálytiszta elképzelésünk, így most némi megkönnyebbülést jelent, hogy mindkettővel sikeresen elkészültünk.

NEIL: Ma egyetlen banda sem tudná végigcsinálni, amit a Beatles akkor: szeptember végén haza Amerikából, be a stúdióba fölvenni egy új nagylemezt, amihez még új számokat is kellelt írni, elmenni egy brit turnéra, és a fellépések közben befejezni a lemezt öt hét alatt, hogy karácsonyra megjelenhessen. A fiúk mindezt tető alá hozták 1964 utolsó negyedévében. Ott volt e mögött az a naivitás is, hogy a dolgok így mennek, ha a lemezvállalat kér egy új lemezt, akkor azt meg kell csinálni, punktum. Ha ma egy együttes annyira sikeres tenne, mint a Beatles volt akkoriban, mindenféle extra követelésekkel állna elő.

John egyszer azt mondta: „A Beatlesre áldoztuk a legszebb éveinket."

Az 196 3-as év vége és egész 1964 hihetetlenül zsúfoltan telt a Beatles számára. A turnékon, a film-és lemezfelvételeken túl ott volt még egy karácsonyi show, meg összesen harminchét fellépés a „Top of the Pops", a „Thank Your Lucky Stars" és az „Around The Beatles" tévéműsorokban, valamint 22 rádióműsor a BBC-ben.

Brian ekkor már kezdett messze előre tervezni. 1964 karácsonyán már készült a Help! forgatókönyve, a jövő évi amerikai turné és egyéb turnék terve is. A fiúk meg is kérdezték „És vakációnk nem lesz jövőre, Brian?"

1965

RINGO: 1965 FEBRUÁRJÁBAN HÁZASODTUNK ÖSSZE MAUREENNAL.

A Cavernben ismerkedtünk meg. A nézők között ült, én meg hazafuvaroztam (a barátnőjével együtt). Liverpoolban már csak úgy szokás, hogy az ember azt mondja: „Hazaviszlek. szivi.” „Jó, de jöhet velünk a barátnőm is?" „Persze." Aztán egy napon randira hívhatod a csajt.

Egyre komolyabbá vált a kapcsolatunk. De hogy járhat valaki egy lánnyal az én szakmámban? Hiszen folyvást turnéztam. A hétfők mindig szabadok voltak, mert ezen a napon sosem volt fellépés, ezért ilyenkor rohantam Liverpoolba, ahol beültünk egy pubba, moziba, kabaréba vagy étterembe. Mondhatom, minden üres percet kihasználtunk.

Mikor az Államokból hazatérve bevonultam a kórházba kivetetni a mandulámat, Maureen az anyámmal együtt a londoni kéglimben lakott. Ekkor kértem meg a kezét, ő meg igent mondott. Fokozatosan mélyült el a kapcsolatunk, aztán összeházasodtunk, és három srácunk született. Egészen 1975-ig Maureennel éltem.

JOHN: Nem hiszem, hogy a kettőnk megnősülése bármit is rontott volna a népszerűségünkön. Ne feledjék, hogy amikor Ringóval együtt ezt bejelentettük, erre még nem volt példa, legfeljebb az ezüstlemezesek között (az aranylemezesekkel szemben), akik a farukat tekergették a koncerteken. Nekünk mindmáig nem volt szükségünk. Mi soha nem függtünk ennyire a rajongók imádatától.

GEORGE: Februárban kezdtük el forgatni második filmünket, a Help!-et. A forgatási helyszínek a Bahamákon, Ausztriában és Angliában voltak. A Bahamákon kezdtük. Mint általában a filmezésnél, itt is sok volt az üresjárat, most azonban a strandon lóghattunk.

Vettünk föl néhány olyan elképesztő jelenetei is, amelyik végül nem került be a filmbe. Ezeknek a filmszalagját megpróbáltuk megszerezni. Sportkocsikat béreltünk, azokkal furikáztunk fel-ajá a szigeten, azt hiszem, Triumph Spitfire-ok és MGB-k voltak. És mivel az összes helyi zsaru kivonult a filmezéshez, soha nem volt gondunk a gyorshajtással.

Egyik nap rábukkantunk egy elhagyott kőfejtőre, és ott bolondoztunk, pörögtünk, faroltunk körülötte. Felhajtottunk a kőbánya oldalán, aztán jöttünk lefelé, mint a veszedelem. Rávettük Dick Lestert, jöjjön el, és vegyen le bennünket. Halszem-optikával dolgozott, és a felvételek oltárian jól sikerültek: egy nagy aranyszínű kőbánya, amelynek oldalában és aljában kék meg piros kocsik jönnek-mennek,- úgy festettek, mint a játékautók. Ezek a filmkockák kimaradtak a filmből, pedig még ma is felhasználhatnánk őket.

RINGO: Kész röhej, hogy bár a nyári jeleneteket vettük fel a Bahamákon, fagypont körül volt a hőmérséklet. Ingben-gatyában kellett a volán mögé ülnünk vagy így futkosnunk, holott majd' megfagytunk.

NEIL ASPINALL: A tetejében le sem sülhettek, mert ez után mentek Európába, hogy felvegyék a korábbi jeleneteket. Folyvást az árnyékban gubbasztottak vagy kalapot nyomtak a fejükbe.

Az Apple archívumában megtaláltuk Brian jegyzeteit, amelyeket a felvételek idején diktált.

BRIAN EPSTEIN: Paul és Ringó társaságában érkeztem a reptérre,

John és George néhány perccel előttünk már ott volt a Heathrow-n. Mikor a kocsink elhajtott a Queen's Building mögött, egy sereg rajongót vettünk észre az épület tetején. Hogy azután befordultunk a sarkon, és leléptünk a kifutópályára, óriási tömeggel találtuk szembe magunkat: a mi fantasztikus rajongóink éljeneztek, integettek, zászlókat lengettek. Paul és Ringó egészen felvillanyozva csatlakozott a hasonlóképpen elképedt Johnhoz és George-hoz, akik már üdvözölték a tömeget.

A banda pózokba állt a fotósok seregének, s míg tehették, integettek a rajongók táborának. Ez volt a legcsodálatosabb szeretet-megnyilvánulás, amiben a rajongóiktól részük volt.

Összevissza hetvennyolcán repültünk a Bahamákra, teljesen megtöltöttük a gépet. Ott volt Eleanor Bron, Vidor Spinetti, John Bluthal és Patrick Gargill színészek; Walter Shenson producer és Dick Lester rendező,- kedvenc operatőre, Robert Freeman, a Beatles úti menedzserei, Neil Aspinall és Malcolm Evans, a kellő mennyiségű fotóval, toroktisztító cukorkákkal, cigivel meg egyéb úticuccal felszerelkezve.

New Yorkban jéghideg, viharos szél fogadott bennünket, amikor leszálltunk tankolni. Aztán úgy tizenegy órával az után, hogy elhagytuk Angliát, helyi idő szerint hét órakor bérelt Boeingünk leszállt Nassauban. Meleg fogadtatásban volt részünk, és az idő is jó volt. A Beatlest meg engem azonnal elcipeltek egy sajtókonferenciára, így nem juthattunk a várakozó tömeg közelébe. Általában erről van szó, ha azt írja az újság, hogy „a művészek fütyültek rajongóikra".

A megérkezésünk utáni reggelen kezdtünk el forgatni. Az első jelenet abból állt, hogy a fiúk egy közúton kerekeznek és közben fecsegnek. Személy szerint nagy hatással volt rám, hogy szemlátomást egyre természetesebben mozognak és beszélnek a kamerák előtt. Ringó most is ugyanolyan kitünően játszott, mint az első filmben. Egy másik napon a négy Beatle ruhástul merült el a habokban (pontosítok: ingben, farmerben és cipőben mártóztak meg a vízben). John azt mondta, régen ki szerette volna ezt próbálni, sőt talán öltönyben-nyakkendőben még nagyobb lett volna az élvezet.

Mielőtt pénteken otthagytam Nassaut, kis motorcsónakommal kimentem arra a szigetre, ahol a fiúk forgattak. Éppen idejében érkeztem, hogy megkínáljanak a magukkal hozott hideg kajából, ami ilyenkor szokásos, és együtt töltöttük az ebédszünetet. Nagyon úgy festett, hogy a fiúk a forgatás minden percét élvezik, s ugyanolyan lazák, vidámak és feldobottak, mint mindig.

Úgy távoztam a Bahamákról, hogy tudtam, jó kezekben hagytam az ügyfeleimet, a figyelmes és tehetséges Mr. Lester, valamint a hozzáértő és együtt érző Shenson úr majd vigyáz rájuk. És persze a nassaui emberek kedvessége, a tenger meg a napsütés is megteszi majd a magáét.

RINGO: A Help! cselekménye rólam szól, meg egy gyűrűről és persze Kailiről. De az enyém volt a főszerep. Azt hiszem, ezt annak köszönhettem, hogy az első film forgatását is maximális lelkesedéssel csináltam végig.

JOHN: A tulajdonába kerül ez a gyűrű, márpedig bárki viseli, azzal végez egy nagy bűnszövetkezet. Mi azon mesterkedünk, hogy megmentsük, és lehúzzuk a gyűrűt az ujjáról, s még egy sereg embernek ugyanez a szándéka, csak más célból. Nagyon bonyolult az egész, de az a lényege, hogy Ringót ne áldozzák fel.

PAUL: Az Egy nehéz nap éjszakája idején még szorgalmasan bebifláztuk a forgatókönyv szövegét, ezt a filmet már nem vettük annyira komolyan. Azt hiszem, senki sem tudott egy szót sem belőle, a forgatásra menet magoltuk be.

JOHN: Nem sok beleszólásunk volt ebbe a filmbe, szemben az Egy nehéz nap éjszakájával, amely félig-meddig megfelelt a valóságnak. Ami a Segítség!-et illeti, Dick Lester azt sem árulta el, miről szól. A film ma már nagyon avantgárdnak tűnik, mert megelőlegezte a Batmant és a hasonló tévéműsorokat. De Lester nem magyarázta cl nekünk. Részben talán azért, mert kevés időt töltöttünk együtt a két forgatás között, részben meg azért, mert akkoriban füvet szívtunk reggeli helyett. Senki nem érthetett szót velünk ilyen állapotban; csak bámultunk a semmibe, és röhögtünk, mint a fakutya. Be voltunk zárva a saját világunkba. Valójában nem volt sok dolgunk, mégis hajnali hétkor kellett kelnünk, és ezzel hamar torkig lettünk.

RINGO: Pokolian sok füvet szívtunk a forgatás alatt. Baromi jó volt, földobott mindnyájunkat.

GEORGE: Brandon De Wilde amolyan James Dean-típusú színész volt (és ő is autóbalesetben halt meg 1972-ben). Szerette a zenénket, és amikor hírét vette a forgatásnak, jókora zacskó fűvel jött el az Államokból a Bahamákra. Az egész repülőutat végigfüstöltük. Charterjárat vitte a stábot a helyszínre, és mi azt gondoltuk, senki sem vesz észre semmit. Malnak kiadtuk az ukázt, hogy szivarozzon, hogy a szivarfüst nyomja el a marihuána szagát.

GEORGE: A következő helyszín Ausztria volt. Életemben először és utoljára ott kötöttem sílécet. Tényleg nagyon veszélyes volt az egész. Manapság mindenki biztosítást köt forgatás előtt, és nem is kívánnak ilyesmit az embertől, hiszen ha a színész lesérül, az egész stáb az ő gyógyulására várhat. Minket azonban elvittek Ausztriában egyenesen egy nagy hegy tetejére, ott bakancsot meg sílécet kaptunk (az előbbit be sem fűztük), aztán azt mondták: „Fordulj meg és indulás! Csapó!"

Aztán jól hátba löktek, hogy elinduljunk.

RINGO: Életünkben először jártunk Ausztriában, és én először síeltem életemben. Azt nagyon bírtam benne. Az egyik jelentben Victor Spinetti és Roy Kinnear curlingezik,- tudják, olyan nagy kövekkel kugliznak a jégen. Az egyikben egy bombát rejtettek el, mi rájövünk, hogy mindjárt felrobban, és nyakunkba szedjük a lábunkat. Hát, Paul meg én vagy hét mérföldet szaladtunk, főleg azért, hogy minél messzebb kerüljünk a többiektől, és elszívhassunk egy jointot, mielőtt visszamennénk. Kis híján átrohantunk Svájcba. Ha valaki alaposabban megnéz minket a filmen, látja, milyen véreres a szemünk; be voltunk tépve alaposan. Közben az egész világ skatulyából kihúzott fiúknak ismeri bennünket!

Dick Lester már tudta, hogy ebéd után nemigen megy nekünk a munka. Ilyenkor alig haladtunk előre egy-egy sort. Olyan hisztiket vertünk ki, hogy nem lehetett velünk mit kezdeni. Dick Lester ilyenkor a fejét rázta: „Nem, srácok, vegyük csak fel újra!" De azért frankó volt az egész, mi akkoriban baromi jól éreztük magunkat.

JOHN: A vágószoba akkor tele volt a legjobb minőségű narkóval, mi meg magunkba roskadva elterültünk a padlón, és egy árva büdös szót sem tudtunk kinyögni.

PAUL: Kissé révetegen kerültünk elő mindig, sokat bazsalyogtunk, és vártuk, hogy mielőbb vége legyen az egésznek. Rengeteget vihogtunk a fűtől.

Emlékszem, egyszer a Clivedenen (Lord Astor lakik itt, itt tört ki a Keeler-Profumo botrány) a Buckingham palotabeli jelenetet vettük fel éppen, és mind a négyünknek fel kellett tennünk a kezünket. Ebéd után voltunk, ami nem volt szerencsés, mert valaki egy üveg bort is körbekínált. Valamennyien becsiccsentve vihorásztunk, a kamerának háttal. Mindössze az volt a dolgunk, hogy amikor megfordulunk, csodálkozzunk egyet, vagy valami ilyesmi, de akárhányszor megpróbáltuk, csörgött a könnyünk a röhögéstől. Márpedig ezt ugyancsak rühellik a technikusok, akik azt gondolják: „na, ezek se profik". Mi ezt nagyon jól tudtuk, de nem érdekelt mert jól éreztük magunkat.

GEORGE: Napokig ezzel a jelenettel vacakoltunk. Egy csőből piros füst tör elő, mi meg minden ablakot kinyitunk, és az őrök hullanak, mint a legyek. Ez a jelenet az örökkévalóságig tartott. Már fájt az oldalunk a hisztérikus röhögéstől, és gyanítom, hogy alaposan próbára tettük Dick Lester türelmét. Pedig ő igen lezser gyerek, öröm volt vele dolgozni.

JOHN: Valahogy balul sült el az egész. Magát a filmezést élveztem, és nem is vagyok elégedetlen a filmmel, de büszke sem vagyok rá. Mondjuk azt, megteszi. A fényképezés például kitűnő, meg van a filmben néhány jó színész, persze nem mi, mert mi nem játszottunk, csak magunkat adtuk, de Leo McKern különösen klassz, és Victor Spinetti meg Roy Kinnear, a kövér és a sovány hapsi is jó együtt. Az eleje határozottan jobb, és a Bahamákon leül az egész.

Azt hiszem, a filmezésben lenne még számunkra fantázia. Hiszen a zenében is csak három-négy lemez után találtunk magunkra, talán a filmmel is ez lesz a helyzet. Ha Elvis Presleynek sikerült, ugyan miért ne követhetnénk a példáját mi is? A lényeg az, hogy mindig valami újat tudjunk adni a közönségnek. Igyekszünk minden alkalommal meglepni őket, ebben térünk el Elvistől. De azért azt sem szeretném, ha minden a film körül forogna, mert ez nem a mi tempónk, nekünk a mozgás a lételemünk. A mai napig élő közönség előtt szeretek a legjobban játszani.

Még valamit: Hollywood szóba se jöhet. Elhatároztuk, hogy ha netán Oscart kapnánk ezért a filmért, nem vesszük át!

JOHN: Először a Help! forgatása közben kerültünk kapcsolatba Indiával A gyűrű valami keleti szektáé volt, és egyszer szitár meg effélék is feltűntek egy jelenetben, egy hindu zenekar játszott a háttérben, George meg őket stírölte.

Londonban, egy étteremben vettük fel ezt a jelenetet. Aztán az egyik bahamai jelenet forgatásán egy kis jógi odaspurizott hozzánk. Mi akkoriban még semmit sem tudtunk róluk, ez a kis hindu meg mindegyikünknek a kezébe nyomta egy-egy dedikált könyvét a jógáról. Bele se néztünk, odacsaptuk a többi cucc mellé, amit az emberektől kaptunk.

Aztán úgy két év múlva George foglalkozni kezdett a hatha-jógával. A forgatáson figyelt fel az indiai zeneszerszámokra. Mindez annál a gógyis filmnél kezdődött hát. Évekkel később George találkozott azzal a jógival, akitől a könyveket kaptuk. A nevét elfelejtettem, mert mindé olyan egyforma, Baram Baram Badooladam vagy valami ilyesmi. Szóval, az egész India iránti érdeklődésünket a Help!-nek köszönhetjük.

GEORGE: Azt hiszem, számomra minden ezzel kezdődött. A palinak volt egy kéglije a Paradicsom-szigeten, s egy belső hang azt súgta neki, hogy ajándékozza nekünk a művét, a Jóga nagy képeskönyvét. Mi éppen az országúton kerekeztünk a következő jelenetre várva, amikor odafutott hozzánk narancssárga köntösében swatni Vishnu Devananda, a hatha-jóga legkiválóbb mai művelője. Ráadásul a születésnapomon történt.

Később, amikor megismerkedtem az ind bölcselettel, és el akartam menni Rishikeshbe, alig hittem a szememnek, amikor kezembe vettem a könyvet és megláttam, hogy az ottani Shivananda asramban nyomták. A swami főhadiszállása Montrealban volt, de volt egy kis repcsije, ezzel járta a világot. Még lakat alá is dugták, és a sajtó sokat csemegézett „határokat döntögető turnéján", ahogyan ő maga nevezte. Kampányt folytatott az országhatárok ellen, s valamennyiünket ellátott maga készítette világútlevéllel. Az a pop művész - Peter Max — festette ki a repülőjét, akit a Sárga tengeralattjáró-féle képek másolása tett híressé.

Azután olvastam el ezt a könyvet, hogy vegetáriánus lettem. A húsevéstől az riasztott el, hogy állatokat kell ölni érte. De ennél is fontosabb, hogy nem is egészséges, és nem természetes. A könyvben olyanok állnak, hogy a majmoknak nem fáj a fejük, s az emberek összes betegsége a természetellenes étrend miatt van.

A könyvből azt is meg lehet tanulni, hogyan tisztíthatjuk meg az orrlyukainkat. Egy zsinórt kell felvezetni az orron ál, majd kihúzni a torokból.

Máshol egy sós vízbe áztatott kötést nyel le a jógi, utána pedig kihúzza. Az egész könyv arról szól, hogy miképpen tökéletesíthetjük a testünket. Johnnak az az ötlete támadt, hogy egyesíteni kellene a kétféle eljárást: az orrjárat zsinórját először is mindkét végén meg kéne rántani, a kötési meg lenyelni, aztán a segglyukunkon kihúzni!

Johnnak mindig ilyen eszement ötletei voltak.

PAUL: A nagylemez dalait jórészt Johnnál írtuk Weybridge-ben. Míg az Egy nehéz nap éjszakája címadó dalát John jobbára egyedül hozta össze odahaza, a Help!-en együtt dolgoztunk. Látom magam előtt, ahogy ott kuporgunk, és a címadó dalon törjük a fejünket, mikor John előáll az alapötlettel. Segítettem a tagolásában, és néhány kisebb szekvenciát is én iktattam bele a dallamba. Mikor végeztünk, lementünk a földszintre, és Iejátszottuk Cynthiának meg Maureen Cleave-nek, ők jónak találták. Ebben mi is megnyugodtunk.

Abból, amiket később mondott, az a benyomásom, a Help! John lelkiállapotát tükrözte a leginkább, mert úgy érezte, a Beatles korlátozza őt a szabadságában.

JOHN: A legtöbben egyszerű rockszámnak tartják. Akkor magam sem tudtam, csupán arra gondoltam, hogy kell egy címadó dal a filmhez, de később rájöttem, hogy valódi segélykiáltás volt ez. A Help! rólam szólt, noha egy csipetnyit költőien. Azt hiszem, a dalaimban minden kijött belőlem

AZ EGÉSZ BEATLES KÖRÜLI FELHAJTÁS FELÉRHETETLEN VOLT ÉSSZEL. CSAK ZABÁLTAM, MINT EGY DISZNÓ, ÉS ITTAM, MINT EGY KEFEKÖTŐ, MEG IS HÍZTAM ALAPOSAN. ELÉGEDETLEN VOLTAM MAGAMMAL, ÉS TUDAT ALATT SEGÍTSÉGÉRT KIÁLTOTTAM. EZ VOLT AZ ÉN DAGADT ELVIS-KORSZAKOM.

A filmen az én figurám nagyon kövér, bizonytalan és célját tévesztett. A fiatalságomról éneklek, amikor még minden könnyűnek tűnt, később azonban összegubancolódtak a dolgok.

Ha az ember nem érzi magát a béka feneke alatt, akkor boldog. De az én boldogságomat az égvilágon semmi nem garantálta. Nem megy ez varázsütésre. Lehet, hogy általában optimista vagyok, de azért vannak depressziós korszakaim, amikor a legszívesebben kiugranék az ablakon. Ahogy idősödöm, egyre könnyebb együtt élnem ezzel, talán azért, mert az ember megtanulja az önfegyelmet, vagy mert idővel lehiggad egy kissé. Akkor azonban kövér és lehangolt voltam egyszerre, és segítségért kiáltottam. Ez bizony véres valóság.

GEORGE: John egyszer sem beszélt erről, amikor a számot írta, csak utólag. Valóban kövér volt, és szemüveges. Egyszerűen nem érezte jól magát a bőrében.

Úgy festett a szarukeretes szemüvegével, mint Michael Caine.

Egészen paranoiássá tette a rövidlátása.

Ha elvittük egy klubba, úgy kellett a helyére vezetnünk, mert nem látott szemüveg nélkül, de a világért se hordta volna. Vicces volt, amikor Cynthiával jöttek: kint kuporogtak a kocsiban, és azon civakodtak, kin van a sor, hogy feltegye a szemüvegét, bemenjen, és megnézze, hol ülünk. Így csinálta végig azt a korszakot, amikor úgy érezte, „ma már nem vagyok olyan fiatal".

JOHN: A szöveg ma is megállja a helyét.

Biztonsággal tölt el, hogy már akkor is -hogy is mondjam? ismertem magamat. Pedig akkor még nem volt LSD (na jó, egy kis fű már igen).

A lemezfelvételért már nem rajongok annyira. A dal igazi hangulata elveszett.

Kislemezről lévén szó, gyorsan meg akartuk csinálni, méghozzá úgy, hogy sláger legyen. Már gondoltam rá, hogy újra föl kéne venni, de most lassabban. Emlékszem, annak idején egészen megsajnáltam magamat a dal eléneklésekor. De így van ez velem: mindig átélem, amit énekelek. Nem hazudok. Még amikor azt énekelem, hogy „vap-bap-aluma-avap-bem-bum", azt is teljesen átérzem. És persze a zene is nagyon érzelmes.

Emlékszem, Maureen Cleave - az az újságírónő, aki azt a hírhedt jézusos interjút csinálta velem az Evening Standardbe - egyszer megkérdezte tőlem: „Miért nincsenek több szótagos szavak a dalaidban?" Korábban soha nem gondoltam erre, de azután megfogadtam a tanácsát. Mindamellett, amikor lejátszottam a „több szótagos" dalt, nem igazán tetszett neki. Akkoriban bizonytalan voltam magamban, és lépten-nyomon ilyesmik történtek velem.

PAUL: AZ VOLT A BAJ JOHNNAL, HOGY MENTEN SÜNDISZNÓÁLLÁSBA HELYEZKEDETT. AZ EMBER SOHA NEM ŐT MAGÁT LÁTTA, HANEM A PÁNCÉLJÁT, AMI ÁTHATOLHATATLANNAK TETSZETT. JOHN A FELSZÍNEN NAGYON KEMÉNY VOLT, BORZASZTÓAN KEMÉNY.

Azt hiszem, sajnos, a világ félreismerte őt. Szerintem remek fickó volt, csak igyekezett leplezni. Nem merte megmutatni a jó oldalát. Ezért mindig csupán a rock and rollról volt szó... míg a kellő pillanatban tetten nem érte az ember.

JOHN: Igazán nem szeretném, ha cinikusnak bélyegeznének. Annak alapján ítélnek meg [a sajtó], amit írok vagy mondok. Utálom a címkéket. Jó, cinikus vagyok egy kissé, de nem teljesen. Az ember lehet fanyar az egyik nap, cinikus a másik és ironikus a harmadik alkalommal. Igen, kicikizem a készpénznek vett dolgokat: a társadalmat, a politikát, az újságokat, a kormányt, de nem így gondolkodom az életről, szerelemről, jóságról és halálról.

Paul nálam sokkal cinikusabb és harapósabb tud lenni, ha van rá oka. Persze türelmesebb nálam, de ha bepörög, pillanatok alatt ízekre szed bárkit. Mindig fején találja a szöget, és kertelés nélkül megmondja a magáét. Bizony, Paul már csak ilyen.

PAUL: Johnról a legjobb emlékeim közé tartozik az is, amikor egyszer összekaptunk, és mindennek elmondtuk egymást, aztán egy pillanatra abbahagytuk, és akkor letolta az orrára a szemüvegét, és csak annyit mondott-, „figyelj! Csak én vagyok az", majd pedig visszatette a szemüveget. Hát ilyen volt John igazából. Ezekben a pillanatokban a páncélja nélkül láttám, noha azt is szerettem, mint mindenki más. Mégis irtó klassz volt, amikor leengedte a sisakot, és az ember megláthatta azt a John Lennont, aki félt kiad-

GEORGE MARTIN: Én vettem fel a film hanganyagát, de nem én voltam a zenei rendező, ezt másra bízták. Nem jöttünk ki túl jól Dick Lesterrel az Egy nehéz nap éjszakája forgatásán, s az sem könnyített a viszonyunkon, hogy engem Oscarra jelöltek a legjobb filmzenéért.

JOHN: Azt hiszem, ennek a filmnek a dalai jobbak. Nagyon szeretem például a „You Have Got to Hide Your Love Away"-t, ezt én énekelem, és egyáltalán nem kommersz. A Paul számai közül pedig nagyon jó a „The Night Before".

Akkoriban szerettem a gitárt, nem is akartam semmi mást azon a nagylemezen, ezen meg az elektromos zongorán kívül, és így is lett. A „Ticket To Ride" új hangot ütött meg a maga korában. Baromi súlyos volt a korabeli ízléshez képest. Ma újrahallgatva sem tűnik olyan rossznak, bár nekem borsódzik tőle a hátam. Ha újrakeverhetném az A oldalt, megmutathatnám, miről is van szó tulajdonképpen, de így is kihallható. Súlyos anyag ez, és a dobok is súlyosak a lemezen. Ezért is szeretem.

RINGO: Felénekeltem egy dalt a Help! nagylemezhez, ami végül sohasem jelent meg, az „If You Got Trouble"-t. George Martin talált rá az EMI stúdió raktárában.

GEORGE: Véletlenül bukkantunk rá erre a nagyon különös dalra. Egyszerűen nem emlékszem a felvételére. Bugyuta a szövege, és az egész egy ócska bóvli. Nem csoda, hogy mindenhonnan kimaradt.

RINGO: A Help!-ben én éneklem az „Act Naturally" című dalt. Buck Owens lemezén találtam, és azt gondoltam magamban, ezt megcsinálom, ők meg mondták, hogy oké. Mindenféléket hallgattunk a lemez készülése közben. Így találtunk rá a „Dizzy Miss Lizzy"-re is. amit John énekelt el. Paul pedig megírta a „Yesterday"-t, minden idők legtöbbször feldolgozott dalát.

Naná, hogy ő írta:

JOHN: A Help! azt jelentette a számunkra filmben, amit az „Eight Days a Week" lemezen. Sokan szerették az egyiket, és ugyanannyian a másikat. De egyik sem az volt, amit igazándiból akartunk, tudtuk, hogy nem rólunk szólnak. Nem szégyenkeztünk éppenséggel a film miatt, de a közeli barátaink tudták, hogy sem ez a film, sem az „Eight Days a Week" dalunk messze nem a legjobb formánk. Mindkettőben van valami mesterkélt.

A Help! kislemezen jobban fogyott, mint előtte a két másik, az „I Feel Fine" és a „Ticket to Ride". Így is sok rajongónk csalódott a Help!-ben. „Na, a Beatles alaposan cserbenhagyott bennünket" - mondogatták. Hiába, nem lehet mindenkinek egyszerre tetszeni. Aki erre törekszik, azt a végén senki se fogja szeretni. El kell dönteni, mi a legjobb, és kitartani mellette.

Az emberek robotnak képzelnek bennünket. Hat dollár 80 centet fizetnek egy lemezért, és akarnak valamit a pénzükért. Lassan olyanok leszünk, mint a zenegépek. Én ezt nem csípem az egészben. Egyesek egészen eltájolják magukat. Ha kijövünk egy lemezzel, vegyék meg, ha tetszik nekik. Nem kötelező folyvást valami utánozhatatlant produkálnunk.

A közönség dolga, hogy eldöntse, mit szerel, mit nem. Utálom, amikor az emberek ujjal mutogatnak ránk, és azt mondják:,,Nekünk köszönhetitek a sikereteket, ti hálátlan disznók:" Persze bizonyos mértékig még igazuk is van, de annak is van határa, hogy a mások elvárásainak megfeleljünk.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nincs ínyemre a népszerűség. Igazán megtisztelő. De nem diktálhatnak nekünk egész életünkben. Mikor elkészül egy lemezünk, vegyék csak meg, ha tetszik. Ha nem, hát nem. Ezt döntse el a közönség.

JOHN: MINDENT TUDUNK A „YESTERDAY"-RŐL, AMIÉRT ANNYIAN GRATULÁLTAK NEKEM -INDOKOLATLANUL, MIVEL EGYEDÜL PAUL MŰVE, AZ Ő ALKOTÁSA. MÉGHOZZÁ NAGYON JÓL MEGCSINÁLT, NAGYON SZÉP DAL. ÉS ÉN SOHASEM IRIGYELTEM TŐLE.

PAUL: Egy kis kégliben laktam egy ház tetején, s ágyam mellett egy zongora állt.

Egyik reggel egy dallammal a fejemben ébredtem fel, és azt gondoltam: „Az áldóját, én nem ismerem ezt a dalt, vagy mégis?" Olyan volt, mint valami dzsessz-melódia. Apám valaha sok dzsessz-dallamot tudott, ezért azt gondoltam, talán innen jutott az eszembe.

Leültem a zongora mellé, és megtaláltam a megfelelő hangnemet (C-dúr, fisz-moll hetes és H-dúr), jól az agyamba véstem, majd körbe mutogattam a barátaimnak, és mindenkitől megkérdeztem, nem ismeri-e. „Jó kis szám - mondtam de nem én írtam, csak megálmodtam. Elvittem Alma Coganhez is, egyik barátunkhoz (gondolom, azt hitte, az ő számára írtam), ő meg azt mondta, nem ismeri, de egész jó.

Eleinte nem volt szöveg a dallamhoz, ezért „yesterday" helyett azt dúdoltam: „rántotta". „Rántotta, az én kis kedvesem rántotta... én hiszek a rántottában", ilyesmi. Az elkövetkező hetekben kezdtem összerakosgatni a szöveget. Szerettem a dallamot, ezért úgy gondoltam, érdemes elvacakolnom egy kicsit, amíg meg nem találom a hozzáillő szöveget, ami szótagszámban megegyezik a rántottával, de nem ilyen hülyeség. És egy nap belém villant: „Tegnap még..."

JOHN: Ez a dal hónapokig velünk volt, mire elkészültünk vele. Ahányszor csak összeültünk, hogy összedobjunk egy-két új lemezt, mindig előjött. Végül már majdnem kész volt, csak nem volt neki rendes címe. A munkacíme „Rántotta" volt, amin sokat röhögtünk.

Eldöntöttük, hogy egyszavas cím lenne a megfelelő, de sehogyan sem sikerült rátalálnunk erre a szóra. Paul egyik reggel arra ébredt, hogy a dal mindenestől készen van a fejében. Még sajnáltam is egy kicsit, hogy vége lett, annyit nevettünk munka közben. Amerikában a szám George Martin hangszerelésében került piacra, „Rántotta" címen. Meg ma is kapunk leveleket rajongóktól, akik azt írják, hallottak egy „Rántotta" című dalt, ami tök ugyanolyan, mint a „Yesterday".

PAUL: Emlékszem, azt gondoltam, hogy az emberek szeretik a szomorú melódiákat, szeretnek elborongani egyedül egy lemez fölött, és nagyokat sóhajtozni. Ezért megírtam az első versszakot, aztán a többi már ment magától.

Ez volt a legsikeresebb dalom. Bámulatos, hogy álmomban jutott eszembe. Ezért nem állítom, hogy én bármihez értenék, szerintem a zene csupa titok. Néha hallani: „Én csak egy eszköz vagyok, az egész csak átfut rajtam." Hát, mondhatom, hótt szerencsés az, akin hasonlók futnak át.

Mikor először bevittem a dalt a stúdióba, gitáron játszottam le, és Ringó azonnal azt mondta, hogy ezt nincs értelme dobbal kísérni. John és George hozzátette, hogy további gitárokra sincs szükség. George Martin ezért azt javasolta, próbáljam meg egyedül. Hüledezve néztem rájuk: „Szólólemezre gondoltok?" „Igen - felelték -, csináld meg egyedül, mi semmit sem tehetünk hozzá."

GEORGE MARTIN: Paul elment az EMI 2-es stúdiójába, ott felült egy magas székre az akusztikus gitárjával, és elénekelte a „Yesterday"-t. Így kezdődött az egész. Akkor megkérdeztem: „Mihez kezdjünk vele? Legfeljebb vonósokat tudnék elképzelni hozzá, de tudom, hogy nem vagy nagy véleménnyel róluk." Paul erre azt felelte: „Nem akarom a Mantovanit." „Mit szólnál mondjuk egy vonósnégyeshez?" Érdekesnek találta az ötletet, én meg vele dolgoztam tovább a számon, és javaslatokat leltem a hangszerelésre.

Neki is voltak ötletei, aztán felfogadtunk egy vonósnégyest, akik rájátszottak a magukét az alapra, és már kész is volt a lemez.

PAUL: George Martinnal nagyjából mindig így ment a dalírás. A „Yesterday" -nél például megjegyezte: „Tudod mit, gyere át hozzám holnap reggel! Van zongorám, és kottapapírom. Leülünk egy órácskára, te pedig megosztod velem az elképzeléseidet." Nekiláttunk hát, én elmondtam, hogyan gondolom el az egészet, nem volt nehéz, mert tudtam, mit akarok. George meg sorra vette a lehetőségeket, hogyan lehet ilyen meg amolyan hangulatú, és ezt hogy lehet technikailag megoldani. Én gyakran elleneztem a javaslatait, arra gondolván, hogy miért is létezne egyetlen üdvözítő megoldás.

A „Yesterday" tipikus ebből a szempontból. Emlékszem, én javasoltam azt a hetest, amit a cselló játszik. George erre a fejét rázta, hogy semmiképpen nem illik ide egy rendes vonósnégyesben. „Kérlek, szorítsd be mindenképpen, George, mert szükségem van rá" - mondtam erre.

Így dolgoztunk. Ő megmutatta, hogyan lehetne fölvenni a dalt „szabályosan", én viszont minden erőmmel szabotáltam a szokásos eljárásokat, és igyekeztem elmozdulni afelé, ahogyan én szeretem a zenét. Ezt még ma is jó munkamódszernek gondolom.

Egyszer, amikor George Martin az Egy nehéz nap éjszakájának lemezfelvételén dolgozott, emlékszem, azt mondta Johnnak: „Hát ez egy nehéz nap éjszakája volt... Ez most itt egy hetes vagy nem egy hetes?" Mire John: „Ez valahol kettő között van."

Remekül szórakoztunk, még ma is felvillanyoz, ha eszembe jut. Nincsen bennem semmi tudásszomj. Azt hiszem., olyan ez, mint a vudu: ha tudnád, hogyan működik, az mindent elrontana.

GEORGE MARTIN: A „Yesterday" nagy áltörés volt, csupán Paul és néhány profi zenész vette fel. A banda többi tagja csak a kész felvételt hallgatta meg. John is köztük volt. Azt a részletet, amikor a cselló egy ilyen bluesos hangot játszik, meg is tapsolta.

Szóval nem igazi Beatles-szám volt ez, és beszéltünk is róla Brian Epsteinnek. „Tudod, ez Paul dala... ne nevezzük az ő szerzeményének?" - kérdeztem. „Nem, semmivel nem oszthatjuk meg a Beatlest" -felelte. Ezért bár senki más nem szerepelt a lemezen, mégis Beatles-munkának tüntettük fel - az akkori elveink értelmében.

PAUL: Semmiképpen nem engedtem volna, hogy szólólemezként jöjjön ki. Eszünkbe sem jutott hasonló. Néha persze kísértésbe estünk, mikor hízelegtek nekünk: „Tudod, neked kellene a frontembernek lenned", vagy „Szólólemezekkel kellene előállnod". De soha nem engedtük magunkat elcsábítani, mindig nemet mondtunk. Angliában nem is hoztuk ki a „Yesterday"-t kislemezen, mert hogy nézett volna ez ki egy rock-együttestől?

Meg kell hagyni, büszke vagyok rá. Kicsit ugrattak is emiatt. Emlékszem, George azt mondta: „Az áldóját, ez mindig a » Yesterday «-t emlegeti, mintha ő volna a Beethoven." Én akkor is úgy érzem, hogy ez a legjobb művem.

JOHN: Egyszer egy spanyol vendéglőben ültem, és a hegedűs egyenesen a fülembe húzta a „Yesterday"-t. Aztán megkért, írjak autogramot a hegedűjére. Zavarban voltam, ezért ráálltam, még Yoko is odabiggyesztette a nevét. Egy szép napon majd rájön az a hegedűs, hogy a számot Paul írta. Ami azt illeti, az „I Am the Walrus"-t aligha húzhatta volna a vendégek fülébe.

JOHN: A második könyv jóval összefogottabb volt, mert módszeresebben dolgoztam. Megmondták nekem, hogy hány hónapom van a könyvírásra. Az In His Otvn Write-ot még iskolásként írtam, legalábbis egy részét, az egész magától jött.

Mikor azonban másik könyvet kértek tőlem, csak egy palack Johnny Walkerrel tudtam kellőképpen feloldódni az íráshoz, ami megijesztett. Ezért nem lett hosszabb. Nem igazán csípem a fegyelmet. (Talán különösen hangzik ez az én számból, hiszen az együttes tagjaként épp elég részem volt benne, de egyikünk sem rajong érte. Az a jó, amikor éppen fegyelmezett vagyok, de közben nem tudok róla.)

A leghosszabb művem ebben a könyvben jelent meg. Sherlock Holmesról szól, én menet közben azt hittem, regény lesz belőle, de végül mindössze hat oldalra sikeredett. Az A Spaniard in the Works legtöbb írása hosszabb, mint az első könyv darabjai. Nekem azonban nagyon nehéz sokáig ugyanarra koncentrálnom. Rendre elfelejtem, kit szerepeltetek, elveszítem a fonalat, és elunom az egészet. Ezért szoktam kinyírni az összes hősömet. Az első könyvben megszabadultam az egész bagázstól, a másodiknál már nem engedtem meg ezt magamnak, mert fejlődni akartam.

Az anyag nagy része összeállt, de a kiadó még többet követelt, és elküldött egy fura kis olasz szótárt, mondván, hátha ebből ihletet merítek. Átlapoztam, és úgy láttam, hogy ez úgy jó, ahogy van. Pár szót azért megváltoztattam (ezt csináltam a suliban is Keatsszel vagy bárkivel; néhány szó kicserélésével lemásoltam a műveiket). A kritika aztán alaposan lehúzott azzal, hogy összeollóztam az egész könyvet.

Csak ritkán változtatok azon, amit egyszer papírra vetettem, ehhez túl önző vagy beképzelt vagyok. Ha egyszer valamit megírtam, azt szeretem. Mikor a kiadó néha előáll azzal, hogy hagyjuk ki ezt vagy változtassuk meg amazt, úgy harcolok minden soromért, mini egy anyatigris. Amit egyszer leírtam, ahhoz hozzátenni esetleg még hozzáteszek, de elvenni már sehogyan sem akaródzik belőle. Az egész spontán megy.

Az egyik kritika egy kalap alá vett Peter Cookkal, meg a Cambridge-ből kikerült műveltek szatirikus írásaival, mondván: „Azt gúnyolja, ami normális, az államot és az egyházat." Ez szent igaz, hiszen mi máson lehetne gúnyolódni? " Amúgy nem akarom én megjavítani a világot, nem szoktam tüntetni semmiért, nem vagyok az a típus.

PAUL: John nem volt vallásos. Fiatalabb korában lerajzolta Jézust a kereszten erekcióval, oltári klassz volt. Kemény tini szatíra, amit annak idején fekete humornak könyveltünk el. A John humora mindig ilyen volt.

JOHN: Többször is nekifogtam, hogy írok egy gyermekkönyvet, az Alice Csodaországban modorában. Arra vágytam, hogy olyan leszek, mint

Lewis Caroll, csepp Ronáld Searle beütéssel. Azt hiszem, titokban még mindig ez a szívem vágya. Lewis Carrollért rajongok, imádom az Alice Csodaországban-t és az Alice Tükörországban-t.

Sokat olvasok, ami az általános műveltséghez tartozik. Dickenset nem nagyon szeretem, legfeljebb különleges hangulataimban. Túl közel van a suli még ahhoz, hogy élvezni tudjam őt meg Shakespeare-t. A Vilit különösen utálom, és teszek arra, hogy kell-e szeretni. Nem tudom, ez az iskola miatt van-e, vagy mert semmit sem mond a számomra.

Teljesen tudatlan voltam. Hallottam ugyan a Lear királyt emlegetni, de a suliban nem foglalkoztunk vele. A klasszikusok közül egyedül a kötelező olvasmányokat olvastam el. James Joyce bizonyára szerepelt a tananyagban, de nem foglalkoztunk vele annyit, mint Shakespeare-rel. Az emberek odavannak attól, ha valaki Joyce-ot olvas, de én semmit sem ismertem tőle. Megvettem ezért a Finnegan's Wake-et, és végigfutottam egy fejezetet. Baromi jó volt, teljesen feldobott, mintha csak egy régi baráttal társalogtam volna, de végigolvasni nem bírtam.

Megvettem egy Edward Learről szóló könyvet, meg egy terjedelmes kötetet Chaucerről, ezért most már tudom, mire gondoltak a kritikusok. Ennek dacára semmi hasonlóságot nem találtam az említett szerzők művei és a sajátjaim között. Na jó, egy kis hasonlóság van a Finnegannel, azt azonban mindennel össze lehet vetni, ahol ki vannak facsarva a szavak, és mégiscsak más, mint amit én írtam.

Ringó egyetlen szavamat sem olvasta, Paul és George azonban igen. Az első könyv szemlátomást jobban izgatta őket. Akkoriban különben is azt mondogatták az emberek: „Ez minden, ami telik tőlük?" Pault ezért különösen érdekelte a dolog, olyannyira, hogy még a bevezetőt is ő írta. Néhány novellába is besegített, de csak az egyiknél tüntették föl társszerzőként.

Amúgy is, ha egyszer valamit a fejükbe vesznek, az isten sem állíthatja meg őket. Már a Beatles előtt írtam, még gitárom sem volt akkoriban. Már írtam akkor, mikor találkoztam a bandával. Néhány hét elteltével vagy talán már az első héten bizonyára az orruk alá dugtam a dolgaimat, hogy olvassák el. Az írás volt tehát előbb, a gitár csak utána következett. Ma már fordítva van, a gitár áll az első helyen, és az írás csak a hobbim.

Az A Spaniard in the Works amúgy is feldobott. Ha nem is lett olyan jó, mint az első kötetem, de hát melyik folytatás ér az eredeti mű nyomába? A lényeg az, hogy ezzel a könyvvel kiadtam magamból azt a feszültséget, amit a bennem rekedt novellák okoztak,-jót tett nekem, hogy a világ elé tárhattam őket. Ez a munka bonyolultabb, mint az első, bizonyos részleteket én magam sem értek benne, de ha egyszer megírtam, miért a fiókban őrizgessem? Az igazság az, hogy szeretek írni, és akkor is foly-

GEORGE: Először tudtunkon kívül vettünk be LSD-t. Valamikor 1965-ben történt, albumok és turnék szünetében. Egy gonosz fogorvos áldozatává vállunk, akivel néhányszor együtt vacsoráztunk, meg diszkókba jártunk, ahol mindenki ismerte egymást.

Egyszer ez a fogorvos vendégül látott minket - Johnt, Cynthiát, Pattie-t és engem - a házában. Úgy volt, hogy vacsora után átmegyünk egy londoni éjszakai mulatóba, a Pickwick Clubba. Kis étterem volt ez, parányi színpaddal, ahol néhány barátunk játszott aznap este: Klaus Voormann, Gibson Kemp, meg egy Paddy nevű srác. Ők hárman triót alkottak.

Vacsora után azt mondtam: „Siessünk, mert nemsokára ők jönnek", és John egyet is értett velem, de a fogorvos azt mondta:

„Ne menjetek még!" Aztán meg azt: „Előbb igyátok meg a kávétokat!"

Megittuk, és én megint mondtam, hogy menjünk már, de ekkor a fogorvos súgott Johnnak valamit, mire ő azt mondta nekem: