JOHN: A KERESZTÉNYSÉG EL FOG TŰNNI. NEM AKAROM EZT SEMMIVEL INDOKOLNI, EGYSZERŰEN TUDOM, HOGY IGAZAM VAN.

Ml MÁR MOST NÉPSZERŰBBEK VAGYUNK JÉZUSNÁL ÉS NEM TUDOM, MI FOG ELTŰNNI ELŐBB, A ROCK VAGY A KERESZTÉNYSÉG. JÉZUSSAL NINCS SEMMI BAJOM, DE A TANÍTVÁNYAI BUMBURNYÁKOK VOLTAK, AKIK ELTORZÍTOTTÁK A TANÍTÁSÁT.

GEORGE: Nem értem, miért nem lehet nyíltan beszélni erről, miért vádolnak minket blaszfémiával. Ha a kereszténység valóban annyira nagyszerű, amilyennek mondják, akkor el kellene viselnie egy kis kritikát. (1966. MÁRCIUS)

PAUL: John elég jól ismerte Maureen Cleave-et a londoni Evening Standardtól. Minden újságíróval barátkozunk, aki jobb volt az átlagnál, mert az ilyenekkel szót tudtunk érteni. Tudtuk, hogy többek vagyunk ostoba rocksztároknál. Sok minden érdekelt bennünket, és a fiatalság szószólójának tartottuk magunkat. Így cselt meg, hogy Maureen Cleave Johnról írt cikke érintette a vallás témáját is, és ő kimondta azt, ami mindnyájunk meggyőződése volt, hogy az anglikán egyház az utóbbi időben hanyatlásnak indult. Egyébként ők maguk is panaszkodtak arról, hogy megfogyatkoztak a gyülekezetek.

Maureen érdekes egyéniség volt, és könnyen szót értettünk vele. Mindnyájunkkal készített mélyinterjút. John az övében szót ejtett a vallásról is, mert nem voltunk ugyan vallásosak, de érdekelt bennünket a téma.

A közönségünk soraiban gyakran voltak katolikus papok is, akikkel gyakran szálltunk vitába a színfalak mögött, például arról, miért gazdag az egyház, amikor annyi szegény van a világon. Meg azt mondtuk nekik: „Több gospelt kellene énekelni, arra bejönnének az emberek. Haladnotok kellene a korral, nem leragadni azoknál az unalmas, ósdi himnuszoknál. Azok már mindenkinek a könyökén jönnek ki, és nem indítanak be senkit."

Szóval nagyon határozottan az volt a véleményünk, hogy az egyháznak össze kellene kapnia magát. És ezzel valójában jót akartunk neki, szó sem volt arról, hogy John valamiféle sátánosságból mondott volna bármit.

Ha valaki figyelmesen végigolvassa azt a cikket, az derül ki belőle, amit mi akkor mindnyájan gondoltunk: „Valami baj van az egyházzal, bár nem tudom, micsoda. Az a helyzet, hogy ma a Beatles népszerűbb Jézus Krisztusnál. Nem munkálkodnak eleget Jézus építésén, sokkal intenzívebben kellene." Csakhogy John nem válogatta meg a szavait, amikor Maureennel beszélt, úgy gondolta, vele megengedheti magának a lezser szóhasználatot is. Hiba volt-e vagy sem, azt nem tudom,- rövid távon biztosan, de hosszú távon talán nem.

GEORGE: NEM LENNE SEMMI PROBLÉMA, HA MINDENKI FŐBE LŐNÉ MAGÁT, AKINEK PISZTOLYA VAN.

PAUL: A FENYEGETÉSEKET SOSEM ÉRTETTÜK. NEKÜNK NEM VOLTAK ELŐÍTÉLETEINK, ÉS ELLENEZTÜK A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉST.

Egyszer jött hozzánk AZ ISKOLÁBA RGY NŐ DÉL-Afrikából, és arról mesélt, MILYEN CSODÁLATOS NÁLUK, MERT VAN EGY INAS, AKI A TEÁT SZOLGÁLJA FEL, EGY, AKI TAKARÍT, ÉS ÍGY TOVÁBB, Ml MEG KÉRDEZTÜK, NEM CIKI EZ?

Nem olyan, mint A RABSZOLGASÁG? Ő MEG: „Nem, nem, a fiúk szeretik CSINÁLNI."

GEORGE: Ha JÓL EMLÉKSZEM, SZÓBA KERÜLT EGY DÉL-AFRIKAI TURNÉ IS, DE ODA NEM VOLTUNK HAJLANDÓK ELMENNI, EZÉRT BETILTOTTÁK A LEMEZEINKET.

JOHN: A ZENÉSZEK ÁLTALÁBAN NEM TÖRŐDNEK A TÁRSADALMI HELYZETŰKKEL. NEKIK CSAK A ZENE A FONTOS. DE MELLESLEG MAGUK A MUZSIKUSOK IS KÜLÖN OSZTÁLYT KÉPEZNEK.

PAUL: Az EGÉSZ BANDA EGYETÉRTETT ABBAN, HOGY NEM AKARUNK FELLÉPNI SEM DÉL-AFRIKÁBAN, SEM MÁSUTT, AHOL FAJI ELKÜLÖNÍTÉS VAN. Később mondták nekünk, HOGY OTT, MÉG HA BE IS ENGEDIK UGYANARRA A HELYRE A FEHÉREKET MEG A FEKETÉKET, MAGUKTÓL ELKÜLÖNÜLNEK. AZ EMBER NEM KEZD MÁSOKKAL KEVEREDNI, CSUPÁN MERT AZT HALLJA, HOGY AZ A SZÉP, HANEM ÖSSZETART A BARÁTAIVAL. EZT ÉRTJÜK, DE AZ ELKÜLÖNÍTÉST AKKOR IS HELYTELENÍTJÜK. NEM AZÉRT, MERT JÓ FIÚK AKARUNK LENNI, HANEM MERT ELEVE ÉRTELMETLENNEK TARTJUK A BŐRSZÍN SZERINTI MEGKÜLÖNBÖZTETÉST.

JOHN: Ha valaki valami kellemetlent mond, azt szó nélkül lelövik, és nem gondolkodnak el azon, amit mondott - így van ez minden vallásban vagy más eszmerendszerben, legyen az a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus, a konfucianizmus, a marxizmus vagy a maoizmus.

DEREK: Maureen Cleave cikke először a londoni Evening Standardben jelent meg még márciusban,

Amerikában viszont közvetlenül a Beatles augusztusi turnéja előtt közölték le. John kijelentései, hogy a Beatles népszerűbb Krisztusnál, a Datebook című kamaszfolyóirat jócskán felfújta. Brian - hogy kipihenje Manila megpróbáltatásait - éppen Walesben üdült, amikor értesült róla, hogy egész Amerika felkapta a vizet Johnnak e miatt a kijelentése miatt, ami pedig csak egyetlen sort tett ki egy kétoldalas cikkben.

GEORGE MARTIN: Amerikában felfújták ezt a dolgot, és számos rádióadóban idézték, egyre inkább eltorzítva, amiből komoly Beatles-ellenes kampány kerekedett: „Hát mit képzelnek ezek, hogy az Úr jézushoz merik hasonlítani magukat?" Máglyán égették el a lemezeiket, bizonyos adók nem sugározlak többé Beatlest, és a felháborodás olyan méreteket öltött, hogy Briannek rá kellett kényszerítenie Johnt a nyilvános magyarázkodásra.

GEORGE: Ez a „népszerűbbek Jézusnál" kitétel eredetileg egyáltalán nem úgy hangzott, mint ahogy Amerikában idézgették, a szövegösszefüggésből kiragadva. A hatása annál nagyobb volt, különösen a „Bible Belt"-ben, ahol primitíven értelmezik a Bibliát. Ez Amerikában főleg a déli államokat jelenti. Ott indította be a Beatles-ellenes hisztériát egy DJ, amikor felszólította a hallgatóságát: „Hozzátok el ide a Beatles szemetjét, és rakjátok le egy helyre! Több ilyen helyet létesítünk az Államokban, és a szemetet el fogjuk égetni!" Ami azt jelentette, hogy a Ku-Klux-Klan el akart kapni bennünket.

NEIL: Miután az amcsik úgy berágtak erre a kijelentésre, Brian rábeszélte Johnt, hogy vegyen magnóra egy nyilatkozatot, amiben elmagyarázza, mit akart tulajdonképpen mondani, és elnézést kér, ha félreértették. De aztán új ötlet merült föl. Brian már a turné előtt elutazott az Államokba, és mindenkitől bocsánatot kért John nevében, aztán egy sajtókonferencián felajánlotta az összes szervezőnek, hogy mondják csak le nyugodtan bármelyik koncertet, ha akarják, de ezzel a lehetőséggel nem élt senki.

BRIAN EPSTEIN SAJTÓKÖZLEMÉNYE: Az amerikai sajtó az eredeti kontextusból kiragadva teljesen félreértelmezte azt, amit John Lentien három hónapja mondott egy londoni újságírónak adott nyilatkozatában. Az igazság az, hogy Lennon mélységesen érdeklődik a vallás iránt, és akkoriban sokai vitatkozott a témáról Maureen Cleave-vel, aki nemcsak a londoni Evening Standard újságírónője, hanem közeli kapcsolatban is áll a Beatlesszel.

John Lennon azt akarta elmondani, és lényegében azt is mondta, hogy nem érti, miért csökkent az elmúlt ötven év során annyit az érdeklődés az anglikán egyház, következésképpen Jézus Krisztus iránt. Nem az volt a célja, hogy hivalkodjék a Beatles hírnevével, ezt csak elrettentő példaként idézte arra, hogy a jelek szerint van már olyan generáció Angliában, amelyikre a Beatles nagyobb hatást gyakorol a vallásnál.

RINGO: Nagy volt a kalamajka Amerikában, mert félreértették a dolgot. Mi is elolvastuk a cikket, és nem tűnt löl benne semmi. Szó sem volt isten-káromlásról. Mindenesetre jó lecke volt. Punkok voltunk, és mondtunk egy-két meghökkentő dolgot, de nem azért, hogy megbotránkoztassuk az embereket. Amerikában ez történt, de csupán azért, mert kiragadták azt az egy (bolhányi) mondatot, és elefántot csináltak belőle.

JOHN: Érdekes, hogy Angliában nem keltettem ezzel semmi feltűnést. Ott tudják, ki vagyok: egy fazon, aki néha furcsákat mond - na és akkor mi van? Itt viszont valami eszement rögtön fölveszi a Klan-csuklyáját.

GEORGE: A nagy ribillió ellenére csak kimentünk ismét Amerikába, és adtunk egy sajtótájékoztatót, ahol John mindenkitől bocsánatot kért. Nem lehetett könnyű neki, mert egy egész ország rá figyelt, éspedig igen számon kérő hangulatban, de valahogy végig tudta mondani, és akkor úgy döntöttünk, hogy végigcsináljuk a turnét.

RINGO: ELÉG CIKI HELYZET VOLT. JOHN HAJLANDÓ VOLT BOCSÁNATOT KÉRNI - NEM AZÉRT, AMIT MONDOTT, HANEM HOGY MEGMENTSE AZ ÉLETÜNKET. IGEN KOMOLYAN MEGFENYEGETTÉK AZ EGÉSZ BANDÁT, NEMCSAK ŐT. AZ EMBERNEK ILYENKOR FEJET KELL HAJTANIA, ÉS ELNÉZÉST KELL KÉRNIE, MÉG HA NEHEZÉRE ESIK IS.

JOHN: Először nem volt ínyemre, hogy magyarázkodjam, mert féltem, hogy abból csak további baj lesz, itt mindent olyan halálosan komolyan vesznek. Előbb lőnek, és csak aztán kérdeznek. El sem akartam menni Amerikába, de Brian meg a többiek rábeszéltek. Nagyon be voltam rezelve. Láttam magamat egy sajtókonferencián, ahol bocsánatkérően dadogok. Belegondoltam, mekkora képmutatás lenne ez, és ettől féltem annyira.

Őszintén szólva abban sem voltam biztos, hogy volt-e egyáltalán értelme annak a cikknek, mert már nem emlékeztem pontosan, mit is mondtam. Kénytelen voltam újra elolvasni a cikket.

Nos, azt valóban mondtam, hogy népszerűbbek vagyunk Jézusnál, és ezt most is vállalom, mivel ez tény. De azt gondolom, hogy Jézusnak igaza volt, mint ahogy Buddhának és minden más nagy prófétának is. Ezek mind ugyanazt hirdették, és én hiszem azt, amit ők hirdettek. Hiszem azt is, amit Jézus maga mondott, azt a sok alapvető dolgot a szeretetről és a jóságról, de azt már nem, amit mások szerint még ezen felül hirdetett. És ha Jézus népszerűségének a növekedése azzal egyenlő, hogy erősebben ellenőrzik az embereket, akkor azzal sem értek egyet. Akkor már inkább kövessenek bennünket, még ha ezentúl nem is csinálnak egyebet, mint hogy egész hátralévő életükben énekelnek meg táncolnak. Ha viszont az érdekli őket jobban, amit Jézus vagy bármelyik más nagy tanító mondott, akkor ennek mi csak tapsolni tudunk.

RINGO: John először nem akart mentegetőzni, mivel nem is azt mondta, amit a szájába adtak. De aztán egyre ellenségesebb lett körülöttünk a légkör, és a végén John is belátta, hogy ezt meg kell tennie.

JOHN: Nem járok templomba, mert nincs szükségem rá, de a templomokat szent helynek tartom, éspedig azok miatt a hívők miatt, akik éveken át odajártak. Azonban azt gondolom, hogy túl sok gonoszságot követtek el az egyház nevében. Ezért idegen nekem az egyház, de azt is mondhatnám Donovannel: „Én is járok templomba nap mint nap: a saját templomomba." Akinek szüksége van a templomra, az szerintem is menjen, viszont akinek fenntartásai vannak, az inkább a maga templomából, azaz a saját leikéből merítsen ihletet. Isten mindnyájunkban jelen van. Krisztus is azt tanította, hogy a Mennyek Országa bennünk, emberekben van, és ugyanezt állítják a hinduk és a zen-buddhisták is. Mindenki az Isten. Ezt nem úgy kell érteni, hogy én lennék egy isten, vagy tíz Isten, hanem hogy mindenki lehet isteni, mint ahogy sátáni is. Minden mibennünk van, és közel van a Mennyek Országa is, mivel belül van, és aki elég erősen nézi, az meg is látja.

PAUL: Megvitattuk ezt a dolgot. Éreztük, hogy ezzel nem nekünk kell foglalkoznunk, de mivel olyan nagy ügyet csináltak belőle, kénytelenek voltunk tisztázni.

Soha az életben nem láttam Johnt annyira idegesnek. Csak utólag jött rá, mekkora jelentősége van annak, amit mondott. Így aztán rákényszerült, hogy kimondja: „Ezt nem úgy értettem. Én valójában nagyon is támogatom az egyházat" - amit aztán el is fogadtak tőle, csak a Bible Beltben nem.

JOHN: Csak az a furcsa, hogy ha azt mondtam volna: „A tévé ma népszerűbb Jézusnál", abból nem csináltak volna ekkora felhajtást. Ma már bánom, hogy kinyitottam a számat. De hát egy barátommal beszélgettem, és abban a kontextusban használtam a „Beatles" szót, ahogyan mások gondolnak ránk, ahogyan számon tartanak bennünket. Erről a Beatlesről mondtam én, hogy nagyobb hatással van a mai gyerekekre és általában az életre, mint bármi más, beleértve Jézust is. Nem vagyok sem Isten-, sem Krisztus-tagadó, sem vallásellenes. Nem akartam becsmérelni az egyházat, nem állítottam, hogy fontosabbak vagy többek lennénk nála. Olyan hülyeség az egész. Ha most emiatt már nem szeretnek minket, hát ne szeressenek, csak vegyék meg a lemezeinket.

Az a cikk egy mélyinterjú-sorozat része volt, ezért eszembe sem jutott, hogy különösebben megválogassam a szavaimat, mert azokat nem eleve a nyilvánosságnak szántam. Az interjú több óra hosszat tartott, és hát erről is kérdeztek, ezért válaszoltam valamit. Nem hittem volna, hogy ilyen messzemenő következményei lesznek.

Amikor megtudtam, milyen visszhangot keltettem, arra gondoltam: „Ez nem lehet igaz!". De aztán kiderült, hogy a dolog halálosan komoly, ezért megrémültem, mert magam elé képzeltem, hová fajulhat még, milyen cinikus alaknak fognak beállítani. És ha ez megtörténik, végképp tehetetlen leszek, mert már az egész ügynek semmi köze nem lesz ahhoz, amit valójában mondtam

Szóval sajnálom, hogy amit mondtam, ilyen nagy felháborodást keltett, de semmi rosszat nem állítottam a vallásról. Az olvasmányaim és a megfigyeléseim alapján alkottam véleményt a kereszténységről. Nem akarom temetni, és nem is ellenzem. Csak annyit állítok, hogy veszít a jelentőségéből. És nem lép a helyére semmi. Szerintem nagy ostobaság lenne azt mondogatni: „Igenis minden jól van, mi vagyunk a keresztények, és mindent úgy teszünk, ahogy keresztényekhez illik”, miközben nem úgy tesznek!

Jómagam nem vagyok gyakorló keresztény. Úgy gondolom, Krisztus az volt, aki volt, és ha valaki tud róla valami okosat mondani, azt is elhiszem, de abban az értelemben nem vagyok keresztény, ahogyan gyerekkoromban neveltek.

Angliában nem támadt ebből semmi bajom, nemigen firtatták ezt a dolgot, de Amerikában ez nem megy. Sajnos, néha elfelejtkezünk arról, hogy mióta Beatle-ek vagyunk, a szavunknak súlya van. Az ember nem tehet róla, néha tesz privát kijelentéseket is, például hogy „Nagy-Britannia lassan rendőrállam lesz", amit ha én mondok a haveromnak a kocsmában, nincs benne semmi, de Beatle-ként már nem mondhatok ilyet.

Nem szeretném feltételezni, hogy ma is el valaki, aki olyan, mint Jézus volt, és azt képzeli, hogy megteheti mindazt, amit ő tett. Ám ha mégis lenne ilyen, és valóban ő lenne a Jézus, biztosan ma is azt tanítaná, amit akkor, és aligha törődne azzal, hogy miről szól mondjuk az „Eleanor Rigby". (1966. AUGUSZTUS 11. CHICAGO, SAJTÓÉRTEKEZLET)

PAUL: Nem törődünk azokkal, akik a miatt a kijelentés miatt nem szeretnek bennünket. Sokkal fontosabb, hogy koncertet adjunk azoknak, akik még szeretnek.

JOHN: Nem számít, ha valaki nem szereti a lemezeinket, vagy kifogásolja a külsőnket vagy amit mondunk. Nem kötelező szeretni minket, de nekünk sem kötelező törődni azokkal, akik nem szeretnek. Szabad emberek vagyunk mindnyájan - ugye szerinted is, Harold?

RINGO: Az eset arról szól, milyenek is az emberek, mert előbb ajnároznak, aztán meg egy ilyen piszlicsáré dolog miatt elkezdik égetni a Beatles lemezeit. Máglyákat raktak a lemezeinkből, ami mellesleg jól jött, mert a legtöbben újra megvették azokat a lemezeket!

De azért nehéz idők voltak, gyakran olyan helyen léptünk föl, ahol sokan fordullak ellenünk. Megjelent a Ku-Klux-Klan is, meglehetősen félelmetes volt. Ráadásul tudtuk, hogy Amerikában sokaknak van fegyverük.

Ha jól emlékszem, az nem merült fel, hogy lemondjuk a turnét. Szerintem sosem mondtunk le egyet sem. Ha Brian azt mondta: „Most pedig ide mentek", mi rábólintottunk: „Hát persze, megyünk." Legfeljebb morogtunk egy kicsit, hogy unjuk már, de erre Brian azzal felelt: „Ősz van, ki kell jönni egy új nagylemezzel, és annak karácsonyra a piacon kell lennie." Csakhogy ezzel akkor már kezdtünk torkig lenni, és közeledett a pillanat, amikor végre kimondjuk: „Elég volt."

GEORGE: Igazán nem hiányzott nekünk ez a balhé, hiszen úgyis rettenetes nyomás alatt álltunk. Még az is fölmerült, hogy el se menjünk az amerikai turnéra, mert életveszélyes fenyegetésekre számítottunk.

Úgy gondoltuk, untig elég lesz, ha egy koncertet adunk Délen, éspedig Memphisben. Amikor odaéretünk, láttuk a tévében a Ku-Klux-Klan egyik csuklyás tagját, aki kijelentette: „Megvannak az eszközeink, hogy lerendezzük ezt a dolgot." Csakhogy a jelek szerint a stadionnál várakozó Klan-tagokat elkergették a rajongóink. Ami azt illeti, eléggé be voltunk rezelve, különösen a minibuszban, ami a stadionba vitt, de a koncertet végigjátszottak, és nem történt semmi különös.

PAUL: Amikor megérkeztünk Délre, azaz a Bible Beltbe, előfordult, hogy ököllel verték az autónk ablakát. Emlékszem, volt köztük egy 11-12 éves kisfiú is. Ha ránk emelhette volna a kezét, talán még meg is öl, annyira fel volt buzdulva az Úristen védelmére. Mi próbáltuk ezt megérteni, és nem gyűlöltük az ilyeneket.

Másfelől gondolkodóba estünk, kell-e még nekünk turnéznunk egyáltalán? Nem lesz már sok a jóból? Meddig mehet ez így tovább? Tudtuk, hogy minden turné bombasiker volt, de már kezdtünk belefáradni. Untuk az egyforma szállodákat, és mindennek a tetejébe jött még Manila, a fenyegetések, és hogy kikiáltottak minket keresztényellenesnek!

JOHN: Már nem merünk kimenni az utcára. Csak ülünk a hotelszobában, amíg értünk nem jönnek, hogy indulás a koncertre. Biztosan sokat veszítünk ezzel, de talán egyszer még visszajöhetünk megnézni mindent.

Eddig úgy alakult, hogy minden augusztusban eljutottunk Amerikába. Lassan ez lesz az évi rendes turnénk. A leghosszabb turné három hetes, éspedig rendszerint Amerikában. Ez a három hét gyorsan elrepül, ha az embernek sok a dolga.

NEIL: Az amerikai turné lényegében csak az előző évinek a megismétlése volt, és ezért kissé unalmas. Úgy értem, Amerika elsőre nagyon izgalmas hely, de harmadjára már kicsit olyan, mint a többi.

Az ekkori fellépés a Shea stadionban bennem összefolyik az előző évivel, bár azt mondták, ezúttal valamivel kevesebb néző volt. Én akkor lekéstem a rendőrautót, ami a fiúkat vitte, mert valamiért még vissza kellett mennem a szállóba, és mire leértem, éppen becsapták az ajtót, és elindultak. Fogtam egy taxit, de az meg lerobbant Harlemben. Egy másik taxi vitt ki a stadionig, de hát ott többezres tömeg várakozott így azon törtem a fejemet: „Na, most hogy jutok be? Mi a fenét mondjak? Tessenek átengedni, mert a Beatlesszel vagyok?" Ám ebben a pillanatban megláttam a fiúkat, amint kihajoltak egy ablakból, észrevették, amint ott ténfergek a parkolóban, és elkezdtek kiabálni: „Ott van! Azt az embert engedjék be!"

A washingtoni koncerten is volt egy kis Ku-Klux-Klan-tüntetés, de mindössze hat fószer volt lepedőbe öltözve valami felirattal. Senki sem törődött velük, a memphisi fenyegetések ezzel szemben komolyak voltak.

JOHN: Az egyik esti koncerten, valahol Délen (Memphisben - a szerk.) valaki kilőtt egy petárdát, amikor már fönn voltunk a színpadon. Előzőleg azzal fenyegettek meg minket, hogy lelőnek, meg odakinn a Klan-tagok a lemezeinket égették, és csatlakozott hozzájuk néhány kefehajú suhanc is. Ezért aztán nem meglepő, hogy amikor pukkant az a petárda, mind egymásra néztünk - ez jól látszik a koncert filmfelvételén -, mert arra gondoltunk, hogy csak nem lőtték le valamelyikünket? Hát idáig jutottunk mi akkora paranoiában.

GEORGE: Cincinnatiben szabadtéren játszottunk,- egy futballpálya közepén állították föl a dobogót, és fölébe ponyvát húztak, mert ömlött az cső. Amikor Mai megérkezett beállítani a szerelésünket, megkérdezte, hogy hol vannak a vezetékek, mire azt kérdezi egy ottani fazon: „Miféle vezetékek? Hát nem gitáron játszanak?" Az ürge még nem hallott az elektromos gitárról!

Végül nem ezért, hanem a sok víztől nem tudtunk játszani. Vezetéket még csak kerítettek valahonnan, de a színpad csurom víz volt, és attól lehetett tartani, hogy ha bekapcsoljuk a gitárokat, áramütést kapunk, így a koncert elmaradt, amire addig még nem volt példa, és másnap délelőtt be is pótoltuk. Illetve akkor csak fölkeltünk, déltájban leadtuk a műsort, aztán már kellett is rögtön szétkapni a cuccot, ki a reptérre, át St. Louisba, ott megint mindent összerakni és lejátszani az ottani koncertet az eredeti időpontban.

Ez csak úgy sikerülhetett, hogy az egész felszerelés a három gitárból, a dobokból meg az erősítőkből állt,- ma ezt egyetlen együttes sem tehetné meg!

MAL: Az Államokban mindig a szabadtéri koncertek voltak a rosszabbak. Én mindig rettegtem, ha esőre állt: ha eláznak a vezetékek, valami még felrobban, ha meg lefújják a koncertet, akkor a közönség tiporja egymást halálra.

PAUL: Az egyik helyen zuhogott az eső, és észrevettük, hogy a színpadon mindenféle rozsdás vasak vannak, meg amiatt is aggódtunk, hogy az eső beesik az erősítőkbe, szóval ilyen botrányos körülmények között legfeljebb akkor kellett játszanunk, amikor még a skiffle-t nyomtuk odahaza. Ráadásul a stadion meg sem telt.

A koncert után felszálltunk egy jókora teherautóra, amilyennel bútort szokás szállítani, de azon nem volt egy árva szék sem, így mindenki megállt valahol a plató szélén, úgy próbált fogózkodni - na, akkor mondta mindenki, hogy „a tököm tele van már ezzel a turnézással".

Akkor már így gondoltam én is. Mindaddig azt mondogattam a többieknek: „A turné jó, mert így mindig készenlétben kell maradnunk. Milyen zenész az, aki sohasem koncertezik? Az élő zene mindennél fontosabb." Sokszor érveltem ilyesmivel, amikor a többieknek már kételyeik támadtak, de ezúttal én is meginogtam.

Elsősorban George és John unta mára turnékat. Végül megegyeztünk, hogy egyelőre nem jelentjük be, de megesküszünk, hogy ez volt az utolsó turné. Innen szépen hazamegyünk, megcsináljuk az új lemezt, és ha érdeklődik egy újságíró, mikor megyünk legközelebb turnéra, azt mondjuk, hogy még nem tudjuk. Nem fogjuk nagy csinnadrattával bejelenteni, hogy vége, hanem megvárjuk, amíg az embereknek derengeni kezd valami: „Ezek mintha már egy ideje nem adtak volna koncertet! Mióta is? Tíz éve? Jé, ez úgy néz ki, mintha felhagytak volna a turnékkal!"

Lényegében arról volt itt szó, hogy mindaddig megpróbáltuk a turnézást is minél jobban élvezni, hiszen az embernek minden körülmények között erre kell törekednie, de miután már Amerika sem volt a régi, éreztük, hogy ez ezentúl már nem menne igazán.

RINGO: I966-ra meguntuk az örökös utazgatást, és nekem lassan elegem lett abból is, hogy ezeken az üvöltözős koncerteken valójában senki sem hallgatta a zenénket, mi meg ettől elkurvultunk, és a végén már kifejezetten pocsékul játszottunk, pedig én azért csatlakoztam a Beatleshez, mert az volt a legjobb banda Liverpoolban. Nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy jó zenészekkel játsszam együtt. Ez a dolog elsősorban arról szól, hogy mi muzsikusok vagyunk: énekesek, előadók, szerzők. Mindennek nem az a célja, hogy egy tömeg előtt majomkodjunk egy dobogón, hanem hogy klassz zenét játsszunk. A turnék már nem erről szóllak, ezért kellett véget vetni nekik.

Az utolsó amerikai turnén a fellépéseknél már sokkal izgalmasabb volt találkozni azokkal, akik eljöttek megnézni minket. Hiába játszottunk teltházas stadionokban nagy tömeg előtt, ha egy fellépésre csak harminc percet kaptunk!

JOHN: A Beatles arról vált hírhedtté, hogy akár negyedórába is bele tudja zsúfolni az egész műsorát, legalábbis Amerikában néhányszor ledaráltuk az egészet tizenöt perc alatt. Ötvenezer ember, tizenöt perc, aztán már mentünk is. Ez volt a világrekord. Próbáltuk ezt tovább is javítani, kissé felpörgettük a számokat, de aztán valahogy elkapott a hév, és sosem tudtunk ezen a tizenöt percen belül kerülni.

Néha annyira pocsékul énekeltünk (mert annyira elment már a hangunk), hogy azt már nem is lehetett éneklésnek nevezni, de senki sem vette észre, mert úgy ordított a közönség. Sosem hallottuk önmagunkat. A végén nem is koncertek voltak ezek, csak happeningek, a Shea-koncert is csak egy nagy happening volt. Ott már végképp senki sem hallott semmit a zenéből, anélkül viszont unalmas az egész, ezért kellett abbahagyni.

RINGO: A Candlestick Parkban már másról se beszéltünk, mint hogy itt a vége. Szóval már San Franciscóban úgy tűnt, hogy ez lesz az utolsó fellépés, de abszolút biztosan csak akkor dőlt el, amikor hazaértünk Londonba. Leginkább John mondta, hogy abba kéné hagyni, mert neki már teljesen elege van.

JOHN: Nem akartam többé turnéra menni, különösen azután nem, hogy megvádoltak Krisztus-ellenességgel egy odavetett megjegyzésem miatt, és ezért úgy kellett játszanom, hogy odakint fente rám a fogát a Klán, bent meg petárdát robbantgattak. Ezt semmiképpen sem bírtam volna tovább.

RINGO: Nem hiszem, hogy bárki ellenezte volna a turnék leállítását, de Paul tovább folytatta volna, mint George meg én. Engem már nagyon zavart, hogy milyen rossz zenét kell játszanom a többiekkel együtt. Leginkább ezért akartam abbahagyni. Nem akartam többé koncerteken játszani, mert az nem volt igazi dobolás.

A nagy döntéseinket nem egyik percről a másikra hoztuk meg. Már jó ideje panaszkodtunk, hogy ez meg amaz nem tetszik, hol nevettünk rajta, hol meg sírtunk. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor igent vagy nemet kellett mondani, és akkor ezt megtettük - így volt ez a turnékkal, a lemezkészítéssel, legvégül pedig a banda feloszlásával is. Egyik sem úgy zajlott le, hogy egyikünk hirtelen vette a kalapját, és kisétált. Az már más kérdés, hogy a nagyközönségnek nem jelentettük be hivatalosan, hogy vége a turnéknak. Úgy éreztük, ez inkább ránk tartozik.

GEORGE: A Candlestick Parkban fényképezőgépeket raktunk az erősítőkre, és beállítottuk őket automatikus felvételre, aztán néha leálltunk egy kicsit, Ringó is abbahagyta a dobolást, mi meg hátat fordítottunk a közönségnek, amíg elkészült rólunk egy-egy kép. Ezt azért csináltuk, mert akkor már tudtuk, hogy ez az utolsó koncert, nem folytatjuk tovább. Egyhangúlag döntöttünk így.

Agyunkra ment már a sok tüntetés meg a kényszerleszállások a hurrikánok miatt. A Beatle-mániának is megvolt az ára, és a hírnév sem ösztönzött már bennünket. Addigra más szemszögből láttuk a dolgokat, és semmi jót nem találtunk a turnékban.

Már az ezernégyszázadik vagy hányadik fellépésnél tartottunk, és ez untig elég volt. Akkor nem gondoltam bele, mi jön ezután, csak azt éreztem, mekkora megkönnyebbülés lesz megszabadulni ettől az őrülettől.

A népszerűség jó érzés, de olyan méretekben, ahogyan mi tapasztaltuk, már egyszerűen nevetséges volt, ugyanakkor veszedelmes is, mert már nem lehetett kézben tartani a dolgot. Sokszor a rendőrség is tehetetlen volt, sőt rájuk is átragadt a Beatle-mánia. Bizarr érzés volt, mintha ez nem is a valóság lenne, hanem egy film, amelynek mi vagyunk a főhősei. Én már jó egy éve mondogattam, hogy abba kellene hagyni, amikor 1966-ban eljött az a pillanat, hogy már mindnyájan így éreztük. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy azon az éven belül mikor, de igen valószínű, hogy a Fülöp-szigetek volt az utolsó csepp a pohárban.

Még mindig mindenkivel igyekeztünk nagyon kedvesek lenni, de már ez is fárasztott. Négy évet húztunk le a sikoltozó őrület közepette, és ez alatt a négy év alatt csupán egyszer pihentünk hosszabb ideig, egyébként csak rövid kis vakációkra mehettünk cl. Most már igazán lazítanunk kellett. Azt hiszem, egyikünkben sem merült föl, hogy ez most akkor egy nagy korszak vége, csak a megkönnyebbülést éreztük.

JOHN: Azt hiszem, a végén már kiállíthattunk volna magunk helyett négy viaszfigurát is, és a tömeg akkor is őrjöngött volna. A Beatles-koncerteknek semmi közük többé a zenéhez, csupán primitív törzsi rítusok.

GEORGE: KÖRÜLÖTTÜNK MINDENKI MEGŐRÜLT, VALÓJÁBAN EGYEDÜL MI ŐRIZTÜK MEG AZ ÉP ESZÜNKET.

NEIL: Indiában hallottam róla először, hogy 1967-ben esetleg nem lesz turné. Éppen egy hotelszobában ültünk Briannel, és szóba került a következő amerikai út. Akkor kérdezte meg Ceorge: „Mi van, ezentúl minden évben muszáj elmennünk Amerikába?'' Neki már akkor semmi kedve sem volt hozzá. De én azt hiszem, hogy ezt ők már megbeszélték egymás között. Már akkor eldöntötték, hogy 1967-ben nem lesz amerikai turné, így aztán a Candlestick Parkba úgy mentünk, hogy ez lesz az utolsó koncert. Ezt akkor még nem fogtam föl, inkább csak arra gondoltam, hogy a következő évben szünetelnek a turnék. És miután sosem voltam egészen tisztában a saját szerepemmel, azt sem tudtam, mit jelent ez rám nézve.

Nem is tudom, Brian ott volt-e az utolsó koncerten. Lehet, hogy éppen a táskáját kereste, mert mintha akkor lopták volna el a pénzét és egyéb személyes holmijait.

Most, hogy leálltak a koncertekkel, arra gondoltak, hogy több lemezt is kiadhatnának. Addig mindegyik nagylemez - talán a Revolver kivételével -sietve, két turné között készült. Két-három hét alatt össze kellett csapni a felvételt, a borító elkészítését, mindent. Igazán fel sem mérhették, mit is csináltak, mert már jött a következő turné.

GEORGE MARTIN: Különös, de a második Shea stadionbeli koncerten maradt vagy tízezer eladatlan jegy. Ezért a helyzet amúgy is bizonytalannak tűnt. Ez is benne lehetett abban, hogy a fiúk azt mondták: „Ezt nem csináljuk többé, punktum. Leállunk egy időre, és bevonulunk a stúdióba lemezt készíteni."

PAUL: Nem emlékszem rá, hogy bármi ellenérzésem lett volna akkor a Beatlesszel szemben,- a turnékkal szemben igen. De lehet, hogy nem egészen így volt, mert a rosszat könnyebben elfelejti az ember.

George azt mondta egyszer: „Mi már nem is voltunk zenészek, csak rongybabák", és azt hiszem, ez igaz. Ez is azok közölt volt, ami már az agyunkra ment, bár én talán még bírtam volna egy darabig. Ezzel számolni kell, ha az ember világhírűvé válik.

De az kétségtelen, hogy a zenénk nem volt első osztályú, és a turnék alatt nem is javult semmit. Egyetértettünk abban, hogy ezen csak lemez-készítéssel lehetne segíteni.

JOHN: Nem vagyunk angyalok, nincs határtalan türelmünk. Márpedig angyaloknak kellene lennünk, hogy megfeleljünk néhány rajongónk elvárásainak. Nem akarjuk a kisfiút játszani, hiszen mi is épp olyan emberek vagyunk, mint bárki más. Nem tudom, hány évesnek látszunk, de mi nagyon gyakran sokkal öregebbnek érezzük magunkat a korunknál.

Nem sétálgathatunk örökké kézen lógva mi négyen. Megvolt a mi gyönyörűséges Beatle-korszakunk, valóban mi voltunk a négy vidám kisfiú, de ez elmúlt; ma már vénemberek vagyunk. Nem ugrándozhatunk a végtelenségig a Top of the Popsban. Néha még élvezzük, de olykor már gyerekesnek tartjuk. Az is furcsa, hogy ezekben a műsorokban csak tátognunk kell.: hát hogyan fejlődjünk így zeneileg? Ezzel föl kell hagynunk, Paul szerint olyan ez, mint amikor az ember munkát keres érettségi után. Abban is emlékeztet az iskolára, hogy az ember elhagyja az osztályközösséget, és aztán hirtelen meg kell állnia a maga lábán.

Nem esnék kétségbe, ha hirtelen elfordulna tőlem a közönség. Az lenne rettenetes, ha én fordulnék el magamtól, ha rá kellene jönnöm, hogy haszontalan vagyok. Tudom, hogy nagyon fontos, amit mindeddig csináltam, de ebből most már nem lehet megélni, valami újat kell kitalálni. Kicsit talán még reménykedünk is a Beatles bukásában, hogy aztán békében emlékezhessünk a régi szép időkre."

RINGO: Brian Epsteinnek nyilván nagy hiányérzete volt amiatt, hogy elmaradnak a turnék, mert neki az volt az egyik legfontosabb dolga, hogy ezeket megszervezze, ebben volt nagy. Útközben ő volt a császár, ha már megérkeztünk valahová, akkor csak „Epstein úr, tudják, a Beatles menedzsere”.

Mindemellett azt hiszem, ő már éppúgy belefáradt az egészbe, mint mi. Mi öröme lehetett abban, hogy elintézzen még egy fellépést a Shea stadionban vagy a Candlestick Parkban?

Miután elhatároztuk, hogy nincs több turné, nem is foglalkoztunk többé a dologgal. Addigra már kezdtük igazán otthonosan érezni magunkat a stúdióban, és ez hallatszik is a Revolveren meg a Rubber Soulon. Egyre többet kísérleteztünk menet közben, egyre több időt töltöttünk el odabenn, és a számaink is egyre jobbak és érdekesebbek lettek. Megnyugtató volt, hogy ezentúl ezt nem kell majd félbehagyni, mert indulunk megint turnézni, hanem addig pepecselhetünk, amíg tetszik.

JOHN: Elegünk lett az örökös koncertezésből. El sem tudom képzelni, mivel lehetne bennünket ismét rávenni. Belefáradtunk, semmi örömünket nem leljük benne. Tudom, a rajongóink ezt zokon vehetik, de magunkra is kell gondolnunk.

Sajnálom azokat, akik nem láthatnak bennünket élőben. Igaz, ez sokszor nem valami nagy veszteség, mivel úgysem lehet hallani belőlünk egy hangot sem, néha mégis azt gondolom, anélkül is nagy élmény lehet, azért mindenkit sajnálok, aki lemarad róla.

Most, hogy egy ideje már nem voltunk turnén, valahogy úgy vagyok vele, mint az iskolával a vakációk alatt. Ha az ember nem dolgozik egy ideig, mindenből csak a jóra emlékszik vissza, és már várja a következő tanévet. Aztán visszamegy a suliba, és hamar megelégeli. Gondolom, ilyen lehet a katonaság is: egy nagy egyformaság, egy kásahegy, amin keresztül kell rágnia magát az embernek. Az az igazság, hogy nem tudnám egyik turnét megkülönböztetni a másiktól.

A ZENÉT NEM IS HALLOTTA SENKI. NEM IS VOLT IGAZI KONCERT, CSAK LÁTVÁNYOSSÁG, AHOL MI VOLTUNK AZ ATTRAKCIÓ, ÉS A ZENÉNEK SEMMI KÖZE NEM VOLT HOZZÁ.

NEIL: 1966 őszén elkísértem Johnt a „How I Won The War" forgatására. John főszerepet kapott, engem meg beöltöztettek elesett katonának. Így jutottunk vissza ismét Hamburgba, mert néhány jelenetet a környékén forgattak. Baromi jó volt Hamburgban Johnnal, rajongók meg koncertek nélkül bejárni a régi helyeiket, a klubbokat, ahol naponta felléptek. Egy napig csúszkáltunk ott, aztán már tovább is mentünk vonattal Párizsba.

Forgattunk Spanyolországban is. Ott szerezte John a Strawberry Fields Forever"-t egy strandon, és először nekem mutatta meg.

JOHN: Ezt a dalt hat hét alatt írtam meg, amíg Almeríában voltunk. A forgatás üresjárataiban - márpedig azokból volt bőven - mindvégig ez foglalkoztatott. Még megvan róla az eredeti felvételem: azon jól érzékelhető, hogyan hangzott, mielőtt pszichedelikussá varázsoltuk volna a lemezfelvételen.

Művészként mindig is, de legalábbis a legjobb pillanataimban magamat akartam kifejezni, nem pedig valaki másnak az érzéseit. Azért foglalkoztam ezzel ennyit, mert - akár hiszik, akár nem - magamat ismerem a legjobban.

A „Strawberry Fields"-zel azt akartam mondani: „Voltaképpen mindig rólam van szó", meg ismét egy kicsit azt is, hogy „segítség!" Sokszor próbáltam már leírni az érzéseimet, miközben nem is voltam tisztában velük. Valami olyasmit akartam mondani, hogy „néha - nem, mindig — úgy érzem, valódi ez az egész, de..." Aztán nem egészen ez sült ki belőle, mivel magam sem voltam tisztában magammal. Ezúttal azonban kristálytisztán éreztem: „Igen, ez az, amit érzek: azt, hogy fáj, és erről szól az egész.

A dal egyik versszaka így kezdődik: „Azt hiszem, ez csak az én fám." Amivel azt akartam kifejezni: „Nekem senki sem tűnik egészen olyannak, mint én vagyok, tehát vagy őrült vagyok, vagy zseni." Visszatért ugyanaz a gondolatom, amelyik már kisgyerekkoromban is sokat foglalkoztatott.

A „Strawberry Fields" lényegében megzenésített pszichoanalízis. A legtöbb ilyen önanalízis felszínes, az ember csak elmondja, mit érez, de nekem erre nincs szükségem, mert mindezt már elmondtam az újságíróknak. Valódi pszichiáterre meg sosem pocsékoltam az időmet, mert őket mind lököttnek tartom.

Az érzelmeket és a fájdalmakat nem kell elraktározni, hanem ki kell élni. Manapság túl sokan elfojtják. Nem ismerek senkit, aki ne temetett volna magába egy csomó fájdalmat már gyermekkorától kezdve. Ezeket ki kell sírni. Nem értem, miért mondják minden kisfiúnak már tizenkét éves korától, hogy „ne sírj, egy férfi nem sír". Miért ne sírna? A férfi élete talán nem csupa fájdalom?

NEIL: Egy éjjel nagy vihar volt a tengerparton, a víz elmosott mindent, az utakat belepte a sár, és amikor megszáradtak, göröngyösek leltek. Jöttünk vissza a forgatásról John fekete Rolls Royce-ával, és Dylant hallgattuk, de a hangszóró is be volt kapcsolva, úgyhogy a zene odakint szólt. (Később hallottuk, hogy a helybeliek „a halál kocsija"-nak keresztelték el az autót.)

Éppen áthajtottunk egy szűk hídon, amikor hirtelen elénk kanyarodott egy motoros, aki csak annyit észlelt, hogy egy nagy, zenélő fekete tárgy közeledik feléje sebesen. Ijedtében behajtott a szerencsétlen a híd korlátja és a sziklafal közötti szűk nyílásba.

Amíg John Spanyolországban forgatott, a többi Beatle is mind a maga dolgával volt elfoglalva, George például visszament Indiába szitározni. Paul otthon komponálgatott filmzenét, Ringó viszont meglátogatott minket Spanyolországban.

RINGO: 1966 végén, amikor John a „How I Won the War"-t forgatta Spanyolországban, elmentem meglátogatni, hogy ne legyen olyan magányos. Mi nagyon sokszor támogattuk -így-egymást.

Maureennel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk oda, és elfogadjuk Michael Crawford meghívását, aki Johnnal együtt szerepelt a filmen, és öt-hat naponként költözött át egy újabb helyre. Ezzel csak az volt a baj, hogy mindig túl sokan laktunk együtt, meg eléggé meleg is volt.

Mi 1965-ben vettünk egy házat Maureennel Weybridge-ben, ott, ahol John és a családja is lakott,- George pedig nem messze onnan, Esherben_; nagyon örültem, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Azért döntöttünk úgy, hogy kiköltözünk Londonból, mert addigra már megszületett Zak fiam, és benn a városban nem volt kert, ahol szabad levegőn lehetett volna.

A berendezést és a felújítást rábíztuk egy vállalkozóra, de elég sokat pepecselt vele, úgyhogy már arra gondoltam, megveszem az egész kóceráj vállalkozást, hogy csipkedjék magukat egy kicsit. Végül be is társultam, átkereszteltük a céget Brickey Buildingre, és így folytatták a munkát a házamon - azt hittem, így olcsóbb lesz. Esténként maga az építés-vezető főzött nekünk vacsorát, mivel Maureen akkor még egyáltalán nem tudott főzni.

Szóval így lett meg a ház, de végül nagy bukta volt. Harminchétezer fontért vettem meg, ami akkoriban egész kis vagyonnak számított, és a felújítási költségekkel együtt ez fölment 90 ezerre, később potom 47 ezerért tudtuk eladni. Mellesleg az én cégem újította föl George Harrison házát is, aki a mai napig adós nekem a számlával! (Ez persze csak vicc!)

Én nagyon élveztem azt a kis szabadidőt 1966-ban, és szoktattam magam a gondolathoz, hogy a turnéknak vége, most legalább élhetek egy kis családi életet. És minden egyébre is lett időm.

JOHN: A „How I Won the War” 1966-os forgatása óta egyre csak lestem az alkalmat, hogy mikor léphetnék ki a Beatlesből. Elment tőle a kedvem, mert már nem tudtam, mit akarok. Az világos, hogy a filmszerepet miért vállaltam: a turnékat abbahagytuk, és hirtelenjében nem volt jobb dolgom.

Nem volt kedvem hazamenni a családhoz, ezért rögtön elmentem Spanyolországba Dick Lesterrel, mert baromira hiányzott volna a szereplés. Akkor nyilallt belém a gondolat: „Mi az istenhez kezdesz, ha már nincs több koncert? Mit lehet még csinálni? Idáig ebből állt az életed!" Akkor alakult ki az a meggyőződésem, hogy nekem ki kell szállnom ebből az egész buliból, de úgy, hogy ne a többiek rúgjanak ki. Szóval a királyfi elhatározta, hogy kíváncsi a palotán kívüli világra, csak még nem volt mersze kitenni a lábát.

Igen, féltem otthagyni az egészet. A turnék végeztével csak a nagy ürességet láttam magam előtt. El kellett gondolkodnom azon, milyen lehetne az életem a Beatles nélkül. Jó hat hétig törtem a fejem ilyesmiken: „Mihez kezdjek? Menjek tán Las Vegasba fellépni? Kabaréba?"

Nem jutott eszembe semmi épkézláb megoldás, például hogy alakítsak egy új, saját együttest. Ez akkor meg sem fordult a fejemben. Nem volt még válasz, csak a kérdés: mi lesz a Beatles után?

PAUL: John pillanatnyilag ismét felcsapott filmszínésznek, George-ot meg a szitár és általában India foglalkoztatja. Őt irigylem mert van mibe kapaszkodnia, mint a vallásos embereknek. Én még csak keresem, hogy mitől érezhetném igazán jól magamat. Nem sietek: időm van, pénzem van.

GEORGE: 1966 szeptemberében Indiába utaztam. Már amikor először hallottam Ravi Shankar zenéjét, éreztem, hogy meg kellene ismerkednem vele személyesen is. Júniusban összefutottunk Londonban az Ázsiai Zenebarát Társaság alapítójánál, Ayana Déva Angadinál. Egy hindu hívott föl engem azzal, hogy Ravi is ott lesz. A sajtó már azóta kereste közöttünk a kapcsolatot, hogy a „Norwegian Wood"-ban sziláron játszottam. Kapóra jött volna nekik, hogy egy Beatle-t egy hindu zenésszel fényképezhetnek le. Ezért már korábban is össze akartak hozni minket, de én ebbe nem mentem bele, mert tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis összefutunk majd valami természetes módon, ami meg is történt. Aztán el is látogatott hozzám, és vettem tőle néhány órát szitározásból.

Szeptemberben, a turné után, amikor John a filmforgatásra ment, én úgy hat hétre Indiába utaztam. Először Bombaybe repültem, és ott is maradtam egy darabig, de akkor még tartott a Beatle-mánia, és hamar fölfedezték, hogy ott vagyok.

Egy angolok építette szállóban, a Taj Mahalban laktam, és a szitározást gyakoroltam. Ravi eljárt hozzám órákat adni, és néha valamelyik tanítványát küldte el hozzám. Marha kényelmetlen volt a rengeteg kuporgás a padlón, ezért Ravi kerített nekem jógaoktatót is. hogy megtanuljak rendesen ülni.

Remekül éreztem magamat. Utazgattam Indiában, templomokat néztem, piacokon jártam. Eljutottam Kasmírig is, ahol az volt a legnagyobb élményem, hogy egy hajón lakhattam egy hegyi tavon a Himalájában. Reggelente arra ébredtem, hogy a kasmíri inas hozta a teát és a pirítóst, és Ravi már gyakorol a szomszéd szobában.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy miután kipróbáltam az LSD-t, makacsul kísérteni kezdett az a kifejezés, hogy „a jógik a Himalájában". Nem tudom, honnan jött elő, hiszen korábban sohasem foglalkoztatott engem a Himalája, sem a jógik, együtt meg pláne nem, de innen kezdve mintha mindig ezt suttogta volna bennem egy hang. Részben ezért is mentem Indiába. Persze ott volt Ravi és a szitár is, de az inkább valami lelki kapcsolatot jelentett.

Összebarátkoztam Ravi egyik fivérével, Rajuval is, aki egy csomó filozófiai könyvvel ajándékozott meg. Az egyikben, amit swami Vivekananda írt, olvastam ezt: „Ha van Isten, látnunk kell, és ha van lélek, azt is érzékelnünk kell, különben a hitnek nincs semmi értelme. Jobb ateistának lenni, mint képmutatónak."

Gyerekkoromban megpróbáltak katolikusnak nevelni, de ahhoz nem igazán fűlt a fogam. Az egész „kereszténységgel" az volt a bajom — ezt a szót most idézőjelben értem, mert szerintem túl sokan vallják magukat kereszténynek, akik nem is Krisztust követik, és egyáltalán nem azt képviselik, amit Ő valójában tanított -, hogy azt várja el az embertől, higgye el, amit ők tanítanak, a közvetlen vallásos élmény helyett.

Nekem Indiába kellett eljutnom ahhoz, hogy elolvashassam: „nem hihetsz semmiben, amit nem élsz át közvetlenül", ami voltaképpen nyilvánvaló, én akkor mégis rácsodálkoztam: „Hűha! Végre valaki, aki mond is valamit!" Ezután kedvem támadt elmélyedni az egész dologban. Egész csomó szent ember, swami és misztikus könyvét elolvastam, és kerestem a személyes találkozást is velük.

Indiában ez nem lehetetlen. Ott az utcán éppúgy szembetalálkozhatsz egy sárga köpenyes öreg sunnyasival, mint egy diplomatatáskás üzletemberrel. Az indiai utca fantasztikusan sokszínű. És mindenféle rendű és rangú hangokat is hall az ember, ami engem akkor bámulatba ejtett, és mintha időutazáson vettem volna részt.

Hosszú idő óta először lehettem ismét önmagam, nem pedig egy a Beatles közül. Itt nem voltam beszámozva. A mi társadalmunkban mindenkinek van egy csomó száma, és ezek helyettesítik magát az embert, ha az ember Amerikába érkezik, legelőször is a biztosítási számát firtatják. Ehhez képest csodálatos volt egy olyan helyre megérkezni, ahol még mindig olyan a világ, mint Krisztus előtt 5000-ben lehetett.

Benaresbe éppen egy vallási ünnep, a Ramlila idején érkeztem. Ezt egy 300-500 acre-nyi területen rendezik, és egy hónapig tart, több ezer szent ember részvételével. Ez alatt a maharadzsa gondoskodik mindenkinek az ellátásáról, és a vendégek különböző táborokba tömörülnek, beleértve az önmegtartóztató szádhukat is.

Ezek a szent emberek olyan életmódot folytatnak, amiért Angliában vagy másutt Európában csavargónak nyilvánítanák és letartóztatnák őket, de Indiában teljesen szabadon vándorolhatnak. Nem dolgoznak, nincs biztosítási számuk, nincs még saját nevük sem, mert mindet csak sunnyasinak hívják, és sokan közülük úgy néznek ki, mint amilyennek Krisztust képzeli az ember, mások viszont inkább Allen Ginsbergre emlékeztetnek. Szerintem ő is Indiából vette a hajviseletét, meg a pipázást, a hasis szívását. A britek sokáig próbálták betiltani a hasist Indiában, de az ott annyira ősi szokás volt, hogy nem lehetett eltörölni.

Szóval láttam ott mindenféle embert, rengetegen énekelgettek közülük, és állandóan egy csomó elképesztő dolog történt, például olykor hatalmas porfelhő kerekedett, mert megjelentek a tömegben a maharadzsa elefántjai. Engem nagyon feldobott ez az egész.

PAUL: Akit megáldott az ég a zeneszerzés képességével, az általában nem csak egy műfajban képes alkotni. Mindig is csodáltam azokat, akik ezt mesterségnek fogják fel, különösen az olyan szerzőpárosokat, mint Rodgers és Hammerstein, de például Cole Portert is.

Csodáltam, hogy képesek összehozni egy komplett musicalt vagy egy egész film kísérőzenéjét.

Engem különösen az utóbbi izgatott mindig is, ezért örömmel vettem, amikor a Boulting Brothersen keresztül felkértek engem és George Martint, hogy írjunk filmzenét a „The Family Way"-hez: én képesnek éreztem magam a komponálásra, George meg remekül értett a hangszereléshez.

Belenéztem a filmbe, és nagyon tetszett. Tetszik még ma is. Igen erőteljes és érzelemgazdag, bár kissé kommersz, de a maga idejében jó volt. Elsősorban rézfúvósokban gondolkodtam, mivel azt már gyermekkorom óta szerettem, de a Beatles idáig még nem jutott cl a kísérletezésben, mivel az túlságosan is „Northern-hangzás" lett volna. De hát az apám trombitás volt, és a nagyapám is rézfúvós, úgyhogy örököltem ezt a hajlamot. Ezért a filmhez olyasmit ütöttem össze, ami nagyon is „rezesbandás" volt, hogy kiemeljem a sztori északiságát, és mindezt nagy élvezettel csináltam.

A film egyik betétdaláért, a „Love In The Open Air"-ért megkaptuk az az évi legjobb filmdalnak járó Ivor Novello-díjat. Kis híján Johnny Mercer írta a szövegét, csakhogy én akkor még nem tudtam, ki is ő, csak később jöttem rá: „Ja, az a Johnny Mercer? A világ legnagyobb költője?" Úgyhogy ez egy kis mulasztás volt, de nem nagy baj, mert a zeneszerzést nagyon élveztem.

JOHN: Yokót egy képzőművészeti csoport, a Destruction in Art hívta meg Londonba egy nagy rendezvénysorozatra. Yokónak az Indica galériában volt kiállítása, amit Marianne Faithfull volt férje, John Dunbar rendezett. Jártam már párszor azon a helyen, de mindig csak valami szemetet láttam, például valami viliódzó fényeket, amiket megpróbáltak műalkotásként drága pénzért rásózni a vevőkre. De akkor vagy Dunbar hívott föl telefonon, vagy kaptam egy meghívót, hogy lesz itt egy japán csaj, aki majd bebújik egy zsákba, és ez valami happening lesz. „Szóval szex" - gondoltam magamban, ezért elmentem.

Kócosán, borostásan állítottam be. Akkor már három napja fönn voltam. Kábszerrel tartottam ébren magam, teljesen be voltam lőve.

Amikor bementem, én voltam az egyetlen látogató. Nem tudtam, hogy csak másnap lesz a megnyitó. Mégis beengedtek, mert John Dunbar nyilván arra gondolt: „Itt van egy milliomos, hadd jöjjön be, hátha vesz valamit!" Ott ugrált körülöttem. Nézem, mi van kiállítva, emitt két szög egy műanyag dobozba beverve. Oké. Megyek tovább, egy állványon meglátok egy almát, és oda van írva: „alma". Ez jó, gondolom én, ebben legalább van némi humor. Kérdem, mit kóstál ez az alma, mondják, hogy 200 font. Hm, mondtam, értem. És mibe kerülnek azok a szögek?

Nem tudtam biztosan, miről akar szólni a dolog, de azt éreztem, hogy valamiképpen palira akarják venni a nézőt. Concept artnak hívták, amiből ha elveszem a „cept”-et, marad a „con" (átverés - a ford.). Ez majdnem olyan volt, mint egy beismerés, ami érdekesnek tűnt.

Szóval járkáltam ott körbe, és egész jól éreztem magamat, aztán lejjebb mentem egy szinttel, ahol néhány farmeres ember üldögélt. Gondoltam, résen kell lenni, hátha ezek valami hippik lesznek. De kiderült, hogy ezek csak Yoko asszisztensei, miközben én arra gondoltam: „Én vagyok itten a híres és gazdag rocksztár, ezek viszont nyilván azok, akik tudják, mit akarnak jelenteni a szögek meg az alma." Szóval humorosan fogtam föl a dolgot, ami adekvátnak bizonyult, ugyanakkor az ő humorához úgy álltam hozzá, mint sokan, akik feldühödnek rá, és azt mondják, nincs humorérzéke. Pedig valójában remek humora van.

No, aztán Dunbar bemutatott neki, merthogy egy milliomost már csak bemutatunk a művésznőnek, én viszont egyre vártam, mi lesz már azzal a zsákkal? Ki fog itt zsákba bújni? Azon izgultam, vajon nem kell-e nekem is együtt bebújnom a zsákba valakivel. Az ember ugye válogassa meg a zsákszomszédját! Szóval John Dunbar bemutatott Yokónak, én meg megkérdeztem: „Mi lesz a happening?", merthogy arról szólt a meghívó.

Erre Yoko a kezembe nyom egy kis kártyát, amin az van, hogy „lehelj rám". Kérdem, hogy tényleg, leheljek rá? Mire Yoko: „Igen, leheljen. Látom, megértette.” Vajon mit értettem meg, morfondíroztam, de mivel mindenáron csinálni akartam valamit, hát nemcsak egyszerűen leheltem, hanem próbáltam minél intellektuálisabban lehelni. Már a szögeknél megéreztem az egésznek a humorát; azt nem állítom, hogy megértettem a dolgot, de megéreztem benne a melegséget. De azért ott motoszkált bennem: „Egy almát én is ki tudnék állítani. Mi van még?"

Körülnéztem, és megláttam a létrát, amelyik a mennyezetről lógó látcsőhöz vezetett. Ez bírt maradásra. Fölmásztam azon a létrán, és belenéztem a látcsőbe, ahol valami egészen apró betűs írást láttam. Föl kellett mennem egészen a létra tetejére, ami hülye érzés volt, mert akármikor leeshettem volna, és akkor végre el tudtam olvasni. Az állt ott, hogy „igen".

Minden, amit akkoriban modernnek vagy egyáltalán érdekesnek tartottak, eléggé negatív volt: zongoraszétverés kalapáccsal, szobortörés, csupa értelmetlen rombolás. Társadalomellenes, művészetellenes, minden-ellenes. Ezért volt nekem elegendő az az egy „igen", hogy ott maradjak a szögek és az alma kiállításán, és ne menjek el azzal, hogy „ennek a humbugnak nem dőlök be".

Miután lemásztam, találtam egy másik feliratot is: „Verj be egy szöget." Megkérdeztem, tényleg beverhetek-e egy szöget, mire Yoko azt mondta, nem, mert a kiállítást csak másnap nyitják meg. Ekkor Dunbar közbeszólt: „Hadd verjen be egy szöget!" Ezzel persze megint azt akarta mondani: „De hát ez egy milliomos! Hátha vesz valamit?" Yokót ennél jobban érdekelte, hogy a megnyitóra minden klappoljon. Ezért sem adott el soha semmit, mert túl fontosak voltak neki a saját tárgyai. Összedugták a fejüket, és végül Yoko azt mondta: „Na jó, öt shillingért beverhet egy szöget." Mire én, a nagy kifinomultságommal: „Akkor most átadok magának képzeletbeli öt shillinget, és beverek egy képzeletbeli szöget." És ekkor találkoztunk mi össze igazán. Egymás szemébe néztünk, ő is érezte, hogy én vagyok az, meg én is, hogy ő az.

Ezután azért még elég sokáig tartott, amíg tényleg összejöttünk, mert mindketten félénkek voltunk. Másodjára egy Claes Oldenburg-vernissage-on találkoztunk, ahol gumihamburgerek voltak kiállítva meg egyéb ilyen szemét. Ott ismét találkozott a tekintetünk, de még másfélkét évbe beletelt, amíg igazán összejöttünk.

PAUL: Volt egy balesetem: leestem egy mopedről Wirral-ban, Liverpool közelében. Volt egy jó barátom Londonban,

Tara Browne a Guinness-családból, egy igen finom lelkű ír gyerek. Néha összejöttünk, és jókat szórakoztunk együtt.

Egyszer eljött hozzám Liverpoolba, ahová éppen apámat és öcsémet mentem meglátogatni. Béreltünk két mopedet, hogy azon megyünk el Bett nénémhez.

Elindultunk a mopedekkel, és közben mutogattam Tarának a látnivalókat. Én mentem elöl. Telihold volt, egészen óriásinak tűnt. Éppen a holdról mondtam valamit, és még hallottam, hogy Tara válaszol, de aztán egyszer csak dőlni kezdtem, éspedig megállíthatatlanul, az egyik pillanatban még a holdat néztem, a másikban meg már a járdát, amint közeledik felém, és aztán arccal nekizuhantam.

Eltörött egy fogam, ráadásul felhasította az ajkamat is.

Azért csak föltápászkodtam valahogy, és tovább mopedeztiink az unokatestvérem házáig. Amikor ajtót nyitott, azzal kezdtem: „Szia, Bett, ne ijedj meg, de volt egy kis balesetem." Azt hitte, ugratom, és jót nevetett, de aztán meglátta az arcomat, és elkezdett jesszusomozni,- úgy nézhettem ki, mint aki Mike Tysonnal bokszolt néhány menetet a ringben. Bett rögtön át is hívta egy orvos barátját.

Megjött a doktor, elővett egy tűt, nagy nehezen cérnát fűzött belé, aztán belém dőfte a tűt. Kissé remegett a keze, de végül sikerült a dolog, csak újra kellett kezdenie, mert kicsúszott a cérna. Érzéstelenítés meg nuku. Csak álltam ott, amíg újra befűzte a cérnát, és átdöfött megint a tűvel.

Valójában e miatt a baleset miatt növesztettem bajuszt. Abban az időben még nagyon gyakran fényképeztek bennünket főleg a tinimagazinok számára, és elég ciki lett volna dagadt szájjal lefényképeztetni magamat. A bajusz legfőképpen arra szolgált, hogy eltakarja a varrás helyét.

Aztán a bajusz megtetszett a többi Beatle-nek is. Már sokszor előfordult ilyesmi: egyikünk megnövesztette a haját, a többinek megtetszett, és utánacsinálták. Ráadásul akkoriban még forradalminak is tűnt az ötlet, hogy egy mi korunkbeli fiatalember bajuszt növesszen, sőt még a Sgt Pepperbez is passzolt a dolog, merthogy az eredeti Bors őrmesternek nagy bajsza volt.

Én eredetileg hosszú bajuszt akartam kínai módra, de ez komoly nehézségekbe ütközött. Rengeteget kellett volna suvikszolni, meg különben is hatvan év, mire rendesen megnő - nekem végül nem jött össze.

John vett magának még egy „bajszos csészét" is. Volt rajta oldalt egy kis lyuk, ezen át úgy lehetett inni belőle, hogy az embernek ne lógjon bele a teába a bajsza. (Hogy mi mindent ki nem találnak az emberek!)

RINGO: A bajusznövesztés olyan hippidolog volt: az ember hosszú hajat növeszt, meg bajuszt, nekem meg például szakállam is volt. Mindez a hatvanas években jött divatba.

Én különösebben sosem vágytam bajuszra, de a borotválkozási általában utáltam. Márpedig a bajusz és a szakáll épp úgy nő, mint a haj, ha hagyják. Akkor úgy döntöttünk, hogy mind átváltozunk Bors őrmesterré. Egészen megváltoztatta a képünket.

NEIL: A fiúk gyakran változtatták a külsejüket, például bajuszt növesztettek, de ez nem valami közös elhatározás volt, hanem egyszerűen hatással voltak egymásra. Valaki egyszer csak kitalált valamit, mire a többiek rendszerint azt mondták: „Jé, ez jó! Hogy csináltad?" És aztán mindegyik elkezdte utánozni.

Paul már korábban is próbálta álcázni magát a turnékon. Amikor nem a Beatles játszott, elvegyültünk a közönség közölt, fölmentünk az erkélyre a rajongók közé. Ilyenkor Paul hátrafésülte a haját, álbajuszt ragasztott, és szemüveget vett föl - nem is ismert rá senki, mert nem számítottak arra, hogy ott van.

Volt aztán Wirralban egy mopedes balesete, és azért növesztett bajuszt, hogy eltakarja a felhasadt felsőajkát, aztán a bajusz megtetszett a többieknek, és ők is növesztettek egyet. Mellesleg én is.

GEORGE: A bajusz a csapatszellem egyik megnyilvánulása volt. Nekem különleges okom is volt, hogy megnövesszem, mert amikor Bombaybe készültem. Ravi Shankar ajánlotta a levelében: „Kissé álcázhatnád magadat- mit szólnál például egy bajuszhoz?" Én meg azt gondoltam: ,Jó, legyen bajusz. Még sosem volt bajszom, lássuk hát, hogy néz ki."

A Sgt Pepper lemezfelvételéről készült képeken látni, hogy mindenféle borostákkal jelentünk meg. Aztán az lett a vége, hogy mindenki növesztett egy szép kis bajuszt, talán még Engelbert Humperdinek is.

NEIL: A Beatles ez idő tájt már inkább egy vájtfülübb közönséghez szólt, mivelhogy ők maguk is vájtfülübbek lettek. Brian imádta ezt. Mindig is hitt a Beatlesben, és megbízott az ízlésükben, és szerette őket, mint előadókat és zeneszerzőket is. Brian nagy Beatles-rajongó volt.

Ők már kezdettől fogva erősen hatollak másokra, az emberek olyan zakót, csizmát meg frizurát akartak hordani, mint ők. Akármit találtak ki, azt mindenki utánozni akarta.

JOHN: Hogy mi változattuk volna meg a frizuradivatot a világon? Lehet, de bennünket is értek hatások, ami éppen akkor benne volt a levegőben. Nem érdemes azt kutatni, miben ki volt az első, hiszen a hatvanas években egy csomó minden történt velünk is, másokkal is. Az az évtized egyetlen óriási happening volt. Minket meg arra választott ki a sors, hogy „az utca emberének" az ízlését képviseljük. Lehetett volna más is, de történetesen mi voltunk azok, meg persze a Stones.

RINGO: 1966/67-ben főleg a Beatles befolyásolta a többi együttest. Amikor úgy mentünk LA-be, hogy volt egy kis szabadidőnk is, és eltöltöttünk egy kis időt olyanokkal, mint David Crosby, Jim Kellner meg Jim McGuinn, akkor jöttünk rá, hogy ezek mennyire akarnak utánozni bennünket. No nem személy szerint, hanem mint együttesek. Azt is hallottuk, hogy minden producer azt szerelné, ha minden leszerződtetett bandája úgy játszana, mint a Beatles.

GEORGE: Október végén érkeztem haza Indiából, és John is Spanyolországból. Megbeszéltük, hogy mikor jövünk össze ismét. Első dolgunk volt bemenni a stúdióba, és fölvenni a „Strawberry Fields"-et, méghozzá meglehetősen bensőséges hangulatban.

JOHN: Sokan faggatnak arról, milyen lesz az új Beatles-hangzás. Ami engem illet, meg fogalmam sincs, hogyan alakulnak a dolgok, mit fogunk csinálni ahelyett, amit eddig csináltunk. Különben sem szeretek jósolgatni, mert az ember ilyenkor szinte mindig téved. Ha látnám a jövőt, már most sokkal gazdagabb lennék.

PAUL: HOVÁ FEJLŐDJÜNK MÉG? TALÁN MÉG MINDIG NEM VAGYUNK ELÉG JÓK?

GEORGE MARTIN: A Beatles novemberben vonult először stúdióba, miután eldöntötték, hogy nem mennek több turnéra. Úgy általában torkig voltak az egésszel. Meglehetősen sok atrocitás érte őket az elmúlt év során, ráadásul Brian folyton a bukástól tartott. Szerinte már 1966-ban számos jel arra utalt, hogy a Beatles karrierjének nemsokára vége. Ott volt egyfelől a manilai fiaskó, aztán az érdeklődés csökkenése egyes koncerteken, meg hogy nekik már elegük lelt a hírnévvel együtt járó rabságból.

Mindenesetre nekiestünk a „Strawberry Fields" felvételének, utána jött a „ When I'm 64" meg a „Penny Lane". Ezt mind a következő nagylemezre szánták. Akkor még szó sem volt arról, hogy ez a Sgt Pepper lesz, egyszerűen csak „az új nagylemez" felvételei folytak. De az valamennyiben közös volt, hogy eleve stúdiódarabnak szánták, amit sohasem fognak élőben előadni.

RINGO: Ahányszor csak bementünk a stúdióba, először mindig azon morfondíroztunk, kinek a számával indítsunk. Ez azért volt kérdés, mert addigra a számok már inkább „Lennon vagy McCartney" szerzemények voltak, mint Lennon és McCartney-k. Ha John azzal kezdte: „Na, mid van?", Paul mindig azzal válaszolt: „Miért, te mit hoztál?"

Addigra már egy-egy nagylemez négyötöde ilyen külön szerzemény volt. A magam részéről jobban szerettem dobolni a Johnéit, mert valamivel rockosabbak voltak.

PAUL: Azt hiszem, a zenei képességeink felől nemigen voltak kételyeink. A környezetünkkel voltak problémáink, önmagunkkal nemigen. A Beatlesben éppen az volt a legjobb, hogy zeneileg semmiféle fenntartásunk nem volt egymással szemben. Sőt, mindig alig vártuk már, hogy együtt alkothassunk valamit.

Most, hogy felhagytunk a koncertezéssel, új dalokkal mentünk a stúdióba. John a „Strawberry Fields"-zel érkezett,- a címe az Üdvhadsereg régi gyermekotthonára utal Liverpoolban, amelynek Johnék a szomszédságában laktak. Nekünk a gyermekkor, a nyári vakáció és az eperföldek jutottak eszünkbe róla, és pontosan tudtam, John miért adta ezt a címet.

Nekem nagyon tetszett, hogy számos dalunkban kezdtünk átmenni szürrealistába. Kicsit abban a stílusban, mint Johnnak a Bizarre című könyve, ami tele volt különleges ötletekkel. Művészi szempontból errefele szélesedett a skálánk.

A „Strawberry Fields" felvételén metronómot is használtunk. Ezt nem vertük nagydobra, mert ki tudja, mit szólt volna hozzá a zenész szakszervezet, de amit mások fuvolának gondoltak abban a számban, azt mi valójában mindenféle előre- és visszajátszási trükkökkel értük el; a metronómra a pontos időzítéshez volt szükség.

GEORGE MARTIN: Nagy élmény volt, amikor John először fölénekelte a „Strawberry Fields"-et egy szál gitár kíséretében. Én egyébként is nagyon szeretem John hangját, de akkor egyenesen megtiszteltetésnek éreztem, hogy ennek a fültanúja lehetek.

PAUL: A „Strawberry Fields"-et több változatban is fölvettük. John nem volt elégedett az első néhánnyal, ezért aztán nekiálltunk elejétől fogva, és végül John és George Martin két ilyen új verzióból mixelte össze a véglegeset. A törés alig hallható, de van benne egy egészen enyhe tempóváltás, a második fele icipicit gyorsabb.

A „Penny Lane" is a szürrealizmus felé közelített egy kicsit, még ha az egész érthetőbb is valamivel. Emlékszem, amikor azt mondtam George Martinnak, hogy „ezt nagyon tisztán kell fölvennünk". Nem tudom, miért akartam ezt annyira, talán a Beach Boys hatása volt.

Ebbe már belevettünk ilyen művészies dolgokat is, költői képeket, mint a „tűzoltó a homokórával". Ennek mind volt valóságalapja, például egy igazi borbély, talán Biolettinek hívták, és a kirakatában mintafejek, hogy milyen frizurák közül lehet választani. Ezen csak annyit változtattam, hogy körmönfontabban fogalmaztam meg a dolgot: „fényképe van minden fejről, amellyel volt szerencséje dolgozni", szóval mintha fényképkiállítás lenne, nem frizura-minták.

Igyekeztem a valóságot kissé színpadiasabbá tenni. Ott van például az a nő, aki „tálcáról pipacsot árul", és „úgy érzi, mintha egy darab szereplője lenne, de hiszen az is".

Szóval mindketten olyan dallal álltunk elő, amelyik Liverpoolt idézi fel. Szerintem ez is csak úgy történhetett meg, hogy a Beatles már olyan régóta együtt játszott. Mind a „Strawberry Fields", mind a „Penny Lane" a gyerekkorunk jelképe volt. Nekem a Penny Lane-nél kellett átszállnom egy másik buszra, ha Johnékhoz vagy valamelyik másik barátomhoz mentem. Azt a végállomást mind jól ismertük. A vele szemközti templomban, a Szent Barnabásban énekeltem valaha a kórusban.

Végül úgy döntöttünk, hogy ez két különleges dal, és nem a következő nagylemezre tartogatjuk, hanem kihozzuk egy kislemezen, és mindkettő A oldal lesz.

PAUL: EZ A DAL RÉSZBEN VALÓSÁG, RÉSZBEN MEG NOSZTALGIA A GYEREKKORUNK SZÍNTERE UTÁN, AHOL KÉK AZ ÉG A KÜLVÁROS FÖLÖTT, LEGALÁBBIS A MI EMLÉKEINKBEN AZ. DE VICCELŐDTÜNK IS BENNE EGY KICSIT: BIZTOSAN SOKAN NEM TUDJÁK, MI IS AZ A „FOUR OF FISH AND FINGER PIE". NOS, EZT MOST SEM ÁRULOM EL, NEHOGY A HÖLGYEK MEGBOTRÁNKOZZANAK, DE AZOK A LIVERPOOLI FIÚK ÉRTENI FOGJÁK, AKIK NEM MENNEK A SZOMSZÉDBA EGY KIS TRÁGÁRSÁGÉRT...

1967

NEIL ASPINALL: A Beatles 1967-ben először egy olyan kislemezt adott ki, amelynek mindkét oldala A oldal volt: A „Strawberry Fields Forever" és a „Penny Lane".

GEORGE: Ciki volt, amikor Engelbert Humperdinck megakadályozta, hogy a „Strawberry Fields Forever'' a sikerlista élére kerüljön? Nem tartom ezt olyan aggasztónak. Ez az eset legalább helyre tett minket, mert már kezdtük elbízni magunkat. Ha nagy megrázkódtatást jelentett is a második helyre visszacsúszni, annyiféle slágerlista van, úgyhogy egyszerre lehetsz második az egyiken, és első a másikon.

JOHN: Hogy a toplisták? Valamennyit számon tartottam. De hát mindenki számára van hely a nap alatt. Teszek Humperbert Engeldinckre. Úgy látszik, ilyen számoknak is kell lenni a listán.

PAUL: Óriási, ha egy olyan lemez miatt nem lesz első az ember, mint a „Release Me”, mert legalább legalább tudja az ember, hogy mit ne csináljon. Mi teljesen más kategóriába tartozunk.

JOHN: A kislemezek kiadásakor nyomon szoktuk követni a kezdeti forgalmat. Nem pénzügyi okokból, hanem hogy lássuk, mekkora a sikerük az előzőkhöz képest, hiszen saját művünkről van szó. Erre a jóleső érzésre van szükségünk, nem a toplisták dicsőségére.

GEORGE MARTIN: A „Stawberry Fields Forever" és a „Penny Lane" csupán azért nem került rá az új nagylemezre, mert külön kiadott dalnál ez nálunk nem szokás, őrült ötlet volt, és sajnos részben az én rovásomra írható. Manapság ez már nem jellemző, akkoriban azonban igenis hittünk abban, hogy adnunk kell valamit a közönségnek a pénzéért.

A kettős A lemezoldal ötlete tőlem és Briantől származik. Brian mindent megtett, hogy visszanyerjük a népszerűségünket, ezért bizonyosak akartunk lenni abban, hogy jól eladható anyagot adunk ki a kezünkből Brian odajött hozzám, és azt mondta: „Szükségem volna egy igazán klassz kislemezre. Mitek van?" „Hát, van három felvételünk, keltő közülük a legjobb, amit tőlünk hallottál. Tegyük össze ezt a kettőt, és lesz egy bomba kislemezünk." Így is történt, és valóban bomba jó kislemezzel álltunk elő, egyúttal azonban oltári nagyot is tévedtünk. Sokkal jobban fogyott volna a lemez, és előkelőbb helyezést ért volna el a slágerlistákon, ha a B oldalon kiadjuk mondjuk a „When lm Sixty-Four"-t.

NEIL ASPINALL: A toplisták nem izgatják túlságosan a fiúkat, de aki a szórakoztatóiparba kerül, az sikeres szeretne lenni. A Beatles rájött, hogy a kettős A lemezoldal megosztotta a vásárlóközönséget, és ezáltal visszaszorította a lemezt a második helyre. De hát egyszer mi is befaraghattunk, ez még nem a világvége.

RINGO: Azt hiszem, fölösleges volt továbbra is megkülönböztetnünk az A és B lemezoldalt. Mi úgy gondoltuk: tessék, ez a kislemezünk, mindkét oldala jó. Az ellenkező hozzáállás régi csapda, amelybe gyakran beleesnek a lemezkészítők.

JOHN: Az a réteg, amelyik már régóta vásárolja a lemezeinket, rá kellett hogy jöjjön: nem maradhatunk örökre ugyanazok, Muszáj változnunk, és úgy hiszem, ezek az emberek megértik ezt.

Volt időm gondolkozni, és csak mostanában ébredek rá olyasmikre, amikkel már régóta tisztában kellene lennem. Kezdem megérteni az érzéseimet. Ne feledjék, hogy e fiatalos ing alatt egy százéves aggastyán rejtőzik, aki rengeteget látott és tett, mégis roppant keveset tud.

PAUL: Pályánk új szakaszához érkeztünk, és elégedettek voltunk magunkkal. Abbahagytuk a turnézást, ami oltári klassz volt, s kezdtünk egyre inkább művésszé válni. Nem kellett minden éjszaka közönség elé állnunk, ehelyett írhattunk, cseveghettünk a haverjainkkal, vagy elmehettünk egy kiállításra. (John és Yoko például sohasem találkozott volna, ha Johnnak nincs ideje odafigyelni a művészetre, hogy azután az első látásra egymásba zúgjanak Yokóval.) A több szabadidő arra is jó volt, hogy több különleges ötletünk támadt.

Sokat lógtam avantgárd művészekkel, teszem azt, a Wigmore Hallba jártam, ott láttam fellépni Luciano Berio zeneszerzőt (emlékszem, később találkoztunk is, nagyon szerény, visszahúzódó pali). George meg az indiai zene iránt rajongott. Valamennyien megnyíltunk különböző szellemi áramlatok felé, aztán összejöttünk, és kicseréltük a gondolatainkat. Baromi izgalmas korszak volt, kölcsönösen hatottunk egymásra.

JOHN: A „Sgt Pepper"-t Paul írta egy amerikai út után. A nyugati parton hosszú nevű együttesek jelentek meg. Immár nem Beatlesnek vagy The Cricketsnek hívták magukat, hanem mondjuk Fred and His Incredible Shrinking Grateful Airplanesnek („Fred és a hihetetlenül zsugorodó, hálás repülőgépei", John leleménye — ford.). Azt hiszem, Paulra ez hatással volt akkor az Újvilágban. Megpróbált némi távolságot teremteni a közönség és a Beatles között, így alkotta meg Bors őrmester figuráját. Ugyanaz a szellemi magatartás ez, amelynek jegyében „szeret téged"-et írt „szeretlek téged" helyett.

PAUL: Ez volt a hippikorszak kezdete, és egész Amerikát betöltötte e kor elengedett hangulata. Törni kezdtem a fejem, milyen kellőképpen lökött nevet találhatnék ki egy együttes számára. Akkoriban gombamód szaporodtak az olyan nevű bandák, mint Laughing Joe and His Medicine Barid vagy Col Tucker's Medicinal Brew and Compound: megannyi pionírhagyományt és ekhós szekeret idéző, összefüggéstelen szókígyó. John ekkor állt elő az „I'm The Walrus"-szal, amelyben olyan kifejezéseket alkotott meg, mint „szakértő-bakértő" és „elemista pingvin". Az én kreációm a Sgt Peppers Lonely Hearts is Club Band („Bors Őrmester Magányos Szívek Klubja Együttes").

Londonba hazatérve a következő gondolattal álltam a fiúk elé: „Mivel amúgy is önmagunk és a turnék elől menekülünk, s mindinkább átmegyünk szürrealistába, mi lenne, ha lenne egy alterego-bandánk, teszem azt Sgt Pepper Lonely Hearts néven? Már egy ideje foglalkoztat egy ilyen című dal."

JOHN: Hogyan turnézhatnánk, ha olyasmiken koriunk, mint amilyen az új nagylemezünk anyaga is? Egyszerre csak egyfélét lehet érdemben csinálni. A turnézáson már túl vagyunk. Ha valaha is újrakezdjük még, talán kibéreljük Londont egyetlen oltári nagy happeninghez, ahol fellép majd mellettünk a Stones meg a Who és mindenki más. Különben azonban felejtsék el az egészet. Nem óhajtok paprikajancsi lenni, arra ott van a Monkees.

PAUL: PILLANATNYILAG ESZÜNK ÁGÁBAN SINCS ÚJRAKEZDENI A HÉTKÖZNAPI ÉRTELEMBEN VETT TURNÉZÁST. HA, TESZEM AZT, NÉGY UFÓ LANDOLNA AZ ALBERT HALL TETEJÉN, AZ Ő KEDVÜKÉRT TALÁN FELLÉPNÉNK. EZ AZONBAN NEM TŰNIK NAGYON VALÓSZÍNŰNEK.

JOHN: Nem alakítottuk ki a profilunkat. Pedig mindenki ezt teszi, a sajtó, a tévé, az egész világ. Én a magam részéről fütyülök az imázsomra.

Most nagy a felhajtás, amiért más pofával fényképeztek le egy reptéren vagy hol. Kit érdekel? Engem biztosan nem. Ha egy fotós azt állítja, hogy megváltoztam, hát lelke rajta. Ott vagyok, levehet a masinájával. De csak önmagainnak tartozom számadással, senki másnak.

NEIL: Egy időben együtt laktam Mallel a Sloane Streeten. Egy februári napon felhívott Paul azzal, hogy egy dalt ír, és megkért, hogy látogassuk meg. Ezzel a dallal kezdődött a Sgt Pepper nagylemez.

Paul tovább írt a kéglimben, és a dal kezdett alakot ölteni. A Beatles-koncertek végén Paul dolga volt, hogy búcsút mondjon a közönségnek. Aztán lejátszották az utolsó számot, és leléptek. Amikor Mal kiment a fürdőszobába, megkérdeztem Pault: „Miért nem teszitek meg Bors őrmestert a nagylemez konferansziéjának? Kijönne a koncert elején, bemutatná az együttest, a végén pedig bezárná az előadást." Kicsivel később Paul beszélt az ötletemről Johnnal a stúdióban, ő meg odajött hozzám, és azt mondta.- „Senki sem szereti az okostojásokat, Neil."

GEORGE MARTIN: Az ötlet fokonként érett meg. Alapvetően Paul gondolata volt. Azzal jött, hogy van egy dala, a „Sgt Pepper Lonely Hearts Club Band", és ez a banda nem más, mint a Beatles. Előbb a dalt vettük fel, és később gondoltunk arra, hogy nagylemezzé kéne fejleszteni. Akkor történt ez, amikor minden erővel a stúdiómunkára koncentráltunk, és talán ez is támogatta az alterego-együltes ötletét. Menjen csak turnézni helyettünk a Sgt Pepper.

PAUL: Mi lettünk a Sgt Pepper együttes, és az egész nagylemezen azt játszottuk, mintha mások lennénk. Ezért amikor John a mikrofonhoz ment, hogy énekeljen, nem John Lennon új hangja volt ez, hanem a képzeletbeli másáé. Ez felszabadított minket, mindent meg mertünk lenni, amikor a mikrofon mögé álltunk vagy kezünkbe vettük a gitárt, hiszen nem rólunk, hanem valaki másról volt szó.

RINGO: A nagylemezt kezdettől a Sgt Peppernek szántuk, és ha meghallgatják az első két számot, élő koncertfelvételnek gondolnák. Azzal kezdtük, hogy ez egy koncert, ahol Bors őrmester lép fel a bandájával, de végül az egész olyan lett, mint egy rockopera. Másnak indult ugyan, de amikor a „Sgt Pepper'-ben felbukkan Billy Shears neve, majd elindul a „With A Little Help From My Friends", azt gondoltuk: „A francba is! Ez még mindig csak két szám!" Azért megtartottuk a címet és az egységes hangulatot, pedig végül nem minden dal kapcsolódott a többihez.

JOHN: A Sgt Peppert nevezik az első tudatosan megkomponált nagylemeznek, holott semmi különöset nem akar kifejezni. Az én számaim a nagylemezen Bors őrmestertől és bandájától teljesen függetlenül születtek, mégis odaillenek, mert azt is mi csináltuk. Így készült tehát el a nagylemez. De nem olyan egységes, mint amilyennek első hallásra tűnik, azon kívül, hogy Bors őrmester vezeti fel Billy Shears dalát és az ismétlését. A többi dal voltaképpen egy másik nagylemezre illett volna.

Ami a Tommyt illeti, olvastam, hogy Pete Townshend kijelentette, egy csokorra való nótából született meg a stúdióban. Olyan, akár a Sgt Pepper; kétszer elsütöd benne Bors őrmestert, és kész a koncept-zene.”

GEORGE: Épp a stúdióban készítettük az új lemezünket, amikor Paul előállt egy fiktív együttes gondolatával. A dolognak ez az oldala nem érdekelt igazán, engem csak a címadó dal és a lemezborító foglalkoztatott.

RINGO: A Sgt Pepper volt a mi legnagyobb léptékű vállalkozásunk. Szabad teret adott mindannyiunknak - engem is beleértve - újszerű ötletek és zenei anyag kipróbálásához. John és Paul jobbára otthon írták a dalaikat — vagy ahol éppen voltak aztán behozták és letették az asztalra. Maga a dalszövegírás addigra önállóvá vált, de kis részletekkel jöttek, és segítettek egymásnak,- valamennyien összefogtunk. Az volt a legnagyszerűbb az együttesben, hogy a legjobb ötletet használtuk fel, függetlenül attól, kié volt. Senki nem telepedett rá a többiekre, nem akarta előtérbe állítani önmagát, és kisajátítani magának a dicsőséget. Igen, kivétel nélkül mindig a legjobb anyagot hasznosítottuk. Ezért maradt olyan magas a dalok színvonala. Bármi megtörténhetett, ez volt a legizgalmasabb az egészben. Magam sokat mentem ki az idő tájt a stúdióba, és figyeltem a lemez kibontakozását, de nem voltam ott naponta.

GEORGE MARTIN: Egy csomó avantgárd lemez felvételében működtem közre, s a pályám elején - még a Beatles előtt - sokat kísérleteztem, például elektronikus és konkrét zenével. Új hanghatásokat és gondolatokat ismertettem meg az együttessel. A Sgt Pepper idején minden trükköt válogatás nélkül elfogadtak. Bármit találtam ki nekik, tetszett nekik.

RINGO: A Sgt Pepper idejére George Martin már közénk tartozott. Vonósokat, rézfúvósokat, zongoraszólót tett bele a számainkba, és ő volt az egyetlen, aki le tudta mindezt kottázni. Oltári okos srác. Ha valaki megemlítette: „Szeretném, ha a hegedű ezt meg ezt a dallamot játszaná", George már vetette is papírra. A banda részévé vált.

John, Paul és George - az alkotók - mindent beleírtak a zenébe, amit akartak, és sokat lógtunk együtt a stúdióban. Továbbra is a megszokott módon vettük fel az alapanyagot, de a vonós szólam rájátszása heteket vett igénybe, aztán meg az ütősök kerültek sorra. Bírtam a Sgt Peppert, mert klassz anyag, de meg kell mondanom, ennek a lemeznek a felvételénél tanultam meg sakkozni (Neiltől).

GEORGE: Nekem is rázós időszak volt ez, mert nem voltam igazán benne a buliban. Addig úgy dolgoztunk együtt, mint egy hagyományos zenekar, megtanultuk a dalokat, aztán eljátszottuk őket (bár már kezdetét vette a rájátszás is, sőt sok van belőle már a Revolveren is). Mégis a Sgt Pepperrel kezdődött egy határozottan új korszakunk. A munka jobbára abból állt, hogy Paul verte a zongorát, Ringó meg tartotta a ritmust, úgyhogy az együttes többé már nem játszott együtt. Apró darabokból szereltük össze, aztán felülírtuk a számokat; ez pedig nekem egyre fárasztóbbá és unalmasabbá vált. Akadt persze így is néhány kellemes pillanat a számomra, de általában nem nagyon bírtam ezt a nagylemezt.

Akkor jöttem haza Indiából, és lélekben még ott voltam. Az 1966-ban történtek után most kemény robotnak tűnt az életünk. Márpedig ehhez nemigen fűlt a fogam, és kezdtem elunni, hogy a Négy Nagy egyike vagyok.

Azelőtt minden, amit ismertem, a Nyugattal állt kapcsolatban, ezért az indiai út hatalmas távlatokat nyitott meg előttem. Imádtam az egész országot, a zenéjét, a kultúráját, az illatait. Voltak ott jó és rossz illatok, rengeteg szín, egy sereg látnivaló - és lassan ez lett a mérce számomra. Kikerültem az együttes kötelékéből, és most nehéz volt visszaszoknom a járomba. Bizonyos értelemben úgy éreztem, hátrafelé araszolnak. Rajtam kívül mindenki forradalmi újításként tömjénezte a Sgt Peppert, de hozzám nem állt olyan közel, mint a Rubber Soul vagy a Revolver, mivel már én is a magam útját kezdtem járni, és lassacskán kinőttem az egészből.

Abban az időszakban meglehetősen közel álltam Johnhoz (bár a kívülállók folyvást Lennon és McCartney párosát emlegetik). De mi együtt kóstoltunk először LSD-t.

NEIL: Hat hónapot töltöttek a Sgt Pepper felvételével, jutott tehát idejük a kísérletezésre. Néha a hosszú összezártság káros, mert inkább lerombolja, mintsem építi a kapcsolatokat. Ez esetben azonban nem ez történt, minden a legnagyobb rendben volt, bár az igazai megvallva én kissé unatkoztam.

JOHN: Soha nem szedtem LSD-t a stúdióban, csupán egyetlen alkalommal. Azt hiszem, előtte némi amfetamint is bevettem, így azután kibuktam. Miután bevettem az LSD-t, szorongásos roham tört rám a mikrofonnál. „Mi ez? Rosszul vagyok" - gondoltam. Úgy éreztem, menten összecsuklom. Szóltam a többieknek, hogy ki kellene szellőztetnem a fejem. Felcipeltek a tetőre, George Martin meg furán nézett rám_; akkor ködlött fel bennem, hogy talán az LSD-től lettem rosszul.

„Most nem tudom folytatni - mondtam. - Csináljátok csak tovább, de azért maradok és figyellek titeket." De baromi ideges voltam, és folyvást azt kérdezgettem, jó-e ez vagy az. Ők azonban állati türelmesen bántak velem. Én tovább nyaggaltam őket: „Holtbiztosak vagytok abban, hogy jó lesz így?" Így dolgoztak tovább a lemezen.

Valójában a nagylemez nem csupán a fűről meg más drogokról szól, de azért erősen érezhető a hatásuk. Pedig ekkor már tudatosan iparkodtunk kiirtani az erre utaló jeleket. Persze, nem mondtuk ki, hogy „LSD-t vettem be, olyan isteni, szivi", mégis érezhetően történt valami a Rubber Soul és a Sgt Pepper között. (Az már merő spekuláció, hogy nem következett volna-e be drogok nélkül is.)

GEORGE MARTIN: Tudtam, hogy füvet szívnak, arról azonban nem volt tudomásom, hogy komolyabban narkóztak volna. Annyira tudatlan voltam, hogy felvittem Johnt a tetőre, mikor LSD volt benne, és közben sejtelmem sem volt, mit cselekszem. Ha tudom, hogy LSD van a szervezetében, a tető lett volna az utolsó hely, ahová elcipelem.

A stúdióban volt, én pedig az irányítóteremben, amikor közölte, hogy rosszul érzi magát. „Gyere föl.'” - mondtam neki, és szóltam George-nak meg Paulnak, hogy énekeljék csak föl a maguk szólamát. „Kiviszem Johnt levegőzni" - mondtam nekik, de persze nem az utcára vittem, mert ott 5000 sikoltozó tini fogadta volna, akik ízekre tépik. Nem vihettem tehát máshová, csak a tetőre. Csodálatos, csillagfényes éjszaka volt, John meg odament a tető szélére, ahol egy mindössze félméteres korlát futott körbe, felnézett a csillagokra, és felsóhajtott: „Hát nem fantasztikusak?" El tudom képzelni, milyen fantasztikusak lehettek az ő állapotában. Nekem közönséges csillagoknak tűntek.

Úgy viselkedtem a Beatlesszel, mintha a bátyjuk lennék, elvégre tizennégy évvel idősebb voltam náluk. Jómagam tiszta voltam, é> tudták rólam, hogy ki nem állhatom a drogokat (viszont dohányoztam, ami éppannyira káros). Soha nem füveztek előttem, kilopóztak a lenti kantinba, ott aztán beszívtak, és vihorászva visszajöttek. Ilyenkor mindig tudtam, miről van szó, de nem érdekelt.

RINGO: A „From A Little Help Front My Friends" című dalt egyenesen nekem írták, volt azonban benne egy sor, amit nem voltam hajlandó elénekelni. Így hangzott: „Mit tennétek, ha hamisan énekelnék? Felállnátok, és megdobálnátok paradicsommal?" „Nincs az az isten, aki elénekeltethetné velem ezt a mondatot" - jelentettem ki. mivel épp elégszer dobáltak már meg minket töltött cukorkával meg játékokkal a színpadon, és azt gondoltam, az kéne még csak, hogy megint újrakezdjék, ha egyszer mégis kiállnék a közönség elé.

JOHN: Paul ötlete volt az „egy kis segítség a barátaimtól". Megvoltak a maga jól körvonalazott elgondolásai, s felerészben az eredeti ötlete alapján írtuk meg.

RINGO: A „I.ucy In The Sky With Diamonds" és a vele kapcsolatos felhajtás kész őrület. Történetesen éppen Johnnál voltam látogatóban, amikor bejött Julian a gyermekrajzával, egy buggyant kis rajzzal, és John (ahogyan jó apához illik), megkérdezte, mit ábrázol. Julian erre azt felelte: „Lucy az égen gyémántokkal "Johnnak ettől beindult a képzelete.

PAUL: Én is bekukkantottam Johnhoz, mire az orrom alá dugta Julian iskolai rajzát, amelyen a következő cím állt: „Lucy az égen gyémántokkal." Aztán felmentünk a zeneszobájába, és megírtuk a dalt, pszichedelikus ötletekkel bombázva egymást közben. Én, emlékszem, a „celofán virágokat" meg az „újságpapír-taxikat" dobtam be, John meg válaszul a „kaleidoszkóp-szemmel" és a „tükörnyakkendőkkel" jött. Addig észre sem vettük az LSD-indíttatást, amíg a kritikusok rá nem mutattak, de ezt úgysem hajlandók elhinni nekünk, hiába bizonygatjuk az igazunkat.

JOHN: Hallottam, hogy amikor Mel Tormé felkonferálta a Lennon-McCartney-show-t, ő is LSD-hatásról hadovált a dallal kapcsolatban. Pedig szó sincs semmi ilyesmiről, de hát senki sem hisz nekem. Megesküszöm az élő istenre, Maóra, vagy akire akarják: észre se vettem, hogy a dal szavainak kezdőbetűi az LSD-t adják ki. Mindössze annyi történt, hogy a fiam hazajött a suliból, és megmutatta a rajzát azzal a fura repülő nővel. Mikor megkérdeztem, mi ez, ő azt válaszolta: „Ez Lucy az égen gyémántokkal", én meg azt gondoltam, hogy ez meseszép, és azonnal megírtam a róla szóló dalt. Aztán amikor megjelent, valaki észrevette, hogy a cím kezdőbetűit összeolvasva LSD jön ki. Fogalmam sem volt erről. Mondanom sem kell, ezután minden dalnál ellenőriztem, nem jelentenek-e valamit az egybeolvasott betűk. A többinél szó sem volt erről, de a „Lucy"-nál sem gondoltunk erre, egyáltalán nem.

A dal képeit az „Alice Tükörországban" ihlette. Alice a csónakban találja magát, aztán egy tojást vásárol, ami hirtelen átváltozik Dingidungivá. Az elárusítónő meg birkává változik, s a következő pillanatban a csónakban eveznek valahol - nos, ezek a jelenetek peregtek le a szemem előtt. Felbukkant egy égből alászállt nőalak is, „kaleidoszkóp szemmel", aki egy napon tán megment engem. Mint látják, ez nem egy LSD-s nóta.

GEORGE: Nagyon szerettem ezt a dalt. John mindig tudott valami különlegeset belevinni a dalaiba. Különösen azt a részét kedveltem, ahol a nyugati zenét indiai hangszerekkel dobhattam fel. írtam én teljesen indiai stílusú számokat is, mint a „Within You Without You", de rendes körülmények között ez a módszer nem alkalmazható a „Lucy"-hoz hasonló nyugati zenénél, ahol akkordváltások vannak, míg a tamburák és szitárok mindig ugyanabban a hangnemben maradnak). Itt viszont nagyon tetszetősen illeszkedik a kísérőzenébe a tambura zümmögése.

Volt itt még valami: az indiai zenében az énekel egy szarangi nevű hangszer kíséri, amelynek hangzása az emberi hangra emlékeztet, s az énekes és a szarangi-játékos csaknem egy szólamban szólalnak meg az előadás során. Kipróbáltam ezt a „Lucy"-ban, mivel azonban nem tudok szarangit pengetni, gitárral helyettesítettem. A középső nyolc taktusban a gitárjáték dallama John énekét követi. Megpróbáltam tehát utánozni az indiai klasszikus zenét.

PAUL: Ezernyi ötlet merült fel: „Léptessünk itt be basszus-harmonikát”, vagy „Dobjunk be papírt és fésűt, amin gyerekkorunkban játszottunk, és jó hecc volt!"

GEORGE: Johnnak akkor jutott eszébe a „Mr. Kite" ötlete, amikor Sevenoaksban filmeztünk, Kentben. Ebédszünetben az étterem felé menet betértünk egy régiségkereskedésbe. Ott nézelődtünk, amikor John egy régi posztert halászott elő a sok régi holmi közül, amelyen hellyel-közzel rajta volt a „Being For The Benefit of Mr. Kite:" szövege.

JOHN: A poszter egy cirkuszi hirdetés volt még 1800 tájáról. Egy tévéjelenetet forgattunk a „Strawberry Fields Forever"-hez. Ebédszünetben bementem egy régiségboltba, és megvettem ezt a régi cirkuszi hirdetést, amely Mr. Kite fellépését hirdette.

Bizonyos Hendersonokról, a Pablo Fanques Vásár nagyságairól is szó volt, akik szintén fellépnek. A hirdetés ezenkívül karikákat és lovakat ígért, meg azt, hogy valaki átugrik egy valódi tűzgyűrűn. Fellépett még Henry, a ló is. Az előadás hat előtt tíz perccel vette kezdetét a Bishopsgate-en. Alig találtam ki valamit ezenkívül, mindössze összemásoltam a különböző szövegeket.

Nem voltam túl büszke a művemre, mert nem dolgoztam meg vele igazán. De hát szükségünk volt még egy új dalra a Sgt Pepperhez. Gyorsan meg kellett írnom, hogy bekerülhessen a lemez anyagába. Később mindenki arról beszélt, hogy Henry, a ló nem más, mint a heroin. Pedig az idő tájt még csak nem is láttam heroint.

GEORGE: A „Within You Without You" annak a hatására született meg, hogy töltöttem egy kis időt Indiában, és ott beleszerettem az országba meg a zenéjébe. Egy csomó hangszert hoztam magammal. A dalt Klaus Voorman hampsteadi kéglijében írtam, vacsora után, miközben éppen egy pedálos harmóniumon játszottam.

Ravi Shankarral is sok időt töltöttem, s közben nagyon figyeltem, mert megpróbáltam ellesni tőle, hogyan üljek, hogyan tartsam a szitárt, és hogyan pengessem. A „Within You Without You" alapja Ravi egy munkája, amelyet a Nemzeti Indiai Rádió számára írt. Hosszú zenedarab, harmincnegyven perces, és több tételből áll. Megírtam a lerövidített változatát, hasonló dallamvilág alapján. Három részletben vettem fel, majd ezeket összemásoltam.

JOHN: A „Withhin You Without You” egyike George legjobb dalainak, és a kedvenceim közé tartozik. Tiszta vonalvezetésű és megfogalmazású dalocska. A kompozíció George zenei érzékét dicséri.

JOHN: a „When l'm Sixty-Four"-t Paul még a Cavern napjaiban írta. Mi csak néhány szóval járultunk hozzá, mint például „unokák a térdeden" vagy „Vera, Chuck és Dave". A félig kész munkáink közé tartozott, de azután az egyik kedvencünk lett. Akkor készült, amikor lerobbant az erősítő, ezért zongorakíséret mellett énekelünk.

PAUL: Megjelent egy újsághír egy parkolóellenőr lányról - róla szól a „Lovely Rita" aki forgalmi ellenőrként ment nyugdíjba. A parkolóellenőr lány (meter maid) kifejezést különösen csíptem, főleg mert a „maid" (szűz) szónak szexuális felhangjai voltak: „Hé, parkolóellenőr lány, gyere, ellenőrizd az állásomat, bébi!" Rita egyre katonásabbá vált, és a szöveg egyes részei külön-külön születtek meg, nem volt könnyű a végén összerakni.

JOHN: Paul olyan szövegeket talál ki, akár egy regényíró. Az ember egy sereg McCartney-hatást tükröző zagyvaságot hall a rádióban, csupa unalmas emberről, akik unalmas dolgokat művelnek. Engem nem érdekel ez az egyes szám harmadik személyű előadásmód. Én magamról szeretek írni, mert önmagamat legalább ismerem.

Úgy írtam az „A Day In the Life"-ot, hogy magam elé állítottam a zongorára a Daily Mailt. A rövid híreknél nyitottam ki, azt hiszem, „Közel és távol"-nak vagy hogy nevezik a rovatot. Két hírre lettem figyelmes. Az egyik a Guinness család egyik tagjáról szólt, aki meghalt egy autóbalesetben. Ez volt a címlapsztori. Londonban ütötték el.

PAUL: John „a kocsiban lőtte főbe magát" sort egy újsághírből merítette. Nem szó szerint,- mi drámaibbá tettük a dolgot, mivel a valóságban nem öngyilkosságról, hanem karambolról volt szó. De hát ez a fikció természete. Malcolm Muggeridge szerint a történelem szemenszedett hazugság, mivel minden tényt elferdít. Harold király sem azért halt meg a hastingsi csatában, mert nyíllal kilőtték a szemét, ahogyan a bayeux-i faliszőnyegen látni,- csak azért ábrázolták így, mert hatásosabban festett. Ha valaki utánanézne Haroldnak, a végén kiderülne, hogy a csata idején valahol egészen másutt volt, mondjuk a Shea stadionban lépett fel.

JOHN: A következő oldalon arról írtak., hogy 4000 lyukat számoltak meg a lancashire-i Blackburn utcáin. Még egy szó hiányzott a szövegből, amikor lemezre vettük. Tudtam, hogy a sornak így kell hangzania: „Most már tudják, hány lyuk - itt volt a hiányzó szó vagy kifejezés - az Albert Hallt." Merő értelmetlenség volt, tudom, de ezzel a kifejezéssel az istennek sem boldogultam. Vajon mit csinálhatnak a lyukak az Albert Hallal? Terry [Doran] bökte ki, hogy „tölti be". És fején találta a szöget. Talán mindvégig ezt kerestem, de sehogyan sem jött a nyelvemre. Nem másoktól kap az ember egy-egy szót vagy sort, hanem kimondják azt a szót, amit ő maga régóta próbál megtalálni.

Paul meg én együtt dolgoztunk, kivált az „A Day In The Life" írása közben. Sokszor játszottunk így egymás kezére, én meg igyekeztem a könnyebbik végét megfogni a dolognak, mondjuk, az újsághírekben böngészni. Amikor elakadtunk, nem erőltettük tovább, hanem abbahagytuk. Mikor összeültünk, elénekeltem a fél dallamot, mire neki eszébe jutott a másik fele, és fordítva. Kicsit féltette ezt a dalt tőlem, mert különösen jónak találta. Időnként nem hagytuk, hogy a másik beleszóljon a művünkbe, hiszen a kibicnek semmi se drága, a másikéval szabad kézzel kísérletezik az ember. Paul tette hozzá az utolsó sort: „szeretném, ha te is beindulnál." Ez már jó ideje motoszkált a fejében, csak nem tudta hol felhasználni. Klassz kis számot hoztunk össze együtt.

PAUL: Leültünk Johnnal. Övé volt a kezdő strófa és a dallam. Azt is tudta, hogyan folytatódjon a Daily Mail ostoba cikke alapján, amely a blackburni lyukakról szólt. A következő cikk arról számolt be, hogy egy bizonyos hölgy fellépett az Albert Hallban. Ez a két motívum költői egyveleggé olvadt össze, ami kellemesen hangzott.

Aztán én következtem zongorakísérettel: „Felébredek, ki az ágyból, gyorsan megfésülködöm"... ezt a sort korábban írtam, de nem folytattam.

Aztán eszünkbe jutott: ,Jól jönne ide egy ébresztőóra". Mal Evans számolt rá, aztán az óra berregni kezdett, és ez indította a következő dalt. Így osztottuk részekre a lemezt.

Nagy zenekari kísérettel dolgoztunk. Már az elején eszembe jutott, hogy ha valahol, akkor ennél a dalnál igen jól hangzana. Amúgy is dilis kis dal volt, olyan kitételekkel, mint a „szeretném, ha te is beindulnál” meg egy sereg pszichedelikus utalással. Bármilyen irányba elindulhattunk ezzel a dallal, nagy lehetőségek voltak benne. Iparkodtam rábeszélni Johnt a következő ötletre: „Úgy tizenöt taktus után, vagy amennyit gondolunk, próbáljunk ki valami újat. Megkérjük a zenekart, hogy kezdjék a legalacsonyabb hanggal, amit a hangszerükből ki tudnak csalni, és onnan menjenek el a legmagasabbig, olyan tempóban, ahogy jólesik." Bele is írtuk a kottába: „innen mindenki tetszés szerint."

Körbejártam a stúdiózenészek között, és elmagyaráztam: „Tizenöt taktusról van szó. Ha össze akartok dolgozni, megtehetitek." A trombitások például egyáltalán nem akarták, ezért egy hanggal mindig a többiek előtt jártak. A vonósok viszont úgy figyeltek egymásra, mint holmi báránykák: „No, ha te följebb mégy eggyel, akkor én is." És így együtt mentek mindig valamivel magasabbra. Mindez nagyon harmonikus. De figyeljék csak meg a trombitákat, hogy rakoncátlankodnak! Az eredmény egy őrült hangzavar, amit beemeltünk a többi zenei ötlet mellé. Az eredmény baromi izgalmas volt a megszokott tizenkét taktusos blues helyett. Az egész nagylemez ebben a szellemben készült.

Az idő tájt fedeztük fel a sztereót (akkor jelent meg a piacon), ezért folyvást ezzel játszottunk. Emlékszem, megkérdeztem, miért van mindig egy kis szünet a lemezen két dal között. A hangmérnökök azt felelték, rendszerint három másodpercig tart, és arra szolgál, hogy a DJ közben sorba rakhassa a lemezeit. „Idetehetnénk valamit - vetettük fel -, néhány vicces hangot". A hangmérnökök frekvenciákról is magyaráztak, és megkérdeztük, mi fán teremnek. „Nos, vannak alacsony és magas frekvenciák - mondták. - A legmagasabbat csak a kutyák hallják." „Át akartok rázni" - hitetlenkedtünk. Akkor elmondták, hogy az alacsony frekvenciákkal kísérleteztek már hadászati célokból; egy egész várost romba dönthetnek, ha a megfelelő frekvencia elég erős.

Azt gondoltuk: „Tegyünk be egy olyan részletet, amit csak a kutyák hallanak. Végül is miért csupán embereknek készítsünk lemezeket?" Kissé eszelős ötlet, elismerem, de mindenki hozzáadta a magáét. A lemez végére hagytuk, a hecc kedvéért, hadd legyen egy jő napja Bodri kutyának és társainak.

JOHN: Ebben a dalban mindenki malac utalásokat vélt felfedezni, teljesen megalapozatlanul. Ha például visszafelé játssza le az ember, tényleg kihallani vélhet trágár szavakat, nekünk azonban tényleg fogalmunk sem volt erről.

Szeretnék én találkozni azzal a hivatalnokkal, aki betiltotta ezt a számot. Szeretném felvilágosítani arról, mi az ábra. Vajon a fegyvergyárosokat miért nem ítélik el a kábítószerezés miatt azon az alapon, hogy a narkósok „belövik" magukat? Még hogy rejtett jelentések! Minden azon múlik, mit olvasol bele egy szövegbe. Ha narkóval összefüggő célzásokat szeretnének kihallani a dolgainkból, hát azt hallják. De ők azok, akik mindezt belemagyarázzák a dolgainkba, nem mi!

RINGO: Az emberek szerint rejtett célzásokkal raktuk tele ezt a nagylemezt. Nos, nem hinném, hogy bármit is elbújtattunk volna a sorok közé. Vannak ugyan a lemezen állati zajok, a sok duma azonban csak a technikai hiányosságok miatt maradt rajta. Ha valaki beszélni kezdett egy hangsávon, áthallatszott belőle egy kevés a másikba is.

Igen, elég sokat beszéltünk az előtérben. Valamennyien odamentünk a mikrofonhoz, és belebeszéltünk, aztán fordítva játszottuk le. De nem csináltunk titkot a dologból. Különben is, ha megfordítva csúnyán beszélünk is, a megfelelő irányban lejátszva talán csupa kellemeset mondunk.

GEORGE MARTIN: Ha az én véleményemet kérdik, John fogalmazta meg a legkevésbé érthetően a szándékait. Ő a hangulatok embere, mondhatni színekben gondolkodik, ezért soha nem mondta meg egyértelműen, milyen hangszert vagy szólamot akar. Nekem kellett kitalálnom helyette. Paul viszont le szokott ülni velem a zongorához, és együtt dolgoztuk ki, mi hogyan legyen. John inkább ilyesmiket mondott (például a „Being Fór The Benefit Of Mr. Kite!" esetében): „Ez egy vásári jelenet. Szeretném, ha átjönne a cirkusz hangulata, a dalt hallva érezni szeretném a fűrészpor szagát." Az én dolgom volt, hogy erről gondoskodjam.

NEIL: Brian Amerikában időzött üzleti partnerével, Nat Weisszel. Mivel repülés előtt kissé ideges volt, hagytak egy üzenetet Nattel a lemez borítójáról.

GEORGE: Briannek rossz előérzete támadt, félt, hogy lezuhan a gépe, ezért mintegy végrendeletként meghagyta: „Barna papírtasakok a Sgt Peppernek."

PAUL: Ez a lemez igazán nagy durranás volt, és azt akartuk, hogy a borítója is felhívja magára a figyelmei. Ebben mindenki egyetértett. Sráckorunkban fél órát buszoztunk a Lewis áruházba, ott megvásároltuk a kiszemelt nagylemezt, visszazötyögtünk a busszal, aztán odahaza kivettük a lemezt a barna papírtasakból, és a borító minden sorát tüzetesen végigböngésztük. Akkoriban még jókora albumok voltak forgalomban (nem CD-k): az ember elcsemegézhetett a vizsgálgatásukkal.

Szerettünk volna kapcsolatot teremteni a vásárlókkal, mivel még élénken emlékeztünk arra, hogyan költöttük mi is lemezekre a nagy nehezen megkeresett garasainkat, és mennyire hálásak voltunk, ha értékel kaptunk a pénzünkért cserébe. Ezért a lemez borítóján nem Beatles-zakókban vagyunk láthatók, nem is garbóban feszítünk (így fényképez-kedtünk le a Rubber Soul borítójához). Most már inkább pantomimosra vettük a figurát.

A szerelésünk ügyében elmentünk tehát Bermanhez, a színházi jelmezkészítőhöz, és régi katonai egyenruhák alapján a legvadabb hacukát rendeltük magunknak. Ha az ember filmezett, mindig oda küldték: „Menj csak el Bermanhez, ő majd ad katonaruhát." Voltak katalógusaik, ezekből lehetett választani. Edward-kori vagy krími cuccot szeretnénk-e? így válogattuk össze a különcnél különcebb göncöket. Mindenki az ízlésének megfelelő színt és anyagot választott, s ha valami már foglalt volt, más után nézett. Rikító, pszichedelikus színekben utaztunk, kicsit azokhoz a fluoreszkáló zoknikhoz hasonlítottak, amelyek az ötvenes években jöttek divatba (hupikékek, kanárisárgák vagy parasztrózsaszínek voltak). A tudatunk mélyén azt hiszem, az a gondolat motoszkált, hogy a csicsás hacukákkal fityiszt mutassunk az egyenruhának mint olyannak. Akkoriban a levegőben volt ez a „Lord Kitchener komornyikja voltam" életérzés, és a bandákba tömörült kölykök katonai egyenruhát viseltek, miközben virágokat tűztek a puskájuk csövébe.

JOHN: A Pepperrel Beatles-csizmák meg effélék járlak együtt. Ez is csak egy pszichedelikus fantázia volt. A Beatles-frizura és -csizma éppúgy hozzátartozott a korhoz, mint a virágos gályák egy másik időszakhoz. A Pepper megjelenése idején nem éreztem, hogy ezzel mi teremtettünk volna már megint divatot, inkább az volt a benyomásom, hogy ezek a dolgok mind egyszerre történnek. A King's Roadon amúgy is katonakabátot viseltek már a tinik, mi csupán rivaldafénybe állítottuk a már meglévő divatot.

PAL1L: Hogy bele tudjunk helyezkedni Sgt Pepper együttesének lelkivilágába, törni kezdtük a fejünket azon, milyenek lehetnek a hőseink: „Nos, kik ezek a fiúk itt a borítón? Kikért rajonghat az általam megtestesített figura?"

Összeírtunk egy névsort, meglehetősen vegyes társaság kerekedett ki belőle: Marlon Brando, James Dean, Albert Einstein... meg az ördög tudja, még ki mindenki. Nekiláttunk hát a válogatásnak... Dixie Dean (az Everton régi futball-csillaga, akiről még atyám zengedezett, nem is nagyon ismertem), Groucho Marx és a többiek. Minden „kedvenc" felkerült a listára.

NEIL: Emlékszem, a stúdióban ültem, és mindenki azt kérdezte. „Kit látnál szívesen a bandában?" És röpködtek a lököttnél lököttebb ötletek. John Albert Stubbinsról beszélt, de senki sem tudta igazán, ki is ő. Egy liverpooli középcsatár volt.

RINGO: A Sgt Pepper spéci lemez, ezért amikor a borító készült, puccba vágtuk magunkat, mintha ezek az ürgék lennének a Peppers-zenekar. A virággyerekek kora volt ez, a szeretet és béke időszaka: mesés idők számomra és a világ számára egyaránt.

PAUL: Több képzőművészt is bevontunk a munkálatokba. Igen jóban voltam Robert Fraserrel, a londoni műkereskedővel, az általam ismert legnagyobb műértővel. Nagy megtiszteltetésnek éreztem akkoriban, hogy a barátjának mondhatom magam, ezért elébe tártam a borító ötletét. Peter Blake festőművészt képviselte, ő meg puszipajtása volt Michael Cooper fotósnak. Robert azt javasolta: „Csináljon néhány fényképet Michael, Peter gondoskodik a háttérről, aztán kollázst készítünk az egészből.

Meglátogattam Petert a kéglijében, aztán odaadtam neki kiindulópont gyanánt egy kis rajzomat. A borító valami északi jelenetet ábrázol majd: a Beatlesnek a polgármester átadja a város kulcsait, mindez egy olyan virágóra mellett történik, amilyeneket a közparkokban látni. A belső borítón meg mi ülünk, körülöttünk rengeteg fénykép, egytől egyig a kedvenceinkről.

Ez volt az eredeti terv, de aztán Peter egyetlen nagy ötletté olvasztotta össze az egészet. Lassan összeállt a kép, és este lefényképezkedtünk. Azt a tömérdek virágot virágkereskedők szállították: az emberek vadkendernek hitték őket, pedig csak közönséges növények.

A The Fool is benne volt a buliban. Ez a művészeti csoport festette ki később a Baker Street-i boltot, és korábban náluk varrattunk. Nagy pszichedelikus festményt szántak a kihajtható képmelléklethez, és a Beatlesnek tetszett az ötlet. Robert Fraser azonban hallani sem akart róla. „Nem igazi művészet ez" - jelentette ki. Mire én: „Nem érdekel , hogy nem csíped, öregem, végül is a mi francos borítónkról van szó."

Kötöttük az ebet a karóhoz, így a The Fool elkészítette a festményt, Robert azonban továbbra is leszólta. Kitűnő szeme volt a művészethez, és ma már egyetértek vele, akkor azonban rendjén való volt a dolog. Robert ehelyett azt ajánlotta, tegyük rá a képmellékletre a Michael Cooper által elkészített csoportképünket, és ebben igaza is volt. Sokat tanácskoztunk tehát a barátainkkal, és mindenki elmondta a maga ötletét, javaslatát.

Az általunk megálmodott borítóval csak az volt a gond, hogy az emberek túl drágának találták volna, és nem áldozták volna rá a pénzüket. Egy átlagos borító hetven rongyba került. Ez egy Michael Cooperhez hasonló jó fotós honoráriuma volt.

NEIL: Mikor a borító elkészült, Sir Joseph Lockwood találkozott Paullal. Ott voltam, amikor behozta a borítót. Rajta voltak a virágok, a dob, a négy Beatles-fiú és mögöttük a tágas, kék égbolt.

Azt a rengeteg embert mind kitörölték a háttérből, mert a pasas attól félt, hogy a delikvensek talán pert akasztanak a nyakunkba, amiért a borítóra tettük a fényképüket.

PAUL: Én meg azt mondtam: „Ne aggódj, Joe, meglátod, frankó lesz." „Már egy tucat perünk van folyamatban - felelte -, ez maga lenne a csőd. A jogi osztály már így is az őrület határán jár." „Ne izgasd magad -mondtam -, csak írj levelet minden érintettnek. A nyakamat rá, hogy nem bánják, ha felkerülnek a borítóra. Írjál hát nekik, és utána gyere vissza hozzám."

NEIL: Paul nem volt hajlandó lemondani a háttérben látható emberekről. Végül Brian irodája írt mindenkinek, elküldték egy nyomtatványt, amelyet alá kellett írnia annak, aki beleegyezett, hogy a képét adja a bontóhoz. Mindenki megadta az engedélyi, egyedül Leo Gorcey a Bowery Boysból nem, aki 500 dollár közlési díjat kért. A hátsó borítóra tettük rá, ezért egy darab ég került a helyére. Brian el volt ragadtatva a borítótól. Tudom, alaposan megdolgoztattam, mégis isteninek találta az ötletet.

GEORGE: Akadtak, akik visszautasították az együttműködést, mondván, hogy ők nem „magányos szívek", és nem kívánnak velünk közösködni. Mindenkinek levelet küldtünk, hogy kikérjük az engedélyét, s néhányan megtagadták ezt.

PAUL: Akkoriban az EMI erősen a gyarmatokra koncentrált. Ma sincs ez másként - Indiában és Kínában árulják a lemezeiket ezért akkor és most is fölöttébb tudatosan ügyeltek és ügyelnek arra, hogy meg ne sértsék a hinduk érzékenységét.

Emlékszem, Sir Joe (régi jó cimbora) kiugrott hozzám a St John's Wood-i kéglimbe, és azt mondta: „Én mondom, Paul, ez egyszerűen nem megy, pajtás. Gandhit nem teheted rá a borítóra.” „Miért nem? -értetlenkedtem. - Hiszen tiszteljük." „Jaj, nem erről van szó. Félreértenék. Valóságos szentként tekintenek rá Indiában, tudod." Gandhiról tehát lemondtunk.

NEIL: Gandhi egy pálmafa alatt ült, így még egy pálmaágat tettek a helyére.

GEORGE: Máig nem tudom, egyeseket ki választott ki. Azt hiszem, a legrázósabb alakokat Peter Blake-nek köszönhettük. Szedett-vedett sereglet volt ez. Én olyanokat akartam, akikért rajongok. Senkit nem javasoltam, akii nem tiszteltem (ellentétben másokkal...).

PAUL: Johnnak volt néhány vad ötlete, például Hitler és Jézus, mert megint merész és pimasz szeretett volna lenni. Szívesen vállalt kockázatot, és szerintem tudta, mit csinál. Magam ugyan nem értettem egyet vele, de hát ő különcködni akart.

Robert Fraser és Michael Cooper ugyanolyan jóban voltak a Rolling Stonesszal, mint mi, és felvetették, hogy őket is fel kéne tenni a borítóra. Ezért besuvasztottuk őket a sarokba.

JOHN: Ha alaposabban megnézi az ember a borítót, látja, hogy csak ketten repülnek rajta, a többiek nem. (Ez bennfentes kis tréfa volt. Arra vonatkozott, hogy ezek ketten nem „utaznak együtt" a többiekkel.)

RINGO: Jobban megnézve a borítót, sok véreres szemet látni rajta!

PAUL: Olyannak akartuk a borítót, hogy évekig szívesen elnézegesse a vevő az elejét, és a hátulját is többször végigböngészgesse. Kis mütyüröket, kitűzőket is adtunk a lemez mellé. Eredetileg egy borítékba akartuk tenni a borítón belül az ajándékot, de ezt túl nehéz lett volna kivitelezni. A lemeztársaságot amúgy is nehéz helyzetbe hoztuk: az egész valamivel többe került, mint a szokásos kétpennys keménypapír-borító.

JOHN: Ez a nagylemez pályánk egyik legfontosabb állomása. Tökéletesre akartuk megcsinálni, mindent megpróbáltunk, és úgy érzem, végül sikerült megvalósítanunk az elképzeléseinket. Ha nem így lenne, még nem jelent volna meg.

GEORGE MARTIN: Visszatekintve a Pepperre, látni, hogy a kor fontos kultuszlemeze lett. Mintegy a korszak foglalatát adta, s talán elmondhatjuk, hogy a lemezkiadás arculatát is megváltoztatta,- de mindezt nem tudatosan határoztuk el. Azt hiszem, a fiúk fokonként fejlődtek idáig, miközben iparkodtak izgalmasabbá tenni a lemezeiket. Úgy érezték, nem kell kiállniuk a színpadra, zenélhetnek maguk közölt is a stúdióban. Ez a művészi kifejezés formáit is megváltoztatta, inkább a filmezéshez hasonlított, mint élő koncertekhez. Mindez hatással volt a fiúk gondolkodására és írásmódjára, sőt arra is, hogy én hogyan állítottam össze az anyagot.

JOHN: A munkálatok kilenc hónapot vettek igénybe. Nem folyamatosan dolgoztunk ennyi ideig a stúdióban, hanem melóztunk egy keveset, aztán megpihentünk, majd folytattuk, ahol abbahagytuk... Én csíptem ezeket a megszakításokat. A nagylemezeink máskor kábé háromheti intenzív munkával készültek. Ezután egy hetet lazítottunk, hogy legyen némi távolságunk a kész mű megítéléséhez. Ennek a lemeznek persze az ára is borsos lett, és a lemeztársaság tombolt. Különösen a borító költségei háborították fel őket. Ma már ezeket a borítókat a falakra tűzve őrzik a régi rajongóink.

PAUL: Miután elkészült a lemez, igen elégedett voltam az eredménnyel. Óriási előrelépésnek éreztem, és ez azért is jól jött, mert egy-két hónappal azelőtt a sajtó és a zenei lapok fanyalogni kezdtek: „Miben töri a fejét a Beatles? Bizonyára kiégtek, azért nem hallatnak magukról." Remek visszavágás volt tehát ez az anyag a károgóknak, isteni volt az orruk alá dörgölni, miután a lemez kijött. Imádtam az akkori sikert. Rendeztem egy ünnepséget a nagylemez tiszteletére, emlékezetem szerint az egész hétvége egyetlen nagy murivá olvadt össze. Táviratokat kaptunk, amelyekben az állt: „Isten éltesse a Sgt Peppert." Az ismerőseink felkerestek minket, és gratuláltak: „Bomba jó lemez, öregem."

Való igaz, nagy port vert fel. Pénteken került a boltokba, de Jimi Hendrix vasárnap már a „Sgt Pepper"-rel nyitotta meg koncertjét a Saville Theatre-ban. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett. Elkötelezett rajongója voltam Jiminek, és ő péntektől vasárnapig megtanulta a számomat.

John is állatira elégedett volt a lemezzel, hiszen illett akkori önmagunkhoz, és valóban voltak rajta klassz számai. Az „A Day In The Life" azóta klasszikussá vált.

GEORGE: Miután elkészült, már bírtam a Sgt Peppert. Tudtam, hogy a közönség is másképpen fogadja, mint az előző nagylemezeinket, és nagyon büszke voltam a borító ötletére. Az „A Day In The Life"-ban jókora zenekar szolgáltatja a kíséretet, és ott az a nagy zongoraszóló, de a „Lucy In The Sky''-t is kedveltem zeneileg. A többi azonban csak átlagos nóta.

JOHN: A Pepper sajátságait csak utólag fedeztük fel. Nem úgy ment az, hogy csak ültünk és elgondoltuk: „Igen, kipróbáltuk az LSD-t, ezt ezzel meg ezzel fejezzük ki."

Akkoriban fütyültünk a kritikákra, csak mentünk a magunk feje után. Mostanára olyan érzékeny lettem, mint egy mimóza, ma már minden kritika számít. Azokban az időkben azonban túl nagyok voltunk ahhoz, hogy le lehessen minket húzni. Egyáltalán nem emlékszem az akkori kritikákra. Annyira untuk a banánt, hogy még csak el sem olvastuk az újságkivágásokat.

RINGO: A Sgt Pepper szemlátomást elkapta annak az évnek a hangulatát, ráadásul sokakat megihletett és fellelkesített. Mikor a nagylemez kijött, a közönség imádta a szörnyszülött gyermekünket. Mindenki odavolt érte, és egyetértettek abban, hogy klassz munka. És igazuk is volt.

Miközben a lemez készült, a kívülállók azt hitték, hogy önmagunkkal vagyunk elfoglalva a stúdióban, s mint mesebeli négyes már nem ereszkedünk le a közönséghez. Akár a moziban, aki híres lesz, magára marad, csak írja a stúdióban a nagy operáit, amelyek sorra megbuknak. A mi nagylemezünk azonban, azon túlmenően, hogy szép munka, a világtörténelem legnépszerűbb lemeze is lett.

PAUL: A szakma is kezdett érdeklődni a dolgaink után. Mindig is éreztem, hogy a Stonesnak mi vagyunk a példaképei. Egy évvel a Pepper után kijöttek a Satanic Majesties-zel. Aztán voltak mások is - Donovan például - akik menő kis lemezeket készítettek akkoriban, de nem hinném, hogy bárki annyira elmerült volna a hangszerelés rejtelmeiben és őrületében, mint mi.

A legnagyobb hatást - amint azt már sok helyütt elmondtam — a Beach Boys Pet Sounds című nagylemeze gyakorolta ránk, alapvetően a melódiáikat csórtam el. Nem volt ez vérbeli avantgárd zene, és nem volt köze a narkóhoz, csak a szörfhöz, mégis mind a szövegében, mind a zenében új megoldásokkal kísérletezett.

JOHN: Lényegében a Sgt Pepper a számok összekötésén kívül semmi újat nem adott. Akkor időszerű volt az ötlet, mára azonban semmit sem jelent.

Pár részlettel viszont kifejezetten elégedetlen vagyok. Ilyenek a „Lucy In The Sky" bizonyos pontjai, és a „Mr. Kite" hangzása sem éppen tökéletes. Kedvelem az „A Day In The Life"-ot, de azért fele olyan jő sincs, mint amilyennek akkor képzeltem. Gyanítom, hogy keményebben kellett volna dolgoznunk rajta, de akkor már nem bírtam többet kifacsarni magamból. A „Sgt Pepper" frankó szám, a „Getting Better" is, George „Within You Without You" című dala pedig egyenesen gyönyörű. De mi más többlet van a lemezen zeneileg azon túl, hogy a számok átfolynak egymásba?

PAUL: A lemez hangulata a korszellemet tükrözte, mivel mi magunk is ezt képviseltük. Nem szándékosan persze, hanem a dolgok belső logikája folytán. És nem általában a korhangulat hatolt ránk, hanem szándékosan kerestük a különlegességeket. Ami azt illeti, magát a korszellemet bizonyára jobban tükrözte a Move vagy a Status Quo zenéje, míg a Pepperben inkább az általános életérzés peremvidékére szorult avantgárd kapott hangot.

Akkoriban határozottan zajlott valami tömegmozgalom, de szerintem ennek mi nem a kiszolgálói voltunk, hiszen benne voltunk mi magunk is. Nem mi akartuk, hanem egyszerűen a tömegek nagy változáson mentek keresztül. Más szóval: szerintem mi nem a vezérei, hanem inkább a szóvivői voltunk a nemzedékünknek. Csupán azt tettük, amit a művészeti iskolák növendékei. Vad idők voltak azok, mintha az idő is elgörbült volna, s holmi elvarázsolt országba kerültünk volna a bársonyfoltos gönceinkben és füstölőinkkel, most meg olyan józanul öltözünk, mint egy hivatalnok.

GEORGE: 1967 nyara a Szeretet nyara volt a számunkra. Egymást érték a zenei fesztiválok, és amerre csak jártunk, mindenfelé fiatalok ültek a gyepen, mosolyogtak és teáztak. Ennek a nagy része persze badarság volt, az, amit az újságok is szajkóztak. Mégis érezni lehetett valamit a levegőben: tudtuk, mi játszódik le a barátaink lelkében, meg mindazokéban, akik hasonló célokat tűztek maguk elé Amerikában,- annak dacára érzékeltük ezt, hogy sok ezer mérföld választott el minket egymástól.

RINGO: Természetesen mindez egy igen szűk térségre korlátozódott -Angliára, Amerikára, Hollandiára és Franciaországra, és ott is csak a nagyvárosokra. Dolgozott nekem egy pasi Weybridge-ben, egy Paul Dudley nevű festő, aki, ha körülöttem lógott, afganisztáni inget és gyöngysort viselt, mikor azonban hazament északra, felvette a barna öltönyét. A virággyerekek nem hallathatták szavukat, teszem azt, Oldhamben. Ennek ellenére világméretűnek éreztem a változásokat.

PAUL: Az 1967-es év bearanyozva maradt meg az emlékeimben. Jártuk London klubjait és üzleteit; végigviharzottunk a King's Roadon, a Fulham Roadon, le egészen Chelsea-ig és a Mason's Yardig (volt ott egy indiai művészeti galériánk és könyvesboltunk). Minden olyan napfényesnek tetszett, elvarázsolt ruhákba bújtunk, és különc kis szemüvegeket tettünk fel. A többi már csak a zenéről szól. Talán leegyszerűsítés, ha a Szeretet nyarának nevezem ezt a nyarat, mégis aranyló napfény önti el az emlékeimben.

Érkeztek azután pszichedelikus poszterek San Franciscóból,- oltáriak voltak. Abban az évben George San Franciscóba utazott, és én is követtem a példáját. Épp csak beköszöntem a haverjaimhoz. Csupán körbeszaglásztam a városban, még mielőtt a turistabuszok elözönlötték volna a Haight-Ashburyt.

DEREK: l964-ben megváltam a Beatlestől, és három évig Hollywoodban éltem. Jól mentek a dolgaim, ami azzal járt, hogy túl sokat vállaltam magamra. Én voltam a Byrds, a Beach Boys, a Van Dyke Parks, a Alantas and Papas meg a Chad and Jeremis, azaz az amerikai pop intelligensebb felének menedzsere. De kikészültem, mert túlhajtottam magam.

Hogy később se lustuljak el, hárman megszerveztük az első montereyi popfesztivált 1967 júniusában. Hamarosan hirdetőtábla díszelgett a helyes kis irodánk előtt, és elsőnek Petula Clark neve került fel rá. Mivel addigra már lefoglaltuk három napra a montereyi szabadtéri színpadot — öt 8000 férő helyes koncertet terveztünk egyre sürgetőbbé vált, hogy tető alá hozzuk a dolgot. Ezen a ponton el kellett döntenünk a fesztivál célját, és úgy határoztunk, hogy nem csinálunk pénzt belőle. Az összejövetelnek a közönségei, a zenél, a szeretetet kellett szolgálnia, persze sok-sok virággal Ez volt a jelszavam, és ezt nyomtattuk rá az autómatricákra meg a poszterekre, aztán azon voltunk, hogy mindezt valóra váltsuk. Nem fizettünk az előadóknak, a fesztivál jótékonysági alapon szerveződött.

Az előkészületeket megkönnyítette az LSD. A zene, szeretet és virágok jelszavai nem csupán a matricákon díszelegtek, hanem ott volt az egész a levegőben, olyannyira, hogy ez a hangulat töltötte be az irodahelyiségeinket, még a telefonbeszélgetéseinket is. Nem ismertünk lehetetlent (pedig bizony nagy gond volt, hogyan gondoskodjunk 8000 ember élelméről). Nem tettünk úgy, mintha semmi sem üthetne ki balul -ha elvesztjük a valóságérzékünket, soha nem hozzuk össze a fesztivált -, csupán idegeskedni nem voltunk hajlandók.

Nyakig voltam a munkában, de végigcsináltam. Kezdetben a legrázósabbak a rendőrség meg a városatyák voltak. Miután őket sok-sok hízelgéssel levettük a lábukról, a „diggerekkel" gyűlt meg a bajunk, akik az ingyenkaja, -pia és -zene mellett kardoskodtak. Aztán jöttek a Pokol Angyalai (ingyensör és narkó). Végül azok a narkósok következtek, akikel korábban ugyan a rendőrség kivont a forgalomból, most azonban elhatározták, hogy ők vigyázzák majd a „rendel", és persze mindenkit beengednek a fesztiválra. Miért is ne?

A rendőrség és a tűzoltóság eleinte ellenünk volt, később azonban rájöttek, hogy nincs miért aggódniuk. Rövidesen minden az elképzelhető legolajozottabban működött, olyannyira. hogy az emberek virágokat nyújtottak át egymásnak. Magam egy üvegprizmákból készült nyakláncot adtam át a rendőrfőnöknek az utolsó sajtókonferencián. „Fogadja tőlünk szeretettel, ez az ajándék összeköt majd minket" - mondtam,- még csak el sem röhögtem magam, és a pasi is szemrebbenés nélkül vette át az ajándékomat. Ilyen időket éltünk... kétlem, hogy ma mindez megtörténhetne.

Zenei értelemben a fesztivál döbbenetesen jó volt. Szinte mindegyik előadóművész felülmúlta önmagát, nem csupán azért, mert ingyen léptek fel, hanem a teljesítményük színvonalában is. Aki látta bármelyik koncertet - én speciel egyet sem, annyira elfoglalt a szervezés az páratlan sztárparádéban gyönyörködhetett. Hogy ezek csupán délibábos álmok voltak holmi földi édenkertről jogunk volt hozzá. Bárcsak minden nemzedék ilyen szerencsés lenne!

PAUL: John Phillips cs mások megkerestek Londonban,, hogy fellépnénk-e Montereyben. Nemet mondtam, de Jimi Hendrixet ajánlottam magunk helyett. Nem hallottak még róla, és azt kérdezgették, jó-e. Jimi játszott nekik, éspedig irtó meggyőzően.

GEORGE: Nem voltam ott, semmit sem tudtam az egészről. A St George's Hillen kábítóztunk, s közben azon tűnődtünk, milyen lett volna, ha mi is elmegyünk.

PAUL: Amikor bejött az LSD, azt hallottuk róla, hogy teljesen kicseréli az embert, úgyhogy soha többé nem gondolkozik ugyanúgy. Azt hiszem, Johnt feldobta ez a lehetőség, én azonban tartottam tőle. „Kell a fenének - gondoltam -, hogy bevegyek valami fura bigyót, aztán egy életre ne térjek magamhoz, Jesszusom, még elgondolni is iszonyú!"

Ezért egyre halogattam a dolgot, és azt hiszem, ezzel kissé kilógtam a bandából. Hát ilyen a nemzedéki nyomás. És ki lett volna hatással rám, ha nem a Beatles, a legjobb barátaim és a zenésztársaim! Emlékszem, 1965-ban pihentünk néhány napot Los Angelesben, és kibéreltünk egy kéglit Hollywoodban. John, George és Ringó LSD-t vett be ott és akkor, én azonban sehogyan nem tudtam magamat rászánni. Jó időbe telt, míg végül úgy gondoltam, hogy jóban-rosszban a fiúkkal kell tartanom.

1967. június 19-én interjút készített velem az ITN a drogokról. Egy nappal a születésnapom után voltam, milyen klassz volt az is! Emlékszem, felbukkant az ITN néhány embere, nyomukban a bemondóval: ...Igaz, hogy kipróbálta a drogokat?” Az ajtóm köré csődültek, és hát nem küldhettem el őket a fenébe, ezért azt gondoltam. „Most vagy blöffölök, vagy megmondom nekik az igazat."

És akkor hirtelen döntöttem: „A francba az egésszel. Igazat mondok."

Korábban már beszéltem a riporterrel, és akkor azt mondtam neki: „Tudja, mi történik majd? Megvádolnak, hogy az anyagot népszerűsítem. Pedig önök a hírgyárosok. Ezért ha a legcsekélyebb aggályuk van, hogy egy ilyen információ rossz hatással lehet a tinikre, hallgassák el. Én közlöm önökkel az igazságot, a végső felelősség azonban az önöké. Nem akarom reklámozni a szert, de a dolog úgy áll, hogy tényleg kipróbáltam már az LSD-t." Négyszer bevettem a fellépések során, és ezt el is mondtam nekik. Azt hittem, sikerült szót értenem velük, de nagy hacacáré lett az egészből.